Mi a munka? Az emberi élet alapja és a társadalom integráló elve. Az érték, a jólét, megélhetés, az emberi önbecsülés forrása. A habitus formálója, az élet pozitív kerete. Álljunk meg egy pillanatra! Nem lehet, hogy azóta van a munkának ilyen jó sajtója, mióta a neki tulajdonított jótéteményekkel egyáltalán nem rendelkezik?

Az érett jóléti társadalmak ideológiai üzenete elég nyilvánvaló volt: „Mindegy, mi a munkád, kisfiam, csak fizessék meg rendesen!” Ma az üzenet valahogy így hangzik: „Mindegy, hogy megfizetnek-e, csak legyen munkád!” Ne a jólétért, ne a személyes felemelkedésért dolgozz, dolgozz azért, hogy legyen munkád! A legszorgalmasabban, leghűségesebben, legtöbbet dolgozók között valamennyi fizetéssel is járó munkahelyeket sorsolunk ki! A „munka” többé nem valami, amit (kényszerűen) csinálunk, hogy általa elérjünk értelmes célokat, hanem valami, amivel vagy rendelkezünk, vagy nem: egy exkluzív árucikk, egy szociális fétis, egy presztízsértékű jav, amiért az ember bármire képes kell, hogy legyen. Ebben az uralkodó ideológiai diskurzusban nem a munka termeli a tőkét, hanem a tőke hozza létre kegyesen a munkát. A „munkahelyteremtés” – vagyis a megélhetésre feljogosító jogi státuszok létrehozása humanitárius cselekedet, az erre képes gazdasági szereplők kegyei bármit megérnek. A tőkét ide kell csábítanunk, az általunk uralt territórium lakosságát kénye-kedvének kitennünk, ha jót akarunk. Isten őrizz, hogy a drága tőkét bármivel elijesszük, még itt hagy minket és mi lesz a munkahelyeinkkel? Senkik lennénk, elveszítenénk emberi mivoltunkat, „hasznosságunkat”, „megélhetésünket”, társadalmi presztízsünket! Ma már nem a munkahelyeknek van szüksége ránk, hanem nekünk van szükségünk a munkahelyekre.

„Hát, egy nagy büdös lófaszt.”

– gondolja a Daniel Yankelovich, Rainer Zoll vagy David Coupland által különbözőképpen leírt és utóbbi által [Generation X, Tales for an Accelarated Culture, New York, 1991.] „X generációnak” nevezett demográfiai szegmens tipikus képviselője. Gorz szerinte ez a sajátos nemzedéki élmény azt mutatja, a munkával kapcsolatos mentalitás megváltozása megtörtént, csak ezt a bérmunka fennálló rezsimje nem követte le. A generációs megkülönböztetés jelentősége ez esetben nem elhanyagolható: ahol a munkahely egyre kevesebb, ott meglehetős versenyelőnyben vannak veled szemben azok, akiknek már akkor is volt, amikor te még meg sem születtél. OK boomer! A „bizonytalan foglalkoztatottság furcsa hősei” [Paul Greil, Anne Wéry: Héros obscurs de la précarité, Párizs, 1993.] nem találták meg a módját, hogy tapasztalatuknak politikai képviseletet biztosítsanak, nem termelték ki a „gyakorlati tudás technikusait” (techniciens du savoir pratique) – ahogy Sartre azokat nevezte, akiket Gramsci „organikus értelmiségnek”. Ennek Gorz szerint egyszerű oka van: a folyamat úgy termelte ki az X és Y nemzedéket, hogy annak tagjai a folyamatnak csak elszenvedői voltak, nem alanyai. Ezt ki kell fejtenünk.

A munka „varázstalanítása”

„A munka az emberi élet alapja és a társadalom integráló elve?” Az ilyen értelemben vett munka már rég nem létezik, csak egy fantom, kísértet, represszív spektrális jelenlét, melyet a rá való hivatkozás hív életre. Az ilyen értelemben vett társadalom, az egyenlő polgárok közössége sem létezik már. A munka „társadalmi hasznosságának” hangsúlyozása csak a társadalom hiányát hivatott eltakarni. A „munka világa” a rendszer kegyeltjeinek exkluzív szigete. De van-e a világon e kívül számunkra hely?

Ahol a „munkavállalónak” többé nem a munka, hanem a mindenkori éppen aktuális munkahely iránt kell elkötelezettséggel lennie, ott sajátos folyamat megy végbe: a munka fogalmának pozitív tartalma (mint produktív tevékenység, mint a társadalmi integráció elve, mint értelmes, tartós elkötelezettség, mint önbecsülést adó hivatás) evakuálva lesz a munkás és munkahely közti jogi viszonyrendszerből és azon kívül, a munkás személyes életében bukkan fel újra. Ha a fragmentált és mindenki egyéni problémájává tett pénzkereset nem képes többé ellátni a munka egykori társadalmi funkcióját, nem ad stabil egzisztenciális hátteret, nem adja az élet értelmességének érzetét, nem teremt kötelékeket az emberek között, akkor a munka bizonyos értelemben „felszabadul”. Azon ember számára – vagyis az egyre növekvő többség számára – akinek nem adatik meg az a versenyelőny, hogy az „elit munkaerőhöz” vagy a „szellemi szabad-foglalkozásúak” krémjéhez tartozhasson, az „élet” és a „foglalkoztatás”, a „munka” és a „pénzkereset” egymással szemben álló fogalmak lesznek. A „foglalkoztatás” világa egy az életvilág felett álló, azon élősködő szerveződésként jelenik meg, melynek a „posztmunkás” életében csak eszköz-szerepe lehet, mely iránt a „humán erőforrás” maga is csak mint parazita, csak mint kalóz viszonyulhat: ideig-óráig belekapaszkodik egy-egy munkahelybe, kiszívja belőle, amit lehet, és gyorsan továbbáll, hiszen az „élet máshol van”. Szükséges bizonyos időközönként munkát vállalni, hiszen ez az anyagi erőforrásokhoz való hozzáférés egyetlen legális módja, de az ezzel töltött időt szükséges minimalizálni is, hiszen a pénzkeresés elrabolja az értelmes alkotó tevékenység elől az időt. Ezzel párhuzamosan az emberek foglalkoztatása a tőke szempontjából is elveszíti közvetlen produktív jellegű hasznosságát, egyre inkább politikai kérdéssé, a lojalitás jutalmazásának, a társadalom pacifikálásának hatalomtechnikai eszközévé válik. Szemben az ipari társadalom érett korszakával, a munka ma már nem a termelést, hanem direkt módon a társadalmi kontrollt szolgálja – ami egyre újabb és újabb kamu munkahelyek generálását eredményezi (lásd). Az értelmetlen munka nem véletlenül értelmetlen: funkciója az, vagy az is, hogy demoralizálja és dekapacitálja végzőjét: megvegye annak passzivitását. Emberek sokaságát nem azért foglalkoztatnak, hogy csináljanak valamit, hanem hogy addig se csinálhassanak semmit. „Hasznos, értelmes munkát végezni” és „pénzt keresni” egyre látványosabb ellentétbe kerülnek egymással. Abban a relációban, ahol a tőke felfelé, a munka lefelé gravitál, az elérhető és elérni érdemes alkalmazotti státuszoknak egyre szűkülő halmaza egyre inkább azok privilégiuma lesz, akik megengedhetik maguknak, hogy megszerezzék a szükséges kvalifikációkat. Jól megfigyelhető ez mikroszinten, így egy vállalati munkahelyi szociális tér szereplői között: az elvégzendő feladat a nagyobb döntési jogkörökkel rendelkezőktől fokozatosan halad lefelé addig a játékosig, akinek már nincs jogköre (vagy zsarolási potenciálja) azt lejjebb görgetni. Megfigyelhető makroszinten is: a nagyobb tőkés érdekeltségek (multinacionális nagyvállalatok, államok és globális pénzügyi szervezetek) által osztott „munka” megnyerésének gyakori feltétele, hogy az azt elvégezni kívánó fél egy másik privilegizált szereplővel társuljon, aki aztán a bevétel egy részét pusztán helyzete „jogán” elsajátítja, majd a nyertes generál kivitelezőtől a csomag egyre kisebb és kisebb részekre osztva egyre alacsonyabb és alacsonyabb fokú (szub-, szub-, szub-) alvállalkozókhoz kerül leosztásra – a bevétel hányadáért – akik végül azt ténylegesen elvégzik. Minél lejjebb haladunk ebben a hálóban, a munka annál kézzelfoghatóbb és ezzel együtt a jogi viszony egyre informálisabb, a bevétel egyre bizonytalanabb lesz – minél feljebb haladunk, a munka annál inkább immateriális, sok esetben csak egy-egy döntési kompetencia gyakorlása (értsd: aláírási jog). (Érdekesen képezi le ez a jelenség „konkrét” és „absztrakt munka” Iszaak Rubintól származó, illetve általa Marxtól eredeztetett megkülönböztetését. Lásd.) Szarkasztikusan kisarkítva tőke és munka antagonizmusa új és váratlan módon termelődik újra: az ellentét azok között lesz, akik egyfelől rendelkeznek munkahellyel és ezért megengedhetik maguknak, hogy ne dolgozzanak, másfelől nem rendelkeznek munkahellyel és ezért kénytelenek dolgozni. „Eleve gyanús, amit megfizetnek” – gondolhatja az X/Y nemzedék fenti tipikus (bár trágár) öntudatra ébredt képviselője – „nem lehet valami értelmes dolog, hiszen csak a fennálló rend szempontjából hasznos pozíciók betöltését fizetik meg, bármely értelmes tevékenység pedig szükségképpen a fennálló renddel szemben hat.” Mi kell ahhoz, hogy ilyen módon „öntudatra” ébredjen?

A társadalomban élés költségvonzata

Mindenki, aki olvas és hallgat libertárius bloggereket és podcastereket, tudja, milyen szinten akadálya az állam a gazdaság szabad és spontán fejlődésének. Mindenki más, aki olvas marxista szerzőket, tudja, hogy ez mennyire nem igaz. Az állam feltétele a gazdaság növekedésének, és ez nem az állam dicsérete, éppen ellenkezőleg. A modern állam és a kapitalizmus fejlődése szigorúan korrelatív, nem csak abban a naiv értelemben, amennyiben az egyre nagyobb tőkekoncentráció egyre nagyobb jogi védelmet, az állami erőszak-monopólium egyre nagyobb mértékének megszerzését igényli. Arról is szó van, hogy ahhoz, hogy a tőke ciklusai zavartalanul működhessenek, egyre nagyobb szükség van egy ahhoz képest preegzisztens infrastruktúra létezésére. Ilyen a közlekedés lehetősége, a közművesítés, az energiaellátás, de ilyen a munkaerő, mint természeti erőforrás minősége (egészségi állapota, képzettsége) is. Ilyen a fogyasztási igény és annak anyagi fedezete, melyet a termelési direktívák meghatározása adottnak tételez, de ugyanúgy elő kell állítani előzőleg. Végeredményben ilyen a társadalmi rend maga. Ezen háttere a profitáló tőkés termelésnek annak szempontjából adottság. Előállítani és fenntartani ezt azonban egyre költségesebb, viszont nem működhet piaci alapon. A társadalmi rend értelme nem azon mérhető, mennyi hasznot hajt önmagában (semennyit), hanem hogy mennyi haszon keletkezését teszi lehetővé, ha van, és lehetetlenné, ha nincs. Nagyságrendje túlmutat a fogyasztási javakat előállító vállalatok kapacitásán, ezért a jól működő kapitalizmus társadalmi költsége mindig az államot terheli.

Ahhoz, hogy a kapitalizmus fenntartható legyen a reálgazdaság növekedése nélkül, a munkaerő reprodukciós költségét kell csökkenteni. Ez nem működhet másként, mint úgy, hogy az ehhez szükséges munkát (a társadalom fenntartási költségét) az egyénekre kell terhelni, és mindezt úgy tálalni, hogy ezáltal növekedett a szabadságfokuk. Létre kell hozni, le kell gyártani a poszt-fordista dolgozói szubjektivitást. Úgy kell alakítani a piacot, hogy az egyéni „önfenntartás” maga is kívánatos árucikk legyen. Tökéletes példa erre az egészségügy, de különösen a pszichiátria működése, ahogy azt Jacques Attali vagy Günther Anders leírja: miközben úgy van eladva, mint „értékmentes” tudományos diszciplína, ne felejtsük el, hogy el van adva. Ha valaki rosszul érzi magát ebben a világban, annak az orvostudomány a következő elképzelést kínálja: a baj vele, a beteggel van, de ez a baj egyéni probléma, mely egyénileg orvosolható. Szerencsére az egyéni gyógyulás, mint termék, megvásárolható. A tudomány úgy működik, hogy egy adott problémára ad egy adott választ, egy zárhoz egy kulcsot, melyhez való hozzáférés privilegizált, a felkent szakértőtől beszerezhető, nagyrészt általa megszabott áron, mely helyzet a szakmai képzések befogadóképességének szabályozása, és a tudás tulajdonként való kezelése által tartható fent. (Gondoljunk Paul Feyerabend munkásságára, ha a tudomány e mítoszának kritikáját keressük.) Ugyanez történik az oktatásban: mindenki egyre inkább maga kell, hogy menedzselje a saját képzését, maga kell megvásárolja azt a tudást, mely által jobban kereső bérmunkás lehet. Ez párhuzamosan zajlik a tudás „demokratizálásával”, ahol is ez leértékelést jelent. A hegemón diskurzus szerint mindenkinek joga van mindent tudni, és egyik ember tudása sem ér többet a másiknál, és ha a te fixa ideáid nem juttattak téged presztízzsel járó pozícióba, elveszítetted a versenyt, de fel a fejjel, majd legközelebb több sikered lesz – a fő, hogy állandóan figyeld, menedzseld magad, hogy rendelkezz a kívülről elvárt tárgyiasult javakkal. Jobbról egy olyan társadalomba tolnak minket be, ahol életünket a túlélés napi szintű menedzselése tölti ki, és ez úgy van számunkra eladva, mint egy szabadon választható verseny, melyben nyerni is lehet, balról pedig a még a felszínen lévők privilégiumainak védelme jelenti horizontot.

Az előző fejezetben tárgyalt válságra a kapitalizmus két választ tudott adni. Az egyik, melyet neoliberálisnak nevezhetünk ez a fajta radiális (központból induló sugarak) elven működő „önmegfigyelő hálózati társadalom” (Attali) vagy „programozott társadalom” (Alain Touraine), ahol mindenki egyéni felelőssége, hogyan alkalmazkodik a tőke igényeihez, melyekre persze nincs ráhatással. Ennél sokkal nagyobb esély van a kapitalizmus autoriter menedzselésére (különösen a periférián), ahol a társadalmi dezintegráció nagyobb monopolhelyzetben lévő gazdasági, szakértői, oligarchikus blokkokba ütközik, melyek rákényszeríthetik igényeiket a lakosságra. Nem kevés joggal gondolhatja a neoliberalizmus kevés elvi híve, hogy maguk is kisebbségben vannak.

Az önteremtő társadalom

Miért nem szubjektiválódott a prekarióta nemzedék tapasztalata? Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell értenünk, hogy a problémára nincs „társadalmi” megoldás – a probléma maga a társadalom, mint olyan. „A szubjektiváció a szocializáció ellentéte” – írja Alain Touraine az „önteremtő társadalomról” szóló eszmefuttatásában [Production de la societe, 1973.]. A szocializációról, mint a társadalmilag hasznos emberek előállításáról szóló közkeletű elképzelés alapja az a sok társadalomtudós által osztott nézet (mint például Talcott Parsons vagy Jürgen Habermas), miszerint az egyének közti sikeres együttműködés kulcsa a társadalom, mint szabályrendszer megfelelő interiorizálása, belsővé tétele. A társadalom szimbolikus hálója hordozza tehát a produktív kommunikáció, értelmes szociális kötelék szervezőelvét, melynek az egyéni szubjektivitás csak funkcionális támasza, a rárótt „szerep” animátora. Ennek Alain Touraine szerint egy félreértés az alapja, mely nem más, mint az „Én” mint formális elv és az „Én” (Ego) mint imaginárius entitás egymásra vetítése. A szubjektum definíció szerint az, aminek nincs külső oka – önmagát „okozza”. A szocializáció ebben az értelemben előregyártott „identitások” előíró felkínálása az azonosulás számára, mely eltakarja, elveszi az alany képességét a szubjektivációra, az „ön-teremtésre”, melyet csak egy valódi „nevelő” stimulálhat. A nevelés – szemben a társadalmi intézmények (magcsalád, iskola, katonaság, munkahely) által gyakorolt kondicionálással, indoktrinációval, tréninggel az alanyt nem mint szociális lényt, hanem mint szingularitást szólítja meg, hívja életre azzal, hogy annak mint ilyennek önértéket tulajdonít és ezáltal az önbecsülés képességével ruházza fel. Ez lényege szerint nem társadalmi viszony, ezért szükségképpen szemben áll mindazzal a fegyelmező elvvel, melynek egy modern társadalomban a munkaviszony a paradigmája.

A modernitást mind Habermas, mind Touraine úgy ragadják meg, mint az élet és a társadalmi cselekvés szféráinak egyre elvontabbá válását (Max Weber): egyfelől felszabadítja az egyént a személyi függés rendszereiből, másfelől a társadalmat mint tárgyiasult organizációt teszi csak megfoghatóvá, mely indifferens az egyéni idioszinkráziákra és nem-formalizálható interakciókra. Közösség (Gemeischaft) és társadalom (Gesellschaft), kultúra és piac, értelem és cselekvés többé nem redukálható egymásra. A társadalom működése (a „technostruktúra”) elérhetetlen lesz a spontán intuíció számára és egyre inkább technokrata jellegű hozzáférést igényel. Milyen hatással van ez az egyéni autonómia lehetőségére? Habermas szerint az autonóm cselekvés feltétele a kommunikáció szférája, melynek normatív elvei garantálják a szereplők közti horizontális viszonyt. Tourane úgy gondolja, ahhoz, hogy ez megvalósuljon, eleve az kellene, hogy a szereplők elvonatkoztathatóak legyenek azoktól az intézményi viszonyoktól, melyek a kommunikáció értelemadó aspektusában asszisztálják őket. Ennek megfelelően Gorz értelmezésében Habermas nem feltételez autonóm szubjektivitást másról, mint a kommunikatív szituációról, „életvilágról”, az egyén szabadsága pedig nem lehet egyéb, mint saját érvényesülő, elismert életvilágának szubjektív korrelátuma. A „közösségelvű” politikai filozófia (mint Michael Sandel, vagy az „Új Jobboldal” pápája, Alain de Benoist) játéka Tönnies már idézett megkülönböztetésével (közösség versus társadalom) itt kap egy új ívet: a konstitutív közösség (az állam különböző szintjeinek) pozitív aspektusait átvinni a kooperatív közösség fogalmára egy fontos csúsztatást tartalmaz. Míg a konstitutív közösség az, amibe beleszocializálódik az ember, aminek határai a valóságának határai, addig a kooperatív közösség (neighbourhood, a Leo Löwenthal kutatásaiban használt értelemben) a cselekvés közege. Amikor tehát „le akarjuk növeszteni a társadalmat” (Serge Latouche), a saját meglévő életvilágunkat (németül Heimat) akarjuk „totalizálni”, a konstitutív közösség rangjára emelni. Így lesz a kommunikatív cselekvés egalitárius normatív elve (és nem egy zöld ellenállási mozgalom) az antimodernista (identitás)politika foglya. Nekünk azonban Gorz más útvonalat ajánl.

Egyrészt Axel Honneth kísérletét tartja figyelemre méltónak, aki az identitás helyett a nem-identikusra, a társadalmi elismerés deficitjére vezeti vissza az autonóm cselekvés igényét, másrészt Touraine modelljére, melyben a társadalom szimultán igénye az integrációra és követhetetlen változásra magát a társadalmat, legalábbis annak szubjektív korrelátumait, tapasztalatát szünteti meg. Miután az ember stabil helye a társadalomban megszűnik, saját életére vonatkoztatott haszonelvű számításai értelmezhetetlenné válnak, rákényszerül arra, hogy életének „értelmét” saját magából vezesse le. Ennél fogva az önrendelkezésért való központi konfliktus a munkásként való absztrakt jogok helyett a direkt spontán testi önrendelkezés köré rendeződnek, a tét nem a társadalom, hanem önmagunk használata. Nem véletlenül váltak az abortusz és az eutanázia korunk jellemző szimbolikus témáivá. Ebből a szempontból persze minden olyan törekvés, mely a társadalmat, mint totalitást próbálja megragadni vagy rekonstruálni, kontraproduktív. Az antikapitalista politika spektrumán Touraine reformista.

Az autonómia autonómiája

Miközben a munka egyre kevesebb és egyre bizonytalanabb, továbbra is a jövedelem egyetlen legitim formája. Olyannyira, hogy ma már a klasszikus tőkés is bérmunkás: saját vállalati birodalmának vezetői szintű, meghatározott bérsávba besorolt alkalmazottja. (Ez utóbbi állítással vitatkoznunk kell: a tőkejövedelmek is legitim jövedelemforrások a mai rendszerben, és a tőkések jövedelmének jelentős forrásának tekinthetők. Igaz a jelenlegi elemzés nem erről szól, de ne hallgassuk el létezésüket. Csak hogy egyértelmű legyen: természetesen nem a munka a jövedelem forrása, hiszen tőkés társadalomban élünk, és a bérmunka csak egyike a névleges jogcímeknek, melyeken a polgárok jövedelemhez juthatnak. A bérmunkáért járó jövedelem mértéke nincs arányban a befektetett erőfeszítéssel, hanem a munkások alkupozíciójának függvénye. Amiről szó van, az az, hogy a bérmunka, szemben a munkával, vált az uralkodó diskurzusban az érték forrásává, a hatalmi pozíciót legitimáló tényezővé. Nincs olyan abszurd méretű vagyonkoncentráció ma, ami ne úgy lenne láttatva, mint tulajdonosa kemény munkájának és leleményességének gyümölcse. A hegemón ideológia összemossa a bérmunkát az általában véve vett produktív tevékenységgel, ahogy erre korábban utaltunk, hogy ezzel azt a látszatot tartsa fenn, hogy a bérmunka általában véve kívánatos emberi tevékenység, mely számottevő tőkefelhalmozás forrása lehet, ami természetesen nem igaz. Ebbe az összemosásba mi is belecsúsztunk a retorikai hatás kedvéért, de a félreérthetőséget ez úton is szeretnénk elkerülni.)

Ez a korábbiakban felvázolt helyzet kétféle – elsőre leheletnyi különbséget mutató – társadalmi rend irányába mutathat. Az egyikben a munka megszűnik a jövedelem egyetlen forrásának lenni és egyike lesz az autonóm egyének sokféle aktivitásainak („multi-aktivitás”), a másikban az autonóm egyének sokféle aktivitása mind potenciálisan munka lesz, vagyis az emberek életének bármely rezdülése árucikké lesz tehető („pluri-aktivitás”). Nehéz megmondani, hogy ha én életemet annak teljes tartamában közvetíteném, egy hálózati felületen streamelném, hogy megfelelő percdíj (bitcoin, token, bármilyen virtuális valuta) fejében bárki nézhesse, éppen mit csinálok (ez a második eset), mit csinálnék másképpen, mint egyébként? Egyfelől kevesebb munkát kellene vállalnom és ezáltal nagyobb szabadságom lenne, másfelől tevékenységemet hosszú távon befolyásolná, mivel tudnám növelni a bevételemet – a nézettségemet. Életvitelemet tekintve versenybe kerülnék hasonszőrű „vállalkozó” társaimmal abban, ki „érdekesebb”, ki bizarrabb, szenzációsabb. Nem figyelhetjük meg ezt már ma is a szociális médiák, tartalommegosztó érdekeltségek világában? Ennek a politikai harcnak a tétje személyes autonómiánk státusza: meg tudjuk-e őrizni magunknak, vagy alá kell rendelnünk megélhetésünk kívülről diktált szükségleteinek?

A „pluri-aktivitás” képzete ma is tetten érhető nagyvállalatok gyakorlatában és munkaügyi biztosok, hivatalok terveiben. Sok esetben egy munkavállalót nem egy adott munkahely foglalkoztatná, hanem lehetőség lenne egy általános „aktivitási szerződés” kötésére, mely a munkaerő ilyen tartalmú szerződéses viszonyban lévő vállalatok egymás közötti munkaerőigényeinek megfelelő fluktuációját valósítaná meg. A szerződés hatálya alá eshet bármely olyan aktivitás, mely a munkavállaló „társadalmi” vagy „professzionális” hasznosságát növelné, mint a továbbképzés vagy a gyermekvállalás. Ezáltal a munkáltatók maximálhatják a munkaerő „kihasználtságát”.

Más elképzelések szerint – „multi-aktivitás” – a munkaidő fogalma terjedhetne ki a dolgozó napjainak teljes tartamára, mikor is az előírt feladatait – azok jellegétől is függően – potenciálisan a nap bármely órájában teljesítheti, saját kényelmének megfelelően. A „munkaidő” így „permanens alku” tárgyát képezheti. Jól látható, hogy ebben a viszonyban egy munkavállaló nem redukálható a teljesített munkában mérhető haszonra. A vállalat a munkaerő-állományt egészében tekinti legfontosabb erőforrásának, és úgy fogja fel, azok integrált, kollektív tudásának értéke a dolgozók autonómiájának növelésével párhuzamosan nő. (Nem nehéz itt felfedezni az operaismo korábban említett szemléletének nyomait.) Ennek megvalósulása a „munkalapú” társadalommal való formális leszámolás lenne, elmozdulás az ókori athéni mintára elképzelhető „kultúraalapú” társadalom felé, mely tagjainak személyes fejlődését önértéknek tekinti.

Kijárat

Meg kell találnunk a módját, hogy ezt a válságot ne a korábbi állapot restaurációjával próbáljuk meg orvosolni, ide-oda építve egy-két vaskohót, hogy munkát adjunk a felesleges embertömegnek, hiszen dolgozni az annyira, de olyan hasznos. Létre kell hoznunk az értelmes alkotó tevékenységek olyan intézményrendszerét, melyek minél távolabbra vannak a tőke normalizáló intézményeinek hatókörétől. Ez természetesen nem várható csak azoktól, akik kívül kerültek a megélhetés gépezetén, de láthattuk, hogyan hívják életre a tárgyalt gazdasági folyamatok a tőke-munka kontinuumon kívül képződő szubjektivitást mint strukturális szükségszerűséget, hogy ez amolyan „feedback loop”-ként generálja önmaga létokát. Akiknek a „hivatalos” társadalmi hasznosságból nem jutott, azoknak marad a „felelősség”, a gondoskodás ethoszán (Anthony Giddens) alapuló kollektív cselekvés, mely idővel képes kell legyen intézményesülni. Mindazonáltal Gorz megkülönböztet három politikai – vagyis a képviseleti rendszer szintjén is felvállalható – célt, elvet, melyek együttes teljesülése biztosíthatná a „bérmunka társadalmából” való békés kivonulás lehetőségét. A felsorolt elvek megvalósulásának mikéntje nem tartozik vizsgálatának tárgyához, fogalmazzunk úgy, hogy ezek a bérmunka világán, annak logikáján kívül eső produktív tevékenység által szervezett társadalmi rend alapjai, betekintés egy lehetséges és talán kívánatosabb jövőbe. Az elvek a következők:

(1) Garantált feltétel nélküli „alapjövedelem”

A garantált jövedelem kérdésében el kell tudjunk határolódni annak neoliberális változatától (Friedman, Mitschke), amely a munkanélküliség jelenségét azzal magyarázza, hogy bizonyos munkákért nem éri meg az önfenntartáshoz elégséges bért fizetni, így egy elenyésző garantált alap bevétel (workfare) egyfajta másodlagos munkaerőpiacot teremtene. Ennek természetesen kimondatlan előfeltevése, hogy aki nem dolgozik, az biztos nem akar. Valójában a szakmai kvalifikációknak híján lévő munkaerő azért munkanélküli, mert a képzettséget nem igénylő munkahelyeket jobb híján elfoglalják az azokra nagyobb eséllyel pályázó szakképzett munkások. E mellett elképzelhető egy olyan „megélhetési bevétel” (revenu d'existence), mely nem teszi a munkavállalást állandó létszükségletté, de ösztönzi a határozott idejű foglalkoztatást. Önmagában ez a is „munkaadók” javára válna, hiszen ennek arányában csökkenthetnék a munkabért. Az elegendő mértékű alapjövedelem (revenu social suffisant) logikája éppen ellenkező: e mellett senki nem kényszerülne arra, hogy állandóan vagy időről-időre bármilyen munkát elvállaljon, a polgárok választhatnának idejük használati és csereértéke között. Ez egy generatív policy (Anthony Giddens), melynek lényege, hogy felszabadítsa az emberek munkáját a kényszer alól és lehetővé tegye annak autonóm felhasználását. Nem szűnnének meg dolgozni, éppen így kezdhetnének végre el. Az, hogy feltétel nélküli legyen (persze adott territoriális keretek között) azért szükséges, mert amióta a munkást nem munkaideje, hanem kreatív kapacitása alapján dolgoztatják, fizikai lehetetlenség a tevékenységét egzakt időintervallumhoz kötni, és esetlegesen egy ilyenhez rendelni jövedelmi jogosultságát. További kérdés, hogy ha feltételként szabnánk a közérdekű munkát, miként legyen kezelve a kényszerű, de nem fizetett munka, mint a házimunka, vagy a betegek és idősek gondozása? Akik erre kényszerülnek, azok helyzete nem fog változni attól, ha jövedelmet kapnak, munkájukat azonban leértékelné. Ki döntené el továbbá, hol húzódik a határ produktív és reproduktív munka között? Mindenki minden tevékenységét monitorozni és listázni kellene, az öncélúságuk folytán működő emberi kapcsolatok (és önmagunk fejlesztése) szabványosítva és értékelve lennének, megszűnne „önzetlen” mivoltuk.

Korunk elosztási rendszerének legnagyobb rákfenéje, hogy míg a javak termelése és a tőke felhalmozása nem a munkaidő arányában történik, a bérezés, vagyis a javak visszaosztása igen. Tapasztalatból tudjuk, hiszen erre tanít minket a poszt-fordista ipar (és ezt a fejlett országok vállalati szférája is evidenciaként kezdi kezelni, lásd itt, hogy a termelési potenciál maximumának eléréséhez nem szükséges a termelőerők közvetlen kihasználásának maximuma, sőt, egy pihentebb, kiegyensúlyozottabb életvitelű munkás nyilvánvalóan hatékonyabban dolgozik. Ebben a termelési rendben, ahol a munkaidő fogalma egyre inkább értelmét veszíti, az „értéktörvény” (Marx: Wertgesetz) helyett érdemesebb Jacques Duboin (1931) meglátásaihoz, vagy egy másik Marxhoz, a Grundrisse (1857) szerzőjéhez fordulnunk és azt mondanunk, a javak elosztásának nem az objektíve mérhető munkaidő, hanem a társadalmi szinten megtermelt használati érték arányában ideális megoszlania, mely – lévén a virtuálisan végtelen kreatív potenciál alapja a munkások kollektív tudása – nem számszerűsíthető egyénre lebontva. Szükségszerű tehát, hogy miután felszámoltuk a klasszikus értelemben vett pénzforgalmat, a társadalmi szinten felhalmozott használati érték egyenlő megosztására törekedjünk, melyet egy kizárólag erre a célra forgalmazott „fogyasztói valuta” lehet hivatott materiálisan reprezentálni.

Vegyük tehát észre, hogy amit Gorz „alapjövedelemnek” nevez, teljesen más, mint amit mai szociáldemokrata és neoliberális döntéshozó-aspiránsok a zászlójukra tűznek (UBI). Itt sokkal inkább a „megélhetési javak köztulajdonba való vételéről” (Chris Turner: „pooling of the resources”), „kommunizációról” van szó.

(2) „Az idő újraelosztása”

A munkaidő ellenőrzés alatt tartása a munkaerő-állomány fegyelmezésének mindig is kiemelt eszköze volt, gondoljunk a japán mintára Németországban is elterjedt „nullaórás” szerződésekre (Arbeit auf Abruf), melyek nem írnak elő meghatározott időtartamot, azt viszont igen, hogy az alkalmazott bármikor azonnal behívható legyen. Amennyiben lehetséges a társadalom kreatív potenciáljának növelése a munka felszabadítása által, ez a jelenleg zsarolási potenciálként használt bizonytalansági tényező is a nagyobb fokú rugalmasság eszköze lehetne. Volt már ennek radikális irodalma [Michel Albert: Le Pari français, 1982.], és lehet példákat találni érdekes kísérletekre (mint a Rabot Dutilleul mérnöki vállalatnál 1996-ban bevezetett rendszer, melyben öt egységnyi munkaidőből – legyen az nap, hónap vagy akár év – egyet egy dolgozó kötelezően tartalékos állományban kellett töltsön). Az önkéntes munkák szaporodásával bevezethetőek és általánossá tehetőek lehetnének a „sabbatical” periódushoz hasonló tartós szabadságolások, így megoldható lenne, hogy az egyre kevesebb munkahelyből minél szélesebb körben juthasson mindenkinek, miközben az egy emberre jutó munka egyre kevesebb lenne. A kezdeti átmeneti időszakban ennek gazdaságos számítása rengeteg kísérletezést igényelne, de idővel a technikai fejlődés és a munkaerő felszabadulása által az össztársadalmi használati érték is olyan mértékben bővülne, hogy nem állna elő nélkülözés – feltéve, hogy a jelenlegi tendencia folytatódik és az elérhető munkahelyek száma stabilan csökken.

(3) A város átalakítása

Végezetül a munkások potenciáljának növekedésével a szociális tér is átalakulna, a közösségi életnek alárendelt „policentrikus” településszerkezet lenne a megszokott, mint amilyennek a nyolcvanas években Parthenay városában láttuk prototípusát. A klasszikus pénzforgalom és kapitalista termelés megszűnésével a szociális kooperáció szervei olyan csereintézmények lennének, melyek a húszas évek Németországában tűntek fel és a harmincas években váltak az Egyesült Államokban is ismertté, ezeket LETS-eknek nevezik [Local Exchange Trading Systems / Kooperazionsringe]. Ezek alapja a „szeriális reciprocitás” elve (Claus Offe, Rolf Heinze), vagyis a kölcsönös segítség ciklikus ismétlődése egy annak megtörténtét és volumenét igazoló, ezáltal a cserét mediáló „időpénz” segítségével. Ez nem átruházható vagy felhalmozható, nem bír olyan fétisjelleggel, mint az általunk ismert pénz és bizonyos időn belül elévül. Ez egyszerre motiválná a kölcsönös együttműködést és „büntetné” a pazarlást, hiszen minél többet venne ki valaki a rendszerből, annál többet kellene visszaraknia. A LETS kimagasló előnye egyfelől az új technológiák kollektív elsajátításának az elsőbbsége („szocio-technokratikus professzionalizáció”), másfelől a helyi közösségek kitágulása (a segítségre szorulók mozgásterének növekedése), harmadrészt a lokális, személyes viszonyokon alapuló gazdaság előnybe helyezése a globális árucserével szemben, melyet persze nem zárna ki. Hátránya a rendszernek, hogy előnyei csak a klasszikus pénzpiac megszűnésével érvényesülhetnének igazán, addig a „valódi” állami fizetőeszköz szükségképpen előnyt élvezne.

Összegzés

A fentiekben bemutatott három elv egy olyan társadalom működését példázta, mely a kapitalista gazdaság gyakorlati kritikája, összhangban a „poszt-bérmunkás” szubjektivizációjának logikájával. Egy így működő emberi közösség vajon mennyiben hagyja majd korlátozni magát a tőke által megszervezett elvont állami keretektől, melyek megszűnésére természetesen – a globális emberi társadalom komplexitása folytán – nem számíthatunk? Az állam nem fog feloldódni ebben az „életvilágban”, utóbbi azonban képes lehet önnön tapasztalatát politikai tudatosságként megélni és a tágabb kontextusra visszahatni, makro- és mikrofolyamatok közti újfajta közvetítőként lépni fel.

Gorz „utópiája” nem egy pozitív látomás, hanem egy negatív, sokkal inkább értelmezhető úgy, mint egy eliminációs program végkifejlete. Főbb pontjait a következő tagadásokból vezette le:

NEM számíthatunk arra, hogy a jóléti társadalmak restaurálhatóak. Nem lehet már annyit visszaosztani, nem lehet a társadalmi „békét” megvásárolni.

NEM számíthatunk forradalomra. Egyszer volt Budán kutyavásár: ahogy a Keynes-i gazdaságpolitikának sem lehetséges visszaálmodása, arra sincs értelme építeni, hogy klasszikus értelemben vett feldühödött tömegek megdöntik a bérmunka társadalmát. Megdönteni legfeljebb aktuális, a kapitalizmust rosszul menedzselő kormányokat lehet.

NEM számíthatunk olyan kollektív forradalmi szubjektivitás felbukkanására, mely az előző tagadást állítássá változtatná. A munkaerő fragmentáltsága, a klasszikus munkásosztály maradékainak reakciós pozíciója (érdekeltségük abban, hogy munkájuk legyen) lehetetlenné teszi, hogy a bérmunka társadalmával szembeni ellenállás közvetlenül politikai cselekvők szembenállásaként jelenhessen meg. Nem számíthatunk arra sem, hogy a bérmunkával szemben ellenérdekeltek egy jól elkülöníthető empirikusan adott társadalmi szegmenst jelentsenek, akiket ennél fogva szociális markereik vagy egyforma preferenciáik okán egységesen „meg lehessen szólítani”.

NEM számíthatunk a „Harmadik Világ” forradalmaira, akik alárendelt helyzetükben csak defenzív taktikát folytathatnak. Ha lehetséges is lenne győzniük, globális léptékben ugyanott lennének, ahol eddig, azokon az erőviszonyokon, melyeknek függő helyzetüket köszönhetik, nem változtathatnának. A legjobb esetben is megismételnék a Szovjetunió tragédiáját, amely lokálisan létrejött, de a globális struktúrát nem tudta a maga felé átszerkeszteni, így hosszú távon vesztes helyzetben lavírozott és a túlélésre való koncentráció elkerülhetetlenül eltorzította eredeti szándékait. Gorz egyértelművé teszi, hogy szerinte – összhangban Marx eredeti intencióival – a kapitalizmus elleni áttörést a legfejlettebb ipari társadalmakban kell először elérni.

NEM számíthatunk az autonomizmus esetleges sikereinek döntő mivoltára sem. Akárcsak a Harmadik Világ küzdelmei, úgy a tőkés rendszeren belüli autonóm struktúrák létrejötte függő helyzetben történik. Nem véletlen, hogy ha sikerül is egy működő dolgozói tulajdonú vállalatot, lakásszövetkezetet, közösségi energia-termelő és -elosztó csomópontot létrehozni, létrehozóinak nem érdeke, hogy ezeket, és általában a reproduktív szféra visszahódításáért való küzdelmet egy ellenséges intézményi környezetben politikai szintre akarják emelni.

NEM számíthatunk az államra sem, hiszen az szükségképpen kooptálva van, a tőkével való kölcsönös függésben létezik.

NEM beszélhetünk többé „átmeneti” fázisról a kommunizmus felé. A munka tőkés logika szerint „társadalmiasult”, jelenlegi formájában nem tárgyiasítható, számszerűsíthető, ki „mennyit” dolgozik, a munka mértékét, és ezáltal a bérre és megélhetésre való jogosultság mértékét közvetlenül az állam és üzletfelei határozzák meg. Az átmeneti fázis funkciója, hogy az „értéktörvény” alapján mennyiségi szempontból újrastrukturálja a munkát így kérdésessé válik, beleütközik a problémába, hogy ki dönti el, mi a munka egyáltalán.

Vitába szállni Gorz víziójával – és erre szükség van – a fenti állításokon keresztül lesz lehetséges. A feladat, mint mindig, most is a lehetetlen ostromlása.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen