A lőtéri döglött kutya esete a kritikai elmélettel

Ezzel a címmel kaptunk hosszabb hozzászólást ’Autonómia’ jeligével a blogunkon megjelent legutóbbi két írásra.

Íme:

Egészen elképedve gyötörtem végig magam a vitasorozat eddig megjelent két részén: bár a felvetett kérdés eléggé egzakt, a rá született válaszok egész egyszerűen minősíthetetlenek lettek, amik jól demonstrálják a hazai radikális baloldal impotenciájának legfőbb okait. Az embernek az az érzése, hogy semennyit sem léptünk előre, csupán ugyanazokat a köröket futjuk, mint eddig húsz-harminc vagy tán több éve.

Ezt a 'vitaformátumot' úgy tudnám nevezni, mint a 'vállról indítható történelmi-elméleti meghajtású személyeskedés', aminek a vége az, hogy lassan a 'Junkies - Miattad iszom te állat' című számát átírhatnánk az ilyenkor elhangzó érvek szerint - bár kétlem, hogy így jobban elkapná a lényeget, mint a szám eredeti verziója.

Nekem a javaslatom az, hogy ahelyett, hogy úgy tennénk, mint az utópisták, akik egymás haját cirógatják a mezőn egy csillagos éjszakán miközben azon elmélkednek, hogy milyen is lenne a jó társadalom, illetve ebből azonnal egymás anyázására térnénk rá (meg az elméleti-történeti szöszölésre), inkább nézzük meg, hogy a szerveződés kérdése a való életben mit takar.

Amennyire márpedig én tudom, a világtörténelem összes szerveződése és szervezése úgy kezdődött, hogy pár ember összeült, és mivel baszta a csőrüket egy kérdés, gondolták, hogy szervezett keretekben találnak rá választ. Az első pár hét vagy hónap ilyenkor azzal telik, hogy az emberek megrágják a kérdést magát, felmérik, hogy mik a lehetőségeik, mi lehetséges, utána ebből egy szűkebb kör beleáll abba, hogy ezt meg is valósítsa. A megvalósítás persze objektív anyagi korlátokba és lehetőségek hiányába ütközik vagy ütközhet, de egy sikeres szerveződés rákapaszkodik azokra a hullámokra, amik felfelé viszik, mások ügyesen lavíroznak. Rengeteg elbukik a gecibe, de az elbukottakat is tanulmányozzák mélyen azok, akik valamennyire sikeresek tudnak később lenni.

Ez egy általános leíró képlet, de korunkban igaz mindenre, lett légyen az zenekar, üzleti vállalkozás, párt, mozgalom, civil szervezet, lobbicsoport, tudjatök. A lényege az akarattal rendelkező emberek csoportja, akiknek van egy nünükéje, arra rá az elhatározás, majd a terv, a stratégia, azon belül a taktika, végül pedig a történelem ítélete, ami csak utólag látszik, hogy a rajtuk kívül álló folyamatok hogyan befolyásolták a sikerüket vagy éppen a kudarcokat.

És nem volt ez másképpen - teszem azt - az előttünk lévő forradalmároknál és forradalmaknál sem. A fenti képlet nélkül nincsenek munkástanácsok '56-ban, nincsen a szovjet blokk összeomlasztása, nincs '48, nincs 2006, nincs Kronstadt, nincs Beatles, nincs Sex Pistols, nincs Reformáció, nincs kereszténység, nincsen októberi forradalom, nincs '68, nincs Facebook, Amazon, Netflix vagy Google, de nincs se Fidesz, se NER, se Mészáros, és nincs LMP vagy Jobbik, se Amerika, se Izrael, se Rojava.

SEMMI.

De főként nincs munkásmozgalom és proletariátus, amit Marx azonosított, mint korunk cselekvő osztálya, ami harcban áll a felette lévő uralkodó osztályokkal, és akiknek létező, bontakozó harcából fejtette vissza a történelem sűrű szövetét egy törvényszerűségek alapján működő folyamattá - vitában a többiekkel, akik e korban ugyanezen folyamatokat elemezték, és egymást sűrűn anyázták.

De a sűrű anyázások kontextusa a közös cselekvés, a közös vágány gondolata és akarata volt, amelyet megelőzött a...

...hát, voltaképpen a szerveződés maga. A szerveződés kérdései maguk, amelyet ez a vitafórum ismét elszalaszt. Szégyen ránk, mert az internacionálét még olyan emberek rakták össze, akiket kitiltottak hazájukból, keresett a rendőrség, garast a fogukhoz alig tudtak verni, a korai Szovjetuniót Sztálin levelezéssel(!) irányított, mi pedig itt vagyunk az ujjaink alatt kvázi a telepátia előszobájában, és egymást átkozzuk ki szüntelen, gyorsabban tán, mint a gondolat maga.

(Írtam már arról és szóltam már sokszor, hogy ez nem rendszerkritika, ez élőszereplős szerepjáték: hogy Kissingert parafrizáljam, a viták pedig pontosan azért ennyire durvák, mert a tétek annyira kicsik.)

Nem kérek és rimánkodok semmiféle barom-egységfront hülyeséget. Helyette akkor folytatnám azzal, hogy milyen kérdések járnak egy szervező vagy szervezet fejében, és hogy miért (függetlenül attól, hogy ez a szervezet milyen területen működik):

Mit akarunk csinálni? Hány embert érint ez? Hány embert tudunk bevonni? Hány embert érdekel maximum, és hány embert minimum? Hányan lesznek élből ellenünk, kik az ellenségeink? Kik lehetnek a szövetségeseink, és kik azok, akik úgymond a 'versenytársaink'? Mindent tudunk azokról, akiket be akarunk vonni, vagy csak vágyképeink vannak róluk? Milyen formán lehet őket elérni? Milyen médiumokat kell bevonnunk, milyen formátumban kell kommunikálni, milyen nyelvet érdemes használni, milyen rendezvényeket érdemes szervezni? Hol kell majd kompromisszumokat kötnünk és hol nem? Hol van nekünk tiszta rés, ahol mi vagyunk hitelesek, és más meredten kussol? Hány ember kell ehhez, honnan lesz utánpótlásunk, honnan lesz rá pénzünk? Melyik fázisban mennyi pénz kell erre? Milyen altevékenységeket tudunk folytatni, melyek a fő céljainkat támogatják? A különböző fölmerült ötleteinket hogyan rendezzük fontossági sorrendbe? Hogyan mérjük le a befektetett energiát és a célokhoz képesti megtérülést? Kik a kulcsemberek, és hogyan oldjuk meg a pótolhatóságot? Mik az elengedhetetlen, ismétlődő és folyamatos tevékenységek, és mennyi időnk-energiánk marad kísérletezni?

Számomra innen indul a kérdés, hogy "Hogyan (ne) szerveződjünk" - feltételezve, hogy cselekvőképes személyek vagyunk, valamennyi erőforrással a birtokunkban.

A vitában eddig elhangzott érvek - centralizáció, fegyelem, decentralizáció, mindenki csináljon amit akar, horizontalitás, elnyomás... ezek mind bőven részkérdései a fenti képletnek, amire a megoldást az aktuális szükség szüli, nem pedig az előírás.

Ezért is végzünk ugye kutatást és felmérést és nézünk jó példákat, hogy ne magunktól jöjjünk rá, hogy egy tüntetésen a barikád állítást nem helyben, fórummal kell eldönteni, hanem. Másrészt meg mondjuk egy cselekvés kivitelezésénél, legyen akármekkora lapos és részvételi a szervezet, a végén csak kellenek felelősök, meg kijelölt területek, meg ha nem is számonkérés élből, de tapasztalat-átadás, kölcsönös segítség, és így tovább: ez ugyanis a bizalom alapja, nem pedig az, hogy csuklóból küldelek el a reformista kurva anyádba.

De aztán - tehetné föl a kérdést a kétkedő - miért ilyen lényegtelen, apró, technikai kérdések foglalkoztatják a szervezőt, mikor sokkal fontosabb, nagyobb és azonnali problémáink is vannak?

Mert minden szerveződés elemi lényege - most figyelj, mert beszarsz - hogy nő. Hogy elkezdi három hülye, aztán addig nő, ameddig át nem veszi a hatalmat, és képes végrehajtani egy igazi rendszerváltást. A burzsoázia is évszázadokig cseperedett, mire megszabadult az arisztokráciától. A proletariátust meg eddig minden forradalom, közte a sajátjai is elárulta, a kommunizmus valahol a messzi távolban van, tán a világvége után, amit aztán kurvára nem érdekel, hogy decentralizáltan, centralizáltan, párt-formában vagy informálisan vagyunk éppen segghülyék.

A történelem nem az alapján fog rólunk ítéletet mondani, hogy helyesebben szavaljuk-e a történeti-elméleti kötelezőt. Mert persze mi sem állunk kívül ezeken a folyamatokon, és igenis kihat ránk, hogy a mai társadalom és kommunikációs rendszerek hogyan tagolnak minket, és milyen módon kerülünk egymással is interakcióba - és hogy hogyan kell vagy nem kell másokkal foglalkoznunk (legyen az az elképzelt prolink, vagy akár az intézményes politika vagy intézményes rendszerkritika).

Most egy olyan áldatlan állapotban vagyunk, hogy tényleg épp mindenki azt csinálja amit akar, a maga megfontolásai szerint, az egymással való ellenséges viszony pedig úgy van a kritika gúnyájába rejtve, hogy igazából sokszor személyes ellentéteket takar. Ehhez képest a létező súlyunkat sem tudjuk olyan egységbe szervezni, ami azokkal az erőkkel szemben képviselné az álláspontunkat, akiket állandóan fikázunk: emellé a személyi átjárás gyakori, így az összes vita - pláne kívülről! - közröhej számba megy.

A javaslatom tehát az, hogy a fent vázolt kérdéseket mindenki gondolja át jól (mint szervezett csoport) és legyen egy olyan fórum, ahol teszem azt a következő öt évre a résztvevő felekkel elhatározzuk, hogy milyen elvek mentén tudunk együttműködni és cselekedni, figyelembe véve hogy a fenti kérdések a közös tevékenységet is kell szabályozzák. Sok értékes dolgot művelünk külön-külön így is, de ameddig nem lépünk túl a 'miattad iszom te állat' vonalon, addig együttműködni sosem fogunk tudni.

És ha egy kb. alap zsákban-futás versenyen nem vagyunk képesek elindulni, akkor mi alapján gondoljuk, hogy jogunk van jobb rendszert kitalálni (és kiharcolni!) a jelenleginél?