Yanis Varoufakis: And the Weak Suffer What They Must?

Nation Books, New York, 2016

A második és egyben befejező résszel folytatjuk tegnapi könyvbeszámolónkat a görög ex-pénzügyminiszter könyvéről.

VAN AKI A PICSÁBA OFFOLJA AZ EURÓT, MÁSOK MEG BEVEZETIK

Könyvének 5. fejezetében Varoufakis rámutat, hogy a brit vezetés és sok brit (a legtöbb jobb- és baloldali szavazó) mindig is attól félt, hogy egy mélyebb EU-integráció komolyabban megnyirbálja a parlamentjük jogkörét. Ugyanakkor egy hagyományosan fontos kereskedő ország uraiként az Egyesült Királyság vezetői számára fontos volt, hogy tagjai legyenek egy olyan jelentős szabadkereskedelmi övezetnek mint az EU. Ez az ellentmondás mindig is létezett, és csak fokozta, hogy egy szabadkereskedelmi övezet olyan szabályozások szerint működik, amelyeket nem a londoni parlament dönt el. A Brexit lehetőségét azonban mindig is elutasították a brit kapitalisták, és teszem hozzá én: többségük valószínűleg most is, amikor már folyamatban van a kilépés – s nyilvánvaló, hogy a fenti ellentmondás miatt is akkorák az osztályok közötti és osztályokon belüli feszültségek.

Az Egyesült Királyságban a monetarista közgazdasági iskola elveire alapozták a gazdaságpolitikát a 80-as évek nagy részében, amelynek célja az infláció minél alacsonyabb szinten tartása. Miután ez nem sikerült, 1990-ben azért csatlakoztak az Európai Monetáris Rendszerhez, mert John Majornek sikerült meggyőznie Thatchert, hogy csak így lehet legyőzni az inflációt. Az angol font azonban az évtized elejének gazdasági válsága közepette súlyos válságba került miután az USA lecsökkentette kamatlábait, az USA dollár árfolyama meggyengült, ami az USA-ba irányuló brit exportra súlyos csapást mért, és a fontra leértékelési nyomás nehezedett. Persze ilyenkor lépnek igazán akcióba a pénzügyi spekulánsok.  Az angol font 1992 őszén elhagyta az Európai Monetáris rendszert. Nemzetközi pénzügyi válság volt: az angol fontot hamarosan az olasz líra is követte. Minderre válaszul az EU bürokráciája úgy mentette meg az Európai Monetáris Rendszert a megszűnéstől, hogy jelentősen (plusz/mínusz 15%-ra) kiszélesítette azt a sávot, amelyben az egyes valuták árfolyamai mozoghatnak. Tipikus EU-s módszer: ha valami nem működik, akkor változtassuk meg a definíciókat. Még fontosabb azonban, hogy mindebből a német központi bank, a Bundesbank került ki győztesen: az Európai Monetáris rendszer helyett betolták, hogy akkor nosza csináljunk egy Európai Központi Bankot, amelynek központja persze egész véletlenül Frankfurtban lenne. A valós cél pedig az volt, hogy az eddigi huzavonák helyett az Európai Központi Bank erőltesse rá felülről és kívülről a problémás tagországokra a megszorító politikákat. Mindeközben Németországnak óriási előnyt jelentett az USA pénzszippantó politikája: a hatalmas német kereskedelmi többlet révén az országba áramló pénzek jelentős része az USA-ba ment, így odahaza az inflációt is alacsony szinten tudták tartani. Németország: a vitathatatlan vezető gazdasági hatalom Európában. Németország: az eminens kapitalista ország, aki erre alapozva lenyomhat bárkit Európában. Csakhogy minden véget ér egyszer. 2008-ban az USA pénzszivattyúja a pénzügyi válság közepette leállt, sok bank összeomlott, globálissá vált a gazdasági válság. Ennek a veszélyét már a Clinton által fémjelzett vezetés is érezte a 90-es években, de a válaszuk az volt a veszélyekre, hogy a bankoknak, pénzintézeteknek még szabadabb kezet adtak, hogy azok pénzeket hozhassanak létre gigantikus összegekben, annak érdekében, hogy életben tartsák a pénzügyi injekciókat, a pénzek ki- és beáramlását a Wall Streetre. Ilyen pénzteremtés volt a jelzáloghitelezés teljesen extrém formája is. A 2008-as válság szikráját adó Lehmann Brothers is ezek közé a pénzintézetek közé tartozott.

A német központi bank látta előre ezeket a veszélyeket, ami újabb érvet adott a kezébe az Európai Központi Bank létrehozására, amelyen keresztül a német pénzügyi vezetés még erősebb hatalmat kaphat a kisebb és nagyobb német bankok kontrolljára és bevédésre egy esetleges pénzügyi válság esetén.

Az olasz líra a 90-es években is állandó leértékelődési nyomás alatt volt. Az olasz gyártóknak azonban olyan szoros és széles üzleti kapcsolatai voltak a német importőrökkel, hogy szó sem lehetett arról, hogy Olaszország kimaradjon a létrehozandó euró övezetből. Ezért ismét hajlítottak egy nagyot a szabályokon. Már elég volt az, hogy az egyes tagországok a Maastrichti előírások teljesítésének irányába mozogjanak. Ezek után már Görögország is bevezethette az eurót. Mítosz az, hogy csak a görögök csaltak a számokkal az euró bevezetése érdekében: Amikor Varoufakis megkérdezte az egyik vezető görög pénzügyest, hogy mégis hogyan tudták meggyőzni a német vezetést arról, hogy bevezethessék az eurót, akkor azt a választ kapta, hogy „Mi csak egyszerűen lemásoltuk azt, amit az olaszok csináltak, és néhány trükköt azokból is, amit maga Németország csinált.”

Miért támogatta a többség a legtöbb országban az euró bevezetését? Egyrészt elhitték, hogy az euró virágzó Európához vezet – a páneurópai ideológia sokak fejébe fészkelte be magát. Másrészt – bár paradoxnak tűnik, de –  a helyi oligarchák Görögországban, Spanyolországban, Olaszországban elhitették az emberekkel, hogy az euró bevezetése csökkenti politikai hatalmukat és ehelyett a „tiszta kezű” brüsszeli bürokrácia majd helyes irányba tereli országaikat…

Ezzel szemben az a tény, hogy az EU-támogatások leginkább a nagytőkéseket, az oligarchákat segítik, szóval megint egy kurva nagy porhintésről volt szó. És még egy dolog. A 90-es években gazdasági fellendülés volt, szinte mindenki optimista volt. Pedig a gazdaságot már ekkor is a részben fiktív magánpénzek nagy globális körforgása éltette.

Csakhogy. Ha egy rögzített árfolyamrendszerben, különösen egy közös valutaövezetben a pénz szabadon áramolhat nemzetközi szinten, akkor csak a kamatlábak változtatása marad meg a monetáris politika eszközeként. Ha egy országnak pénz kell, akkor megemeli a kamatlábakat és elkezd dőlni a pénz a külföldi bankoktól, akik szintén érdekeltek ebben a játékban. Amint beüt egy gazdasági recesszió, hitelválság alakul ki. Ha ilyen esetben nincsen egy működő pénzvisszaforgatási mechanizmus, ami kezelni tudja ezt a válságot, akkor még nagyobb lesz a baj. Márpedig ilyen mechanizmust nem hozott létre az EU – egy ilyen szisztémához közös beruházási alap(ok), közös adó és költségvetési politika, sőt politikai unió kellene, hiszen egy ország megsegítése valójában politikai döntés és közös európai, demokratikus felhatalmazásnak kellene mögötte állnia. Ilyen demokratikus felhatalmazása az EU szerveinek nincs, az Európai Parlamentnek pedig semmi befolyása nincs az EU „válságkezelésére”. Az Európai Központi Bank mögött nem állt semmiféle közös európai állam, amely döntéseket hozott volna. Ha nincs valós politikai háttere, intézményrendszere az EU-szintű döntéseknek, ha nincs valós politikai unió, akkor képtelenség irányítani az euró övezetet és kezelni a válságokat.

Mindennek tetejébe az euró övezet úgy lett kitalálva, hogy szinte képtelenség kilépni onnan.

Az így kialakított intézményi keretrendszerben egy eurót használó országban válság esetén három dolgot lehet tenni:

1. Legyilkolni a népet megszorításokkal.
2. Legyilkolni a népet az euró övezetből való kilépéssel, mivel egy ilyen kilépés azonnali magas inflációt és elszegényedést idéz elő.
3. Engedetlenséget tanúsítani Brüsszellel és Frankfurt diktátumaival, megszorító politikájával szemben annak érdekében, hogy változtassák meg az euróval kapcsolatos szabályokat, (vagy annak érdekében, hogy szabályok megszegésére kényszerüljön az eurózóna vezetése, amikor kidobja az adott tagországot az euró övezetből). Varoufakis – Görögország pénzügyminisztereként – a 3. opciót akarta választani 2015-ben, de Tsipras miniszterelnök az 1. opciót választotta. Varoufakis ekkor azonnal lemondott.

A GYENGÉK: MÉG INKÁBB A SZOPÓÁGON

A 6. fejezetet a szerző egy film felidézésével kezdni. A lengyel Krysztof Kieslowski Veronika kettős élete c. 1991-es filmjéről van szó. A lengyel Weronika és a francia Véronique megtévesztően hasonlítanak egymásra. Az énekesnek készülő Weronika éppen egy tüntetésen vesz részt, amikor valaki véletlenül meglöki és ő elejti kottáit. Amikor lehajol, majd fölnéz, akkor észreveszi Véronique-ot, aki éppen egy turistabuszba száll be. Pillantásaik egy fél másodpercre összetalálkoznak. Később Weronika egy sikeres meghallgatást követően fellép élete első nyilvános koncertjén, amelybe minden erejét és szívét beleteszi – majd a színpadon összeesik és meghal. Ma mit csinálna a két Veronika? A lengyel Weronika leszerződne Londonba vagy Párizsba, és művészete beleolvadna a nagy európai homogenizált zenepiacba. Ma Weronikát és Véronique-ot nem a dallam, az érzelmek, a bűntudat vagy a kultúra kötné össze, mint az eredeti filmben, hanem egy jogi megállapodás. Sőt: Véronique talán aggódna, hogy Weronika Párizsba költözik és elveszi a munkáját. Nem véletlen, hogy ma már nem születnek olyan filmek, amely romanticizálják az európai egységet.

Varoufakis ezek után visszaemlékezik egy vadidegennel folytatott beszélgetésre egy repülő fedélzetén. A fickót Franznak hívták és már 25 éve egy nagy német banknál dolgozott. Munkájában persze volt stressz mindig is. De amikor anno az ezredfordulón bevezették az eurót, elszabadult a pokol. Minden gyökeresen megváltozott. Főnökei ezt ismételgettek neki: Hitelezz! Hitelezz! Hitelezz! Volt egy heti kvótája a hitelkihelyezésekre. Ezeket kötelező volt teljesíteni – függetlenül attól, hogy mennyire volt hitelképes az ügyfele. Hozzáteszem: lényegében ugyanez ment például a lakáshitelezéssel Magyarországon is. Ha még nem tették volna meg, akkor most már elmehetnek a büdös faszba mindazok a libsik és egyéb alakok, aki azzal jönnek, hogy az emberek felelőtlenül vettek föl hitelt. Az egész rendszer arról szólt, hogy a legkülönbözőbb trükkökkel, módszerekkel vették rá az embereket a hitelezésre. Ja és persze euróban, mert az milyen fasza! Ez a már korábban elmagyarázott financializáció és az euró bevezetésének közös hatása volt. (Ha valaki esetleg nem értesült volna róla: Magyarországon a legtöbb ember számára megfizethetetlenek a lakásárak. Így lakáshoz jutni csak hitellel lehet – feltéve, hogy nem örököl valaki.)

A gyengék az euró bevezetésével még inkább a szopóágra kerültek, és ezért az erősek a felelősek. Az „európaiság” annak lett a szinonimája, hogy az egyes országok parlamentjei – az EU-val kapcsolatos és több más kérdésben – az EU bólogató Jánosai lettek, és annak, hogy a gyengéket könyörtelenül alávetik az erőseknek.

A fejezetben Varoufakis részletesen ismerteti az ismert tényt: a 2007-től válságba került bankokat és pénzintézeteket az állami költségvetésből, tehát a nép pénzéből mentették meg. Csak fehér hollóként létezett olyan pénzintézet, amelyet nem mentettek meg, mindezt azért hogy verhessék a mellüket, hogy ők milyen igazságosak, hogy a kapzsi pénzintézeteket nem mentik meg. A Lehmann Brothers ilyen volt, elengedték a kezét, és beindult a lavina. A kapitalista vezetők maguk sem hitték el, hogy mekkora válság kerekedhet.

2010-ES ÉVEK: AZ EURÓZÓNA FASZKODÁSA A „VÁLSÁGKEZELÉS” SORÁN

Az EU több mindennel próbálkozott. Először létrehozták egy alapot, az EFSF-et (European Financial Stability Facility), amellyel trükkösen megkerülték azt az euró zónás szabályt, hogy egyes tagországok nem menthetnek ki más tagországokat a hitelválságból. Amikor még csak Görögországnak volt szüksége mentőövre, akkor ez úgy ment, hogy az EFSF kötvényeket bocsátott ki, amelyeket pénzpiaci befektetők vettek meg. Ez a pénz ment a görög államnak, amelytől pedig az európai bankok felé áramlott vissza a pénz (adósságtörlesztés). A kölcsönök visszafizetésére az eurózóna tagállamai vállaltak garanciát, a nemzeti jövedelmeik arányában. Tehát mindenkinek volt egy szelete – kivéve Görögországnak –, és a szeletnek megfelelő adósságra akkora volt a kamat, amennyit a szelettel bíró országnak kell(ene) fizetnie saját adósságai után. A nagyobb visszafizetési kockázattal bíró (magyarán eladósodottabb) országok magasabb kamatot kell, hogy fizessenek. Persze a válság közepette, amikor ráadásul megszorítások is vannak, az eladósodottabb országok kerültek bajba: Írország, Portugália. Így nekik már nem lett szeletük, és a többi tagországnak még nagyobb garanciát kellett vállalni.

Látva, hogy így egyre nagyobb garanciavállalás esik egy országra, az eurózóna vezetői valami más megoldással próbáltak előállni. Létrehozták az LTRO-t (Long Term Refinancing Operations), amelynek keretében a bajba került országok bankjait juttatták pénzhez, szinte nulla %-os kamattal. Ezt a javaslatot éppen akkor tolták be, amikor Olaszország került kritikus helyzetbe. (Ekkor egész ’véletlenül’ egy olasz, Mario Draghi volt az Európai Központi Bank elnöke…) Konkrétan úgy ment a kölcsön, hogy a bankok kötvényeket bocsátottak ki, és az adott ország esetében a miniszterelnök garanciát vállalt a visszafizetésre. Végül is a trükközésekkel sikerült úgy alakítani, hogy például Olaszország esetében az olasz államadósság nőtt tovább. És tudjuk, hogy mi a duma mindig: az államadósság visszafizetése érdekében megszorítások kellenek, hiszen az állam mindenkié, és nem magánadósságról volt szó. Persze valójában magánadósságról kell beszélni, hiszen magánbankokat mentettek meg.

Monti, az olasz miniszterelnök a népszerűtlenség elől menekülve megpróbálta elérni, hogy a bankok közvetlenül az ESM-től (European Stability Mechanism, az EFSF utódja) kapjanak pénzt, és az ne váljon az adott ország (az ő esetében Olaszország) államadósságává. Magyarán egy európai szintű bank unióról lett volna szó: az eurózóna finanszírozta és irányította volna a bankokat. Schauble német pénzügyminiszter azonban azt mondta erre, hogy elképzelhetetlennek tartja 6000 bank ilyen menedzselését. Látszólag tettek lépéseket a bankunió felé – eljátszva, hogy mennyire de mennyire akarják a megoldást –, de a valóságban Monti eredeti javaslata elvérzett, mert csak a legnagyobb bankok (alig több mint száz bank) esetében vezették be a rendszert (a Bundesbank nem akarta, hogy a kisebb német bankok ellenőrzése átcsússzon az ő kezéből az Európai Központi Bank kezébe), de a nagy bankok is több szálon kötődtek továbbra is a nemzeti kormányokhoz, így például, ha egy bank a betéteket nem tudja kifizetni, akkor az adott államnak kell pénzügyi garanciát vállalnia a kifizetésre. Végül pedig a létező szabályokat is áthágva zárt be görög bankokat az Európai Központi Bank, miközben elismerte, hogy fizetőképesek.

Monti eredeti elképzelése tehát kútba esett és a másik Mario, Draghi (az Európai Központi Bank elnöke) vette át a kezdeményezést egy új javaslattal, amelynek az OMT (Outright Monetary Transactions) nevet adták. Ennek az volt a lényege, hogy az Európai Központi Bank ígéretet tesz arra, hogy korlátlan mennyiségben vesz olasz és spanyol kötvényeket, s ezzel stabilizálja azok értékét, valamint ezáltal a kamatlábakat amelyeken az olasz és a spanyol állam az államadósságot refinanszírozza. De honnan van az Európai Központi Banknak erre pénze? Egyszerűen digitálisan teremt eurót – a semmiből. Mindez az eurózóna szabályait sértené. A fenti megoldást ahhoz kötötték, hogy az olasz és a spanyol kormány az eurózóna vezetése diktálta kemény megszorító programokat vezessen be. A pénzpiacok annyira vártak már a jó hírre, hogy pusztán az OMT bejelentésének a hírére elkezdtek esni a kamatlábak, a kötvénykereskedők elkezdték venni az olasz és spanyol kötvényeket, hogy majd bezsebeljék a profitot, amely a Draghi beszédének hatásából fakadó kötvényár-emelkedésből fakad.

(a kép forrása: currencynewstrading.com)

Az OMT sikersztori lett. Mi működött itt? Egy baromi nagy blöff! Ugyanis teljesen megvalósíthatatlan ígéret volt az, hogy korlátlan mennyiségben vesznek kötvényt. Erre azonban nem volt szükség, mert az olasz és a spanyol kormány önszántából és csak enyhébb megszorításokat vezetett be. Draghi azonban csak egy kis időt (kb. egy évet) tudott csak nyerni a sikeres blöffjével – mert az csak egyszeri és ideiglenes optimizmust tudott generálni. A fenti mechanizmus nem volt valós megoldás az eurózóna válságára, csak egy ügyes blöff, egy fegyver, ami azért volt kiváló, mert nem kellett elsütni.

Ráadásul Weidmann, a Bundesbank elnöke 2012 decemberében a német alkotmánybíróságnál megtámadta az OMT-t arra hivatkozva, hogy a Bundesbank és az eurózóna működésének szabályait (amely szerint az Európai Központi Banknak joga van arra, amit az OMT jelentett), valamint megkérdőjelezte Merkel és Draghi megállapodásának jogi alapját Görögországnak az eurózónában való bent tartására. Az alkotmánybíróságon való betámadás azonban nem sikerült, mert Merkel is tudta, hogy abban a helyzetben az OMT tudta csak megmenteni az eurózónát a teljes összeomlástól. Azt azonban Draghi tudta, hogy a kötvénykereskedők nem lesznek mindig optimisták.

Megint ki kellett találni valami újat. Ez volt a Quantitaive Easing (QE), magyarul: a mennyiségi lazítás. A QE-t Japán alkalmazta az 1990-es években, majd pedig az USA a 2008-as válságra válaszul. Miről van szó? Ha nagy válság van, akkor senki sem mer hitelt felvenni még 0 % kamatra sem. A QE keretében a központi bank átveszi a kereskedelmi bankoktól mások adósságait. Ezek a „mások” lehetnek magánszemélyek, családok (akik pl. jelzálog alapon adósodtak el) vagy vállalatok, vagy akár egy kormány, amely kötvénykibocsátással adósodott el. Az adósság átvételéért a központi bank úgy ’fizet’ a kereskedelmi bankoknak, hogy a kereskedelmi bankoknak a központi bankoknál vezetett számlájára dollárt vagy eurót helyez el a központi bank.

Hogy van erre pénze a központi banknak? Egyszerűen digitálisan pénzt teremt. Pár klikkeléssel pénzt ad hozzá a számlákon szereplő összegekhez. Miért teszi ezt a központi bank? Azért, hogy a kereskedelmi bankok majd ezt a pénzt helyezzék ki cégekhez, hogy azok újra tudjanak beruházásokat végezni, vagy magánszemélyeknek, családoknak, hogy azok tudjanak például lakást venni. Mindezt abban a reményben, hogy ezzel újra megélénkül a gazdaság, és minden újra szép és jó lesz. Legalábbis elméletben így van. De nézzük meg a gyakorlatot! Józsi és Juli ’Y’ nevű bank ügyfelei. Bíznak abban, hogy ha jelzálogos lakáshitelt vesznek fel, akkor azt vissza is tudják fizetni. ’Y’ bank bele is megy ebbe, mert bízik abban, hogy a jelzálogot majd megveszi tőle ’X’ bank – felhasználva a mennyiségi lazítás által biztosított pénzt. Mi látszik ebből? Az, hogy az egészhez bizalom kell, optimizmus kell. Ez a bizalom azonban nem volt meg sem Japánban, sem az USA-ban. A vállalatokhoz kihelyezték ezeket a pénzeket, de azokat a vállalatok szinte kizárólag csak arra használták fel, hogy visszavásárolják saját részvényeiket a pénzpiacokon annak érdekében, hogy felverjék részvényáraikat és ezzel „értéket tegyenek hozzá a céghez”, amelyre jutalmul busás prémiumokhoz juthatnak a cégek felső vezetői. Magyarán: a mennyiségi lazítás végső soron csak a luxusfogyasztást tudta növelni, meg persze a luxusvillák árait. A mennyiségi lazítás nem hozott fellendülést sem Japánban, sem az USA-ban.

Draghi tudta mindezt, de nem volt más ötlete, nem volt más alternatívája mint a mennyiségi lazítás. Félt attól – egyébként jogosan – hogy ha az USA és Japán 2014-ben befejezi a mennyiségi lazítást, akkor a részvénypiacokon káosz alakul ki, és blöffje nem fog már tovább működni. Ismerve a német vezetésnek az ilyen ötletekkel szembeni ellenállását, Draghi annyi kompromisszumot tett, hogy a mennyiségi lazításból kihagyják azokat a problémás országokat mint például Görögország. Vagyis: éppen azokat, akiknek a legnagyobb szüksége lett volna a mennyiségi lazításra. Ezzel szemben pedig azok az eurózónás országok részesültek mennyiségi lazításban, akiknek erre kevésbé volt szüksége. Ráadásul megint bebasztak az ostobán kialakított szabályok. A mennyiségi lazításnak ugyanis az volt a szabálya, hogy minden tagállamtól annak arányában vesz kötvényt az Európai Központi Bank, amennyi az adott tagállam GDP-jének a részesedése az eurózóna teljes GDP-jén belül. Németország esetében 27% ez a részesedés. Az Európai Központi Bank meghatározta a teljes mennyiségi lazítás teljes összegét a 2015-ös évre nézve. Ennek az összegnek a 27%-a valamivel több mint 190 milliárd euró volt. Így az Európai Központi Banknak kötelessége volt fenntartani 190 milliárd eurót Németország számára, másnak ebből a pénzből nem mehetett. Csakhogy a német állam abban az évben csak 140 milliárd euró kötvénykibocsátást tervezett. 50 milliárd euró a parlagra került. Az EKB bepróbálkozott azzal, hogy akkor német nyugdíjalapoktól és kereskedelmi bankoktól vegyen kötvényt, de a német törvények ezeket a pénzintézeteket arra kötelezi, hogy kötvényben tartsák a vagyonukat! Szóval ez nem ment. Ezek után az EKB arra kényszerült, hogy elképesztően magas áron kötvényt bankoktól, a spekulánsok pénzügyi alapjaitól és magánszemélyektől. Sok esetben az történt, hogy az EKB öt év múlva 1000 eurót fizető kötvényeket 1010 euróért vett! Vagyis negatív kamat alakult ki és terjedt tova, legalábbis azon eurózónás országokban, akik viszonylag jól álltak pénzügyileg. Kit súlyt mindez? Például azokat, akik nyugdíj előtakarékosságba helyezik megtakarításaikat. Kevesebb pénzt kapnak vissza hosszú évek után, annál, amennyit beraktak. És kiknek kedvez mindez? Elsősorban a spekulánsoknak, akik alacsony kamatra vesznek értékpapírokat iszonyatos mennyiségben. Ezzel pedig felverik az értékpapírok árait, s így azok gazdagodnak, akik már eleve szupergazdagok. A gyengék szopnak, a gazdagok ünnepelhetnek.

A mennyiségi lazítás Japán és az USA mellett az eurózónában sem tudta a gazdasági növekedés érdekében mobilizálni a pénzeket.

A média szerint azonban a mennyiségi lazítás sikeres volt. A gazdasági élénkülés azonban közvetlenül abból fakadt, hogy a mennyiségi lazítás következtében az euró árfolyama csökkent, és egyes országok exportja – például Spanyolországé - emiatt enyhén nőni tudott. De a munkaerőpiacon nem történt javulás a dolgozó emberek szempontjából. Spanyolországban úgy keletkeztek új munkahelyek, hogy más országok odavittek gazdasági tevékenységeket. Például Franciaországból, ahol viszont emiatt sokan elvesztették munkájukat.

AZ EU GECIRE NEM GARANCIA A GECI NÁCIK ELLEN

Foglaljuk össze a 7. fejezetet! Sok európai azt gondolta a 2. világháború után, hogy az új európai intézmények, majd az EU garancia lesz arra, hogy nem lesz többi háború és nácizmus. Sajnos azonban az európai intézmények nem igazán garantálják ezt. Ámítás az, hogy az EU feltétlenül szemben áll a nácizmus eszméjével – hiába harsogja ezt Macrontól Gyurcsányig sok politikus.

Kedves Olvasó! kiktől származik az alábbi két idézet? – teszi fel a kérdést Varoufakis.

„A nemzetállam koncepcióját meghaladva egy új közösség eszméje fogja átalakítani a történelem adta életterünket egy új spirituális birodalommá (…) A szolidaritáson és népek együttműködésén alapuló új Európává, amely egy olyan Európa lesz ez, amelyben nem lesz munkanélküliség, amelyben nem lesznek pénzügyi válságok (…) amely biztos talajon fog állni és gyors virágzásnak fog indulni, amint a nemzetek közötti határokat eltöröltük.”

„Európai népei egyre inkább megértik, hogy amik elválasztanak bennünket egymástól, azok csak családi perpatvarok azokhoz a feszültségekhez képest amelyek az egyes kontinensek között feszülnek (…) Meg vagyok győződve arról, hogy 50 év múlva az európaiak nem különálló országokban fognak gondolkodni.”

Szabad a gazda?

Az első idézet Arthur Seyss-Inquarttól származik, attól az osztrák nácitól, aki – Ausztria újonnan kinevezett kancellárjaként – aláírta az Anschlusst, majd belügyi és belbiztonsági miniszter lett az új náci kormányban, még később pedig Hollandia náci helytartója. Beszédét – amelyből az idézet származik - holland alattvalóihoz intézte 1940-ben.  A második idézet pedig Goebbels egyik 1940-es beszédjének része.

Mindebből nem következik az, hogy az EU-t náci eszmékre alapozták. Az idézetek inkább arról szólnak, hogy le kell számolni azokkal az illúziókkal, amelyek szerint az európai egység eszméje összeegyeztethetetlen azokkal az autokrata, embergyűlölő, rasszista háborús uszítókkal, akik az 1. világháborút követő gazdasági válság miatt tudtak hatalomra jutni. Varoufakis szerint a totalitariánus rendszerek kialakulásának nem lehet gátat vetni olyan technikákkal, amelyeket arctalan bürokraták alkalmaznak, akik igazából csak saját karrierjük építésével vannak elfoglalva. Ehelyett egy működő és egészséges demokráciára van szükség. Igaz, hogy a nácik nem kerültek hatalomra, de a legtöbb országban jobbratolódást okoznak a politikában, beleértve a baloldali pártok politikáját is. Valós baloldali, demokratikus alternatíva hiányában az elszegényedő, létbizonytalanságba süllyedő rétegek egy része a rasszizmus és a nácizmus felé fordul, hiszen tapasztalják, hogy nyomorukat valakik okozzák, de az okok egyrészt túl bonyolultak, másrészt a valódi tetteseket a pár tőkés által birtokolt európai média nem fogja megnevezni.

A 2010-es évek közepén Schauble német pénzügyminiszter – Lamers európai parlamenti képviselővel közösen - előállt egy elképzeléssel: „Ideális esetben Európának politikai uniónak kell lennie (…) Fontoljanak meg két javaslatot. Miért is lehetne egy európai költségvetési biztos, akinek hatalmában állna, hogy visszautasítsa bármely ország éves költségvetési tervét, ha az szembe megy azokkal a szabályokkal, amiket közösen fektettünk le? (…) Ugyancsak jó lenne létrehozni egy közös eurózónás parlamentet is, amelynek az eurózónában lévő országok európai parlamenti képviselői lennének a tagjai, azért, hogy a közös valutaövezet döntéseinek demokratikus legitimációját erősítsük.”

A felületes olvasó azt gondolhatja, hogy ez az elképzelés Európát közelebb viszi egy föderális demokráciához. Ez azonban nem igaz – írja Varoufakis. Az egyes szuverén államok nem állíthatnak a saját fejük fölé egy nagyhatalmú költségvetési biztost, aki fölülírhatja a saját parlamentjük döntéseit. Azért nem, mert nem létezik Európában olyan országokon átnyúló szuverenitás, amelyekből eredeztethető lenne egy ilyen politikai autoritás. Egy parlament szuverén, mivel lehetősége van a végrehajtó hatalmat leváltani. Európai szinten azonban nem létezik ilyen parlament. Az Európai Bizottság, az Európai Tanács, az Eurogroup (az eurózóna pénzügyminisztereinek testülete) nem tartoznak felelősséggel és elszámolással az Európai Parlament felé. Az Eurogroup jogilag nem is létezik – csak egy informális tanács! Valójában ezeket a testületeket pont azért és pont úgy hozták létre, hogy ne legyen semmilyen szuverenitás, ami visszavezethető az európai népekre. Az EU vezető testületeinek közük sincs a demokráciához, viszont hajlamosak a despotizmusra, tevékenységük autoriter irányba viszi Európát.

Tény, hogy az egyes országok parlamentjei gyengék – különösen a globalizáció korában. De attól még, hogy gyengék, szuverének. A nemzetállamok maradék szuverenitásával szemben európai szinten egyáltalán nincs szuverenitás.

Varoufakis két közgazdász társával (Stuart Holland és Jamie Galbraith) előállt egy javaslatcsomaggal. Ezt foglalom most össze röviden.

YANIS’ GOT A GUN?

Bármennyire is jó az Aerosmith Janie’s Got a Gun c. száma, sajnos a mi Yanisunknak nincs fegyvere. Yanis Varoufakis javaslatai nem fegyverek. Persze ő is csak „szerény javaslat”-nak nevezi őket. A javaslatcsomag négy elemből áll:

1. Ne az egyes kormányok vegyenek fel hiteleket a bank számára, hanem a bankok közvetlenül a már létező Európai Stabilitási Mechanizmushoz (ESM) forduljanak. Ezek után az ESM tenné rendbe (tőkésítené fel, szervezné át) a bajba került bankokat.
2. A Maastrichti Szerződés szerint egy ország államadóssága maximum a GDP 60%-a lehet. Ezt a határt a legtöbb tagország már régen átlépte. A 60%-os szintig ezt az adósságot át lehessen konvertálni könnyebben visszafizethető adóssággá, míg a 60% feletti részt az adott országnak kötelessége lenne visszafizetni. Az Európai Központi Banknak csak közvetítő szerepe lenne az átkonvertálásban: közvetít a befektetők és az egyes országok állami vezetése között.

3. Beruházás vezérelte fellendülési és konvergencia program bevezetése. Az Európai Beruházási Bank (EIB) szabad kezet kell, hogy kapjon, hogy egy beruházási program bevezetésére, amely az eurózóna GDP-jének 8%-át tenné ki. Nagy infrastrukturális projektek, start-upok, kis- és középvállalatok, technológiai innovációt, zöld energiás megoldásokat képviselő vállalatok finanszírozásáról lenne szó.
4. Szociális Szolidaritási Program bevezetése a szegénység terjedésének megállítására, amely minden európai ember számára biztosítaná az alapvető táplálkozást és a háztartások energia rezsijének fedezését. Ezt az európai szintű pénzügyi tranzakciók profitjaiból, kamatjaiból fedeznék.

A javaslat attól szerény, hogy nem nyúlna hozzá a létező európai szabályozásokhoz. Ezért véleményem szerint csak tűzoltást jelentene. Ráadásul az sem világos, hogy ezeket a javaslatokat, hogyan lehetne keresztülvinni az európai intézményeken, mikor azokat éppen, hogy az erősek védelmére és a gyengékkel szemben hozták létre. Varoufakis pár éve létrehozta a DIEM25 (Demokráciát Európában Mozgalom – 2025-re) nevű mozgalmat, amely idén az európai parlamenti választásokon is indult. Egyetlen képviselőjük sem jutott be. Súlyos ellentmondásnak tartom, hogy Varoufakis és társaik egy olyan intézménybe akar bejutni, amelynek semmilyen hatalma sincsen.

Mindazok a súlyos problémák, amelyeket Varoufakis könyvében ecsetel, végső soron nem az elcseszett intézményekből és politikákból fakadnak, hanem magából a kapitalizmusból. Azt kell látni, hogy a mai politikai vezetők a tőkések, topmenedzserek, pénzügyi spekulánsok érdekeit képviselik, amikor a gyengéket, a többséget támadják. Ahhoz, hogy ne kerüljünk újra és újra gazdasági, pénzügyi válságokba, a kapitalizmust kell felszámolni és helyébe egy olyan rendszert kialakítani, amelyben a termelő eszközök felett azok rendelkeznek, akik valóban használják azokat – mégpedig nem egymással versengve, hanem közös tevékenység, együttműködés formájában. Nyilván hosszú és rögös út vezet odáig, hogy egy ilyen rendszerben éljünk. Ezt a blogot azért csináljuk, hogy levonjuk a múltból a tanulságokat, azért csináljuk, hogy megértessük másokkal, hogy a kapitalizmus miért és hogyan igazságtalan és az emberi élet szempontjából miért irracionális. Ezek tisztázása alapján lehet gondolkodni azon, hogy milyen rendszer legyen helyette és azt hogyan lehet elérni.

---
Szeretnél hozzáférni a tárgyalt könyvhöz? Csatlakoznál az olvasói körünkhöz?
Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!