Jeremy Davies: The Birth of the Anthropocene

(The University of California Press, 2016)

A könyv egyes részeinek (bevezető, 1. fejezet, következtetések, vagyis kb. a könyv egynegyedének) összefoglalása.

Az antropocén egy olyan koncepció, amely szerint a holocén nevű földtörténeti időszakot, amelyben most vagyunk, felváltja az antropocén. A szerző szerint most a holocénből megyünk át az antropocénba. Egy átmeneti időszakban vagyunk, így most érdemes gyökeresen újra gondolni bolygónk környezetének (vagy ahogy a szerző nevezi: fizikai világának) állapotát, és azt, hogy milyen irányba gondolkodjunk erről. Fontos esemény, hogy a holocén véget ér, mert kizárólag ebben a földtörténeti időszakban létezett a földön emberi civilizáció.

Az antropocén szóban azért szerepel az ember (antropos) szó, mert az antropocént az jellemzi, hogy az ember minden korábbinál mélyebben beavatkozott a fizikai világba, sőt nagyobb hatással van a környezetre, mint a környezet saját magára – emberi hatástól független önmozgása, körforgása révén.

Nincs arról szó, hogy itt lenne a világvége –  az emberen kívül más lények is jelentős hatással vannak a fizikai világra ezután is. Az antropocén nem a világvége és nem is feltétlenül vezet tovább az emberi civilizáció pusztulásához. Az antropocén eljövetelét nem tudjuk megakadályozni. A feladat az, hogy megtaláljuk benne a helyünket és ne romoljon tovább környezetünk állapota.

A könyv 37-38. oldaláról idézek hosszabban, mert ebben az egyetlen példába sűríti be a szerző a fő problémákat és egyben a megközelítést, amelyből az antropocén koncepciója kiindul:

„A fajok kihalása és az emberi elnyomorodás kéz a kézben járnak. A Viktória tóban honos állatfajok közül kétszáz – máshol nem fellelhető – hal pusztult ki mióta 1952-ben a tóba telepítették a nílusi sügért. A sügért haltenyésztés céljából telepítették be és valóban nagy üzlet lett belőle. De a tó partjain élők között olyan súlyos az alultápláltság, hogy 10-ből 4 gyerek fejlődése jelentősen elmarad a normálistól. Mi ennek az oka? A sügér üzlethez jelentős hajók, feldolgozó üzemek és a jól fizető országok piacaihoz való hozzáférés is szükségesek. Ezen termelőeszközök tulajdonosai azok, akiké a profit, a halászokat pedig proletárokká tették. A gyerekeket a nők gondozzák, a nők biztosítanak számukra ételt, de a nők nem lehetnek halászok. Nekik csak a legalja munka jut: a hal hulladékának kezelésével foglalkoznak vagy a halászok tömegei által lakott városokban lévő bordélyházakban dolgoznak prostituáltként. (…) Ily módon a lassú tűzzel égő ökológiai és humanitárius katasztrófa a nílusi sügér étkezési szokásainak az etnikai, nemzetiségi (3 ország határolja a tavat), osztály- és nemi tényezőkkel való összegabalyodásából fakad.”

Hozzáteszem: pusztán ez az egyetlen példa is jól mutatja, hogy mennyire szűklátókörű az, aki csak az ökológiai katasztrófát látja, de a kapitalizmus működésével való szoros összefüggését már nem veszi észre. A könyvet olvasva kiderül, hogy szerzője is így gondolja.

Földünk állapota mérhető.

A könyv 1. fejezetében Davies ad néhány kézzel fogható adatot is arról, hogy az ember milyen mértékben avatkozott be a fizikai világba. Ezekből néhány:

A tengerek felső rétegeit és a kontinentális talapzatot sokkal súlyosabb károk érik mint a szárazföldet. A 20. század végén – konzervatív becslés szerint is – a tengeri halászhajók a kontinentális talapzatok felének tengerfenekét forgatták fel (a tengerfenékig érő húzóhálóik révén). A tengeri fajok 90 százaléka él a kontinentális talapzati részeken. E részeken a biológiai termelés egyharmadát már a haltenyésztés adja. De ez még mindig nem elég. A halak halászása elképesztően lecsökkentette a halállományt. Az 1980-as évek óta ezért csökken a vadon élő halak fogásának mennyisége. Az Északi-tenger gyakorlatilag kiürült: a 4kg-nél nagyobb halak száma több mint 97 százalékkel csökkent az elmúlt 30 évben. A tengeritehenek, tengeri teknősök, bálnák és számos tengeri ragadozó fajok száma világszinten 85%-kal csökkent, tehát kb. a korábbi egyhatodára esett vissza. Hamarosan eljutunk oda, hogy a haltenyésztésből több hal fog származni, mint a halászatból. (A halászat egy része a haltenyésztést szolgálja: a kifogott halakat a tenyésztett halaknak adják táplálékként.) Korábban a halfajok sokszínűsége miatt a táplálékpiramis magas volt, de mostanra lelapult és a táplálék egyre nagyobb részét algák és egyszerű halfajok teszik ki. Ennek eredményeként a világ összes gerinces állatának száma a felére csökkent mindössze 40 év alatt (1970-2010 között) és az édesvízi állatok száma negyedére csökkent!

De mi a helyzet bolygónk felszínének állapotával? A kontinensek területének már csak egynegyede nevezhető vadonnak, de e területek nagy része amúgy is alkalmatlan lenne mezőgazdaságra vagy fakitermelésre. A bányászat és az építőipar évente 30 – 57 millió tonna közötti anyagot mozgat meg. Ez durván annyi anyag mint amennyit a folyók a tengerekbe hordanak (valahol 8 – 51 millió tonna között évente). De az emberi civilizáció közvetve még több anyagot mozgat meg: a talajerózió okozásával. Mindent összeadva, az emberi civilizáció tízszer annyi talajt, sziklát mozgat meg mint a természet! A talajerózió miatt a Földön évente egy Magyarországnyi terület válik megművelhetetlenné, az elmúlt 50 évben a Föld termőterületének egyharmada vált ilyen úton terméketlenné. És ebbe még nincs beleszámolva a túllegeltetés és az erdőpusztulás miatti termőterület veszteség. E folyamat legnagyobb vesztesi a létfenntartásukra termelő gazdák. És ők – a legszegényebbek – azok, akik a legkevésbé tudnak hozzájutni a növényvédőszerekhez, amelyekre egyre nagyobb szükség van a talaj minőségének romlása miatt. Nem csoda, hogy a szegényebb országokban a városokba áramló szegények tömegei miatt a nyomornegyedekben élők száma 2000-2012 között kb. 100 millióval nőtt (760 millióról 862 millióra). Így a talaj eróziója és a nagyvárosi nyomor terjedése, s így a bűnözés növekedése szorosan összefügg.

Az élelmiszertermelés és az erózió mára már dominálja az alapvető biogeokémiai körforgásokat Földünkün. Különösen a nitrogén és a foszfor fontos. Elsősorban a műtrágyagyártásnak betudhatóan az emberi civilizáció megduplázta a reaktív nitrogén képződését. A termőföldekbe évente 23 millió tonna foszfor jut (nagyrészt műtrágya részeként). Érdemes megemlíteni, hogy a foszfor alapanyaga a foszfát egy nem megújuló ásványi anyag: egész egyszerűen kibányásszák azt. Évente 33 millió foszfor tűnik el, amiből 13 millió tonna étel formájában (mi emberek és az állatok megesszük majd ürülék formájában távozik egy része), 20 millió tonna viszont talajerózió formájában tűnik el. A foszfor és a nitrogén túlzott mennyiségben vízbe jutása eutrofizációhoz vezet, amely nem más mint „egy olyan folyamat, melynek során a szennyvízben lévő foszfor és nitrogén túl nagy mennyisége a víz elalgásodásához vezet. Eutrofizálódás folyamán az állóvizekben a tápanyag feldúsul, ezért elszaporodnak az elsődleges termelő szervezetek: a fitoplanktonok, a gyökerező hínár- és mocsári növények.” (wiki)  E növények túl sok oxigént vesznek fel, a vizek zölddé és állatok által lakhatatlanná válnak. Ma a Földön 2-3-szor annyi foszfor jut az óceánokba, mint a mezőgazdaság megszületése előtt. A túlzott kitermelés, felhasználás majd kibocsátás megbontotta a természetes foszfor körforgást, ami egy viszonylag zárt körforgás volt, amelyben a foszfor mennyisége nem változott.  Az állattenyésztés is jelentős foszfor kibocsátó: csak az USA állatai másodpercenként 40 tonna trágyát ürítenek, amelyeket nagy tárolókba gyűjtenek a tenyésztők. Ennek egy részét trágyázásra használják fel, de jelentős része elszivárog a talajba, vagy folyókba, tavakba jut. A sertéstrágyában, hulladékban van  kénhidrogén, cianidok, nehézfémek, különböző fertőzéseket okozó kórokozók, de újszülött kismalacok, meg nem született magzatok, valami a sertéseknek adott gyógyszerek maradványai is.

Az óceánokban egyre több műanyagból származó részecske található. Egy mérés alkalmával a Csendes-óceán egyik északi részén, amelyet a cégek lényegében szeméttelepnek használnak, a műanyag részecskék tömege hatszor akkora volt, mint a planktonoké.

Az emberi széndioxid-kibocsátás miatt a felszíni vizekben megnőtt a hidrogén ionok mennyisége, más szóval savasabb lett a víz: a savasság 26 %-kal nőtt.

A grönlandi jégtakaró olvadása miatt az Atlanti-óceán északi részén a víz leáramlása hirtelen leállhat – márpedig ez Földünk óceáni áramlásának fő csomópontja. Márpedig az globális óceáni áramlás határozza meg a Föld felszíni energiaáramlását.

Mindezek után kisebbfajta csoda, hogy az utóbbi pár évtizedben csak a fajok 1%-a halt ki. Ez szinte semmi a földtörténet 5 nagy kihalásához képest, amelyekben a fajok háromnegyede vagy annál több pusztult ki. Ez az 1%-os adat azonban nem mond el mindent. Nagyon sok faj van, amelyek populációja nagyon lecsökkent. Ha a veszélyeztetett fajok egyedeinek száma a jelenlegi ütemben csökken, akkor a következő 1500 évben az emlős fajok háromnegyede, a következő 2300 évben a madár fajok háromnegyede, a következő 890 évben a kétéltű fajok háromnegyede fog kipusztulni. Ezek az időtávok geológiai szempontból nagyon rövidek. Egyre több és több a monokultúra, amelyekben hemzsegnek a kártevők és tombolnak a fertőzések. A természet zenéjének helyére monoton zaj lép. A társadalmi következmények pedig pusztítóak, ahogyan a Viktória tó már említett példája is mutatja.

És akkor még nem is beszéltünk a klímaváltozásról. Kolumbia legtöbb gleccsere elolvadt. A Kilimandzsáró hótakarójának négyötöde eltűnt. 2002-ben az egyik melegrekord alkalmával a Larsen B, az egyik hatalmas antarktiszi jégtábla, amelynek nagysága megegyezett kb. 5 Budapestével (saját kalkulációm, beszúrásom – 2479 négyzetkilométerről van szó), mindössze 3 hét alatt néhány jégheggyé olvadt el.

1750- 2011 között az 555 ezer millió tonna szénből, amit kibocsátottunk, 240 ezer millió tonna maradt a légkörben. Összehasonlításul: a legutolsó jégkorszak végére 200 ezer millió szén távozott az óceánokból a légkörbe. Az akkori időszakban, tehát a 22 ezer évvel ezelőtti (jégkorszak csúcsa) és a 8 ezer évvel ezelőtti (Holocén időszak hőmérsékleti maximuma, amikor is 0,7 fokkal volt melegebb a Föld mint az ipari forradalom előtt közvetlenül) közötti 14 ezer éves időszak során 4,9 fokot emelkedett Földünk hőmérséklete. És akkor itt fontos tudni, hogy a Földnek még 780 ezer millió tonna a szén készlete, amelyet a nem is olyan távoli jövőben ki is fogunk termelni és elégetni– ha így megy tovább minden.

Bár vannak olyan folyamatok, amelyek régen és most is fékezik a felmelegedést, de azt világosan kell látnunk, hogy vannak öngerjesztő részei is a folyamatnak. Csak egy példa az öngerjesztő folyamatra a sok közül: Az USA északnyugati részén a felmelegedés miatt elszaporodott egy kártevő, amely miatt jelentős mennyiségű fenyő pusztult ki, és a kipusztult fák rohadásából évente 250 millió tonna szén jut a légkörbe.

Semmilyen emberi beavatkozás már nem állíthatja meg a felmelegedést. A szárazföldi jégtakarók elolvadásával a növényzet, mocsár kerül a felszínre belőle pedig szén és metán szabadul fel. Ha az emberi (ipari) széndioxid kibocsátást gyorsan és radikális csökkentenénk is, akkor is csupán a jégtakarók elindult olvadása 0,73 fokot tesz hozzá a globális felmelegedéshez a 2100-ig tartó időszakban, és 1,62 fokot a következő 300 évben. És az alábecslés, mivel csak széndioxid kiáramlásával számol, a metánt nem is veszi figyelembe. (A metán még erősebb üvegházhatású gáz, mint a széndioxid.)

A 21. század első 14 éve mind benne volt az eddigi 16 legmelegebb év között 1880 óta, azóta mióta vannak adatok. A két további legmelegebb év 1997 és 1998 volt az El Nino effektus miatt.

A jelenlegi környezetvédő mozgalmak kritikája. Milyen hangsúlyváltásokra, irányváltásokra van szükség ezekben?

Az antropocén koncepciójából nem vezethetők le nagyon részletes politikai lépések, hogy mit is kellene tenni, de azért alap irányokról érdemes beszélni. De először a környezetvédők kritikájáról:

A legtöbb környezetvédő mozgalom a fenntarthatóságot helyezi középpontba – hibásan. Fel kell adni a fenntarthatóság, a fenntartható fejlődés koncepcióját. A környezeti válság már túl mély, a fenntarthatóság már odaveszett. E helyett egy sokkal komolyabb kihívással kell megbirkózni: meg kell tanulnunk a válságban élni, és olyan irányba tolni, hogy fennmaradjanak a komplex, sokszínű, sok fajból álló ökoszisztémák.

A 15. század végén elindult kapitalista globalizációval mozdultunk el egy új földtörténeti korszak felé. Elvégre 3 millió éve nem volt ilyen meleg a Föld, mint most, miközben csak 500 éve indult el a kapitalista globalizálódás folyamata – a nagy felfedezésekkel. A kapitalizmus hozta a népességrobbanást, a gépesítést, amely a szénre épült, a fogyasztási szokások radikális változását, Amerikában a rabszolgákat alkalmazó mezőgazdasági termelést. Majd pedig jött az USA hegemóniája, és a gazdaság olcsó olajra épülése, a mezőgazdaságban a Zöld Forradalom, a fordista tömegtermelés, és az újabb népességrobbanás. Ez utóbbit – lényegében a 20. századot - nevezi a szerző Nagy Felgyorsulásnak.

A fenntarthatóság koncepciója csak azt mondja, hogy őrizzük meg a jelenlegi állapotokat. Semmi más társadalmi, politikai célt nem tűz ki. Nincs szó semmilyen értelemben véve demokratizálásról, nincs szó a tőkések, menedzserek felelősségének firtatásáról, a kizsákmányolás kritikájáról. Így a kapitalisták végül is azonosulni is tudnak a fenntartható fejlődés szlogenjével, hiszen nem veszélyezteti igazából a gazdagságukat és hatalmukat. Csak annyit kell vállalniuk, hogy hatékonyabban használják fel az energiaforrásokat. Lehet, hogy ez a kritika kicsit túlzó, de akkor is fel kell adni a fenntarthatóság elvét.

A másik, ami elvet fel kell adni, az összefügg a fenntarthatósággal: ez pedig a „Növekedés határai” koncepció, amely az 1967-74 közötti kibontakozó Bretton Woods-i pénzügyi rendszer válságának idején  született meg – és nem véletlenül akkor. E válságidőszakot akkoriban energiaválságnak, olajválságnak nevezték. Valóban: olajárrobbanás (is!) lezajlott akkoriban – erre válaszul az lett az irány, hogy ne merítsük ki az olajtartalékokat, legyünk hatékonyabbak, a növekedésnek vannak határai. Csakhogy a növekedés határait gazdasági és ökológiai viszonyok határozzák meg, konkrétabban szólva: az erőforrások felhasználásáról szóló döntések határozzák meg, és az arról szóló döntések, hogy mennyi profitot lehet termelni az erőforrások felhasználásával. Egy szóval: a növekedés határait nem a bolygó határozza meg, ez egy tévedés.

Az antropocén koncepciója ezekhez képest egy más kiindulópontot javasol a zöld politikának. Nagy általánosságban szólva: az ökológiai szemléletet össze kell kapcsolni a demokráciával, a decentralizációval és az egyenlőséggel.

A nemzetközi kapitalizmusban a kitermelés érdekében az egyik ökológiai közösség szűnik meg a másik után: az erdők tarvágása, a mocsarak lecsapolása, a gátak és csatornák építése, a talaj kimerítése, egyre sósabbá válása, a talajerózió, a tengerfenék felbolygatása , a folyók eutrofizációja, a monokultúrák terjedése. Az antropocénre való átállás során erősíteni kell a sokszínű életközösségeket - teli  különböző biogeokémiai irányokkal. A legellenállóbb ökoszisztémák olyanok mint a virágzó civil társadalmak: sok különböző hang csendül fel bennük.

Szembe kell szállni azzal, hogy az összetettséget, a sokszínűséget a profit egysíkúvá tévő hatalma alá rendeljék. Így aztán – a vele elhangzó kritikákkal szemben - az antropocén nem arról szól, hogy alibit keresünk arra, hogy az erőforrásokat továbbra is esztelenül kitermeljük. E helyett arról van szó, hogy a vadvilágot védő jelenlegi mozgalom mintát adhat a demokratikus ökológiai gyakorlathoz, különösen ha a mozgalom nem a végkimenetről szól, nem határozza meg, hogy mondjuk egy tájnak hogyan kellene kinéznie, hanem magáról a folyamatról szól: az ellenállás demokratikus folyamatáról. A szerző szerint olyan kezdeményezésekre kell építeni mint például az öko-gazdálkodás, az őslakos bennszülöttek önvédelmi küzdelmei, a lokálisabb energia termelés, a politikában való részvétel választásokon való indulás formájában is (párt formában is, nemcsak civil szinten ).

Könyvének utolsó oldalain a szerző négy új irányt, hangsúlyt javasol:

Először: A termelés és az erőforrások kitermelésének országok közötti egyenlőtlenségét kell nézni. A zöld mozgalomban a világ lakosságának kisebb részét kitevő fejlett országokban működő, a fogyasztást kritizáló, természetvédő, az életminőséget javítani kívánó „környezetvédelem” dominál. A mozgalom súlypontja át kell, hogy helyeződjön a világ többségét kitevő kevésbé fejlett országokban működő környezeti igazságosságért küzdő mozgalmakra.

A válság a gazdagok és szegények közötti egyenlőtlenségeket növeli. A kevésbé fejlett országok (a globális Dél) esetében az export vezérelte iparosítás, a mérgező hulladék oda exportálása és lerakása, a közös föld és a halászati jogok privatizálása olyan tiltakozó mozgalmakat váltott ki, amelyeknek magától értetődően van ökológiai szemlélete, dimenziója is. A multi cégek és az állami hivatalnokok kartelljei a szennyezés, az illegális fakivágás, a gátépítési projektek során sok helyen farkasszemet néznek az ezek ellen tiltakozó mozgalmakkal: kisparasztok, halászok, nők, őslakosok, nyomortelepeken élők mozgalmaival. Ezek a szegények környezetvédő mozgalmai, és ezek a legfontosabbak az antropocénre átállás során. Nem akarom lebecsülni az észak-amerikai nemzeti parkokat védő mozgalmakat vagy a német antinukleáris mozgalmat, de az ökológiai eszmék alapját és ezek igazolását inkább máshol kell keresnünk, ott ahol a legdurvábban jelennek meg a víz- és légszennyezés, a talajpusztulás és az erőpusztítás problémái: Latin-Amerikában, Kínában, Indiában, Délkelet-Ázsiában és a globális klímaváltozásnak leginkább kitett kis szigeteken. 

Másodszor: Nem általában az emberiségnek kell küzdenie a környezetpusztítás ellen, hanem emberi társadalmaknak. Társadalmaknak, amelyekben dialektikus viszonyban vannak az emberek és a nem emberi lények, a környezet. Az egyik őskori társadalomban az emberek, az angolnák, medvék, mogyorók és kutyák álltak kölcsönhatásban egymással, míg egy kicsit későbbi civilizációban az ajóka, a gyapot, a szalma és az emberi kezek álltak egymással kölcsönhatásban. Észre kell vennünk, hogy a mai társadalmakban még több a szereplő, még sűrűbb szövetben zajlanak ezek a kölcsönhatások, és az államhatalom, az osztályviszonyok működtetik az ökológiai kapcsolatot az emberi és nem emberi erők között.

Harmadszor: A modern mezőgazdasági termelés is pusztító jellegű, nagyon rossz hatással van a bioszférára. Egy hatalmas aranyló búzatábla ugyanolyan mesterséges dolog, mint egy üzemcsarnok. A földhasználat módja olyan, hogy az üvegház hatású gázok kibocsátásának harmadáért ma már az agrárszektor felelős. A szárazföldek egyharmadát műveli meg farmokon, szántóföldeken, ültetvényeken az ember, miközben 800 millió ember alultáplált vagy éhezik (az ENSZ adatai szerint). A Föld jelentős része nem más mint mezőgazdasági sivatag. Az antropocénben szembe kell szállni az ipari jellegű mezőgazdasággal, a mezőgazdasági-élelmiszeripari multikkal, mert az agrárbiznisz a globálkapitalista világ-ökológiai szíve. Az agrobiznisz nemzetközi szövetségeiben nemcsak mezőgazdasági és élelmiszeripari cégek vannak, hanem tőzsdei spekulációkkal foglalkozó cégek, bankok, vasutak, biotechnológiai cégek, biztosítók, szoftverfejlesztő cégek stb. Az antropocénben nem az a feladatunk, hogy az energiatermelésben az ódivatú organikus (szerves) technológiákat tegyük a mai high-tech helyébe, hanem pont fordítva: például az áramtermelésben a szerves anyagok, tehát a szén, olaj, gáz felhasználása helyett a nem biológiai forrásokat kell felhasználnunk.

Negyedszer:  A szénre, a szén körforgására alapul az egész bioszféránk. Az viszont, hogy mennyi van belőle az atmoszférában, az alapvetően befolyásolja a földfelszíni energia mennyiségét és eloszlását. A globális klímaváltozást nem a természet rendjének végzetes felfordulásaként kell értelmezni, hanem a szén folyamatos körforgásának éppen most aktuális módosulásaként kell tekinteni rá.

A fosszilis iparágak esetében a keresleti oldal helyett a kínálati oldallal kell foglalkozni. A fosszilis ásványkincsek végesek, 780 ezer milliárd tonna van még belőlük, 555 ezer milliárd tonnát pedig már felhasználtunk belőlük. Hiába csökkentjük a keresletüket (a felhasználásukat), akkor is elfogynak egyszer. Végső soron az számít, hogy mennyi van még éppen belőlük a föld alatt. A szén körforgásának vannak biológiai és geológiai fázisai. Ami újdonság, hogy ma már van gazdasági fázisa is. Ugyanis a föld alatti készlet is nagyvállalatok tulajdonában van. Ez kulcskérdés a szén körforgása szempontjából, mivel ha ezeknek a tartalékoknak nem lenne gazdasági értéke (nem jelentene tőkét a cégek számára), akkor nem tudnának munkaerőt sem felvenni, hogy majd kitermeljék. Ha meg akarjuk akasztani a globális felmelegedés folyamatát, vagyis le akarjuk állítani a szén mesterséges kiáramlását a föld alól a levegőbe, akkor ezt a gazdasági fázist, az erőforrásokat tulajdonló nagyvállalatokat kell a célkeresztbe állítanunk. Erre csak ez egyes országok kormányai képesek, azoknak viszont komoly ellenérdekeik vannak ezzel szemben. Ezért az aktivisták vezetésével kell szembe szállni a fosszilis tüzelőanyagokat birtokló vállalatokkal , támadni kell őket, hogy óvatosabb részvényeseik elkezdjenek félni és kivonják tőkéiket a cégekből, hogy csökkenjenek e végek tőzsdei értékei. Így kevesebb föld alatti erőforrást tudnak birtokolni és kiaknázni. Itt megjegyezném, hogy ezt naiv elképzelésnek tartom. Megoldást csak az jelenthet, ha a fosszilis tüzelőanyagokat tulajdonló és az azokat feldolgozó nagyvállalatokat államosítjuk, közösségi ellenőrzés alá vonjuk, és átállítjuk a megújuló energiaforrások felhasználására.

Külszíni fejtésű szénbányát megrohamozó tömeg

A fotó forrása: https://www.commondreams.org/news/2019/06/22/we-are-unstoppable-another-world-possible-hundreds-storm-police-lines-shut-down#

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen