J. Arch Getty: The Road to Terror: Stalin and the Self-Destruction of the Bolsheviks

Szerzőnk a liberális értelmezéssel szemben nem redukálja a sztálini időszak diktatúrája okait egy személyre. Sztálin a 30-as évekre valóban autokratává vált, de hatalma mindig más csoportok hatalmi mezőin keresztül érvényesülhetett, így a terrort sem lehet pusztán az ő személyes eszközeként értelmezni. A kérdésünk így, félre tévén Sztálin személyét, a történelem pszichologizálását, a következő lesz: miért találhatott termékeny talajra a terror?

Nem mindegy, hogy milyen államfelfogáson keresztül vizsgáljuk az időszakot. A polgárháború megnyerése után a párt volt az állam, és lehetőségként adott volt Oroszország gazdaságának és szociális irányelveinek teljes megváltoztatása. Monopóliuma volt a politikai szervezkedés felett, a sajtót, bíróságot, hadsereget és rendőrséget is irányította. Mégis, az a párt, amely megállíthatta volna a terrort, aktívan részt vett önmaga elpusztításában olyan intézkedéseken keresztül, melyek szétverték saját rezsimjét, megosztották a társadalmát. Az egykoron kommunista élettől pezsgő párt a felismerhetetlenségig torzult el. Mindez magyarázatra szorul.

Miért vett részt a párt saját maga elpusztításában? Miért engedélyeztek olyan intézkedéseket, amelyek saját hatalmukat fenyegették? Hogyan fogadhatta el a nép – párton belüliek és kívüliek –, hogy az országot kémek és szabotőrök hada szállta meg, hogy Lenin volt elvtársai, az öreg bolsevikok elárulták a forradalmat? Miért fogadták el, hogy az egész társadalomra kiterjedő boszorkányüldözésre van szükség? Hogyan hihették el mindezt még azok is, akik ugyanezen rendszernek már egyszer áldozatai voltak?

Sokak történelmi megközelítésében minden csak és kizárólag Sztálintól ered, mindenki más csak passzív szenvedője vagy végrehajtója akaratának. Ezen megközelítésben ha már egyszer megtaláltuk a főkolompost, minden más kérdés lényegtelenné válik, a történetírás csak a „gonosz herceg” bűneinek listaszerű felsorolásából áll.

*

A húszas évek elejétől kezdve a párt teljes munkaidőben foglalkoztatott vezetősége az ország adminisztrátori rétegévé vált. Megszokták, hogy utasításokat adnak ki, kiváltságokat élveznek és az átlagnál jobban élnek. Egy hivatásos réteg elkülönülését figyelhetjük meg. A trockista kritika lényege is ez volt a rezsimmel szemben, nem véletlen, hogy a vele szimpatizáló csoportosulásokat az elit kegyetlenül üldözte. A párt ezen uralkodó szegmense idővel egyre öntudatosabbá vált a társadalomtól és pártkatonáktól való elkülönültségében. Önszelekción keresztül, azaz a meglévő hierarchiából kinevezve saját személyzetét, az elit egyre növekvő hatalommal, presztízzsel, és egyre több előjoggal bírt.

Így alakul ki az úgynevezett „nomenklatúra.” A szó eredeti értelmében a központi bizottság által kinevezett fontos pozíciókat jelölte, de később jelentésváltozáson megy keresztül: a párton belüli szűk irányító réteget értették alatta. A nomenklatúra is több rétegből épült fel: regionális párt titkárokból, Politburo tagokból, teljes állásban foglalkoztatott városi és vidéki szervezőkből. Ezen alcsoportok különböző érdekeltségűek voltak, gyakran ütköztek a többi csoporttal érdekek mentén, de egyesítette őket a közös „belsős” identitás. A nomenklatúra indítékai eltérőek voltak. Félve őrizték privilégiumaikat és immunitásukat. Minél kizárólagosabb hatalmat élveztek, annál inkább biztonságban tudhatták magukat, de nincs okunk azt hinni, hogy ne lettek volna hithű kommunisták mindeközben, hiszen meglátásuk szerint a globális szocializmus jövője a Szovjetunió meglétén múlott, utóbbi pedig pártjuk egységén, mely megkövetelte a militáns fegyelem megőrzését, és azon társadalom feletti kontrollt, mely gyakran ellenségesen reagált a rezsim intézkedéseire. Tisztában voltak azzal, hogy kiváltságos pozíciójuknak köszönhetően olyan javakat engedhettek meg maguknak, melyeket az átlagember nem, de a nomenklatúra hatalmi érdekei szemükben összeegyeztethetővé vált a forradaloméval.

Sztálinra így egyszerre kell tekintenünk a nomenklatúra részalkotójaként, eredményeként és szimbólumaként. Főtitkárként a legfontosabb pozíciókra ő nevezte ki az embereket, de hatalmát a nomenklatúra csoportjain keresztül nyerte és érvényesíthette, melyek legalább annyira támogatták Sztálint, mint ő őket. Trotsky az új vezetőréteg képviselőjét látta Sztálinban. A növekvő személyi kultuszát nem lehet pusztán a személyiségével magyarázni, hiszen a nomenklatúra egységét, közös céljait és vezetésének hibátlanságát szimbolizálta a nép felé. Sztálin kultusza jól palástolta az elit belső konfliktusait, hibáit, privilégiumait.

A párton belüli törésvonalak a harmincas évekre már nem a párt bal- és jobbszárnya között húzódtak, ahogyan a húszas években, hanem a hatalmi rétegek között. A szakadásvonalak többféleképpen lebonthatóak, több szférában is megjelennek.

A legnyilvánvalóbb törésvonal a párt és társadalma között húzódott. A leninista tradícióhoz hűen a párt egységét, egy közös pártarculat mutatását kulcsfontosságúnak tartották, nem csak a külföld számára, de a lakosság felé is. A pártegység a bolsevik túlélés számára kiemelt fontosságú volt, s kritikus pillanatokban mindig készen álltak az osztályellenség elleni összefogásra.

Egy másik törésvonal a párton belüli regionális és lokális pártvezetőség között húzódott, illetve az utóbbiak és a tagság (hétköznapi pártkatonák) között. A territoriális csoportosulások egymásnak falazva használták ki a tagságot saját érdekeik mentén. A párttitkárok elvárták a tagság teljes fegyelmét. Elvetették a feléjük irányuló kritikákat, a tagság szárnybontó próbálkozásait elnyomták. Ezeknek köszönhetően általános megvetésnek örvendhetett a vezetőség. Mikor a moszkvai hivatalnokok lehetőséget biztosítottak a kritika felfelé való áramlásának, akkor a tagság azon nyomban elárasztotta őket velük. Az alulról érkező kritikák szelepének megnyitását csak végső esetben használta a centrális erőtér, tipikusan saját érdekeik mentén, azaz a regionális vezetőség ellenében.

Moszkva centralizációs kísérletei a provinciák vezetőrétegének érdekeit sértették. A regionális hatalmi-hálózatok és a központi erőtér között így keletkező viszályok a nyilvánosság elől rejtve maradtak. Nem csak a párt törekedett az egységesség látszatának fenntartására. A hatalmi viszályok során ütköző érdekcsoportok is csak veszíteni tudtak volna a megosztottság tényének kiszivárgásából.

Kiemelt játékosoknak számított Sztálin és a Politbüro. Ők a centralizálós törekvések mellet álltak ki általában, de ha érdekeik úgy kívánták, akkor a regionális vezetők mellett foglaltak állást a centralizálással szemben. A centrális-regionális erőtér játékában Sztálinék testesítették meg a tágabb hatalmi érdekközösséget.

Ezekben az egymást átfedő játékterekben többféle átmeneti szövetség és ellentét volt lehetséges. Így történhetett, hogy 1933-ban és 35-ben Sztálin és a Politbüro a nomenklatúra egészével szövetségben rostálhatta át a magatehetetlen párttagságot. A regionális vezetők a tisztogatásokat arra használták ki, hogy saját hatalmi erőterüket megerősítsék, megszabadulva a nemkívánatos elemektől. Mindez 1936-ra egy újabb játékhelyzetet eredményez, melyben Sztálin és a moszkvai centrum most már a párttagok mellett áll ki, akik a regionális vezetők elnyomó intézkedéseire panaszkodnak. 1937-re Sztálinék a „párt tömegek mobilizációjával” indítanak hadat a nomenklatúra egészével szemben, de 1938-ra újabb fordulattal élve a regionális nomenklatúra hatalmát konszolidálják ismételten, hogy a keletkezett káoszt enyhítsék és a párton belüli rendet visszaállítsák.

Többször előfordult, hogy bizonyos elit csoportosulások hatalmát csökkenteni akarta volna, de a rezsimnek szüksége lett volna rájuk az országot vezetésében. Így válhatott Sztálin dilemmájává az, hogy hogyan cserélje le az egyes vezetőket annak látszata nélkül, hogy bármiféle hatalmi viszály lenne a politikai vezetőségben… Sokszor ez a játék nagyon rizikósnak bizonyult. Amikor a tömegek anti-bürokratikus impulzusait meglovagolva akarta azt az elit bizonyos részeivel szemben kihasználni, azt kockáztatta, hogy az egész politikai elitet nyílt kritikának teszi ki, lejáratván az egész Bolsevik rezsimet. Kardélen táncolva kellett nyilatkozniuk és kezdeményezéseket benyújtaniuk, hogy a rendszer adta kényszerekkel küzdhessenek. Végül 1937-ben Sztálin félredobja az összes eddigi játékszabályt, és kiengedve a szellemet a palackból megindítja a mindenki-mindenki elleni terrorját.

A könyv dokumentumai

Getty munkájának eredetisége abból áll, hogy a frissen megnyitott orosz állami archívumokból először tár fel az olvasóközönség számára olyan belső anyagokat, melyek eddig titkosítva voltak. A könyv felépítése, nagy vonalakban:

(1) a történelmi helyzet felvázolása;

(2) belső körökben terjedő iratok, levelek, titkosrendőrségi jelentések, beadott indítványok, stb. bemutatása;

(3) előbbiek értelmezése;

(4) a fennmaradó történelmi bizonytalanságokra való reflektálás.

A belső körök, az állam hivatalos szövegeit olvasni hátborzongató és gyomorforgató. Ahogy távolodunk Lenin halálának pillanatától, az olvasón is eluralkodik a korszakot (és a vezetőséget) átjáró félelem; kitapintható, hogy a rezsim minden áron biztos pontokba akar kapaszkodni, legyenek azok bár fikciók – csak az számít, hogy funkcionáljanak, kohéziót szolgáltassanak.

Pierre Bordieu-t idézi Getty:

„Amint az uralmi mechanizmusokat magába foglaló rendszer létrejön, objektíven biztosítva a létező rend reprodukcióját pusztán mindennapi működésén keresztül, a domináns csoport tagjainak csak engedniük kell, hogy a maguk kerékvágása szerint gördüljenek a dolgok, hogy hatalmukat biztosnak tudhassák; de mindaddig amíg nem létezik egy ilyen átfogó rendszer, addig közvetlenül, napról-napra, és minden személyes erőfeszítésükkel azon kell küszködniük, hogy az uralmi feltételeket biztosító mechanizmusok létrejöhessenek – míg ezek nem átfogóak, nem is megbízhatóak.”

A bolsevikoknak még a harmincas években sem volt biztos talajon rezsimjük. Nem véletlen tehát, hogy Sztálinék olyan értelmezési sémákat, a valóság kollektív reprezentációját adó ideológiát hoznak létre, amely a krízis magyarázatán túl a társadalmi elnyomást is legitimálni tudja.

A könyv által feldolgozott dokumentumok egy egész társadalom diszkurzív rendszerébe adnak betekintést. A Sztálin-korszak szövegei előre jóváhagyott szlogeneket, megszabott nyelvi megfogalmazásokat tartalmaztak, mivel célzott közönségük volt. Nem véletlen, hogy egy szövegnek több verziója létezett: egy a centrum belső fogyasztására, egy a tágabb nomenklatúra számára, és egy a népességnek. A szövegek fogyasztói megszállottan fésülték át ezeket egyrészt a burkolatlan szabályok megértése, másrészt a burkolt üzenetek kinyerése érdekében. A megfelelő politikai viselkedést csak az írott törvények, előírások és politikai beszédek átiratainak összevetésével lehetett kibogarászni. A rendszer sikeres politikusának gyógyszerészek precizitásával kellett az eltérő szövegeket mérlegelnie, a kinyert receptúrákat elsajátítania.

A feltárt szövegek egyik meglepetése, írja Getty, hogy Sztálinék ugyan azt mondták zárt ajtók mögött, mint nyilvánosan: a „titkos beszédek” átiratai nem különböztek lényegesen a Pravdában megjelentektől. A sztálinisták ugyan úgy rabjai voltak annak az ideológiai rendszernek, amit saját maguk hoztak létre. Mindenkinek meg kellett tanulni „bolsevikül beszélni,” hogy a sztálinista társadalom működhessen. A legszegényebb paraszttól a legfelsőbb titkárokig ugyanabban a hivatalos beszédmódban vitatták meg a politikai kérdéseket.

Lenin halála és a harmincas évek „új helyzete”

A harmincas évek eleje az éles kontrasztok időszaka volt, egyszerre jellemezte milliók éhezése és az erőltetett tempójú iparosítás. Marxistaként a bolsevikok feltételezték, hogy a szocializmus feltételez egy magasabb ipari szintet elérő társadalmat, és leninistaként azt, hogy egy egységes pártnak kell bábáskodnia a forradalom felett. Az 1917 utáni szinte azonnal kirobbanó polgárháború, a több mint egy tucat kapitalista állam által támogatott Fehérek és az első világháború súlya alatt már megtört Vörösök összecsapása életre szóló leckeként szolgált a Bolsevikok számára.

A Vörös Terrort azért indítják meg, hogy hatalmon maradhassanak és megmenthessék a forradalmat, felhatalmazva a Csekát korlátlan hatalommal. A háború katonai fegyelemre kényszerítette a bolsevikokat, a hangsúlyt az engedelmességre, egységre és harcias mentalitásra helyezték. A „kiengesztelhetetlen” és „könyörtelen” szavak ekkor jelennek meg a bolsevik lexikonban mint pozitív jelzők, a belső és külső ellenségekkel vívott élet-halál harc azt az állandó ostrom-mentalitást hozta létre köreikben, amely mindenütt árulókat és ellenségeket feltételezett. Bár 1921-ben megnyerik a polgárháborút, a rezsim nem érezte magát kellőképpen hatalomban. A bizonytalanság és félelem érzete tovább kísértette a forradalmárokat. Nem véletlen, hogy a párton belüli „frakciózást” szinte azonnal betiltják a polgárháború után, a Tizedik Pártkongresszus ülésén.

A polgárháború időszaka alatti „Hadikommunizmus” államosítások, élelmiszer-rekvirálások, munkás-mozgósítások és államilag támogatott cserekereskedelem rozoga tákolmánya volt. Lenin Új Gazdasági Irányelve (NEP) a megnyomorított parasztságot kiengesztelvén a mezőgazdasági termésekre és a kis- és középméretű iparra engedélyezi a piacot, csak a nagyobb gyárakat megtartva állami kézben. Mindezt szükséges rossznak tekintették, átmeneti engedményként a kapitalizmus javára, a lerombolt gazdasági rendszer újraépítésének érdekében. A bolsevikok a NEP-et vegyesen fogadták: ki „szusszanásnyi pihenőnek” tekintette „a szocializmus építésének útján,” ki „teljes visszavonulásnak” a kapitalizmus javára.

A közgazdász és Pravda szerkesztő Bukharin körül tömörülő jobb-szárny a NEP-re mint hosszútávú stratégiára tekintett, mondván, hogy a NEP-en keresztül tudja a párt megtartani a szövetségét a NEP-nek köszönhetően fokozatosan fellendülő parasztsággal, akik a társadalomnak nagyjából 80%-át tették ki. Úgy vélték, hogy a szocializmus útjára való visszatérést, az az által feltételezett iparosítást racionális adózási rendszernek és a gazdaság félpiaci növekedésének kellene megalapoznia. A leningrádi pártelnök Grigory Zinoviev, a moszkvai pártvezető Lev Kamenev, és Leon Trotsky által vezetett balszárny a parasztság javainak erőszakosabb és mihamarabbi kipréselését szorgalmazta, agresszívebb iparosítást követeltek, s a jobb-szárnyat azzal vádolták, hogy a parasztságot részesíti előnyben a proletariátus kárára.

Lenin 1924-es halálakor létrejövő hatalmi űr kihegyezte az ellentéteket. Személyes lojalitásokon, pártolt-pártfogó hálózatokon és irányvonalak platformjain keresztül a pártvezetők ismert vezéralakok körül kezdtek el gravitálni. Bukharin a NEP-párti jobb-szárnyat képviselte, Zinoviev az agresszívabb gazdasági balt. Trotsky, az örök szentségtörő, változóan, de az esetek többségében a bal-szárny gazdasági pozíciói mellett állt ki. Ami megkülönböztette őt társaitól: hangsúlyos antibürokratizmusa és a párton belüli demokrácia kiterjesztése melletti elkötelezettsége.

Sztálin, főptitkári pozíciójában, a növekvő apparátus támogatását élvezhette. A párttagság hihetetlen mértékben megnőtt 1917 óta, a felkelés orgánumából kormányzati szervvé nőtte ki magát. A polgárháború vége felé a párt irányító szerve, a Központi Választmány, három altestületet hozott létre a pártmunka végrehajtására: a Politikai Hivatalt (Politbüro-t), mely felelőssége a stratégiai irányelvek kidolgozása volt, a Szervezeti Hivatalt (Orgbüro-t), mely az előbbi döntéseit volt hivatott kiosztani a tagság között és felügyelni a végrehajtást, és végül a Titkárságot, mely a papírmunkával, a szervek közti mindennapi kommunikációval, a bürokrácia ügyeivel foglalkozott. Sztálin, kit még Lenin protezsált be, mondván, hogy jó szervező, mindhárom testületben pozícióhoz jutott. Mindenki azt hitte, hogy a Politbüro kerül majd Lenin halála után hatalmi szerepbe – bizonyos mértékig igazuk is volt –, de az ott végzett munka főképp elméleti és gazdasági ellentétekre éleződött ki, míg Sztálin az Orgbüro és Titkárság pozíciójából az egész gépezet működését felügyelhette. A húszas évek káoszában a helyi vezetők, kiknek elméletileg a Politbüro döntéseit kellett volna megvalósítania, egyre inkább Sztálinra, mint főtitkárra támaszkodtak.

Sztálin több szempontból is alkalmas vezetőnek bizonyult. A többi vezető személyiséggel ellentétben ő nem volt értelmiségi, teoretikus. Egyszerű és sallangokat kerülő nyelven beszélt egy olyan párthoz, amelynek tagságát egyre több paraszt és munkás tette ki. Kollégáival ellentétben, kik előszeretettel hivatkoztak a „helyzet súlyosságára,” az „eljövendő krízisre,” Sztálin a visszafogott, arany-középút megtestesítője volt. A Politbüro elmélet-terhelt útmutatásait a gyakorlat nyelvére fordította le a végrehajtók számára.

A hatalom utódlását röviden így lehet összefoglalni: 1923-ban Trotsky megvádolja Sztálint azzal, hogy a munkásság érdekeit elárulta saját hivatásos titkárjainak javára, hogy az európai forradalmak előremozdításáról lemondott. Sokaknak magától értetődő volt Trotskyra Lenin utáni legzseniálisabb teoretikusként tekinteni, a Vörös Hadsereg ambiciózus szervezőjét látni benne. Bukharin, Zinoviev, Kamenev, és Sztálin egyszerre zárták soraikat Trotsky-val szemben, akit pártszakítás kísérletével vádolnak meg, mondván, hogy a párton belüli demokráciára való törekvése valójában az ő személyes hatalmi ambícióit palástolta csak.

A Politburo így kialakult phalanx-szával szemben, a párt egységhez való szinte vallásos ragaszkodásnak és Sztálin párt-apparátus feletti befolyásának köszönhetően Trotsky-nak esélye sem volt a hatalom átvételére. 1924-re leváltják a hadsereg éléről, a párton belül félretolják.

1925-ben Zinoviev és Kamenev leválnak a „párt többségről,” a NEP-et a bal-szárnyról kritizálják: a piaci rendszer miatti folyamatosan emelkedő gabona ár a parasztság félhizlalását jelentette a munkásság kárára, emelve a kenyér árát, akadályozva az iparosítást, és előreláthatatlanul elhalasztva a szocializmus útjára való lépést. 1926-ban Trotsky csatlakozik hozzájuk, így megalakul a párton belüli Új vagy Egységes Ellenzék. A formáció vezetői magukkal hozzák a moszkvai és leningrádi szavazatokat, illetve Trotsky megritkított szavazótáborát.

Sztálin és Bukharin ismét pártszakítás vádjával él – a NEP sokkal biztonságosabb utat jelent számukra. Bukharin elméleti védőbeszéde „Lenin NEP-jéről” és Sztálin nyugodt pragmatikussága meggyőző kombinációnak bizonyult. A párttitkárság félve a beláthatatlan következményekkel járó változástól Sztálinhoz hűen 1927-re legyőzik az Új Ellenzéket. Elkeseredésükben Trotsky-ék az utcára viszik az elmérgesedő ellentéteket, tüntetést szervezve a forradalom tizedik évfordulóján, amit Sztálinék rendőrsége feloszlat. Trotsky-ék lépése megrémítette a párt többségét, mert a kiábrándult munkások orrára kötötte és a közfigyelem központjába vitte a párt belső ellentéteit. Úgy tűnt, hogy Trotsky saját érdekeit helyezi a pártéval szemben, az egész forradalmat kockáztatva. Zinovievet és Kamenevet megfosztják pozícióiktól, Trotskyt kitessékelik a pártból, 1929-ben az országból.

Bukharin és Sztálin maradtak hatalmon. Bukharin intézte az elméleti ügyeket és irányította a sajtót, Sztálin vezette a növekvő párt-apparátust. Beszámolók szerint szoros barátság alakult ki kettejük közt. A politikai győzelem viszont nem jelentett gazdasági győzelmet: a parasztság gabonájának kontrollálatlan ára az államkasszától jelentős forrásokat szív el, mi több, az ipari termékekre nem nő a kereslet a parasztság felől. Miután újra elérik az ipari termelés 1914-es (!) szintjét, az ipari növekedés stagnálni kezd. A munkások a magas élelmiszerárakkal küszködnek és a felettük elhatalmasodó, „munka-racionalizálás” által megkövetelt termelési fegyelemmel. Felüti fejét a munkanélküliség, megosztva a bolsevikok fő tömegbázisát. A legsürgetőbb probléma viszont a mezőgazdaság felől jött: a parasztság nem szállított elég gabonát a piacra. Ennek több oka is volt: az elévült mezőgazdasági technológia, rossz mezőgazdasági hozam, és az, hogy a parasztok ténylegesen kijátszották a piacot az áruk visszatartásával, mely az árakat – jövedelmüket – növelték. Sztálinnak el kellett tűnődnie azon, hogy a bal-szárnynak lehet, igaza volt.

1927-től kezdve Sztálin szponzorálásával megindulnak az erőszakos gabona rekvirálások: bolsevik csapatok bejárva a vidéket ráerőltetik a parasztságra, hogy megszabott áron értékesítsenek. Bukharin teljesen megrémül a hír hallatán. Messze nem volt a piaci elosztási rendszer híve, de csak a tehetős parasztok fokozatos rekvirálását támogatta. Úgy látta, hogy Sztálin a közép-parasztságot is fenyegetve a pártnak a parasztsággal kötött szövetségét rombolja le, a NEP alapjait rengeti meg.

Bukharin, Rykov, és Tomsky tüntetni kezdenek a Politbüro-ban, s mivel egyik fél sem engedett, a szakadás elkerülhetetlenné vált. Sztálin azzal vádolta a jobb-szárnyat, hogy paraszt-párti ellenzéket építenek a Központi Bizottság „többségi pozíciójával” szemben. 1930-ra megfosztják hármukat kulcspozícióiktól. A bal-szárny lázadásával ellentétben a jobb-szárny halkan távozott tanulván Trotsky sorsából, így sokkal enyhébb eljárásban részesültek. Bevallják „hibáikat” és megerősítik a sztálini, most már hivatalos irányelvet.

1927-28 között megindul a „kulák ellenes hadjárat,” aminek során több százezer családot fosztanak meg földjeiktől, deportálnak távoli régiókba. 1930-ra a hadjárat átcsap „teljes kollektivizálásba.” A magángazdálkodás és magántulajdon rendszerét megszüntetik, az agrárium állami kézbe kerül. Ugyanekkor a kis- és középméretű ipart is államosítják, a piaci rendszer megszűnik, leváltja az öt éves tervek rendszere. A termelési kvóták az egekbe emelkednek, és egy új, „Szovjet műszaki értelmiség” kerül az ipar élére. A sztálini „Új Forradalom” inkább volt lelkes és voluntarista tömegmozgósítási kampány, mint sem hivatalos irányelv. „A Bolsevikok előtt nincs bevehetetlen erőd” – ez lett a mozgalom jelszava. A sebességre és mennyiségre került a hangsúly a pontosság és minőség kárára; a precíz tervezést leváltja a spontaneitás.

Az óva intő figyelmeztetéseket szabotázsként bélyegzik meg. A szocializmusért folytatott nagy előretöréssel senki sem vitatkozhatott. Az első Ötéves Terv (1928-1932) izgalommal és bőségben telt. Munkások millióit küldték műszaki iskolákba, hogy a cári rezsim értelmiségét végre leválthassák. A fiatalság nagy számban jelentkezik a kollektivizálás megsegítésére, képzés és karrierek reményében. Nikita Kruschev és Leonid Brezhnev generációjának aranykora volt ez az időszak. A társadalmi létra felfelé való megnyílása úgy tűnt, hogy a forradalom ígért gyümölcseit hozza el.

Az első Ötéves Terv a nyugat gazdasági világválságának éles kontrasztot adott. Új hidak, gátak, utak épültek, a munkanélküliség megszűnt, s bár a reálbérek csökkentek (a tőkefölhalmozás egyik következményeként), az oktatás, társadalmi mobilitás, stb. lehetőségei mindenki előtt kitárulkoznak. Az agrárium viszont egy teljesen másik képet mutatott: a teljes katasztrófáét. A gabonát a parasztok igényeinek teljes figyelmen kívül hagyásával kobozták el, az ellenkezőket Szibériába deportálták. Sok paraszt ültetni sem tudott, mert minden magot elvittek, mások tüntetésből megtagadták a munkát. Sokuk ahelyett, hogy a kollektív farmoknak adta volna jószágait, inkább lemészárolta őket. Lovak, disznók, tehenek és birkák óriási számban lettek levágva a parasztság haragját szimbolizálva. A hús eltűntével éhezni kezdett a parasztság is. A szovjet hústermelés évtizedekig nem volt képes lábra állni. Elveszítve az ekét húzó barmokat, illetve annak köszönhetően, hogy az ipar nem tudott elegendő számban traktorokat gyártani, teljesen lebénul a mezőgazdaság. A rezsim racionális vetési és aratási célok kitűzésére való képtelensége vagy erre irányuló akaratának hiánya lehetetlenné tette a mezőgazdaságot, s a teljes katasztrófához már csak a kedvezőtlen időjárás hiányzott.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!