André Gorz: Farewell to the Working Class – An essay on Post-Inudstrial Socialism c. könyvének kritikus ismertetése. (A megjegyzések, a kritika dőlt betűvel lesz közölve, egész mondatokban.) Megjelent Pluto Press London, 1982, fordította Michael Sonenscher. (Az eredeti művet 1980-ban adták ki Párizsban, francia nyelven.)

A kilenc fejezetből és egy rendhagyó utószóból álló könyv első négy fejezetében Gorz elég keményen nekimegy Marx nézeteinek a proletariátusról, annak szerepéről, harcáról és a munkáshatalomról.

Az első fejezetben leszögezi, hogy Marx nem empirikus, hanem filozófiai alapon alkotta meg a proletariátus fogalmát. Pusztán elméleti alapon írta meg a forradalmi proletariátusról szóló nézeteit. Marx szerint a proletariátusnak az az eleve elrendeltetése, hogy forradalmi osztállyá váljon. A balos aktivistáknak nem kell elmenni az üzemekbe, mert nem érdekes az, hogy az egyes proletár ma minek érzi magát, egyszer majd úgyis öntudatra ébred. Gorz szerint ebből eredeztethetők a forradalmi mozgalmak élcsapat és elit identitása, de a spontaneitást vagy éppen a szakszervezetek szerepét a középpontba helyező elképzelések is.

Mindezek az élcsapat jellegű mozgalmak Gorz szerint szükségszerűen el vannak szigetelődve a proletariátustól. A proletariátus így nem tud ezekhez a mozgalmakhoz hogyan viszonyulni. Mivel a proletariátus vezető szerepe a jövőben válik gyakorlattá a marxisták szerint és mindennapi gyakorlati tapasztalat nem támasztja ezt alá, így a különböző marxista irányzatok közötti vita arról szól, hogy ki hűségesebb a marxi dogmákhoz. A marxista ortodoxia, a dogmatizmus és a marxizmus vallásos jellege annak hegeli alapjaiból fakad.

Egy rövid és elnagyolt Leninre hivatkozáson kívül Gorz teljesen figyelmen kívül hagyja a különböző marxista irányzatokat és gyakorlatot, amely azért jócskán árnyalja azt a képet, amelyet a marxizmusról (valójában inkább csak Marxról) néhány oldalban leír. Hogy csak egyet említsek Leninnél és másoknál is megjelenik – és politikai gyakorlatukban egy ideig a központba is kerül – hogy a proletároknak a szegényebb parasztság mindenképpen a szövetségese kell, hogy legyen (igaz a proletariátus vezetésével), egyes mai marxista szerzők (pl. David Harvey) pedig hangsúlyozzák, hogy a nem-dolgozók (munkanélküliek, diákok stb.) mind olyan rétegek, amelyeknek minden oka megvan a szocializmusért folyó küzdelemben, amelyben a proletariátus vezető szerepe helyett az egyes rétegek közös harca, célja, egysége kell, hogy a középpontba kerüljön. De a könyv nem emiatt a vita miatt érdekes, így evezzünk is át a második fejezetre.

A második fejezetben Gorz leszögezi, hogy a termelőeszközök kollektív kisajátítása mítosz és amúgy is lehetetlen. Fejtegetése szerint a kapitalizmus saját arcára formálta a proletárt, amely a vállalatok militarizált rendszerében kénytelen dolgozni és nem is láthatja át az egész rendszert. Ráadásul az automatizálás és a robotizálás miatt gyorsan nő a valójában szakképzetlen munkaerő, amellyel szemben végképp nem lehet olyan igényeket támasztani, hogy osztálytudatos proletár legyen. A valóságban létező proletár egyén számára a kollektív proletár külső, meg nem értett fogalom maradt, nem tudja a kollektivitást átélni, beépíteni saját tudatába. Hmm… nézzük csak azt, hogy amikor leáll egy autógyár (mint pl. pár hónapja a magyarországi Audi üzem), akkor leállnak azok a hazai külföldi üzemek, amelyek beszállítói vagy vevői a győri Audinak. Egy ilyen helyzetben világosabb válik az autógyári dolgozó számára, hogy hol a helye a folyamatokban és az, hogy van ereje, tud nyomást gyakorolni. Gorz szerint a történelem is azt mutatta meg, hogy az osztály kollektív erejéből nem következik az, hogy az egyes proletár a történelem tudatos alanyává, csinálójává válhat. Így a proletárok osztálya nem tudja kisajátítani a termelőeszközöket, nem tudja azokat saját kollektív céljainak alárendelni.

Gorz szerint a dolgozók mozgalmai a következő választás előtt állnak:

Elfogadják továbbra is a termelés-központúság (produktivizmus) ideológiáját, azt, hogy a termelőeszközök fejlődése a lényegi előfeltétele a szabadságnak, amiből az fakad, hogy azután is a kapitalista körülmények között és elvárások szerint fognak termelni, hogy a termelőeszközöket kisajátították, vagy a dolgozók mozgalmai felismerik, hogy a termelőeszközök és a megtermelt javak kisajátítása fölösleges, mert a kapitalizmus lényege (a termelékenység kényszere) fenn fog maradni. Utóbbi esetben a valódi kérdés az lesz, hogy a termelőeszközöket és a termelés, a gazdaság egész szerkezetét hogyan lehet gyökeresen átalakítani, hogy utána érdemes legyen kisajátítani azt, hogy végre aztán ne a kapitalizmus folytatódjon, hanem szocializmust teremtsünk. Ez azt igényli, hogy maga a munkásosztály is megváltozzon, hogy a készségek, képességek, felelősségek, a munkamegosztás is megváltozzanak – lényegében politikai és kulturális igények mentén. A munkásosztálynak saját önálló (Gorz megfogalmazásában: autonóm) céljai alapján kell elérnie ezt. A munkásosztály politikai hatalma nem a megoldás, hanem az egyik eleme csak sok egyéb átalakulási folyamatnak – előfeltétel és nem cél.

A harmadik fejezet címében Gorz megerősíti, hogy a proletár csak a tőke lenyomata. A proletarizálódás folyamata akkor válik teljessé, amikor a proletárt megfosztják minden olyan autonóm képességétől, amely saját fennmaradásának eszközeit előállíthatná. Ennek köszönhető, hogy a ’valódi élet’ teljesen a munka világán kívülre szorul. Az autonómia praktikusan azt jelentené, hogy rendelkezne például egy kis kerttel, ahol a saját szükségletei szerint tudna növényeket termeszteni – persze ez is csak részleges autonómia. Ugyanakkor ez az autonómia gátja az osztálytudatnak, hiszen ezzel fellazul az a proletár identitás, hogy a proletárság egy elkerülhetetlen sors – egészen a proletárforradalomig. Ezért van az, hogy a balos aktivisták számára a részleges autonómia a burzsoá individualizmus jele. Az autonómia szerintük nem proletár érték.

Itt egy kis kitérőt tennék. Eretnekségnek tűnhet, de szerintem fontos lenne hangsúlyozni, hogy amikor szocializmusért, kommunizmusért küzdünk, akkor tegyük nyilvánvalóvá, hogy ebben van egy önzőség, van egy adag individualizmus is, hiszen úgy gondolom, hogy nekem mint egyénnek, mint egyéni proletárnak is jobb lesz egy igazságos társdalomban élni. A saját külön bejáratú érdekem is ez. Nem mondom, hogy mindez válasz arra, amit Gorz állít, de szerzőnknek ez az „eretnek” gondolat nem jut az eszébe.

A proletárnak a Gorz által leírt helyzetben csak az az ’aktív passzivitás’ jut, hogy sztrájkol, munkát lassít és hasonlók, melyek nem mások mint a tőkések által rájuk kényszerített ’passzív aktivitásra’ adott válaszok. De a passzivitás, a puszta tagadás, negálás fennmarad: „szar bérért szarul dolgozom” – mondja a munkás. A helyzetnek ez a passzív elfogadása azonban nem vezethet ki a kapitalizmusból. A bérmunkás létbe való beszorulás nyomán sok proletár azt mondja, hogy akkor az, aki nem dolgozik, az ne is kapjon semmilyen jövedelmet. A követelések lemennek arra a szintre, hogy a bérüket megkapják, vagy hogy több bért kapjanak, hogy többet fogyaszthassanak. És ha valamit nem kapnak meg, akkor azt az állam biztosítsa a számukra. Az államhatalom megszerzésének vágyának helyébe az lép, hogy az állam védjen meg engem mint proletárt, mint egyént, mint fogyasztót.

Gorz szerint a proletariátusnak el kell utasítania a kapitalista termelési viszonyok ’mátrixát’. De hogyan nyer erre képességet a proletariátus? Ez az, amire Gorz szerint a marxizmus nem ad választ. A proletárt a kapitalizmus tette olyanná, amilyen ma. Ezért először a kapitalista termelési viszonyokban kell elérni egy törést. Egy ilyen törés nyomán alakulnak ki új struktúrák a termelési viszonyokban, egy ilyen törés nyomán alakulhat ki egy másfajta munkásosztály.

A munkások csak úgy találhatnak saját magukra mint emberekre, ha megtagadják a proletár létet. Ekkor lehetséges, hogy passzívból aktívvá, negálásból affirmálásba váltsanak át.

A negyedik fejezetben Gorz elveti a munkáshatalmat. Állítása szerint – néhány szegmensét és néhány rövidebb időszakot leszámítva – a proletariátusnak nem alakult ki forradalmi öntudata abban az értelemben, hogy el tudna képzelni egy olyan társadalmat, amelyben a munka nem a túlélés eszköze, hanem önálló, kreatív, szabad tevékenység lenne, amelynek gyümölcsét teljes egészében élvezni tudná. A burzsoázia lerombolta a lehetőségét is egy ilyen öntudat kialakulásának. Olyan termelési szervezet alakult ki, amelyben nem tudja elképzelni a fenti szép jövőt a munkásosztály. Azt gondolom, hogy ebben van igazság, de miért zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy létezik egy kicsiny, de ezzel a vízióval tudatosan vagy ösztönösen rendelkező kisebbsége a munkásosztálynak? És miért zárnánk ki annak a lehetőségét, hogy a radikális baloldal megszervezze és növelje, erősítse ezt a kisebbséget?

Gorz elismeri, hogy például az 1920-as évek elejének olaszországi gyárfoglalásai megcsillantották azt a lehetőséget, hogy a munkások az egész társadalmat is igazgatni tudják, nemcsak egy üzemet, ugyanakkor ez ma már nem reális, mert a tőkések nem függnek az akkori jól képzett szakmunkásoktól, mert ma alacsony képzettségű, könnyen lecserélhető, alkuerővel nem bíró dolgozókkal működtetett munkafolyamatok vannak. Másrészt ma egy adott üzem nem áll meg önmagában, hanem nemzetközi munkamegosztás része – távolban működtetett üzemekkel, szolgáltatókkal van kapcsolatban, és mindezek egy centralizált menedzsment alatt vannak irányítva. Vagyis az egyes üzemnek, s így az ott dolgozóknak önmagában nincs hatalma, alkuereje, nem ott születnek a döntések, hanem integráltan, nemzetközi szinten. Így az egyes üzemekben esetlegesen kialakuló önigazgató munkástanácsok korszaka, lehetősége is elmúlt. Ma egy adott üzem szintjén a dolgozók maximum vétózhatnak: elutasítják a rossz munkakörülményeket, elérhetik a túl szigorú normák módosítását. A mai üzemi tanácsok ezért sokszor valójában csak szakszervezetekként működnek. A munkások kisebb csoportjait képviselő szakszervezeti bizalmik puszta összekötők a munkások és a menedzsment között. Ezzel azonban még mindig a kapitalizmus logikáján, működésén belül maradunk. Az adott üzem munkásainak nincs beleszólása a termelés mennyiségébe, a termelés egészének szervezésébe. A bonyolultabb értékláncok és a globalizáció miatt Gorz szerint már senkinek sincs hatalma. Az egyes tőkés, egy adott üzem igazgatója már nem bír önálló döntési jogokkal, hatalommal. Ők is csak végrehajtók, a tőke ügynökei. Vagy ahogyan Marx maga is leírta, a tőke funkcionáriusai. Csak adminisztrálják a folyamatokat, de nincs azok felett valódi hatalmuk. A hatalom már nem valakié. A hatalom inkább egy struktúra. Az üzemigazgató csak felfelé mutogat: „Engem is csak utasítottak. Nekem sem tetszik, de ezt kell tennem. Nem én csinálom a szabályokat, nekem csak be kell tartanom azokat.” Gorz szerint minden modern hatalmi forma elvesztette alanyiságát – a modern államban már nem kapunk parancsokat.

Még ha sok igazság van is mindebben, azért vitatkoznom kell vele. Lehet, hogy a döntéseket nem üzemi szinten hozzák meg, de nemzetközi szinten azért minden vállalatnak van egy igazgató tanácsa. Ha pedig az államot nézzük, akkor mégiscsak valaki bírságol meg – a rendőrség vagy az adóhatóság részéről. Igenis vannak döntéshozók, vannak felelősök. Nevük van. És céltáblájává kell válniuk a munkások és általában a nép ellenállásának. Persze ez önmagában nem elég. De ha a politikának nincs alanya, nincs cselekvője, akkor megszűnik politikának lenni és örökké alávetett helyzetben maradunk – eszközök nélkül. A történelmet végső soron mégiscsak emberek csinálják – még akkor is, ha az emberi társadalom, a gazdaság egyre bonyolultabbnak tűnik is.

Borúlátóan végződött tehát a könyv negyedik fejezete. Az ötödik fejezettől kezdve azonban kellemes meglepetések is értek a munkásosztályt bőszen eltemető szerző részéről. Gorz az ötödik fejezet elején elutasítja azt a javaslatot, hogy vissza kéne térnünk a kisebb vállalati szervezetekhez, ahol a tulajdonos, a menedzser és az alkalmazottak kapcsolata szorosabb, már-már demokratikus vagy éppen családias. Nem, most már menthetetlenül hatalmas, személytelen gépezetekben dolgozunk, innen nincs visszaút, és a nosztalgiák is alapvetően hamisak: a kisebb kapitalista szervezetekben ugyanúgy megvan az elnyomás és kizsákmányolás. A mai nagy szervezetekre különösen igaz, hogy a hatalmi pozíciók és a hatalomgyakorlás eszközei előre meghatározottak. Megint közbe kell vetnem: mindezt végső soron nem adott emberek döntik el? De abban igazat kell adnunk Gorznak, amikor azt írja, hogy aki a rendszerben érvényesülni akar, annak be kell tartania a meglévő szabályokat. A szerkezet határozza meg a fogaskereket és nem fordítva. Elképesztő vállalati bürokráciák vesznek körül minket, amelyek elképesztően rugalmatlanok tudnak lenni. Valóban a személyes hatalomnál erősebbnek tűnik a személytelen – ahogyan Gorz fogalmaz – funkcionális hatalom. És igen, mindez nemcsak a gazdasági hatalomra, hanem a politikai hatalomra, az államra is igaz. Valóban, az osztályharc is homályosabbá vált, hiszen a munkás a gyárigazgatóval van konfliktusban, de annak sokszor nincs saját önálló döntéshozatali joga. Sokszor attól akarjuk elvenni a hatalmát, akinek nincs is. Ebben a helyzetben az emberek újra és újra ki vannak éhezve arra, hogy megtalálják a felelőst vagy azzal szemben keressenek egy vezetőt, egy harcost, aki valóban felelősséget vállal az általa képviselt közösségért, hogy változást érjen el. Ez azonban személyi kultuszhoz vezethet, és itt – teszem hozzá én - nem feltétlenül csak egy ország vezetőjéről lehet szó, hanem egy kisebb közösségéről is. A vezetőt egyfajta megváltó szereppel ruházzák fel és elfeledkeznek arról, hogy a rendszer mechanizmusának gyökeres megváltoztatása kellene, hogy a cél legyen. Ha a mechanizmus marad, csak pusztán egy új vezető kerül az élére, akkor valójában nem változik semmi. Akkor sem, ha a munkásosztály harcai révén került oda.

Gorz szerint ezért a hatalom megragadásának koncepcióját alapjaiban kell újra gondolni. A hatalmat egy már dominánssá vált osztály tudja csak megszerezni. A forradalomnak először a rendszer működését kell megváltoztatnia, visszafordíthatatlanul lerombolva a létező mechanizmusokat. Gorz szerint a jelenlegihez képest „más fajta viszonyok alternatív hálózatának fejlesztésével” (ez lenne a forradalom? – kérdem én) lehetséges egy olyan kollektív gyakorlat, amely erre képes. Gorz szerint a már említett személytelen, funkcionális hatalom minden fajta társadalomban létezett és létezni is fog. Amit tenni lehet és kell az az, hogy ezt a fajta hatalmat leszűkítsük azokra a területekre, amelyek nem tudnak máshogy működni csak így. Hatalom egyes területeken mindig lesz, de a dominanciát a társadalom egészét tekintve le kell rombolni.

A hatodik fejezetben Gorz a történelem egy új alanyát a ’poszt-indusztriális proletárok nem-osztályát’ nevezi meg mint a változás kulcs tényezőjét.

Miről van szó?

Mára a dolgozók közönyössé váltak munkájukkal szemben, a munkát teljesen csak egy külső kényszerként élik meg. Nem szeretnek dolgozók lenni, nem akarnak proletár identitást. S ez egyben értelmetlenné teszi számukra, hogy osztállyá szerveződjenek. A klasszikus dolgozó, proletár helyett a nem-proletárok nem-osztálya kezd kialakulni. Ez előrevetít egy olyan társadalmat, amelyben megszűnik a munka (mint ránk kényszerített bérmunka) és a dominancia minden formája. E nem-osztályt már nem a kapitalizmus határozza meg. Ez az osztály – szemben Marx proletariátusával – már azonnali osztálytudattal rendelkezik. Léte egyszerre szubjektív és objektív, egyszerre kollektív és individualista. Ebbe az osztályba mindenki beletartozik, akit kitettek a munkahelyéről, aki nem használja teljes kapacitását (pl. alulfoglalkoztatott, pl. a robotizálás eredményeként), aki a kirúgás szélén van, akit még bármikor felvehetnek valahova dolgozni (de per pillanat munkanélküli), aki részmunkaidős, aki alkalmi vagy szezonális munkás. (Tőlük eltérően a biztosan és tartósan foglalkoztatott dolgozók ma már csak egy kisebbsége a társadalomnak.) Ma ez a nem-osztály, a poszt-indusztriális újproletariátus a többség. A robotizálás és egyes vállalatszervezési módszerek miatt tovább fog nőni ennek a nem-osztálynak a létszáma. A nem-osztály tagjai jellemzően túlképzettek Gorz szerint. Egy biztos: a nem-osztály tagjai nem érzik magukat a munkásosztály tagjainak, de a tőkés osztály tagjainak sem. Maximum átmenetileg dolgoznak, de egyáltalán nem kötődnek érzelmileg a munkájukhoz. A nem-osztály tagjainak a szubjektivitását a biztos, tartós munka elutasítása határozza meg, és az, hogy a munkát kizárólag elidegenedésnek élik meg. A munkásosztálytól eltérően rájuk a szabad szubjektivitás a jellemző. Nem érzik, hogy a társadalom számára objektívan fontosak lennének, ki vannak zárva a társadalomból, egy nem-erőt képviselnek. A társadalom fejlődését maguktól idegennek érzik, úgy tekintenek rá mint puszta látványra, showműsorra. Így nem érzik fontosnak, hogy megragadják a hatalmat. Nem kell emiatt feláldoznunk magunkat a történelem oltárán, mert a történelem nem tart sehova. E helyett a nem-osztály tagjai minél nagyobb területeket próbálnak kiharapni saját maguk számára autonóm tevékenységek végzésére. A jelenlegi társadalomtól és annak tovább fejlődésétől már semmit sem várnak, mert az a társadalom a munkát már gyakorlatilag fölöslegessé tette, a termelékenység növekedése már csak a barbárságot és az elnyomást fokozza, és az hogy embereket a munka világában tartanak szinte kizárólag arról szól, hogy kontroll, elnyomás alatt tartsák őket.

De ha a társadalomtól és a történelemtől nem is várunk már semmit, világosan tudnunk kell, hogy mit utasítunk el, mire vágyunk – beszél most már Gorz többes szám első személyben a nem-osztály szószólójaként: elutasítjuk a termelékenység és a felhalmozás logikáját, mechanizmusait, etikáját, és minden osztály megszűnését kívánjuk. A termelékenységet fel kell, hogy váltsa egy más fajta racionalitás. Ez a törés, ez a változás nem anyagi jellegű folyamatokból fog kibontakozni, hanem alkotó cselekvés révén, amely tisztában van saját szabad szubjektivitásával, és úgy lép fel mint a minden egyénben meglévő önmagában való végső cél. Minderre csak a nem-osztály nem-termelői képesek csak. Így zárja e fejezetet Gorz, hogy a következő fejezet címében már a forradalom szót használja (’A posztindusztriális forradalom’).

A hetedik fejezetet azzal kezdi a szerző, hogy a poszt-indusztriális proletariátus nem rendelkezik a jövő társadalmának átfogó víziójával, amely egyszerre erősség és gyengeség is. Nincs egységes és messianisztikus látomása, így – legalábbis ez – nem ad neki kohéziót és folyamatos, konzekvens aktivitást. Céljuk pusztán az, hogy visszaszerezzék ellenőrzésüket saját életük felett és szakítsanak a termelékenység piaci racionalitásával, szakítsanak a külső kényszerekkel. Az mondjuk nem világos, hogy Gorz miféle forradalomról beszél a fejezet címében. De olvassunk tovább.

Gorz hangsúlyozza, hogy nála az egyén szuverenitása nem azt jelenti, hogy szabadon fogyaszthasson minél többet, hanem azt, hogy mindenfajta gazdasági cél nélkül folytasson teljesen öncélú tevékenységeket: kommunikáció egymással, adni a másiknak, alkotni, esztétikai élvezeteknek hódolni, életet adni gyermekeknek és felnevelni őket, gyengédnek lenni egymással, fejleszteni fizikai, érzéki és értelmi képességeinket, pusztán használati értékkel bíró (nem áruként funkcionáló) dolgokat létrehozni, amelyeket amúgy sosem állítanának elő, mert nem hoznak elég profitot. Lényegében kommunákban élnének az emberek, ahol pl. közösen használt javítóműhelyek lesznek, hogy ne kelljen eldobni a gépeket idő előtt, közösségi házak, könyvtárak működnének, ahol mindenki a maga épülésére művelődhetne, fejleszthetne új technológiákat is akár. Mindenki által hozzáférhető mozik, koncertek, rádió- és tv adások, amelyekben egyben szabadon cserélhetnék egymással az emberek nézeteiket, alkotásaikat.

És szó sincs arról, hogy a nők házimunkáját meg kellene fizetni. Azért nem, mert bőven jutna rá idejük, ahogyan a férfiaknak is (!), hiszen csak minimális óraszámban kellene dolgozni. Ha a nők házimunkáját megfizetnénk, akkor azt is bérmunkává tennénk, ami elutasítandó. Nem arról van szó, hogy a nőket felszabadítjuk a házimunka alól, hanem arról, hogy a házimunkát és az egyéb gazdaságilag nem racionális tevékenységeket terjesztjük ki a háztartások határain túlra is.

Persze mindez a létforma csak akkor fogja legyőzni a kapitalizmust, ha feltűnik mint alternatíva, ha kulturálisan befolyása lesz másokra is.

A nyolcadik fejezetben (’Egy duális társadalom felé’) Gorz bemutatja a hetedik fejezetben leírt életformát. A szabad szubjektivitás szférája (az autonómia szférája) nem zárja ki azt, hogy a Gorz által elképzelt társadalomban létezzen a külső kényszer (heteronómia) szférája is – az autonómia szféráján túl. A lényeg, hogy a külső kényszer szférája alá legyen rendelve az autonómia szférájának. Gorz szerint Marx is ilyesmiről írt a Tőke 3. kötetében, amikor a ’szabadság szférájáról’ és az ’anyagi termelés szférájáról’, ezek kapcsolatáról írt.

„A szabadság birodalma valójában csupán ott kezdődik, ahol megszűnik a nyomor és a külső célszerűség diktálta munka, vagyis ez a birodalom a dolog természeténél fogva kívül esik a tulajdonképpeni anyagi termelés szféráján ... Ezen a téren a szabadság csak azt jelentheti, hogy a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik a természettel való anyagcseréjüket, ahelyett, hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk; ezt az anyagcserét a legkisebb erő felhasználásával, az emberi természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek mellett hajtják végre. De ez még mindig a szükségszerűség birodalma.

Ezen túl kezdődik az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma, amely azonban csak a szükségszerűség e birodalmán mint alapján virágozhat ki. Az alapfeltétel a munkanap megrövidítése.” (MEM, 25. A tőke, III. 786. o.)

Az anyagi termelés szférája az autonómia, a szabadság szférájának kiterjesztését kell, hogy szolgálja.

Az anyagi termelés (a külső kényszer, a heteronómia) szférája „programozott és tervezett” (Gorz megfogalmazása) annak érdekében, hogy minden elő legyen állítva az egyéni és közösségi élet fenntartása érdekében, maximális hatékonysággal és a legkisebb erőfeszítéssel és forrásfelhasználással. És minden, ami az autonómia szférájában is ellátható (pl. minden nem költséges orvosi kezelés), az legyen ott ellátva, előállítva. Az autonómia szférájában olyan dolgokat is előállítanak az emberek, amelyek a fennmaradás miatt nem szükségesek, hanem csak saját vágyaikat, ízléseiket és fantáziáikat fejezik ki. Az egyének szabadon és folyamatosan mozoghatnak az anyagi termelés (a külső kényszer, a heteronómia) szférája és az autonómia szférája között. Ez az átjárhatóság azért is fontos, hogy a – feltehetően kommunákból álló – autonómia szférája ne kezdjen el befelé fordulni, elszigetelődni, hiszen az sivársághoz, a tudás leépüléséhez vezethet. A családon belüli erőszak mai elterjedtsége az elszigetelten működő nukleáris család intézményéből is fakad, nyilván ezt sem szabadna újratermelni egy igazságos társadalomban.

A kilencedik fejezetben az anyagi termelés (a szükségletek) szférájáról és az államról ír Gorz. Az anyagi termelés szférája két dolgot foglal magában. Az egyik az emberi szükségleteket kielégítő anyagi termelés, a másik pedig a társadalom anyagi működését szolgáló termelés. (Nyilván termelés alatt a szolgáltatások nyújtását is értenünk kell.) A kapitalizmusban a kínálat diktál és nem a kereslet. Igazából nem az a lényeg, hogy termékeket állítsanak elő, hanem az hogy fogyasztókat állítsanak elő, akiket beidomítanak arra, hogy milyen termékeket vegyenek, majd pedig azokat a termékeket állítják elő. Ez a kapitalista tömegtermelésből is fakad, amely úgy hatékony, ha minél inkább egy kaptafára készülnek a termékek. Ezzel szemben Gorz szerint a posztindusztriális szocializmusban az üzemméretek kisebbek lesznek és decentralizáltabb, lokálisabb lesz a termelés. Tehát közelebb lesz a termelés a fogyasztóhoz, mert ha közelebb vannak a fogyasztók, akkor könnyebb megismerni, begyűjteni a fogyasztói igényeket. Hiszen az igényekből kell kiindulni – ellentétben a mai kapitalizmussal, amely a kínálatot erőlteti rá az emberekre.

Gorz rendszerében az anyagi termelés szférája a szükségletek felmérésen alapuló tervezésen alapul. A szerző szerint ahol tervezés van, ott a tervet végre is kell hajtani, tehát államnak is kell lennie. De ez az állam a maihoz képest jóval kisebb lesz, eleve csak a rendszer egy részét jelenti majd. Gorz szerint a szabályok betartatása miatt is kell állam (pl. rendőrség is). Gorz azt mondja, hogy a szabályok betartatását azért kell, hogy az állam végezze el, hogy a civil társadalmat, az egyéneket ne terheljék ezzel a feladattal, mert ez feszültségeket okozna. Sőt pénz, s így árak is lennének, mert a szerző szerint a csere (barter) gyanút, bizalmatlanságot okozna, merthogy nem lenne egy általános értékmérő eszköz. Gorz figyelmen kívül hagyja, hogy már Marx is leírta a Gothai program kritikájában, hogy a munkajegy alkalmas lenne a pénz helyett. Gorz rendszere abban is különbözik a kommunizmus klasszikus felfogásától, hogy fennmaradna benne a politika mint funkció. De az nem hatalomgyakorlást jelentene, hanem csak a vitáról szólna, arról, hogy az anyagi termelés szférájának működését hogyan lehet összeegyeztetni az autonómia szférájával.

Gorz utószava két részből áll.

Az első részben az Idő politikájáról ír. Vissza kell szereznünk az Időnket a kapitalizmustól.

Túl sokat dolgozunk. És indokolatlanul dolgozunk túl sokat, mert az automatizáció, a robotizáció és a számítógépek elterjedésének és teljesítményük növekedésének köszönhetően dolgozhatnánk kevesebbet is. De annak érdekében, hogy kontrolláljanak minket a kapitalisták, a munkahelyeken tartanak minket. Túl sokat dolgozunk, a heti 40 óra túl sok, nincs időnk a gyerekek normális nevelésére, ellátására, nincs időnk arra, hogy saját ízlésünknek, érdeklődésünknek megfelelő dolgokkal foglalkozzunk alkossunk, kommunikáljunk egymással. És ez azzal jár, hogy a munkaidőn túli tevékenység piacosodik, azt is a tőke uralja: minél rövidebb idő alatt, ezért igencsak iparszerűen elégítik ki igényeinket. Ez azonban megint csak nem egy valóban emberi élet. Ráadásul pénzt is kérnek érte, nem is keveset, így valójában az elszegényedés irányába tol minket a szabadidőnk is.

A második részben egy elképzelt politikai szituációt ír le egy elképzelt országban, amelyet egyébként maga is utópiának nevez. Milyen szituációról van szó? Az emberek jelentős része a kapitalista rendszeren belül ki tudott magának alakítani alternatív hálózatokat, autonóm szférát, és ezzel társadalmi nyomás helyeződik a hatalomra. Lezajlanak ugyan választások, de az új kormány megalakításának átmeneti időszakában a társadalmi nyomás eredményeként az államelnök rendkívüli intézkedéseket jelent be, amelyek a Gorz által leírt duális társadalom megalapozást jelentik.

Mik az alapelvek?

A kapitalista rendszerben a fogyasztás alá van rendelve a termelésnek. A GNP-t mint gazdasági mutatót teljesen félrevezetőnek tekinti Gorz, hiszen olyan dolgokat is beleszámolnak mint például az eldobható csomagolások és kütyük, vagy éppen az ipari balesetek utáni műtétek. Magyarán a pazarlás, a károk helyreállítása, a pusztítás is a gazdagság növekedéseként vannak elszámolva, ami teljesen abszurd. Mennyivel jobb lenne, ha mondjuk az ipari balesetek megelőzésével foglalkoznánk – ha már a példánál maradunk! Vagy ha sokkal tartósabb háztartási gépeket állítanánk elő. Persze mindez rontaná a gazdasági növekedésről szóló statisztikákat. Ha tartósabb dolgokat termelnénk, akkor kevesebbet is kellene termelni, kevesebb erőforrást használnánk fel.

Nem többet kell fogyasztani, hanem minőségileg kell jobban élni. A posztindusztriális szocializmusnak ez az egyik célja, s emiatt is jobb rendszer, mint a kapitalizmus, amely a vég nélküli növekedést erőlteti, újra ás újra kialakuló válságokkal, életszínvonal csökkenéssel. A cél, hogy dolgozzunk máshogy, dolgozzunk kevesebbet, éljünk – minőségileg – jobban. Gorz szerint az ezt célzó ’társadalmi kísérletek’ (újfajta együttélési, termelési, fogyasztási és szövetkezési formák) és az alternatív technológiák fontosak már ma is. A képzeletbeli államelnök ezeknek ad még nagyobb teret intézkedéseivel az elképzelt politikai szituációban. Milyen intézkedések ezek? 29 nagyvállalat államosításának előterjesztése a parlamentben. E vállalatok több mint fele fogyasztási javakat állít elő. Az államosítás révén csökkentenék a munkaidőt e cégeknél és a minőségibb életet szolgáló fogyasztási cikkeket állítanának elő. Új intézkedésekkel tennék lehetővé, hogy a dolgozók munkahelyi gyűléseken dönthessenek munkaidejükről, a munkaszervezésről, a termelés tervezéséről – helyi szakbizottságok segítségével. A heti munkaidő heti 24 órában lenne meghatározva, de aki ennél többet akar dolgozni, azt is megteheti. A 24 órás munkahéttel a szabadidő növekedne, közben többen jutnának munkához és jobb megélhetéshez. A 24 óráért fixen meghatározott, a normális megélhetéshez elegendő bér járna. Aki ezen felül luxuscikkeket is akarna vásárolni (a gépkocsit is ide sorolja Gorz), az ennél többet kellene, hogy dolgozzon. Az áruk ára munkaidőben lenne meghatározva. (Ez egyébként lényegében visszatérés Marxnak a Gothai program kritikája c. művében leírt munkajegyhez.) A technológia fejlődésével az árak csökkennek, hiszen egyre kevesebb idő kell egy adott áru előállításához. (Direkt írok árut, mert Gorz rendszerében a pénz, az, ár, a bér fennmaradnának.) Ugyanakkor az árutermelést visszaszorítaná az állam legalább olyan mértékben, hogy a helyi közösségek szükségleteinek legalább felét saját maguk állítanánk elő saját maguknak – kivonva ezen termékeket az árutermelés, a kereskedelem szférájából. A kerékpárok és motorkerékpárok gyártását azonnal 30%-kal növelnék, de ezek fele olyan lenne, hogy a fogyasztóknak maguknak kellene összerakni őket a rendelkezésükre bocsátott közös (iskolák, rendőrörsök, városházák, laktanyák részeként működő) szerelőműhelyekben, az ott szabadon használható szerszámokkal. A 24 órás munkaidő lehetővé tenné, hogy az emberek saját maguk alakítsák ki a helyi gyerekfelügyeleti, idősgondozási és hasonló szolgáltatásokat, intézményeket, a kölcsönös segítség alapján, tehát nem pénz alapon.

Az oktatási rendszerben megmaradna a történelem, a matematika, az irodalom és a természettudományok oktatása, de ez kiegészülne és szorosan összekapcsolódna a mezőgazdasági munkák, valamint a fém- fa-, kő- és textilmegmunkálás oktatásával. A diákok a kötelező alap- és középfokú oktatást követően úgy tanulnának tovább, hogy a tanulás mellett heti 20 órát dolgoznának, amiért teljes fizetést kapnak: mezőgazdasági, bányászati, acélipari, építőipari munkákat közszolgáltatásban szükséges (elsősorban egészségügyi és gyermek- és idősgondozási) munkákat végeznének. Nehéz, kellemetlen munkát (pl. kukás) folyamatosan maximum 3 hónapig végeznének a diákok. Ugyanakkor 45 éves kor alatt a nem diákok évente maximum 12 nap ilyen nehéz és kellemetlen munkakört kell, hogy ellássanak – rugalmas időbeosztásban. Az országnak az élelmiszerrel való önellátása kulcskérdés, ezért évi 100.000 embert ösztönöznének arra, hogy alacsonyabb népsűrűségű vidékekre költözzenek és ott organikus művelési módszerekkel mezőgazdasági munkát végezzenek. Az ehhez szükséges szakértelmet, technológiát az első 5 évben ingyen kapnák. Az emberek képzelőerejének fejlesztése érdekében pénteken és szombaton nem lenne tv-adás.

A hegeli "széplélek"

Most tegyük félre azt, hogy a legutóbbi javaslatnak sok értelme nem lenne az internet létezése és jellegzetességei miatt (amelyeket Gorz nem láthatott előre) vagy azt, hogy a francia rendszerből indul ki, ahol az elnök egyszemélyes hatalma jelentős, így végül is elméletileg azt is megteheti, amit Gorz leírt. Az égetőbb kérdés az, hogy egyáltalán megerősödhet-e az autonóm szféra annyira, hogy ez ilyen intézkedések bevezetésére kényszerítheti egy kapitalista állam elnökét? A másik, hogy a duális társadalom konkrét megalapozása mégiscsak felülről jön, az államelnök részéről. Lássuk már be: a kapitalizmus elpusztítására csak akkor van garancia, ha alulról jön nemcsak az igény, hanem a megvalósítás is. És természetesen intézkedések bevezetéséhez hatalom kell, de ennek azért kollektívabbnak, szervezettebbnek és ellenőrzöttebbnek kell lennie egy „jó útra tért” államelnök improvizációjánál.Gorz végcélja tetszetős, helyenként egészen kidolgozott és meggyőző, de adós marad azzal, hogy akár egy az általa leírt duális társadalom (a poszt-indusztriális szocializmus) mégis hogyan alakulhatna ki. A könyv megírása óta eltelt kb. 40 év alapján sajnos nem közeledtünk az általa leírtakhoz, hanem inkább távolodtunk. És tegyük hozzá, hogy sok egyéb ok mellett azért távolodtunk, mert a baloldalon túl sokan voltak gyávák ahhoz, hogy a változás cselekvő alanyait megnevezzék és megfelelően megszervezzék. Sajnos André Gorz is elutasítja mindezt könyvében. Sokan már a címe alapján is felhatalmazást érezhettek arra, hogy hagyják a faszba az egész radikálbalos szervezkedést. Pedig a könyv 8-9. fejezetében olyan dolgokat is megfogalmaz a jövő kommunizmusáról, amelyek akár elfogadhatók kiindulópontnak vagy akár célnak is – kinek-kinek ízlése szerint.