„Hogyan lehet valaki perzsa?” - kérdezte Montesquieu párizsija. „Hogyan lehet valaki ateista?” – kérdezi még ma is a sok hívő. Így például XXIII. János pápa, aki igen derék ember volt – ha a krónikásoknak hinni lehet –, nem tudta elképzelni, hogy valaki ateistaként is élhessen. „Ha elveszik az embertől ezt a doktrínát (a vallást), az élet minden értelme megszűnik.” Másoknak ilyen problémátlan semmibe vétele igen kényelmes álláspont; a tények azonban sajnos rácáfolnak. Fel kell tételezni, hogy az ateisták találnak értelmet az életben, hiszen élnek…

Lehet, hogy a hitetlenek között is akad, aki hívőkkel áll szemben értetlenül. „Hogyan lehet valaki keresztény?” A marxisták nem ezt a gőgös ateizmust képviselik, nem érik be a vallás elvetésével, meg is akarják érteni. Ha Isten nincs, mivel magyarázható, hogy vannak hívők? A hit csak tévedés? Kétségtelenül. De honnan meríti történelmi ellenálló erejét? A probléma annál inkább megoldatlan, minél kevésbé hiszünk Istenben. A marxista ateizmus tehát azt tűzi ki céljául, hogy egyszerre bizonyítsa be Isten nem-létezését, és adjon magyarázatot a hívők létezésére.

 – írja Michel Verret könyvének bevezetőjében.

A könyv első fejezete bemutatja az istenhit kialakulását. Szerinte az emberek kezdetben az általuk nem értett, megjósolhatatlannak hitt természeti erőknek és csapásoknak tulajdonítottak isteni erőt, majd ahogy fokozatosan fejlődtek, úgy váltak fölöslegessé ezek a kultuszok. Példaként említi, hogy amikor az ember rájött, hogyan lehet öntöző csatornákat építeni, fölöslegessé vált az eső istenhez imádkozni.

A hitet kezdetben a mindennapi létbizonytalanságuktól való szorongás szülte. Amikor az ember elkezdett földet művelni és állatot tenyészteni, ezek a kultuszok átalakultak. A magántulajdon megjelenésével megjelent az állam is, aminek a vallási kultuszok voltak a fő legitimációs forrásai. Ebben az időben, ha megnézzük a mitológiákat, gyakoriak az állatok és az ember-állat hibridek. Az emberiség fejlődésével az istenek egyre inkább antropomorf jellegzetességeket vesznek fel, de még nem emelkednek fel az „égbe”. Gondoljunk a görög istenekre.

A korai gazdasági rendszerek fejlődésével az emberiség szétszakad a többséget jelentő fizikai dolgozókra és a kisebbségben levő szellemi dolgozókra. Utóbbiak fokozatosan elszakadnak a fizikai dolgozóktól és a materiális valóságtól, a világ elől az eszmékbe menekülnek. Létrejön az idealizmus, ami legszebben Platón munkásságában jelenik meg.

A materializmus a kereszténység elterjedésével kerül évszázadokig a háttérbe, egészen a felvilágosodásig.

Ezután a rövid történelmi kitérő után rátérek a munkásmozgalom számára egy fontosabb kérdésre, a marxisták és a hívők viszonyára.

A marxista filozófia legfontosabb aspektusa a dialektikus materializmus, ami tagadja minden „természetfölötti” dolog létezését, mert az embert képesnek tartja bármi megismerésére a tudomány által. Feltételezi, hogy amit egy adott helyzetben képtelen az ember megismerni, az az adott kor technikai fejlettségéből következik. Ami tehát eltakarja az ember elől a világ totalitását, az önnön történetisége. Ezzel szemben a vallás azt tanítja, hogy az ember alárendelt istennek, az ő „szent titkai” miatt képtelen a világ teljes megismerésére és felfogására. Ez segítséget nyújt a mindenkori uralkodó osztályoknak a tömegek fegyelmezéséhez. Arról nem is beszélve, hogy dogmáival korlátozta az évszázadok során a tudományok fejlődését.

A képen látható versike fordítása:   

Isten tehénkéje 

Ingyen, én Istenem
Még a Miatyánkot sem olvassa föl.
"Azért kell templomba járni – mondja ő
Hogy attól jövedelem is legyen!"

Ezután a rövid történelmi kitérő után rátérek a munkásmozgalom számára egy fontosabb kérdésre, a marxisták és a hívők viszonyára.

A marxista filozófia legfontosabb aspektusa a dialektikus materializmus, ami tagadja minden „természetfölötti” dolog létezését, mert az embert képesnek tartja bármi megismerésére a tudomány által. Feltételezi, hogy amit egy adott helyzetben képtelen az ember megismerni, az az adott kor technikai fejlettségéből következik. Ami tehát eltakarja az ember elől a világ totalitását, az önnön történetisége. Ezzel szemben a vallás azt tanítja, hogy az ember alárendelt istennek, az ő „szent titkai” miatt képtelen a világ teljes megismerésére és felfogására. Ez segítséget nyújt a mindenkori uralkodó osztályoknak a tömegek fegyelmezéséhez. Arról nem is beszélve, hogy dogmáival korlátozta az évszázadok során a tudományok fejlődését.

Ezzel szemben mi a marxisták teendője? Verret szerint a legfontosabb a türelem. A vallásellenes propaganda elsősorban az ateistáknak imponál, az ingadozó hívőkre hat, de egy elmélyült hívőt nem téríti ki a hitéből. Az állami tiltás és az üldöztetés csak ront a helyzeten, mert mindig az az eszme erősödik meg a legjobban, amit üldöznek. Engelst idézi a szerző, aki gúnyolódva írta a blanquistákról és mindazokról, akik „a mufti parancsára” akarják ateistává tenni az embereket: „...Az üldözés a legjobb eszköz a nem szívesen látott meggyőződések serkentésére”. És hozzátette: „Annyi bizonyos: az egyetlen szolgálat, amelyet manapság az istennek még tehetünk, az, hogy az ateizmust kényszerrel hittétellé nyilvánítjuk és Bismarck egyházi kultúrharc-törvényeit általában a vallás betiltásával túllicitáljuk.”

A szerző szerint a marxistáknak türelemmel kell viseltetniük a vallásosok felé, de ugyanakkor a vita is szükséges. Hoz egy példát: kinek az érdekét szolgálja, ha a vallásos munkás inkább érez a vallásos főnökével közösséget, mint ateista munkatársával? Nyilván a burzsoáziáét, legyen az hívő vagy ateista.

Szerinte nem szabad megalázni vagy lenézni emiatt, tisztelettel kell felé fordulni. Mint írja: „A haladó gondolkodású és tevékeny hívő többet ér, mint a reakciós ateista vagy akár a tunya kommunista.”

A vallási türelemnek általánosnak kell lennie. A vallások alapvetően magukban hordozzák a gyűlölet magjait. Korábban egymás ellen hadakoztak. A mostani ökomenikus mozgalom azért terelte egy táborba a vallásokat, hogy közösen mehessenek harcba a közös ellenségeik az ateisták ellen.

A szerző szerint a vallás magánügy, de a legjobb, ha másodlagos identitás. Például én elsősorban hazafi vagyok, utána katolikus/protestáns/muszlim, stb. és nem érzek ellenségeskedést ateista polgártársam felé. Ugyanakkor az sem követendő út, amit azok az ateisták képviselnek, akik korábban vallásosok voltak. Ezekben megmaradtak maradványai a fanatizmusuknak, a szektásságuknak és a magasztos iránti vonzalmuknak. Ezekre jellemző, hogy törvényszék elé állítják az istenüket, mindenféle blaszfémikus, sátáni dologgal provokálják a hívőket. A racionalista ateizmus ezt kizárja, mert ez nem több, mint frusztrációból következő negatív vallás.

A vallás problémáját legjobban a (társadalmi) lét megváltozása hozhatja el, amikor az emberiség eléri a szocializmust és leomlanak az embereket egymástól elválasztó válaszfalak.

A szerző leírta a laicizmus alapelveit, mint ennek a türelemnek a gyakorlati megszervezését:

1. Az államot és egyházat szigorúan el kell választani: az állam nem tarthatja el az egyházat, az egyházi magániskolák nem kaphatnak állami támogatást. Az oktatás szabadsága szerinte csak pillanatnyi átmenet az oktatás társadalmi megszervezésének a folyamatában. Minden gyermek állampolgári joga a racionális nevelés, ezért szerinte előbb-utóbb szükségessé válik az oktatás államosítása.
2. A vallásgyakorlás szabadsága a véleményszabadság és az egyesülési szabadság talaján. A vallások szabadon létrehozhatnak egyesületeket, terjeszthetik a hitüket, természetesen a másik tiszteletben tartása mellett.
3. A véleményszabadság természetesen az ateizmus szabadságát is jelenti mind az egyének, mind az egyesületek vonatkozásában, beleértve a vallás bírálatának szabadságát is (a vallás egyébként sohasem fosztja meg magát az ateizmus bírálatának szabadságától).

Ugyanakkor a szerző szerint a különböző véres kultuszok nem hivatkozhatnak vallásszabadság vélelmére, hogyha például emberáldozatért, kannibalizmus gyakorlásáért, vagy másik vallási közösség, társadalmi csoport elleni uszításért, illetve hívek szabadságnak a korlátozásért éri őket retorzió. Erre azért van szükség, mert a türelemnek is van határa és ebbe nem fér bele az állampolgárok sérelme. Ugyanez, ha az egyház papjai az állam elleni felkelésre buzdítják a híveiket.

Verret szerint a marxisták fő harcvonalai a gazdaságban és a politikában vannak és teljesen felesleges hitvitákba bonyolódni, ugyanakkor fel kell lépni a klerikalizmus és az állam és az egyház összefonódása ellen. Meg találni az utat a hívekhez, ráébreszteni őket a gazdasági helyzetükre, a kizsákmányoltságükra, hogy rájöjjenek, hogy valójában egy csomó érdekünk közös velük. Az ő számára lehet cél, hogy elérje a mennyei paradicsomot, de ez nem zárja ki a közös munkát a „földi paradicsomért”. Egy haladó gondolkodású hívőtől a tevékeny kommunista mindenesetre többet tanulhat, mint egy spekulatív marxistától - vagy „marxizálótól” Az ő közös cselekvésük gazdagabb lesz, mint bárminemű szektás fecsegés, még ha ebből teljes materialista gondolatközösség tárul is fel, írja a szerző.

A szerző záró sorai:

„A marxisták a vallásra vonatkozó megértő koncepciójukból vezetik le mindazokat az elméleti indokokat, amelyek alapján türelmet és tisztelet tanúsítanak a hívők iránt. Ezt a közös cselekvés eleven megbecsüléssé fejlesztheti, és a gyakorlatban is megalapozhatja azt a reális testvériséget, amely erősebb, mint az eszmék különbözősége. Az, hogy a hívő karitatív tevékenységnek nevezi azt, ami a marxista szótárban testvériség, mar igazán nem számít. Egyedül az ember győzelme számít.”

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen