Jeremy Davies: The Birth of the Anthropocene

(The University of California Press, 2016)

A könyv egyes részeinek (bevezető, 1. fejezet, következtetések, vagyis kb. a könyv egynegyedének) összefoglalása.

Az antropocén egy olyan koncepció, amely szerint a holocén nevű földtörténeti időszakot, amelyben most vagyunk, felváltja az antropocén. A szerző szerint most a holocénből megyünk át az antropocénba. Egy átmeneti időszakban vagyunk, így most érdemes gyökeresen újra gondolni bolygónk környezetének (vagy ahogy a szerző nevezi: fizikai világának) állapotát, és azt, hogy milyen irányba gondolkodjunk erről. Fontos esemény, hogy a holocén véget ér, mert kizárólag ebben a földtörténeti időszakban létezett a földön emberi civilizáció.

Az antropocén szóban azért szerepel az ember (antropos) szó, mert az antropocént az jellemzi, hogy az ember minden korábbinál mélyebben beavatkozott a fizikai világba, sőt nagyobb hatással van a környezetre, mint a környezet saját magára – emberi hatástól független önmozgása, körforgása révén.

Nincs arról szó, hogy itt lenne a világvége –  az emberen kívül más lények is jelentős hatással vannak a fizikai világra ezután is. Az antropocén nem a világvége és nem is feltétlenül vezet tovább az emberi civilizáció pusztulásához. Az antropocén eljövetelét nem tudjuk megakadályozni. A feladat az, hogy megtaláljuk benne a helyünket és ne romoljon tovább környezetünk állapota.

A könyv 37-38. oldaláról idézek hosszabban, mert ebben az egyetlen példába sűríti be a szerző a fő problémákat és egyben a megközelítést, amelyből az antropocén koncepciója kiindul:

„A fajok kihalása és az emberi elnyomorodás kéz a kézben járnak. A Viktória tóban honos állatfajok közül kétszáz – máshol nem fellelhető – hal pusztult ki mióta 1952-ben a tóba telepítették a nílusi sügért. A sügért haltenyésztés céljából telepítették be és valóban nagy üzlet lett belőle. De a tó partjain élők között olyan súlyos az alultápláltság, hogy 10-ből 4 gyerek fejlődése jelentősen elmarad a normálistól. Mi ennek az oka? A sügér üzlethez jelentős hajók, feldolgozó üzemek és a jól fizető országok piacaihoz való hozzáférés is szükségesek. Ezen termelőeszközök tulajdonosai azok, akiké a profit, a halászokat pedig proletárokká tették. A gyerekeket a nők gondozzák, a nők biztosítanak számukra ételt, de a nők nem lehetnek halászok. Nekik csak a legalja munka jut: a hal hulladékának kezelésével foglalkoznak vagy a halászok tömegei által lakott városokban lévő bordélyházakban dolgoznak prostituáltként. (…) Ily módon a lassú tűzzel égő ökológiai és humanitárius katasztrófa a nílusi sügér étkezési szokásainak az etnikai, nemzetiségi (3 ország határolja a tavat), osztály- és nemi tényezőkkel való összegabalyodásából fakad.”

Hozzáteszem: pusztán ez az egyetlen példa is jól mutatja, hogy mennyire szűklátókörű az, aki csak az ökológiai katasztrófát látja, de a kapitalizmus működésével való szoros összefüggését már nem veszi észre. A könyvet olvasva kiderül, hogy szerzője is így gondolja.

Földünk állapota mérhető.

A könyv 1. fejezetében Davies ad néhány kézzel fogható adatot is arról, hogy az ember milyen mértékben avatkozott be a fizikai világba. Ezekből néhány:

A tengerek felső rétegeit és a kontinentális talapzatot sokkal súlyosabb károk érik mint a szárazföldet. A 20. század végén – konzervatív becslés szerint is – a tengeri halászhajók a kontinentális talapzatok felének tengerfenekét forgatták fel (a tengerfenékig érő húzóhálóik révén). A tengeri fajok 90 százaléka él a kontinentális talapzati részeken. E részeken a biológiai termelés egyharmadát már a haltenyésztés adja. De ez még mindig nem elég. A halak halászása elképesztően lecsökkentette a halállományt. Az 1980-as évek óta ezért csökken a vadon élő halak fogásának mennyisége. Az Északi-tenger gyakorlatilag kiürült: a 4kg-nél nagyobb halak száma több mint 97 százalékkel csökkent az elmúlt 30 évben. A tengeritehenek, tengeri teknősök, bálnák és számos tengeri ragadozó fajok száma világszinten 85%-kal csökkent, tehát kb. a korábbi egyhatodára esett vissza. Hamarosan eljutunk oda, hogy a haltenyésztésből több hal fog származni, mint a halászatból. (A halászat egy része a haltenyésztést szolgálja: a kifogott halakat a tenyésztett halaknak adják táplálékként.) Korábban a halfajok sokszínűsége miatt a táplálékpiramis magas volt, de mostanra lelapult és a táplálék egyre nagyobb részét algák és egyszerű halfajok teszik ki. Ennek eredményeként a világ összes gerinces állatának száma a felére csökkent mindössze 40 év alatt (1970-2010 között) és az édesvízi állatok száma negyedére csökkent!

De mi a helyzet bolygónk felszínének állapotával? A kontinensek területének már csak egynegyede nevezhető vadonnak, de e területek nagy része amúgy is alkalmatlan lenne mezőgazdaságra vagy fakitermelésre. A bányászat és az építőipar évente 30 – 57 millió tonna közötti anyagot mozgat meg. Ez durván annyi anyag mint amennyit a folyók a tengerekbe hordanak (valahol 8 – 51 millió tonna között évente). De az emberi civilizáció közvetve még több anyagot mozgat meg: a talajerózió okozásával. Mindent összeadva, az emberi civilizáció tízszer annyi talajt, sziklát mozgat meg mint a természet! A talajerózió miatt a Földön évente egy Magyarországnyi terület válik megművelhetetlenné, az elmúlt 50 évben a Föld termőterületének egyharmada vált ilyen úton terméketlenné. És ebbe még nincs beleszámolva a túllegeltetés és az erdőpusztulás miatti termőterület veszteség. E folyamat legnagyobb vesztesi a létfenntartásukra termelő gazdák. És ők – a legszegényebbek – azok, akik a legkevésbé tudnak hozzájutni a növényvédőszerekhez, amelyekre egyre nagyobb szükség van a talaj minőségének romlása miatt. Nem csoda, hogy a szegényebb országokban a városokba áramló szegények tömegei miatt a nyomornegyedekben élők száma 2000-2012 között kb. 100 millióval nőtt (760 millióról 862 millióra). Így a talaj eróziója és a nagyvárosi nyomor terjedése, s így a bűnözés növekedése szorosan összefügg.

Az élelmiszertermelés és az erózió mára már dominálja az alapvető biogeokémiai körforgásokat Földünkün. Különösen a nitrogén és a foszfor fontos. Elsősorban a műtrágyagyártásnak betudhatóan az emberi civilizáció megduplázta a reaktív nitrogén képződését. A termőföldekbe évente 23 millió tonna foszfor jut (nagyrészt műtrágya részeként). Érdemes megemlíteni, hogy a foszfor alapanyaga a foszfát egy nem megújuló ásványi anyag: egész egyszerűen kibányásszák azt. Évente 33 millió foszfor tűnik el, amiből 13 millió tonna étel formájában (mi emberek és az állatok megesszük majd ürülék formájában távozik egy része), 20 millió tonna viszont talajerózió formájában tűnik el. A foszfor és a nitrogén túlzott mennyiségben vízbe jutása eutrofizációhoz vezet, amely nem más mint „egy olyan folyamat, melynek során a szennyvízben lévő foszfor és nitrogén túl nagy mennyisége a víz elalgásodásához vezet. Eutrofizálódás folyamán az állóvizekben a tápanyag feldúsul, ezért elszaporodnak az elsődleges termelő szervezetek: a fitoplanktonok, a gyökerező hínár- és mocsári növények.” (wiki)  E növények túl sok oxigént vesznek fel, a vizek zölddé és állatok által lakhatatlanná válnak. Ma a Földön 2-3-szor annyi foszfor jut az óceánokba, mint a mezőgazdaság megszületése előtt. A túlzott kitermelés, felhasználás majd kibocsátás megbontotta a természetes foszfor körforgást, ami egy viszonylag zárt körforgás volt, amelyben a foszfor mennyisége nem változott.  Az állattenyésztés is jelentős foszfor kibocsátó: csak az USA állatai másodpercenként 40 tonna trágyát ürítenek, amelyeket nagy tárolókba gyűjtenek a tenyésztők. Ennek egy részét trágyázásra használják fel, de jelentős része elszivárog a talajba, vagy folyókba, tavakba jut. A sertéstrágyában, hulladékban van  kénhidrogén, cianidok, nehézfémek, különböző fertőzéseket okozó kórokozók, de újszülött kismalacok, meg nem született magzatok, valami a sertéseknek adott gyógyszerek maradványai is.

Az óceánokban egyre több műanyagból származó részecske található. Egy mérés alkalmával a Csendes-óceán egyik északi részén, amelyet a cégek lényegében szeméttelepnek használnak, a műanyag részecskék tömege hatszor akkora volt, mint a planktonoké.

Az emberi széndioxid-kibocsátás miatt a felszíni vizekben megnőtt a hidrogén ionok mennyisége, más szóval savasabb lett a víz: a savasság 26 %-kal nőtt.

A grönlandi jégtakaró olvadása miatt az Atlanti-óceán északi részén a víz leáramlása hirtelen leállhat – márpedig ez Földünk óceáni áramlásának fő csomópontja. Márpedig az globális óceáni áramlás határozza meg a Föld felszíni energiaáramlását.

Mindezek után kisebbfajta csoda, hogy az utóbbi pár évtizedben csak a fajok 1%-a halt ki. Ez szinte semmi a földtörténet 5 nagy kihalásához képest, amelyekben a fajok háromnegyede vagy annál több pusztult ki. Ez az 1%-os adat azonban nem mond el mindent. Nagyon sok faj van, amelyek populációja nagyon lecsökkent. Ha a veszélyeztetett fajok egyedeinek száma a jelenlegi ütemben csökken, akkor a következő 1500 évben az emlős fajok háromnegyede, a következő 2300 évben a madár fajok háromnegyede, a következő 890 évben a kétéltű fajok háromnegyede fog kipusztulni. Ezek az időtávok geológiai szempontból nagyon rövidek. Egyre több és több a monokultúra, amelyekben hemzsegnek a kártevők és tombolnak a fertőzések. A természet zenéjének helyére monoton zaj lép. A társadalmi következmények pedig pusztítóak, ahogyan a Viktória tó már említett példája is mutatja.

És akkor még nem is beszéltünk a klímaváltozásról. Kolumbia legtöbb gleccsere elolvadt. A Kilimandzsáró hótakarójának négyötöde eltűnt. 2002-ben az egyik melegrekord alkalmával a Larsen B, az egyik hatalmas antarktiszi jégtábla, amelynek nagysága megegyezett kb. 5 Budapestével (saját kalkulációm, beszúrásom – 2479 négyzetkilométerről van szó), mindössze 3 hét alatt néhány jégheggyé olvadt el.

1750- 2011 között az 555 ezer millió tonna szénből, amit kibocsátottunk, 240 ezer millió tonna maradt a légkörben. Összehasonlításul: a legutolsó jégkorszak végére 200 ezer millió szén távozott az óceánokból a légkörbe. Az akkori időszakban, tehát a 22 ezer évvel ezelőtti (jégkorszak csúcsa) és a 8 ezer évvel ezelőtti (Holocén időszak hőmérsékleti maximuma, amikor is 0,7 fokkal volt melegebb a Föld mint az ipari forradalom előtt közvetlenül) közötti 14 ezer éves időszak során 4,9 fokot emelkedett Földünk hőmérséklete. És akkor itt fontos tudni, hogy a Földnek még 780 ezer millió tonna a szén készlete, amelyet a nem is olyan távoli jövőben ki is fogunk termelni és elégetni– ha így megy tovább minden.

Bár vannak olyan folyamatok, amelyek régen és most is fékezik a felmelegedést, de azt világosan kell látnunk, hogy vannak öngerjesztő részei is a folyamatnak. Csak egy példa az öngerjesztő folyamatra a sok közül: Az USA északnyugati részén a felmelegedés miatt elszaporodott egy kártevő, amely miatt jelentős mennyiségű fenyő pusztult ki, és a kipusztult fák rohadásából évente 250 millió tonna szén jut a légkörbe.

Semmilyen emberi beavatkozás már nem állíthatja meg a felmelegedést. A szárazföldi jégtakarók elolvadásával a növényzet, mocsár kerül a felszínre belőle pedig szén és metán szabadul fel. Ha az emberi (ipari) széndioxid kibocsátást gyorsan és radikális csökkentenénk is, akkor is csupán a jégtakarók elindult olvadása 0,73 fokot tesz hozzá a globális felmelegedéshez a 2100-ig tartó időszakban, és 1,62 fokot a következő 300 évben. És az alábecslés, mivel csak széndioxid kiáramlásával számol, a metánt nem is veszi figyelembe. (A metán még erősebb üvegházhatású gáz, mint a széndioxid.)

A 21. század első 14 éve mind benne volt az eddigi 16 legmelegebb év között 1880 óta, azóta mióta vannak adatok. A két további legmelegebb év 1997 és 1998 volt az El Nino effektus miatt.

A jelenlegi környezetvédő mozgalmak kritikája. Milyen hangsúlyváltásokra, irányváltásokra van szükség ezekben?

Az antropocén koncepciójából nem vezethetők le nagyon részletes politikai lépések, hogy mit is kellene tenni, de azért alap irányokról érdemes beszélni. De először a környezetvédők kritikájáról:

A legtöbb környezetvédő mozgalom a fenntarthatóságot helyezi középpontba – hibásan. Fel kell adni a fenntarthatóság, a fenntartható fejlődés koncepcióját. A környezeti válság már túl mély, a fenntarthatóság már odaveszett. E helyett egy sokkal komolyabb kihívással kell megbirkózni: meg kell tanulnunk a válságban élni, és olyan irányba tolni, hogy fennmaradjanak a komplex, sokszínű, sok fajból álló ökoszisztémák.

A 15. század végén elindult kapitalista globalizációval mozdultunk el egy új földtörténeti korszak felé. Elvégre 3 millió éve nem volt ilyen meleg a Föld, mint most, miközben csak 500 éve indult el a kapitalista globalizálódás folyamata – a nagy felfedezésekkel. A kapitalizmus hozta a népességrobbanást, a gépesítést, amely a szénre épült, a fogyasztási szokások radikális változását, Amerikában a rabszolgákat alkalmazó mezőgazdasági termelést. Majd pedig jött az USA hegemóniája, és a gazdaság olcsó olajra épülése, a mezőgazdaságban a Zöld Forradalom, a fordista tömegtermelés, és az újabb népességrobbanás. Ez utóbbit – lényegében a 20. századot - nevezi a szerző Nagy Felgyorsulásnak.

A fenntarthatóság koncepciója csak azt mondja, hogy őrizzük meg a jelenlegi állapotokat. Semmi más társadalmi, politikai célt nem tűz ki. Nincs szó semmilyen értelemben véve demokratizálásról, nincs szó a tőkések, menedzserek felelősségének firtatásáról, a kizsákmányolás kritikájáról. Így a kapitalisták végül is azonosulni is tudnak a fenntartható fejlődés szlogenjével, hiszen nem veszélyezteti igazából a gazdagságukat és hatalmukat. Csak annyit kell vállalniuk, hogy hatékonyabban használják fel az energiaforrásokat. Lehet, hogy ez a kritika kicsit túlzó, de akkor is fel kell adni a fenntarthatóság elvét.

A másik, ami elvet fel kell adni, az összefügg a fenntarthatósággal: ez pedig a „Növekedés határai” koncepció, amely az 1967-74 közötti kibontakozó Bretton Woods-i pénzügyi rendszer válságának idején  született meg – és nem véletlenül akkor. E válságidőszakot akkoriban energiaválságnak, olajválságnak nevezték. Valóban: olajárrobbanás (is!) lezajlott akkoriban – erre válaszul az lett az irány, hogy ne merítsük ki az olajtartalékokat, legyünk hatékonyabbak, a növekedésnek vannak határai. Csakhogy a növekedés határait gazdasági és ökológiai viszonyok határozzák meg, konkrétabban szólva: az erőforrások felhasználásáról szóló döntések határozzák meg, és az arról szóló döntések, hogy mennyi profitot lehet termelni az erőforrások felhasználásával. Egy szóval: a növekedés határait nem a bolygó határozza meg, ez egy tévedés.

Az antropocén koncepciója ezekhez képest egy más kiindulópontot javasol a zöld politikának. Nagy általánosságban szólva: az ökológiai szemléletet össze kell kapcsolni a demokráciával, a decentralizációval és az egyenlőséggel.

A nemzetközi kapitalizmusban a kitermelés érdekében az egyik ökológiai közösség szűnik meg a másik után: az erdők tarvágása, a mocsarak lecsapolása, a gátak és csatornák építése, a talaj kimerítése, egyre sósabbá válása, a talajerózió, a tengerfenék felbolygatása , a folyók eutrofizációja, a monokultúrák terjedése. Az antropocénre való átállás során erősíteni kell a sokszínű életközösségeket - teli  különböző biogeokémiai irányokkal. A legellenállóbb ökoszisztémák olyanok mint a virágzó civil társadalmak: sok különböző hang csendül fel bennük.

Szembe kell szállni azzal, hogy az összetettséget, a sokszínűséget a profit egysíkúvá tévő hatalma alá rendeljék. Így aztán – a vele elhangzó kritikákkal szemben - az antropocén nem arról szól, hogy alibit keresünk arra, hogy az erőforrásokat továbbra is esztelenül kitermeljük. E helyett arról van szó, hogy a vadvilágot védő jelenlegi mozgalom mintát adhat a demokratikus ökológiai gyakorlathoz, különösen ha a mozgalom nem a végkimenetről szól, nem határozza meg, hogy mondjuk egy tájnak hogyan kellene kinéznie, hanem magáról a folyamatról szól: az ellenállás demokratikus folyamatáról. A szerző szerint olyan kezdeményezésekre kell építeni mint például az öko-gazdálkodás, az őslakos bennszülöttek önvédelmi küzdelmei, a lokálisabb energia termelés, a politikában való részvétel választásokon való indulás formájában is (párt formában is, nemcsak civil szinten ).

Könyvének utolsó oldalain a szerző négy új irányt, hangsúlyt javasol:

Először: A termelés és az erőforrások kitermelésének országok közötti egyenlőtlenségét kell nézni. A zöld mozgalomban a világ lakosságának kisebb részét kitevő fejlett országokban működő, a fogyasztást kritizáló, természetvédő, az életminőséget javítani kívánó „környezetvédelem” dominál. A mozgalom súlypontja át kell, hogy helyeződjön a világ többségét kitevő kevésbé fejlett országokban működő környezeti igazságosságért küzdő mozgalmakra.

A válság a gazdagok és szegények közötti egyenlőtlenségeket növeli. A kevésbé fejlett országok (a globális Dél) esetében az export vezérelte iparosítás, a mérgező hulladék oda exportálása és lerakása, a közös föld és a halászati jogok privatizálása olyan tiltakozó mozgalmakat váltott ki, amelyeknek magától értetődően van ökológiai szemlélete, dimenziója is. A multi cégek és az állami hivatalnokok kartelljei a szennyezés, az illegális fakivágás, a gátépítési projektek során sok helyen farkasszemet néznek az ezek ellen tiltakozó mozgalmakkal: kisparasztok, halászok, nők, őslakosok, nyomortelepeken élők mozgalmaival. Ezek a szegények környezetvédő mozgalmai, és ezek a legfontosabbak az antropocénre átállás során. Nem akarom lebecsülni az észak-amerikai nemzeti parkokat védő mozgalmakat vagy a német antinukleáris mozgalmat, de az ökológiai eszmék alapját és ezek igazolását inkább máshol kell keresnünk, ott ahol a legdurvábban jelennek meg a víz- és légszennyezés, a talajpusztulás és az erőpusztítás problémái: Latin-Amerikában, Kínában, Indiában, Délkelet-Ázsiában és a globális klímaváltozásnak leginkább kitett kis szigeteken. 

Másodszor: Nem általában az emberiségnek kell küzdenie a környezetpusztítás ellen, hanem emberi társadalmaknak. Társadalmaknak, amelyekben dialektikus viszonyban vannak az emberek és a nem emberi lények, a környezet. Az egyik őskori társadalomban az emberek, az angolnák, medvék, mogyorók és kutyák álltak kölcsönhatásban egymással, míg egy kicsit későbbi civilizációban az ajóka, a gyapot, a szalma és az emberi kezek álltak egymással kölcsönhatásban. Észre kell vennünk, hogy a mai társadalmakban még több a szereplő, még sűrűbb szövetben zajlanak ezek a kölcsönhatások, és az államhatalom, az osztályviszonyok működtetik az ökológiai kapcsolatot az emberi és nem emberi erők között.

Harmadszor: A modern mezőgazdasági termelés is pusztító jellegű, nagyon rossz hatással van a bioszférára. Egy hatalmas aranyló búzatábla ugyanolyan mesterséges dolog, mint egy üzemcsarnok. A földhasználat módja olyan, hogy az üvegház hatású gázok kibocsátásának harmadáért ma már az agrárszektor felelős. A szárazföldek egyharmadát műveli meg farmokon, szántóföldeken, ültetvényeken az ember, miközben 800 millió ember alultáplált vagy éhezik (az ENSZ adatai szerint). A Föld jelentős része nem más mint mezőgazdasági sivatag. Az antropocénben szembe kell szállni az ipari jellegű mezőgazdasággal, a mezőgazdasági-élelmiszeripari multikkal, mert az agrárbiznisz a globálkapitalista világ-ökológiai szíve. Az agrobiznisz nemzetközi szövetségeiben nemcsak mezőgazdasági és élelmiszeripari cégek vannak, hanem tőzsdei spekulációkkal foglalkozó cégek, bankok, vasutak, biotechnológiai cégek, biztosítók, szoftverfejlesztő cégek stb. Az antropocénben nem az a feladatunk, hogy az energiatermelésben az ódivatú organikus (szerves) technológiákat tegyük a mai high-tech helyébe, hanem pont fordítva: például az áramtermelésben a szerves anyagok, tehát a szén, olaj, gáz felhasználása helyett a nem biológiai forrásokat kell felhasználnunk.

Negyedszer:  A szénre, a szén körforgására alapul az egész bioszféránk. Az viszont, hogy mennyi van belőle az atmoszférában, az alapvetően befolyásolja a földfelszíni energia mennyiségét és eloszlását. A globális klímaváltozást nem a természet rendjének végzetes felfordulásaként kell értelmezni, hanem a szén folyamatos körforgásának éppen most aktuális módosulásaként kell tekinteni rá.

A fosszilis iparágak esetében a keresleti oldal helyett a kínálati oldallal kell foglalkozni. A fosszilis ásványkincsek végesek, 780 ezer milliárd tonna van még belőlük, 555 ezer milliárd tonnát pedig már felhasználtunk belőlük. Hiába csökkentjük a keresletüket (a felhasználásukat), akkor is elfogynak egyszer. Végső soron az számít, hogy mennyi van még éppen belőlük a föld alatt. A szén körforgásának vannak biológiai és geológiai fázisai. Ami újdonság, hogy ma már van gazdasági fázisa is. Ugyanis a föld alatti készlet is nagyvállalatok tulajdonában van. Ez kulcskérdés a szén körforgása szempontjából, mivel ha ezeknek a tartalékoknak nem lenne gazdasági értéke (nem jelentene tőkét a cégek számára), akkor nem tudnának munkaerőt sem felvenni, hogy majd kitermeljék. Ha meg akarjuk akasztani a globális felmelegedés folyamatát, vagyis le akarjuk állítani a szén mesterséges kiáramlását a föld alól a levegőbe, akkor ezt a gazdasági fázist, az erőforrásokat tulajdonló nagyvállalatokat kell a célkeresztbe állítanunk. Erre csak ez egyes országok kormányai képesek, azoknak viszont komoly ellenérdekeik vannak ezzel szemben. Ezért az aktivisták vezetésével kell szembe szállni a fosszilis tüzelőanyagokat birtokló vállalatokkal , támadni kell őket, hogy óvatosabb részvényeseik elkezdjenek félni és kivonják tőkéiket a cégekből, hogy csökkenjenek e végek tőzsdei értékei. Így kevesebb föld alatti erőforrást tudnak birtokolni és kiaknázni. Itt megjegyezném, hogy ezt naiv elképzelésnek tartom. Megoldást csak az jelenthet, ha a fosszilis tüzelőanyagokat tulajdonló és az azokat feldolgozó nagyvállalatokat államosítjuk, közösségi ellenőrzés alá vonjuk, és átállítjuk a megújuló energiaforrások felhasználására.

Külszíni fejtésű szénbányát megrohamozó tömeg

A fotó forrása: https://www.commondreams.org/news/2019/06/22/we-are-unstoppable-another-world-possible-hundreds-storm-police-lines-shut-down#

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

Könyvbeszámoló:

Timothy Morton: Ecology without Nature

(Ökológia természet nélkül)

Harvard University Press, 2007

Mottó: lehet más a Lehet Más!

A könyv alapozás, kiindulópont a szerző átfogó koncepciójához a Dark Ecology-hoz (nevezzük így: Sötét Ökológia), amelyet Dark Ecology c. 2016-os művében fejt ki.

De miért is az a könyv címe, hogy Ökológia természet nélkül? Ennek megértéséhez ezt kell tudni, hogy Morton a környezet és természet szavakat szinonimaként használja. Azt, amit ő környezetnek nevez, a környezetvédők természetnek hívják. A bevezetőben Morton azt írja, hogy senki sem szereti, ha elkezdesz beszélni a tudattalanról, mert akkor rögtön tudatossá válik. Ugyanígy: ha elkezdesz beszélni a környezetről, akkor az előtérbe hozod. Így a környezet megszűnik környezetnek lenni. Morton szerint a környezetvédők által használt természet fogalom valójában fantázia, ideológiai fixáció – nem véletlen, hogy a művészeten keresztül cserkészi be a kérdést.

Morton visszautasítja, hogy ő posztmodernista lenne, mert a természetet fantáziának és nem narratívának tekinti, sőt elismeri, hogy lehet úgy is értelmezni, mint létező dolgok összességét. Az egyik baja a környezetvédők eszméivel (más néven az ökokritikával) pont az, hogy még arra sem hajlandók, hogy a természetet így értelmezzék.

Morton a könyv első fejezetében azt fejti ki, hogy a mai környezetvédő mozgalmak eszméi valójában még mindig a 19. század első felén virágkorát élő romantikán (mint korstíluson) alapulnak. Mik ennek a jellemzői? Timothy Morton ennek elmagyarázáshoz saját maga által kitalált fogalmakat is bevezet.

Az ökomimézis különösen a romantika szépirodalmára jellemző: nem az a lényeg, hogy ki vagyok, hanem hogy hol vagyok éppen. Morton Roland Barthes elemzését idézi egy romantikus szerzőről: az ökomimézis során az író tőle elkülönülő, heterogén leírását adja „anyagoknak és perspektíváknak: fények, színek, növényzet, hő, a levegő, a zajok lágy kitörése, madarak elszórt rikoltása, gyerekek kiabálása, emberek érintkezése, gesztusok, az emberek ruháinak leírása”.

A romantikára jellemző az ambient költészet, nevezzük most így: a környezeti költészet. Sokak számára könnyebben érthető, ha az ambient zenére is gondolunk, amelynek nagy mesterei pl. Brian Eno zeneszerző vagy napjaink egyes DJ-i – bár az ambient zene már Beethoven egyes műveiben is megjelent! Az ambient zene a háttérzaj és az előtérben hallható hangok közötti különbséget kívánja megszüntetni. A zeneszerző azt szeretné, hogy a hallgató közvetlenül érzékeljen. A romantika lényegéhez tartozik, hogy a művész azt szeretné, hogy a befogadó közvetlenül kapcsolódjon a gondolataihoz. Ez később a szürrealizmusra, expresszionizmusra is jellemző. Heidegger így fogalmaz: nem elvont hangokat hallunk, hanem valamit, ami hangzik valahogy. Nem a dörgést halljuk, hanem a vihart. Ugyanakkor fontos fogalom a mediális (a közbülső) is. A romantika idején tették hozzá a zongorához azt a pedált, amely kitartja a hangot. A cél, hogy tovább érezzük a hangot, a vibrációt: a közeget (a közbülsőt) is éreznünk kell, amely a hangot továbbítja. A romantika hatásának tudható be az az igény is, hogy ami tartalmilag nem környezeti, természeti az formailag viszont az legyen: ez a 20. században kialakult kísérleti zenére, az indusztriális zenére is jellemző.

A környezetvédők ma is sokszor kioktatják az embereket, hogy hogyan kell fogyasztaniuk, milyen életvitelt folytassanak. Az ökodidaktikának a paradoxonját egy példával világítja meg a szerző. Volt Nagy-Britanniában egy tv-műsor, amelynek ez volt a címe: ’Miért nem kapcsolod ki a tévét és mész ki a szabadba?’ Csakogy az emberek számára sokkal érdekesebb volt ezt a tv-műsort nézni mint tényleg kimenni a szabadba.

Morton fontos alapgondolata a könyvben a Hegel által bevezetett széplélek fogalma. A széplélek mindent a moralitás talaján értelmez. A széplélek csodálja a természetet, valamiféle tőle távol lévő valaminek tekinti, amire fel kell nézni, amit védeni kell, ápolgatni kell. Éppen ezért: a széplélek valójában elkülönül a természettől. Ahogy Horváth és Lovász fogalmaz Morton eszméiről szóló cikkében „az embernek önmagát a természet gondozójaként azonosító ökológiai gondolkodása pontosan a természetkárosítást eredményező szubjektum/objektum elválasztást, a kívülállóság illúzióját tartja fenn.”

(a kép forrása: mags.acm.org)

A romantika szerzői valójában nem a természet vallásos szeretetét prédikálják, hanem egyenesen választ követelnek a befogadótól. A romantikára jellemző, és ezt átvették a későbbi környezetvédelmi mozgalmak is, mint alapgondolatot, hogy az objektum (természet) és a szubjektum (az ember) különbözőségét el kell törölni, az objektumot és a szubjektumot egybe kell olvasztani. A feltevés az, hogy ha ez sikerülne, akkor nem pusztítanánk a környezetünket. Morton szerint azonban az objektum és a szubjektum egybeolvasztása nem sikerülhet, mindig lesz egy elkülönülés a kettő között. Így például optikai csalódások is mindig lesznek.

A romantika szerzői oda akarnak húzni minket egy ’itt és most’-hoz, de kiderül a végén, hogy az ’itt és most’ egyszerűen nem létezik. Nincs azonnaliság: csak azután érzékelünk dolgokat, hogy azok megjelentek. Az ökomimézis a nyers természetet akarja kiszállítani nekünk, de amikor megérkezik az, mi már enyhe égésszagot érzünk. Morton alapján így is fogalmazhatunk: nincs olyan, hogy jelen, mert állandó a mozgás: az idő múlása. Csak múlt és jövő van. Abszolút csend sincsen. Valami hang mindig van. Morton szerint egy könyvnek nemcsak a nyomtatott szöveg a része, hanem az oldalán, és alul vagy felül látható margó is - a halál is az élet része.

A könyv második fejezetében a szerző elmozdul a romantika művészetének elemzése felől. Bemutatja a környezettel kapcsolatos koncepciókat, hiedelmek és gyakorlatokat, valamint megfogalmazza kritikáját ezekkel szemben.

Maga a szerző szerint e fejezetben a legfontosabb kérdéskör a hely koncepciója. A környezetvédők számára nagyon fontos a hely (a lokalitás). Ezzel azonban veszélyes vizek felé eveztek mindig is. Nem véletlen, hogy a hely, a lokalitás romantizálása, misztifikálása kb. ugyanakkor jelent meg, amikor a nacionalizmus, amely szerint a haza a mi helyünk. Ekkor alakult ki az USA-ban a Homeland, a német területeken pedig a Heimat fogalma. Később a nácik azért tudták az ökológiai gondolkodást saját céljaikra felhasználni, mert az ökológiai gondolkodás erősen esztétizált volt, s mert romanticizálta, misztifikálta a helyet, a hazát. Éppen ebből fakadóan nem véletlen az sem, hogy a mai környezetvédő mozgalmakban jelennek vannak reakciós, szélsőjobboldali eszmék is.

A könyv harmadik fejezete a Sötét ökológia (Dark ecology) koncepciójának előszobájába vezet minket, majd közli is velünk e koncepció alapgondolatait.

A baloldalnak Morton szerint az a feladata, hogy demisztifikálja a helyet. Nem szabad, hogy az ökológia gondolkodás a reakciós, szélsőjobb eszmék fogságában legyen. Nem kell azonban a baloldalnak eldobnia a hely koncepcióját, hanem éppen, hogy még jobban bele kell mélyednie abba, át kell értelmeznie azt. Így tudunk a hely koncepciójának talajáról még élesebben szembe helyezkedni a globalizációval, a kapitalizmus mai megjelenési formájával. Nem szabad, hogy az ökológiai gondolkodást, a természetet mint dolgok összességét, átengedjük az esztétizálásnak. Így tudunk csak szilárd elméleti alapot készíteni olyan problémák elleni küzdelemhez, mint a környezeti rasszizmus, gyarmatosítás és imperializmus.

Timothy Morton (a kép forrása: lab.cccb.org)

A Sötét ökológia koncepciójának lényege:

A széplélek szindrómát akkor tudjuk megszüntetni, ha felismerjük, hogy nem te vagy a hibás, hanem valójában mi vagyunk a hibásak, mi okozzuk a környezetpusztítást (függetlenül attól, hogy nagy részünk nem felelős azért!), nem csodálók vagyunk, hanem a probléma része vagyunk. Ahelyett, hogy megpróbálnánk a Földet (a környezetet) kihúzni a szennyezett mocsárból, éppen hogy bele kell ugranunk ebbe a mocsárba, amivé Földünk (környezetünk) vált. Már úgysem térhetünk vissza a meg nem rontott természethez. Azzal, hogy beleugrunk a mocsárba, megszűnünk passzív csodálóknak lenni, és mi választunk. Mi választjuk és egyben elfogadjuk halálunkat: azt, hogy a fajok és az ökoszisztémák bizony meg tudnak halni. Azonban, ha ezt az elfogadást esztétizáljuk, akkor a fasizmusba, a halál kultuszába süppedünk. Ehelyett: az ökokritikának politikaivá kell emelnie az esztétikait.

Ez a végső racionalitás: kitárjuk elménket az eljövendő ismeretlen számára. Mi választjuk ezt a szennyezett mocsarat. Nem a természet megtisztítására kell törekednünk, hanem arra, hogy megmaradjunk e szennyezett mocsárban. Horváth és Lovász cikkükben így foglalják össze Morton gondolatát: „Aligha gondolhatja bárki komolyan, hogy az élő és élettelen entitások, amelyek körülvesznek bennünket, az általunk való megmentésre vágynának. Sokkal inkább alig várják a tőlünk való megszabadulás sötét pillanatát. Nincsen tehát környezet, a minket körülvevő világ látszólagos otthonossága ellenére.”

Lehet más a Lehet Más: lehetséges ökológia természet nélkül. El kell felejtenünk a természetet mint fantáziát. Mégpedig úgy, hogy a természet elhal és átmegy ökológiába: az emberi társadalom ökológiai „állapotba” kerül.

Az ökológia meg tud lenni a természet nélkül, de nélkülünk emberek nélkül nem.

Morton többször is leszögezi a könyvben, hogy minden kritikája ellenére nem kívánja agyagba döngölni a környezetvédő mozgalmakat és eszméket, és egyáltalán nem kívánja azok halálát. Szükségszerű és fontos történelmi lépcsőfoknak tekinti azokat. De erről a lépcsőfokról tovább kell lépni.

Végül röviden a 2000 körül világosabban és kifejtve is megjelenő antropocén nevű koncepcióról és annak a Sötét Ökológiához való kapcsolódásáról. Az antropocén – szerintem legfontosabb – üzenete az, hogy olyan korba érünk most, amelyben az Ember beavatkozásának hatása a fizikai (természetes és épített) környezetünkbe nagyobb, mint környezetünk hatása önmagára pl. természeti katasztrófák révén. A Sötét ökológia koncepciója az antropocénra mint koncepcionális alapra próbál építkezni és a mindennapi politikai gyakorlat számára is üzeneteket fogalmaz meg. Ezt igyekszünk majd még kifejteni egy másik blogbejegyzésben.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

Forradalmi Forrás - Nyári Egyetem

2019. július 20-21. Budapest

A képekkel, mémekkel és videókkal is tarkított vitaindító előadásokat a Forradalmi Forrás nevű olvasókör tagjai fogják tartani.

Ha biztosan tudsz jönni, akkor írj egy üzenetet a Forradalmi Forrás Facebook oldalnak, és válaszolunk, megírjuk a pontos helyszínt. Írd meg, ha csak az egyik napon tudsz jönni, de akkor azt is, hogy melyiken.  A nyári egyetemünk ingyenes. Kaját nem tudunk biztosítani.

 PROGRAM:

 Július 20. szombat  – HELYZET ÉS KRITIKA

10.00-10.30   Forradalmi Forrás blog bemutatása: miért csináljuk, hogyan csináljuk?

10.30-11.00 VITA

 1.00-11.30  A kapitalizmus ellentmondásairól (David Harvey alapján)  

11.30-11.30-12.00  VITA

 EBÉDSZÜNET

 13.00-13.30  „Ideológiai áttekintés” (Althusser az ideológiáról, stb.)

13.30-14.00  VITA

 14.00-14.30  A Kommunista Kiáltvány ma

14.30-15.00  VITA

 15.00-15.30  Magyarország: a  NER mint a félperifériális kapitalizmus gyümölcse

15.30-16.00  VITA

 SZÜNET

 16.30-17.00  Az Európai Unió – mítoszok, hazugságok és radikál balos kritika (Varoufakis: And the Weak Suffer What They Must? c. könyve alapján)

17.00-17.30  VITA

 Július 21. vasárnap – MIT AKARUNK ÉS MI A TEENDŐ?

10.00-10.30  Munkaérték és értékkritika, egy koncepció történeti áttekintése

10.30-11.00  VITA

 11.00-11.30 Cockshott - Cottrell: Towards a News Socialism c. könyvének összefoglalása és kritikája

11.30-12.00  VITA

 EBÉDSZÜNET

 13.00-13.30  Mit jelentsen ma a komcsiság? (Jodi Dean: The Communist Horizon c. műve alapján)

13.30-14.00  VITA

 14.00-14.30  A diktatúra fogalmi spektruma a Gothai program kritikájától napjainkig

14.30-15.00  VITA

 15.00-15.30 Miféle párt kellene?  Szervezés, szervezet, etikai kérdések ma (Dean: Crowds and Party c. könyve, stb. alapján) 

15.30-16.00  VITA

 SZÜNET

16.30-17.00  A forradalom montázsa - a montázs forradalma (a szovjet némafilm hőskora)

17.00-17.30 VITA

Alább a jobboldali-libertárius Ecsenyi Áron blogunkon tegnap megjelent kritikájára írt válaszunkat olvashatjátok. Megtiszteltetésnek vettük, hogy egy olyan politikai álláspont képviselőjének kritikáját olvashattuk és publikálhattuk, mely teljesen eltér a mi álláspontunktól. Kiábrándítónak találjuk azt az állapotot a politikai diskurzusban, hogy jobb és baloldal közötti kommunikáció felfüggesztésre került, hogy áthidalhatatlan választófalak lettek fejünk fölött kiparcellázva.

Ecsenyi úr cikkét több, magát jobboldalinak valló magyar is olvashatta. Mi szeretjük az intelligens piszkálódást és humort, ezért reméljük, hogy aki tudott nevetni Ecsenyi velünk szembeni élcelődésén, az politikai hovatartozástól függetlenül tud majd nevetni a miénken is!

Hiszen Ecsenyi úr kritikájában a jobboldali-libertárius gondolkodásmódot tapasztalhattuk meg, mi, marxi-ihletésű radikális baloldaliak szeretnénk a saját gondolkodásmódunkat formailag is átadni. Mi a mozgásban lévő és ütköző folyamatokban hiszünk, ezért válaszcikkünk is ekképp lett strukturálva. Bemutatjuk azt, hogy egy radikális baloldali hogyan olvas egy jobboldali szöveget azáltal, hogy pontokba szedve tárjuk fel kifogásainkat, válasz-kritikáinkat. Ez a dialektika természete.

Ha a kedves olvasó még nem olvasta az eredeti kritikát, akkor két választása van: vagy megteszi, vagy az általunk címkézett választ olvassa el, mely ugyanúgy és újra közli egészében a cikket, csak szétcincált formában.

Jó szórakozást!

A kapitalizmusban semmi ellentmondás nincs, csak David Harvey fejében[0]

[0] David Harvey könyvében (OUP, New York, 2014.) a bevezető módszertani fejezetben tisztázza, mit ért ellentmondás (4-7.oldal) és mit ért kapitalizmus (7-8.oldal) alatt. Ecsenyi úr adós marad ezzel, így nem teszi egyértelművé, a címben megfogalmazott állítása jelent-e valamit, vagy csak a fejében (mármint Ecsenyi úréban) pont jól hangzott.

Harvey A Kapitalizmus 17 Ellentmondása című könyvében ismét[1] lerántja a leplet a robotokról, hogy előbb-utóbb mindenkitől elveszik a munkát. Ennyi sületlenséggel azonban nem éri be, megtoldja még azzal a mantrával, hogy a szabad piacon nem tudnak egyenlő feltételekkel érvényesülni a különböző nemű, etnikumú és állampolgárságú emberek. Végül, hogy megfeleljen a matematikából hülye bölcsészek[2] körének, kijelenti, hogy a tőkéseknek érdekében áll a szakértelmi kör monopolizálhatóságának kiiktatása, hogy több munkahelyi pozíció kreálásával letörjék a dolgozók bérét.

[1] Ecsenyi úr elolvas egy könyvbeszámolót, majd abból is – mint látni fogjuk – kiválaszt magának 1-2 részállítást (nem is a beszámolóban bemutatott egy-egy ellentmondást/fejezetet), s ezt úgy tálalja, mintha a szerzőt már régóta ismerve, annak egy bizonyos rigolyáját sokadjára kellene helyre tennie.

[2] Meg kell említenünk, hogy ez egy jobboldali sztereotípia. Ugyanúgy vannak reálos marxisták. Csak, hogy párat említsünk: Paul Cockshott (informatikus), Stephen J. Gould, Richard Lewontin (biológusok), Erwin Marquit (fizikus), stb. (Csak matekos marxistáknak egy harmincezernél több lájkolóval rendelkező mémoldala van Facebookon.) Mi kimondottan fontosnak tartjuk olvasói körünkben, hogy reál és humán könyvekkel is foglalkozzunk. Ecsenyi úr valószínűleg tájékozatlan a bölcsésztudományokban, ugyanis az „elidegenedés” fogalmáról Heidegger jut eszébe. Az embernek az a benyomása keletkezik, hogy tudatlansága miatt neheztel a bölcsészekre. Azzal kárpótolja magát lelkileg, hogy ő legalább matematikából jó, bár ennek nem adja tanújelét írásában.

Oda se neki, hogy a fenti 3 állításból kettő üti egymás. Ha ugyanis a gonosz tőkések[3] egyszerre azon fáradoznak, hogy robotokkal helyettesítsék - az amúgy kizsákmányolt (sicc)[4] - humán munkaerőt, és egyszerre növelik is a munkahelyek számát, “a szakértelem monopolizálódásának kiiktatásával”, akkor végülis nem tudható, hogy a predikció[5] melyik irányba tart a szerző szerint. Nő, vagy csökken a humán munkaerő? Ugye...

[3] Senki sem moralizált eddig. A Harvey cikkekben a kapitalizmus rendszeranalízise folyik. Harvey kimutatja, hogy a játékmező a tőkések felé dől a játék belső szabályai szerint. Ecsenyi ebből azt olvassa ki, hogy „ezek a hülye marxisták úgy gondolják, hogy a tőkések gonoszak...” Egy tőkés lehet filantróp, menthet életet, alapíthat árvaházat, elajándékozhatja vagyona 60%-át rákkutatásra – ezek semmit sem változtatnak azon a tényen, hogy vagyona onnan származik, hogy bérmunkásainak „több értéket kell termelniük, mint amit bér formájában kapnak” tőle (ld. Harvey beszámoló ötödik pontja). Más szóval: még a filantróp tőkés is, aki egyik kézzel ad, addig a másikkal fosztogat, s ez nem személyes hóbortja vagy romlott lelkülete miatt van, hanem a rendszer játékszabályai miatt. Többletérték-elsajátítás nélkül nem lehetne profitja, nem forgathatná vissza pénztőkéjét vállalatába, nem maradhatna a piacon versenyképes.

[4] (Rossz cica!)

[5] A munkahelyek száma nőhet, de Harvey rámutat arra, hogy a kapitalizmus kialakulásakor ez a bérmunkás létbe való lesüllyedést jelentette. Később pedig – így a mai kapitalizmusban is – a legtöbbször a bérek csökkenésével jár egy szakma eltömegesedése. Hogy ez „predikció” lenne? Harvey leírt, nem előírt vagy jósolt. Annyit állított, hogy van egy játék, amelyben ilyen és olyan játékszabályok alapján létező erők és ellenerők ütköznek, melyeknek köszönhetően a játék maga ilyen és olyan eredményeket produkált.

Kezdjük azonban az első állásítással. Ha a robotok és gépek szerepét vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk kizárólag egy paraméterre fókuszálni, nevezetesen, hogy a termelékenységet felpörgetik. A robotok általában gyorsabbak, precízebbek, monotonitás tűrőbbek, és a lényeg: még bért sem kérnek a munkájukért.[6] Világos, hogyha valamilyen cég meg tudja oldani, hogy a munkát automatizálja anélkül, hogy rontaná a minőséget, akkor megéri körülnéznie a piacon, hol talál erre alkalmas gépet.[7]

[6] Helló, azoknak a gépeknek azért ára is volt! Nem véletlen, hogy az automatizáció üteme valójában nevetségesen lassú a kapitalizmuson belül. A neoliberalizmusnak köszönhetően alacsonyan tartott bérek mellett ugyanis alacsony a motiváció rá, tehát a tőkések egymás közti piaci versengésén túl van más faktor is. Mindezek ellenére az automatizáció csiga lassúsággal, de halad, s megjegyzendő, hogy pont az Ecsenyi úr által fetisizált startupok lépik meg ezeket, pl. robot-vezérelt Über kocsik. Más: Harvey-nál az ellentmondások nem folyamatosan és azonos intenzitással jelenlévők, inkább rendszerszintű lehetőségek, melyek ezeregy okból éleződhetnek ki vagy csillapodhatnak átmenetileg, egymásra hatást gyakorolva.

[7] Ecsenyi úr itt is ezeregy dolgot félredob. Feltételezi, hogy ezek a gépek már eleve adottak és elterjedtek a piacon, mely előfordulhat, de ugyanúgy gyakori, hogy a cég maga rendel meg saját specifikációk alapján egy addig nem létezőt, vagy saját maga gyártatja le leányvállalataival, pl. a Disney először külső cégekkel gyártatta a Disneylandeket, majd megvásárolt egy saját vidámpark gépeket előállító céget.

Ekkor merül fel a kérdés, hogy mi lesz ebben az esetben az így felszabadult humán munkaerő sorsa. A laikus azt mondaná, hogy ha nincs szükség rá, akkor nekik lőttek – hiszen oda a megélhetésük, és nincs hová menniük –, végső soron pedig a társadalomnak is lőttek, hiszen a robotok által kreált munkanélküliség idézi elő a válságot [8]. Viszont mielőtt nekiállnánk rombolni a gépeket,[9] vegyük számításba, hogy a humán munkaerő az, ami egyúttal fogyasztó is a piacon. [10] Mi értelme lenne hatékonyabban termelni robotok százaival, hogyha utána senki sem tudná megvásárolni a termékeket? Gondoljuk csak végig egy egyszerű példán. Tegyük fel, hogy egy kis faluban, a világ szélén [11] egy főként kenyérre épülő agrár gazdaságból él. Egy nap az egyik pék automatizálja a malmát[12] és a szántás-vetés folyamatát is[13], s innentől kezdve nyomott áron adja tovább a termékeit, hogy kiszorítsa a konkurenciát[14]. Falusiak ezrei válnak munkanélkülivé[15], ami olyan szinten csökkenti a fogyasztást, hogy nem tudják megvenni az automatizációt végrehajtó pék kenyerét sem. Pékünk bevétele így rohamosan esik. Végül azon kapja magát, hogy már hiába termel, nincs felvevő piaca. Ez nem túl paradox forgatókönyv?[16]

[8] A kapitalizmus történelme során sohasem fordult elő olyan válság, amelynek pusztán egyetlen oka lett volna. Csak és kizárólag túldeterminált válságok léteznek. De ez a korábbi társadalmi-gazdasági rendszerekre is igaz, pl. a római birodalom bukására. NEM csak a barbárok, NEM csak a gettósodott rabszolga telepek, NEM csak a kevesek kezében összpontosuló termőföldek, stb. okozták Róma bukását.

[9] Ugyebár Marx óta arról vagyunk híresek, hogy a géprombolást hirdetjük, lol!

[10] Tisztázzunk valamit! Egy valóban szocialista gazdasági rendszerben nem „humán munkaerő” lesz (egyébként is milyen gusztustalan kifejezés ez!), hanem a társadalom javát szolgáló tevékeny ember. Nem fogyasztani fognak a dolgozó emberek (mint a kapitalizmusban), hanem részesedni a megtermelt javakból valós tevékenységükkel arányosan (nem pedig kiszipolyozva mint a kapitalizmusban), és aki nem tud dolgozni, az is hozzá tud majd jutni a létfenntartáshoz szükséges javakhoz. A gépesítés, az automatizáció, sőt, igen, a robotizáció maga is éppen, hogy fel fog gyorsulni a kapitalizmusban jellemző ütemhez képest, hiszen a cél az, hogy a létező és új technikai vívmányokat arra használjuk, hogy felszabadítsuk az embereket a monoton munka alól. Van mozgástér erre, mert a technikai vívmányok jelentős része a jelenlegi kapitalizmusban olyan emberellenes dolgokat szolgál mint például a hadiipar, a tőzsde és hasonlók – ezeket a technológiákat fel lehet és fel kell szabadítani, és az emberek normális életének szolgálatába állítani. Ezen túl a technikai fejlődést a normális emberi életet szolgáló irányokba fogjuk vinni, a pusztán a kizsákmányolást, a háborút, elidegenített munkát, és hasonló fölösleges dolgokat szolgáló technológia fejlesztéseit leállítjuk. Gondolkoztatok már azon, hogy miért nem terjedt el jobban az elektromos hajtású autó, pedig már évtizedekkel ezelőtt kifejlesztették? Csak nem az olajipar profitérdekei miatt? (Megint másik kérdés, hogy mennyire össze nem hangoltak a piac káoszában a különböző ágazatok: elektronikus autó, szuper, de fosszilis tüzelőanyagokból származó áramellátással…) A profit létezésével van a baj, nem a technológia fejlődésével! Szóval, drága Kapitalizmus: köszönjük, hogy hála Neked megy előre e technológiai fejlődés, de most már kizárólag valódi szükségletek és a többség érdekében használnánk a vívmányokat! (Ld. Gothai program kritikája beszámolónkat.)

[11] „Tegyük fel”. Rendben, megengedhetjük Ecsenyi úrnak, hogy elvégezzük a kedvéért ezt a gondolatkísérletet. (Vö. „leap of faith” „suspension of disbelief”) Mindazonáltal Ecsenyi úr adós marad azzal, hogy gondolatkísérletének korlátaival elszámoljon, reflektáljon arra, hogy magyarázó modelljének magyarázó ereje meddig tart, így tautologikus érvelésekbe képes belefutni. Egy izolált, absztrakt példát hoz fel, mely számára nyilván a „világ” metaforája, valamiféle zárt rendszeré, mely mindössze azt reprezentálja, ő hogyan látja a gazdaság működését, ő mennyit érzékel belőle. Magyarul általa tetszőlegesen választott sakkfigurákkal példáz valós és komplex viszonyokat, hogy aztán azzal védekezzen, hogy de hát nem ő találta ki, hogy a huszár csak L alakban léphet!

„Egy kis faluban, a világ szélén…”
Egyrészt: vákuum-falu vákuum-népe vákuumot evett ebédre. A legszembeötlőbb különbség David Harvey és Ecsenyi úr módszertana között, hogy míg az előbbi egy létező, komplex és folyamatosan mozgásban lévő gazdaságot vesz kiindulópontként, addig vitapartnerünk egy mesebeli, leegyszerűsített és megdermedt gazdaságot modellezve okoskodik. Másrészt: a természettudományoknál sem lehet mindenütt alkalmazni egy demonstráció keretein belül az egyszerűtől a komplexig való eljutást. Míg a kémiában az "atomok → kötések → alaktani sajátosságok" lépéssorozat elfogadható, addig egy interaktív rendszerekkel kapcsolatos biológiai demonstráció esetében a "kromoszóma → genotípus → fenotípus" több okból is reduktív és hibás lenne – arról nem is beszélve, hogy milyen tudományos igényességről árulkodna mondjuk az evolúciós biológia terén, ha a „világ szélén,” izoláltságban és kizárólag löncshúskonzerven élő rókakomát vennénk kiindulási pontként… A gazdaságtan pedig még csak nem is természettudomány – itt minden olyan demonstráció, amely a társadalom "atomjaiból" próbálja levezetni a társadalom egészét, lényeges információvesztéssel jár, ha nem egyenesen szándékoltan próbál egy idealizált képet bemutatni róla. (Olvasói körünk nem véletlenül foglalkozott tudományfilozófiával, ld. itt.)

[12] A tőkés nem pék, ahogy a TESCO magyarországi cégvezetője sem TESCO-s árufeltöltő. Olyat meg még a világra nem fostak, hogy egy egyszemélyes vállalkozó/termelő „kiautomatizálja” saját segge alól a munkát. Lehetetlen egy nagyobb munkásállomány többletérték kisajátítása nélkül ehhez elegendő tőkére szert tenni. Történelmi példa: a városi mesteremberek inasokat vettek föl, számuk megnövekedett, manufaktúra alakult ki, a termelés fázisokra esett szét, ezáltal az „organikus szakma átadás” megszűnt, az inasok egy életre bent ragadtak (nem váltak mesterré), azaz proletarizálódtak.

[13] A pékünkről kiderül, hogy egyszerre földműves is volt. Wow! Az Ecsenyi-mesében a „pék” kábé annyira pék, mint amennyire Mészáros Lőrinc gázszerelő. Ecsenyi úr összetéveszti az úriember megélhetésének tárgyi manifesztációját a strukturális helyzetével. A „pék” mint kiderül, egy több ezer embert foglalkoztató kenyér-iparos, akinek földbirtokai, malmai, kenyérsütő üzemei vannak, nem beszélve a marketinghez, eladáshoz és árumozgatáshoz szükséges infrastruktúrájáról!

[14] Kiderül, hogy ebben a faluban több tőkés-pék-földművelő egyszemélyes polihisztor is van. Na, ezt jelölje ügyesen a google maps! Most akkor kik a FarmVille-beli pék-mágnás riválisai? Ugyanabban a faluban lévő vele hasonló ívású pék-mágnás-földbirtokosok, amennyiben a világ ebből a faluból áll, vagy külső konkurencia? Ezek szerint a faluban lenne néhány nagybani kenyériparos és mindenki („sok ezer ember”) csak nekik dolgozik, és egyszersmind saját alkalmazottjaik jelentik az egyedüli lehetséges felvevő piacot az egyetlen létező árucikkre, a kenyérre? Oké, hogy leegyszerűsített a példa, de ilyen szintű monokultúra annyira abszurd (nem beszélve arról, hogy milyen lehet az emésztésük), hogy már ezen a ponton a nullához konvergál a modell magyarázó ereje.

[15] Fordulat! Kiderül, hogy nem is pék volt emberünk, hanem tőkés, ahogy az is, hogy a „faluban” csak a „pékek alá” több ezer ember dolgozott be. Itt egy pillanatra felmerül, hogy Ecsenyi úrnak inkább káoszelmélettel kellene foglalkoznia, de várjunk csak, a káoszt megvalósította már ezen írásában, így nem kell ide már elméleti alapozás!

[16] De, az. Jah, a történelemben, a gazdaságban vannak paradoxonok, különösen a kapitalizmus érájában. Szóval üdv a későkapitalizmusban, ahol adósságokból és hitelkártyákkal „oldjuk meg” azt a problémát, hogy nincs felvevő piac (fizetőképes kereslet).

A kutya ott van elásva, hogy elhisszük, hogy van úgyis kereslet a profitra, hogy általa nem tudjuk növelni más termékek iránt a keresletünket[17]. Egy faluban, ahol minden vagyon a kenyér, nyilvánvalóan nem tudjuk érdemlegesen növelni a vagyonunkat azzal, hogy még sokkal több kenyerünk lesz[18]. Miért akarnánk tehát a kenyér eladásából profitálni?[19] Akkor van értelme a több pénznek, hogyha utána más szolgáltatásokat is megkaphatnánk. Például, mint pék el tudnánk menni a borbélyhoz. A borbély egy új szolgáltatás - amit talán nehéz elképzelnünk - de ha mindenki a kenyérrel van lefoglalva, akkor nehéz megfizetni. Pontosan akkor lesz elérhetőbb szolgáltatás a borbély, hogyha valamiért már elérhetőbb termék maga a kenyér is. Azaz kevesebbet ér.[20] Ilyen értékromlást követnek el a robotok. Nem akarná azonban senki sem rontani a kenyér értékét, hogyha ezáltal ne jutna több értékhez[21], ami már nem a kenyér. Csakhogy a borbély szolgáltatás sem maradhat továbbá az eredeti értékén, mertha megnőtt rá a kereslet akkor nincs sok értelme továbbra is mindenkinek kenyerrél foglalkoznia. Lesz inkább még több borbély, rontva annak is a értékét. Sokan tehát ízibe átképezik magukat borbéllyá.[22]

[17] „A kutya ott van elásva, hogy elhisszük, hogy van úgyis kereslet a profitra, hogy általa nem tudjuk növelni más termékek iránt a keresletünket.” Érti ezt a mondatot valaki? „Kereslet a profitra”? Ez meg mi a szösz? Vagy Ecsenyi úr netalán arra gondol, hogy a versengő tőkefelhalmozás miatt csillapíthatatlan a tőkések profitéhsége? Mert ez bizony létező dolog! De most tekintsünk el ettől, és a „kereslet” szó használatával kapcsolatban jegyezzük meg, hogy ha már kutya, akkor az ott van elásva, hogy piaci anarchia uralkodik, nem pedig mágikus equilibrium, ahol a kereslet és kínálat végül mindig egymásra talál.

[18] Ebben a faluban még a ház és kerítés is kenyérből van. Baszd meg, minden kenyérből van! A munkások is valójában mézeskalácsból vannak és mézeskalács munkájukat árulják a munkaerőpiacon zsemlemorzsákért cserébe! Na, egy ilyen faluban, ha több kenyered van, akkor nem lettél vagyonosabb!!

[19] Mert mondjuk egy másik vákuum-faluba akarnának exportálni? Mert nem léteznek vákuum-faluk?! Egy másik fontos dolog: profitálni nem akarat kérdése. A profit maximalizálására egyszerre a verseny és a tőkebefektetésben rejlő kockázat kényszeríti a tőkést, hiszen nincs garantált nyereség. Legalábbis a valós kapitalizmus így működik.

[20] Kérdés, hogy ebben a példabeli a világtól elvágott neolit közösségben miért akar bárki profitálni bármiből. Ha eddig a világ csak kenyérből állt, mitől lesz hirtelen igényük „borbélyra” és honnan tudják egyáltalán, mi az? Nem feltételezhetünk végtelen növekedési potenciált és zárt rendszert egyszerre.

[21] Ecsenyi úr továbbra is pusztán az „érték” szót használja. Olyan van, hogy használati érték, csereérték – erről Harvey tárgyalt könyvének 1. fejezetében olvashatunk, amelyet a rá következő 6 fejezettel együtt itt foglaltunk össze. Ezen különbségek tisztázása, teoretikus megalapozása nélkül az „érték” szó nem jelent sokat, vagy épp, hogy annyit jelenti csak, amit kényünk-kedvünk egy demonstráció során épp megkíván.

[22] Emlékeztetőül: ebben a faluban „több ezren” veszítették el munkájukat egyik napról a másikra, hiszen a „Pék” elkezdett robotokat alkalmazni. Egy OKJ-s borbély képzés 12 hónapba telik és akkor még szakmai tapasztalatról nem is beszéltünk! Nyilván péklegényeink és hölgyeink bérmunkásként félre tudtak tenni annyit, hogy egy évig ne melózzanak, s kitanulják ezt az új szakmát.

A robotok azért jók az értékrontásban, mert csak a kínálati oldalon jelentenek hatékonyságot, a keresleti oldalon nagyon gyenge a hozzáadott értékük: lényegében csak áram és karbantartás kell nekik. A humán munkaerő az, aminek lesz igénye elmennie üdülni, vagy meghallgatnia egy koncertet; rájuk van szüksége a tőkésnek is, hogy vegyék a termékét. Azaz a robotok megjelenése nem hajtja fel a keresletet olyan szolgáltatásokra, mint a példánkban szereplő borbély. Éppen emiatt lehetséges az, hogyha rontják egy szolgáltatás értékét, akkor maga a humán munkaerő is rontja egy másik szolgáltatás értékét. Az értékrontás[23] tehát nem baj, mert piaci egyensúlyban van; előidézi más szolgáltatás értékrontását is.

[23] Azért azt tegyük hozzá, hogy a robotokat ki kell fejleszteni, programozni, sőt tovább is szokás fejleszteni őket, és az alkatrészeket is le kell gyártani. Szóval van itt azért nagyobb keresleti hatás is annál amennyiről Ecsenyi úr megemlékezik. És a programozó miért ne járhatna borbélyhoz a fizetéséből? Más. Gugliztunk, de nincs közgazdasági tárgyú találat az „értékrontás” kifejezésre magyar nyelven. Egyébként meg az a szó, hogy „érték” önmagában nem értelmezhető (fentebb ezt leírtuk), így az értékrontás szó sem értelmezhető.

Természetesen a valóságban a dolgok ennél bonyolultabbak. Borbélynak még csak-csak meg tud tanulni valaki könnyedén, látva, hogy nőtt rá az igény. A való életben azonban emberek vesztik el munkájukat, és nincs ott add-uram de mindjárt a kereslet az asztalon. Nincs ott egy ügyfél, hogy jelezze igényét az új szolgáltatásokra. Illetve honnan lesz arra pénze a munkásnak, hogy új szolgáltatást nyújtson, ha egyszer elbocsátották? Vegyük észre azt, hogy nem muszáj egy adott termék piacán versenyeznie minden tőkésnek.[24] Mert mi történik, hogyha a tőkés automatizálni akar? Ha látja, hogy a gép hatékonyabban termel, egyszerűen vesz pár gépet és kész. Nem fog profitelköltési modellekkel szarakodni. Ám ennek következtében nőni fog a verseny az adott piacon. És minél inkább nő a verseny egy adott piacon, annál inkább nő az igény arra, hogy a vesztes tőkések más piacok felé nyissanak. Ilyenek a startuppok. A dolog lényege az, hogy az automatizálás nyomán érdemes lesz egyes tőkéseknek növelniük a termékkínálatot, új piaci igényeket teremteni, hogy aztán ezeket ki tudják szolgálni s ebből hasznot húzni. Ezt pedig úgy tehetik meg, ha kiszállnak arról a piacról, ahol beindult az automatizációs verseny – és olyan piacok felé nyitnak[25], ahol humán munkaerő túlkínálat[26] lépett fel. Ez vezet át minket arra, hogy honnan lesz a humán munkásoknak pénze: a kiszorított tőkések érdekeltek lesznek abban, hogy mindaddig, amíg tart a humán munkaerő túlkínálata, inkább az erre épülő a piacba fektessenek bemagyarán alkalmazzák a felszabaduló munkaerőt.[27], Kevesebb költséggel jár humán munkaerő alkalmazásával új piaci igények kielégítésébe fektetni, például a kulturális szolgáltatások, a sport, a tudományos kutatások[28] vagy a szabadidős tevékenységek terén, hogyha a meglévő piacon vagy piacokon csökken a humán munkaerő iránti kereslet. Tehát a termelékenység növekedésének hatására tartósan nem alakulhat ki humán munkaerő piaci túlkínálat, mivel a csak humán munkaerővel fenntartott szolgáltatások keresleti varianciája lényegében bármekkora lehet[29].

[24] Ecsenyi összemossa a tőkést és a munkást. Eddig malomban dolgozó munkásokról volt szó, most pedig ugyanezekről mint jövendőbeli vállalkozókról ír. És nyilván: honnan lesz kezdőtőkéje egy munkásnak fodrász szalont nyitni, telephelyet bérelni, bérmunkásokat fizetni? Eddig hallgatott a szerzőnk a kölcsönt adó bankokról a „kenyérre épülő agrár” falunkban! Elképzelhető, hogy a „pék” uzsorás is, aki kamatra ad kölcsönt elbocsátott munkásainak, hogy átképezzék magukat borbélynak, persze nem győz majd borotválkozni, hogy visszakapja.

Pár általános megjegyzés, mielőtt továbbmennénk.
Ecsenyi úr úgy veszi egy kalap alá a tőkéseket és munkásokat – ezáltal hagyva figyelmen kívül lényeges különbségeiket –, hogy kiindulási pontjául e két osztály azon absztrakt kvalitását veszi, hogy mindkettő piaci szereplő. (A hadvezér és sorkatona végül is ugyanúgy egy adott hadsereg része!) Majd további ügyeskedéssel az össztársadalom és összgazdaság jelenségeit egy idealizált sejt (kenyeres falu) törvényeiből próbálja levezetni. Nem csak olyan fontos részletek tűnnek el, mint a falu exportja/importja vagy a vidék/város vérkeringése (ld. 3.7. és 3.8. pontok egy harmadik Harvey beszámolónkból) és ezek kölcsönös függései (hiszen a külvilágot Ecsenyi először felfüggeszti, majd ebből a vákuumból építi föl azt), de még saját modellje is az említett leegyszerűsítések ellenére is tele van ellentmondásokkal. (Mint már említettük: kilapítja a csereérték, használati érték, érték, pénz, ár, bér, profit, stb. lényeges különbségeit.)

[25] Mik is ezek az „olyan piacok, ahol munkaerő túlkínálat lépett fel” egy olyan játékgazdaságban, ahol csak (volt) pékek és (újonnani) borbélyok vannak? Úgy tágítja-szűkíti a saját modelljét, ahogy az éppen segítségére lehet érvelése során, s mindeközben nem veszi észre, hogy ezt csinálja.

[26] Leánykori nevén: munkanélküliség. Nyilván itt elvész pár lényeges mozzanat: munkabér, dolgozók száma, átképzés igénye, stb. és ezek kapcsolatai egy valós gazdaságban.

[27] „Alkalmazzák a munkaerőt”? De mire? És mi ebben a „befektetés”? Egyáltalán honnan képződnek az új piaci igények ebben a zárt rendszerben, hiszen nyilvánvalóan a „munkaerő túlkínálatból” közvetlenül nem fakadnak. A fölösleges „munkaerő” kivándorolna, de nem tud hová, mert leesik a föld-falu lapos felületének széléről. De talán arról van szó a zavaros levezetésben – ha a vákuumfalu helyett a mai valós világot feltételezzük –, hogy olyan „munkaerő-túlkínálatos” piacokba lépnek be, ahol az alulfizetett, normális munkaszerződés nélküli, részmunkaidős állások vannak: a robotizáció miatt „felszabadult” munkaerő itt jelenik meg. Szarabb munka, kevesebb pénzért. Mc Job-ok, ahogy azt egyes országokban hívják. Ismét csak: üdv a későkapitalizmusban! (Egyébként alapvető hiányossága Ecsenyi modelljének: nem ismeri a munkaerő differenciáltságát sem, még szakképzett/képzetlen munkásról sem ír, nem hogy különböző szakképzettségekről, de ha ezekre utal, feltételezi az „azonnali átképzés” lehetőségét, azaz a munkaerő rugalmasságában hisz. Ma: péksegéd; holnap: fodrász; holnapután: programozó!)

[28] És pontosan ezért találkozunk egyre több művésszel, hivatásos sportolóval és tudóssal hétköznapjainkban! Egy kenyérfaló faluból varázsolt nekünk egy (magán!) egyetemi várost.

[29] Van amikor csökken a munkanélküliség, bár ennek alapvetően a következő okai vannak: megváltoztatják a statisztikai definíciókat arról, hogy ki számít munkanélkülinek; a munkanélküliek egy része külföldre menekül, mert ott többet keres, így otthon már nem számolják őt munkanélkülinek; a munkanélküliek szarul fizető új állásokban helyezkednek el, ahol sok esetben kevesebbet keresnek annál amennyit a jóléti juttatások lepusztítása előtt segélyként kaptak és persze van, amikor a gazdasági fellendülés miatt létrejönnek új, és nem rosszul fizető munkahelyek is (amelyek persze megszűnnek a következő válságban). A tőkések (Bill Gates, Zuckerberg, és társaik) pont azért kezdték el propagálni a feltétel nélküli alapjövedelmet és a robotok megadóztatását, mert maguk is rájöttek, hogy tévedés Ecsenyi azon kijelentése, hogy „a termelékenység növekedésének hatására tartósan nem alakulhat ki humán munkaerő piaci túlkínálat”. De maradjunk Ecsenyi úr modelljénél: nyilvánvaló, hogy a hirtelenjében megnyitott magánegyetemeken mindenki ingyenesen képezheti majd át magát pékből informatikussá, fodrásszá, biokémikussá és lantművésszé!

A gépesítés és így közvetve a tőkések kockázatai tágítják a piacot, növelik a megvehető termékek varianciáját.[30] Hogy ez mennyire nem baj, annak az elmúlt 90 év az ékes bizonyítéka. A Horthy-korszakban még a népesség több mint 55%-a dolgozott mezőgazdaságban, ma ez az arány 1,6%.[31] Ennek eredményeként nem, hogy éheznénk, hanem még sokkal több terméket és szolgáltatást is igénybe tudunk venni[32], mint 90 évvel ezelőtt.

[30] Jah, a teleshopos már-nem-tudtunk-mit-kitalálni termékekét, meg a tervezetten elavuló termékekét, meg a számítógépes játékban vegyél kétezer forintért a karakterednek új sapkát, stb. jelenségei kétségtelenül piactágító hatásúak! Igen, ezek a szükségtelen és ócska termékek „megvehetők,” de ettől függetlenül kapitalista tünetek: szükségtelenek, érdektelenek, használhatatlanok és… szarok!

[31] Nyilván nem csak az automatizálásnak (és a monokultúra elterjedésének) köszönhető. A statisztikából kimarad egyrészt a ma csak időszakosan alkalmazott közmunkás sereg, a TSZ-ek felszámolása utáni rohamos tulajdonosi koncentráció, és nem mellesleg az EU-s agrár import pusztító hatása.

[32] Nem is olyan kis része a magyar népességnek igenis éhezik (vagy alultáplált), ami egy nettó agrár exportőr országban egész döbbenetes tanúbizonysága a kapitalizmus irracionalitásának és embertelenségének. Faluk néptelenedtek és gettósodtak el, infrastruktúra rohadt szét, falusi iskolákat, könyvtárakat, mozikat, orvosi rendelőket zártak be, rabszolgamunkában dolgoztatják az embereket, de legalább kilencven különféle hónalj spray közül válogathat Ecsenyi úr.

Harvey robotos félelmei tehát nem valósak. Ő azonban tovább megy; szerinte a szabad piacon nem tudnak egyenlő feltételekkel érvényesülni a különböző nemű, etnikumú és állampolgárságú emberek. A szoftver programozók és fejlesztők az USA-ban jelentős számban indiai férfiak. A kelet-európai nők, a mexikói és karibi vendégmunkások nyugaton legtöbbször a házigondozás, vagy ápolás területén dolgoznak, de ugyancsak felülreprezentáltak a mexikóiak a mezőgazdaságban és átmeneti munkakörökben. A nehezebb, koszosabb, izzasztóbb munkákat jellemzően bevándorlók végzik. Nem tudom, hogy kinek nem világos a jelenség oka, de annyit elárulhatok, hogy statisztikai halmazból faktoranalízis nélkül nem következtethetsz oksági viszonyra. Nem azért fog valaki nyugaton házigondozó lenni, mert kelet-európai nő. Ez egy emberi tulajdonság[33], ami mellett számos egyéb tulajdonságot is figyelembe kell venni, hogyha kíváncsiak vagyunk mely tulajdonság az, aminek szerepe lehet egy oksági folyamatban. Egyrészről látni kell azt, hogy az elnyomott és megnyomorított gazdaságban élő kelet-európaiaknak, vagy afrikaiaknak a latrina pucolás is megváltás, csakhogy növeljék a lehetőségeiket. Azaz nem a szaktudásuk az, ami miatt be akarnak kerülni a nyugati piacra, hanem a lehetőség nélküli életük elől való menekülés. Azaz alacsonyabb szaktudást igénylő munkákban fognak versenyképesebbek lenni[34]. Ugyanis ott elég csak a béralku. Egyszerűen kevesebbért is örömmel elvállalnak olyan munkát, amit más nem. Arról pedig, hogy miért van az államszervezetek között vagyoni egyenlőtlenség, kérdezzük inkább magukat az állam-szervezeteket és korrupt irányítóikat, mintsem a szabad piacot[35].

[33] Azért mennek ki leányrokonaink Londonba nyuggereket pelenkázni, mert ez egy személyes emberi tulajdonságuk, nem pedig azért, mert nyomor van idehaza, meg mondjuk erős szakszervezetek és munkásmozgalmak híján szar bérek. Hát persze. Meg az indiai programozóknak is az az „emberi tulajdonsága”, hogy az USA-ba mennek dolgozni. Véletlenül sem arról van szó, hogy Indiában fasza a matek és infó oktatás, és persze arról sem, hogy az amcsik oda telepítették a szoftverfejlesztés egy részét, és az indiaiak egy része rájött, hogy ugyanazt az USA-ban többször annyiért csinálhatja stb.

[34] „WC-t takarítok Berlinben” = „a WC-takarító szektorban találtam versenyképes állást” – beszélsz-e libertáriusul?! (Ha elég proaktív vagy, jövőre már kefét is kapsz?)

[35] Ugyebár ez a libertáriusok központi dogmája. Ugyan az a vákuum-logika mint a kenyeres faluja. Vicces, amikor az államot támadják ezek az ultrakapitalista libertáriusok. Drága jó Ecsenyi úr! Állami erőszak nélkül létre sem jöhetett volna a kapitalizmus („primitív akkumuláció” Marxnál és „kisajátítás általi felhalmozás” Harvey 2. pontjánál itt), és most sem tudna működni. Állam nélkül nem lehetett volna szétlőni a sztrájkokat, de magát a magántulajdont sem lehetne kivitelezni egy központi hatalom nélkül, hiszen átcsapna szabad rablásba, kiskirályságokba, magánhadseregekbe és magánrendőrségekbe a dolog. És hogyan, ugyan honnan lett, kedves Ecsenyi úr, néhány „péké” az összes föld és malom és üzem falucskánkban hirtelen? Mi kodifikálja a faluban csak „a Pékként” ismert földesúr, nagyiparos, feltaláló (semmiből automatizálja az üzemeit!) és isteni király ilyen fokú hatalmát a falu felett, ki védi meg ezt a vagyoni koncentrációt a vagyontalan többségtől, mi tartja fenn a társadalmi „békét?” Végeredményben Ecsenyi úr a kapitalizmus működését egy olyan primitív társadalmi formációval példázva próbálja bemutatni, amely már fejlettségének alacsony foka miatt sem képzelhető el, mint modern tőkés társadalom.

Harvey utolsó említésre érdemes támadása a kapitalizmus ellen, hogy a tőkések és a munkások nincsenek egyenlő pozícióban, hiszen az előbbiek szétaprózzák a munkát. Például, ha a programozás, mint újnak ítélt szakértelem fontossá válik, akkor a tőkések célja a szakértelmi kör monopolizálhatóságának kiiktatása[36] azáltal, hogy a programozói oktatást minél jobban kiszélesítsék és minél több programozó jöhessen létre. Ezen lépésükkel egyszerre törik meg a programozók bérét – hiszen többen vannak, mint korábban valaha, de mégis, megosztottabban, mint bármikor. Itt ugyebár elég csak rámutatni arra, hogy abból, hogy egy pizzát felszeletelsz, nem lesz kisebb maga a pizza.[37] Ennek megfelelően nem lesz attól nagyobb programozói kínálat a piacon, hogyha több programozó között osztod el ugyanazt a feladatot, mintha egynek adod oda. A feladat szétosztásával nem nő az egymást helyettesíteni képes programozók száma.[38] Azt hiszem ezt nincs értelme még egy harmadik mondatban leírni.

[36] És ezért uralja az internetet három cég. (V.ö. Lenin – Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka! A monopolizálódás, mint a kapitalizmus „szabad piaci” periódusának törvényszerű következménye!)

[37] A pizza nem, de most növelte meg az éhes szájak (egy szektor bérmunkásainak) számát, és betömte őket egy-ezrelék pizzaszelettel!

[38] „Kiképeztünk pár ezer egymást helyettesíteni nem képes programozót a magánegyetemünkön!”

Harvey egész gondolatmenete egy félresiklott erőtlen balos próbálkozás, reménykedve abban, hogy a kommunizmus újracsomagolása majd felrázza az elitellenes kedélyeket[39]. Záró gondolatként említést tesz még az elidegenedésről is, ami már végképp átcsap egy heideggeri poszt-nyelv bullshit narratívába[40]. Elméletében a szerencsétlen munkásoknak valamiért kötelező dolgoznia az ájfosért és bevásárolni a Tescoban[41], és ezért arra kényszerülnek, hogy egymástól “elidegenítő” munkafolyamatokban vegyenek részt. Úgy látszik ez a fene nagy elidegenedés mégsem akkora probléma, mert a cserébe kapott ájfos és Tescos termékek végül mindenért kárpótolják őket. Harvey azonban úgy látja, hogy rosszul döntöttek. Ott lenne a lehetőség mindenkinek, hogy kommunában éljenek, de ők mégis elidegenítő munkákat vállalnak. Ez Harvey szerint elfogadhatatlan.[42]

[39] Elitellenes kedélyek, khm… Két bekezdéssel feljebb Éppen Ecsenyi úr írt a korrupt államvezetőkről. Az Ecsenyi úrtól származó „gonosz állam ↔ ártatlan tőkés” képlet önmagában nem egyfajta elitellenesség? Vagy most elismeri, hogy Jeff Bezos is az elit része?

[40] Az elidegenedés fogalma jóval megelőzi Heideggert, nem beszélve a posztmodernről, de ezeket már tisztáztuk második válaszpontunkban. Nem mellesleg Heideggert inkább szokás jobboldali filozófusnak tekinteni.

[41] A „prolik” alig burkolt lenézése ez. „Valamiért kötelező dolgoznia…” Oh, persze, tudjuk, hogy nem kötelező, hiszen az a fantasztikusan szabad rendszer, amelyben élünk megadja azt a szabadságot, hogy ne dolgozz – éhezhetsz is.

„…az ájfosért és bevásárolnia a Tescoban.”
Mondjuk nem tudom, hogy a munkások vagy az Ecsenyi-féle kistőkések kezében van-e több ájfos… És, igen, jellemzően nem otthon fejjük a tehenet, hanem „bevásárolunk a Tescoban”. Uramisten, ezt a bűnt! Micsoda proli igénytelenség! Enni akarnak! Sőt még a gyerekeiknek is enni adnak, mobiltelefont vesznek! Pfuj!

[42] Ilyeneket sem Harvey, sem mi nem írtunk. Pont.

*

Zárszóként, kedves Olvasó, engedd meg nekünk a következő észrevételt!

Az egészben az a durva, hogy az Ecsenyi úr által alkalmazott modellt vagy ahhoz hasonlókat bőszen oktatják a gazdasági felsőoktatásban. Már pusztán az a tény is arról árulkodik, hogy valami nagyon csúnyán sántít, amikor azt látjuk, hogy világszerte kettéválasztották a közgazdaságtant (tehát az elméletet) és a marketing/üzleti/PR/HR oktatást (gyakorlatot)! Persze miután elhagyták az iskolapadot a diákok, hamar észreveszik, hogy a kapitalizmus nem egy vákuum-falu. De mivel nem tanultak más magyarázatot a kapitalizmus működésére, ezért (elméleti modell ide vagy oda), sokan elhiszik az Ecsenyi úr által is hangoztatott nézeteket vagy azok egy részét. Ha valakiből ezután tőkés vagy csúcsmenedzser lesz, akkor e nézetek igazolják, hogy a mai világunk minden világok legjobbika, azt, hogy az ember pusztán csak „humán munkaerő” (=statisztikai adat, esetleg még: rohadt proli, ostoba fogyasztó)! Ha pedig valaki hisz az Ecsenyi úr által taglalt tételekben, de mégsem ér el sikereket a „szabad piacon”, megfelelő kritikai készlet híján bűnbakot keres. Ez a bűnbak a libertáriusoknál tipikusan az állam, mint olyan. Bezzeg ha az nem lenne, vagy csak minimális lenne, akkor minden rendjén lenne! Láthattuk, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek…

Ha valakiből alkalmazott (kizsákmányolt) lesz, és amennyiben osztja Ecsenyi úr nézeteit, nem fogja észrevenni, hogy saját helyzete miből fakad. Azt hiheti, hogy a rendszer működik normálisan, és saját magával nem stimmel valami, vagy „valakik” tettek keresztbe neki. Azért is csináljuk ezt a blogot, hogy ezeket a téveszméket szétzúzzuk…

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

Ecsenyi Áron, a Levesbe az adók 75%-val Párt tagja, az alábbi kritikát fogalmazta meg a blogunkon itt és itt szereplő David Harvey földrajztudóssal szemben. Cikkét teljes egészben, módosítások nélkül közöljük. Mondanunk sem kell, hogy véleményét nem osztjuk. Kritikájára válaszunkat a holnapi napon tesszük ki.

*

A kapitalizmusban semmi ellentmondás nincs, csak David Harvey fejében

Ecsenyi Áron

Harvey A Kapitalizmus 17 Ellentmondása című könyvében ismét lerántja a leplet a robotokról,  hogy előbb-utóbb mindenkitől elveszik a munkát. Ennyi sületlenséggel azonban nem éri be, megtoldja még azzal a mantrával, hogy a szabad piacon nem tudnak egyenlő feltételekkel érvényesülni a különböző nemű, etnikumú és állampolgárságú emberek. Végül, hogy megfeleljen a matematikából hülye bölcsészek körének, kijelenti, hogy a tőkéseknek érdekében áll a szakértelmi kör monopolizálhatóságának kiiktatása, hogy több munkahelyi pozíció kreálásával letörjék a dolgozók bérét.

Oda se neki, hogy a fenti 3 állításból kettő üti egymás. Ha ugyanis a gonosz tőkések egyszerre azon fáradoznak, hogy robotokkal helyettesítsék - az amúgy kizsákmányolt (sicc) - humán munkaerőt, és egyszerre növelik is a munkahelyek számát, “a szakértelem monopolizálódásának kiiktatásával”, akkor végülis nem tudható, hogy a predikció melyik irányba tart a szerző szerint. Nő, vagy csökken a humán munkaerő? Ugye...

Kezdjük azonban az első állásítással. Ha a robotok és gépek szerepét vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk kizárólag egy paraméterre fókuszálni, nevezetesen, hogy a termelékenységet felpörgetik. A robotok általában gyorsabbak, precízebbek, monotonítás tűrőbbek, és a lényeg: még bért sem kérnek a munkájukért. Világos, hogyha valamilyen cég meg tudja oldani, hogy a munkát automatizálja anélkül, hogy rontaná a minőséget, akkor megéri körülnéznie a piacon, hol talál erre alkalmas gépet.

Ekkor merül fel a kérdés, hogy mi lesz ebben az esetben az így felszabadult humán munkaerő sorsa. A laikus azt mondaná, hogy ha nincs szükség rá, akkor nekik lőttek – hiszen oda a megélhetésük, és nincs hová menniük –, végső soron pedig a társadalomnak is lőttek, hiszen a robotok által kreált munkanélküliség idézi elő a válságot. Viszont mielőtt nekiállnánk rombolni a gépeket, vegyük számításba, hogy a humán munkaerő az, ami egyúttal fogyasztó is a piacon. Mi értelme lenne hatékonyabban termelni robotok százaival, hogyha utána senki sem tudná megvásárolni a termékeket? Gondoljuk csak végig egy egyszerű példán. Tegyük fel, hogy egy kis faluban, a világ szélén egy főként kenyérre épülő agrár gazdaságból él. Egy nap az egyik pék automatizálja a malmát és a szántás-vetés folyamatát is, s innentől kezdve nyomott áron adja tovább a termékeit, hogy kiszorítsa a konkurenciát. Falusiak ezrei válnak munkanélkülivé, ami olyan szinten csökkenti a fogyasztást, hogy nem tudják megvenni az automatizációt végrehajtó pék kenyerét sem. Pékünk bevétele így rohamosan esik. Végül azon kapja magát, hogy már hiába termel, nincs felvevő piaca . Ez nem túl paradox forgatókönyv?

A kutya ott van elásva, hogy elhisszük, hogy van úgyis kereslet a profitra, hogy általa nem tudjuk növelni más termékek iránt a keresletünket. Egy faluban, ahol minden vagyon a kenyér, nyilvánvalóan nem tudjuk érdemlegesen növelni a vagyonunkat azzal, hogy még sokkal több kenyerünk lesz. Miért akarnánk tehát a kenyér eladásából profitálni? Akkor van értelme a több pénznek, hogyha utána más szolgáltatásokat is megkaphatnánk. Például, mint pék el tudnánk menni a borbélyhoz. A borbély egy új szolgáltatás - amit talán nehéz elképzelnünk - de ha mindenki a kenyérrel van lefoglalva, akkor nehéz megfizetni. Pontosan akkor lesz elérhetőbb szolgáltatás a borbély, hogyha valamiért már elérhetőbb termék maga a kenyér is. Azaz kevesebbet ér. Ilyen értékromlást követnek el a robotok. Nem akarná azonban senki sem rontani a kenyér értékét, hogyha ezáltal ne jutna több értékhez, ami már nem a kenyér. Csakhogy a borbély szolgáltatás sem maradhat továbbá az eredeti értékén, mertha megnőtt rá a kereslet akkor nincs sok értelme továbbra is mindenkinek kenyerrél foglalkoznia. Lesz inkább még több borbély, rontva annak is a értékét. Sokan tehát ízibe átképezik magukat borbéllyá.

A robotok azért jók az értékrontásban, mert csak a kínálati oldalon jelentenek hatékonyságot, a keresleti oldalon nagyon gyenge a hozzáadott értékük: lényegében csak áram és karbantartás kell nekik. A humán munkaerő az, aminek lesz igénye elmennie üdülni, vagy meghallgatnia egy koncertet; rájuk van szüksége a tőkésnek is, hogy vegyék a termékét. Azaz a robotok megjelenése nem hajtja fel a keresletet olyan szolgáltatásokra, mint a példánkban szereplő borbély. Éppen emiatt lehetséges az, hogyha rontják egy szolgáltatás értékét, akkor maga a humán munkaerő is rontja egy másik szolgáltatás értékét. Az értékrontás tehát nem baj, mert piaci egyensúlyban van; előidézi más szolgáltatás értékrontását is.

Természetesen a valóságban a dolgok ennél bonyolultabbak. Borbélynak még csak-csak meg tud tanulni valaki könnyedén, látva, hogy nőtt rá az igény. A való életben azonban emberek vesztik el munkájukat, és nincs ott add-uram de mindjárt a kereslet az asztalon. Nincs ott egy ügyfél, hogy jelezze igényét az új szolgáltatásokra. Illetve honnan lesz arra pénze a munkásnak, hogy új szolgáltatást nyújtson, ha egyszer elbocsátották?

Vegyük észre azt, hogy nem muszáj egy adott termék piacán versenyeznie minden tőkésnek. Mert mi történik, hogyha a tőkés automatizálni akar? Ha látja, hogy a gép hatékonyabban termel, egyszerűen vesz pár gépet és kész. Nem fog profitelköltési modellekkel szarakodni. Ám ennek következtében nőni fog a verseny az adott piacon. És minél inkább nő a verseny egy adott piacon, annál inkább nő az igény arra, hogy a vesztes tőkések más piacok felé nyissanak. Ilyenek a startuppok. A dolog lényege az, hogy az automatizálás nyomán érdemes lesz egyes tőkéseknek növelniük a termékkínálatot, új piaci igényeket teremteni, hogy aztán ezeket ki tudják szolgálni s ebből hasznot húzni. Ezt pedig úgy tehetik meg, ha kiszállnak arról a piacról, ahol beindult az automatizációs verseny – és olyan piacok felé nyitnak, ahol humán munkaerő túlkínálat lépett fel. Ez vezet át minket arra, hogy honnan lesz a humán munkásoknak pénze: a kiszorított tőkések érdekeltek lesznek abban, hogy mindaddig, amíg tart a humán munkaerő túlkínálata, inkább az erre épülő a piacba fektessenek be, magyarán alkalmazzák a felszabaduló munkaerőt. Kevesebb költséggel jár humán munkaerő alkalmazásával új piaci igények kielégítésébe fektetni, például a kulturális szolgáltatások, a sport, a tudományos kutatások vagy a szabadidős tevékenységek terén, hogyha a meglévő piacon vagy piacokon csökken a humán munkaerő iránti kereslet. Tehát a termelékenység növekedésének hatására tartósan nem alakulhat ki humán munkaerő piaci túlkínálat, mivel a csak humán munkaerővel fenntartott szolgáltatások keresleti varianciája lényegében bármekkora lehet.

A gépesítés és így közvetve a tőkések kockázatai tágítják a piacot, növelik a megvehető termékek varianciáját. Hogy ez mennyire nem baj, annak az elmúlt 90 év az ékes bizonyítéka. A Horthy-korszakban még a népesség több mint 55%-a dolgozott mezőgazdaságban, ma ez az arány 1,6%. Ennek eredményeként nem, hogy éheznénk, hanem még sokkal több terméket és szolgáltatást is igénybe tudunk venni, mint 90 évvel ezelőtt.

Harvey robotos félelmei tehát nem valósak. Ő azonban tovább megy; szerinte a szabad piacon nem tudnak egyenlő feltételekkel érvényesülni a különböző nemű, etnikumú és állampolgárságú emberek. A szoftver programozók és fejlesztők az USA-ban jelentős számban indiai férfiak. A kelet-európai nők, a mexikói és karibi vendégmunkások nyugaton legtöbbször a házigondozás, vagy ápolás területén dolgoznak, de ugyancsak felülreprezentáltak a mexikóiak a mezőgazdaságban és átmeneti munkakörökben. A nehezebb, koszosabb, izzasztóbb munkákat jellemzően bevándorlók végzik. 

Nem tudom, hogy kinek nem világos a jelenség oka, de annyit elárulhatok, hogy statisztikai halmazból faktoranalízis nélkül nem következtethetsz oksági viszonyra. Nem azért fog valaki nyugaton házigondozó lenni, mert kelet-európai nő. Ez egy emberi tulajdonság, ami mellett számos egyéb tulajdonságot is figyelembe kell venni, hogyha kíváncsiak vagyunk mely tulajdonság az, aminek szerepe lehet egy oksági folyamatban. Egyrészről látni kell azt, hogy az elnyomott és megnyomorított gazdaságban élő kelet-európaiaknak, vagy afrikaiaknak a latrina pucolás is megváltás, csakhogy növeljék a lehetőségeiket. Azaz nem a szaktudásuk az, ami miatt be akarnak kerülni a nyugati piacra, hanem a lehetőség nélküli életük elől való menekülés. Azaz alacsonyabb szaktudást igénylő munkákban fognak versenyképesebbek lenni. Ugyanis ott elég csak a béralku. Egyszerűen kevesebbért is örömmel elvállalnak olyan munkát, amit más nem. Arról pedig, hogy miért van az államszervezetek között vagyoni egyenlőtlenség, kérdezzük inkább magukat az állam-szervezeteket és korrupt irányítóikat, mintsem a szabad piacot.

Harvey utolsó említésre érdemes támadása a kapitalizmus ellen, hogy a tőkések és a munkások nincsenek egyenlő pozícióban, hiszen az előbbiek szétaprózzák a munkát. Például, ha a programozás, mint újnak ítélt szakértelem fontossá válik, akkor a tőkések célja a szakértelmi kör monopolizálhatóságának kiiktatása azáltal, hogy a programozói oktatást minél jobban kiszélesítsék és minél több programozó jöhessen létre. Ezen lépésükkel egyszerre törik meg a programozók bérét – hiszen többen vannak, mint korábban valaha, de mégis, megosztottabban, mint bármikor. Itt ugyebár elég csak rámutatni arra, hogy abból, hogy egy pizzát felszeletelsz, nem lesz kisebb maga a pizza. Ennek megfelelően nem lesz attól nagyobb programozói kínálat a piacon, hogyha több programozó között osztod el ugyanazt a feladatot, mintha egynek adod oda. A feladat szétosztásával nem nő az egymást helyettesíteni képes programozók száma. Azt hiszem ezt nincs értelme még egy harmadik mondatban leírni. 

Harvey egész gondolatmenete egy félresiklott erőtlen balos próbálkozás, reménykedve abban, hogy a kommunizmus újracsomagolása majd felrázza az elitellenes kedélyeket. Záró gondolatként említést tesz még az elidegenedésről is, ami már végképp átcsap egy heideggeri poszt-nyelv bullshit narratívába. Elméletében a szerencsétlen munkásoknak valamiért kötelező dolgoznia az ájfosért és bevásárolni a Tescoban, és ezért arra kényszerülnek, hogy egymástól “elidegenítő” munkafolyamatokban vegyenek részt. Úgy látszik ez a fene nagy elidegenedés mégsem akkora probléma, mert a cserébe kapott ájfos és Tescos termékek végül mindenért kárpótolják őket. Harvey azonban úgy látja, hogy rosszul döntöttek. Ott lenne a lehetőség mindenkinek, hogy kommunában éljenek, de ők mégis elidegenítő munkákat vállalnak. Ez Harvey szerint elfogadhatatlan.

Yanis Varoufakis: And the Weak Suffer What They Must?

Nation Books, New York, 2016

A második és egyben befejező résszel folytatjuk tegnapi könyvbeszámolónkat a görög ex-pénzügyminiszter könyvéről.

VAN AKI A PICSÁBA OFFOLJA AZ EURÓT, MÁSOK MEG BEVEZETIK

Könyvének 5. fejezetében Varoufakis rámutat, hogy a brit vezetés és sok brit (a legtöbb jobb- és baloldali szavazó) mindig is attól félt, hogy egy mélyebb EU-integráció komolyabban megnyirbálja a parlamentjük jogkörét. Ugyanakkor egy hagyományosan fontos kereskedő ország uraiként az Egyesült Királyság vezetői számára fontos volt, hogy tagjai legyenek egy olyan jelentős szabadkereskedelmi övezetnek mint az EU. Ez az ellentmondás mindig is létezett, és csak fokozta, hogy egy szabadkereskedelmi övezet olyan szabályozások szerint működik, amelyeket nem a londoni parlament dönt el. A Brexit lehetőségét azonban mindig is elutasították a brit kapitalisták, és teszem hozzá én: többségük valószínűleg most is, amikor már folyamatban van a kilépés – s nyilvánvaló, hogy a fenti ellentmondás miatt is akkorák az osztályok közötti és osztályokon belüli feszültségek.

Az Egyesült Királyságban a monetarista közgazdasági iskola elveire alapozták a gazdaságpolitikát a 80-as évek nagy részében, amelynek célja az infláció minél alacsonyabb szinten tartása. Miután ez nem sikerült, 1990-ben azért csatlakoztak az Európai Monetáris Rendszerhez, mert John Majornek sikerült meggyőznie Thatchert, hogy csak így lehet legyőzni az inflációt. Az angol font azonban az évtized elejének gazdasági válsága közepette súlyos válságba került miután az USA lecsökkentette kamatlábait, az USA dollár árfolyama meggyengült, ami az USA-ba irányuló brit exportra súlyos csapást mért, és a fontra leértékelési nyomás nehezedett. Persze ilyenkor lépnek igazán akcióba a pénzügyi spekulánsok.  Az angol font 1992 őszén elhagyta az Európai Monetáris rendszert. Nemzetközi pénzügyi válság volt: az angol fontot hamarosan az olasz líra is követte. Minderre válaszul az EU bürokráciája úgy mentette meg az Európai Monetáris Rendszert a megszűnéstől, hogy jelentősen (plusz/mínusz 15%-ra) kiszélesítette azt a sávot, amelyben az egyes valuták árfolyamai mozoghatnak. Tipikus EU-s módszer: ha valami nem működik, akkor változtassuk meg a definíciókat. Még fontosabb azonban, hogy mindebből a német központi bank, a Bundesbank került ki győztesen: az Európai Monetáris rendszer helyett betolták, hogy akkor nosza csináljunk egy Európai Központi Bankot, amelynek központja persze egész véletlenül Frankfurtban lenne. A valós cél pedig az volt, hogy az eddigi huzavonák helyett az Európai Központi Bank erőltesse rá felülről és kívülről a problémás tagországokra a megszorító politikákat. Mindeközben Németországnak óriási előnyt jelentett az USA pénzszippantó politikája: a hatalmas német kereskedelmi többlet révén az országba áramló pénzek jelentős része az USA-ba ment, így odahaza az inflációt is alacsony szinten tudták tartani. Németország: a vitathatatlan vezető gazdasági hatalom Európában. Németország: az eminens kapitalista ország, aki erre alapozva lenyomhat bárkit Európában. Csakhogy minden véget ér egyszer. 2008-ban az USA pénzszivattyúja a pénzügyi válság közepette leállt, sok bank összeomlott, globálissá vált a gazdasági válság. Ennek a veszélyét már a Clinton által fémjelzett vezetés is érezte a 90-es években, de a válaszuk az volt a veszélyekre, hogy a bankoknak, pénzintézeteknek még szabadabb kezet adtak, hogy azok pénzeket hozhassanak létre gigantikus összegekben, annak érdekében, hogy életben tartsák a pénzügyi injekciókat, a pénzek ki- és beáramlását a Wall Streetre. Ilyen pénzteremtés volt a jelzáloghitelezés teljesen extrém formája is. A 2008-as válság szikráját adó Lehmann Brothers is ezek közé a pénzintézetek közé tartozott.

A német központi bank látta előre ezeket a veszélyeket, ami újabb érvet adott a kezébe az Európai Központi Bank létrehozására, amelyen keresztül a német pénzügyi vezetés még erősebb hatalmat kaphat a kisebb és nagyobb német bankok kontrolljára és bevédésre egy esetleges pénzügyi válság esetén.

Az olasz líra a 90-es években is állandó leértékelődési nyomás alatt volt. Az olasz gyártóknak azonban olyan szoros és széles üzleti kapcsolatai voltak a német importőrökkel, hogy szó sem lehetett arról, hogy Olaszország kimaradjon a létrehozandó euró övezetből. Ezért ismét hajlítottak egy nagyot a szabályokon. Már elég volt az, hogy az egyes tagországok a Maastrichti előírások teljesítésének irányába mozogjanak. Ezek után már Görögország is bevezethette az eurót. Mítosz az, hogy csak a görögök csaltak a számokkal az euró bevezetése érdekében: Amikor Varoufakis megkérdezte az egyik vezető görög pénzügyest, hogy mégis hogyan tudták meggyőzni a német vezetést arról, hogy bevezethessék az eurót, akkor azt a választ kapta, hogy „Mi csak egyszerűen lemásoltuk azt, amit az olaszok csináltak, és néhány trükköt azokból is, amit maga Németország csinált.”

Miért támogatta a többség a legtöbb országban az euró bevezetését? Egyrészt elhitték, hogy az euró virágzó Európához vezet – a páneurópai ideológia sokak fejébe fészkelte be magát. Másrészt – bár paradoxnak tűnik, de –  a helyi oligarchák Görögországban, Spanyolországban, Olaszországban elhitették az emberekkel, hogy az euró bevezetése csökkenti politikai hatalmukat és ehelyett a „tiszta kezű” brüsszeli bürokrácia majd helyes irányba tereli országaikat…

Ezzel szemben az a tény, hogy az EU-támogatások leginkább a nagytőkéseket, az oligarchákat segítik, szóval megint egy kurva nagy porhintésről volt szó. És még egy dolog. A 90-es években gazdasági fellendülés volt, szinte mindenki optimista volt. Pedig a gazdaságot már ekkor is a részben fiktív magánpénzek nagy globális körforgása éltette.

Csakhogy. Ha egy rögzített árfolyamrendszerben, különösen egy közös valutaövezetben a pénz szabadon áramolhat nemzetközi szinten, akkor csak a kamatlábak változtatása marad meg a monetáris politika eszközeként. Ha egy országnak pénz kell, akkor megemeli a kamatlábakat és elkezd dőlni a pénz a külföldi bankoktól, akik szintén érdekeltek ebben a játékban. Amint beüt egy gazdasági recesszió, hitelválság alakul ki. Ha ilyen esetben nincsen egy működő pénzvisszaforgatási mechanizmus, ami kezelni tudja ezt a válságot, akkor még nagyobb lesz a baj. Márpedig ilyen mechanizmust nem hozott létre az EU – egy ilyen szisztémához közös beruházási alap(ok), közös adó és költségvetési politika, sőt politikai unió kellene, hiszen egy ország megsegítése valójában politikai döntés és közös európai, demokratikus felhatalmazásnak kellene mögötte állnia. Ilyen demokratikus felhatalmazása az EU szerveinek nincs, az Európai Parlamentnek pedig semmi befolyása nincs az EU „válságkezelésére”. Az Európai Központi Bank mögött nem állt semmiféle közös európai állam, amely döntéseket hozott volna. Ha nincs valós politikai háttere, intézményrendszere az EU-szintű döntéseknek, ha nincs valós politikai unió, akkor képtelenség irányítani az euró övezetet és kezelni a válságokat.

Mindennek tetejébe az euró övezet úgy lett kitalálva, hogy szinte képtelenség kilépni onnan.

Az így kialakított intézményi keretrendszerben egy eurót használó országban válság esetén három dolgot lehet tenni:

1. Legyilkolni a népet megszorításokkal.
2. Legyilkolni a népet az euró övezetből való kilépéssel, mivel egy ilyen kilépés azonnali magas inflációt és elszegényedést idéz elő.
3. Engedetlenséget tanúsítani Brüsszellel és Frankfurt diktátumaival, megszorító politikájával szemben annak érdekében, hogy változtassák meg az euróval kapcsolatos szabályokat, (vagy annak érdekében, hogy szabályok megszegésére kényszerüljön az eurózóna vezetése, amikor kidobja az adott tagországot az euró övezetből). Varoufakis – Görögország pénzügyminisztereként – a 3. opciót akarta választani 2015-ben, de Tsipras miniszterelnök az 1. opciót választotta. Varoufakis ekkor azonnal lemondott.

A GYENGÉK: MÉG INKÁBB A SZOPÓÁGON

A 6. fejezetet a szerző egy film felidézésével kezdni. A lengyel Krysztof Kieslowski Veronika kettős élete c. 1991-es filmjéről van szó. A lengyel Weronika és a francia Véronique megtévesztően hasonlítanak egymásra. Az énekesnek készülő Weronika éppen egy tüntetésen vesz részt, amikor valaki véletlenül meglöki és ő elejti kottáit. Amikor lehajol, majd fölnéz, akkor észreveszi Véronique-ot, aki éppen egy turistabuszba száll be. Pillantásaik egy fél másodpercre összetalálkoznak. Később Weronika egy sikeres meghallgatást követően fellép élete első nyilvános koncertjén, amelybe minden erejét és szívét beleteszi – majd a színpadon összeesik és meghal. Ma mit csinálna a két Veronika? A lengyel Weronika leszerződne Londonba vagy Párizsba, és művészete beleolvadna a nagy európai homogenizált zenepiacba. Ma Weronikát és Véronique-ot nem a dallam, az érzelmek, a bűntudat vagy a kultúra kötné össze, mint az eredeti filmben, hanem egy jogi megállapodás. Sőt: Véronique talán aggódna, hogy Weronika Párizsba költözik és elveszi a munkáját. Nem véletlen, hogy ma már nem születnek olyan filmek, amely romanticizálják az európai egységet.

Varoufakis ezek után visszaemlékezik egy vadidegennel folytatott beszélgetésre egy repülő fedélzetén. A fickót Franznak hívták és már 25 éve egy nagy német banknál dolgozott. Munkájában persze volt stressz mindig is. De amikor anno az ezredfordulón bevezették az eurót, elszabadult a pokol. Minden gyökeresen megváltozott. Főnökei ezt ismételgettek neki: Hitelezz! Hitelezz! Hitelezz! Volt egy heti kvótája a hitelkihelyezésekre. Ezeket kötelező volt teljesíteni – függetlenül attól, hogy mennyire volt hitelképes az ügyfele. Hozzáteszem: lényegében ugyanez ment például a lakáshitelezéssel Magyarországon is. Ha még nem tették volna meg, akkor most már elmehetnek a büdös faszba mindazok a libsik és egyéb alakok, aki azzal jönnek, hogy az emberek felelőtlenül vettek föl hitelt. Az egész rendszer arról szólt, hogy a legkülönbözőbb trükkökkel, módszerekkel vették rá az embereket a hitelezésre. Ja és persze euróban, mert az milyen fasza! Ez a már korábban elmagyarázott financializáció és az euró bevezetésének közös hatása volt. (Ha valaki esetleg nem értesült volna róla: Magyarországon a legtöbb ember számára megfizethetetlenek a lakásárak. Így lakáshoz jutni csak hitellel lehet – feltéve, hogy nem örököl valaki.)

A gyengék az euró bevezetésével még inkább a szopóágra kerültek, és ezért az erősek a felelősek. Az „európaiság” annak lett a szinonimája, hogy az egyes országok parlamentjei – az EU-val kapcsolatos és több más kérdésben – az EU bólogató Jánosai lettek, és annak, hogy a gyengéket könyörtelenül alávetik az erőseknek.

A fejezetben Varoufakis részletesen ismerteti az ismert tényt: a 2007-től válságba került bankokat és pénzintézeteket az állami költségvetésből, tehát a nép pénzéből mentették meg. Csak fehér hollóként létezett olyan pénzintézet, amelyet nem mentettek meg, mindezt azért hogy verhessék a mellüket, hogy ők milyen igazságosak, hogy a kapzsi pénzintézeteket nem mentik meg. A Lehmann Brothers ilyen volt, elengedték a kezét, és beindult a lavina. A kapitalista vezetők maguk sem hitték el, hogy mekkora válság kerekedhet.

2010-ES ÉVEK: AZ EURÓZÓNA FASZKODÁSA A „VÁLSÁGKEZELÉS” SORÁN

Az EU több mindennel próbálkozott. Először létrehozták egy alapot, az EFSF-et (European Financial Stability Facility), amellyel trükkösen megkerülték azt az euró zónás szabályt, hogy egyes tagországok nem menthetnek ki más tagországokat a hitelválságból. Amikor még csak Görögországnak volt szüksége mentőövre, akkor ez úgy ment, hogy az EFSF kötvényeket bocsátott ki, amelyeket pénzpiaci befektetők vettek meg. Ez a pénz ment a görög államnak, amelytől pedig az európai bankok felé áramlott vissza a pénz (adósságtörlesztés). A kölcsönök visszafizetésére az eurózóna tagállamai vállaltak garanciát, a nemzeti jövedelmeik arányában. Tehát mindenkinek volt egy szelete – kivéve Görögországnak –, és a szeletnek megfelelő adósságra akkora volt a kamat, amennyit a szelettel bíró országnak kell(ene) fizetnie saját adósságai után. A nagyobb visszafizetési kockázattal bíró (magyarán eladósodottabb) országok magasabb kamatot kell, hogy fizessenek. Persze a válság közepette, amikor ráadásul megszorítások is vannak, az eladósodottabb országok kerültek bajba: Írország, Portugália. Így nekik már nem lett szeletük, és a többi tagországnak még nagyobb garanciát kellett vállalni.

Látva, hogy így egyre nagyobb garanciavállalás esik egy országra, az eurózóna vezetői valami más megoldással próbáltak előállni. Létrehozták az LTRO-t (Long Term Refinancing Operations), amelynek keretében a bajba került országok bankjait juttatták pénzhez, szinte nulla %-os kamattal. Ezt a javaslatot éppen akkor tolták be, amikor Olaszország került kritikus helyzetbe. (Ekkor egész ’véletlenül’ egy olasz, Mario Draghi volt az Európai Központi Bank elnöke…) Konkrétan úgy ment a kölcsön, hogy a bankok kötvényeket bocsátottak ki, és az adott ország esetében a miniszterelnök garanciát vállalt a visszafizetésre. Végül is a trükközésekkel sikerült úgy alakítani, hogy például Olaszország esetében az olasz államadósság nőtt tovább. És tudjuk, hogy mi a duma mindig: az államadósság visszafizetése érdekében megszorítások kellenek, hiszen az állam mindenkié, és nem magánadósságról volt szó. Persze valójában magánadósságról kell beszélni, hiszen magánbankokat mentettek meg.

Monti, az olasz miniszterelnök a népszerűtlenség elől menekülve megpróbálta elérni, hogy a bankok közvetlenül az ESM-től (European Stability Mechanism, az EFSF utódja) kapjanak pénzt, és az ne váljon az adott ország (az ő esetében Olaszország) államadósságává. Magyarán egy európai szintű bank unióról lett volna szó: az eurózóna finanszírozta és irányította volna a bankokat. Schauble német pénzügyminiszter azonban azt mondta erre, hogy elképzelhetetlennek tartja 6000 bank ilyen menedzselését. Látszólag tettek lépéseket a bankunió felé – eljátszva, hogy mennyire de mennyire akarják a megoldást –, de a valóságban Monti eredeti javaslata elvérzett, mert csak a legnagyobb bankok (alig több mint száz bank) esetében vezették be a rendszert (a Bundesbank nem akarta, hogy a kisebb német bankok ellenőrzése átcsússzon az ő kezéből az Európai Központi Bank kezébe), de a nagy bankok is több szálon kötődtek továbbra is a nemzeti kormányokhoz, így például, ha egy bank a betéteket nem tudja kifizetni, akkor az adott államnak kell pénzügyi garanciát vállalnia a kifizetésre. Végül pedig a létező szabályokat is áthágva zárt be görög bankokat az Európai Központi Bank, miközben elismerte, hogy fizetőképesek.

Monti eredeti elképzelése tehát kútba esett és a másik Mario, Draghi (az Európai Központi Bank elnöke) vette át a kezdeményezést egy új javaslattal, amelynek az OMT (Outright Monetary Transactions) nevet adták. Ennek az volt a lényege, hogy az Európai Központi Bank ígéretet tesz arra, hogy korlátlan mennyiségben vesz olasz és spanyol kötvényeket, s ezzel stabilizálja azok értékét, valamint ezáltal a kamatlábakat amelyeken az olasz és a spanyol állam az államadósságot refinanszírozza. De honnan van az Európai Központi Banknak erre pénze? Egyszerűen digitálisan teremt eurót – a semmiből. Mindez az eurózóna szabályait sértené. A fenti megoldást ahhoz kötötték, hogy az olasz és a spanyol kormány az eurózóna vezetése diktálta kemény megszorító programokat vezessen be. A pénzpiacok annyira vártak már a jó hírre, hogy pusztán az OMT bejelentésének a hírére elkezdtek esni a kamatlábak, a kötvénykereskedők elkezdték venni az olasz és spanyol kötvényeket, hogy majd bezsebeljék a profitot, amely a Draghi beszédének hatásából fakadó kötvényár-emelkedésből fakad.

(a kép forrása: currencynewstrading.com)

Az OMT sikersztori lett. Mi működött itt? Egy baromi nagy blöff! Ugyanis teljesen megvalósíthatatlan ígéret volt az, hogy korlátlan mennyiségben vesznek kötvényt. Erre azonban nem volt szükség, mert az olasz és a spanyol kormány önszántából és csak enyhébb megszorításokat vezetett be. Draghi azonban csak egy kis időt (kb. egy évet) tudott csak nyerni a sikeres blöffjével – mert az csak egyszeri és ideiglenes optimizmust tudott generálni. A fenti mechanizmus nem volt valós megoldás az eurózóna válságára, csak egy ügyes blöff, egy fegyver, ami azért volt kiváló, mert nem kellett elsütni.

Ráadásul Weidmann, a Bundesbank elnöke 2012 decemberében a német alkotmánybíróságnál megtámadta az OMT-t arra hivatkozva, hogy a Bundesbank és az eurózóna működésének szabályait (amely szerint az Európai Központi Banknak joga van arra, amit az OMT jelentett), valamint megkérdőjelezte Merkel és Draghi megállapodásának jogi alapját Görögországnak az eurózónában való bent tartására. Az alkotmánybíróságon való betámadás azonban nem sikerült, mert Merkel is tudta, hogy abban a helyzetben az OMT tudta csak megmenteni az eurózónát a teljes összeomlástól. Azt azonban Draghi tudta, hogy a kötvénykereskedők nem lesznek mindig optimisták.

Megint ki kellett találni valami újat. Ez volt a Quantitaive Easing (QE), magyarul: a mennyiségi lazítás. A QE-t Japán alkalmazta az 1990-es években, majd pedig az USA a 2008-as válságra válaszul. Miről van szó? Ha nagy válság van, akkor senki sem mer hitelt felvenni még 0 % kamatra sem. A QE keretében a központi bank átveszi a kereskedelmi bankoktól mások adósságait. Ezek a „mások” lehetnek magánszemélyek, családok (akik pl. jelzálog alapon adósodtak el) vagy vállalatok, vagy akár egy kormány, amely kötvénykibocsátással adósodott el. Az adósság átvételéért a központi bank úgy ’fizet’ a kereskedelmi bankoknak, hogy a kereskedelmi bankoknak a központi bankoknál vezetett számlájára dollárt vagy eurót helyez el a központi bank.

Hogy van erre pénze a központi banknak? Egyszerűen digitálisan pénzt teremt. Pár klikkeléssel pénzt ad hozzá a számlákon szereplő összegekhez. Miért teszi ezt a központi bank? Azért, hogy a kereskedelmi bankok majd ezt a pénzt helyezzék ki cégekhez, hogy azok újra tudjanak beruházásokat végezni, vagy magánszemélyeknek, családoknak, hogy azok tudjanak például lakást venni. Mindezt abban a reményben, hogy ezzel újra megélénkül a gazdaság, és minden újra szép és jó lesz. Legalábbis elméletben így van. De nézzük meg a gyakorlatot! Józsi és Juli ’Y’ nevű bank ügyfelei. Bíznak abban, hogy ha jelzálogos lakáshitelt vesznek fel, akkor azt vissza is tudják fizetni. ’Y’ bank bele is megy ebbe, mert bízik abban, hogy a jelzálogot majd megveszi tőle ’X’ bank – felhasználva a mennyiségi lazítás által biztosított pénzt. Mi látszik ebből? Az, hogy az egészhez bizalom kell, optimizmus kell. Ez a bizalom azonban nem volt meg sem Japánban, sem az USA-ban. A vállalatokhoz kihelyezték ezeket a pénzeket, de azokat a vállalatok szinte kizárólag csak arra használták fel, hogy visszavásárolják saját részvényeiket a pénzpiacokon annak érdekében, hogy felverjék részvényáraikat és ezzel „értéket tegyenek hozzá a céghez”, amelyre jutalmul busás prémiumokhoz juthatnak a cégek felső vezetői. Magyarán: a mennyiségi lazítás végső soron csak a luxusfogyasztást tudta növelni, meg persze a luxusvillák árait. A mennyiségi lazítás nem hozott fellendülést sem Japánban, sem az USA-ban.

Draghi tudta mindezt, de nem volt más ötlete, nem volt más alternatívája mint a mennyiségi lazítás. Félt attól – egyébként jogosan – hogy ha az USA és Japán 2014-ben befejezi a mennyiségi lazítást, akkor a részvénypiacokon káosz alakul ki, és blöffje nem fog már tovább működni. Ismerve a német vezetésnek az ilyen ötletekkel szembeni ellenállását, Draghi annyi kompromisszumot tett, hogy a mennyiségi lazításból kihagyják azokat a problémás országokat mint például Görögország. Vagyis: éppen azokat, akiknek a legnagyobb szüksége lett volna a mennyiségi lazításra. Ezzel szemben pedig azok az eurózónás országok részesültek mennyiségi lazításban, akiknek erre kevésbé volt szüksége. Ráadásul megint bebasztak az ostobán kialakított szabályok. A mennyiségi lazításnak ugyanis az volt a szabálya, hogy minden tagállamtól annak arányában vesz kötvényt az Európai Központi Bank, amennyi az adott tagállam GDP-jének a részesedése az eurózóna teljes GDP-jén belül. Németország esetében 27% ez a részesedés. Az Európai Központi Bank meghatározta a teljes mennyiségi lazítás teljes összegét a 2015-ös évre nézve. Ennek az összegnek a 27%-a valamivel több mint 190 milliárd euró volt. Így az Európai Központi Banknak kötelessége volt fenntartani 190 milliárd eurót Németország számára, másnak ebből a pénzből nem mehetett. Csakhogy a német állam abban az évben csak 140 milliárd euró kötvénykibocsátást tervezett. 50 milliárd euró a parlagra került. Az EKB bepróbálkozott azzal, hogy akkor német nyugdíjalapoktól és kereskedelmi bankoktól vegyen kötvényt, de a német törvények ezeket a pénzintézeteket arra kötelezi, hogy kötvényben tartsák a vagyonukat! Szóval ez nem ment. Ezek után az EKB arra kényszerült, hogy elképesztően magas áron kötvényt bankoktól, a spekulánsok pénzügyi alapjaitól és magánszemélyektől. Sok esetben az történt, hogy az EKB öt év múlva 1000 eurót fizető kötvényeket 1010 euróért vett! Vagyis negatív kamat alakult ki és terjedt tova, legalábbis azon eurózónás országokban, akik viszonylag jól álltak pénzügyileg. Kit súlyt mindez? Például azokat, akik nyugdíj előtakarékosságba helyezik megtakarításaikat. Kevesebb pénzt kapnak vissza hosszú évek után, annál, amennyit beraktak. És kiknek kedvez mindez? Elsősorban a spekulánsoknak, akik alacsony kamatra vesznek értékpapírokat iszonyatos mennyiségben. Ezzel pedig felverik az értékpapírok árait, s így azok gazdagodnak, akik már eleve szupergazdagok. A gyengék szopnak, a gazdagok ünnepelhetnek.

A mennyiségi lazítás Japán és az USA mellett az eurózónában sem tudta a gazdasági növekedés érdekében mobilizálni a pénzeket.

A média szerint azonban a mennyiségi lazítás sikeres volt. A gazdasági élénkülés azonban közvetlenül abból fakadt, hogy a mennyiségi lazítás következtében az euró árfolyama csökkent, és egyes országok exportja – például Spanyolországé - emiatt enyhén nőni tudott. De a munkaerőpiacon nem történt javulás a dolgozó emberek szempontjából. Spanyolországban úgy keletkeztek új munkahelyek, hogy más országok odavittek gazdasági tevékenységeket. Például Franciaországból, ahol viszont emiatt sokan elvesztették munkájukat.

AZ EU GECIRE NEM GARANCIA A GECI NÁCIK ELLEN

Foglaljuk össze a 7. fejezetet! Sok európai azt gondolta a 2. világháború után, hogy az új európai intézmények, majd az EU garancia lesz arra, hogy nem lesz többi háború és nácizmus. Sajnos azonban az európai intézmények nem igazán garantálják ezt. Ámítás az, hogy az EU feltétlenül szemben áll a nácizmus eszméjével – hiába harsogja ezt Macrontól Gyurcsányig sok politikus.

Kedves Olvasó! kiktől származik az alábbi két idézet? – teszi fel a kérdést Varoufakis.

„A nemzetállam koncepcióját meghaladva egy új közösség eszméje fogja átalakítani a történelem adta életterünket egy új spirituális birodalommá (…) A szolidaritáson és népek együttműködésén alapuló új Európává, amely egy olyan Európa lesz ez, amelyben nem lesz munkanélküliség, amelyben nem lesznek pénzügyi válságok (…) amely biztos talajon fog állni és gyors virágzásnak fog indulni, amint a nemzetek közötti határokat eltöröltük.”

„Európai népei egyre inkább megértik, hogy amik elválasztanak bennünket egymástól, azok csak családi perpatvarok azokhoz a feszültségekhez képest amelyek az egyes kontinensek között feszülnek (…) Meg vagyok győződve arról, hogy 50 év múlva az európaiak nem különálló országokban fognak gondolkodni.”

Szabad a gazda?

Az első idézet Arthur Seyss-Inquarttól származik, attól az osztrák nácitól, aki – Ausztria újonnan kinevezett kancellárjaként – aláírta az Anschlusst, majd belügyi és belbiztonsági miniszter lett az új náci kormányban, még később pedig Hollandia náci helytartója. Beszédét – amelyből az idézet származik - holland alattvalóihoz intézte 1940-ben.  A második idézet pedig Goebbels egyik 1940-es beszédjének része.

Mindebből nem következik az, hogy az EU-t náci eszmékre alapozták. Az idézetek inkább arról szólnak, hogy le kell számolni azokkal az illúziókkal, amelyek szerint az európai egység eszméje összeegyeztethetetlen azokkal az autokrata, embergyűlölő, rasszista háborús uszítókkal, akik az 1. világháborút követő gazdasági válság miatt tudtak hatalomra jutni. Varoufakis szerint a totalitariánus rendszerek kialakulásának nem lehet gátat vetni olyan technikákkal, amelyeket arctalan bürokraták alkalmaznak, akik igazából csak saját karrierjük építésével vannak elfoglalva. Ehelyett egy működő és egészséges demokráciára van szükség. Igaz, hogy a nácik nem kerültek hatalomra, de a legtöbb országban jobbratolódást okoznak a politikában, beleértve a baloldali pártok politikáját is. Valós baloldali, demokratikus alternatíva hiányában az elszegényedő, létbizonytalanságba süllyedő rétegek egy része a rasszizmus és a nácizmus felé fordul, hiszen tapasztalják, hogy nyomorukat valakik okozzák, de az okok egyrészt túl bonyolultak, másrészt a valódi tetteseket a pár tőkés által birtokolt európai média nem fogja megnevezni.

A 2010-es évek közepén Schauble német pénzügyminiszter – Lamers európai parlamenti képviselővel közösen - előállt egy elképzeléssel: „Ideális esetben Európának politikai uniónak kell lennie (…) Fontoljanak meg két javaslatot. Miért is lehetne egy európai költségvetési biztos, akinek hatalmában állna, hogy visszautasítsa bármely ország éves költségvetési tervét, ha az szembe megy azokkal a szabályokkal, amiket közösen fektettünk le? (…) Ugyancsak jó lenne létrehozni egy közös eurózónás parlamentet is, amelynek az eurózónában lévő országok európai parlamenti képviselői lennének a tagjai, azért, hogy a közös valutaövezet döntéseinek demokratikus legitimációját erősítsük.”

A felületes olvasó azt gondolhatja, hogy ez az elképzelés Európát közelebb viszi egy föderális demokráciához. Ez azonban nem igaz – írja Varoufakis. Az egyes szuverén államok nem állíthatnak a saját fejük fölé egy nagyhatalmú költségvetési biztost, aki fölülírhatja a saját parlamentjük döntéseit. Azért nem, mert nem létezik Európában olyan országokon átnyúló szuverenitás, amelyekből eredeztethető lenne egy ilyen politikai autoritás. Egy parlament szuverén, mivel lehetősége van a végrehajtó hatalmat leváltani. Európai szinten azonban nem létezik ilyen parlament. Az Európai Bizottság, az Európai Tanács, az Eurogroup (az eurózóna pénzügyminisztereinek testülete) nem tartoznak felelősséggel és elszámolással az Európai Parlament felé. Az Eurogroup jogilag nem is létezik – csak egy informális tanács! Valójában ezeket a testületeket pont azért és pont úgy hozták létre, hogy ne legyen semmilyen szuverenitás, ami visszavezethető az európai népekre. Az EU vezető testületeinek közük sincs a demokráciához, viszont hajlamosak a despotizmusra, tevékenységük autoriter irányba viszi Európát.

Tény, hogy az egyes országok parlamentjei gyengék – különösen a globalizáció korában. De attól még, hogy gyengék, szuverének. A nemzetállamok maradék szuverenitásával szemben európai szinten egyáltalán nincs szuverenitás.

Varoufakis két közgazdász társával (Stuart Holland és Jamie Galbraith) előállt egy javaslatcsomaggal. Ezt foglalom most össze röviden.

YANIS’ GOT A GUN?

Bármennyire is jó az Aerosmith Janie’s Got a Gun c. száma, sajnos a mi Yanisunknak nincs fegyvere. Yanis Varoufakis javaslatai nem fegyverek. Persze ő is csak „szerény javaslat”-nak nevezi őket. A javaslatcsomag négy elemből áll:

1. Ne az egyes kormányok vegyenek fel hiteleket a bank számára, hanem a bankok közvetlenül a már létező Európai Stabilitási Mechanizmushoz (ESM) forduljanak. Ezek után az ESM tenné rendbe (tőkésítené fel, szervezné át) a bajba került bankokat.
2. A Maastrichti Szerződés szerint egy ország államadóssága maximum a GDP 60%-a lehet. Ezt a határt a legtöbb tagország már régen átlépte. A 60%-os szintig ezt az adósságot át lehessen konvertálni könnyebben visszafizethető adóssággá, míg a 60% feletti részt az adott országnak kötelessége lenne visszafizetni. Az Európai Központi Banknak csak közvetítő szerepe lenne az átkonvertálásban: közvetít a befektetők és az egyes országok állami vezetése között.

3. Beruházás vezérelte fellendülési és konvergencia program bevezetése. Az Európai Beruházási Bank (EIB) szabad kezet kell, hogy kapjon, hogy egy beruházási program bevezetésére, amely az eurózóna GDP-jének 8%-át tenné ki. Nagy infrastrukturális projektek, start-upok, kis- és középvállalatok, technológiai innovációt, zöld energiás megoldásokat képviselő vállalatok finanszírozásáról lenne szó.
4. Szociális Szolidaritási Program bevezetése a szegénység terjedésének megállítására, amely minden európai ember számára biztosítaná az alapvető táplálkozást és a háztartások energia rezsijének fedezését. Ezt az európai szintű pénzügyi tranzakciók profitjaiból, kamatjaiból fedeznék.

A javaslat attól szerény, hogy nem nyúlna hozzá a létező európai szabályozásokhoz. Ezért véleményem szerint csak tűzoltást jelentene. Ráadásul az sem világos, hogy ezeket a javaslatokat, hogyan lehetne keresztülvinni az európai intézményeken, mikor azokat éppen, hogy az erősek védelmére és a gyengékkel szemben hozták létre. Varoufakis pár éve létrehozta a DIEM25 (Demokráciát Európában Mozgalom – 2025-re) nevű mozgalmat, amely idén az európai parlamenti választásokon is indult. Egyetlen képviselőjük sem jutott be. Súlyos ellentmondásnak tartom, hogy Varoufakis és társaik egy olyan intézménybe akar bejutni, amelynek semmilyen hatalma sincsen.

Mindazok a súlyos problémák, amelyeket Varoufakis könyvében ecsetel, végső soron nem az elcseszett intézményekből és politikákból fakadnak, hanem magából a kapitalizmusból. Azt kell látni, hogy a mai politikai vezetők a tőkések, topmenedzserek, pénzügyi spekulánsok érdekeit képviselik, amikor a gyengéket, a többséget támadják. Ahhoz, hogy ne kerüljünk újra és újra gazdasági, pénzügyi válságokba, a kapitalizmust kell felszámolni és helyébe egy olyan rendszert kialakítani, amelyben a termelő eszközök felett azok rendelkeznek, akik valóban használják azokat – mégpedig nem egymással versengve, hanem közös tevékenység, együttműködés formájában. Nyilván hosszú és rögös út vezet odáig, hogy egy ilyen rendszerben éljünk. Ezt a blogot azért csináljuk, hogy levonjuk a múltból a tanulságokat, azért csináljuk, hogy megértessük másokkal, hogy a kapitalizmus miért és hogyan igazságtalan és az emberi élet szempontjából miért irracionális. Ezek tisztázása alapján lehet gondolkodni azon, hogy milyen rendszer legyen helyette és azt hogyan lehet elérni.

---
Szeretnél hozzáférni a tárgyalt könyvhöz? Csatlakoznál az olvasói körünkhöz?
Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Könyvbeszámoló

Yanis Varoufakis: And the Weak Suffer What They Must?

Nation Books, New York, 2016

„ha a szövetség egyes tagjai hatalmi tekintetben egyenlő lábon nem állanak, lehetetlen, hogy közöttök a közügy javára a teljes jogi egyenlőség fenntartható legyen” (…)

„az emberi eljárásmódtól elütő dolgot nem műveltünk, ha a felajánlott uralmat elfogadtuk s ezt többé kezeinkből kibocsátani hajlandók nem voltunk” (…)

„a mindenség örök törvénye az, hogy az erősebb uralkodjék a gyengébb felett”

(Az idézet Thuküdidész alapművének talán legkorábbi magyar fordításából származik: Thucyidides A peloponnesusi háború története, 1.; ford. Zsoldos Benő; Steinfeld Ny., Sárospatak, 1882. A fentieket a szerző szerint az athéni hadvezetők mondták a leigázottaknak. Az első idézet a 60., a második és harmadik idézet az 50. oldalon található. Varoufakis a fenti idézet utolsó sora ihlette, amikor könyvének címet adott.  Varoufakis – ahogy írja - Thuküdidész e művét a Cambridge-i egyetemen lapozgatta 1988-ban. A példány, amit lapozgatott, eredetileg a neves közgazdászé, Keynesé volt, aki a fenti részeket húzta alá a könyvben - évtizedekkel korábban.)

Ha egyetlen könyvet akarsz elolvasni az euróról, az Európai Unióról, a 2008-as gazdasági válság okairól és elhibázott kezeléséről Európában, az USA szerepéről mindebben, akkor ezt a könyvet javaslom. Bár konkrétan nem ezért íródott, de a könyv porrá zúzza mindazokat a hazugságokat és ámításokat is, amelyeket a magyar pártok, különösen a Momentum és Gyurcsányék az általuk hőn szeretett EU-val kapcsolatban hangoztatnak. A szerző igen magas színvonalú, közérthető, anekdotákkal és frappáns irodalmi hasonlatokkal fűszerezett, szórakoztató, helyenként kicsit a krimi műfajába is hajló könyvet tett le az asztalra. Az eredeti könyvben szereplő fejezetcímek helyett az alábbi összefoglalóban saját fejezetcímeket ötlöttem ki. Nem érzem közel magamhoz a Varoufakis kifinomult irodalmi műveltsége ihlette fejezetcímeket. Ráadásul a FASZOM KI VAN A RENDSZERREL MEG A KIBASZOTT EU-VAL IS, így aztán egy kicsit durvák lettek az általam adott „fejezetcímek”. Mindenesetre Varoufakis nevét megtartottam, nem változattam meg Wutdafuckis-ra.

Az alábbiakban a könyv első négy fejezetének összefoglalóját olvashatod. 

A görög Varoufakis (aki a Sziriza-kormány pénzügyminisztere volt 2015 első hónapjaiban) a bevezetőben erősen személyes hangvételben emlékezik vissza arra, hogy a görögök a 70-es évek első felében a fasiszta diktatúra bukásakor mennyire, de mennyire bíztak abban, hogy Európa és az Európai Unió jelenthet számukra egy jobb és demokratikusabb életet. A 2010-es évekre azonban a görögök nagy többsége megutálta az Európai Uniót, ami éles kontrasztban van a korábbi reményekkel.

Mi vezetett el mindehhez? Varoufakis messziről kezdi, de aki elolvassa a könyvet, az megérti, hogy miért.

„MER’ ELKÚRTUK”

A könyv 1. fejezetében Varoufakis a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer kialakításával (1944), és annak bukásával (1971) foglalkozik. Ez a rendszer az USA gazdasági, politikai hegemóniáját tükrözte. A szerző szerint a szisztéma eleve elhibázott volt - elsősorban azért, mert az IMF nem kapott központi banki jogosítványokat, hiszen a kulcsvaluta az USA dollár lett (tehát egy adott ország, az USA valutájához rögzítették a legtöbb ország valutáinak árfolyamait). Szerinte a Keynes által javasolt, de a Bretton Woods-i tárgyalásokon az amerikai vezetés által elutasított modell jobb lett volna. E modell arról szólt, hogy vannak nemzeti valuták, de van egy világvaluta is (ami egy külön új valuta), és van egy globális központi bank. Az ezzel szemben – kapitalista szemszögből is - igencsak felemásra sikeredett Bretton Woods-i rendszer felbomlása csak idő kérdése volt.

Amikor az USA a 60-as évek második felében elkezdett többet importálni, mint exportálni – tehát kereskedelmi deficitbe csúszott – akkor egyes országok valutáira leértékelési nyomás, másokra pedig felértékelési nyomás nehezedett. Németországnak ekkor egyébként külkereskedelmi többlete volt, szemben Franciaországgal és Olaszországgal. A politikusok érdeke az volt, hogy ne legyenek leértékelve a valuták, hiszen féltek, hogy ettől népszerűtlenek lesznek (az áremelkedések stb. miatt). A központi bankok egy része leértékelt volna, mások viszont nem. Azzal, hogy az USA kereskedelmi deficitbe süllyedt, eltűnt az a pénz, amit vissza tudtak volna forgatni Európába. A helyzet fokozódott. Mindezt politikai feszültség is tetézte: az 1968-as és azt követő diák- és munkáslázadások (amelyek egyik oka éppen az volt, hogy a kibontakozó valutaválságot az uralkodó osztály megszorításokkal próbálta elintézni) vagy éppen az, hogy Franciaország megakadályozta az Egyesült Királyság felvételét az Európai Közösségekbe (EK, későbbi nevén: Európai Unió, rövidítve az EU – mostantól az egyszerűség kedvéért ezen a mai nevén említem a szervezetet), valamint erőt próbált fitogtatni az USA-val és a NATO-val szemben. 1971-ben összeomlott a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer: az egyes országok valutájának az USA dollárhoz való kötése megszűnt.

GANGXSTA ZOLEE UNCLE SAM ÉS A KARTELL

A 2. fejezetben a szerző a közös európai valuta, az eurózóna kialakulásához vezető út első fázisaival foglalkozik. Történelmi tény és az EU legnagyobb rajongói is elismerik, hogy az EU elődszervezete az 50-es években létrehozott Európai Szén- és Acélközösség volt. Varoufakis pontosan mutatja ki: ez a szervezet nem volt más mint a nehézipar nemzetközi kartellje, amelyben szabadkereskedelmet alakítottak ki (nagyobb piac, nagyobb profit!), a nehézipari nagytőkések egyeztették egymással a termelési mennyiségeket és az árakat. A lényeg, hogy nemzetközi volt és fontos tény, hogy a tőkések szervezeteként működött, amelynek egyenes következménye volt, hogy később minden termékre és számos más országra is kiterjesztették: ezzel az alapcéllal született meg és fejlődött az Európai Unió. A meztelen kapitalista érdekek elleplezésére szolgált a Páneurópa és a Mitteleuropa ideológiája, amelyeknek már korábbra nyúló előzményei voltak egyes konzervatív és liberális körökben, később pedig a szocdemek is beszopták. Ennek az ideológiának semmi köze nem volt a leghalványrózsaszínűbb baloldal eszméihez sem. De ha már az izmusokkal való izmozásról van szó, egy megjegyzést hadd szúrjak ide. A libsik hiába komcsizzák Orbán rendszerét, hiába mondják, hogy „EU-ellenes”, egyre többen látják, hogy komoly igazság van abban az újkeletű mondásban miszerint Orbán hatalmának három pillére van: az Audi, a Mercedes és a BMW. E három - komcsinak igazán nem nevezhető - pillér és bűntársaik pedig nem kevés befolyással bírnak az EU-ra és persze a magyar kormányra… Pl. rabszolgatörvény. Vágod?

(a kép forrása: irishtimes.com)

A hidegháború időszakában az USA számára fontos volt, hogy az európai kapitalisták és kormányaik ne egymást marják, hanem legyenek egységesek a szovjet fenyegetéssel szemben, de ezzel együtt is: Franciaország és Németország megbékélése nem célja, hanem csak mellékterméke volt e folyamatnak. Na és persze amikor újabb és újabb gazdasági válságok ütötték fel a fejüket, akkor a két ország újra és újra szembe került egymással. Nem kell csodálkozni ezen, hiszen minden jelentősebb kapitalista ország kormánya mindenekelőtt saját nagyvállalatainak, multijainak érdekeit képviseli.

Még egy fontos dolog. Legerősebb európai gazdasági hatalomként Németország emelkedett fel a 2. világháború után. Ez azért volt lehetséges, mert az USA úgy döntött, hogy hagyja ezt, sőt kiemelten segíti a Német Szövetségi Köztársaságot. Az USA mindenkori vezetése megértette, hogy mindehhez egy erős és stabil német valuta kell. A francia vezetést pedig cserébe lecsendesítették azzal, hogy az európai kapitalizmus újjáépítését megalapozó Marshall-segély egyharmadát egyedül Franciaország kapta – a pénzek menedzselésére egy 3000 fős francia állami szervezet állt fel.  Ja, és nem mellesleg megvették a francia (és más országbeli) farmereket is: az EU Közös Agrárpolitikájával tolták és tolják a pénzt ezerrel az EU-országok farmereinek, mezőgazdasági cégeinek. Nekik osztják tovább a szabadkereskedelemből adódó gigászi, monopolista nagyvállalati profitok egy részét. Díl.

70-ES ÉVEK: MI A FASZ LEGYEN AZ EURÓPAI PÉNZÜGYI RENDSZERREL?

A 3. fejezetben Varoufakis az eurózóna előzményeiről ír. Az európai kapitalizmus számára (ár)stabilitást jelentett a Bretton Woods-i rendszer, így amikor az felbomlott, akkor ki kellett találni valami mást, ami a helyébe lépett. Különösen a nagyobb nyugat-európai országok számára lett volna fontos, hogy ha már globálisan nagyon nem is megy a dolog, legalább legyen egy európai szintű, Bretton Woods-i rendszer. 1972-ben az EU-országok vezetői megegyeztek arról, hogy valutaárfolyamaik egymáshoz mért változását erősen bekorlátozzák. Csakhogy a rákövetkező évben jött az első olajválság, és sok ország kereskedelmi deficitbe került. Franciaország, Belgium, Olaszország és Hollandia egy évvel annak elindítása után kilépett ebből az árfolyammechanizmusból, s így végül sikertelen volt az első próbálkozás egy európai monetáris unió létrehozására. Varoufakis szerint az említett országok azért is léptek ki, mert az árfolyammechanizmus mögé nem tettek új és jelentősebb európai intézményeket, így nem volt hova elhelyezniük karrier- és pénzéhes bürokratáikat. Inkább elengedték a dolgot.

A két legjelentősebb kapitalista ország Németország és Franciaország 1978-ban aztán végül is megegyezett, hogy a többi tagországgal együtt létrehozzák az Európai Monetáris Rendszert, amely később az euró létrehozásának előszobája lett. Létrehozták az ECU-t (European Currency Unit), az európai valuták súlyozott kosarát. A rendszerben részt vevő nemzeti fizetőeszközök nem mozoghattak 2,25%-nál többet az ECU ellen meghatározott központi paritás körül (kivéve Olaszországot, amely számára 6%-ot határoztak meg).

Németország ugyan félt attól, hogy a valutaárfolyamok ECU-hoz kötése miatt – a 60-as évekhez hasonlóan – már megint márkát kell nyomtatni ezerrel, hogy a francia frank árfolyamát stabilizálják, és emiatt akár jelentősebb infláció alakulhat ki a Német Szövetségi Köztársaságban, de végül mégis belementek a monetáris unióba. Miért? Egyrészt azért, mert Helmut Schmidt akkori német kancellár az európai integráció további mélyítésének elkötelezett híve volt, másrészt – és ez még fontosabb – Schmidt észrevette, hogy születőben van az USA egy új típusú globális pénzügyi hegemóniája, amelynek kezelésére nem árt összefogniuk az európai kapitalistáknak és kormányaiknak. Miről van szó?

„MÁR MEGINT AZ A KIBASZOTT VOLCKER”

Oké, ez szabad fordítás, mert Nixon az 1971-es viharos évben a fucking (=kibaszott) szó helyett a damned (=átkozott) szót találta használni a Federal Reserve System (az USA központi banki rendszere) későbbi elnökével kapcsolatban, aki amúgy már a 60-as években is része volt az USA pénzügyi vezetésének, igaz egy alacsonyabb szinten. Ez a fenti idézet 1978-ban új értelmet kapott, amikor Volcker az Warwick Egyetemen tartott előadásában azt találta mondani: „(…) egy dezintegráció a világgazdaságban legitim cél az 1980-as években.” Volcker természetesen mindig is az USA érdekeiből indult ki. De miért volt az USA érdeke egy dezintegráció? Mivel az USA-nak továbbra is kereskedelmi deficitje volt, nem volt mit visszaforgatni más – persze szövetséges – országokba, így hiányzott e fontos eszköze hegemóniája fenntartására. Pénzre volt szükség. Erre az volt az USA vezetés megoldása, hogy akkor szippantsunk pénzt más országokból az USA-ba, majd forgassuk vissza azt… ja és persze abból finanszírozzuk deficitjeinket. A szippantás érdekében megemelték az amerikai kamatlábakat, és a Wall Street-et a legvonzóbb befektetési hellyé tették szemben London, Frankfurt, Tokió és Párizs pénzpiacaival szemben. Ez működött. Persze a gyártó cégeknek nem voltak előnyösek a magas kamatlábak, hiszen jóval drágábban jutottak hitelekhez, hogy beruházásaikat finanszírozzák, de sebaj, lehet ezt úgy ellensúlyozni, hogy lenyomják a béreket! Ez meg is történt: az USA történelmének első olyan időszaka kezdődött meg, amelyben a reálbérek csökkenni kezdtek. A kamatlábak nemzetközi szinten is emelkedtek, így a sok afrikai, latin-amerikai és kelet-európai ország (így Magyarország is) adósságválságba került. Mindezt megszorítások formájában verték le a dolgozó tömegeken szerte a világban. Majd jött szépen a privatizáció is, mert ugye kellett a pénz a tőkések bábállamainak. Elszabadult a neoliberális pokol, és tombolt az új trend: a financializáció, ami egyrészt azt jelenti, hogy a gyártó vállalatok értékét is kizárólag tőzsdei értékük határozta meg, másrészt azt, hogy a dolgozókat is financializálták: a lakáspiactól kezdve a nyugdíjrendszerekig egyre nagyobb pénzügyi kockázatok vállalására kényszerítették őket. Nos, ez az, amit Volcker dezintegrációnak nevezett 1978-as beszédében. Célja teljesült: sikerült az USA egyre gigantikusabbá duzzadó kereskedelmi és költségvetési deficitjét is más országok, befektetők pénzével finanszírozni. Több milliárdnyi ember szegénységbe, létbizonytalanságba süllyedése volt az ára ennek. Mint a blogbejegyzésünk elején is olvasható az idézetben, ez arra a nézetre alapult miszerint „a mindenség örök törvénye az, hogy az erősebb uralkodjék a gyengébb felett”

A politikai élet depolitizálódott, a technokraták kezdték el irányítani az országokat. A politika iránt érdeklődők elkezdtek undorodni a politikától, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy helyettük a volt top menedzserek és a pénzügyi szféra vezetői akartak és tudtak politikai karriert csinálni: a közigazgatás mellett átvették az irányítást a politikai pozíciókban is.

A német, francia, japán bankok lelkesen vettek részt az USA finanszírozásában, jó üzlet volt ez, szép kamatokat kaptak. Így aztán tudtak hitelezni is a hozzájuk kötődő multiknak (is). Az USA deficitjének további növekedésével újabb és újabb pénzpiaci spekulációs formákat találtak ki. A pénzügyi lufi persze újra és újra kipukkadt, de soha nem annyira mint 2008-ban. Ekkor derült ki, hogy ez az egész rendszer - beleértve az európai monetáris rendszert - mennyire agyaglábakon állt.

AZ EURÓ MINT A POLITIKAI UNIÓ TRÓJAI FALOVA? EGY LÓFASZT!

Nézzük a 4. fejezetet! A 80-as évek közepén az USA elkezdte lassítani a deficitjének növekedési ütemét, mert exportjukat nagyon visszafogta az USA dollár magas árfolyama, ráadásul Reagan kicsit korábban - a 80-as évek első felében - tovább duzzasztotta a költségvetési deficitet is - elsősorban a hadi kiadások növelésével. Ez már túl sok volt. Legalább a kereskedelmi deficittel kellett valamit kezdeni. De hogyan lehet az USA dollár árfolyamát gyengíteni (és ezáltal az exportot segíteni) anélkül, hogy a kamatlábakat csökkentenék, anélkül, hogy leálljon a pénzszippantás? A válasz egyszerű: nyers politikai erővel világszinten. 1985-ben a Plaza Egyezmény keretében az USA elérte, hogy a japán jen, majd pedig a német márka felértékelődjön az USA dollárral szemben, ami nem más mint az USA dollár relatív leértékelődése. Ez a leértékelés olyan túlságosan is „jól” sikerült, hogy ezért ezután röviddel az amerikai vezetés – egy újabb fordulattal - már a dollár felértékelődése érdekében gyakorolt nyomást az európai vezetőkre. Ennek eredménye volt az 1987-es párizsi Louvre Egyezmény, amely a dollár felértékelődését célozta.

A német központi bank, a Bundesbank vezetői szomorúan látták, hogy a német márka árfolyamát igazából nem ők határozzák meg. Mindez újabb feszültségekhez vezetett a német és a francia vezetés között, hiszen továbbra is arról szólt a történet, hogy a német központi bank német márka nyomtatásával mentse meg a francia frank árfolyamát az összeomlástól. A Bundesbank végül elfogadta az előre menekülés logikáját és hagyta, hogy a két ország vezetői belefogjanak a közös európai valuta létrehozásába. A Bundesbank technokratái abban bíztak, hogy ebben a folyamatban a német és francia politikai vezetők nehezebben kerülik meg őket, amikor döntéseket hoznak. Az EU országok által megkötött 1991-es Maastrichti Szerződésnek már az euró bevezetése volt a távlati célja. A szovjet blokk összeomlásával azt remélték, hogy az európai gazdaság stabilabb lesz és a valuták árfolyamai olyan szépen együtt mozognak majd, hogy amint ez a nagy büdös harmónia elér egy bizonyos szintet, akkor be lehet vezetni az eurót, amelynek az egyes országokban való bevezetéséhez az adott országoknak el kell törölniük minden korlátozásukat a nemzetközi pénzmozgásokra és ennek során be kell bizonyosodnia, hogy a német márkával szembeni árfolyamuk maximum csak egy kicsit leng ki, valamint az államadósságuknak és az éves költségvetési deficitjüknek a GDP-hez mért aránya nem léphet át egy konkrét felső küszöböt. Ami nem jelentett mást mint azt, hogy Németország belemegy abba, hogy ne legyen saját valutája, hanem legyen egy közös európai valuta, de cserébe ezért a többi EU tagállam vállalja, hogy úgy finanszírozza a saját deficitjét, hogy nem fordul Németországhoz vagy az új európai központi bankhoz pénzért.

Nem mindenhol rajongtak az euró bevezetésének tervéért. Dániában például 1999-ben népszavazáson elutasították az euró bevezetését, abban az országban (a több közül), ahol a korábbi években gazdasági visszaesést okozott az, hogy a kormány a dán valutát mindenáron az európai monetáris rendszerben kívánta tartani. Nyilván sokan érezték úgy – teljesen jogosan –, hogy az euró bevezetése újabb megszorításokat fog jelenteni.

Margaret Thatcher attól félt, hogy az euró egy trójai faló, amely arra való, hogy az EU-ból egy föderációt, politikai uniót csináljanak. Ez tévedés volt. Az euró bevezetése nem vezethet politikai unióhoz. Az euró bevezetése – előzetesen kiépített valós gazdasági és politikai unió nélkül - csakis az EU szétesésének irányába mutathat, ahogy az később Görögország kezelésével, vagy éppen magának a Brexitnek az esetében be is bizonyosodott. Az európai vezetők nem szándékoztak föderációt létrehozni, igazából mindig is csak a tőkések, pénzügyi körök kartelljét építgették. Az Európai Parlament hatalma nullához közeli, az EU-t az Európai Bizottság és más nem választott szervek irányítják – a népszuverenitás teljes mellőzésével, antidemokratikusan.

Az euró bevezetésével pedig valójában az aranystandard új formáját vezették be, amiről Keynes azt írta, hogy „egy letűnt korszak veszélyes és barbár relikviája”, s amely euró az 1929-33-as Nagy Válsághoz hasonló, újabb válság előfeltételeit teremtette meg.

A könyvbeszámoló 2. részét a következő blogbejegyzésünkben olvashatod.

---
Szeretnél hozzáférni a tárgyalt könyvhöz? Csatlakoznál az olvasói körünkhöz?
Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Mit kezdjünk a fennálló rend apologétái által gyakran hangoztatott leereszkedő bölcsességgel, miszerint a tőkés rend nem más, mint az „emberi természet” kifejeződése? Szerintük minden ettől eltérő társadalmi rend kialakítására törekvő akarat pusztán „szép elképzelés”, amely „nem számol az emberi természettel.

Alsó hangon megpróbálhatjuk dialektikusan megközelíteni a kérdést, mondván az emberi természet maga sem természetes, vagyis hát az emberi természet maga is egyfajta „szép elképzelés”, amivel az a baj, hogy nem számol az emberi természettel, mint olyannal. Válaszolhatunk azonban költői kérdéssel is, és elmélázhatunk azon, hogy az emberi természet milyen képzetével dolgozik a fentebbi bölcselet.

Szemben az állatvilág képviselőivel, melyek egyed-specifikus meghatározottságaiknak köszönhetően nálunknál rövidebb időn belül válnak autonómiára képessé, az emberi faj egyedeinek önállóvá válásához szükséges periódus hozzájuk mérten elnyúlik. Ezek alapján joggal érvelhetünk amellett, hogy minél komplexebb az az emberi társadalom, amibe beleszületünk, az a folyamat, amely által társadalmi lénnyé válhatunk, az előbbi ténnyel arányosan hosszabb. (Azt is mondhatjuk, hogy az emberek egyre kisebb hányadának adatik meg az önálló egzisztencia, a szellemileg aktív, „autonóm” élet lehetősége.)

Amennyiben természetes hajlamok alatt az egyszerű „hedonisztikus” és a létfenntartással összefüggő igényeket értjük (kellemes érzet keresése, kellemetlen kerülése), azt mondhatjuk, az ember önállósodása éppen természetes hajlamai ellenében történik. Az emberek ugyanis nevelést igényelnek, melynek lényegi mozzanata a fegyelem alkalmazása; annak megtanítása, hogyan fejlődhet az ember, amennyiben erőfeszítést tesz, ha saját magán erőt vesz, ha kényelmét és hajlamát a könnyebb megoldások keresésére háttérbe szorítja. Gondoljunk arra, javasolja Anselm Jappe német filozófus (1962-), hogyan is működik például az ízlelés: először az édes, majd a sós ízt tanuljuk meg élvezni, vagyis természetesen kellemesnek, kívánatosnak tartani. A legnagyobb spektruma az ízlelésnek azonban a keserű regiszterében érhető el, amely nagyon kis töménységben is képes színezni gasztronómiai élményünket. Nem véletlen, hogy a gyorséttermek az édes és sós ízek adagolásával operálnak, míg a legkifinomultabb étkezési kultuszok, mint a tea-, bor- és sajtfélék gazdag kínálatának értékelése a keserűségre való élvezeti képességeinket aktiválja. A keserűség, mely az emberi csecsemő számára a legkellemetlenebb, vagyis leginkább visszataszító, „természetellenes”, a „felnőttek” világában az „ízlés” fémjele. Ugyanez az elv érvényesül bármely más társadalmi termék elérhetőségében: annál fejlettebb személyiségek vagyunk, minél inkább képesek vagyunk erőfeszítést tenni a természet által diktált hajlamaink ellenében. Amikor tehát az „emberi természetet” tekintjük politikai vagy ízlésbeli preferenciáink zsinórmértékének, azzal nyíltan bevalljuk, hogy az infantilizmus, a társadalmi regresszió hívei vagyunk.

A német születésű, de nagyobbrészt francia és olasz kötődésű Jappe a néhai Robert Kurz körül kialakult „értékkritikai” (Wertkritik) iskola képviselője. „Az áru kalandjai” [Aventures de la marchandise, 2003.] című kötetében a francia olvasóközönséggel ismertette meg az értékkritikai felfogás főbb állításait, az „Írás a falon” [Writing on the Wall, Zero Books, Winchester-Washington, 2017.] című kötet pedig a 2008-as gazdasági válság korszakában született 10 esszét tartalmazó gyűjtemény, melynek célja újfent nem más, mint az angolszász világban megvetni teoretikusi lábát. A közérthető esszéi a kor „alterglobalista” irányzataira, közéleti vitáira reagálnak.

Meglátása szerint korunk társadalma minden eddigihez képest minőségileg más válságot él át, melynek azonban nincs olyan „optimista” vetülete, amilyet az antikapitalista mozgalmak korábban alkalmasint feltételeztek. Semmi garanciánk nincs arra, hogy az elhúzódó összeomlás után bármi jobb következhet, és nincsenek olyan társadalmi struktúrák, melyek ennek a lehetőségét felvillantanák. Walter Benjaminnal élve a korábbi korok forradalmai lehet, hogy nem fellobbanó tüzek voltak, melyek fűtötték a történelem mozdonyát – ahogy Marx gondolta volna – hanem inkább a vészfékbe való kétségbeesett belekapaszkodási kísérletek lehettek egyes utasok részéről.

Ma már ilyesmire is legfeljebb csak szó szerint, jámbor egyéni szabotázsakcióként van lehetőségünk. Ez azonban nem lehet ok arra, hogy kerüljük a szembenézést az „írással a falon”, csak hogy ezzel a munkásosztály komfortérzetét és nyugalmas álmát megóvjuk, vagyis: „ne verjük Billancourt-t [munkásnegyedet a] kétségbeesésbe”! A látszólagos tehetetlenség nem szabad, hogy passzivitást vagy még rosszabbat, látszatcselekvést eredményezzen: ez a kor a kitartó és elkötelezett elemzésé, elvégre semmilyen kritikai elméletnek nem lenne létjogosultsága, ha az attól függene, hogy levezethető-e belőle közvetlen cselekvési program, vagy sem.

Robert Kurz megkülönböztetett Marx olvasási kánonjai közül exoterikusat (nyitottat) és ezoterikusat (csak a beavatottak számára érthetőt). Előbbi a Kommunista kiáltvány nagyívű társadalmi antagonizmusainak felszámolására törekvő mozgalmak és elméleti irányzatok gyakorlata, míg utóbbi a kapitalizmus működésének ismeretelméleti előfeltevéseit törekszik elemezni. A kettő közötti különbséget jól illusztrálja Marx Gothai program kritikájának egymástól elváló, szocialista átmenetről szóló gondolatvezetései: az egyik szerint a munka felszabadítása történik, a másik szerint felszabadulás a munkától, mint olyantól. Az értékkritikai iskola, melyet a Kurz körül kialakult Krisis (1986-) és az abból később kiváló Exit! folyóiratok, valamint a munkásságát velük párhuzamosan kifejtő kanadai Moishe Postone, Franciaországban pedig Jean-Marie Vincent reprezentálnak, a kapitalizmust szubjektív ágenciájában, a marxi „automata szubjektumban”, mint az árufétis szubsztrátumában (alaprétegében) próbálja megragadni. Az „exoterikus Marx” a modernitás teoretikusa, a polgári forradalom, a liberalizmus univerzumának disszidense, akinek hozzájárulása a kritikai elmélet megalapozásához az ipari társadalmak javíthatóságának, egy pozitív jövőnek a reményében született. Az ezzel szorosan összefüggő történeti materialista „eszkatológia” (üdvtörténet, jövőről való tanítás) magyarázó erejének elvesztése és összeomlása új idealista magyarázó modellek létrejöttét hozta magával: Foucault és az episztémék, Derrida és a diskurzusok, Deleuze & Guattari és a deterritorializáció után a Second Life „alternatív” valósága is a kapitalizmus valóságából való „nomád” kivonulás „lázadó” gesztusának terepeként adható el. Az értékkritikai iskola szakít a történeti materializmus „alap ↔ felépítmény” modelljével, de nem azért, mert egy „plurálisabb” szemléletmódot preferálna, hanem azért, mert vizsgálatának fókuszában a fétis kategóriája áll, mely mint „a priori kód” meghatározza a szubjektivitásnak a minden „szellemi” és „anyagi” kategória elválasztását megelőző és meghatározó formáját.

Az egér és a macska

A fentebb részletezett problematika, az emberi emancipációnak az emberi természettel való konfliktusa jól látható a művészet fogalmának mai sorsát tekintve. A művészet, mint a szimbolikus értelem generálása miután autonómmá vált, amolyan Speaker's Cornerként a tét nélküli egyéni önkifejezés terepévé vált, hogy az Adorno által a kultúripar oximoronjával illetett szférában árucikké váljon. Ahogy a mesében a macska, aki meggyőzte az egeret, hogy csak barátkozni akar, úgy falta fel az árufétis logikája a kreativitás terepét. Ma már egy múzeumban járva nem lehetünk biztosak benne, nem-e egy pályaudvarra tévedtünk: a kulturális javak termelésének kooptálása a szórakoztatóiparba („tittytainment”) épp olyan lehetetlenné teszi azok „épülésünket” szolgáló aspektusaihoz való hozzáférésünket, mint amilyen lehetetlen átlátni a hömpölygő tömegek feje felett, hogy egy-egy alkotást befogadhassunk.

Az ötvenes-hatvanas években a szituacionista mozgalom meghirdette a művészet „transzcendentálását” (dépasser) vagy „realizációját”, vagyis meghaladását a hegeli Aufhebung („megszüntetve megőrzés”) értelmében. A művészetre, mint az élet többi részétől elkülönült gyakorlatra, melynek megvannak a maga artizánjai, professzionalistái, akik szép, kellemes, dekoratív dolgokat gyártanak piaci értékesítésre, hogy ezzel elviselhetőbbé tegyék mindenki más számára az élet nyomorát, az ilyen értelemben vett művészetre a dadaistáktól és a szürrealistáktól húzódó felfogás nem tartott igényt. A művészetet megmenteni tehát csak úgy lehetett (volna), ha az megszűnik, feloldódik az élet forradalmi gyakorlataiban. Elvégre a művészet sokkal fontosabb annál, mintsem hogy holmi művészekre bízzuk. Guy Debort következetes is maradt elméleti elkötelezettségében, és a nyolcvanas években is hangsúlyozta: az ötvenes évek óta a „művészetben” nem történt semmi.

Művészet a művészet halála után

A „művészet” relevanciájának fent kifejtett eltűnése után beszélhetünk-e egyáltalán a művészet lehetőségéről? A művészetben rejlő emancipatorikus potenciált egyszerre ásta alá a piac logikája jobbról, a „szépség” mint az érték reprezentációja felől („Az arcukba vágtam egy piszoárt és elkezdték a szépségét dicsérni” – panaszkodott annak idején Marcel Duchamp), balról pedig kikezdte az „egalitarizmus” szelleme, vagyis a fragmentált „kultúrjavak” horizontális felfogása, a minőségi különbségtétel illegitimmé válása, amit a „mixelés” gyakorlata illusztrál. Ha a kor emberének tudatformáját leginkább meghatározó jelenség az árufetisizmus és az ennek megfelelő narcisztikus szubjektivitás, akkor évszázadok múlva (ha lesz még egyáltalán valaki, akit ez érdekelhet) mi fogja ezt leginkább megragadhatóvá tenni a jövő emberének? Van-e olyan érvényes alkotása korunknak, ami összemérhető lenne az általunk klasszikusként ismertekkel?

A „descartes-i” narcisztikus szubjektivitásnak megfelelő kulturális termelés érdektelen saját létezésének anyagi feltételeivel szemben, így viszont nem tudja funkcióját ellátni, hiszen feladata az lenne, hogy a befogadóval szemben elvárásokat támasszon, nem pedig hogy azt kiszolgálja.

A „La Princesse de Clèves” ma

Madame de Lafayette regénye, a Clèves hercegnő a francia irodalomtörténet megkerülhetetlen klasszikusa. Amikor 2006 elején Franciaország köztársasági elnöke, Nicolas Sarkozy kifejezte a könyv értéktelenségét illető véleményét („mikor lesz valaha szükség arra, hogy egy közalkalmazott ismerje?”), nyomában tiltakozó mozgalom indult. Jappe felidézi, amikor 1963-ban egy belga szürrealista író, Louis Scutenaire egy könyvét betiltották a regény obszcén kontextusba helyezése miatt („tegnap este újra befogadtam Clèves hercegnőjét a segglyukamon keresztül” – írta a szerző), hogy ezzel is illusztrálja, miként változott fél évszázad alatt az uralkodó osztály viszonya a magaskultúrához. A kapitalizmus ma már korántsem a „rend pártján” és az egykori polgári értékvilág védelmében működik, ezeket az ideológiai támaszokat már ballasztként kidobta, és az egykori felforgatók presztízsét magának vindikálva közvetlenül a elidegenedett alany narcisztikus önkielégítésre való igényére – bocsánat, „emberi természetére” – apellál.

A mozgalmi gyakorlat, mely az exoterikus Marxból, a Kommunista kiáltvány Marx-ából indult ki, kezdettől fogva a tőke-munka dichtómiáiban gondolkodott, melyet politikai harc útján láthatott felszámolhatónak. Ez a dichotomikus szemlélet – az értékkritikai iskola szerint – csak az erőviszonyok és források elosztását kérdőjelezte meg, nem az azt meghatározó „érték” (Wert) fogalmát magát. A kritikai filozófia sosem hagyta el ezt az ellentmondást. Adorno és Horkheimer vagy Walter Benjamin a kultúra kritikáját kötötték össze a kapitalizmuséval, a szellemi élet áruvá válásának hatásait vizsgálták. Később olyan gondolkodók, mint Ivan Illich, Günther Anders, Jacques Ellul, Bernard Charbonneau, Michel Henry, Lewis Mumford vagy Neil Postman a technológia fogalmával operálva elemezték a társadalmi kontroll működését. A MAUSS folyóirat (Mouvement Anti-Utilitariste dans le Sciences Sociales – Anti-utilitarista Társadalomtudományokért Mozgalom) köre, Serge Latouche vagy François Partant a „fejlődés” kategóriájának kritikáját szolgáltatták, míg a kritikai szociológia (legfontosabb képviselője Henri Lefebvre) a társadalmi „elégedetlenséggel”, a tőkés rendszer szubjektív „lecsapódásaival” foglalkozik. Ami azonban a felsoroltakban közös, hogy nem szakítottak a dichotomikus logikával: a kérdés valahogy mindig az volt, hogy a társadalom valamiképpen „elnyomott” része hogyan szabadul fel, hogyan szabadulunk meg „Mi Tőlük”. Mi van azonban, ha a probléma gyökere nem egy ilyen szerkezetű ellentét, hanem maga a szubjektivitás, amit fel akarunk szabadítani állítólagos külső („elnyomó”) korlátaitól? Christopher Lasch klasszikus elemzése [The Culture of Narcissism, New York, 1979.] vagy Ivan Illich az orvostudományt, mint a „szenvedés semlegesítésének” gyakorlatát kritizáló munkája [Medical Nemesis, London, 1975.] nyomán párhuzamba állíthatjuk a hétköznapi „hedonista” fogyasztói magatartásunkat és az elnyomott mivoltunk politikai elismerésére és azutáni kárpótlásra, az elleni „lázadásra” való törekvést.

Politika politika nélkül

„Poszt-fordista” társadalmunkban akárcsak a munka, úgy a politika fogalma alatt is mást értünk, mint amit intuícióink sugallnának. A munka – ahogy a szót a közbeszédben használjuk – bár továbbra is úgy funkcionál, mintha eredeti jelentésében állna, vagyis az önfenntartás célját szolgáló erőfeszítést jelölné, valójában egy merőben tautologikus, önreferenciális dolgot jelent, a mindössze a munkabérre jogosultságot adó árucikként eladott idő mennyiségét, függetlenül annak (értelmes vagy értelmetlen) tartalmától, melyben természetesen csak egy töredéke szolgálja „reálisan” az alany fizikai önfenntartását, a többi az értéknek a tulajdonos általi elsajátítását. Amikor tehát meg akarunk szabadulni a munkától, ettől akarunk megszabadulni, életünk értelmetlenségétől, nem pedig az azt (életünket) fenntartani hivatott produktív cselekvéstől.

A politika hasonlóképpen nem a világunk „jobbá tételét” szolgáló kollektív cselekvést, „a világgal való törődést” (Hannah Arendt) jelenti, hanem ellenkezőleg: a fennálló rend menedzselését. Az ilyen értelemben vett politika előfeltételezi a tőkés termelési mód fennállását, anélkül értelmezhetetlen. A baloldalon található pártok jobb híján belenyugodtak a piaci viszonyokra érdemi befolyással nem bíró parlamenti képviselettel, képviselni pedig szükségképpen nem tudnak mást, mint azt az egyre szűkülő részét a társadalomnak, melyet a fennálló rend még érdemesnek tart a kizsákmányolás privilégiumára. „Árulásuk” strukturális és nem morális gyökerű. Ez az új helyzet döntően átrendezte az antikapitalista politikai szereplők kifutási pályáit, taktikai lehetőségeit. Alapítsanak új, „radikálisabb” pártokat vagy kezdjenek el az ellenállás számára új fogódzókat, tereket találni? Kiszabadulva a teória (fotelforradalmárkodó „kritika”) és praxis (formális/piaci „érdekérvényesítés”) hamis dilemmájából, végiggondolva, a kizsákmányoltak vagy a társadalomból „kizártak” szempontjait teszik-e magukévá, a korábbiakhoz képest más léptékű problémákkal és egészen máshol húzódó törésvonalakkal fognak szembesülni.

Nem szabad elfeledkeznünk arról a szomorú tapasztalatról sem, hogy a „balos” szavazó naiv, hajlamos a képviseleti rendszertől világrengető eszmények érvényesítését várni, majd abban a pillanatban elfordulni tőle, amint azt tapasztalja, ezek nem teljesülnek. „Hiteltelennek” érzi „törvényes” képviselőit, ha azok a rendszer játékszabályai szerint funkcionálnak, ha pedig nem, lenézi őket, mert megbuknak. Ebből a szempontból egy elképzelt jobboldali szavazó sokkal sikeresebb, következetesebb: ő pontosan olyan „cinikusan” látja a választásokat, mint ahogyan annak gyakorlati hasznát kiaknázandó érdemes. A képviseleti rendszer eszköz-jellegének elismerése és alkalmi kihasználása mellett a kapitalizmus ellenfeleinek tudatosítaniuk kell magukban, hogy az őket igazán előrevivő politikai cselekvés csak a hétköznapi életünk mozgásterét határoló és megszabó infrastruktúrával szembeni közvetlen intervenció (bojkott, sztrájk, szabotázs, stb.) lehet.

Erőszak – mi végre?

Erőszaknak régebben azt éltük meg, ha privát szféránkba betolakodnak, ha napi biztonságos rutinunkat valami traumatikus tapasztalat megszakítja. Ma ez is fordítva van. Ami korábban elképzelhetetlen indiszkréció volt, ma az állampolgárok ellenőrzésének bevett gyakorlata: kamerás felügyelet, biometrikus adatgyűjtés, átvilágítás, igazoltatás. A habeas corpus 1679 óta uralkodó és a polgári jogbiztonságot szimbolizáló elvének feladása, a közbiztonság kiszervezése latin-amerikai halálbrigádokhoz hasonló „polgárőrségeknek” és biztonsági cégeknek jól mutatja az ellenőrzés ellenőrizhetetlenné válásának tendenciáját. Mindez természetesen zavartalan biztonságunk érdekében történik. A kiválóan beilleszkedő polgártársaink örülhetnek, hogy az állam ilyen alaposan biztosítja „safe space”-üket.

Az állam korábban azt is akarta, hogy szeressék, válságunk elkerülhetetlen begyűrűzésével azonban erről a hiú ábrándról végleg le kellett mondania. Az állam, mely Hobbes óta a rend fenntartásának kitüntetett szerve, ma már nem törekszik másra, mint erre. Nem véletlen, hogy erről a funkcióról az állammal szemben egyébként bizalmatlan neoliberális közgazdászok, mint Milton Friedman sem tudtak lemondani. Ennek megfelelően „minél kevesebb lesz a nővér, annál több a rendőr”. A jóléti társadalmak felívelése és hanyatlása nem ugyanoda vitt vissza, ahonnan elindultunk. Az államnak erőszakalkalmazási monopóliumát tekintve ma már nincs kihívója. Az állam pedig, amely nem tud mást kínálni, mint védelmet (persze elsődlegesen önmagával, másodlagosan más államokkal, végül pedig polgártársainkkal szemben) abban érdekelt, hogy féljünk.

Abszurd helyzetet eredményezett ez az ív: miközben soha a történelem során nem volt kevesebb személyes szabadsága az embereknek, a fennálló rend pont ennek, a minél korlátlanabb személyes szabadságnak a nevében jár el: megvédi azt, feltéve ha hajlandóak vagyunk a rá való igényünket bizonytalan időre felfüggeszteni. (Tulajdonképpen ez is a kasztráció logikája szerint működik: „mindent megkaphatsz, ha lemondasz róla”.) Önlegitimációjának fenntartása végett társadalmunk nem bánja, ha köztereink és utcáink az emberi szabadság olyan hőseiről vannak elnevezve, akik ha ma élnének, börtönben ülnének. (Magyarország persze ebből a szempontból őszintébb, ami végeredményben jó.) Az ellenállás politikai térben megjeleníthető szimbolikáját tekintve lehetetlen feladat elé áll: mint azt már Guy Debord megjósolta, ez a rendszer – mely ellenfeleivel és nem nem létező sikereivel méri önnön értékét – nem ad más kiutat az előle menekülőknek, mint ami a barbárság, az „antropológiai regresszió” felé vezet. Jól mutatja ezt Julien Coupat és a „Tarnac Kilencek” esete, akiket (hasonlóan Antonio Negri meghurcolásához az Aldo Moro-eset után) mint szimbolikus elkövetőket állított a francia állam reflektorfénybe, olyan bűncselemények elkövetésével vádolva, amiket legfeljebb gondolatban merészelhettek végrehajtani. „Az eljövendő felkelés” (L’insurrection Qui Vient, 2007.) című hozzájuk kötődő kiáltvány olvasása azonban segíthet megérteni, hogy szaladtak bele ebbe a pofonba: a Charles Mansont a Fekete Párducokkal, a magányos szabotőrt a Vörös Hadsereg Frakcióval egybemosó szöveg legszűkebb keresztmetszete a szürrealista klisének is elcsépelt öncélú felforgatás aktusa, a Baudrillard-i testetlen/absztrakt gyűlölet („haine dèsincarné”) érzése, amelyben lázadás és erőszak regisztere reflektálatlanul oszcillál. Amint a szervezett emancipatorikus cselekvés eszközeként kezdjük kezelni a közvetlen intervenciót, írja szerzőnk, a „romantikus erőszak” teret kell hogy veszítsen: meg kell állapítanunk a „felforgatás” etikáját, melynek első elve az kell legyen, hogy az nem lehet (vagy nem lehet csupán) narcisztikus önkifejezésünk, személyes frusztrációnk és neheztelésünk kinyilvánítása.

Írás a falon

A 2008-as válság legszembetűnőbb sajátossága az volt, hogy nem volt szembetűnő. Nem történt semmi látványos társadalmi kataklizma, nem lehet egy pillanatot sem a nagy összeomlás kitüntetett mozzanataként felidézni, még annyira sem, amikor nem sokkal korábban lecserélték a Times Square-en az Egyesült Államok államadósságát mutató táblát, mivel az összeg helyiértéke meghaladta a rajta elférő számjegyek mennyiségét. A válság ténye csendben ülepedett le a lakosság tudatában, idővel mindenki belenyugodott a veszteségeibe és abba, hogy innentől ez lesz. („This is your life now.”) Ez a helyzet a politikai spektrum bal oldalán lévőket választás elé állította: a válságot gyökereiben, vagy tüneteiben akarják kezelni.

Azokat a baloldali szereplőket, akik nem foglalkoznak a rendszerszintű kritikával, csak az elit részévé válva kívánnak fellépni a kapitalizmus „kihágásai” ellen, így legitimálva helyzetüket, könnyen felismerhetjük retorikájukról, vagyis arról, ahogy a „neoliberalizmus” és más hasonló fantomok kritikusaiént fazonírozzák magukat. Ez a gondolkodásmód, mely a „kapitalizmus új szelleméhez” (Luc Boltanski & Eve Chiapello) alkalmazkodva annak „megjavítását” célozza hajlamos a bűnbakkeresésre, arra, hogy a hibák okait bizonyos szereplőkben keresse, akik elrontották az egyébként működő társadalmat. Amikor a „bankokban”, a „multikban” vagy bizonyos kiemelt elitfrakciókban véljük felfedezni az ellenséget, nem vagyunk színvonalasabban „rendszerkritikusak”, mint a felülről gerjesztett, az antiszemitizmus szerkezetével homológ tömeghisztéria, mely a társadalmon felülinek tételezett bábjátékosok (spekulánsok, Soros Györgyök) és a társadalmon alulinak tételezettek (politikai/gazdasági menekültek, marginalizált csoportok) közötti ördögi paktumot delirál.

A helyzet – írja Jappe – azonban sokkal súlyosabb. Amikor 1972-ben az Egyesült Államok eltekintett az aranystandardtól és ezáltal lehetővé tette a spekulatív/„fiktív” tőke (Marx) arányának drasztikus növekedését a forgalomban lévő valutamennyiségen belül, nem egy gonosz „neoliberális” kapitalista osztály vette át a hatalmat a korábbi rendes, tisztességes tőkések helyett. Amiképpen az Marx is leírta, a tőkés termelést belső dinamikus ellentmondás hajt előre, melynek belső és küldő korlát egyaránt határt szab. A piaci verseny következtében a termelés állandó technológiai fejlődésen megy keresztül, az új technológiák beszerzése azonban csak relatív profitnövekedést eredményezhet, hiszen a versenytársak elkerülhetetlenül felzárkóznak (vagy megszűnnek). Van tehát az igazságnak némi árnyéka a kapitalizmus híveinek azon állításában, hogy a vitathatatlanul hasznos technológiai fejlődést a piaci verseny katalizálja. Ha ez igaz is, a technológiai fejlődéssel – köszönhetjük bár akárminek – csak akkor érünk igazán valamit, ha lehetőségünk van nem kapitalista viszonyok között élni vele. A gépek nem tudnak többet hozzáadni a termeléshez, mint önnön használati értéküket, ami konstans. Az érték forrása a munka, a profit pedig nem lehet más, mint ami az élő munkából, mint változó tőkéből kisajtolható. Minél nagyobb mértékben váltja ki a technológiai fejlődés az élőmunkát, az élőmunkára nehezedő kizsákmányolás mértéke annál nagyobb. Ettől persze – a termelés bővülése folytán – a bérmunkás bérének nominális (szimbolikusan reprezentált) értéke nőhet és „szubjektíve” tapasztalhatja úgy, hogy „jobban él”, ez azonban nem változtat a tényen, hogy „objektíve”, számszerűleg nagyobb mértékben van kizsákmányolva. Az élőmunka arányának csökkenését a termelés növelésével lehet csak kompenzálni, ennek azonban fizikai korlátai vannak. A fiktív tőke, mely a könyveléstechnika imagináriusában létezik (egyszerre a hitelezőé, mint csereérték, és a hitelesé, mint használati érték – vagyis virtuálisan megkettőződik) ebben a mechanizmusban nem egy külső, „romlott” elem, hanem szükségszerű kitöltője a tőke áramlásában tapasztalható hézagoknak. Sosem működött volna a kapitalizmus, ha nem lett volna lehetséges hitelek felvételével gördülékennyé és kiszámíthatóvá tenni a gazdasági teljesítést. A fiktív tőke azonban nem esett át soha a értéktulajdonításon, vagyis „valorizáción” (verwertung), úgy van használati értéke, hogy nincs mögötte gazdasági teljesítmény.

Ezért is nőtt csillagászati méretűre a világ országainak és lakosságainak adóssága. Mivel a fiktív tőke abban a pillanatban, amikor valorizálódik, nem realizálódik, hanem megszűnik – a hitel visszafizetésre kerül – a hitelesnek érdeke, hogy a hitel minél tovább kitartható legyen, valorizációja állandóan bizonytalan időre fel legyen függesztve. A gazdaság egyensúlya azonban megkívánja, hogy a „levegőben lógó” tőke ellenértéke valahol valakikre rá legyen terhelve. Mivel a pénz ebben a rendszerben nem a jámbor szimmetrikus árucsere médiuma, hanem a drasztikusan aszimmetrikus politikai hatalomé, a hitelállomány ad hoc megállapított értéke azok nyakában landol, akik utóbbiból (politikai hatalomból) a legkevesebbel rendelkeznek, a rendszer pedig így ciklikusan újratermeli magát, az egyenlőtlenséget globális szinten eszkalálva.

Míg a külső korlát tehát a természeti erőforrások végessége, addig a belső – a kapitalizmus DNS-ébe kódolt halálösztön (a freudi Todestrieb) – logikai: a fent ismertetett ördögi körforgás során a tőkés termelés saját létezésének alapjait emészti fel. Természetesen joggal érvelhetünk amellett, hogy a kapitalizmus maga a válság, mely története során eddig mindig főnixként újraéledt hamvaiból, valahányszor eltemették. Elvégre képes önnön válsága által új és új szükségleteket generálni, piacra dobni új és új megoldásokat a saját maga okozott problémákra. („Ha a kedves beteg szedi ezt a gyógyszert, képes lesz annyit dolgozni, hogy idővel megengedhesse magának azt a gyógyszert, amire valóban szüksége van.”) Ez az érv azonban egy helyütt hibádzik. Bár ahogy eddig, ezután is be lehet vonni új és új igényeket és forrásokat az árucserébe, de a fiktív tőkében rejlő növekedési potenciál kiaknázása után nem lesz már lehetséges az érték termelésének új módjára átállni, mert ilyen nem áll rendelkezésünkre. Ez a fejlődés visszafordíthatatlan, soha nem lesz még egyszer olyan méretű reálgazdaság, amely lehetővé tenné a keynesiánus „jóléti” rendszerek visszaállítását. Ráadásul a gazdasági egyenlőtlenség földrajzi megoszlása révén a „déli féltekére” kiszervezett reálgazdaság is a spekulatív tőkétől függ: a centrum hanyatlása a perifériát is magával rántja a politikai és gazdasági káoszba.

Az ajándék és az érték „sötét oldala”

A MAUSS folyóirat a legjelentősebb orgánuma annak a szellemi körnek, mely a marxizmust (vagy „marxiánus” gazdaságtant) azzal vádolja, hogy „ökonomista”, a klasszikus gazdaságtan előfeltevéseit túlzott mértékben „naturalizálja”. Az ajándék fogalma (mely az antropológus Marcel Mauss kutatásain alapszik) egy olyan szintetikus társadalmi kötelék, mely az árucsere logikájának nem feleltethető meg. Biztosítja a társadalmi integrációt, de nem képvisel absztrakt/formális értéket, csak a felek közti esetleges személyes kapcsolatban meghatározott jelentőséggel bír.

Óriási hiba azonban a „tőke-munka kontinuumon” kívül létező alternatív (értsd: fekete) gazdaság és az adomány, önkéntes munka logikája szerint működő informális cserehálózatok („nyugdíjszektor”), szívességbankok, agapék („szeretetvendégségek”, lásd még potlatch, „Jakob’s Join”) működésében a tőkés rendszer alternatíváját látni. A személyes függésen alapuló társadalmi viszonyok mindig is részei voltak a tőkés termelésnek, ahogy a még fizikailag nem teljesített hitel is, bizonyos értelemben azzal ellentétes relációban. Ahogy a hitel, úgy az informális munka (különös tekintettel a házimunkára és rabszolgamunkára) is a tőkés termelés gördülékenységét biztosító „mellékjelenség”, egyfajta szelep, ahol a társadalmi uralom lecsorog azokra, akik a formális árucserében nem (vagy csak közvetetten) tudnak részt venni. Az érték mint „a priori forma” a társadalom egyetlen szintetizáló elve, mely létrehozza a totalitást, ami pedig látszólag rajta kívül áll, az annak fonákja. Érték és nem-érték, áru és nem-áru tehát dialektikus viszonyban van, melyben a nem-érték szükségképpen alá van rendelve az értéknek, ahogy történetileg (miként azt Roswitha Scholz elemzései – Krisis, 1992. – kimutatják) a nő (mint az informális munka végzője) alá van rendelve a férfinak, mint a háztartás tulajdonosának. A nem-áru nem egy más szuverén terrénum, hanem a tőke belső gyarmata.

Orwell, Jean-Claude Michéa és a „hétköznapi tisztesség”

A kapitalizmusnak nem a történeti materializmus alapvetéseivel dolgozó értelmezései között is figyelemreméltó Jappe számára Jean-Claude Michéa munkássága, mely a modern társadalmi formációk genezisében döntő szerepet tulajdonít a vallási háborúkkal szemben alakuló újfajta társadalmi integrációs elvnek, melyben korábban is meglévő elemek (technológiai invenciók, az idő absztrakt formalizálása, mérhetővé tétele) együtt az emberi élet és integritás új koncepcióját hozta magával. Ne feledjük, hogy a kapitalizmus maga is forradalmi, és az emberi élet nagyobb felforgatását, mobilizálását okozza, mint bármi korábban. A munkásmozgalom, vagyis az „exoterikus Marx” mozgalma a liberalizmus által megindított irányvektort nem kívánta megfordítani, éppen ellenkezőleg, radikalizálni, egy hatékonyabb cselekvő, a proletariátus uralmát akarta megvalósítani. Szükségszerű volt tehát, hogy a biztonságban, stabilitásban érdekelt „valódi munkásosztállyal” szemben a liberalizmus és a baloldal mint „progresszió” szimbolikus koalícióra lépjen, mely Franciaországban a Dreyfus-üggyel valósult meg. Amennyiben a piaci versenyt és a piaci verseny veszteseinek vele szembeni ellenállását a szubjektivitás ugyanazon formája közvetíti, amennyiben a felhalmozás és a „transzgresszió” a vágyak ugyanazon dinamikájából fakad, amennyiben kapitalizmus és antikapitalizmus az egyenlet ugyanazon oldalán van, a vele szembeni ellenállás terepe csak a „hétköznapi élet” önzetlen, jóindulatú emberi interakcióinak a síkja lehet.

Jól ismert gondolat ez: „a rendes embereknek össze kellene fogniuk, politikai oldaltól függetlenül” – hallhatjuk a népi bölcsességet gyakorta. Nem nehéz azonban belátni, hogy a „hétköznapi tisztesség” orwelli ihletésű fogalma – akárcsak a „betyárbecsületé” – korporatív társadalmi formációkat feltételez: mindenki (a maffia is, a Lega Nord szélsőjobboldali párt is) a „sajátjaival” szemben „tisztességes”, azokkal szemben, akikkel szemben lehetséges egy magától értetődő „tisztesség” fogalmára apellálni, és az uralom problémái éppen ott kezdődnek, ahol az emberi kapcsolatok megszűnnek személyes kapcsolatok lenni. Nem az a baj, hogy az emberek mint személyek tipikusan rosszindulatúak egymással, hanem az, hogy közömbösek, passzívak az életüket uraló személytelen gazdasági erőkkel szemben. Mindenki, aki volt valaha alkalmazott tudja, mennyire nem segít a bérmunka életünk feletti uralmunktól megfosztó hatása ellen a munkahelyi kollektíva tagjainak egymással szembeni szívélyessége, udvariassága. Arról sem szabad megfeledkezni, a bérmunka diktatúrája hogyan ássa alá természetesnek ható emberi formációinkat, és ezzel együtt hogyan hatja át, determinálja felül azok szerkezetét. A család intézménye látszólag kívül áll a „polgári szerződés” logikáján és védelmet nyújt annak fenyegetéseivel szemben, de maga is annyiban működik, amennyiben az „emberi erőforrás” újratermelésének leghatékonyabb formájaként tud funkcionálni, melynek biztonságát folyamatosan kikezdi a külső anyagi kényszer („Apádnak dolgoznia kell, nincs most ideje rád.”). A tőke erkölcsi alapú önkorlátozása, bár beláthatóan a kisebbik rossz lenne ahhoz képest, ami van, nem életszerű elvárás.

„Nem-növekedés” és „forradalom”

A „nem-növekedés” kritikai iskolája áll a legközelebb ahhoz, hogy a kapitalizmus logikájával szembeni politikai ellenállás szükségességét felvállalja, leszámítva azt a súlyos hiányosságát, hogy nem néz szembe a kapitalizmus logikájával. Egy olyan „gazdasági mechanizmus” preferálása, melynek nem igénye a bővített újratermelés, látszólag bölcs dolog, de valójában ál-radikális reformizmus, mely el kívánja kerülni, hogy a tőkés termelés meghatározó belső ellenmondásaival elszámoljon. Ahogy korábban kifejtettük, az érték termelése csak a kizsákmányolás növekedése által lehetséges, hogy a technológiai fejlődésnek köszönhető élőmunka aránya profitábilis legyen. Ebből fakadóan a javak termelése folyamatosan számszaki mennyiségileg is nő, és abban az értelemben, hogy minden lehetséges módon új és új dolgokra gerjesszen társadalmi igényt, piaci keresletet. Gondoljunk egy meglehetősen abszurd emberi vívmány, a személygépjármű karrierjére; miként vált relatíve különc luxuscikkből az emberi életminőség meghatározó jelölőjévé és az ipari társadalom egy korszakának ikonjává. A fent leírtak fényében egyértelmű lehet számunkra, miért naiv a fenntarthatóság és a növekedés fogalmának egymással szembeni kijátszása: a kapitalizmus nem azért növekszik, mert növekedni „akar”, hanem mert ez az egyetlen módja annak, hogy egyáltalán fenntartható legyen. A tőke önkorlátozásának naiv elvárása a „rendszerkritikát” az egyéni moralitás szintjére száműzi, ahol mindenki a maga erőforrásainak függvényében élhet a lehetőséggel, hogy „kiszálljon” a „demokratikus” termelési és fogyasztási versenyből: nem véletlen, hogy e mozgalomhoz kritikus tömegben gravitálnak kulturálisan jobboldali, elitista „tradicionalisták” vagy az „Új Jobboldal” képviselői.

Utópia utópiák hátán

„Utópizmus” alatt többnyire két különböző gondolkodásmódot érthetünk. Egyfelől a technológiai lehetőségek általi az emberi élet minőségét illető spekulációkat, „futurizmust”, hasonlóan Charles Fourier munkájához. Ilyenkor a kifejezést pejoratív módon használjuk, miközben észre kell vegyük, hogy az ilyen értelemben vett futuristák sokszor nem kritikusai a fennálló rendnek, hanem éppen ünneplői, amikor annak dinamikus változását tekintik. Másfelől a Campanella és mások által reprezentált „absztrakt” társadalmi eszmények híveit, akik valamiféle formális elvnek kívánták volna alárendelni a társadalom működését. Rájuk gondolva kimondatlanul is a konzervatív bölcsesség jut eszünkbe, miszerint a formalizmus ilyen megnyilvánulása a gondolkodásban terrort jelent a politikában. A szokásos gyanúsítottak Platón, Hegel és Marx, avagy a „nyitott társadalom” ellenségei (Popper), a „millenarizmus”, amiképpen Norman Cohn történeti munkája [The Pursuit of the Millenium, Oxford, 1970.] leírja a jelenséget, és a – különösen kelet-európai – avantgarde értelmiség, akik bűntetteiről Jean Clair [La responsabilité de l’artiste, Párizs, 1997.] vagy Boris Groys [The Total Art of Stalinism, London, 2011.] tudósít minket. „Az emberiség göcsörtös fájából nem faragható ki semmi egyenes” – idézi Kantot Isaiah Berlin, és ezt a leckét kevesen ismerik olyan jól mára, mint azok, akiknek kötelezően a fejükre olvassák. Egy utópia azonban mégis elkerülte az emberiség szerves fejlődését védelmezők figyelmét, és ez nem más, mint az, ami az emberiség szerves fejlődésének narratívájában artikulálja önnön antropológiai előfeltevésének totalizálását: a liberális kapitalizmus felfogása a „homo eoconomicus-ról” ámbár önnön aspirációira, mint a természeti állapothoz való visszatérés igényére hivatkozik, világméretű elterjedése során dominanciára csak a korábban meglévő társadalmi formációk brutális elsöprése árán juthatott. Láthattuk, hogyan válik „levegővé minden” (Marx) uralma alatt, és bár politikai „megdöntése” nem létező opció, működő alternatívájának létrehozása pedig kérdéses, a „legutópikusabb” agyrém mégiscsak azoké, akik azt hiszik, a jelenlegi állapot fenntartható. Akik „reálisan” látják a helyzetet, azoknak azon kell elkezdeniük gondolkodni, hogy ha a kapitalizmus hanyatlása elkerülhetetlen, megmentése ha lehetséges is lenne, nem lenne kívánatos, megdöntése pedig lehetetlen, hogyan kerülhető el, hogy alatta legyünk, mikor összedől.

1. A klímakatasztrófa technológiai kihívásai
Vészesen sürgető kérdéseket boncolgat Szabó Dániel a mérce hasábjain: mennyiben változtatja majd meg az elkerülhetetlennek tűnő klímakatasztrófa hétköznapi életünket? Lehetséges-e egyáltalán fenntartható kapitalizmus? Az emberiség túlélésének vannak-e pusztán technológiai, a társadalom szerkezetét nem érintő megoldásai? Kik a felelősök, illetve lesznek-e (közvetlen és közvetett) haszonélvezői és károsultjai a katasztrófának?

A cikk a tőke érdekeivel összhangban lévő technokrata érvelés egyes elemeivel száll vitába. Érveit így összegezhetnénk:

1. jelenleg nincsenek egyszerű, mindent tromfoló technológiai csodakártyáink, csak részleges, újabb problémákat szülő félmegoldásaink;
2. nem létezhet olyan központilag kiszabott fejlesztési direktíva, amelyet ha minden régió egységes gúnyaként öltene magára, akkor hatékonyan küzdhetnénk meg a klímaválsággal, hiszen a tőkés rend a földrajzi, fejlettségbeli, stb. egyenlőtlenségek mentén és ezeket felerősítve képes csak terjeszkedni;
3. nincs és nem is lehet mindenki számára kedvező megoldás;
4. érdekbéli és ideológiai ellentétek törnek a felszínre, melyek ellentmondásait a jelenlegi gazdasági rend nem képes feloldani.

Túl azon, hogy a fentiekben egyetérthetünk, a cikk érvelésében több hézagra is bukkanhatunk, amelyekből kiindulva fontos kiegészítéseket kell tennünk. Szabó Dániel helyesen jelölte ki a problémát, de cikkében annyira a téma technológiai aspektusaira koncentrált, hogy a címben említett jelenség további feltárását elhanyagolta. Pontokba szedvén kifogásainkat így összegezhetnénk:

1. saját témakijelöléséről (az öko-közbeszéd „félrecsúszásáról”) tér le a szerző maga is, amikor elsősorban és szinte kizárólag a probléma technológiai aspektusára fekteti a hangsúlyt;
2. csak mintegy mellékesen érinti a valódi közbeszédet és a mögötte húzódó osztályideológiákat;
3. az előbbi miatt esetenként maga is a hegemón ideológia áldozatává válik;
4. végül mindezek miatt óhatatlan ködösíti vagy nyitva hagyja a politika-gazdasági megoldás kérdését.

Szemléltessük az előbbieket, végezzük el a szerzőnk által kijelölt, de befejezetlen munkát!

2. A klímapolitika nem lehet humanista – csak és kizárólag strukturális lehet
Szabó Dániel cikkéből emeljünk ki egy részletet, mely sajnos – bár szemléltette helyzetünk abszurditását – a megfelelő következtetéseket nem vonta le. Írja:

„A londoni „klímalázadás” során egy időre a tüntetők blokkolták a londoni belváros forgalmát, ám elnézést is kértek a londoniaktól azért, hogy megzavarták hétköznapi életüket. Nem kellett volna!”

Teljesen igaza van abban szerzőnknek, hogy a főként tizenévesekből verbuválódott londoni „lázadóknak” nem szabadott volna elnézést kérniük. Miért is nem? Nyilvánvalóan azért, mert őket fogja legsúlyosabban (és szinte kizárólag) érinteni 30-40 éves korukban az a helyzet, melyet most alapoznak meg a globális nagytőke érdekeit képviselő döntéshozók.

Azaz te, londoni Elizabeth, és te, londoni John, fogod megszívni pár évtized múlva („majd ha nagy leszel”) annak a folyamatnak a végkimenetelét, amely most, mint sztenderd gazdasági gyakorlatként működik. A te házadat árasztja majd el a tenger, a te élelmiszerellátásod lesz kaotikus, te fogsz éhezni, te fogsz majd sátortáborokban élni, és a te életed lesz kilátástalan…

Hogyan is jön ide a „humanizmus?” Úgy, kedves olvasó, hogy a humanizmus, mint egyfajta esszencialista politika-filozófiai álláspont, átörökíti és átalakítja a középkorból ismeretes „lélek” fogalmát, s azt alkalmazza az összes emberre. Nem azt állítja a humanizmus, hogy mindenkinek „lelke van” (mely állítás kontextusában teológiai alapokon nyugszik pusztán), hanem azt, hogy minden egyes embertársunkat megillet egyfajta jogi és eljárásbéli alap. Mármost mit kezdjünk ezzel az általános kijelöléssel egy olyan rendszerben, ahol a kevesek éppen a többségnek (konkrétan: a jövő generációjának) ásnak alá? Hogyan is legyünk humanisták, tehát „mindenkinek egyenjogúságot” feltételezők akkor, amikor épp, hogy a globális társadalmunk szűk kisebbsége ássa alá a többség jövőjét?!

Amennyiben a mai (londoni) fiatalok szeretnének túlélni, ez lehetetlen előfeltételezésnek bizonyulhat csak. A humanista felfogás ideológiai értelemben kizárólag azt szolgálja, hogy a klímakatasztrófa áldozatai ne legyenek képesek megkülönböztetni magukat a klímakatasztrófa okozóitól. Azon ideológiai rendszer, szimbolikus rend égisze alatt, melyben mindenki (jogilag, erkölcsileg, teológiailag, stb.) egyenértékű, a károkozó és a kárt szenvedő nem megkülönböztethető. A (londoni) fiatalok érdeke tehát ennek a humanista ideológiának az elvetése, egy másik elvi álláspont, perspektíva felvételének érdekében.

Nincs (még absztrakt) egyenlőség (sem) ott, ahol az egyik fél luxusban él, pontosan az uralkodó gazdasági helyzet élvezőjeként, és a másik fél pár évtizeden belül létéért kényszerül majd küzdeni. Ilyen rendszerben csak és kizárólag strukturális ellenségek vannak: a (jelenlegi) tőkések (ún. „1%”) és a (jövendőbeli) bérmunkások (ún. „99%”). Természetesen ennek az ellentmondásnak tőkések és proletárok szembenállására való redukciója e helyütt nem térhet ki a globális pénzügyi rendszer és társadalmi szerkezet elemzésére, így bíznunk kell abban, hogy e strukturális pozíciók ilyen megszemélyesítése megfelelően szemléletes.

Fentiekből levont első tézisünk:

I. Minden olyan politikai elemzés, amely a „közbeszéd” (ideológia) értékelését tűzi ki céljaként a klímakatasztrófa tárgyalásakor, vagy kimutatja az osztálytársadalom humanista emberellenességét és elveti azt mint a létező osztályellentétek misztifikációját, vagy elfogadván mint premisszát, maga is felsorakozik az uralkodó osztály mellé az osztálykülönbséget nem ismerő humanizmusban.

3.1. A „bűntudat-politika”
Fontos (etikai) kérdés a következő: én, mint EU állampolgár – s egyben a fogyasztói társadalmunk tagja – kizsákmányolom-e az afrikai rabszolgamunkán tartott tizenéves kobalt-kifejtőket, vagy sem? Feltehetnénk a kérdést hazai viszonyok közt is: kizsákmányolója vagyok-e a magyar szalámigyár dolgozójának, ha az általa előállított szalámit fogyasztom? A marxista válasz az, hogy nem, hiszen nem etikai alapokról kiindulva, hanem strukturálisan vizsgálja termelés egészét.

De mégis, ha az oly távolban és sokkal rosszabb körülmények között lévő afrikai jetijódokról van szó, hát hogyan is ne lennénk magunk bűnrészesek!? Szerzőnk írja:

„A helyiek brutális kizsákmányolása mellett a kobaltbányászat nagy mennyiségű toxikus szennyezőanyagot is termel, tehát a kongóiakat nemcsak kizsákmányoljuk, de még meg is mérgezzük.”

Szabó Dániel nem csak azzal vádol minket, magyar vásárlókat (társadalmi helyzettől, a termeléshez való viszonytól függetlenül egy kalap alá vévén minket – ld. fentebbi humanizmusról szóló pontunk), hogy kizsákmányoljuk a kongói gyermekrabszolgákat, de egyenesen meg is mérgezzük őket! Nos, ha a bűnlajstromunk ilyen súlyos, akkor nyilván vezekelnünk kell!

Az ágensek egyenlőségét feltételező etikai problémafelvetéssel szemben a kapitalizmus strukturális valósága radikálisan eltérő képet fest: a termelés folyamata, melyet a tőkések tartanak kezükben, hiszen birtokolják magukat a termelőeszközöket és (akár a Kongóba való terjeszkedés eszközeit is) az átlag bérmunkás-fogyasztó számára pusztán külsődleges fogyasztói „választásként” jelenik meg. Azaz, amikor én, alul-bérezett magyar szalámigyári proli elmegyek a TESCO polcain lévő áruk közül válogatni, nagyjából annyi felelősséggel bírok a valós termelés folyamatára nézve, mint Karácsonykor a hatéves kisgyerek (valójában szüleitől kapott) ajándékaira nézve.

Az idetartozó, lényeges ideológiai operáció pedig a következő: a tőke a valódi, földünk lakosságát borzasztó módon befolyásoló döntéseinek terhét a (lokális) bérmunkás-vásárlókra téríti át: „nem velünk van a baj, kik a harmadik világ gyáraiban rabszolga gyerekmunkásokkal termeljük ki a pólódat, hanem Veled, kedves Vásárló, ki nem ügyel eléggé fogyasztói magatartására, ki nem elég tudatos vásárlása során!”

Fentiek alapján kijelentjük:

II. Minden olyan magát „semleges politikának/ténynek” álcázó ideológiai tétel, amely a bérmunkások bűntudatát hivatott felkorbácsolni annak érdekében, hogy a bérmunkásokat és a tőkéseket egyneműként jelenítse meg, s ezáltal söpörje félre az osztályharc kiegyeztethetetlen ellentéteit, illetve a globális munkásosztály valós sorsközösségét, csak és kizárólag a tőkés érdekeket szolgáló politikai vagy ideológiai tétel lehet.

3.2. „Személyes felelősség” vs. valós osztályhelyzet
Szerzőnk tudta nélkül merít a hegemón ideológiából. Írja:

„A megoldás részét sokkal inkább az jelentené, ha a városokban a tömegközlekedést fejlesztenék és ingyenessé tennék, az autóhasználatot pedig betiltanák. Vannak európai városok, ahol már sikerült nagymértékben korlátozni az autós forgalmat, tehát ez egyáltalán nem lehetetlen. De biztos, hogy komoly társadalmi ellenállásba ütközne, és ezen a ponton az „átlagpolgárok” személyes felelőssége is megkerülhetetlen.”

Tudniillik az „átlagpolgár” mint kategória egy szociológiai, szubjektív fikció. A marxista osztályelmélet pontosan ezzel a szubjektivista osztályfelfogással szemben hirdeti, hogy igenis léteznek objektív osztályok, melyek pozíciói a termelőeszközökkel szembeni (birtokló, vagy elszenvedő) pozíciók alapján kategorizálhatóak.

Vegyük szemügyre szerzőnk feltételezéseit egy forradalmi szituáció keretein belül. Tételezzük fel, hogy hazánkban forradalom üti fel fejét. Tételezzük föl továbbá, hogy adott forradalmi kormányunk a szerzőnk által (helyesen) diagnosztizált (ökológiailag „fenntartható”) tömegközlekedés kiterjesztését kezdeményezi a személyes (tehát: magán-autós) közlekedés kárára.

Kik lennének elégedetlenek ebben a helyzetben?

Azon proletárok, akik eddig is arra kényszerültek, hogy a város perifériájából ingázzanak a belvárosba (vagy más városokba), kik most azt tapasztalják a forradalmi körülmények között, hogy a forradalmi kormány tetteinek következtében a járatsűrűség és a tömegközlekedés általi területlefedés megnőtt, vagy azon „polgárok” (értsd: kis- és nagy-burzsoák), akik a személyautó birtoklását nem mint bérmunkás létük szükségleteként élték meg, hanem mint (ideológiailag átszínezett) „szabadság kifejező” faktort?

Szerintem erre egyértelmű a válasz.

Szabó Dániel egy további gondolattal áll elő:

„Épp ideje lenne annak, hogy az emberekben tudatosítsuk, hogy ez a fajta hétköznapi élet teljesen fenntarthatatlan.”

Szerzőnk szempontjai közé, nyilvánvalóan a cikk terjedelmi okaiból kifolyólag nem kerül be a tőkés rendszer strukturális ellentmondásaira való reflexió igénye, ezért is használ olyan semmitmondó fogalmakat, mint „emberek”, „átlagemberek” vagy „hétköznapi élet”. Ezek tartalmatlanságával maga is tisztában kell legyen, nem véletlenül használja egynémelyiket idézőjelben.

Kik ezek a (jelzők nélküli) „emberek?!” [ld. humanizmus, fentebb.] Lennének ezek a tizenéves, globálisan sztrájkoló diákjaink? Lennének ők a mai globálisan nap-mint-nap vért pisáló bérmunkásaink? Nyilvánvalóan nem, hiszen pont ők azok, akik tisztában vannak azzal, hogy pusztán a létfenntartásuk végett fel kell adniuk bizonyos civilizációs/urbanizációs előnyöket, és nyilvánvalóan ők azok, akik bármiféle egzisztenciális lemondásra egyáltalán hajlandóak lennének, mint a tőkés rend elszenvedői. És mi az, hogy az „emberekben tudatosítsuk”? Az emberekbe beletartoznak a tőkések is. A tudatosítás netalántán azt jelenti, hogy lebeszéljük őket, hogy a profitszempontok elé helyezzék a fenntarthatóságot? Dehát ez lehetetlen! Legalábbis szavakkal biztosan az.

A fentiek alapján:

III. Aki a „személyes felelősséget” összemossa a strukturális érdekekkel, ezáltal egyenlőségjelet tévén a bérmunkás és tőkés között, az ideológiai misztifikációt hajt végre, mégpedig a hatalmasok érdekeit szolgálván (tudatosan vagy tudattalanul). Az osztálytudatos ember nem ismer „átlagpolgárt,” ez utóbbit mint szociológiai ideologémát elutasítja, és hangsúlyozza a termelőeszközök feletti hatalommal bírók és hatalommal nem bírók kibékíthetetlen ellentmondását.

4.1. Kizsákmányolás-típusok
Szerzőnk írja:

„Ezért fontos, hogy ne csak a globális klímaváltozásról beszéljünk, mert különben könnyen olyan megoldásokat találhatunk, melyek csak az ökológiai válság egyik területéről a másikra tolják át a környezetszennyezést, és a Föld kizsákmányolását valójában nem csökkentik.”

Nem gondolhatjuk komolyan, hogy a természet adta lehetőségeink kiaknázása (történjen ez utóbbi az adott és teljes mértékben fenntarthatatlan gazdasági rendszerünk alatt) azonos kategória alá eshetne, mint a bérmunkások uralkodó osztály általi kizsákmányolásának ténye. Amióta ember az ember, amióta homo a sapiens, környezetünkből vonjuk ki az életfenntartásunkhoz szükséges nyersanyagokat. Marxot olvasókként igenis meg kell tudnunk különböztetni az ember ember általi kizsákmányolását a környezet adta lehetőségek kiaknázásától, bár legyen ez utóbbi bármennyire is fenntarthatatlan, s bár legyen bármennyire is az ember ember általi kizsákmányolása függő a környezeti lehetőségek kiaknázásától. Mi több, marxistákként tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy a természet adta kincsekre a tőke rendszere sajátoson módon tapad rá, a homo sapiens történelme során egyedülálló termelékenységgel, ez utóbbit leginkább kimerítő képességgel.

Fentiek alapján:

IV. A tőkés osztálytársadalom bérmunka-kizsákmányolását és a tőkés rend általi „természet-uralásnak” gazdasági és ideológiai valóságát összemosni, ezeket egyként kezelni csak hibás elemzést eredményezhetnek, legyenek bár ezek nyilvánvaló kapcsolatban egymással.

4.2. A nagybetűs „Föld”
A nagybetűs Föld nem létezik, ahogyan a nagybetűs Természet sem, ahogyan Gaiai istennő sem. Nincs és nem is lehet nagybetűs harmónia-előállító Erő. Pusztán ahhoz, hogy ma olaj- és szén-erőforrásaink lehessenek hihetetlen ökológiai katasztrófáknak kellett végbemenniük évmilliókkal ezelőtt. Nem csak az egész dinoszauruszok által uralt periódusnak kellett megszűnnie, de pontosan ezen élőlényeknek kellett szénné és olajjá válniuk.

A „Természet” és a „Föld” pontosan annyira szarik ránk, homo sapiensre, mint ahogy szart a dinókra.

Költőink ezeregy oldalt írtak már a „Természet” nagyságáról, s nyilván lejegyezték az ógörög filozófusaink után azt is, hogy az emberi művészet csak a „Természet” utánzásáról szól. A valóság nem is lehetne távolabb ezen felfogásoktól.

Ismételjük: nincs, és nem is létezhet nagybetűs „Természet,” sem nagybetűs „Föld.” Ezek pusztán ideológiai képzetek, azaz ideologémák. Hogy megérthessük a „Föld” valódi „Természetét,” tekintsünk csak Pompei áldozataira. Értékes belátást nyerhetünk egy „Természettel harmóniában” élő civilizációról, kiket egy éjszaka alatt bekebelezett a vulkánból felbuggyanó magma. De gondoljunk csak korábbi őseinkre, nevezetesen az ősemberekre, kik arra kényszerültek, hogy „Gaiai anyánk” elől barlangokba meneküljenek, félvén az ugyanúgy „Természet” által kitermelt ragadozóktól.

Nyilvánvaló tehát, hogy akik a nagybetűs (tehát: megszemélyesítő) „Természetben” vagy „Földben” gondolkoznak, azok ideológiai fétis képek alatt operálnak. Az evolúció, a természet, a fizikai törvények, stb. mind-mind szívtelen és tudattalan folyamatok, „melyek” nagy ívben „tesznek” a bolygónk jelenlegi állapotára. Pontosan ezért se feledjük, hogy a környezeti szennyezésünkhöz (legyen ez bármennyire fenntarthatatlan) már maga a „Természet” is el kezdett alkalmazkodni: a növények a növekvő CO2 kibocsátáshoz, a tengeri élőlények a műanyaggal szennyezett környezetükhöz, stb. Ha egy varázscsapással mindezt megszüntethetnénk, egy másfajta ökológiai katasztrófát okoznánk, pontosan azt a már meginduló evolúciós adaptációval szemben cselekednénk, mely megkezdett a szennyezésünkhöz igazodni.

Kijelenthetjük:

V. A természet egy tudattal és erkölccsel nem bíró, egyszóval velünk szemben álló, de legalábbis az emberiséggel kiegyeztethetetlen irányban haladó folyamat. Ezen felismerésünk jelenti emberségességünk maradéktalan zálogát. Minél inkább felruházzuk a természetet emberi tulajdonságokkal, minél inkább haladunk a „Természet” vagy a „Föld” megszemélyesítésének irányába, annál inkább mondunk le saját emberi kompetenciánkról, annál hajlandóbbak vagyunk a megszemélyesített személytelenre ráróni saját embertelenségeinket.

5. (De)centralizáció
Szerzőnk a következő, a tényekkel nem összeegyeztethető képlettel rugaszkodik elő:

„A vidéki munkahelyteremtés mellett az állami intézményrendszer és a közszolgáltatást nyújtó intézmények decentralizációja is szükséges lenne[.] A valódi gazdasági, igazgatási stb. decentralizációt tehát a folyamatos tőkekoncentráció megakadályozza.”

A tőke, közhiedelemmel ellentétben, nem csak és kizárólag centralizáló erő. Igenis van annyira rugalmas (s pont ezért: életképes, fenntarthatatlanságában fenntartható), hogy ezen sémákat maga kénye kedvére írja felül. Mi más lenne, ha nem (relatív környezetében végzett) decentralizációs folyamat az, amikor a Google (Microsoft, stb.) felajánlja alkalmazottainak, hogy heti 4 napban dolgozzanak csak „nekik,” s egy napban saját hobbijuknak, mely szenvedély szülöttje, ha elégségesen profitképes eredményt szül, megvásárolásra kerül majd a cég által! Mi más lenne, ha nem a tőke decentralizációs képességét szemléltető erő, hogy a kapitalizmus neoliberális fázisa alatt az állam térveszésének ellenében erősíti a magántőkét? Mi más lenne, ha nem a tőke decentralizációja, hogy saját munkásainak képes és hajlandó és ösztökélt felajánlani az adott cég részvényeket? A cikk tehát adós marad a centralizáció általa használt fogalmának definíciójával.

Folytathatnánk. Tézisünk a következő: a Szabó Dániel cikkében is fellelhető „centralizáció vs. decentralizáció” dichotómia a tőkés rend rugalmasságából származó, a kapitalizmust felszámolni képes/hajlandó politikai hatalomra vetített ideologémája, mint ilyen, analitikus eszköztárában meghaladott.

Egyrészről nyilvánvaló, hogy a szovjet-típusú centralizációs modell alkalmazhatatlan a jelen körülményekre, de másrészről ugyanúgy nyilvánvaló az is, hogy a tőkét meghaladni vágyó jövendőbeli „felszabadult territóriumok” kénytelenek lesznek bizonyos centralizációs törekvéseket megvalósítani. Míg a szovjet-modell minden tagja számára viselhetőként akarta kiszabni a fejlődési direktívát, a (felvezetőnkben említett viselendő) gúnyát, mindeközben hanyagolta a (fél-)autonóm territóriumainak sajátosságait, addig ez a megközelítés a mai helyzetünkben (sem) jelenthet megoldást, mi több, a katasztrófa további súlyosbításához vezetne. (Ugyanebben a történelmi kontextusban kell értelmeznünk például a Rákosi-féle vaskohó mániát, mely egy olyan ország területén létesült, ahol vasérc gyakorlatilag nem volt.)

Még is, a fentebbiek alapján magabiztosan kijelenthetjük, hogy egyféle centralizációs törekvésre igen is szükség van és lesz, amennyiben globálisan akarjuk megtörni a klímakatasztrófa kikövezett útját. Amennyiben nem leszünk képesek a proletariátus nemzeteket átívelő és centralizált hatalmát kiépíteni, mely egyedüliként tudná csak a tőkés rendet alapjaiban megrengetni, akkor törekvéseink mind hiábavalóak lesznek.

Összegezvén:
VI. Csak és kizárólag az önmagát fölszabadító munkásosztályok lesznek képesek egy olyan centrális erőteret létrehozni, mely a jelenlegi tőkés centrummal szemben nem csak a „versenyt” képes felvenni, de azt maga alá is tudja gyűrni.