(osztályelemzés)

Miért fontos külön kiemelni az állami szektor dolgozóit? Több ok is van rá. Legsúlyosabb ezek közül az a tény, hogy hazánkban a foglalkoztatottak nagyjából harmada helyezkedett el az állami szektorban, így stratégiai fontosságú foglalkozni velük. Ha egy kommunista formáció az osztálypolitikát tűzi ki zászlajára, tisztában kell lennie a munkásosztály eltérő munkakörülményeivel és a rájuk jellemző ideológiai vonásokkal. Más problémákkal küzd a magyar paraszt, gyári és irodai dolgozó, illetve az állami szféra alkalmazottja, ezért a kommunista osztálypolitikának agitációs vagy programalkotó munkája során ezekhez az eltérésekhez alkalmazkodnia kell.

Először az állami szférákban dolgozók közös vonásaikról írok, majd ez után a következő hetet elemzem egyenként:

1. egészségügy;
2. jogi apparátus;
3. oktatás;
4. szociális munka;
5. rendőrség;
6. hivatalnokok;
7. közlekedés, szállítás.

Általános jellemzők
Az állami szektor megkülönböztető sajátossága, hogy nem profit-orientált, azaz egyfelől adófizetők finanszírozzák működését, másfelől a felajánlott szolgáltatásainak (pl. tömegközlekedés) közvetlen igénybe vételéből nyeri el fedezettségét, s mint ilyen, „egyenértékű szolgáltatást,” de legalábbis „egyenlő esélyeket, hozzáférést” kínál a polgárok számára – papíron. Az állam legfeljebb „nem veszteséges” gazdasági teljesítményt vár el tőlük, általában mindhiába. A felmerülő deficit a piaci verseny hiányát jelzi a szakavatott neoliberális vagy neokonzervatív közgazdász számára, ezért nyíltan vagy titokban privatizál(gat)ják, illetve teszik lehetővé a szektorokba való profit-orientált magáncégek belépését.

Fontos kulturális, ezen belül is választói tendenciákat fedezhetünk fel az állami bérből élők körében. A magánszektor termelő dolgozóival (pl. Audi, BOSCH, Mercedes, LEGO, stb.) szemben az állami szektor dolgozói jellemzően nagyobb arányban diplomázottak, és lévén hogy az értelmiségi státuszhoz hozzátartozik a politika iránti érdeklődés, hajlamosabbak szavazni. Van-e más tényező, mely szavazói lelkesedésüket serkentené a magánszektor dolgozóival szemben?

Míg pl. a „Mercedes-Benz Hungária Kft.” dolgozója nagyon jól tudja, hogy a választások tétjei közt nem fog szerepelni az ő bérezése, munkahelyi körülményeinek javulása, főnökének/menedzserének pozíciójából való leváltása, addig pl. az állami szektor tanárai minden egyes választás során a számukra szimpatikus oktatásért felelős miniszterjelöltek és a pártok oktatási programjai közül válogathatnak, melyekről tudják, hogy választások után minden egyes munkanapjukat meg fogják határozni, már amennyiben az meg is valósul. A magánszektor dolgozója tudja, hogy a választás kimenetelétől függetlenül munkahelyén gyakorlatilag minden marad a régi, míg az állami szektor dolgozója reménykedhet abban, hogy a következő kormány végre elhozza az általa kívánt változást.

Az állami szektorokról első általános következtetésünk a következő: alkalmazottja könnyebben bedől a választási ígéreteknek, mert érintettebbnek érzi magát, közvetlenül felszólítottnak gondol magára. Míg a magánszektor dolgozói, kiemelten a multinacionális és nagyobb hazai tulajdonban lévő gazdasági szereplők alkalmazottjai nagyon jól tudják, hogy az ő főnökségük és megbízottaik éjt nappallá téve lobbiznak a parlamentben és önkormányzatokban saját gazdasági érdekeiket érvényesítvén, addig az állami szektor alkalmazottjában könnyebben veti meg gyökerét az a remény, hogy a választások során, azaz szavazata által, főnököt és tantervet válthat, kedvezőbb bért vagy szektorát érintő kedvezőbb állami büdzsét nyerhet. A magánszektor proletárja pusztán pozíciójából fakadóan tisztábban látja a politikai és gazdasági folyamatokat, míg az állami szektor bérmunkását a burzsoá politikai igézet csapdában tartja.

Az állami szektor dolgozóinak többségét egy másik lényeges különbség választja el a magánszektorban dolgozók jelentős hányadától. Marxista megközelítésből megkülönböztetünk termelő és nem-termelő munkást. A termelő munkás anyagi javak vagy szolgáltatások szállításán, módosításán, létrehozásán keresztül hoz létre új értéket. A nem-termelő munkás (ki ugyanúgy bérből él) nem állít elő új javakat; vagy a meglévő társadalmi rend fenntartásán dolgozik (pl. bíró, ügyvéd, rendőr, hivatalnok) vagy piaci tranzakciókat bonyolít le (pl. TESCO kasszás, banki alkalmazott, stb.). Míg a PICK virsli-előállító üzemének termelő dolgozója napi szinten szembesülhet azzal, hogy naponta hány virsli is megy át keze alatt a futószalagon, s annak csomagját mennyiért is tudja megvenni a boltban, addig a nem-termelő állami alkalmazott legfeljebb külföldi államok béreit méricskélheti sajátjához, vagy a hazai magáncégeknél leszerződött orvosokéit

Nem következik az előbbiből, hogy a nem-termelő (tehát új gazdasági értéket létre nem hozó vagy hozzá nem adó) bérmunkás ne lehetne szegény, ne lenne kitéve felettesei szeszélyeinek, viszont tagadhatatlan tény, hogy az állami szektorokon belül (általában az adott ország szegénységével egyenes arányosságban) további belső vagyoni rétegződés jöhet létre korrupción (paraszolvencián, informális juttatásokon) keresztül. Az általam kiválasztott hét kategóriából ötben fordul elő gyakrabban a „nem-vezetői” pozíciójú alkalmazottak „korrupción” keresztüli és jelentősebb haszonszerzése. Az olvasó könnyen rájöhet, hogy melyekre gondolok, ha újra áttekinti a hét alfejezetet.

Az állami alkalmazottak „korruptra és nem-korruptra” tagolódása osztálytudatosságuk kialakulásának esélyeit lényegesen befolyásolja. Az az állami alkalmazott, ki „para-szociális juttatásokat” fogad el, nyilván anyagilag előrébb lesz azoknál, kik ezt nem teszik. Ezen jelenség következtében kialakul egyfajta szakmán/telephelyen belüli rétegződés „korruptak” és „nem korruptak” között, mi több, az adott intézmény belső légkörét a gazdaságilag (és ebből kifolyólag hatalmilag) befolyásosabb rétegei határozzák meg. Hogy melyik „klikk” – a tisztességes vagy tisztességtelen, hogy erkölcsi kategóriával éljek – lesz végül meghatározóbb bármely állami szektoron belüli intézmény munkahelyi kultúrájában végső soron azon múlik, hogy az ambícióik és motivációk ütközései során a tisztességesség (szakma, páciens, munkatársak, stb. tisztelete) vagy az anyagi előnyszerzés csábítása (vagy egyszerűen csak az informális juttatások nélkül való megélhetés lehetetlensége) kerekedik-e fölül, legalábbis az intézményen belüli hierarchia alsó lépcsőfokain. („A fejétől bűzlik a hal” jelenség is befolyásoló tényező.)

A tapasztalat azt mutatja, hogy bár létezik egy hivatalos szabályzat (erkölcsi kódex, stb.), jellemzően a korrumpálódók kisebbsége veszi át az (informális/para-szociális/illegális) irányítást az intézményeken belül. Ezen materialista egyáltalán nem lepődik meg, hiszen elvek és anyagi érdekek ütközése során jellemzően az utóbbi kerekedik felül. Vegyük bármelyik állami szolgáltatást nyújtó intézményt. Ebben kik lesznek összetartóbbak, végső soron dominánsabbak? Azok, akik elvek mentén szeretnék segíteni vagy szolgálni embertársaikat vagy azok, kiknek zsebében a műszak végén pár, pénzzel töltött boríték pihen?

Mikor a nem-termelő és termelő munkásokat, az állami szektor és magán szektor dolgozóit vetjük össze radikalizálhatóságuk tekintetében, az előbbi lényeges pontról nem szabad megfeledkeznünk.

*

1. Egészségügyi dolgozók
Tipikusan miféle ember is érez hajlamot arra, hogy egészségügyi dolgozóvá váljék? Itt egy pillanatra ki kell lépnünk a szűk értelemben vett osztályanalízisből, s átlépünk pszichológiai-alapon tipizálásba.

Nemrég sikeresen becsempésztem magamat elsőéves Semmelweis hallgatók által tartott gólyabuliba. Az ott szerzett benyomásokra támaszkodnék. Az első éves hallgatókat két csoportra osztanám: elsőként azokra, kik páratlan képességet mutattak a lexikális tudás elsajátítására, illetve azokra, kik kiemelt érzelmi intelligenciával (empátia, stb.) rendelkeznek. Nyilván a két csoport közt találunk átfedéseket, illetve mindkét kategóriában kiemelkedő képességűeket.

Visszakanyarodva az osztályelemzésre, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy könnyen kiszúrhatunk már az orvostanhallgatók közt is olyanokat, kikről lerí, hogy elsődleges motivációjuk a vagyonszerzés, kik már eleve úgy jelentkeztek hallgatónak, hogy előre tudták melyik külföldi intézményben szeretnének karriert építeni a magyar bérek többszöröséből vagy szakmabeli szüleinek hazai magánklinikáján.

Nem szabad tabut formálnunk abból, hogy az orvosi egyetem padjaiban már fél szemmel az EU-s „szabad” munkapiaci lehetőségekkel szemezgető orvostan-hallgatók is ülnek pusztán azért, mert jelenleg ezt a hazai politikában a Fidesz, azaz a jobboldal, tematizálja. Már a kevésbé elhivatott, tehetséges, tanulmányaiban középszerű teljesítményt felmutató végzőseink is a hazait legalább kétszeresen meghaladó pályakezdői reálbért remélhetnek külföldön. A „brain drain” (agyelszívás) nem írja le már pontosan ezt a jelenséget, hiszen az történik, hogy az EU-n belüli gazdagabb, gazdaságilag meghatározóbb országok a saját állami szolgáltatásaik terheit helyezik át a periféria országaiban adózók vállára a feléjük gravitáló közös munkaerőpiacon keresztül.

Vegyünk példaként egy magyar pályakezdő fogorvost. Születésétől számítva az állami vagyonból milliós összegekbe került az ő gyógyítása, bölcsődei, általános és középiskolai oktatása, étkeztetése, egyetemi tanulmányainak fedezete, állampolgári adatainak és papírjainak kezelési költsége, bírósági ügyeinek lefolytatása, kedvezményes tömegközlekedési lehetőségei, stb. Pályakezdőként hazánkban, mint újonnani adózó, hogy az így felhalmozott, feje fölött lebegő mínuszokat kiegyenlítse, akár több évtizedre is szükség volna, viszont ha diplomája megszerzése után Németországba emigrál és ott keres állást, erre sor sem kerülhet, mi több, átlépve a német határt, a német államkassza szemszögéből egy nullszaldós munkavállalóval ajándékozta meg őket, ki a magyar adófizetőknek köszönhetően teljesen egészséges, szakmailag kikupált, jól táplált, nyelveken beszélő friss adózóként járul hozzá a német állam büdzséjéhez. A magyar államkassza nettó vesztesége a német államkassza nettó nyereségévé válik.

Az egészségügyi szakma nemi kérdéseiről, pár szóban. Ahogy a társadalom reprodukciós munkája során (gyermeknevelés, idősgondozás, stb.) is láthatjuk a nemi tendenciákat, ezzel párhuzamosan az egészségügyi szektorban is észrevehető, hogy a nők egyfelől inkább választják ezeket a közvetlen (páciens-központú, ápolói, stb.) kapcsolatokat, másrészről ezeknek köszönhetően az orvosi szakmában számosságukat tekintve alább maradnak bérezésben, például a többségében férfiak által végzett sebészi munkakörből származó bérekhez képest. Ki kell mondanunk, hogy a sebészek, specialisták, osztályvezetők, stb. az egészségügyön belüli munkakörökként és mint tipikusan férfiakból toborzott pozíciókként aránytalanul többet keresnek a nővéreknél, kik elsősorban nőkből verbuválódnak. Súlyozott arányukat tekintve az egészségügyi szektorban a nők bérezése pusztán töredéke a férfiakénak, mindemellett a nővérek végzik a legkellemetlenebb feladatokat az egészségügyi szektor közkatonáiként.

A szakmán belüli korrupcióról. Az orvosi szakmán belül vagyoni rétegződések jelentkeznek. Egy tipikus példa a szülészorvos helyzete, kinek pácienseit megközelítőleg 100%-ban nők teszik ki, míg a szakmán belül többségben férfiak dolgoznak. Az orvosi specializációkon belül a szülészeti az egyik, ahol a para-szociális juttatások napi szinten jelen vannak. A családok félelmükben, örömükben, intézményi tapasztalatból vagy babonából is előkapják a bankjegyekkel töltött borítékot.

A korrupció ténye és gyakorisága a pácienseket is rétegekre osztja az általuk megszerezhető szolgáltatások minőségének tekintetében. Ha gyermeked csonttörést szenvedett és betolják egy ablak nélküli, négy ágyas szobába, a megfelelő zsebbe helyezett húszezer forintért egy tévével ellátott két ágyas szobára cserélheted le a következő egy heti lakhelyét, melynek ablaka is lesz. Ha nagymamád rákos beteg, de csak pár hónap múlva tudják operálni, csak pár százezer forintos támogatói csekket kell az onkológia osztály javára kitöltened, s láss csodát, a két hónappal későbbre tervezett beavatkozás már egy héten belül is kivitelezhetővé válik.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy az első példában azt az ágyat valakitől elvették, valakit átszállítottak az egyik szobából a másikba, míg a második példában pedig a beavatkozásra várók közül páran hátrébb kerültek a sorban. Arról is vegyünk tudomást, hogy a „korruptak és tisztességesek” sem vakok. Látják, hogy vannak sebészek, kik pár év után vadonatúj Mercedes-szel érkeznek a kórház parkolójába, tudják, hogy miből futotta rá. Van értelme tehát további megkülönböztetés nélkül „orvosokról (mint olyanokról), nővérekről (mint olyanokról)” beszélnünk, ahogy ezt teszik a magyar pártok, mikor farigcsált programjaikban hivatkoznak a szakmára, a szakma érdekeire és érdemeire, miközben a szakma maga is tudja és látja, hogy miféle törésvonalak léteznek?

Mik az akadályai annak, hogy az állami szektor egészségügyi dolgozói radikalizálódhassanak? Elsősorban az az erkölcs – pontosabban az a moralista ideológia, mely azon erkölcsi adottságukra épül rá –, mely jó részüket a szakmába vonzotta, és mely a közvetlen empátiát helyezi a rendszerszintű folyamatok felfogásának helyébe. Beszélgessünk csak szakmabeli ismerősünkkel egy országos egészségügyi sztrájk lehetőségéről, annak várható eredményeiről, és elsők közt fogja említeni azt, hogy micsoda kínszenvedést okoznának ezzel betegeiknek, és ebben tökéletesen igaza is lenne. Ám ezen megközelítés azt a lejtőt nem veszi figyelembe, melyen az állami egészségügy hónapról hónapra gördül egyre lejjebb, hogy ez a felgyorsulóan romló folyamat már most is szedi az áldozatait (pl. orvosi műhibák által), hogy a mai tétlenségük a jövőre odázza és garantálja a még több szenvedést, a még több áldozatot.

Másodsorban az említett korrupción keresztüli rétegződés tabuként való kezelése jelent óriási akadályt. Nyilvánvalóvá kell tenni számukra, hogy pontosan azon empátiájuk kiteljesítését korlátozza az a helyzet, melyben egyes páciensek előjogokat vásárolhatnak, mely ezáltal a társadalom egészére jellemző osztályállapotokat a kórház falain belül termeli újra

Harmadsorban pedig az a teljesen antiszociális felfogás jelent akadályt, mely a szakma magánkézbe adását, azaz profit-orientálttá való átalakítását természetesnek véli, mely az EU-ban betöltött valódi szerepünkre vakfoltot képez (gondoljunk itt csak az egészségügyi turizmusra, arra, hogy csak Nyugat-Magyarországon profitorientált fogorvosi magánrendelők százaival találkozunk, míg a hazai ellátás siralmas).

2. Jogi apparátus
A következőt kell megállapítanunk e szektorról: ahogy tehetik, menekülnek a végzős diákok az állami szférából. A magánszektor sokkal kecsegtetőbb anyagi szempontból, mint az állami, „dinamikusabb” annál (magyarán nagyobb a kockázat, a verseny, de sokan azonnal a következő sztárügyvédként tekintenek magukra, miután kézhez vehették diplomájukat), így nem véletlen, hogy majd az összes jogász-palánta lenézi az állami szektort, egyenesen undorodik tőle. Akikből végül is bírók, ügyészek, stb. lesznek, tipikusan akadémiai érdeklődésükön és munkájukon keresztül landolnak a pályán.

Bárki közülünk, ki rendszeresen sétafikál utcáinkon, észreveheti, hogy utcasaroktól utcasarokig két ügyvédi irodába is botlik – ha nem háromba, négybe –, s hogy ezek jelentős része magánházak egy-egy lakását bérlő cégecskék. Mindez nem véletlen. Hogy az embereknek ez feltűnik, köszönhető annak, hogy sokakban még él a megvalósult szocializmus tapasztalata, mely messze nem volt ennyire ügyvéd- és jogközpontú mint a mai, s itt gondolok nem csak arra a tényre, hogy a bűnözés a csekélyebb kereseti eltérésekből fakadóan ritkább volt, de arra is, hogy leszámítva a koncepciós vagy megtorló perek időszakait, nem nyertek akkora köznyilvánosságot a jogi mizériák.

A pártállam felépítéséből adódott, hogy az előforduló vétségek sora belső pártügyként lett kezelve s nem nyilvános polgáriként; az állami gazdaság felépítéséből pedig az fakadt, hogy a gazdasági turpisságok nem magáncégek között léptek fel, mely feleket ügyvédek képviselnének ma, hanem az állami tulajdonban lévő vállalatok vezetői követték el a köz-, szövetkezeti-, önkormányzati-, vagy állami vagyonnal szemben, s mindezt sokkal kisebb mértékben, mint ma. Másfelől a munkásoknak, kisvállalkozóknak is feltűnik, hogy egy ügyvédi iroda üzemeltetése nem igazán igényel többet egy laptopnál, aktatáskánál, nyomtatónál, és akták tárolására alkalmas bútorzatnál. (Él a két kezükkel dolgozók körében a gyanú, a megvetés, a harag.) Végül, hogy olyannyira szem előtt vannak kapitalista társadalmunkban az ügyvédek, köszönhető annak is, hogy parlamenti képviselőink sokkal jelentősebb arányban ügyvédi családok sarjaiként, ügyvédi cégek vezetőiként vagy dolgozóiként, ügyvédi szakvizsgával rendelkezőként, vagy ügyvédhez házasodottként foglalják el ülésüket, míg a szocialista időszakban sokkal magasabb arányban voltak a képviselők közt munkás vagy paraszti sorsból érkezők. Ma a hatalom közelébe jutás és a „jogi klubba” való tartozás elválaszthatatlanul egybefonódott.

Csúnyát mondok és egyben a népi folklórt közvetítem. Nem véletlenül tartják úgy az emberek, hogy az ügyvédek többsége szó szerinti karrierista pszichopata, magamutogató, önajnározó, hátbaszúró, vagy szervilis balfék. Ha az ügyvédi szakma azon jellegzetességeit nézzük, melyek pszichés alapon vonzóbbá válhatnak bizonyos emberek számára, elsők között merül fel a médianyilvánosság lehetősége, a hirtelen vagyonszerzés vágya, vagy az, hogy az illető szereti elképzelni magát mint „nagy, perdöntő beszédek” orátorát, klisés hollywoodi filmek főszereplőjét.

Mindeközben igen is léteznek – kisebbségben – olyan ügyvédek, kik pro bono (a közjó érdekében) vállalnak el szakszervezeti, munka- vagy emberjogi ügyeket minimális összegekért vagy teljesen ingyen. Léteznek kommunista ügyvédek is, kik utálják saját szakmájukat: „ügyvédként jobb kezemmel építem a kapitalizmust, kommunistaként a ballal próbálom rombolni.” (Nehéz helyzetben találja magát, ki ezen a szakmán belül helyezkedik el, ebből tartja fenn családját, majd egyszer csak osztálytudatosságra ébred és azon keresztül értékeli át szakmája szerepét.) Ritkaságnak számítanak, de igenis léteznek jogi szakmában az „igazság megszállottjai,” kik foggal-körömmel harcolnak ideáikért.

A bírói ítéletet állami alkalmazott mondja ki, s már önmagában torzító hatást fejt ki az a tény, hogy a magánszektor alkalmazottjai/vállalkozói egyszerre védenek és vádolnak, képviselik ügyfelüket az állam ítélőszéke előtt úgy, hogy eltérő érdekek feszülnek egymásnak a közérdeket érvényesíteni hivatott bíróság és magánérdekek, profithajsza mentén működő ügyvédi cégek közt. Ez egyértelműen olyan helyzetet szül, ahol a tőkés rendszer osztályai eltérő jogi védettséget élvezhetnek. Ha a lumpen-proletariátus tagja vagy és második betöréseddel vádolnak, államilag kirendelt ügyvédre fussa’ csak, ki anyagilag nem motivált abban, hogy tisztességesen védjen téged. Ügyed érezhetően gyorsított lefolyású lesz, afféle futószalag-igazságosztás. Proletárként, kis-burzsoáként, de legalábbis mint a jogi költségeket fedezendő kölcsönre jogosultként, máris „igazságosabb” eljárásban részesülhetsz, feltéve persze ha nem egy multinacionális cég vagy NER-tőkés által felfogadott sztárügyvéd áll veled szemben, s mögötte a tornyosuló tőke, de ez az esetek töredékére jellemző csak. Leszámítva az utóbbi eseteket, ezen osztályok igazságérzete általában nem csorbul. A „megkéselte a szomszéd proli az én proli lányomat” vagy „ez a proli kirabolta a sarki boltomat” amennyiben tárgyalásig jutnak el, várható eredményt produkálnak.

A bírói korrupció nagyobb tétű ügyeknél fordul elő, mely nem föltétlenül anyagi természetű. Kinek megfelelő kapcsolatai vannak, a megfelelő szálakat húzogatván elérheti, hogy felé lojális bíró kapja meg az ügyet. Maffia szervezet is képes zsarolni, lefizetni, fenyegetni, tárgyi bizonyítékokat elveszejteni, amikor kulcsfontosságú embereit fülelik le.

Összegezvén: a nincstelen futószalagon kerül dutyiba, a munkás és kis-burzsoá amennyiben nem veszélyeztet nagytőkés érdekeket, általában igazságra lel, a kaszinó tulajdonosa (tőke, állam) pedig mindig nyer.

Mennyiben radikalizálható a szakma állami alkalmazottja? Furcsa kérdés. Tagadhatatlan, hogy a jogászok az értelmiségi rétegek közül is kiemelt pozícióban vannak, hiszen többféle szakma vagy diszciplína metszőpontjában találják magukat, ügyenként változóan: jog, erkölcs, kultúra, politika, oráció, de specializációjuk során szociológia, vallás, gazdaság, történelem, technika, stb. és ezek változó metszéspontjain lyukadnak ki életük során. Mégis, ezekből a súrlódásokból, ismeretségekből nem következik az osztálytudatosság kialakulása, mely megkülönböztetendő a „szociális érzékenységtől.” Míg az előbbinek bármely kommunista mozgalom szerves részét kell képeznie, az utóbbi egyfajta erkölcsi nívó a burzsoá társadalmakon belül. Említettem: léteznek osztálytudatos ügyvédek, de osztálytudatossá válásukban leginkább személyes érdeklődési körük és kedvteléseik a meghatározóak. Nem ismert olyan politikai narratíva, megközelítési mód, csalogató, igéző propaganda, mely őket jobb belátásra téríthetné. Nem véletlen tehát, hogy inkább akadémiai pályán elhelyezkedő, azaz intellektuális tevékenységet, folyamatos önfejlesztést folytató jogászok közül bukkannak ki elvétve pártolóink, elvtársaink, ahogy az sem, hogy nyilvánosság előtt nem szokták felvállalni. Nincs mit tennünk körükben.

3. Oktatás
Itt már nemi fronton is furcsaságokat vehetünk észre. Ahogy a bölcsődétől haladunk az egyetem felé, azt vesszük észre, hogy míg kezdeti szintjein abszolút nők által dominált a szakma, addig ahogy fokozatosan haladunk „felfelé,” abszolút férfiak által dominálttá válik. Nyilván itt is vannak eltérések, pl. az egyetemek nyelvi szakjain, hol kevésbé differenciáltabb a helyzet, de az általános tendencia adott és megtapasztalhatta bármelyik hallgató.

Az oktatás szintekre tagozódása másfelől egyértelműen kettős hatású: osztályképző és osztálykonzerváló. A bölcsődétől az egyetemig kortársainkkal egy vonaton ülünk mindannyian, s ki nálunk egyel hamarabbi állomáson száll le, vagy csak később szállhatott fel, az igen nagy valószínűséggel alsóbb osztályhoz fog tartozni, vagy az adott osztályon belül is alsóbb rétegekhez, fizikálisan kimerítőbb munkát fog végezni, mint társai, s ki egy állomással utánunk száll le, jobb megélhetésben, jobb osztályréteg pozícióban reménykedhet.

Ezen a ponton érdemes megjegyeznünk a liberális körökben terjengő ideológiai légkör egyik sajátosságát, amikor a NER-t kritizálják. Amikor pl. Mészáros Lőrincről van szó, ki szakmája szerint gázszerelő, nehéz nem kiéreznünk azon fájdalmukat, hogy egy ilyen tehetségtelen és képzetlen fickóból is lehet Magyarország leggazdagabb embere. Nyilván ők e tény korrupciós illetve fideszmaffia aspektusát szeretnék kidomborítani seggfájásuk közepette, de elvitathatatlanul érzékelhető megvetésükben az is, hogy nekik bántja osztály-esztétikai érzetüket, hogy egy náluk az említett „oktatási/osztály vonatról” sokkal hamarabb leszálló fickó ki nem érdemelten tornyosul föléjük.

A testi fenyítésről is talán érdemes lenne pár szót ejtenem. Ki tagadná, hogy a vonatunk második megállója (1. bölcsőde → 2. óvoda) után (3. általános iskola) kezdődik csak igazán a móka és kacagás, már amennyiben „móka” alatt tanároktól kapott pofonokat és „kacagás” alatt fejeken széttört szorobánt vagy az iskola menzáján ugyanígy kobakokon széttört tányért értünk? El tudom képzelni, hogy van olvasó, ki míg az iskola padjait koptatta, egyszer sem volt szemtanúja testi fenyítésnek osztályában. Állami és állami általános iskola közt is vannak eltérések, s nyilvánvaló, hogy a panelnegyed vagy kistelepülés általános iskolájában gyakrabban „nevelnek” pofonnal, mint a belvárosi és nívósabb iskolában, ahová befolyásosabb apukák és anyukák íratják be csemetéiket.

És hát korrupció. „Sajnos az induló osztályok létszáma betelt,” mondja a nívósabb iskola igazgató ura irodájában a szülőnek, s kitárja markát mosolyogva. Meg hát azt a matekból bukásra állást is fel lehet javítani paraszolvencián keresztül egy elégségesre, hiszen Pistikének nyáron Svájcban kéne síelnie szüleivel.

A következő vonatállomást (4a szakközép / 4b középiskola / 4c gimnázium [6+6 / 8+4]) is elhagyó diák fellélegezhet. Tipikus jelenség, hogy ezen az állomáson azon kapod magad diákként, hogy téged elkezdtek magázni. Míg általános iskolában az „Aranka, szádat befogod!” volt a képlet, addig itt már „Kovács úr, csak nem felelni szeretne?!” hangzik el fenyegetésként. Talán ez az első jele annak, hogy te egy „elitebb” rétegben okulsz éppen, nyelvi letétele annak, hogy a „nyócás” végzettségűt még a magázódáshoz sem szoktatják, míg te, érettségi előtt álló, már elsajátíthatsz ilyen nüansznyi és illedelmességi fortélyokat, melyek sokkal előrébb visznek majd a munkaerőpiacon.

Ne feledkezzünk meg a pedagógia magánszféráról sem. Míg az „államiban” egy pedagógusra jut vagy 30 diák, addig a magánszférában közelebb kerülünk az 1:10 arányhoz, mely annyit tesz, hogy állami oktatásban harmad annyi időt és figyelmet tud szánni az oktató a diákra, mint a magánszférában. S láss csodát! Háromszor tehetségesebbek, okosabbak, érdeklődőbbek a magánszféra diákjai! Hát nem véletlen kerül ki közülük az elit új generációja. A rendszer csak elismerte a bennük rejlő tehetséget

A magániskola a közjót csorbító, azon élősködő, elitképző létesítmény. Belépési küszöb havi százezer forint (mely az étkeztetést nem tartalmazza). Még szerencse, hogy hazai „szocialistáinkhoz” köthetők is létesítenek ilyen intézményeket. Legalább a baloldalba is jól belerúgnak egyazon gesztussal.

Eddig a vonat utasaira fókuszáltunk. Most fókuszáljunk a vonat kalauzaira, azokra, kik részben felelősek annak eldöntésében, hogy az utasoknak meddig is érvényes a jegye.

Az államilag alkalmazott pedagógusok ideológiai nevelésben betöltött szerepéről csekély szó esik manapság. Inkább szeretik e kérdéskört „erkölcsi” mederbe terelni, onnan vizsgálni. Egy pillanatra se gondoljuk, hogy a konzervatív neveltetés inkább számít normatívnak, mint a liberális. A konzervatív „kövesd ezt a normát, mert különben…” nem tér el a liberális „találd ki saját normáidat, ragaszkodj azokhoz!” képletétől, hiszen míg utóbbi belengeti az önfeltalálás, önfelfedezés javaslatát, a tágabb piaci térben ez nem válhat, nem válik egyébbé, mint a fiatal fogyasztói normakövetésévé, s bár formálisan hiányzik a „...mert különben!” fenyegető rész, a gyakorlatban a piaci logika újra felbukkan saját normáival: „mert különben [nem leszel sikeres/kívánatos/egyedi/trendi/stb.]!”

Államilag alkalmazott pedagógusok nevelik ki fiataljaink többségét. Legjobb szándékaik, az állandó tőkés kormány által diktált tantervvel szemben tanúsított ellenállásuk ellenére, amennyiben az osztályrendszer reprodukciós mechanizmusait nem ismerik fel, tudtuk nélkül válnak annak eszközévé. Rájuk nézve is igaz, hogy az egyetemen elsajátítottak kikopnak, így idő teltével egyre kecsegtetőbbnek hat, egyre észszerűbbnek tűnik a bármennyire is utált tankönyvek követése, általános és középiskolai szinteken. A tanár legalább annyira áldozata az oktatási rendszernek, mint a diák, mely feldarálja mindkét fél motiváltságát az évek során.

Vonatutunk utolsó előtti állomásán (5. egyetem) leszállítanak mindenkit, megkérik a kedves utasokat, hogy szálljanak át a Humán vagy Reál járatra, mely elszállítja majd őket az általuk választott végállomásra (→ 6. „élet”). Ezen önkényes kettéválasztás tökéletesen illeszkedik bármely rendszer igényeihez.

Humán járat: tudj artikuláltan beszélni, tömegeknek meggyőzően érvelni, de számolni és természettudományos tényekre támaszkodni ne. Értsd a lélek problémáit, a társadalom bajait, de nem kell tudnod rendszerbe szedni őket.

Reál járat: tudj természettudományos tényekre támaszkodni és számolni, de artikuláltan beszélni, tömegeknek meggyőzően érvelni ne. Tudj rendszerbe szedni, a haladást szolgálni, de bot füleddel rá se ránts a társadalom halk sikolyaira.

(Itt talán érdemes lenne bebiggyesztenünk, hogy megvalósult szocializmusunkban lehetőség volt pl. angol-matematika, fizika-történelem, stb. pedagógusi specializációkra, míg a mostani EU-s spaghetti bolognese rendszer „major-minor” felosztása egyfelől visszatartja a reál-humán felbontás áthidalását, másfelől a „kicsit ebből, sokat abból” elvét követi.)

Tagadhatatlan, hogy ahogy haladunk előre vonatutunkon, a burzsoá ideológiai légkör egyre haraphatóbbá válik diák és oktató számára egyaránt. Kik az oktatási vonatút utolsó szakaszáig eljutnak, már elsajátították az előző szakaszok egyengető szabályait és normáit, megértették a fenyítések leckéit. Míg az általánosban Pistike voltál, középiskolában már Kovács úr, az egyetemen egyenesen polgárrá avatnak! Az egyetem jelenlegi rendszerében egy belső piacot szimulálnak, melynek fizetőeszközét „kreditnek” hívják és teljesítményedért cserébe kapod meg őket. Személytelen piaci erők egyengetik a hallgatók útját, a professzorok hátradőlhetnek, s tettethetik, hogy ugyanezek döntöttek hallgatóik felől s nem ők, hogy a diákok által legkedveltebb professzor 4 kredittel meghirdetett „Bevezető az Anyám Kínjába I.” szeminárium ugyanannyit ér mint az ugyanezen a néven és ugyanennyi kreditszámmal meghirdetett pályakezdő által tartott szeminárium. A hallgatók pedig versenyezhetnek egymással. Ha hajnalban teszik lehetővé a kurzusfelvételt, virrasztani kell, majd hajnal előtt egy perccel őrült módjára nyomogatni a frissítés gombot. Versengeni kell témavezetőért, publikációért, ERASMUS-ért, ösztöndíjért. Nem véletlen, hogy mire végül leszállnak az egyetem végállomásán, kezükben „Bsc. MA. PHD. Doktorandusz Tódorandusz” oklevéllel, készen állnak arra, hogy a menedzseri réteghez csatlakozzanak, hogy vállalkozásba kezdjenek, hogy fehérgalléros társaik közt lefelé tapossanak, felfelé nyaljanak, oldalra gáncsoljanak.

Beszéljünk az állami foglalkoztatásban lévő pedagógusok radikalizálhatóságáról, annak akadályairól. Mindenekelőtt kiemelendő a reál/humán hasadás szakmájukon belül, mely egyáltalán nem meglepő módon politika terén konzervatív/liberális szakadást ösztönöz. Ők maguk is áldozatai annak az oktatási rendszernek, mely a kapitalista technokraták, vállalkozók, multinacionális cégek számára hozza létre a csőlátású szakértőket.

Alkalmazkodván ezen törésvonalhoz, a kommunista formációknak igyekezniük kell külön megszólítani a humán beállítottságú pedagógust a maga nyelvén (erkölcs, történelem, irodalom, utópia, pátosz), s ugyanígy a reálost (statisztika, gazdaságtan, biológia, kibernetika, logosz), s közös pontként a pedagógia osztályképző és konzerváló hatását érdemes hangsúlyoznia.

Mivel az osztályok és osztályokon belüli rétegződések reprodukciója jelenlegi társadalmi rendünkben kiemelten függ az oktatási intézmények megszokott kerékvágásban folytatott működésétől, s talán ennél is fontosabban, mivel a tantervek, intézményi keretek, erkölcsök, pedagógia prioritások és metódusok (stb.) kérdései a konzervatív/liberális áltengelyen mozognak, a pedagógusok szakszervezeteiben az oktatási rendszer kapitalizmuson belüli reformja fog csak felvetülni. Evégett és ezt ellensúlyozván elkerülhetetlen egy radikális, de mindemellett realisztikus alternatív vízió kidolgozása és propagálása az állami pedagógusok körében, mely a reformista tengelyüket megakaszthatná.

Pesszimistán a következővel zárnám e szekciót. Az egyetemi oktatók többségétől egyszerűen elvárhatatlan, hogy radikalizálódjanak. Kik közülük mégis radikalizálódnak, csak és kizárólag saját törekvéseik által fognak eljutni arra a pontra, hogy szövetségeseinkké vagy elvtársainkká váljanak, oly erősen fúj intézményeikben a burzsoá ellenszél, és oly sokat – presztízst, pénzt, pozíciót, publikációs lehetőséget, kutatási keretet – veszíthetnek. Kommunistáknak, mikor állami pedagógusokról van szó, a bölcsődék dolgozóitól kezdve a középiskolai oktatókkal bezárólag kell kijelölniük fókuszpontjukat.

4. Szociális munkások
Az egészségügyi dolgozók kapcsán említettem az empátiát mint lényeges tényezőt, továbbá azt, hogy bevonzza őket szakmájukba arra való képességük vagy hajlamosságuk. Ennek egy árnyalt, talán elmélyített változata jellemző a szociális munkások körére, jelesül a vallásosságból fakadó alázatosság keresztényi eszménye. Nem ismerek még egy szakmát, mely oly nagy arányban alkalmazna vallásos embereket, mint a szociális munka.

Mindenekelőtt a szakma felépítéséről kell szólnunk. Nem létezik „általános” szociális munkás. Ki hajléktalan-ellátásban, ki családsegítőként, ki kórházi szociális munkásként, ki szenvedélybeteg gondozásban, stb. helyezkedik el. Már ezen a ponton kiviláglik a szociális munka megkülönböztető jellege: a jelen társadalmi rendünk ezeregy sebből vérző pontjait igyekszik kezelni, ápolni, de legalábbis szinten tartani, elviselhetőbbé tenni.

Fontos kiemelnünk tulajdoni struktúrájukat. Lévén, hogy az önkormányzatok kötelesek (még) biztosítani, azaz anyagilag finanszírozni a szociális munkások működését, városonként eltérő tulajdonosi hátterekkel találkozhatunk, de éppen finanszírozásuk forrását tekintve beszélhetünk róluk mint állami alkalmazottakról, viszont az állami szektorokra jellemző uniformizáltság nem jellemző rájuk: szervezetenként eltérő küldetésnyilatkozatokkal, metodikával, etikai kódexekkel találkozhatunk. Létezik állami, „civil,” és egyházi szociális ellátás a fentebb említett kategóriákban. A Magyar Vöröskereszt például „civil” besorolásba kerülne, a katolikus intézmények egyháziba, sok hajléktalan szálló államiba vagy önkormányzatiba.

Beszélhetünk átpolitizált vagy egyéb szándékok által vezérelt szociális munkát végző intézményekről is, melyeknek egyik megkülönböztető sajátossága, hogy hátsó szándékkal (politikai, térítői, stb.) fejtik ki tevékenységüket, illetve az, hogy tipikusan nem törekednek szakmabeli (képzett, diplomázott) személyzetet alkalmazni, vagy egyáltalán nem is jellemző rájuk az alkalmazói struktúra. Ha például az olvasó városában, városának egy körzetében a választásokon indul egy olyan politikai jelölt, ki büszkén említheti, hogy saját nevével fémjelzett „szociális munkás” szervezettel segíti a rászorulókat, jogosan foghatja el a gyanú, hogy valami simlisségről van szó. Ha az olvasó városában egyes tereken napi vagy heti rendszerességgel osztanak ételt önkéntesek, adományoznak ajándékcsomagokat, és teszik mindezt a „szociális érzékenység” nevében, de azért a tál bableves mellé adott szalvéták közé egy Hare Krishna szórólapot is csempésznek, tartanak egy gyors sajtótájékoztatót, leforgatnak egy Youtube promóciós videót, akkor értse mindenki, hogy miről is van szó.

Ezen szakmának is megvannak a rá jellemző betegségei. Az egészségügyi dolgozókra jellemző ideológiai moralizmustól annyiban különbözik a szociális munkásokra jellemző alázatosság, hogy egyfelől becsapóbb, másfelől fensőbbségi-alávalósági viszonyokat konzerváló hatású. Mit értek ezek alatt?

Becsapóbb a szociális munka például az orvosi szakmánál, mert míg utóbbi tárgyiasítja, mintegy lebontja a páciensét gyógyítandó szervekre, a szociális munkás nem tárgyiasítható, tovább nem vagy alig bontható társadalmi alapegységekkel, azaz indiviidumokkal vagy azok legalsóbb fokú önszerveződő csoportosulásaival, családokkal foglalkozik, így azt az illúziót gerjeszti a szociális munkásban, hogy azáltal, hogy pl. a mai munkanapon két hajléktalannak is elintézte a TAJ kártya megigénylését, fellélegezhet. Az orvos kiveszi a begyulladt vakbeledet és meggyógyultál. A szociális munkás elintézte a TAJ kártyád, és elhiszi, hogy jobbá tette a világot ezáltal, megmentett egy eltévedt bárányt, majd szépen hazamegy munka után és a „béke álmát alussza.” Igen ám, csak idő múltával ugyanezen ügyfél szinte törvényszerűen visszatér, s arról panaszkodik majd, hogy megint ellopták minden papírját. A báránykák megtalálása előbb-utóbb sziszifuszi kőgörgetésbe csap át, mely pár év után a szociális munkás kiégési szindrómájába torkollik.

Talán ennél is csalárdabb az alázatosság fensőbbséget és alávalóságot konzerváló, a hegeli mester és rabszolga közti dialektikát felidéző aspektusa. Sok szociális munkás maga is sérült személy, ki magán segíteni nem tudván, legalább mások bajait igyekezne megoldani. Kissé cinikusan úgy is mondhatnánk, hogy a szociális munkás sérült, letrottyosodott, drogba menekülő, elmeroggyant emberekkel veszi körbe magát, kiknek szociális eredetű bajait igyekszik orvosolni mindhiába, de ezzel párhuzamosan kialakul az évek során egy kölcsönös függőségi viszony köztük, melyben a szociális munkást definiálja a kuncsaftjával kialakított felülrendelt kapcsolata, s definiálja a hajléktalant ugyanezen kapcsolat mint alárendeltet. Lehet-e a szakmát egy évtizeden át alázattal végezni, ha éppen arra lenne szükség, hogy ne kelljen többé másokkal szemben embert próbáló alázattal lennünk?

Idővel érdekeltté válik a szociális munkás abban, hogy megmaradjon hajléktalanként visszatérő alárendeltje és érdekeltté válik a hajléktalan abban, hogy megmaradjon az őt mindennapi zsíros kenyérrel ellátó szociális munkása. Szociális munkás ismerősöm szerint ennek leggusztustalanabb kifejeződése az évente november 12-én tartott „nemzetközi szociális munka napja,” mely bográcsozva és dáridós zenét bömböltetve… ünnepli (?)… azt a szakmát, melynek egy egészséges társadalmi-gazdasági rendszerben nem kellene léteznie.

Osztályhatását tekintve a szociális munkások a fentebbiek mellett mégis a forradalom politikáját erősítik, amennyiben elfogadjuk azt a marxi észrevételt, hogy a lumpen-proletariátus a reakcióval hajlamos szövetségre lépni, annak tömegbázisát adja forradalmi fenyegetettség esetén. A szétlyuggatott szociális háló utolsó rétegét teszik ki ők, mely épp a teljes demoralizáltságtól (elerkölcstelenedéstől, emberi mivoltukban való leépüléstől) igyekszik óvni őket, melyet Marx és Engels nem egy helyütt a lumpenizálódás küszöbeként jellemez. Önmagában ezen strukturális funkciójuk nem teszi a szociális munkásokat osztálytudatosabbá más állami alkalmazottaknál. Teszik, de nem tudják.

Radikalizálódásuk akadályairól. Lenne-e értelme, hatása egy országos szociális munkás sztrájknak? Egyértelműen nem. Míg az egészségügyi szektor általános sztrájkja pár nap után óriási néptömegek haragját zúdítaná a kormányra, míg a PICK gyári dolgozók sztrájkja egy héten belül azt eredményezné, hogy a boltokból elfogyna a megvásárolható magyar szalámi, és míg a MÁV sztrájkja leállítaná az ország vérkeringését, a szociális munkások sztrájkja az égadta világon semmit sem érne el, hiszen a leglecsúszottabb, legkiszolgáltatottabb, legkevésbé képviselt rétegek eleve alig rendelkeznek politikai hatalommal, a néptömegek szimpátiájával, vagy gazdasági befolyással. Egy sztrájk esetén több lenne az utcán alvó, de erre már kiképezték a rendőreinket. Többen lőnék be magukat, de állítólag ez úgyis magánügy. Többen késelnék meg családtagjukat, de társadalmunkban ez eleve közhelyként ható, „azt hallottad, hogy…? Hallottam!”-téma. 

Említettem, hogy a szakma döntően keresztény vallásúakból áll, hogy az alázatosság gondolati és cselekvési köre központi szerepet tölt be náluk, s bár ennek két tipikus elhajlására is kitértem, nem gondolom az alázatosság eszmekörét menthetetlennek. Itt kommunisták számára egészséges opportunizmusra van szükség, merniük kell akár teológiához is nyúlni. Alázattal nem csak közvetlen embertársaink felé lehetünk a keresztény vallás szerint, hanem Istennel szemben is, melyet racionalista és modernista megközelítésből egy-az-egyben átültethetünk univerzális igazságokra. Eddig alázattal szolgáltad a legkiszolgáltatottabbakat. Most pedig alázatos munkával értsd meg a tőkés rend lényegét és az abból kivezető utat, hogy végül ne lehessenek többé kiszolgáltatottak, kikhez le kell térdepelned. Vagy azokhoz tartoznál, kik beleszerettek a folytonos térdeplésbe? „Bizony, mondom néktek: [ők már] megkapták jutalmukat.” (Máté 6:5)

A legtöbb szociális munkás nem ringatja magát azzal a reménnyel, hogy lényeges megoldások születhetnének a tőkés rendszeren belül. Idáig eljutnak és belefásulnak. Nem hinném, hogy hajléktalanokkal foglalkozók ne lennének nyitottak arra a kommunista felvetésre, hogy a lakásokat egy az egyben le kellene vennünk a piacról és újra szociális tényezők mentén (gyermekek száma, munkahely, iskola közelsége, stb.) kellene őket garantálni a lakosság számára. Nem hinném, hogy a családokkal foglalkozó szociális munkásnak ne lehetne elmagyarázni, hogy minőségében miben is különbözik a kommunális létforma és kommunális gyereknevelés az atomizált háztartások és családok rendszerénél. A szakma nap mint nap ugyanazokba a problémákba ütközik, de senki sem mutat föl nekik alternatívákat.

5. Rendőrség
A hierarchia legalján kikről a rendőrviccek szólnak, kiket oly sok sorozat és film parodizál. Kik feljebb vannak a ranglétrán és vagy rátermettebbek, képzettebbek, vagy tapasztaltabbak, mint a többiek. A legképzettebbek, legmegbecsültebbek réteget a rendőrségen belül mindig is a detektívek jelentették és jelentik. Ezek az emberek az értelmiség ebben a megkopott szervezetben. Vannak olyan rendőrök akik a rendőrakadémiákon tanítanak. Magyarországon ők a legpesszimistábbak az ország sorsával kapcsolatban, mivel pozíciójukból fakadóan ők a legérzékenyebbek a toborzási állomány változásait észrevenni a rendőri erőkön belül.

Megfigyeltem egy érdekes tendenciát a rendőrségen belül. Az idősebbekben van több nosztalgia a szocialista múltunkkal, a rendszerváltás előtti időkkel kapcsolatban. Minél fiatalabb a rendőr, annál inkább az vonzotta a szakmához, hogy más emberekkel lehet erőszakoskodnia. Ezenközben az idősebb tisztek arról panaszkodnak, hogy a fiatalabbak alig tudnak olvasni vagy számolni. Nyíltan beszélnek arról, hogy az oktatás színvonalának leépülése a rendőrségre is óriási kihatással van.

Nemi arányait tekintve azt láthatjuk, hogy a fiatalabbak körében a nőknek magasabb az aránya, míg az idősebb állományban a férfiaké, mely nyilván utal rang- és fizetésbéli különbségekre is, viszont ha az újoncok képzettséget is figyelembe vesszük és feltételezzük, hogy a képzettebb rendőrök hamarabb másszák majd meg a ranglétrát, a nem túl távoli jövőben jelentős női tiszti állomány növekedést várhatunk. A jelenlegi, tehát a lentebbi, 13 évvel ezelőtti táblázathoz képest, a rendőri állomány durván 20-30%-a nő, míg a detektívek és a felsőbb beosztásúak 70-90%-a férfi.

(Forrás: Nők a Rendészetben [2008]) 

Emlékeztek a bevezető általános gondolatokra, azon belül is a formális és informális struktúrákra?

Biztos vagyok benne, hogy az állami szektornak ez a része az, ahol a legnyilvánvalóbb választóvonalak húzódnak köztük. Beszéltem egy újonccal, aki bevallotta nekem, hogy csak azért kellett megvernie egy hajléktalant, hogy munkatársai befogadják őt. Persze mindezt már úgy adta elő, mintha nagyon sajnálná azt, ami történt, de nyilvánvaló, hogy ha nem teszi meg, akkor nem felelt meg volna az informális elvárásoknak, egyfajta számkivetettként kezelnék. Ha egy szervezetben ilyen szélsőséges informális elvárások, beavatási szertartások vannak, akkor mégis min lepődnénk meg?

Ami a korrupciót illeti, te, mint eljárás alatt álló állampolgár totózol. Rajta kaptak, hogy ittasan vezettél? Egy a háromhoz esélyed van rá, hogy meggyőzöd a közeget, és büntetlenül távozhatsz, ha elég készpénzt ajánlasz fel. (Itt ismét láthatjuk a párhuzamot a jogi apparátussal.) A legbrutálisabb, legcentralizáltabb és legmilitánsabb korrupt klikkek a rendőrségen belül vannak. Ezek a rendőrök jövedelmüket könnyedén meg is triplázhatják, ha kenőpénzeket fogadnak el.

A rendőrség radikalizálásának fő akadálya (túl a nyilvánvaló okokon) az, hogy őket jogilag tiltják attól, hogy párttagok legyenek vagy a választásokon jelöltként induljanak. Ezzel együtt is jól tudjuk, hogy a szélsőjobbnak szinte minden országban szerves kapcsolata van a rendőrökkel. Mindezek ellenére a baloldalnak el kell vetni az „A.C.A.B. hozzáállást,” és meg kell találnia a rendőrségen belül azokat, akik nyíltan szimpatizálnak velük, egyszerűen azért, mert a tőkés hatalom közelében állva friss és hasznos információkkal tudnak szolgálni azokról, akik a hatalom berkein belül vannak. Más szemszögből nézve: ha a titkosszolgálatok mindig is arra fognak törekedni, hogy beszivárogjanak radikális szervezeteinkbe, akkor miért is vetnénk el annak a lehetőségét, hogy felénk is szivárogtathassanak belső információkat?

6. Hivatalnokok
Ami ugye egy széles kategória, mely a jogsidat kiadó hivatalnoktól kezdve az adóellenőrökön át, a munkanélkülieket regisztrálókig, stb. ölel fel. Ezeknek az embereknek jó esélyeik van arra, hogy korruptak legyenek. A társadalomnak mely része számára vonzó a hivatalnoki munkakör? Őszintén…? a legközépszerűbbeknek. Irodai munka. Szabálykövetés. Papírozás. Sorban állók felvétele… dögunalom – és annak szeretete.

A korruptságról beszélve, az ő válaszuk ez: „oké, mikor, hol és mennyi?” Itt is viszont leginkább a hivatalnokok felső 10-20%-áról beszélhetünk. A ranglétra alsóbb fokain lévők nem nagyon engedhetik meg maguknak, hogy olyannyira korrumpálódjanak, mint „azok ott felül.”

Szemléltetvén a fentebbieket, egy kormányhivatali osztályvezető szavait idézte nekem egy elvtársam: „A Kádár rendszerben a társadalom számára jobb volt, most pedig nekem jobb!”

Akadályozzák-e a fentebb említett tényezők, hogy a hivatalnokok osztálytudatossá váljanak? Igen és nem. Meg kell nézni az 1917-es orosz forradalom példáját, amikor volt cári bürokraták ezrei kezdték el támogatni a bolsevikokat pusztán egyetlen okból kifolyólag: a Bolsevikok nyújtották az egyetlen alternatívát a teljes káosszal szemben.

Érdekes, legalábbis számomra az, hogy ez az egyetlen terület, ahol a nemek aránya a legkiegyenlítettebb, sőt talán a nők még többen is vannak.

Radikalizálhatóságuk akadályaként, legalábbis Magyarországon, azt lehetne kiemelni, hogy az alsó, azaz önkormányzati, „talpaló, vagy ügyfélfogadó hivatalnoki” szinteken, előszeretettel rúgják ki az itt dolgozókat és vesznek fel helyettük másokat, úgy félévente. Egy bizonyos megyei házban dolgozó barátom mesélte, hogy gyakorlatilag félévnyi munkaviszonyt tekinthetünk átlagos maximumnak esetükben, mely után a munkásállomány többségétől megszabadulnak, s újakat vesznek föl. Ennek kettős szerepe van. Egyfelől a NER helytartói megszabadulhatnak a „fölöslegtől,” mely alatt ők a teljesen absztrakt értelemben vett „alulteljesítőket” értik, másfelől közelebb hozhatják a korrupciós bödönhöz azokat, kik úgymond „életképesebbnek” bizonyultak a többinél.

Az olvasónak tudnia kell, hogy egy átlagos hivatalnok, legyen az „önkoris” vagy „megyei” szinten, minél több időt tölt el az adott intézménynél, annál több mocskosságról fog tájékozódni. Mindez elkerülhetetlen. Barátom, ki csak fél évet töltött el egy megyehivatalnál, már fejből tudta skandálni, hogy melyik felettesének melyik magáncég milyen ajánlatokkal hozakodott elő, s ennek milyen kedvezményes eredményei születtek… A hivatalnokoktól való megválásnak, félévenkénti cseréjének, innentől kezdve gazdasági-politikai tétjei is vannak, lévén az információ leszivárog.

Gondolkozzunk csak megyei szinten, hol párt-politikai érdekek és tőkés érdekek boronálódnak. Ahogy feljebb kerülünk a hierarchiában az információ áramlás annál nyilvánvalóbb, viszont az információk lefelé való rétegződése meggátolhatatlan. A hierarchián belüli „fentebb lévők” érdeke egyértelműen az lesz, hogy a „lentebb lévők” minél hamarabb cserélődjenek, ezzel is gátolva az információ szakadatlan áramlását. Másképp fogalmazva: a hivatalnokok folyamatos cseréje ebben a közegben elsősorban nem gazdasági, hanem politikai jellegű.

 Ebben a közegben már eleve egyfajta elithez tartozást jelez az, ha az adott hivatalnok egyfelől megmászhatja a ranglétrát, másfelől kirúgás fenyegetettsége nélkül teheti. Az informális – formális felosztás ezen közegen belül másképp működik, hiszen felsőbb rétegenként szűrt, nem úgy mint pl. a rendőrségnél, hol már az újoncnak is tudnia kell „csövest verni.” Mindez nem véletlen, hiszen itt sokkal nagyobb tétekről van szó – milliós/milliárdos tételekről.

A hivatalnoki létra megmászása pedig magával hordja azt a tényt, hogy „minél magasabban vagy, annál több mocskosságról tudsz,” egyfelől, másfelől pedig „minél magasabban vagy, s ennek a magas létrafoknak a korrupciós tétjéről még mindig nem szivárogtattál” jelenti azt, hogy magad is korrumpálható vagy, hiszen nem fordultál sajtóhoz, stb. A hivatalnoki hierarchiában az „egy vagy közülünk” informális elismerés egyre igazabb rád, ahogy mászol felfelé!

Végül, ha például egy megyeházi alelnöki/főtitkári pozíciót tudhatsz magadénak, elérkeztél arra a szintre, ahol legalább annyi mocskot tudnak rólad (hiszen asszisztáltál), mint amennyit te tudsz róluk, tehát az informális „szolidaritás” intézménye kialakul kettőtök közt a korrupcióban, mely motivációk mezején csak annyit tesz: „te nem köpsz ránk, cserébe mi sem köpünk rád!”

Hogyan tudja pozicionálni magát egy radikális baloldali formáció akkor, ha ezen szektor dolgozóit kívánja megszólítani, mi több, radikalizálni? Lévén, hogy ilyen sűrűn váltogatják a hivatalnoki pozíciókat, az adott radikális baloldali formációnak tudtában kell lennie azzal, hogy sokszor, mikor magánszektor dolgozóihoz szól, volt-hivatalnokokat is meg fog szólítani. Másfelől, mindenféleképpen a jelenleg szinte egyáltalán nem létező szivárogtatókat kell életre hívnia, mi több, arra serkentenie őket, hogy ne csak a belső korrupciót szivárogtassák ki, de mindenekelőtt az önkormányzati/állami és magánszféra közti intim viszonyt tárják föl honfitársaik szeme előtt.

Továbbá: radikalizálható-e a jogosítvány kiadásáért, a NAV hétköznapi működéséért felelős, ilyen-olyan ügyfélfogadó, stb. hivatalnok? Egyfelől, ha a szivárogtatások havi szinten érkeznének, akkor: igen. Másfelől, amíg saját munkakörük bürokratikus abszurditásai ki nem hangsúlyoztatnak: nem. Mindenki tudja, hogy nagyjából fele akkora hivatalnoki rétegre lenne szükségünk, ha más társadalmi és gazdasági rendszerben élnénk. 

Tudunk-e szólni a hivatalnoki alsóbb szintek para-szociális juttatásairól? Igen, hiszen a többségi hivatalnok nem részesül belőle. Számosságukat tekintve mindig is ők lesznek többségben, és a felsőbb rétegek vs. Köztük húzódó különbségeket kihangsúlyoznunk csak is előnyös lehet.

7. Közlekedés, szállítás
Büszkeség – mert, hogy erről lenne szó. A MÁV dolgozói rendszerváltás előtt büszkék lehettek munkájukra, s mostanra már nem. A VOLÁN, vagy helyi-érvényű vállalatok, mint pl. BKV, vagy SZKT, már nem. Hát mi történt?

Először is, marxista szemszögből meg kell jegyeznünk, hogy e dolgozók egy része értékelőállító munkát végez, mikor is árukat szállít A pontból B pontba, de a neoliberális, neokonzervatív bagázsnak hála, vasutaink e részét már privatizálták… Az ember hihetné, hogy ezen objektív gazdasági tényezők nem „jelentkeznek” (pl.) a MÁV dolgozók szubjektív felfogásában, de ez nyilvánvaló tévedés lenne. Ezen logisztikai szervezetek valójában legközelebb állnak a formálisan „militáris” formációkhoz, s nem véletlenül:

 Forrás: MÁV (2015)

A logisztikai feladatok részletetességük tekintetében megegyeznek egy hadsereg feladataival, bonyolultságával, rétegződésével, feladatmegosztásával. Nem véletlen, hogy „tiszteket” találunk a vasútnál.

A nemek arányát tekintve zavarba ejtő kép tárul elénk. Három éves korom óta a mai napig használom a vasutat, mely jelentsen mondjuk összesen 150-300 utazást összesen, és akkor nem számoltam bele azt az időt, mely alatt az állomásokon való várakozást értem. Ha a MÁV-ról beszélek, azt kell mondjam, hogy megfigyelésem szerint a vonatvezetők 95%-a férfi. A távolsági buszok (VOLÁN, stb.) esetében ez az arány egy kicsit alacsonyabb, úgy az 50-75 megtett utam alapján, a sofőrök 85%-a volt férfi. Nagy eltolódás mutatkozik, ha a városi tömegközlekedést (busz, metró, villamos) nézzük, ahol úgy 30-40% a nők aránya troli, villamos, busz, stb. vezetői állásokban. Ami a kalauzokat illeti, a vonatokon és távolsági buszokon 60%-uk férfi, 40%-uk nő. 

Na, de azzal kezdtem, hogy „büszkeség!” Hát mit is jelent ez? Büszke volt a vasutas arra, hogy behálózta majd’ az egész országot a vasút, hogy nem vagy alig késett. Büszke volt a vasutas arra, hogy alig késett (ha egyáltalán) az ő járata. Mi több, büszke volt a „kaller” arra, hogy az utasokat ellátó kiskocsik mentek vagonról-vagonra, fülkéről-fülkére. Büszke volt a „kaller” és a vonatvezető is arra, hogy külön étkező kocsi volt. Mindezek megszűntek a neoliberális „racionalizációs” folyamatoknak köszönhetően.

Ma szégyenli a kaller, a vasutas, a mozdonyvezető, hogy tetveket kaphatnak el az utasok, csak mert rossz helyre ültek. Ma szégyenli a vasutas, hogy az utasok akár ivóvíz vagy étek nélkül maradhatnak, mert sem utasellátó talicskák, sem éttermi kocsik nem léteznek. Ma szégyenli a vasutas, hogy a MÁV évente 4 évet késik…

Kérem az olvasót, hogy higgye el, hogy ők ezt személyesen szégyenlik! Nem azért, mert magukat személyesen felelősekként éreznék, épp ellenkezőleg, azért, mert tudják, hogy őket strukturálisan verik át, kezdve a rendszerváltás utáni MÁV (profitábilis részlegek) privatizációjával, a teljesen korrupt vezetősséggel, vagy az egész gerinctelen, reformista, politikailag vezérelt szakszervezeteikkel.

A tömegközlekedési dolgozó, ha idősebb, tisztában van a „régi szép korral,” ahol a korrupció, az utazók átverése, stb. nem volt ennyire elterjedt, ahol a majd-katonai szervezetük jelentett valamit, egyfajta nosztalgiával van a régebbi korok iránt. Az újoncok, tetszik vagy sem, teljes cinizmussal élik meg a napi nyolc órájukat.

A korrupcióról. Egy vicc! A MÁV dolgozóit megilleti egy rokonaikra kiterjedő 90%-os kedvezmény. A legtöbb „visszaélést” körükben ebben láttam. Fogadott/behazudott/stb. rokonaiknak jutalmaztak ilyen kedvezményeket, de milyen jelentőséggel is bír mindez ahhoz képest, hogy milyen súlyosan verik szét nem csak béreiket, de szolgáltatásukat is?!

Ami a radikalizálhatóságuk lehetőségét illeti, figyelembe véve a szocialista múltat, azt mondanám, hogy elsődleges kihívást reformista szakszervezeti képviseletük jelenti. Egyfelől többségük tudja, hogy a megvalósult szocializmus alatt „az a szar, amit csinálnak, úgy kétszer jobban működött,” másfelől tudják, hogy reformista szakszervezeteik évente ígérnek csurranást, cseppenést… Pontosan ezért kell bármiféle radikális baloldali szervezetnek a büszkeségükre hatniuk, a jelenlegi szégyenükkel szemben!

Összegzés:
Bármely radikális baloldali vagy kommunista formáció számára elkerülhetetlen a tárgyalt munkakörök esetében a korrupciós és azon keresztül létrejövő vagyoni rétegződések említése, hiszen a korrupción keresztül vagyonosodók a rendszer természetéből kifolyólag élnek jobban, s mint ilyenek, a rendszer élvezői, végső soron támogatói. Ebből következik, hogy a nem-korrupt nővér szemben a korrumpálható nővérrel, lehetséges elvtárs, míg utóbbi egy olyan réteg képviselője, melyet meg sem célozhatunk.

A jelenlegi szakszervezetekről elmondható, hogy vagy reformisták, vagy egyenesen általános kormány-pártiak, s mint ilyenek a dolgozókat verik át, a dolgozók radikalizálhatóságát korlátozzák. Ha egy kommunista (stb.) ma általános sztrájkban merne gondolkodni, mindenféleképpen ezen szakszervezetek megkerülésével kell számolnia.

Szó esett afféle „nosztalgiákról” is. Ultrabaloldali elhajlás lenne az az álláspont, hogy „hagyjuk a fenébe (pl.) a MÁV dolgozók élő emlékezetét a dicső régi szép időkről.” Igenis tessék felismerni, hogy ezen nosztalgia az osztályharc terét képzi ma, s tessék felvenni a fegyvert e téren.