Bruno Astarian The value and its abolition c. írása a Gilles Dauvéval közösen írt  Everything must go – the abolition of value c. könyvének (2015, LBC Books kiadó, Berkeley, USA) fontos részét képezi. Erről szól most blogbejegyzésünk.

Astarian az 1. fejezetben Marx értékfogalmát, az érték eltörlésének kérdését veszi górcső alá, leginkább Marxnak a Gothai program kritikája és a Tőke 1. kötetének egyes fejezetei alapján. Ha nagyon vázlatosan is, de Marx a Gothai program kritikája c. művében felvázolja azt, hogyan is nézne ki a szocializmus a gyakorlatban (vagy ahogyan ő nevezte: a kommunizmus első foka). Astarian szerint a Marx által leírt kollektív tulajdon keretei között a munkásoknak csak a bére nő, de maga a bérezés nem szűnik meg. Azért nem szűnik meg, mert a tervezők döntik el pontosan (és nem maguk a dolgozók), hogy az előállított termékekből, szolgáltatásokból mennyit kapnak meg a dolgozók, és mennyi az, amit a tervezők visszatartanak egyrészt arra, hogy a nem dolgozók is részesüljenek a javakból, másrészt arra, hogy a technológiát fejlesszék (annak érdekében, hogy még kevesebbet kelljen dolgozni). Astarian szerint – és ebben igaza van – Marx nem mond semmit arról, hogy ez a tervezés hogyan is fog működni, hogyan lesz beleszólása az embereknek a tervezés folyamatába. Szerencsére ezt a későbbi marxista szerzők egy része (pl. Paul Cockshott és Allin Cottrell Towards a New Socialism c. művükben kifejtik). A szerző azt tartja a legfontosabbnak, hogy a kollektív tulajdon, a kollektív munka, a munkajegy (pénz helyett) bevezetésével, a csereérték megszűntetésével az érték mint olyan is meg kell, hogy szűnjön.

A szocializmusban pénz helyett munkajegy lesz és ezzel annyi termékhez vagy szolgáltatáshoz lehet hozzájutni, amennyi munka megtestesül abban. De hogy mennyi munka testesül meg egy termékben vagy szolgáltatásban azt nem az határozza meg majd, hogy konkrétan azt a terméket vagy szolgáltatást mennyi munkával állították elő, hanem az, hogy NAGY ÁTLAGBAN mennyi munka (ahogyan Marx fogalmazott: mennyi társadalmilag szükséges munkaidő) volt szükséges az előállításához. De mivel az emberek képességei, gyorsasága eltérnek egymástól, ezért valójában más-más munkaidő állhat két teljesen egyforma termék előállítása mögött is. Ha egy gyorsabb dolgozó állította elő a terméket, akkor például kevesebb munkaidő kellett hozzá, így aki számára ez a termék szükséges az több munkajegyet (munkaidőt) fog adni érte, mint amennyit a valóság indokolna. A lassabban dolgozót viszont nem bünteti senki meg, békén hagyják. Így szerinte a mai hétköznapokra jellemző „munkahelyen töltött idő” és a „munkával töltött idő” kettőssége meg fog maradni. Csakhogy, ha a Marx szavaival mindenkitől a képességei szerinti munkát várjuk el, akkor továbbra is kellenek művezetők, ilyen-olyan ellenőrök, akik azt nézik, hogy ki az, aki tényleg (képességei szerint) dolgozik, és nem lóg. Mennyiben lenne mindez más munkaszervezés, mint egy kapitalista vállalatnál?

Astarian egy az 1920-as években Hollandiában alapított balkommunista csoportnak ad igazat, akik egyik 1930-ban megjelent kiadványukban a bolsevikokat kritizálták, és azt hirdették, hogy vissza kell térni ahhoz, amit Marx a Tőke I. kötetében leírt. Ezek alapján a termelést kizárólag munkaidő alapján szabad mérni, és meg kell határozni, hogy mely termékhez mennyi idő kell, hogy előállítsuk. És ezt a mérést, számolást semmilyen központi szerv nem végezheti, hanem maguk a dolgozók teszik ezt meg, méghozzá úgy, hogy folyamatosan mérik, hogy az ő saját munkájukkal mennyi idő alatt készül el egy-egy termék. Ebben a balkomm szövegben központi tervezésről, elosztásról nincs szó. Azonban Astariannak az nem tetszik, hogy az elosztást végül nem maguk a dolgozók, hanem a vállalatok végzik, és a dolgozók így alá vannak vetve a vállalat akaratának. Astarian igazából nem érveli meg ezt az utóbbi erős állítását. Úgy tűnik, hogy neki az az egyetlen elfogadható gazdasági rendszer, ahol a megtermelt javakat közvetlenül az azt előállító ember osztja el – de ha ebbe egy pillanatra is belegondolunk, akkor ez nyilvánvalóan gyakorlati képtelenség. Végül az idézett balkommunisták szemére veti, hogy nem küszöbölik ki a versenyt az általuk leírt rendszerben. Valamint mi garantálja, hogy egy termelékenyebb vállalat nem akar majd több munkaóra alapján részesülni a javakból, mint amennyi valóban indokolt? Astarian szerint a dolgozók, a vállalatvezetők, könyvelők nem szentek és igyekeznek majd nyerészkedni. A munkaidő alapú elszámolás Astarian szerint nem szünteti meg az értéket, pusztán az öntudatra, becsületre bízza azt. Megoldást viszont nem mond minderre. A tervezést – mint a verseny mechanizmusának alternatíváját és a fenti veszélyek csökkentésének eszközét – elutasítja.

Írásának 2. fejezetében Astarian elsősorban az absztrakt munka és az érték mérésének problémáival foglalkozik. (A konkrét munka az adott dolog előállítása során végzett konkrétan leírható fajtájú munka, míg az absztrakt munka az, ami minden dologban közös: miszerint valamennyi munkaidőnyi munka volt szükséges az előállításához.  A marxizmus szerint ez határozza meg az áru értékét.) Astarian szerint Marx számára az absztrakt munka fogalma igazából nem volt fontos, és nem is definiálta pontosan, csak a követői pl. a szerző által erősen kritizált Rubin tartotta annyira fontosnak. Astarian szerint Marx igazából két megközelítést használt, amikor az érték lényegéről, eredetéről beszélt: az egyik egy fiziológiai, természeti megközelítés, amely szerint egy egyedi (az össztársadalmi munka homogén masszájaként nem értelmezhető ) élőmunkával (munkaerő beletételével) beleszállt valami (az érték) az adott dologba. A másik egy társadalmi megközelítés: az áruk összértéke megegyezik a befektetett (homogén, mert az össztársadalmi munka egy homogén massza) munka összes munkaidejével. A szerző szerint Marx munkáiból az is kiolvasható, hogy önmagában a konkrét élőmunkával is érték képződik. Astarian szerint az érték meghatározásakor nem az árucsere a döntő mozzanat. Az érték születése már előbb lezajlik: az ember és a természet közötti interakcióval, vagyis magával a munkával. Marxnak a Tőkét nem az árufetisizmusról szóló elemzéssel kellett volna kezdeni, hanem a munkavégzés természetének elemzésével. Ez lett volna a Tőke nulladik fejezete.

A 3. fejezetben a szerző leírja, hogy ő hogyan tekint Marx érték elméletére, mit módosítana benne. Hiányolja Marx és ortodox követőinek esetében, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy a tőkések a termeléshez nyersanyagokat, alkatrészeket is beszereznek. Nemcsak árucsere van, nemcsak ott határozódik meg az érték, hanem a termelők egymás számára is termelnek, és ez is meghatározza az érték mibenlétét. Marxnak is ezzel kellett volna kezdenie a Tőke c. művét. De mire is gondol Astarian?

A szerző szerint a munka nem pusztán munkaerő ráfordításból (erőkifejtésből) áll (ahogyan Marx írta), hanem része a termelékenység fokozása és a standardizálás. A termelő, a munkát végző folyamatosan harcban van az idővel, mert a verseny erre kényszeríti. A munka tehát nemcsak abból áll, hogy interakcióban vagyunk a minket körülvevő természettel, hanem közben maga a munkavégzés módszere, a nyersanyagok, sőt maga a végtermék is változik, annak megfelelően, hogy a terméket rövidebb idő alatt állítsa elő a termelő – azért, hogy erősítse pozícióját a társadalomban.

Astarian szerint fontos, hogy nemcsak arról van szó a kapitalizmusban, hogy a tőke újratermeli önmagát, felhalmoz, hanem a létező tőkés vállalatokból újak is létrejönnek, amelynek révén új áruféleségek születnek, olyan dolgoknak is értéke lesz, amelyeknek addig nem volt. Ugyanakkor az oligopóliumok, monopóliumok hátráltatják az új vállalatok létrejöttét és a termelékenység javítását – ezért próbálnak az ilyen vállalatok létrejöttének valamennyire gátat vetni a kapitalista államok.

Astarian szerint a használati érték nem egyezik meg az adott dolog önmagában vett hasznosságával. Miért? A termelő nem tudhatja biztosan, hogy az adott áru, amit előállít és saját maga hasznosnak gondol, hasznosnak tervez, vajon hasznos lesz-e a vevő számára is? Ezt a szerző felhasználhatósági  értéknek (utility value) nevezi, amivel arra akar utalni, hogy egy árunak nem természetes velejárója, hogy felhasználható. De miért vezeti be ezt a fogalmat a szerző pluszban a használati érték és a csereérték mellett? Azért mert például egy asztal nem pusztán használati értékkel bír – mielőtt még piacra dobnák -, hanem felhasználhatósági értékkel is, mert a termelőnek már akkor is az árucsere (az asztal majdani eladása) járt a fejében, amikor az asztalt gyártotta. Ahhoz, hogy szinte biztosan eladható legyen az asztal, az asztalok standardizálására van szükség. A standardizálással a használati értékből felhasználhatósági érték lesz. Ez az érték ugyanúgy része az áru formának, mint a csereérték, és a csereértékkel együtt el kell majd törölni. Így lesz lehetséges majd az, hogy a kommunizmusban a szükségletek sajátosságai összhangban legyenek az azokat kielégítő tevékenységek sajátosságaival.

A kapitalizmusban nemcsak a termékeket, hanem a munkafolyamatokat is állandóan standardizálják. Nincs helye a képzeletnek és az improvizációnak. Ez a munkavégzés azonban nem absztrakt munka, hiszen a standardizálása során konkréten változtatnak a munkalépéseken (munkát végeznek magán a munkán is) – természetesen a tőkés érdekei szerint. Astarian szerint ezért el kell vetni az „absztrakt munka” marxi fogalmát és helyette az értéket adó munka (valorizing labour) kifejezést kell bevezetni. A szerző szerint mindez nem szakítás Marx nézeteivel, sőt azoknak a következetes tovább gondolása a mai viszonyokhoz igazodva.

A szerző arra a következtetésre jut, hogy az érték szubsztanciája az idő. Az érték előállításához mindeképpen idő kell. Az adott termék előállításához használt gépből is átmegy érték a termékbe (ez az amortizáció valójában). De a gép előállítása is munka eredménye, vagyis felhasznált időt képvisel. És mivel az egyes áruk előállítása mindenképpen különböző termelékenységi szinteken történik, ezért egyenlőtlen az árucsere: nem azonos értékek cserélődnek ki. Így az árucserével egyidőben nemcsak az érték, hanem az idő is cirkulál. Ez egyben azt is jelenti, hogy az értéket az idővel lehet mérni. Az az eladó, amely magasabb termelékenységgel előállított árut ad el másnak az kevesebb értékért több pénzt (több értéket) kap. Ez azt jelenti, hogy időt kap, mások munkaidejét kapja meg részben ingyen. Ezért, ha az értéket el akarjuk törölni, akkor termelés időkorlátját, magát a termelékenységet  is el kell törölni.

Tipikus kép a Lopott idő c. filmből (2011), ahol mindenki karján ott látható, hogy mennyi ideje van még hátra az életéből. A dolgozók vagy munkavégzéssel juthatnak hozzá az időhöz vagy úgy, hogy mástól erőszakkal elveszik

A negyedik fejezetben Astarian azt próbálja megvilágítani, hogy fejtegetéseinek milyen gyakorlati jelentősége van – különösen az osztályharc szempontjából? Először is a post-work irányzat egyik fő képviselőjét, Postone-t (és annak Time, Labour and Social Domination c. művét) kritizálja, mert végül is nem szakít az absztrakt munka fogalmával, sőt azt sugallja, hogy a kapitalizmusban nem a kizsákmányolás jelenti a társadalmi viszonyok lényegét. A munkaerő és a tőke közötti cserét ugyanolyan cserének tekinti, mint az árucserét, pedig a munkaerőnek nincs más választása, mint eladni önmagát. Így – Astarian szerint – Postone ezzel az osztályharcot gyakorlatilag a sima bérharcra redukálja, és nem képezheti alapját a kommunizmusnak.

A proletariátus nem az értéktörvénnyel folytat küzdelmet, hanem a tőkével szemben. Így van ez a munkaerőpiacon, a termelésben és magánéletükben (szabadidejükben). A munkaerőpiacon a dolgozó nem tudja meghatározni saját munkaerejének árát (mert azt a termelékenységi kényszer és a bérharc dönti el). Csak akkor képes erre, ha felveszi a küzdelmet a tőkével szemben. A termelésben a dolgozót arra kényszerítik, hogy minél több értéktöbbletet állítson elő. Azonban a kapitalista az, akinek monopóliuma van a termelőeszközök felett. A dolgozó vele áll szemben és nem az értéktörvénnyel. A kapitalista gépesít, automatizál, robotizál, mert a gépek nem beszélnek vissza. A dolgozó ekkor is magával a tőkével kerül szembe. A dolgozó a magánéletében saját munkaerejét kényszerül újratermelni. Ha ezt nem teszi meg, akkor hamarosan elveszti munkáját. A munkaereje újratermelésekor be van határolva, hogy mit fogyaszthat (nem túl sok alkoholt és egyéb élvezeti szert), és közben nem fogyaszthat drágán sem, mert annyi pénze meg nincs. Magánéletét, szabadidejét is a munka tőkének való alávetettsége határozza meg.

Van a hétköznapi osztályharc és van a felkelés. A hétköznapi osztályharc csak egy bizonyos vállalat ellen folyik, nem a tőke ellen általában. A hétköznapi osztályharc tipikus formája a sztrájk. A sztrájk során a termeléskiesés és a profit kiesése miatt értékrontás (devalorization) történik: az élőmunka nem ad annyi értéket, mint amennyit szokott. A sztrájkok elszaporodása az igazi oka a gépesítés és a robotizálás felgyorsításának. Az állótőke arányának növekedésével azonban csökken a profitráta, így értékrontás történik. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az érték megszűnne.

Astarian az érték megszüntetését a felkeléstől várja. Itt tehát már nem is értékrontásról ír, hanem értékmentesítésről (devaloration). A felkelés minőségileg eltér a hétköznapoktól, a sztrájkoktól. A felkelés során a proletárok elveszik a kapitalisták tulajdonának egy részét, és a felkelés igényei szerint használják a kapitalistáktól elvett tulajdont. Az elvett tulajdont azonban nem a felhasználhatósági érték vagy a csereérték logikája alapján használják. Az elvett épületeket nem eredeti funkciójuk szerint használják, hanem gyűléseznek benne, például a hipermarketeket sem a szokott funkciója szerint használják, hanem az élelmiszerek ingyen szétosztására. A fogyasztói igények kielégítése is megváltozik, pl. közösségi konyhákat állítanak fel. A tőke eredeti értéke tehát már nem számít. A tőke megszűnik tőkének lenni. A termelékenység és a standardizálás már nem számítanak szempontnak. A felkelés új társadalmi viszonyokat jelent. Az érték helyére a nem-érték lép. Az értékmentesítés azt a folyamatot jelöli, amely az értéktől a nem-értékig vezet. Az elvett tulajdon megszűnik tőke lenni, megszűnik érték lenni és nem is lehet kereskedni vele. Pusztán használják azt a társadalom javára. Így lehet megalapozni a kommunizmust. A termelékenység szempontjának eltörlésével gyökeresen más viszony alakul ki az idővel kapcsolatban is. A mennyiségi elvárások helyébe a minőségi elvárások lépnek. A termelés önmagában nem csak valaminek az előállítását fogja jelenteni, hanem élvezetet is. Ezt Astarian „nem-csak produktív termelésnek” nevezi (angol rövidítéssel NOPA-nak – not-only-productive-activity). A tulajdon megszűnésével a szükséglet jelentése is megváltozik. A szükséglet nem azonnali igényt, nem a mai értelemben vett fogyasztást fog jelenteni, hanem egy folyamatot, amelynek a végén biztos, hogy megkapjuk, amire szükségünk van. Így ha valaki éhes, akkor nem a rettegés fogja el, hogy meghal, hanem tudja, hogy éhségét csillapítani tudja. A konkrét munka átalakulásával a koszos, nehéz munkák is élvezhető, közösségi tevékenységgé alakíthatók, amelyben egymás társaságát élvezni tudják az emberek. A mai értelemben az már nem is munka lesz, hanem egy értéktől mentes termelő tevékenység. Az emberek felszabadulnak az idő nyomása alól, a szükségletek azonnali kielégítésének, a fogyasztásnak a vágya alól. A mai értelemben vett termelés és fogyasztás megszűnik, így a kettő közötti elválasztás is értelmét veszti.  
----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen