Könyvbeszámoló
Az alábbiakban a Napvilág kiadó által 2018-ban megjelentetett könyv bevezető részeit, 1. fejezetét és Ernesto Laclauval foglalkozó 2. fejezetét foglaljuk össze.
„A posztmarxizmus … úgy akarta létrehozni a radikális, forradalmi baloldal új építményét, mint az az ember, akinek oly kedves háza fölött eljárt az idő. … Ebben a helyzetben a legcélravezetőbb a tudatos visszabontás választása, és minden újraépítése az alapoktól. … A posztmarxizmus, a marxizmus düledező erődjét kezdte el visszabontani, és abban reménykedett, hogy ennek során a visszamaradt anyagok sokaságát használhatja majd fel az új épülethez. … arra törekedett, hogy az új konstrukció is rendelkezzen mindazzal, ami a régiben jó volt, amiért szerettük.” Kiss Viktornak ezt a szemléletes, komplex metaforáját találó felütésnek érzem az alábbi íráshoz, melyben megkísérlem, a szerző posztmarxista gondolkodókat és irányzatokat bemutató könyvét három részletben szummázni. Posztmarxista gondolkodókat, akik – mint, ahogy a fenti példázat is érzékelteti – legalább annyira posztok, mint amennyire marxisták.
Ha egy pillantást vetünk a könyv borítójára, a cím struktúrájában ugyanezt a nóvum és hagyomány közti kapcsolatot fedezhetjük fel. Annak triadikus voltában ugyanis (ideológia, kritika, posztmarxizmus) a felosztás dialektikus gesztusával a szerző mintha rögtön azt sugallná, hogy minden dekonstruktivista, és sokszor tagadó attitűdje ellenére is a posztmarxizmus szerves része a marxista tradíciónak. E mellett pedig a címben az ideológiakritika, mint központi fogalom fókuszálásával azonnal rá is mutat Kiss Viktor Ariadné-fonalára, amellyel végigkalauzol minket a posztmarxista szerzők és gondolatok sokszor meglehetősen diverz útvesztőjében.
ELŐSZÓ ÉS BEVEZETŐ
A könyv Előszavában rögtön az ideológia fontosságát, annak valóság fölött való győzelmét demonstrálja egy, Örkény Egypercesekbe illő sztorival. Eszerint Sugar Land nevű texasi kisvárosban nem volt egyetlen szelfiképes látnivaló se, így a városvezetés kreált egy szobrot két szelfiző lányról, eme tátongó űr betöltésére. A posztmarxizmus egyik legfontosabb szemléleti újítása ugyanis éppen az, hogy felülbírálja a marxizmus azon klasszikus elméletét, miszerint a gazdasági folyamatok a társadalom vizsgálata szempontjából privilegizáltak, és másodrendű jelentőségűek a felépítményhez, az ideológiához képest. Napjainkban ugyanis már rég nem a termelési viszonyok által nyomják el az embereket, hanem éppen a rendszert legitimáló ideológiák által.
A posztmarxista szerzők szerint ugyanis a posztindusztriális társadalom megteremtődésével a 60-as években a kapitalizmus jellege alapvetően változott meg, ennek következtében pedig az ortodox marxizmus több fő tétele is megdőlt. Többek közt megkérdőjeleződött a kapitalizmus szükségszerű kommunizmusba tartása, ugyanis a posztmarxista gondolkodók az előbbit, már nem egy bukásra ítélt termelési módként fogják fel, hanem mint egy önmagát folytonosan megújítani képes, adaptív és stabil rendszert. A klasszikus ipari munkásság fokozatos felszámolódásával, megosztottságával, preferenciáinak változásaival pedig a kapitalizmus leendő sírásójának a szubjektuma is erősen kérdésessé vált. Sok tekintetben megszűnt ugyanis az a megdönthetetlennek hitt immanens kapitalista antagonizmus, ami a munka és a tőke kibékíthetetlen érdekellentétén alapult. Eme megváltozott paradigmarendszerben tehát elkerülhetetlenné vált a forradalmi politika újragondolása.
Fontos szemléletbeli váltás továbbá, hogy a 60-as évek interdiszciplináris hullámának felfutása révén, többek közt a posztstrukturalista nyelvfilozófia, a diszkurzív és pszichoanalitikai ágazatok új irányt adtak a kritikai elméletnek. A posztmarxizmus, a klasszikus marxizmus alapvetően gazdasági, szociológiai és történetfilozófiai szemléletét politikaelméleti és kultúrkritikai orientációkra cserélte le. Ez a folyamat is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az irányzat gondolkodóinak látóterében egyre inkább privilegizált helyet követelt az ideológiakritika.
1. MIÉRT ÉPPEN IDEOLÓGIAKRITIKA?
A könyv hivatalosan első, de valójában még mindig inkább bevezető fejezete ezen a gondolati íven halad tovább, a történetiség fénytörésében. A posztmarxista ideológiakritika gyökereit Gramsci, Lukács korai és a Frankfurti iskola háború előtti első nagy neomarxista hullámának műveiből eredezteti, ahol először jelent meg az a gondolat, hogy a kapitalizmus azért tudott és fog is fennmaradni tovább, mint várták, mivel az ideológia eltakarta vagy átfogalmazta azokat az osztályellentéteket, amelyek alapján egyébként az alárendelt strukturális pozícióban lévő rétegeknek egyértelműen a forradalom pozícióját kellett volna választaniuk. Azaz a szubaltern osztályok egyre inkább úgy érezték, hogy van szabadságuk és politikai mozgásterük a kapitalizmus keretein belül. Mindezt támogató, sokszor impliciten beépülő fogalmi keretek totalitása napjainkig tart, a bérmunka megszüntethetetlenségéről, a munkahelyről, mint az egyén szabad választásáról, a munkalapú társadalom erkölcsi primátusáról, a munkaerőpiacról, mint az igazságos és szabad verseny színteréről stb…
Leginkább azonban az 50-es 60-as évek jelentette az ideológiakritika első nagy kivirágzását, amikor a posztindusztriális társadalom begyűrűzött, a hagyományos bérmunkapiac átalakult, az árubőség révén a fogyasztói társadalom kibontakozott, karöltve a liberális demokráciával. A 60-as évek forradalmi politikájának egyik nagy szemléletbeli váltása így, a klasszikus osztályharc lecserélése volt az általános represszió elleni harcra. Ugyanis az ekkori felismerések szerint ugyanattól szenvedtek a nagyipari munkások, a háziasszonyok az egyetemisták és a társadalom számos szegmense, mivel mindenki egyaránt el van nyomva, de az elnyomás tényét és értelmezését eltakarja szemük elől a kurrens ideológia. A posztkapitalista társadalom szereplői pedig magukat és vágyaikat ezen ideológiák által tematizálják. Ahogy Althusser mondta, a kapitalizmus már nem csak egy gazdasági, hanem egy társadalmi rendszerré vált. Így tehát a nagybetűs felszabadításért indított harcban az elnyomás színtereként tételeződött a munka maga, a polgári család, és általában a polgárság struktúrái és intézményei. Ezt nevezte Aronson találóan „életstílus-anarchizmusnak”.
Ha egyértelmű történelmi cezúrát keresünk a korábbi időszakok és a posztmarxizmus számára, az csakis 1968 lehet. Lyotard koncepciójában a 68-asok egyik legfontosabb eszmei, attitűdbeli váltását abban látja, hogy ameddig a klasszikus marxizmus az úgynevezett hamis tudatot kívánta igaz tudásra lecserélni, addig ők ezt is egy ideologikus gesztusként fogták fel. Tehát a cél nem egy tartalmi váltás, hanem az ideológia minden formájától való megszabadulás, mivel az ideológia egyszerre eszköze a rendszer igazolásának, és ezáltal a reprodukciójának és fennmaradásának kulcsa. Lyotard ezért nevezte 68-at az ideológiakritika új fázisának.Az általános elszegényedés és pauperizáció korábbi klasszikus várakozásával ellentétben tehát éppen, hogy egy bőség és az úgynevezett középosztályosodás következett be. Pont ez a jóléti, fogyasztói attitűd langymelegje adott új és minden eddiginél erősebb legitimációt a kapitalizmus számára. Ebből a szempontból fontos elméleti fordulópont, hogy a régi, klasszikus baloldal egyenlőségpártisága, vagy éppen a szocdemek követelései a nagyobb anyagi jólétről, mobilitásról, stb. éppen hogy a kapitalizmusnak ezt az új posztmodern módon elidegenült, spektakuláris, fogyasztói, represszív alakját kívánják bebetonozni. Az 60-as évek egyik legfontosabb ideológiakritikai felismerése tehát éppen az volt, hogy a teljes emancipációhoz távolról se elég a fogyasztói javakhoz való nagyobb hozzáférés (anyagi életszínvonal emelkedés), elengedhetetlenül fontos egy kulturális emancipáció is, tehát a posztkapitalizmus életstílusa, ideológiái alól való felszabadulás.
2. A HAMIS TUDAT NYOMÁBAN – ERNESTO LACLAU ÉS AZ IDEOLÓGIAKRITIKA REORGANIZÁCIÓJA
Laclau két lényegi alapállása, hogy névleg, a klasszikus marxizmus jegyében fogant rezsimeket borzalmasnak tételezi és elhatárolódik tőlük, illetve az a felismerés, hogy a társadalomban a politikai harcok végletesen pluralizálódtak. Az argentin származású gondolkodó ezért hozta be 1985-ös Hegemony and Socialist Strategy című – Chantal Mouffe-fal közösen írt - művében fontos elméleti újítását a diskurzust, amit az osztályharc és az ideológia helyére akart állitani, azaz ennek nevében újra fogalmazni őket. Laclau szerint a társadalom ugyanis diskurzusok sokaságából épül fel. Ezt a fogalmat a posztstrukturalizmusból emelte át a marxizmusba. A posztmodern nem tud mit kezdeni az ideológia fogalmával, mivel lényegileg tagadja a történelem, mint egységes folyamat és a gazdaság, mint egységes rendszer felfogását, és a társadalmat se tudja egészként, pláne szubjektumként tételezni, aminek alapstruktúrája vagy azt vezérlő alapmechanizmusai lennének: a benne lévő diskurzusok és identitások folyamatosan variálódnak, ahogy a nyelvi jelentéstulajdonítás is fokozatos transzformációknak van kitéve egy adott nyelv történetiségében, földrajzi és társadalmi tagolódásában.
Laclau szerint a marxizmus „hamis tudat” koncepciója, amely ideológiává vált, egyenesen vezetett a sztálini rémdiktatúrához. Az, hogy minden tudat hamis ideologikus tudat, amit csak le kell mosni az általános tudományos tudás, a marxizmus jegyében, szintén ideológia, és ráadásul alapvető félreértés. Laclau szerint semmi nincs a diskurzuson kívül, tekintve, hogy a történések, emberek, jelenségek csakis a politikai társadalmi diskurzusok révén kerülnek kapcsolatba egymással és nyernek értelmet, mint a saussure-i nyelvelméletben a jelölő és jelölt. Nem létezik tehát az anyagi valóság és a gazdaság által létrehozott objektív helyzetek összessége, melyekbe a résztvevők belekerülnek, tekintve, hogy a társadalom identitáskonstrukciók viszonyrendszerében képződik, és ebből következően a felek már régen identitás viszonyokba lépnek, mielőtt az úgynevezett, akaratuktól független termelési viszonyokba lépnének. A létező szocializmus tehát, ami egzakt „tudományos” alapon próbált proletár öntudatot kialakítani és rendszert építeni, a társadalom komplexitása és az identitások állandó változása és variabilitása felől nézve megerőszakolta a „valóságot”. Ahogy Laclau mondja, a szocializmusban az osztályharc ára az identitások erőszakos fixálása és megcsonkítása. Szerinte az efféle marxista élcsapat pályája, ami a vélelmezett végső igazság birtokosa a jakobinusokról Sztálinig rajzolható fel. Tehát a radikális forradalmi politika nem lehet többé az igazság politikája, csak diszkurzív politika.
További probléma az úgynevezett igazság politikájával, hogy végletesen erodálja a politika szabadságát. Ugyanis, ha feltételezzük, hogy van egy minden ideológián kívül extraideologikus igaz tudás, ami kívül helyezhető, és aminek nézőpontjából minden más tudat, elvetendő hamis tudat, akkor ezzel kizárja, hogy a politikának saját, belső, autonóm logikája legyen. Egy ilyen transzhistorikus, osztályharc logikából elgondolva a politika kérdései elve elrendeltek, mivel az függetlenek a szereplők céljaitól és aspirációtól. Ez pedig végső soron egy determinisztikus és önmagába záródó történelemkép kialakításához vezetett, ami lényegében a politikai tagadása, mivel az csak az adott gazdasági és társadalmi folyamatok következménye eleve elrendelt módon. Ez pedig Laclau szerint olyan egydimenziós politika felfogáshoz vezet, ahol az egyetlen adekvát mód az osztályharc, és az osztálytudat kialakítása, és ahol lényegében mindenki vagy burzsoá vagy proletár. Ez a redukcionista szemlélet pedig azért torzít, mert a mai, úgynevezett proletariátus identitásai is fluidak, sokfélék és változók, átmetszik az osztályhatárokat.
Laclau politika képének eredője Gramsci volt, aki a politikát nem történelmen átívelőnek és következményjellegűnek tekintette, hanem egyedi, adott történelmi blokkokban időről időre aktualizálódó tényezőnek. Ezért Laclau elveti az osztályharcot és helyére a forradalmat helyezi hiszen igy, más-más politika is elgondolható, adaptálva az aktuális szituációkhoz. Ugyanis az adott történelmi blokkok politikái nem az osztályviszonyok következményei szerinte, hanem a társadalomban levő sokszínű identitásokat kollektivizálni akaró hegemóniáért való küzdelmek eredményei.
Szerinte a munkás és tőkés viszonyai olyan identitás elemek és pozíciók, amelyek közt a különbség diszkurzív gyakorlatok által realizálódik. Antagonizmus ebből akkor keletkezik, ha például valami miatt az alárendelt fél az alárendelt pozícióját elnyomásként kezdi értékelni.
Az osztályharc helyett a radikális demokráciát akarja fókuszba tenni, ugyanis szerinte a történelem lényegét nem az osztályharc adta. A francia forradalomban látja ő a paradigmatikus váltást, amikor is egy olyan demokratikus változás történt, melyben a nép vált a követelések fókuszává a „szabadság-egyenlőség-testvériség” által. A demokratikus horizont jegyében a politika azóta strukturális különbségeket alárendelt viszonyokként azonosít. A munkásmozgalom tévedése az volt, hogy az osztályharcra helyezte a fókuszt nem pedig egy totális demokratikus emancipációra. Ennek ékes példája szerinte, hogy manapság már jó ideje nem elsősorban, vagy nem csak a munka a világa az, ahol az egyén alárendelt pozícióba kerül, hanem a társadalom legkülönbözőbb viszonyaiban jelentkezik az elnyomás. Például: kultúra, szabadidő, oktatás nemiség.
Laclau ideológiakritikájának az elmúlt évtizedekben két fontos területe volt. Az első a 80-as évek politikai közegét vizsgálva az általa „antidemokratikus offenzívaként” megfogalmazott jelenség elemzése. Ennek célja nem a társadalmi struktúrák megváltoztatása, hanem egy hegemonikus identitásképzés, amely alapján a társadalom egy bizonyos csoportját, egy hipotetikus „mi” identitás alá lehet rendezni, hogy aztán képviselhesse őket a politika a „nem mi”-vel szemben. Ez az identifikációs gesztus mélységesen ideologikus, tekintve, hogy az identitásképző „mi” tartalmát esetlegesen és legtöbbször opportunista módon választja ki a politika. Példának hozza Laclau a 80-as évek neoliberalizmusából a „mi szabad állampolgárok” hegemonikus fogalmát, de nálunk ugyanígy működnek a polgár, magyar, európai szlogenek.
Ebből egyenes út vezet a második fontos területre, a 90-es években szárba szökkenő jobboldali populizmusok tematizálásához. Ezek virágzásának strukturális okai szerinte a társadalmi szereplők és identitások extrém szétszóródásában keresendők, akik ily módon nem képesek tartósan artikulálni magukat egyetlen demokratikus pólusként. Ráadásul a diszartikulált és diverz aktorokkal szemben jól szervezett hatalmi pólusok állnak. A populizmus lényege pont az, hogy egy adott csoport valamely hatalommal szemben bizonyos igényt felmutatva megszervezi magát. Hogy ez legtöbbször felülről képződik meg manipulatív céllal, arra kitűnő példa a Soros kampány, ahol a hipotetikus elnyomott nép áll szemben a nyugattal, aki le akarja cserélni a fehér magyar kultúrát. Fontos attribútuma a populista logikának, hogy a „mi” részközösséget totalitásként mutatja be a „nem mi” –vel szemben. Erre is jó példa az a kommunikációs panel, miszerint a magyarokat támadja az EU (holott valójában a magyar kormányt támadja), ami lényegében szerkezetileg egy „rész az egész helyett” metonimikus retorikai formáció, céljában pedig teljesen megfelel az egy adott részközösség totalitásként való beállításának. Tehát a populizmus, amelynek látszólagos célja valamely igény kielégítése, végeredményben ezt csak katalizátorként használja egy hipotetikus közösség megképzésére, ahol a sokszínű, diverz igények feloldódnak ebben az egy generális „célban”, amit Laclau épp ezért nyelvészeti példával élve üres jelölőnek nevez. Jelenleg, mindebből következően a legégetőbb kérdés, hogy a baloldalnak el kell-e fogadnia ezt a populista paradigmát, és ha igen, hogy nézne ki az az ideális baloldali populizmus, ami strukturálisan épp ellenkezője volna a manapság divatos reakciós válfajának.
Az összefoglaló második részében Zizek, Debord és a szituacionisták illetve Foucault kerülnek majd terítékre. A harmadik etapban pedig többek közt Deleuze és a Gramsci féle hegemónia elmélet lesz fókuszban, Kiss Viktor záró összegzésével, amely kapcsán majd kritikai megjegyzéseket is kívánunk fűzni a teljes könyvhöz és annak eszmevilágához.
----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen
