Aki részt vesz radikális baloldali szervezkedésben, annak újra és újra fel kell tennie önmagának a kérdést: komolyan gondolom, hogy egy igazságos társadalomért küzdök? Hova teszem az életemben ezt?
Egy másik fontos kérdés: A globálkapitalista monstrumot vagy akár csak hazai verzióját meg lehet-e dönteni szigorú szervezettség és fegyelem nélkül? Mégpedig úgy, hogy amink van, az nagyrészt magunk mi vagyunk, emberek: a magunk szellemi és fizikai erejével, elszántságával, hitével.
Hiába számolod a lájkokat, hiába számolod meg, hogy hány valódi aktivistával együtt tolod. Azt úgysem tudjuk, hogy hányan fogjuk megdönteni a kapitalizmust és egy szocialista vagy kommunista társadalmat a helyébe szervezni. A legutolsó pillanatig sem fogjuk tudni pontosan, hogy hányan leszünk, akik kiharcoljuk. Azt viszont tudnunk kell: ahhoz, hogy odáig eljussunk, szervezettség és szilárd szervezeti fegyelem kell. Hogyan is lehetne másként megdönteni egy ilyen szervezett, komplex és elképesztő tőkével fölénk magasodó rendszert?
Vannak olyan szervezeti alapelvek, amelyekhez muszáj ragaszkodnunk, mert a rendszer megdöntése és a hatalom megragadásának szükségessége kényszeríti ránk. Ez független attól, hogy kiket tekintünk a forradalom alanyának. De az egyértelmű, hogy szükség van a forradalom alanyára. Ha nem, akkor értelmetlen beszélni bármiféle szervezettségről. Ha azt látja bárki ember, hogy nem vagyunk szervezettek, akkor nem fog mellénk állni. Miért is tenné? Ki áll azok mellé, akik nem akarnak győzni?
Függetlenül attól, hogy pártnak nevezzük-e vagy sem, olyan szintű szervezettségre van szükség, amely a legnagyobb hatású kommunista pártokra volt jellemző. Lenin a 20. század legelső éveiben Mi a teendő c. írásában, amelyet olvasókörünkben így értelmeztünk: A pártot nem szabad pusztán egy kumulatív folyamat hordozójának tekinteni, mely a lineáris növekedést kezeli, szabályozza; a pártnak aktívan befolyásolnia kell az általános politikai helyzetet, és aktívan nevelnie kell a tagságát. Ne úgy képzeljük el Lenin pártját, mint ami szellemként lebeg a mozgalom felett, hanem ami fel is emeli az utóbbit saját programjának, elméletének és gyakorlatának szintjére. Csak így lehetséges a felkészületlen tömegek elhamarkodott rohamra való felhívása helyett az „ellenséges erőd szabályszerű ostromának” megszervezése, egy állandó politikai hadsereg fenntartása, hiszen, mint írja, a forradalom nem egy egyszeri történés formájában jelentkezik, hanem többé-kevésbé erős robbanások és többé-kevésbé teljes szélcsend többszöri váltakozásaként, amely olyan állandó politikai formációt követel meg, amely mindkét időszak idején képes helytállni. (…) Mindehhez a párt mennyiségi szemléletéről át kell térni a minőségire (nem elhanyagolva az előbbit), mindezt a tagok szigorú megválogatása és képzése mellett. „Ha . . . nincs a politikai harc terén tapasztalt, minden helyzetben és minden időszakban kipróbált erős szervezetünk, akkor szó sem lehet olyan rendszeres, szilárd elvekre támaszkodó és tántoríthatatlanul végrehajtandó munkatervről, amely egyedül méltó arra, hogy taktikának nevezzük." Mik Leninnél a munkaterv elkerülhetetlen részei? A meglévő párt erőinek felmérése, feladatok felosztása, és a tagság általános forradalmi kiképzése.
Lenin kiemeli, hogy a szociáldemokrata eszményképnek nem egy szakszervezeti titkárnak kell lennie, hanem egy néptribunnak, „aki reagálni tud az önkény és elnyomás minden megnyilvánulására, bárhol történjék, bármely réteget és osztályt érintsen is, (…) aki minden apróságot ki tud használni arra, hogy mindenki előtt kifejtse szocialista meggyőződését és demokratikus követeléseit, hogy minden egyes emberrel megértesse a proletariátus felszabadító harcának világtörténeti jelentőségét.”
A szervezettséggel és a fegyelemmel párhuzamosan a legszigorúbban ellenőrizni kell a mozgalmunk, pártunk tagjait és vezetőit. Ki kell őket baszni a pozíciójukból, ha lusták, ha nem dolgoznak a célért. Ki kell a vezetőket baszni, ha nem tartják be a demokratikus centralizmust és helyette pusztán csak centralisták (önkényesen döntenek, arról, ami még nincs eldöntve, és ezek után fölülről áterőltetik a dolgot), vagy ha pusztán demokratikusak (elfogadják a többség akaratát, de a döntéseket nem hajtatják végre saját magukkal sem másokkal). Minden informális és horizontális módszer ahhoz vezet, hogy nincsenek szabályok, nincsen felelősség és nincsen számonkérhetőség. Nem világos, hogy ki mit csinál. Nem világos, hogy ki miért felel. Az elvtársiasságnak esélye sincs ilyen körülmények között.
És ha már elvtársiasság.
Mao Ce-tung: A liberalizmus ellen (1937) c. művében ezt írja: „A liberalizmus elveti az ideológiai harcot és az elvtelen béke álláspontján van. Ez rothadt, kispolgári munkastílust eredményez, amely a párt és más forradalmi szervezetek egyes láncszemeit és egyes tagjait politikai rothadásra kárhoztatja.
A liberalizmus különféle formákban jelentkezik:
- Világosan látod, hogy valaki helytelenül jár el, de csupán azért, mert az illető ismerősöd, földid, kenyerespajtásod, testi-lelki jóbarátod, kedves embered, régi bajtársad vagy beosztottad, nem vívsz vele elvi harcot, hanem a békesség és a barátság kedvéért tűröd, hogy továbbra is ugyanabban a szellemben járjon el; esetleg enyhén megdorgálod ugyan, de nem viszed kenyértörésre a dolgot, csak hogy minden csendben és simán menjen. Ennek azután mind az egész kollektíva, mind pedig az illető kárát vallja.
- Felelőtlenül bírálsz valakit a háta mögött, de a kérdéseket nem veted fel határozottan a szervezet előtt; nem mondod meg a dolgot az illető szemébe, hanem a háta mögött fecsegsz; a gyűléseken hallgatsz, a gyűlések után azonban locsogsz. Tudatodban a kollektivizmus elvei helyett a liberális lazaság uralkodik.
(…)
- Nem veted alá magad az utasításoknak, és mindenki máséval szemben a magad véleményét tartod helyesnek; azt akarod, hogy a szervezet törődjék veled, de hallani sem akarsz a szervezeti fegyelemről.
(…)
- Munkádat komolytalanul végzed, minden terv nélkül, minden célkitűzés nélkül dolgozol, kontárkodsz, azt tartod: majd csak lesz valahogy, eltöltöd a napod – és rendben van.
- Derék forradalmárnak tartod magad, dicsekszel régi párttagságoddal, de nagy dolgokkal nem tudsz megbirkózni, a kis dolgok alól meg kibújsz, ímmel-ámmal dolgozol, a tanulást sem veszed komolyan.”
Jodi Dean: Crowds and Party c. könyvében írja: „Kulcsfontosságú, hogy a kollektíva részéről meglegyen a nyomás a párttagon. A kollektíva visszahat az egyénre, megváltoztatja őt. A közösség örömteli érzése fontos dolog, de mindenképpen párosulnia kell a számonkérhetőséggel.
A pártnak reflektálnia kell önmagára, akkor is, ha ez sokszor fájdalmas. Dean ezt hiányolja John Holloway anarchista eszméiből, aki azt mondja, hogy a politikai cselekvés „tevékenységből” kell, hogy álljon, a tevékenyek kollektívája kell, amely térben is időben áramlik. Dean szerint ez a fajta kollektivitás nem hoz magával semmilyen kollektív szintű önreflexiót, a tömeg puszta tömeg marad. „A párt önkéntes munkára alapozódott – írja az 1930-as évek amerikai kommunista pártjáról -, de joga volt határoznia arról, hogy ki az, aki nem lehet részese a történelmi harcnak. A párton belül elengedhetetlen a fegyelem, a számonkérhetőség, az elítélés, a kizárás. Nem lehet megúszni a közösség visszahatását ez egyénre. (…) A párt nem tévedhetetlen. Van amikor energiáit saját maga ellen kell fordítania. Ha ezt nem bírja ki, akkor nem azok a baloldaliak, kommunisták vannak benne, akikre szükségünk van. Aki nem akar beszélni a pártról, az ne beszéljen a politikai átalakulásról sem.”
Az első világháborút követően végképp kettévált a baloldal azokra, akik kizárólag parlamenti úton gondolták a hatalmat megragadni és azokra, akik forradalom útján. Utóbbi azonban nem zárja ki a parlamenti részvételt, mint a legalitás és a nagyobb nyilvánosság eszközét, azt azonban igen, hogy pusztán ezen az úton megvalósítható lenne a szocializmus. A kizárólag a képviseleti demokráciára, a négy évenkénti választásokra és szakmai érdekvédelemre koncentráló politika éppen, hogy a padlóra küldi a szervezettség igényét. Mert a szervezettség abban mérhető leginkább, hogy mennyire tudja folyamatosan egyben tartani a kommunista közösséget, a szituációtól, időszaktól függően - akár jelentősen eltérő eszközökkel.
Az ún. szocialista rendszer bukása után Magyarországon a mai napig is alapvetően az anarchista befolyás a legnyilvánvalóbb, ha a magyarországi radikális baloldalra tekintünk. Ez nem meglepő egy olyan rendszert követően, ahol az államhatalom volt a kritika fő célpontja. De az, hogy ezen 30 éve alatt nem sikerült túllépni, az már a magyarországi radikális baloldal súlyos szégyene. Olyan mozgalmi közegben, ahol az számít erénynek, hogy ki hogyan szabotál elemi szervezési feladatokat, sőt magát a részvételt is, ahol az a menő, ha késel, ahol a számonkérést eleve természetellenesnek tartja a túlnyomó többség, ott teljesen értelmetlen hosszasan tűnődni a sikertelenségen.
Ma Magyarországon a liberálisok szervezettebbek a baloldal bármilyen – jellemzően jelentéktelen – árnyalatánál. A szervezett liberálisok (Momentum) akadályozták meg az olimpiát, ami egyébként példásan végbe vitt kampány volt, mégpedig jelentős anyagi erőforrások nélkül. A radikális baloldalnak minimum ezen a szervezettségen és elszántságon kellene állnia, hogy egyáltalán felkerüljön a politikai térképre. Teljes rejtély, hogy miért számít bármilyen emberszámbeli növekedésre a radikális baloldal, amikor az új érdeklődők azonnal azzal szembesülnek, hogy a szabadidejéből máris elbasznak 1 órát azzal, hogy 1 óra késéssel kezdenek bármilyen összejövetelt? A nők ijesztően alacsony aránya a radikális baloldal nem kis részben azzal magyarázható, hogy érzékenyebbek erre a fajta komolytalanságra. A radikális baloldal csodálkozik azon, hogy nincs anyagi erőforrása – de mindezt úgy teszi, hogy meg sem próbálja azt szervezetten megteremteni. Óriási szükség lenne egy radbalos pártban arra, hogy egy fizetett elnökség főállásban csak és kizárólag a párt dolgaival foglalkozzon, illetve, hogy a különböző munkacsoportok feladataira is pénzt tudjanak félretenni. Megfelelő könyvelés nélkül, folyamatosan frissülő pénztári adatok nélkül, tagsági díj lemaradásainak bevasalása nélkül bele se vágjunk pártmunkába. Demoralizálja azt, aki fizet, hogy a többség szarik bele, de az is demoralizáló, hogy pénz befolyik, de a költségvetés nincs elszámolva a tagság felé. Aki gazdag tag azt pedig le kell húzni.
A radikális baloldal saját tévképzetei és 68 utáni új anarchista dogmatikája alapján azt gondolja, hogy a szervezettség taszító az emberek számára. Ez egy nagyon durva önbecsapás, amit bárki cáfolni tud, aki szervezettséget felmutatva közeledett embertársaihoz. A menőnek tartott ún. hierarchiamentesség, decentralizáltság és informalitás súlyos akadályát képezi annak, hogy a tagok világosan átéljék, hogy mi a szerepük a szervezetben, elképesztően lelassítja a reakcióidőt a legfontosabb politikai szituációkban és az erősebb kutya baszik elve alapján termeli ki vezetőit, a nyílt vita és állásfoglalás helyett.
----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen