„De őszintén: a hibák, amiktől meg kell szabadulnunk, azok a tőkés renddel való kiegyezéseink.

És a tisztaság iránt önámító igényünk.”

Jodi Dean „Comrade” című könyv formában kiadott négyrészes esszéjének (Verso, 2019) címét olvasva máris komoly fordítási nehézségbe ütközünk. Amikor a comrade magyar megfelelőjét akarjuk visszaadni, láthatjuk, hogy annak etimológiája más pályát futott be. A magyar elvtárs szóösszetétel, melynek első tagja, az „elv” (vagy „elev”) nyelvújítás-kori vívmány (1815), az „eleve” egyszerűsített, elvonással keletkeztetett  főnévi alakja. Az „elvtárs” első előfordulása 1837-es, a korban jellemzően ellenzéki (progresszív) politikusok egymás közötti megszólítása, mely később jelentésátvitel útján vált a definitív magyar munkásmozgalmi (kommunista vagy szociáldemokrata) megszólítássá, és – használjuk bár szentimentálisan vagy szarkasztikusan – más értelemben azóta sem használatos. Nem úgy a „kamerád”. A comrade a latin camera (szoba) szóból ered, eredeti jelentése tehát szobatárs (chamber-fellow, chum), valaki, akivel relatíve intim közelségben élünk, melyet egy közös – fizikai vagy szimbolikus – tér határoz meg. Míg az angol nyelvben az innen átvett comrade lett az „elvtárs” megfelelője, vagyis az adekvát munkásmozgalmi megszólítás, addig a német Kamarad ezzel szemben jellemzően katonai kontextusban használatos, és politikai közösséghez tartozás jelzéseként gyakrabban találkozhatunk vele a szélsőjobboldalon. Magyar megfelelője klasszikus német kölcsönszó, melyet senki nem használna az „elvtárssal” megegyező értelemben, vagy akár kontextusban. A „Kamarad” lehet harcostárs vagy haver, a „barát” mint társ értelmében (Begleiter, Gefährte), ezzel szemben az elvtárs német megfelelője a Genosse/Genossin, ami a genießen (élvezetet lel valamiben) ige képzett alakja. Hasonló a helyzet az olasz nyelvben, ahol a fasiszta camarad helyett a compagno/compagna vált a munkásmozgalomban használatossá. Míg tehát a magyarban az elvtárs használata egyértelmű, addig a latin eredetű megfelelője más jelentéstartalmakkal terhelt. Az orosz táváriscs a „tavar” (vagyon, áru) gyökből eredeztetett, feltételezések szerint a kereskedőpartner (vagy valaki, akivel vagyonunk közös) jelentés folyománya (Osváth Gábor: Tovariscs, elvtárs, tongzhi: jelentés és társadalom, Szakmai Füzetek. Budapest: Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Kar, 2007., 112–116.). A magyar „társ” az orosz tovariscs szóval alighanem közös eredetre tekinthet vissza. A magyar megoldás a legközelebb a kínaihoz áll, ahol a tongzhi (koreai kiejtéssel dongdzsi) a közös „eszmében” való osztozásra utal. Sokat elárul, hogy Észak-Koreában a dongdzsi megszólítás csak a legfelsőbb vezetés kivételezett tagjainak jár, míg az egyenrangú felek között a hasonló gyökű dongmu használatos, mely eredetileg barát értelmű. Kínában az eredeti elvtárs értelmű tongzhi hasonlóan másképpen devalválódott: mai szlengben használatos jelentése a pejoratív értelemben vett „buzi”.

Dean a camera, mint szoba etimologikus gyökkel játszva arra utal, az elvtársi viszony egy közös tér szülötte. Egy belsőséges kapcsolat, mely a közös (esetünkben politikai) teret megelőzően, attól függetleníthetően nem létezik. A politikai harc által képzett frontvonalak határolják le e teret, ahol az egy oldalon állók egymásra utaltsága a kollektivitás élményét hozza létre.   

Miért fontos az „elvtárs” fogalom „rehabilitációja” vagy inkább újra kontextusba helyezése? Miért szánt Dean a „kommunista horizontról” (The Communist Horizon, Verso, 2012.) és a párt szükségességéről (Crowds and Party, Verso, 2016.) szóló könyve után több esszét is e kérdésnek? Azért, mert önmagában a párt – mint szervezet – létezése nem garancia semmire. Ha fontos is az ezzel járó fegyelmezett és rendszeres cselekvés, önmagában nem tartalmaz pozitív ajánlatot a világ (értsd: mások, a párt működésének nem közvetlen haszonélvezői) számára. Lenin sokszor újrafogalmazott gondolatai a pártszervezés gyakorlati-instrumentális vonatkozásairól nem adnak választ a kérdésre: milyen hatalmat, a cselekvés milyen lehetőségét szerezzük meg ezzel és minek egyáltalán, mire akarjuk használni, mivel akarjuk ezt a cselekvési sémát kitölteni. Azt gondolni, hogy Lenin „Mi a teendő?” (1902) című írása egyetemes érvényű megoldóképlet, melynek követése automatikusan létrehozza a kívánt eredményt, olyan szarvashiba, melyet Lenin maga sem követett el (lásd Hal Draper: The Myth of Lenin’s „Concept of a Party”, 1990.). Fegyelmet követelni párt-társainktól anélkül, hogy azok elvtársaink lennének, haszontalan, azzal pedig szükségtelen. E különbség áthidalásának lehetőségeiről kell beszélünk Jodi Dean szerint.

Az, hogy hogyan működjön egy politikai szervezet, vagyis a tagjai, részei között milyen viszonyokat termeljen újra, könnyen megúszható kérdés. Bármikor választható a legegyszerűbb szabványos megoldás, egy már máshol bevált, kívülről, külső erők, kényszerek, jogi környezet által megszabott modell. Egy olyan szervezet esetében, mely forradalmi célokat tűz ki maga elé, a fennálló rend logikájával össze nem egyeztethető tervekkel bír, e kérdés még a szokásosnál is égetőbb.

Vegyünk egy „extrém” példát: sokak élete válna értelmesebbé, ha nem kellene ébren töltött óráinak nagyobbik részét a „megélhetéssel” töltenie, úgy, hogy közben egyéni életszínvonala, melyet fenntart, pazarló, gazdaságtalan és ökológiailag sem fenntartható. Egyszerűbb lenne, ha munkahelyekre nem csak természetes személyek lennének felvehetőek, hanem hasonló feltételek mellett személyek társulásai, melyek aztán a munkát maguk közt rotálnák, és a bevételt egyenlően felosztanák. Az egy személyre jutó teher csökkenne, a szabadság nőne, az egyéni életszínvonal csökkenne, a kollektív nőne, a munkafelosztás megfelelő optimalizálása mellett új munkák vállalásával igény szerint új erőforrások lennének bevihetőek a rendszerbe. Abban a pillanatban azonban, amikor e társulás feladná a feltétel nélküli vagyonközösség elvét, és mindenki az elvégzett munka arányában növelhetné egyéni keresetét, a tagok már egymás ellen játszanának, a szervezet szétesne, az egyéni kiszolgáltatottság mértéke visszaesne a tőkés társadalmakban szabadságnak nevezett szintre. Ilyen módon határozza meg egy szervezet belső működése annak horizontját és lehetséges erejét.

A „párt” belső működése ugyanis meghatározza annak (politikai) fejlődési lehetőségeit. Nem megragadnia kell a „hatalmat”, önmagában kell hatalomnak lennie, a fennállóval nem mint meghódítandó céllal, hanem mint eltakarítandó akadállyal kell számolnia. Azt kell üzennie: mi egy más világot akarunk, és mi már az a más világ vagyunk, amit akarunk. A szervezet belső működése azokkal az elvekkel kell összhangban legyen, melyeket a szervezet önmagán kívül is érvényesíteni akar, melyeket a társadalmi szerveződés egyre magasabb pontjain akar működésbe hozni. Az elvtársi viszony tehát, ahogy a továbbiakban beszélünk róla, szűkebb értelemben egy kommunista szervezet belső működésének felel meg.

A könyv példáinak nagy részét az amerikai kommunista párt (továbbiakban: CPUSA) történetéből veszi, és ha felróhatunk neki hibát, az az, hogy a filozófus fogalmi elemzése és a szervező-történész illusztratív példái nem váltják ki a jövőre vonatkozó „reális” lehetőségek értelmes számbavételét. Dean módszere, mint írja „spekulatív-kompozitív”, nem történeti. Kiragadott példáinak célja, hogy építőkövekként funkcionáljanak egy generikus modell megalkotásakor, mely a forradalmi cselekvés elveszett alanyának körvonalaival próbál szolgálni.

„Ahelyett, hogy a kommunizmus romjai között akarnánk élni, guberáljuk ki belőle a múlt reményeit és tanulságait, és használjuk őket, ahol tudjuk, amikor új dolgokat építünk.”

Jellegénél fogva az elvtárs fogalma „negatív” – a fennálló viszonyokkal szemben szerveződő társadalom kapcsolati elve, és így könnyebben határozható meg abból, ami nem. Dean ezt az utat követi. Mielőtt azonban utána erednénk, nézzük meg, mely négy tézist vezeti elő, hogy az elvtárs fogalmát – a negatív meghatározás után – pozitív tartalommal töltse fel, idézem:

(1) Az elvtársi viszonyt az azonosság, az egyenlőség és a szolidaritás jellemzi. Ez „utópikus” jellegű viszony, mely merőlegesen metszi a tőkés társadalom meghatározottságait.

Az egyenlőség és az azonosság egymástól elválaszthatatlan, az individuális szemlélet elutasításán alapul. Az elvtársak feladják önös céljaikat, egy közös célra törekvő egységgé válnak. Egyenlőségük tehát nem egyenrangú egyéneké, hanem olyan értelemben egyenlőek, amiként mindannyian hamu és por vagyunk. Andrej Platonov Csevengur (íródott a huszadik század húszas éveiben) című regényének a világ végi faluban nyomorgó nincstelen hősei kiváló metaforái ezen egzisztenciális állapotnak. Akiknek nincsenek javaik (tavar), azok csak egymásra számíthatnak, azok egymásnak javai.

Az elvtárs generikus (vagyis nem specifikus) kategória. Nincs kijelölt egyed, vagy egyedek halmaza, amely kitöltheti. Kiterjedése tagadja a fennálló rend elválasztásait. Kiterjedhet az elhunytakra is, akik hibáiból okulnunk kell, harcukat folytatnunk, nem megtagadnunk. Az sem lenne hülyeség, ha elvtársaink lennének a meg nem születettek is, és nem azért basznánk őket a világra, hogy életünk nyomoráért rajtuk álljunk bosszút, saját szolgaságunkat kényszerítsük rájuk, hogy az igazolást nyerjen, hanem azért, hogy a méltó küzdelem lehetőségét biztosítva harcostársainkká avathassuk őket egy értelmesebb világért való munkában.

(2) Bárki lehet elvtárs, de nem lehet mindenki az.

Az elvtársi viszony generikus, melybe bárki beléphet, ha megfelel a vonatkozó erkölcsi eszménynek, mely feltételezi azok létezését, akik nem felelnek meg, akik ezt elutasítják. A harc, melyben elvtársakként egyek vagyunk, feltételezi az ellenség létét. Az viszont, hogy ki az elvtárs és ki az ellenség, nem determinált, senkinek nem inherens tulajdonsága.

Az elvtárs meghatározó markerei a fegyelem, mely által küzdelme értelmet nyer, az öröm, melyet a kollektív küzdelem okoz neki, a lelkesedés, mely a küzdelemre fogja, és bátorság, mely nélkül bele sem kezdene. Belépni ebbe a militáns közösségbe felszabadít egyéni problémáink súlya alól, melyet a minket elnyomó társadalmi rend kényszerít ránk.

(3) Az individuális viszony, mint az önazonosság helye (locusa) az elvtársi viszony „Másikja”.

Az elvtárs nem személy, hanem egy eszmény, mely az individualitás iránt indifferens.

(4) Az elvtársak közti viszony médiuma az igazság (mint folyamat) iránti hűség, melyet – az igazságot – az elvtársak közös munkája tesz anyagi valósággá.

Nézzük meg, mit jelent ez a négy állítás.

Korunk közéletét nézve az ellenállás kultúrájának jellegzetes beszédmódja, úgy tűnik, az áldozatoké. Az áldozatok (vagy túlélők) személyes csapások, sérelmek elszenvedői, melyekért elégtételt várnak, elismerést, a közösség által számon tartott szimbolikus státuszt. Az áldozatok traumatizálva vannak, így velük szemben csak a feltétlen elfogadás gesztusa elégséges, sérelmeik racionalizálása vagy igazolása iránti kérés csak tetézi azokat. Az áldozat úgy gondolja, joggal türelmetlen, és ő nem, mindenki más kell igazolja magát. A sérelem kinyilvánítása azt automatikusan létezővé teszi, és mindenkit, aki számára ez nem magától értetődő, bűnrészessé. A túlélő, aki egyéni okkult tapasztalata jogán tart igényt elismerésre, mindenki mástól elvárja, hogy pozícióját evidensnek vegye, vagy ha nem ért valamit, maga tegye meg az erőfeszítést.

Amikor azt mondjuk valakinek, hogy „Guglizd ki, te seggfej!”, aligha közlünk bármi lényegi információt, mindössze egy nyelvi aktussal demonstráljuk felsőbbrendűségünket, beavatottságunkat. A trauma, amelynek elszenvedői vagyunk, kiválasztottá tesz, olyan tudás birtokosává, melyet nem oszthatunk meg, „csak mi érthetünk”. Az áldozatok az emberiséget két részre osztják: a szövetségesekre (allies) és az ellenségre, vagyis azokra, akik, bár nem érthetik meg érzéseiket, de tiszteletben tartják azokat, betartják az áldozatok által szabni kívánt protokollt, és azokra, akik nem. Utóbbiakra a közösségből való kitagadás valamilyen formája lesz foganatosítható, vagy ellenük bármiféle eszköz bevethető lesz.

Az elvtárs nem szövetséges. Az elvtársak közötti viszony az azonosságon alapul, és a feltételezésen, hogy a világ megváltoztatása iránti vágyunk egyformán osztható mindenki számára. Ez a viszony nem a múltból táplálkozik, hanem a jövőre fókuszál – a múltat el akarja törölni. Nem mindegy, ki honnan jött, de amint elköteleztük magunkat a közös úticélban, és a múlt meghatározottságainak megtagadásában, az fog csak számítani, hogy mit akarunk együtt létrehozni.

A vágy fenti (neurotikus) struktúrájával összehasonlítva az áldozatok egy perverz univerzumban élnek. Megrögzött ragaszkodásuk, hogy a trauma határozza meg, kik ők, a traumát előidéző viszonyok újratermeléséhez vezet. Az elnyomottaknak szükségük van az „elnyomóra”, hogy az ellen újra fellázadhassanak, kivívják haragját, és az újra „helyre tegye” őket. Bűnhődniük kell „rendetlenségükért”, hogy áldozati státuszuk újra és újra megerősítést nyerhessen, ezért aztán kényszeresen verik fejüket a falba végtelen ciklusban, mely felszabadítja őket az önálló ágencia felelőssége alól.

Az áldozati logika külső támasza a fatalista „rendszerben” való gondolkodás. E mintázat lényege a sorsunk feletti kontroll lehetőségének – vagyis a változás, változtatás lehetőségének – burkolt tagadása. A világot hatalmas komplex folyamatok uralják, melyekkel szemben vagy csak a passzív kérelmezés kultúráját ápolhatjuk, öncélúan és esetlegesen tiltakozhatunk, vagy depresszióba menekülhetünk. 

Korunk áldozati kultúrájának egyik jellemző gyanúja, hogy a kommunizmus egykori gyakorlata semmibe vette a nők tapasztalatát. Hogy is lehetnénk elvtársak, mikor férfiak vagyunk és nők? Hát nem gyanús az élmunkás szovjet kultuszának maszkulin beütése?

Aki így gondolkodik, nem ismeri a történelmet. Természetesen sosem volt egyszerű a nők sorsa a kommunista mozgalmon belül, hiszen annak belső viszonyai nem tudták kivonni magukat a külvilág behatása alól, ez azonban nem teszi meg nem történtté a történeti kommunizmus elkötelezettségét a nemek egyenjogúsága mellett. Ezt olyan kiváló nőnemű elvtársaink munkája is tanúsítja, mint akiket Angela Davis a témát tárgyaló műve (Women, Race and Class, 1983.) állít elénk. Claudia Jones vagy Margaret Cowl már a harmincas években jelentős elemzéseket közöltek a nemi viszonyok és a kizsákmányolás kapcsolatáról. A harmincas években lezajló „konzervatív” fordulat, mely a sztálini tisztogatásokat követte, a CPUSA-t sem hagyta érintetlenül: a korábban Engels klasszikus elemzésén alapuló pártvonal a nemi viszonyokat, normákat felforgató íve ellaposodott, és mára elfelejtődött.

Mary Inman elemzése a nők háztartásbeli kizsákmányolásáról (In Women’s Defence, 1940.) nagy vihart kavart a maga idejében a Kommunista Párton belül, mivel a nők reproduktív munkáját a termelő munkával egyenrangú elismerésre javasolta. Vele szemben a párt „ortodox” felfogását Avram Lundy képviselte: „a nők nem hasznosságuk okán tartanak igényt követelésekre, hanem mint a kizsákmányolt osztály tagjai...”. Inman nem tudott belenyugodni a produktív és reproduktív munka elvi különbségtételébe, és a nők elnyomásának ilyen módon való logikai alárendelésébe, ez a pártból való kizárásához vezetett. Bár nézeteit Lundy szintetizálta, mely a doktrína fejlődésének elengedhetetlen katalizátora volt, Inman megkeseredve az egykori pártvezető, Earl Browder nevéhez fűződő „revizionista” tendenciához csatlakozott. Élete későbbi részében terjesztett paranoid nézetei arról, hogy női mivolta miatt szorították háttérbe, máig visszhangoznak az egykori amerikai kommunista mozgalom női emancipáció iránti elkötelezettségét meggyanúsító nézetekben.

Természetesen a női egyenjogúság kommunista értelmezése nem járt a nemek esszenciális megkülönböztetésével, az egyenlőséget nem azok egyedi minőségének követelte, hanem tagadta a nemi hovatartozás relevanciáját. Ha esszenciális megkülönböztetésre gondolunk, idézzük fel Jacques Lacan híres megkülönböztetését maszkulin és feminin logika között: az első lényege a „minden” és az az alóli kivétel elve, utóbbié a „nem-minden” kivétel nélkül. A világ vagy zárt egész, melyet valami – ami nem a világ – azzá tesz, akként foglal keretbe, vagy a világ nyitott, horizontális és parttalan. Az elvtárs fogalma – hiszen bárki lehet az, de nem mindenki – ez utóbbinak felel meg.

„Minden elvtárs/harcostárs minden más elvtársának nemzete, szülőföldje.

A testvéri szeretet, amiben egyek, az irántatok érzett gyűlölet fonákja.”

(Sartre Fanon: A föld rabjai előszavában)

Sorsunkban sokan osztoznak, akik erre a tisztességre nem vágytak különösebben, születésük kárhoztatta őket erre. Etnikai jellegű kötelék az, amibe az emberek valamilyen módon belecsöppennek. Családi kapcsolat, származási, neveltetési hasonlóság, közös szocializáció, bőrszín, egyszóval rokonság (kinship).

Elvtársaink nem a rokonaink.

A vérségi-, vagy „faji” kötelék a legszélsőségesebb példa arra a viszonyra, mely a fennálló adottságaiból határozza meg magát. Az elvtársi viszony radikálisan tagadja a születési adottságokon alapuló megkülönböztetést, mely a CPUSA történetében sok elvi vitát eredményezett, köszönhetően annak, hogy az Egyesült Államokban az osztályharc elválaszthatatlan a „néger-kérdéstől”. A cél az-e, hogy az egykori rabszolgák utódai a verejtékükkel felépített régióban – a „Fekete Övezetben” (Black Belt) – saját országra formálhassak igényt, vagy a proletariátus más különböző színű részeivel együtt az amerikai szovjetúniót hozzák-e létre? Nemzetiségi-e küzdelmük vagy az osztályharc integráns része? Cyrill Briggs 1919 „Vörös Nyarán” fekete nemzetiségi mozgalmárként úttörő módon állította, hogy az „anti-bolsevizmus egyszersmind rasszizmus is” – elvégre Amerikában ugyanazok csinálják mindkettőt ugyanazok ellen. Súlyos tétjei voltak e vitának, melyben a CPUSA kompromisszum nélkül képviselte az osztályharc és az antirasszista küzdelem elválaszthatatlanságának tézisét. A fekete polgárjogi mozgalmak dzsentrifikációja után e horizont elfeledettnek tetszik, felfedezése azonban komoly tanulságokat rejthet a kommunizmus és a „faji” felszabadítási mozgalmak lehetséges kapcsolódásait illetően.

Barátaink és köztünk személyes rokonszenv, egyéni idioszinkratikus vonásainkon alapuló szinguláris affinitás van. Ezzel szemben elvtársunk, akivel a közös célért való harcban osztozunk, nem kell, hogy a barátunk legyen. Az elvtárs nem barát. Nem is kell, hogy különösebben kedveljük. Ez nem jelenti azt, hogy az elvtársak közötti viszony rideg és személytelen, éppen ellenkezőleg. A közös küzdelem, az együtt végzett mozgalmi munka által való összekovácsolódás a barátsággal járó mély érzelmi kötelék kialakulását propagálja. A különbség azonban perdöntő. A barátság magántermészetű, individuális elkötelezettség, vonzalom, ennek megfelelő alanyiságot előfeltételez. „A jó barátság alapja a szigorú elszámolás.” Ahhoz, hogy jó barátok legyünk, először jó kapitalista szubjektumoknak kell lennünk, nem utolsó sorban jó egyéniségeknek, érdekes szabadidő-partnernek. Mely elvtársunk ne kereste volna már kétségbeesetten a kiutat a végtelenül unalmas, öncélú hobbikat és egyéni, önkényes ízlésítéleteket firtató „személyes” kérdéseken futó kényszerű „ismerkedési” rituálékból. A barátság antik eszménye (lásd Nikomakhoszi etika) egalitárius, de nem militáns – jobban szereti a szkepszist, az iróniát, és az egyéniség kultiválásának kimondatlan előfeltevéseként kezeli a bölcs törvényhozó áldó kézmozdulatát. Nem úgy az elvtársak, akik ugyanis nem számolnak el, hiszen vagyonuk (tavar) közös, kapcsolatuk nem egymás egyéniségének kedvelésén, hanem minden egyéniség (és ilyen alapú egyenlőség) elvetésén, vagyis az azonosság vállalásán alapul. Ez intim viszony, mely nem a polgári magánszféra terében bontakozik ki, hanem eltörli azt.

Az „elvtárs”, mint megszólítás, e külsővé tett intimitás nyelvi-performatív megteremtése. Itt csak a mozgalmi élet a legitim magánélet.

Barátaink sosem szúrnának hátba minket (feltéve, hogy megvan a szigorú, korrekt elszámolás). Elvtársainktól ezt – ha az „ügy” úgy kívánja – minimum elvárjuk. Az elvtársi viszony ugyanis generikus, nem egyedi: egy általános modell, melyet bárki kitölthet. Bárki lehet ugyanis elvtárs, akivel közös horizontban osztozunk, ennél fogva elvtársaink „felcserélhetőek”. A velük való kötelék nem szimmetrikus, nem kölcsönös, hanem egyazon egyirányú kötelék, mely a végtelenbe vezet. Nem egymás iránt vagyunk elköteleződve, hanem együtt. Gyökeresen különbözik ez a barát és ellenség Carl Schmitt által a modern jogfilozófiába (újra) bevezetett figurájától. Az elvtársi viszony ugyanis generikus, úgy exkluzív, megosztó, hogy formálisan nyitott, szemben a barát-ellenség dichotómiával, mely abszolút érvénnyel exkluzív. Te barát vagy, te ellenség, és punktum. Jó hír Carl Schmitt kedvelőinek, hogy nem csak a liberális „semlegesség” és az etnocentrizmus között lehet választani, nem muszáj nácinak lennünk, hogy a politika disszociatív aspektusából fakadó játék örömét élvezhessük. Nem lehet azonban mindenki elvtárs, a kommunizmus horizontja – a „vágy”, mert el nem érhető – feltételezi a határ meghúzását azok között, akik e vágyunkban osztoznak, és akik beérik azzal, ami „van”. Utóbbiak meghaltak számunkra.

„Lehetünk szerelmesek, elveszve egymás tekintetében.

Elvtársként azonban tekintetünket ugyanarra a közös horizontra szegezzük.”

(Slavoj Žižek)

Az utópikus aspektusa e viszonynak a vágy logikájából fakad, mely önmagát mint vágyat törekszik reprodukálni. A kommunizmus nem reálisan elérhető cél, hanem a fenntartani kívánt törekvés állandó célképzete, mely nélkül e törekvés megszűnne. E célképzet, e törekvés, harc, a párt és az elvtársak közössége tehát olyan formációt alkot, melyből bármelyik elem kivétele a többi megszűnését okozná, hiszen ezek nem funkcionálisan elválasztható elemek, hanem ugyanaz a jelenség más és más perspektívából. Az elvtárs tehát végeredményben nem egy konkrét szerep, hanem ennek a formációnak a neve. Egy eszményi önkép (ego), amelynek megfelelni vágyva ébred igényünk a mozgalmi munka gyakorlatára és a közösségére, mely e gyakorlat által létezik. Mikor dolgozunk, mércénk az elvtárs által felénk támasztott, ahol az elvtárs nem egyik vagy másik konkrét elvtársunk, hanem az elvtárs, mint a mozgalom eszményien megszemélyesített, belsővé tett imperatívusza.

Alekszandra Kollontaj egyenesen úgy fogalmazott, az elvtárs a kommunista erkölcs hívószava. Ahol konzervatív moralisták az erkölcsre, liberális moralisták az egyéni integritás sérthetetlenségére, ott kommunisták az elvtársra hivatkoznak, mint helyes és helytelen kritériumára. Mi garantálja, hogy e kritériumok nem válnak önkényessé, nem áldozzák elvtársaink életüket a semmiért, vagy őket kihasználni akaró erők, ellenségeik érdekének oltárán?

A gyakorlatban: semmi. Az életben semmire nincs garancia, ez azonban nem ment fel a cselekvés, elköteleződés kényszere és felelőssége alól.

Elvi szinten: az igazság folyamata iránti hűség, mely a mozgalom belsővé tett imperatívuszának szerkezetadó eleme. Ezen Alain Badiou-tól kölcsönzött koncepció szerint az igazságfolyamatoknak a szerelem, a politika, a művészet és a tudomány elvei felelnek meg. Ezek a tevékenységi körök, melyek egy esemény, egy a világban felbukkanó új tapasztalat köré képződnek. Ahogy egy hiteles műalkotás létrehozását meghatározza annak belső logikája, ahogy egy tudományos kutatás csak akkor vezethet valódi (!) eredményre, ha nincs tekintettel másra, mint arra, hogy feltárjon minden ismeretet, amit csak képes lehet, úgy a mozgalom célja is csak akkor züllhet el, ha az elvtársak egymás (mint elvtárs, nem rokon, barát, vagy szövetséges) iránti elkötelezettségén csorba esik, elvész a bizalom annak feltétlen érvényesülésében. Ez hasonló ahhoz, ahogy egy szerelem végetér: a vele járó fájdalom és üresség azonban nem teszi meg nem történtté az eseményt magát, és nem ok arra, hogy a kötelék ne jöhessen többé újra létre. Amikor megvan, a vele járó áldozat kilátása irreleváns. Előfordulhat, hogy elvtársak eltávolodnak egymástól és politikai harcok más-más oldalára sodródnak, ahogy olyan is, hogy elkötelezettségük sosem volt igazán őszinte, csak egy „kaland”. Nincs ebben semmi rossz. Ki is zárhatunk elvtársakat soraink közül, amennyiben viselkedésük elfogadhatatlan, eszményeinkkel összeegyeztethetetlen. Szemben azonban az áldozatokkal, akiknek nem érdekük a megbocsátás, a mozgalomnak érdeke, hogy tagjai számára biztosítsa a megtérés, hibáik belátásának lehetőségét, új jövő nyitását – ahogy ezt mindenki számára törekszik megadni.

A gyakorlatban – mint mondtuk – nincs garancia arra, hogy nem mi leszünk a tojások a készülő omletthez. Joggal tölt el félelemmel bárkit az elvtársi struktúra generikus mivoltának embertelen szigora. A menekülés az individualista erkölcs különféle ideologikus kifejeződésébe – etnocentrizmusba, áldozati vagy erőszaktevői hedonizmusba, az egyéni komforton túlmutató célok iránti gyanakvásba – pontosan ezen félelem által motiváltak. Van azonban egy rossz hírünk számodra, Kedves Olvasó: amennyiben az emberiség azon többségéhez tartozol, amelynek anyagi erőforrásai nem teszik lehetővé az életkörülményei és ideje felett ellenőrzést, úgy jó eséllyel ágyútölteléknek szánnak a jövő küzdelmei számára. Elvtársunknak lenned nem garancia arra, hogy életed nem kerül a szemétdombra, viszont az egyetlen pesszimista remény arra, hogy talán mégsem.

További irodalom:

Jodi Dean: Four Theses on the Comrade (e-flux, 2017. november)

Jodi Dean: The Zero-level of Communism (Stasis, 2018. 11. 28.)

Jodi Dean: We Need Comrades (Jacobin, 2019. 11. 18.)

Mie Inouye: Organizing and Being Organized (Jacobin, 2019. 11. 01.)

Jodi Dean: Comrade (State of Nature interjú, 2019. 11. 04.)

Fekete Párduc-képek: Getty Images és 

https://www.history.com/news/black-panthers-gun-control-nra-support-mulford-act