Kevés elvtárstól volt szerencsém tanulni életem során. Konkrétan kettőtől. Leckéik kivonatát mint kátét fogom a mellényzsebemben hordozni a szívem fölött, míg meg nem döglök.
Nem arról van szó, hogy ne lettem volna nyitott vagy képes más elvtársaktól is tanulni. Minderre készen álltam, sőt hálás is lettem volna a leckékért, de a nyamvadt helyzetünk az, hogy igen kevés olyan elvtárs akad Magyarországon, kiktől érdemben lehetne tanulni, kik gyakorlatukon keresztül mutatnák az utat, kik fénycsóvaként vágnák át azt a sűrű ideológiai ködöt, mely hazánkra és korunkra leszállt.
Több tucat (névleges) elvtárssal találkoztam az évek során, de eddig csak kettő igazira találtam, kik képesek voltak engem okítani, magatartásomat igazítani, jellememet és rangsúlyaimat helyretenni, cselekedeteimet egyengetni – röviden: osztálytudatos cselekvővé formálni. Meglátásom szerint ők maguk sem tudták akkor, mikor azokban a kritikus pillanatokban engem neveltek, hogy engem éppen nevelnek! Ez számomra a legérdekesebb ebben az egészben.
Amikor egy ilyen okító elvtárssal találkozol (és mekkora mázlista vagy te akkor!), amikor hallgatod őt, amikor vitába szállsz vele, amikor vele dolgozol, akkor egyik fél sem gondolja úgy, hogy valami fontos vagy maradandó történne, pedig történik. Ilyenkor válsz többé általa.
Az a vicc, hogy ezekben a számomra kulcsfontosságú percekben csak hetykén "adta magát" e két szóban forgó elvtársam, de ezek az elillanó pillanatok kovácsoltak engem kommunistábbá. Bizonyosan ők sem tudták akkor, hogy amit tesznek vagy mondanak nevelni fognak engem, pedig neveltek. Én sem tudtam akkor, hogy ilyen hatást fejtenek ki ki rám, pedig kifejtették. Csak utólag értettem meg, hiszen minden egyes esetben csak utólag eszméltem arra rá, hogy tanultam tőlük.
Kommunista utamon elérkeztem ahhoz az elágazódáshoz, hol vannak elvtársaim, útitársaim, kik úgy állnak hozzám, ahogy én állok e két kiemelt elvtársamhoz, azaz vannak, kik példaképként tekintenek rám, rosszabb, tőlem várják az igét. Mikor (és ritkán) azzal szembesülök, hogy valaki felnéz rám, azonnali reakcióm a felháborodás, megvetés, és – bevallom, tettetett – szerénység egyvelege. Ordítani tudnám: "Kikérem magamnak, hogy felnézel rám!!" (Nem tettem még eleget ehhez!)
Bánt, őszintén, hogy "felnézőim" úgy tekintenek rám, ahogy én is tekintek az említett két elvtársra, tehát példaképként. Rohadtul kellemetlen "felnézettnek" lenni, ha kommunista vagy – ez az igazság. Írtam, hogy amikor nekem példát mutatott e két elvtársam, maguk sem tudták, hogy épp példát mutattak, pedig tették, és én is csak utólag fogtam fel, hogy általuk vagy rajtuk – tehát közös munkánkon keresztül – váltam többé és jobbá. Kik rám néznek fel – melyet csak furcsállni tudok –, felőlem elmehetnek a retkesbe, de ugyanígy remélem, hogy akikre én nézek fel, s amikor én mondom nekik, hogy felnézek rájuk, hasonszőrűen elküldenek az anyám picsájába, mert kommunisták körében ez így egészséges.
Furcsa, nem? Pedig e légkör jó és életbevágó.
Kommunistára felnézni, kommunistaként példaképként beállítva lenni, mindezt azonnal félredobni, lebecsmérelni, ezen nevetni vagy ezt parodizálni tudni, ezt szándékosan alulértékelni, stb. és az így felszabadított energiákat az ügy érdekében és az ügy irányába újraterelni…
… jó.
Sem konzervatív, sem liberális "oldalon" nem figyelhető meg a fentebb tagolt jelenség – gyaníthatóan ez a mi sajátosságunk. Az ő „oldalukon” a dolgok jelenlegi állása szerint leginkább csak bálványok akadnak.
Csak és kizárólag mi vagyunk azok, kommunisták, kik körében a „tanítómesterek” megtagadják „tanítómesteri” pozíciójukat, sőt, e pozícióval szemben folyamatosan küzdenek, miközben tudatlanul is, de ellátják a „tanítómesteri” szerepkört. Csak és kizárólag mi, kommunisták, vagyunk azok, kiknél a tanító tanul és a tanuló tanít. Érteni, megélni mindezt…
… életbevágó.
Ezért fogunk nyerni végül, elvtársak.
