Robert William Davies (1925-) „Szovjet-Oroszország iparosítása” (The Industrialisation of Soviet Russia) című (jelenleg) hét kötetes műve (1980-2018) egy nagyobb történetírói munka folytatása, melybe Davies pályája egy korábbi szakaszában kapcsolódott be. Edward Hallett Carr (1892-1982) „Szovjet-Oroszország története” (A History of Soviet Russia) című 14 részes munkájának (1950-78) utolsó 3 kötetében a tervgazdaság létrejöttével foglalkozik. Ebben a fázisban kapcsolódott be a kutatásba Davies, aki Carr halála után folytatta annak munkáját. Ez az oka annak, hogy Davies sorozata a Szovjetunió gazdaságtörténetét 1929-ben kezdi el. Carr sorozata a forradalomtól a húszas évek második feléig dolgozza fel a témát, míg Davies a húszas évek második felénél folytatja, és jelenleg a harmincas évek végéig dolgozta fel, az utóbbi időben Stephen Wheatcroft (1947-) segítségével.
Miközben évtizedekig Magyarország is a szovjet modellt követte, a fenti mű a rendszerváltás után is szinte teljesen ismeretlen maradt a magyar olvasók előtt. Davies tényszerű elemzése nem találta meg a helyét egy olyan közegben, ahol a szovjet rendszert vagy a marxizmus egyenes következményeként kialakuló földi pokolként vagy a fasizmust legyőző paradicsomi világként képzelik el a legtöbben, akik véleményt mondanak róla. Davies megközelítése úgy is leírható, hogy ahelyett, hogy minősítenénk, hogy mennyiben volt szocialista a sztálini rendszer majd annak kelet-európai változatai, próbáljunk meg kiindulni a tényekből. Már amennyit azokról tudni lehet. Davies sorozata igyekszik a megragadható tényanyagot elénk tárni és higgadtan elemezni. Szinte kizárólag az akkor elérhető szovjet hivatalos forrásokra, adatokra épít, és tudatosan nem polemizál más elemzésekkel. Bárki kommunista számára megkerülhetetlen, hogy szembenézzen a történelem eddigi legjelentősebb szocialista átalakítási, felzárkózási kísérletével és annak eredményeivel.
A sorozat első két kötete azt az időszakot veszi górcső alá, amikor is repedezni kezdett az „Új Gazdaságpolitika” (NEP = novaja ekonomicseszkaja polityika) által működő status quo, majd pedig gyors kolhozosításba fogtak. A NEP egészen a húszas évek legnagyobb részében érintetlenül hagyta a parasztgazdaság szerkezetét és aközött és a hadigazdaság, később a nagyipar igényei között – a társadalmi béke érdekében – kompromisszumos modus vivendit tartott életben.
A kontextus
Talán a múlt ködébe vész már az a tény, hogy miután a bolsevikok 1917-ben átvették a hatalmat Oroszországban, még több mint egy évtizedig nem indult átfogó iparosítási program, de több évre szóló és a gazdaság nagy részét átfogó központi tervezés vagy nagyszabású mezőgazdasági szocialista kollektivizálás sem. A szovjet vezetés az iparosítás előfeltételének tekintette a mezőgazdaságnak kollektív tulajdonba való szervezését. Ezt azonban sokáig (az 1920-as évek végéig) halogatta, mert nem bízott abban, hogy a parasztok erre mennyire hajlandók.
A húszas évek végén (az 1928/29-es évben) a nagyipar robbanásszerű növekedésnek indult. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi tendenciák úgy tűntek, adnak a szocialista fejlődésnek rövid, lélegzetvételnyi időt. 1929 májusában (Davies tévesen áprilist ír) az Egyesült Királyságban a Ramsay MacDonald vezette Munkáspárt jelentős előretörést ért el, megakadályozva a konzervatív többséget, így a szovjet rezsim világviszonylatban legerősebb ellenfele részéről enyhülés volt várható. A kontextus megértéséhez világos kell, hogy legyen, mi volt a szovjet vezetés értékelése saját pozíciójáról.
A forradalomtól a húszas évek végéig tartó időszakban a remény, hogy a forradalmi hullám világviszonylat teret nyer és győzelmeket ér el, fokozatosan elhalványult. Amennyiben erre lehetőség lett volna, Oroszország gazdasági fejlettségének kérdése más megítélés alá eshetett volna. Marx nézetei a „mir” (vagyis az orosz földközösség) formájáról ismertek voltak a szovjet gazdasági teoretikusok számára: egy globális kommunista forradalom a népek olyan közösségét hozta volna létre, melyben a dominánsan agrárius területek valamilyen mértékű önigazgatásuk mellett az élelmezésben játszottak volna fontosabb szerepet.
Az orosz forradalom relatív sikere és a nyugati forradalmak bukása új, előre nem látott helyzetet eredményezett: nem jött felmentő sereg a nagyobb ipari fejlettségű országokból. Oroszországban az ipari fejlettséget és egy világméretekben „versenyképes” gazdaságot házon belül kellett előállítani.
Traktorizálj!
A mezőgazdaság szocialista kollektivizálásának egyik nagy reménye a gépesítés volt. 1929 októberére a traktorok szinte mind azonnal kollektív tulajdonba kerültek, de az egyéni tulajdonosok száma eleve nagyon alacsony volt. Az elképzelés az volt, hogy Gép- és Traktorállomásokat alakítanak ki, amelyek a kolhozokat látják el ezekkel a fontos eszközökkel. A probléma az volt, hogy a kolhozok túlnyomó része ekkor még csak 10-15 háztartást foglalt magában, és ilyen kis méretekben nem használhatók ezek a gépek hatékonyan. A Gép- és Traktorállomásokat ezek után a kolhozokhoz rendelés helyett egyre inkább állami irányítás alá vették, azok állami vállalattá alakultak egyetlen központi szerv irányítása alatt. Ez végül is megfelelt annak a trendnek, hogy egyre nagyobb méretű mezőgazdasági termelő egységeket hoztak létre. Ez sikereket hozott: gyorsan nőtt a géppel bevetett földek területe.
Ugyanakkor számos probléma hátráltatta a gépesítést: a gépek elöregedése, az alkatrészhiány, javításuk elmaradása, a technikai szakértők hiánya, a nagyon rossz minőségű kerozin. Az üzemidő 40%-ában álltak a traktorok, mert valami baj volt velük. Oroszország messze nem volt fejlett ország, így természetesen a traktorok száma eleve nagyon kevés volt, pedig az igény növekedett, amikor sokan – a kollektivizálás előtt – leölték saját lovaikat. A gép- és traktorállomásoknak megengedték, hogy bérleti díjat, letétet, vagy utólag konkrét pénzösszeget kérjenek a traktorok használatáért. De ehelyett inkább az bizonyult működőképesebb megoldásnak, hogy a kolhoz terményben fizetett az állomásnak. Eközben az állomásokat nem egy, hanem több kolhozhoz rendelték, a hatékonyságot javítandó. Ez azonban nem jelent meg az állomások által szolgált kolhozok jövedelmének növekedésében. 1931. márciusában a VI. Szovjetkongresszuson is elismerték, hogy az állomások nem sokban járultak hozzá a kolhozok boldogulásához.
A kolhozok mérete
A kolhoz messze nem az első falusi gazdasági szervezet volt a Szovjetunió lefedte hatalmas területeken. A falvak gazdasági egysége a kollektivizálás előtt a mir (földközösség) volt. A mirt a falu felnőttjeiből álló közgyűlés kontrollálta, élén egy választott idősebb vezetővel. Egy vagy több telep (szelenija) alkotott egy mirt. Egy vagy több mir alkotott egy szelo-t, ami egyben a szovjet- (tanács) rendszer legkisebb egysége volt.
Látva a 10-15 háztartásból álló kis kolhozok nem hatékony működését, sikerült átesni a ló túlsó oldalára. 1929 második felében óriás-kolhozokat próbáltak létrehozni. Azt a perspektívát nézve, hogy a mezőgazdasági termelésre élelmiszeripart is kell építeni, amelyre távlati elképzelések léteztek is, ez nem volt eleve rossz ötlet. A motiváció egyébként részben az USA nagy méretű gazdaságaiból eredt, a cél pedig az volt, hogy minél több 30 000 – 50 000 hektár méretű kolhoz jöjjön létre – a tisztán állami tulajdonú szovhozok méreteit akár még meg is haladva. Ugyanakkor a néhány megvalósult óriás-kolhoz (pl. az Ural-környéki pár, egyenként 300 000 hektárnyi kolhoz) tapasztalata azt mutatta, hogy megfelelően képzett vezetők hiányában túl nagy gazdasági egységet képtelenség volt megfelelően vezetni, egyes részei tevékenységeit összehangolni. Másrészt a legnagyobb kolhozokhoz is nem, vagy csak késve rendelték hozzá a megfelelő számú géppel, traktorral rendelkező állomást, azzal a felkiáltással, hogy ez a gond majd néhány éven belül megoldódik. A megvalósítás ellentmondásos és kaotikus volt. Valójában sem a kolhozok optimális méretével, sem a különböző nagy tervek megvalósításával kapcsolatban nem jött a központból semmilyen iránymutatás. Nem ritkán hangzott el vezetők szájából, hogy oldjátok meg „helyi kezdeményezéssel” a problémákat. Miközben a szovjet rendszert mindenre kiterjedő totális diktatúraként festik le, valójában számos olyan időszak volt történetében – és a kollektív mezőgazdaság szervezése is ilyen -, amikor nem volt világos központi iránymutatás vagy kényszer.
Hogy mennyire ellentmondásos volt a folyamat, azt az is mutatja, hogy 1930 márciusában visszavonulót fújtak, és felhagytak a giga méretű kolhozok erőltetésével. Bár Davies kutatásai szerint az óriás-kolhozok már saját maguktól is felbomlottak: alulról. A kisebb méretű kolhozok az egyesülés helyett az együttműködést keresték egymással. A kolhozok méreteinek csökkenéséhez emellett hozzájárult az is, hogy 1930 tavaszán sokan kiléptek a kolhozokból. 1930 júliusában a XVI. Pártkongresszuson már úgy fogalmaztak, hogy az óriás-kolhozok gigantikus, élettelen bürokratikus szervezetek. Visszatértek arra a korábbi ki nem mondott álláspontra, hogy egy falu egy kolhoznak feleljen meg. Végül nagyjából ez a méret stabilizálódott, egészen az 1950-es évek végéig.
1930 tavaszán a kolhozosítást jelentősen fékezték. Az 1929-es hullámot túl gyorsnak minősítették, amely nyomán fokozódott a belépéssel szembeni ellenállás. Sőt: 1930 március-áprilisban kb. 8 millió háztartás lépett ki a kolhozokból 7 millió igás állattal. A tejet adó marhák kollektivizálásának 11 milliós célját 6 millióra csökkentették. 1930 tavaszán olyan engedményeket tett az állami vezetés, amelynek révén a mezőgazdaságban duális gazdaság stabilizálódott: a kolhozok mellett magángazdaságok is működtek. Ez a kettősség és a kompromisszumok több ponton is homályos szabályozáshoz vezetett: például nem volt világos, hogy a kolhozba bevitt állatot a saját háztartásban is lehet-e használni.
Az úgymond totalitárius rendszer, amelynek annyi kényszerítő ereje volt, hogy sokakat akaratuk ellenére a kolhozba vigyen, később csak sodródott az eseményekkel, nem volt ura azoknak és kompromisszumokra, visszalépésekre, többféleképpen értelmezhető szabályozásokra kényszerült.
Azzal, hogy dualitás volt a mezőgazdaságban, fennmaradtak a jövedelmi egyenlőtlenségek. A kisparasztok mindent bevittek a kolhozba, saját háztartásukból nem tudtak élelemhez vagy pénzjövedelemhez jutni. Az állatokkal is rendelkező középparasztok kedvezőbb vagyoni helyzete fennmaradt. A régebben belépett kolhoz-tagok hasonlóan a kisparasztokhoz teljesen a kolhozoktól váltak függővé. Azok, akik szorgalmasan dolgoztak a kolhozon belül, kevesebb időt tudtak fordítani saját háztartásukban való gazdálkodásra.
A kolhoz belső élete
A mirhez hasonlóan a kolhozok eredetileg teljesen önállóan működtek. Szemben a mir közgyűlés-egyszemélyi vezető szerkezetével a kolhozban a közgyűlés egy vezetőséget vagy végrehajtó tanácsot választott meg. Legalábbis papíron, mert a valóságban a kolhoz is egyszemélyi vezetéssel működött. A vezetőnek a hatalma jelentős volt, de a közgyűlésnek joga volt leváltani. A forradalom előtti időkhöz képest változás volt, hogy a háztartásokban dolgozó nők is jogosultak voltak dönteni az említett testületekben. A kollektivizálás ellenére nagyon sok helyen a valós gazdasági egység a háztartás maradt. Az Észak-Kaukázusban kialakultak ’törpe kolhozok’ a kolhozokon belül, de a jellemző mindenhol máshol inkább az volt, hogy brigádokat hoztak létre a kolhozokon belül. A brigádokat először a politikai vezetés gyanúval figyelte, létezésüket nem is öntötték jogi formába, de végül 1932-ben elismerték, hogy így hatékonyabb a munka. A kolhozon belüli demokratikus kísérletek és a kolhoz-állam alárendeltség folyamatosan feszültséget jelentett a rendszerben.
A kolhozokon belül a kisparasztokat vagy a náluk is nincstelenebbeket tekintették megbízhatónak, és szinte csak ők juthattak be a kolhozok vezetésébe, de az ő képzettségük sokszor kevés volt a kolhoz működtetéséhez. Így külön központi határozatot hoztak a XVI. Pártkongresszuson arról, hogy a középparasztokat is „szisztematikusan be kell vonni” a kolhozok vezetésébe. A gépesítéstől is sokat vártak, Lenin egyik korábbi megjegyzése alapján, amely szerint 100 000 traktor meggyőzné őket, hogy szívesebben belépjenek a kolhozokba. Mindeközben hangsúlyozták, hogy az irányítás a kisparasztok kezében kell, hogy maradjon.
Komoly változást jelentett, hogy a gazdálkodás csalódon belüli megszervezéséről át kellett állni annak egy nagyobb szervezeten belüli megszervezéséhez. A kolhoz-tagok munkához való viszonya is át kellett, hogy alakuljon, hiszen munkájuk eredményét már nem saját maguk adták el a piacon, hanem a kolhoz. Sokszor csak röviddel a vetés előtt dőlt el, hogy melyik parcella az, amely a kolhozé, és melyik nem. A kolhozba való be – és kilépések nagy száma sem segített a helyzeten. A nagyobb kolhozokban a távolságok miatt a közgyűlésen nem tudott mindenki részt venni.
Többfajta kolhoz volt - a kollektív tulajdon formái
Valójában a tulajdonformákat tekintve sem voltak ugyanolyanok a kolhozok. Három forma létezett: a kommuna, az artyel és a TOZ (vagy SOZ, amely rövidítések a közös földművelést jelentették).
A kommunában minden földet közösen műveltek és minden állatot, gépet, eszközt közösen használtak. Sokan lakhelyüket és étküket is egymással osztották meg. Az artyel esetében (1930 tavaszára végül ez lett a leginkább elfogadottabb forma Sztálin részéről) a közösen megművelt föld kollektív tulajdon volt, azon közösen dolgoztak, de voltak háztartásban lévő földek is. Az igás állatok és a gépek kollektív tulajdonban voltak. Minden más magántulajdonban maradt. A TOZ esetében a föld egy része volt kollektív tulajdonban, valamint a nagyobb gépek. Minden állatot magáncélra használtak. Nem lehet ennél részletesebb definícióját fellelni a fenti formáknak. Ráadásul ezek tartalma idővel változott és a hatalmas területen elterülő SZU egyes vidékei között is komoly különbségek voltak a napi működésüket tekintve. Ez már csak azért is problémás volt, mert az állam a besorolásuk alapján támogatta őket (a legerősebben a kommunát), nem pedig az alapján, hogy a valóságban hogyan működtek. Így az egyes kolhozok igyekeztek úgy mutatkozni a hatóságok felé mintha a kollektivizálás magasabb fokán állnának.
A magántulajdon és a piac felé toleránsabb 1920-as években a kommunák és az artyelek száma csökkent, a TOZ-oké nőtt. Ez a folyamat 1928 októberétől fordult meg, 1929 októberében a kolhozok 62,3%-a TOZ volt (kb. 30% artyel, és csak kevesebb mint 7%-a kommuna). Ezzel szemben a hivatalos célt 1929 decemberében 25% TOZ, 50% artyel és 25% kommuna arányban határozták meg. A TOZ-t olyan formának tartották, amely inkább megfelel a kulákok elvárásainak, így számukat csökkenteni célozták. A kommunákat preferálták különböző kedvezményekkel, de azt, hogy pontosan mennyi kommuna, artyel és TOZ volt, nehéz pontosan tudni, mert a kedvezmények miatt egyes helyeken más konkrét formát jelentett be a kolhoz vezetője, mint ami a valóságos volt.
Volt olyan vélemény (pl. Larin mezőgazdász részéről), amelyek szerint a kolhozokat szovhozzá kellene átalakítani, mert így válnának valóban szocialistává. Larin szerint a kolhoz nem szocialista gazdasági szervezet, mert a tagok tulajdonában és nem az állam tulajdonában volt (vagyis: kvázi-részvénytársaság), míg Sztálin szerint szocialista, mivel jórészt kollektivizált a vagyona és nem volt kizsákmányolás a tagok között. Ez a vita nem dőlt el egyik irányba sem.
A kollektivizálási hullám első szakaszában kifejezetten a gabonára koncentráltak, s voltak olyan hivatalos nyilatkozatok is, amelyek szerint az állatokat nem is kell kollektivizálni. Egy idő után voltak jelentős erőfeszítések az állattartás kollektivizálására is, de ezt például az is akadályozta, hogy 1929 őszén túl sok takarmányt gyűjtöttek be a parasztoktól, így az állatok etetésére kevés maradt. A kolhozba lépés előtt sokan leölték vagy a piacon eladták állataikat. Ennek nyomán egyébként az állatok ára is jelentősen csökkent, így maguk a parasztok kerültek még rosszabb helyzetbe. Végül megmaradt elvként, hogy a kolhozparasztok az állataik húsát, tejét stb. valós igényük erejéig saját maguk elfogyaszthatták. Ez a kompromisszumos megoldás éles viták nyomán jött létre, és az volt a célja, hogy a parasztok nyugodtabban vigyék be állataikat a kolhozba. Így sikerült 1930-ban elérni, hogy az igás állatok nagy része kolhozokba kerüljön. A teljes állatállományból nem tudni, hogy mekkora rész került a kolhozokba. Annyit tudni, hogy a sertés és baromfi kevésbé került kolhozokba, mint az igásló vagy azonos célú szarvasmarha. Mindez jól mutatja, hogy a statisztikai adatgyűjtés és annak pontossága igencsak hiányos volt, a tervek pedig elég gyakran változtak.
A kolhozok jövedelmei és tőkéje
Davies szerint a kolhoz a legtöbb szempontból – az egyéni parasztgazdasághoz hasonlóan – önfenntartó gazdaság volt. A tagok a megtermelt javakból természetben részesültek, ilyenkor semmilyen pénzügyi tranzakció nem történt. Ez azért is fontos, mert a statisztikákban a természetbeni és pénzügyi tranzakciókat gyakran összekeverik vagy összemossák. A kolhoz jövedelmei a következőkből jöttek össze:
- pénzbeni és természetbeni tagdíj, amelyet a paraszt fizetett a kolhozba lépéskor
- mezőgazdasági és egyéb termelés eredménye, ami természetben a kolhoznál maradt
- az államnak vagy a piacon értékesített termékekből származó jövedelem
- a parasztoknak a kolhoz számára fizetett egyéb összegek (pl. ilyet kellett fizetni, ha valaki a kolhozon kívül is munkáét vállalt – ez nem volt tilos)
- az államtól kapott pénzügyi támogatások és hitelek
Mindezeket a jövedelmeket a következőkre fordították:
- adófizetés, hitelek visszafizetése
- különböző alapokba került, amelyből beruházásokat vagy mást finanszíroztak
- a kolhozparasztok kapták munkájuk javadalmazásaként
A kolhoz tőkéje a gépekből, berendezésekből, épületekből, állatokból és a pénzalapokból állt. 1926-tól arra ösztönözték a kolhozokat, hogy ún. feloszthatatlan pénzalapokat is képezzenek jövedelmeikből, amelyeket elsősorban a gépesítésre lehet felhasználni. 1929-ben is csak kevesebb mint a kolhozoknak a fele rendelkezett ilyen pénzalapppal. 1930 februárjától az artyelek esetében a kolhozba lépők által bevitt érték 2 – 10 %-a egyenesen a feloszthatatlan pénzalapokba kellett, hogy kerüljön. Igyekezett az állam minél több olyan szabályozást alkotni, amellyel minél több pénz sikerült a kolhozba belépő – a nem elhanyagolható készpénzállománnyal rendelkező - parasztoktól tagdíj vagy egyéb formában (pl. a korábban nyújtott hitel gyorsabb visszafizettetésével) beszedni.
Mindezen törekvések ellenére a hivatalos politika is elismerte 1930-ben, hogy a kolhozok katasztrofálisan kevés tőkével rendelkeznek. Ezt enyhítendő a kolhozoknak, sőt az egyes kolhoztagoknak is adókedvezményeket, valamint hiteleket nyújtottak. Legalább a forgótőkét sikerült így növelni a kolhozokban. De ennek csak nagyon kis része volt pénz. További problémákat okozott a könyvelők hiánya.
1930 végére a paraszti háztartásoknak 22-24%-a volt kolhoz tagja, a kolhozok a teljes mezőgazdasági termelés 18,4%-át tették ki, de a gabonatermelésnek 25%-át is. A kolhozok teljes jövedelmét pénzben kifejezve lehetetlenség volt tudni, mert értékesítésük viszonylag kis része történt a piacon, amit számszerűen mérni lehetett. Az iparosítást történetét végig kísérte, hogy a kolhozoknak nem volt elegendő pénze megfelelően kifizetni a tagjaikat és gépesítésre sem maradt sok forrásuk.
A kolhoztagok személyi jövedelme
A szovjet hatóságok nem tudtak szabadulni attól az elképzelésüktől, hogy a kolhozokban dolgozókat a gyári munkással azonos módon kezeljék, így például a munkaidő hossza, a munkaintenzitás és a szakértelem döntsön javadalmazásukról. A parasztgazdaságok működése, logikája ettől teljesen eltérő. A mir egyes háztartásai annyit kaptak a terményből, amennyi szájat kellett etetni az adott háztartásban. Míg a teljesen állami szovhozokban támogatások és hitelek segítségével sikerült fenntartani az iparra jellemző bérezési rendszert, addig azt a kolhozokban nagy részében képtelenség volt bevezetni. Amellett, hogy a parasztok számára ez ismeretlen módja volt a jövedelemszerzésnek, a kolhozok alig rendelkeztek készpénzzel, hogy rendszeresen és megbízhatóan fizessenek.
A teljes Szovjetunióra kiterjedő egységes javadalmazási rendszer sohasem létezett a kolhozokban. Van ahol szakértelem és életkor, van ahol tisztán életkor alapján adtak fizetést. A nők jellemzően alacsonyabb napi fizetést kaptak, mint a férfiak. Egyes helyeken megpróbálkoztak a darabbérrel is, a motiválás érdekében pedig a normákkal és a túlteljesítés díjazásával és a prémiummal is. De ezek ritka esetek voltak, mivel a mai nyelven HR-esek nagyon kevesen voltak akkoriban, nem nagyon tudták regisztrálni, hogy ki mennyi munkát végzett valójában. A legtöbb esetben a napi fizetés és az adott háztartásban élő éhes szájak számának valamilyen kombinálása alapján fizettek.
Az erőltetett iparosítás éveiben az ipar és az építőipar számára jelentős munkáskéz volt szükséges, így e nyomás hatására korlátozottan, de engedélyezték, hogy a kolhoztagok a kolhozon kívül is végezzenek munkát. Nyilván a legnagyobb feszültség az aratáskor volt, és feszültség abból is fakadt, hogy az iparban, építőiparban magasabb fizetésre tehettek szert a kolhoztagok. Nem volt ritka, hogy a kolhozban reggel a tagok mindössze 20-35%-a állt munkába, mások egyszerűen nem vették fel a munkát.
Igyekeztek lépeseket tenni, hogy a munka minőségét is figyelembe vegyék a kolhoztagok javadalmazásakor. Emellett egyéni darabbér helyett csoport darabbért is alkalmaztak egyes esetekben, amit kiszámolni könnyebb volt mint az egyénit. Sok helyen a fizetés nagy részét természetben – elsősorban gabonában – kapták meg a kolhoztagok. Egy ideig lehetővé tették, hogy az aratás 5%-át annak arányában osszák el, hogy ki mennyi dolgot vitt be eredetileg a kolhozba – ez a középparasztok felé tett engedmény volt. Persze ez fokozta az egyenlőtlenséget.
Fontos tényező volt, hogy a kolhoztagok a piacon is értékesíthették terményeiket és munkát végezhettek a kolhozon kívül is. Az áruhiány miatt a piaci értékesítés korlátozása igen veszélyes lett volna, inkább hagyni kellett, hogy a termelői piacokon hozzájussanak az emberek az élelemhez. A kolhoztagok saját termény értékesítése elérte a kolhozok jövedelmének 30%-át. Elsősorban zöldségről, gyümölcsről, valamint húsról, tejről volt szó.
Fizetéslevonásért cserébe a kolhoztagok a kolhozon kívül is munkát vállalhattak. A helyzet kaotikus volt, végül nagyjából sikerült elérni, hogy a kolhozok munkaerőközvetítőkön keresztül, tehát valamennyire ellenőrizhető módon, adják kölcsön tagjaikat az ipari, építőipari vállalatoknak. De az egész szituáció még így is tervezhetetlenebbé tette a kolhoz munkáját. De amikor a legégetőbb szükség volt az iparban a munkaerőre, akkor a kolhoztagok minden levonás nélkül is tudtak máshol munkát vállalni.
Összességében a kolhoztagok kisebb jövedelemhez jutottak, mint az egyéni gazdálkodók, és ez az állapot évtizedeken át fennmaradt. Gabonához könnyebben jutottak hozzá, mint húshoz és tejhez.
Az erőltetett ütemű iparosítást erőltetett ütemű kolhozosítás kísérte, ami szervezetlenséghez, rögtönzéshez, a szabályozások gyakori változásához vezetett. Rendkívül elmaradott szintű mezőgazdasági termelést próbáltak gépesíteni és hatékonyabb (nagyobb) méretűvé tenni, de mivel az iparosítás élvezett elsőbbséget, minderre nem maradt megfelelő pénz és képzett munkaerő. A középparasztoknak tett engedmények nyomán a kolhozon belül nőttek a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek. A kolhozosítás fontos volt a sztálini vezetés számára, mivel – felfogásuk szerint – a szocializmus megszületését jelenti, ha az állami vállalatok mellett a föld legalább 50%-a a kolhozokba kerül.
----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen
