Mi az a munka? Antropológiai értelemben a világ megmunkálása, alkotó tevékenység (poiészisz), mű (oeuvre) létrehozása, önmagunk „külsővé tétele” (a hegeli „Entäusserung”). A modern társadalmakban a munka egész mást jelentett, áruba bocsátott emberi aktivitást, melyen keresztül a tőkés termelés az embert természeti erőforrásként kezelte, de amely másfelől a társadalmi elismerés forrása volt. A kapitalizmus fejlődése fokozatosan felszámolta azonban a munkát, mint külsődleges emberi aktivitást és a fogalom újabb válságát okozta – állította André Gorz (született Gerhart Hirsch) francia filozófus (1923-2007). Megkülönböztetve alárendelt (tüneti jellegű) és forradalmi reformot, az utóbbit javasolta, olyat, amely ezt a válságot gyökereiben próbálja megragadni és egy új rendet előkészíteni.

A keynesiánus zsákutca

Az északi félteke jóléti társadalmai, melyek a bérmunka áldásairól való örökölt képzeteink forrásai, a kapitalizmus egy speciális válságára adott válaszok voltak. Mivel a bérmunkára nehezedő kizsákmányolási ráta minél magasabban tartása a tőke elemi érdeke, ezért egy tőkés társadalomban állandóan fenyeget az „alulfogyasztás” réme: ha a munkások nem keresnek eleget, hogy megvegyék a termékeket, amiket előállítanak, a gazdasági növekedés hanyatlani fog. Ezért aztán szükségesnek ítéltetett a tőke „külső” korlátozása, és az egyensúly ezáltal való fenntartása. Ez az egyensúly azonban nem szolgálta a munka érdekét, mindössze azt, hogy a munkaerejét – mint olyat – bővítve termelhesse újra, miközben strukturális helyzete változatlan maradt. Amiképpen a polgári demokrácia a burzsoázia általános érdekeit képviseli annak különböző partikuláris frakcióival szemben, úgy a keynesiánus gazdasági politika a tőke általános érdekeit képviselte annak partikuláris frakcióival szemben. A gazdasági növekedés szintén külső korlátozottsága folytán ez a szisztéma azonban nem volt fenntartható: hanyatlása nem kivételes időszak, hanem egy kivételes időszak vége.

A tőke is lehet szarban

A növekedés külső korlátozottsága önmagában még nem lenne probléma, elvégre a növekedés nem öncél. Amiért egy kapitalista társadalomban különösen aggasztó, az a tőkére mért teher növekedése. A hatvanas-hetvenes évektől egyre kevésbé lehetett figyelmen kívül hagyni a jelenséget, melyet a tőke határtermelékenységének csökkenése néven vezettek be. Ezt azt jelentette, hogy ugyanannyi profit generálásához egyre nagyobb és nagyobb tőkebefektetésre van szükség, másképpen szólva a termelés egyre tőke-intenzívebbé válik. Marx ezt a tőke szerves összetételének változásaként nevezte, ami azt jelenti, hogy az állótőke (termelőeszköz) aránya növekszik a mozgó- vagy forgótőke (emberi élőmunka) arányához képest, ahol is utóbbi a profit forrása. Ahhoz, hogy a profit mértéke ne változzon, a munkaerő arányosan nagyobb termelékenységére van szükség. A gépesítés csak akkor kifizetődő, ha az egy egységnyi termelésre jutó munkabér költsége csökken, vagyis vagy kevesebbet keresnek a dolgozók, vagy többet termelnek ugyanannyiért. Ez természetesen nem törvényszerű, hiszen egy tőke-extenzív rezsim egyszerre növelné a gépek és a munkások számát, ez azonban csak a hosszú távon való növekedés ígérete mellett lenne ésszerű stratégia. A történelem során nem egyszer láthattunk példákat arra, hogy a tőke elvesztette uralmát az események felett. A hatvanas években mi okozta a tőke-extenzív termelés korlátokba ütközését? Az, hogy – lévén Nyugat-Európában teljes foglalkoztatottság volt – nem lehetett növelni a munkaerő számát, míg eközben a technológiai fejlődés is egyre kiegyenlítettebb erőviszonyokat eredményezett. Sem a költséges robotizáció, sem a további bővítés nem volt lehetséges. Ennek az oka nem logikai szükségszerűség volt, hanem a baloldal politikai ereje. A szervezett munkásosztály által elvárt bérszínvonal és szerzett jogok érvényesülése elválaszthatatlan volt a profitráta zuhanásától, mely egyébként sosem lenne mechanikus szükségszerűség. A hagyományos munkásosztály megbaszta a tőkét, de nem döntötte meg az uralmát, amivel hosszú távon saját sírját ásta meg. A tőke menekülésre, defenzív manőverre kényszerült.

A tőke „exodusa”, avagy a társadalom államától a tőke államáig

Ha meg akarjuk érteni a korunknak a hetvenes évektől ívelő logikáját – érvel Gorz – akkor vissza kell nyúlnunk a hatvanas évek „kormányozhatósági válságáig”. A jóléti társadalmak egyre kevésbé voltak pacifikálhatóak, a népesség igényei a javak bővülésével a nagyobb politikai szabadságra is kiterjedt. A „neoliberális” forradalom eredeti intencióit tekintve lázadás volt a „szükségletek diktatúrája” (Heller Ágnes), a modern ipari termelés represszív rezsimje ellen. Az 1973-as Trilateriális Bizottság létrejötte nem értelmezhető, csak annak kontextusában, hogy a tőkés termelés fennálló merev mennyiségi elvű logikája nem tudta biztosítani a megfelelő határtermelékenységet. Az időközben jelentősen megnőtt és ezért – komplexitásuk folytán – sebezhetővé vált államok és a nagytőke képviselői között új modus vivendi jött létre, mely a tőke exodusaként értelmezhető, kivonulásaként a modern egalitárius társadalmak biztos anyagi hátterét adó szerepéből, hogy a „dereguláció” jelszavával egyre anyagtalanabb szférában, a nemzeti határokat átlépve mozogjon – az ipari termelés helyett a spekulációra koncentrálva.

Ma már, írja Andé Gorz a kilencvenes évek közepén – Marco Revelli szavaival élve – a tőke az egyetlen szuverén hatalom a világban. Kiépült globális intézményrendszere (a WTO, vagyis a néhai GATT, az IMF, a WB, az OECD) egy tiszta apparátus, állam önálló territórium nélkül. Mivel pedig az ilyen értelemben vett globális nagytőke hatalom társadalom nélkül, ezért aztán társadalmakra van szüksége hatalom nélkül. Mivel önmaga egy „nem-hely”, ezért mások „helyeire” tart igényt.

A tőke ilyen globalizációja felszámolja az elosztási rendszerek politikai ellenőrzésének lehetőségét. Az államok szuverenitása alárendelődik a nemzetközi pénzügyi szervezetek igényeinek, diktátumainak. A tőke számára legkedvezőbb versenyfeltételeket kínáló territórium válik mindenki számára a sztenderddé, amihez fel kell zárkózni. Az államok fogolydilemmába kerülnek: ha szövetséget kötnének, valamennyire mindenki jól járhatna, amely állam azonban hajlandó társadalmát a tőke megszorító intézkedéseinek alávetni, azon állam a többihez képest nagyobb gazdasági teljesítményt könyvelhet el.

Mindazok, akik a tőke ezen új momentumától a gazdasági csoda új szintre emelését remélték, idővel csalódtak. Az adócsökkentések csak a menedzseri réteg osztalékát növelték, a harmadik világgal való kereskedelem növelése csak tönkretette az ottani piacot és munkanélküliséget eredményezett, a kínai ipari fellendülés a munkaerő alacsony értéke miatt nem eredményezett endogén gazdasági növekedést, csak a tőke emigrációját, a centrumországokban felhalmozott tőke a fejlődő országokban nem eredményezett virágzást, csak enklávékba, speciális gazdasági szektorokba rendeződtek („Zebra-stratégia”). A Tobin-adók (1978, 1995) mérsékelt sikerei azt mutatták, az ily módon „deterritorializálódott” tőkés érdekeltségekkel csak a koordinált államközi fellépés lehetne sikeres, vagyis az, ami időközben lehetetlenné vált.

A munka új formái

Mint azt a fentiekben kifejtettük, a hetvenes évektől kezdődően a gazdasági növekedés a korábbi „munkaalapú társadalom” (vagyis termelés-alapú) szervezeti alapjain állva nem volt tovább fenntartható. A megtermelt áruk mennyiségi növekedése nem kecsegtetett a korábbi profitnövekedéssel, ezért a mennyiségi növekedés helyett minőségi növekedés felé kellett elmozdulni. Egyfelől megoldást jelenthetett a piacbővítés, a „fejlődő országok” felé való nyitás, mely lehetővé tette a minőségi sztenderdek csökkentését, viszont a helyi igények figyelembevételét is szükségeltette. Másfelől a technikai fejlődés növekedése („elavulás”) lehetővé tette a bonyolultabb háztartási és híradástechnikai eszközök, műszerek árképzésének komplex sávozását, az áruk lehetséges élettartam és kapacitás szempontjából való variancia-növelését. A korábbiakhoz képest nagyobb jelentőségre tettek szert a külsődleges jellegzetességek („dizájn”) és a márkanevekben meglévő fétis-jelleg. Fontos lett, hogy egy árucikk ne csak „tudja, amit tudnia kell”, hanem „divatos” is legyen, adjon használójának egyfajta „identitást”, markánsan elkülönüljön más, funkciójukban és adottságaikban egynemű termékektől. A növekedés minőségi és nem mennyiségi elvű fenntartása a munkaerő új regimentációját követelte meg.

Fordizmustól toyotizmusig

Hogyan lehet a produktivitást növelni az áruk mennyiségi volumenének növelése nélkül? A termék variancájának növelésével, mely azt szükségeltette, hogy a dolgozók ne specializáltan és mechanikusan végezzék munkájukat (mely a mennyiségi növekedésnek volt az eredeti feltétele), hanem minél rugalmasabban legyenek képesek új és új munkafolyamatokra átállni, a termelést annak komplexitásában „holisztikusan” átlátni, mindeközben egymással hatékonyan kommunikálni, a felmerülő új és új problémákat gyorsan kezelni. Az új termelési paradigma tehát egy „új típusú munkást” követelt. Ez az igény markánsan szemben állt a „fordista” (az autógyáros Henry Ford nevéről elnevezett) gyártási struktúra logikájával, melynek elvi kidolgozója a futószalagot feltaláló mérnök, Frederick Winslow Taylor volt. Ebben a rendszerben a produktivitás garanciája a dolgozók szigorú „militarizált” fegyelmezése volt. A munka sebességét a gyártósor sebessége határozta meg, melynek a tulajdonosi döntés volt a legfelsőbb fokú forrása. Ennek az organizációs filozófiának kimondatlan előfeltevése volt a munkások és a tulajdonosi réteg, menedzsment közötti érdekellentét, vagyis az „osztályharc” logikája: a munkás érdeke az volt, hogy minél kevesebbet kelljen dolgoznia, a tulajdonosé az, hogy minél több munkára kényszerítse a munkást. A rugalmasság igénye ezzel szemben a munkaszervezés lazulását kellett, hogy jelentse, és ezzel együtt az érdekellentét elrejtését, kitolását a dolgozók perspektívájából.

Amikor a Toyota bevásárolta magát a General Motorsba, a kaliforniai Fremont város autógyárának dolgozói ízelítőt kaphattak a munkaszervezés új, ergonomikusabb formájába, mely később „karcsú” szervezeti rendként, „lean-menedzsmentként” vonult be a szervezeti elmélet tankönyveibe. Akárcsak korábban a Motorola chicagói televíziógyárában, itt is súlyos leépítések történtek, melyek elsősorban a fehérgalléros réteget érintették. A gyári munkások továbbra is napi 8 órát dolgoztak, a mérnökök azonban napi 3 órában kerültek foglalkoztatásra, hogy a korábbi művezetői tevékenységük helyett mindössze eseti szakmai asszisztenciával szolgáljanak. Mint kiderült, az Óno Taiicsi nevével fémjelzett munkaszervezési filozófia jobban preferálja, ha a dolgozók nem csak követik az utasításokat, hanem képesek önállóan gondolkodni. Az „ónoizmus” a maximális rugalmasságra törekszik, és a munkaerő spontán önszerveződésében, önálló munkavégzésében a munkafegyelemre való veszély helyett kihasználható adottságot lát. A munkás többé nem csak (betanított, specializált) gyártó volt, hanem technikus és menedzser, persze státuszának megváltozása nélkül.

A „toyotizmus” a rugalmasság maximalizálásának lehetőségét két elv, „filozófia” mentén végzi: egyik az autonóm improvizatív fejlődés [kaizen, 改善], másik a formális vezetés hiánya [kanban, 看板]. Előbbi azt jelenti, hogy a termelés ciklusai során a dolgozók összessége reflektál a meglévő gyártási és műveleti szabványokra, és figyelembe véve a hatékonyság legszűkebb keresztmetszetét új és új szabványok működésbe léptetésére tesz javaslatot. A ciklus végén a kollektív vagy integrált tapasztalat beépül az eljárásrendbe, mely a következő ciklusban az új visszacsatolások mentén alakul tovább. Utóbbi elv, a kanban a termelés során felmerülő „bemeneti” igények személytelen jelzését jelenti egy-egy egyezményes rendszer (kártya, karton, jelzőzászló, kocka, stb.) alkalmazásával, mely lehetővé teszi a termelőegységek szükségleteinek közvetlen horizontális lekommunikálását („húzó” elv alapján), szemben a felülről meghatározott („toló”) direktívák helyett.

A fordista rend tehát heterogén volt, vertikálisan tagolt és centralizált, a vele szembeni dolgozói érdekérvényesítés szakszervezetek közvetítésén keresztül történhetett. A toyotista „integrált gyár” homogén, horizontális és decentralizált, „organikusan” fejlődik egyfajta kvázi-feudális szisztémaként.

Bond. Social Bond.

A munkás-önigazgatás ilyen limitált megnyilvánulása megihlette önnön teoretikus apolegitikáját, elsősorban az olasz „operaismo” (munkásizmus) irányzatán belül. E szerzők érvelése szerint a munkaerő ilyetén önszervezése – még ha a tőke által keretek között is tartott – magában hordozza a politikai autonómia növekedésének lehetőségét. Az autonómia és heteronómia közt feszülő ellentét az autonómia növekedésével hosszú távon annak irányába kell, hogy elbillenjen: minél több dologba lehet a dolgozóknak beleszólásuk, annál több beleszólásra lesz igényük. Michael Hardt és Antonio Negri [Labor of Dionysus, 1994.] amellett érvel, hogy az önigazgató termelőegységekben kialakuló „kollektív intelligencia” (mass intelligence, l'intellectualité de masse) a tőkével való közvetlen viszonyon kívül, a dolgozók horizontális szerveződésében jelenik meg, ezáltal a szubjektivitás olyan formája, mely a hatalomgyakorlás új locusa, kitüntetett helye lehet. Gorz szerint ez nyilvánvalóan nincs így: mivel a munkáskollektíva továbbra sem jogosult, képes a termelés direktíváit meghatározni vagy átlátni, autonómiája emancipációja szempontjából kritikus ponton korlátozott. Ahhoz, hogy helyzetére reflektálhasson, több kell, mint a gyáron belüli decentralizált struktúra, szükségük van arra is, hogy létezhessenek az ellenállásnak szimbolikus terei, intézményei, médiumai, fórumai. Ennek híján a munkás-önigazgatás nem egyéb, mint a munkások fegyelmezésének egy „liberálisabb” és ezért hatékonyabb formája: a rájuk kényszerített autonómia arra szolgál, hogy „szabadon” választhassák azt, szubjektíve elköteleződhessenek amellett, amit rájuk oktrojálni másképpen már nem lehet. Az ellenállásnak a termeléshez képest „külső” helyeinek felmorzsolódása és a munkahelyeken belüli vertikális tagolódás elmosódása tehát egymással szigorú korrelációban álló, egymást kölcsönösen erősítő folyamat. A „csatatér” többé nem a gyár, mint a termelés kitüntetett helye, hanem a kommunikáció, a szubjektivitás formálódásának elsődleges terepe.

Mint arra Paolo Virno rámutat, a poszt-fordista termelési rend alatt maga a kommunikáció, a társas érintkezés valorizálódik, a munkás értékét többé nem speciális szakképzettsége, hanem problémamegoldó képessége, szociális kompetenciái és személyiségének rugalmassága adják. Ebből fakadóan a tőke a munkásnak nem egy meghatározott mértékű idejét és bizonyos elszigetelt jártasságát vásárolja meg, hanem a „személyiségét” magát. Ez a Charles Wright Mills amerikai szociológus által már az ötvenes években leírt [White Collar, 1951.] „személyiségpiac” jelenségéhez vezet: megszűnik a munka és szabadidő megkülönböztetése, az ember bármilyen kedvtelése, adottsága, magánéletének bármely jellegzetessége a munkaerőpiaci versenyképességének döntő szociális markere lehet. Mivel a termelés minőségi növekedése a szakmai tudást alacsony értékűvé teszi (mire megtanul egy munkás egy „szakmát”, addigra annak technológiai sztenderdjei el is avultak), ezért egy állásinterjún ma már nem arra kíváncsiak, el tud-e a jelölt végezni egy adott feladatot, hanem arra, hogy hajlandó-e elvégezni bármit. Vegyük észre, hogy ebben a mondatban a „hajlandóság” az operatív terminus. A megélhetésért folytatott versenyben a legnagyobb előnyt a legnagyobb hajlandóság, vagyis a legnagyobb felfelé való személyes lojalitás képessége jelenti. Ennek megfelelően a munkahelyek ma már dolgozóikat életüknek minél nagyobb részében igyekeznek „foglalkoztatni”, hiszen egy munkásnak minél kevesebb élete van a munkahelyén kívül, annál kisebb az esélye, hogy alternatív elkötelezettségei alakuljanak ki. Az ideális „vállalati dolgozó” barátai a munkatársai, legjobb barátja a főnöke, szabadidejét a cég által szervezett programokon („csapatépítő tréningeken”) tölti. A fordista rendszerben a munkást fizikailag fegyelmezni kellett, hiszen lojalitása nem a vállalaté volt, hanem saját osztályáé, szakszervezetéé, a poszt-fordista „humán erőforrás” hajlandósága okán teljes valójában a munkáltatóé, megfelelő eltartás fejében hajlandó infantilizálódni, az életéért vállalt személyes felelősséget a mindenható tőkére delegálni. Ez egy új demográfia problémát eredményez, ami a jelenséget tovább eszkalálja: egyre kevesebb ember fog egyre több munkát végezni, hogy cserébe a munkanélküli és ezáltal szélsőségesen kiszolgáltatott embertömeg nőjön. A munkanélküliség még véletlenül sem puszta mellékterméke a poszt-fordista termelési rendnek, hanem tudatosan fenntartott jelenség, a „munkával” rendelkezők fegyelmezésének, gazdasági zsarolásának és morális megdolgozásának, indoktrinációjának egyik legfontosabb eszköze. Mivel a „hajlandóságot” már egész korán ki kell alakítani, az oktatási rendszer intézményi architektúrája a „piacnak” (vagyis a legtőkeerősebb vállalati magánállamok diktátumainak) megfelelően lesz kiképezve, hogy az iskolai teljesítmény maga is a konformitásra (az előre legyártott identitásokkal azonosulásra) való „szabad” hajlandóság mutatója legyen. A legjobb teljesítményű emberanyagot aztán felszívja a piac, hogy belőlük olyan relatíve jómódú „elit munkaerőt” neveljen, akik látószögéből tőke és munka antagonizmusa láthatatlan, viszont önnön kulturális szembenállása a „munkátlan” söpredékkel látványos visszaigazolása a fennálló rend iránti lojalitásának, mely identitásképző elem, társadalompótlék, látszólagos önkéntessége pedig amolyan „virtuális emancipációként” funkcionál. Így élte világát a jóléti társadalmak negyvenes-, ötvenes években született és a munka világába a hetvenes évektől szocializálódott nemzedéke, melynek még osztályrésze volt a bőség, de már nem láthatta annak keletkezési körülményeit, talán az első és utolsó generáció a Földön, akik számára a munka nem börtön volt, hanem a relatív jólét és önbecsülés forrása.

Mindeközben a „karcsú szervezeti struktúra” sem válhatott általánossá, éppen ellenkezőleg. A poszt-fordista nagyüzemek csak a termelési piramis [keiretszu, 系列] csúcsát jelentik, sikerük nagyban függ attól, hogy a kereslet-kínálat fluktuációjából fakadó anyagi kockázatot mennyire háríthatják át a tőkeerő és periferiális helyzet függvényében való kiszolgáltatottság különböző szintjein lévő beszállítóikra, akik ezáltal a dolgozóik növekvő fegyelmezésére szorulhatnak – egészen a dicsőségesen nagy hozzáadott értékű, a koncentrációs táborok mintájára működtetett sweatshopokig. A létbiztonság/létbizonytalanság tehát nem csak az elit munkaerő / munkanélküli tartalékos hadosztályok viszonylatában, hanem a centrum / periféria viszonylatában is megjelenik. Gorz nem tagadja a „Harmadik Világ”, mint globális proletariátus létét, mindössze vitatja, hogy a kapitalizmus, a produktivizmus (termelés-elvűség) meghaladásának igénye azok részéről remélhető felbukkanni, akik személyes autonómiájukban a legsúlyosabb csorbát szenvedik. Minél lejjebb van az „emberi erőforrás” a piramison, annál elérhetetlenebb számára a nem-öncélú forradalmi cselekvés lehetősége. A Harmadik Világ munkásainak a hagyományos munkásosztályéhoz hasonló törekvései a jobb életlehetőségekre csak a produktivitás fokozását eredményezhetik, ami globális szinten eszkalálja azt a folyamatot, aminek kiszolgáltatott helyzetüket köszönhetik, a fennálló termelési renddel szembeni nyílt konfrontáció (polgárháború, a termelőeszközök rombolása) pedig ugyanezt a kiszolgáltatottságot eredményezné rövidebb úton. A nyugati jóléti rendszerek egy specifikus történeti és földrajzi helyzet termékei voltak, eredeti fennállási helyükön sem jöhetnek ugyanúgy létre még egyszer, hát még hogy az egész világra való kiterjesztésük lehetséges legyen.

A termelés ezen új rezsimje alatt – idézi André Gorz William Bridges találó megállapítását [How to Prosper in a World without Jobs, London, 1993.] – nem bizonyos állások szűnnek meg, hanem az „állás” (alkalmazotti státusz, emploi) mint olyan. A megélhetés terén való „totális bizonytalanság” (tout précaires) e szituációjában a „poszt-bérmunkás” (travailleur postsalarial) már nem csupán életének egy stabilan kalkulálható időtartamát kényszerül eladni, hanem életének teljes tartamában rendelkezésre kell állnia, hogy mint tartalékos erőforrás bevethető legyen, miközben életének csak egy előre meghatározhatatlan hányadában végezhet tényleges bevételt jelentő tevékenységet. Ennek következtében nincs többé „szabadideje”, hiszen a munkával (mint kényszerű pénzkeresettel) töltött időszakok közötti intervallumokban is arra kényszerül, hogy saját költségén és idején új és új „megbízatások” után járkáljon, új és új képességeket sajátítson el, amik növelhetik versenyképességét más hasonszőrű társaihoz képest. A munkaerőnek ez az új alanyi formája, a társadalmi térben nomádként mozgó „univerzális” napszámos (jobber), aki semmihez sem érthet igazán, de bármit kész felszínesen elsajátítani, akinek nincsenek – nem lehetnek – tartós elkötelezettségei, távlati céljai. Látszólag szabadon szabályozhatja, életének mekkora hányadát kívánja pénzkereséssel tölteni – és ezt a helyzetet joggal tarthatják sokan vonzónak – valójában a munkához való ilyen viszony csak ezen „szabadúszók” egy csekély hányada, a Jeremy Rifkin által leírt [The End of Work, 1995.] „elit szellemi munkások” (vállalati jogászok, programozók, speciális – és ezért drága – szaktudással bírók) számára lehet kedvező, akik, akárcsak a luxus-prostituáltak, saját állandó kliensekből álló „portfólió” felépítésére törekednek. Mindenki más csak akkor javíthat „prekarióta” (Guy Standing) helyzetén, ha a vele hasonló helyzetben lévőkkel a közös érdekérvényesítés intézményein dolgozik, akadályozva, hogy a piacot uraló vállalatok őket, mint „humán erőforrást” egymás ellen versenyeztessék az egyre olcsóbb és megalázóbb bedolgozói munkákért.

Guy Standing – annak, akit érdekel – több „osztályt” (ő úgy mondja: csoportot) különböztetett meg ebben a megújult helyzetben [The Precariat, New York, 2011. 7-8.]. Az első az elit, az emberek egy szűk csoportja, mely képes befolyással lenni a politikai döntéshozatalra. Alattuk vannak a bérmunkások (salariat), azok a különösen erre kiképzett vállalati káderek, akik tartósan stabil megélhetéssel rendelkeznek. A következő a szakértők (proficians), szabadúszók, akik specializált tudásukat árulják. Még „lejjebb” helyezkedik el a klasszikus munkásosztály maradéka, azok, akik valamilyen specifikus oknál fogva még rendelkeznek a stabil foglalkoztatás javadalmaival, de munkájuk alacsony értéke miatt folyamatosan a lecsúszás veszélye fenyegeti őket. Mindezek alatt húzódik a prekariátus. Az, hogy milyen státusza van a képzett professzionalistáknak ebben a dinamikában, élénk viták tárgya, lásd itt és itt.

A bérmunka, mint modern társadalmi viszony fent részletezett megszűnése tehát a kiszolgáltatottság új formáit teremti meg. Míg egy rabszolga teljesen gazdájának tulajdonában állt, fenntartási költsége gazdáját terhelte. A modern ipari termelés világában a „klasszikus” bérmunkás csak munkaerejét (Marx: Arbeitskraft) bocsátotta áruba, hogy önmaga gondoskodjon annak újratermeléséről, ez az érték elsajátításának hatékonyabb formáját jelentette. Ennél is hatékonyabb működése a kizsákmányolásnak az, ha a „posztmunkásokat” olyan helyzetbe kényszerítjük, mely ötvözi a rabszolgaság és a bérmunka a tőke számára előnyös aspektusait. A bérmunka elvont volt és formális: nem követelte a dolgozó személyes elkötelezettségét, csak idejének egy számszerűen meghatározott hányadát, azon kívül élhette életét saját személyes elkötelezettségeinek mentén. A poszt-bérmunkásnak arra való személyes hajlandóságát – illetve annak imitálását – kell felajánlania, hogy „önállóan” és spontán fog a munkahely által korlátozott keretek között funkcionálni, munkáltatója érdekeinek megfelelően. Ez már nem labor, hanem servitium, nem munka, hanem szolgálat. Amit ezért kap az ember, az már nem bér, hanem jutalom, júdáspénz – egy öntudatos, intellektuálisan emancipált ember számára nem önérzet, hanem szégyen forrása. Nyilvánvaló – írja Gorz – hogy ennél a bérmunka, minden brutalitásával együtt is, jobb volt: absztrakt jellege folytán lehetett egy emancipatív aspektusa, szabaddá tette az embert, ha csak életének egy részében is. Hol fedezhető fel újra ez a szabadság a megváltozott körülmények között? A következő részben az erre való választ fogjuk keresni.