(osztályelemzés)

Miért fontos külön kiemelni az állami szektor dolgozóit? Több ok is van rá. Legsúlyosabb ezek közül az a tény, hogy hazánkban a foglalkoztatottak nagyjából harmada helyezkedett el az állami szektorban, így stratégiai fontosságú foglalkozni velük. Ha egy kommunista formáció az osztálypolitikát tűzi ki zászlajára, tisztában kell lennie a munkásosztály eltérő munkakörülményeivel és a rájuk jellemző ideológiai vonásokkal. Más problémákkal küzd a magyar paraszt, gyári és irodai dolgozó, illetve az állami szféra alkalmazottja, ezért a kommunista osztálypolitikának agitációs vagy programalkotó munkája során ezekhez az eltérésekhez alkalmazkodnia kell.

Először az állami szférákban dolgozók közös vonásaikról írok, majd ez után a következő hetet elemzem egyenként:

1. egészségügy;
2. jogi apparátus;
3. oktatás;
4. szociális munka;
5. rendőrség;
6. hivatalnokok;
7. közlekedés, szállítás.

Általános jellemzők
Az állami szektor megkülönböztető sajátossága, hogy nem profit-orientált, azaz egyfelől adófizetők finanszírozzák működését, másfelől a felajánlott szolgáltatásainak (pl. tömegközlekedés) közvetlen igénybe vételéből nyeri el fedezettségét, s mint ilyen, „egyenértékű szolgáltatást,” de legalábbis „egyenlő esélyeket, hozzáférést” kínál a polgárok számára – papíron. Az állam legfeljebb „nem veszteséges” gazdasági teljesítményt vár el tőlük, általában mindhiába. A felmerülő deficit a piaci verseny hiányát jelzi a szakavatott neoliberális vagy neokonzervatív közgazdász számára, ezért nyíltan vagy titokban privatizál(gat)ják, illetve teszik lehetővé a szektorokba való profit-orientált magáncégek belépését.

Fontos kulturális, ezen belül is választói tendenciákat fedezhetünk fel az állami bérből élők körében. A magánszektor termelő dolgozóival (pl. Audi, BOSCH, Mercedes, LEGO, stb.) szemben az állami szektor dolgozói jellemzően nagyobb arányban diplomázottak, és lévén hogy az értelmiségi státuszhoz hozzátartozik a politika iránti érdeklődés, hajlamosabbak szavazni. Van-e más tényező, mely szavazói lelkesedésüket serkentené a magánszektor dolgozóival szemben?

Míg pl. a „Mercedes-Benz Hungária Kft.” dolgozója nagyon jól tudja, hogy a választások tétjei közt nem fog szerepelni az ő bérezése, munkahelyi körülményeinek javulása, főnökének/menedzserének pozíciójából való leváltása, addig pl. az állami szektor tanárai minden egyes választás során a számukra szimpatikus oktatásért felelős miniszterjelöltek és a pártok oktatási programjai közül válogathatnak, melyekről tudják, hogy választások után minden egyes munkanapjukat meg fogják határozni, már amennyiben az meg is valósul. A magánszektor dolgozója tudja, hogy a választás kimenetelétől függetlenül munkahelyén gyakorlatilag minden marad a régi, míg az állami szektor dolgozója reménykedhet abban, hogy a következő kormány végre elhozza az általa kívánt változást.

Az állami szektorokról első általános következtetésünk a következő: alkalmazottja könnyebben bedől a választási ígéreteknek, mert érintettebbnek érzi magát, közvetlenül felszólítottnak gondol magára. Míg a magánszektor dolgozói, kiemelten a multinacionális és nagyobb hazai tulajdonban lévő gazdasági szereplők alkalmazottjai nagyon jól tudják, hogy az ő főnökségük és megbízottaik éjt nappallá téve lobbiznak a parlamentben és önkormányzatokban saját gazdasági érdekeiket érvényesítvén, addig az állami szektor alkalmazottjában könnyebben veti meg gyökerét az a remény, hogy a választások során, azaz szavazata által, főnököt és tantervet válthat, kedvezőbb bért vagy szektorát érintő kedvezőbb állami büdzsét nyerhet. A magánszektor proletárja pusztán pozíciójából fakadóan tisztábban látja a politikai és gazdasági folyamatokat, míg az állami szektor bérmunkását a burzsoá politikai igézet csapdában tartja.

Az állami szektor dolgozóinak többségét egy másik lényeges különbség választja el a magánszektorban dolgozók jelentős hányadától. Marxista megközelítésből megkülönböztetünk termelő és nem-termelő munkást. A termelő munkás anyagi javak vagy szolgáltatások szállításán, módosításán, létrehozásán keresztül hoz létre új értéket. A nem-termelő munkás (ki ugyanúgy bérből él) nem állít elő új javakat; vagy a meglévő társadalmi rend fenntartásán dolgozik (pl. bíró, ügyvéd, rendőr, hivatalnok) vagy piaci tranzakciókat bonyolít le (pl. TESCO kasszás, banki alkalmazott, stb.). Míg a PICK virsli-előállító üzemének termelő dolgozója napi szinten szembesülhet azzal, hogy naponta hány virsli is megy át keze alatt a futószalagon, s annak csomagját mennyiért is tudja megvenni a boltban, addig a nem-termelő állami alkalmazott legfeljebb külföldi államok béreit méricskélheti sajátjához, vagy a hazai magáncégeknél leszerződött orvosokéit

Nem következik az előbbiből, hogy a nem-termelő (tehát új gazdasági értéket létre nem hozó vagy hozzá nem adó) bérmunkás ne lehetne szegény, ne lenne kitéve felettesei szeszélyeinek, viszont tagadhatatlan tény, hogy az állami szektorokon belül (általában az adott ország szegénységével egyenes arányosságban) további belső vagyoni rétegződés jöhet létre korrupción (paraszolvencián, informális juttatásokon) keresztül. Az általam kiválasztott hét kategóriából ötben fordul elő gyakrabban a „nem-vezetői” pozíciójú alkalmazottak „korrupción” keresztüli és jelentősebb haszonszerzése. Az olvasó könnyen rájöhet, hogy melyekre gondolok, ha újra áttekinti a hét alfejezetet.

Az állami alkalmazottak „korruptra és nem-korruptra” tagolódása osztálytudatosságuk kialakulásának esélyeit lényegesen befolyásolja. Az az állami alkalmazott, ki „para-szociális juttatásokat” fogad el, nyilván anyagilag előrébb lesz azoknál, kik ezt nem teszik. Ezen jelenség következtében kialakul egyfajta szakmán/telephelyen belüli rétegződés „korruptak” és „nem korruptak” között, mi több, az adott intézmény belső légkörét a gazdaságilag (és ebből kifolyólag hatalmilag) befolyásosabb rétegei határozzák meg. Hogy melyik „klikk” – a tisztességes vagy tisztességtelen, hogy erkölcsi kategóriával éljek – lesz végül meghatározóbb bármely állami szektoron belüli intézmény munkahelyi kultúrájában végső soron azon múlik, hogy az ambícióik és motivációk ütközései során a tisztességesség (szakma, páciens, munkatársak, stb. tisztelete) vagy az anyagi előnyszerzés csábítása (vagy egyszerűen csak az informális juttatások nélkül való megélhetés lehetetlensége) kerekedik-e fölül, legalábbis az intézményen belüli hierarchia alsó lépcsőfokain. („A fejétől bűzlik a hal” jelenség is befolyásoló tényező.)

A tapasztalat azt mutatja, hogy bár létezik egy hivatalos szabályzat (erkölcsi kódex, stb.), jellemzően a korrumpálódók kisebbsége veszi át az (informális/para-szociális/illegális) irányítást az intézményeken belül. Ezen materialista egyáltalán nem lepődik meg, hiszen elvek és anyagi érdekek ütközése során jellemzően az utóbbi kerekedik felül. Vegyük bármelyik állami szolgáltatást nyújtó intézményt. Ebben kik lesznek összetartóbbak, végső soron dominánsabbak? Azok, akik elvek mentén szeretnék segíteni vagy szolgálni embertársaikat vagy azok, kiknek zsebében a műszak végén pár, pénzzel töltött boríték pihen?

Mikor a nem-termelő és termelő munkásokat, az állami szektor és magán szektor dolgozóit vetjük össze radikalizálhatóságuk tekintetében, az előbbi lényeges pontról nem szabad megfeledkeznünk.

*

1. Egészségügyi dolgozók
Tipikusan miféle ember is érez hajlamot arra, hogy egészségügyi dolgozóvá váljék? Itt egy pillanatra ki kell lépnünk a szűk értelemben vett osztályanalízisből, s átlépünk pszichológiai-alapon tipizálásba.

Nemrég sikeresen becsempésztem magamat elsőéves Semmelweis hallgatók által tartott gólyabuliba. Az ott szerzett benyomásokra támaszkodnék. Az első éves hallgatókat két csoportra osztanám: elsőként azokra, kik páratlan képességet mutattak a lexikális tudás elsajátítására, illetve azokra, kik kiemelt érzelmi intelligenciával (empátia, stb.) rendelkeznek. Nyilván a két csoport közt találunk átfedéseket, illetve mindkét kategóriában kiemelkedő képességűeket.

Visszakanyarodva az osztályelemzésre, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy könnyen kiszúrhatunk már az orvostanhallgatók közt is olyanokat, kikről lerí, hogy elsődleges motivációjuk a vagyonszerzés, kik már eleve úgy jelentkeztek hallgatónak, hogy előre tudták melyik külföldi intézményben szeretnének karriert építeni a magyar bérek többszöröséből vagy szakmabeli szüleinek hazai magánklinikáján.

Nem szabad tabut formálnunk abból, hogy az orvosi egyetem padjaiban már fél szemmel az EU-s „szabad” munkapiaci lehetőségekkel szemezgető orvostan-hallgatók is ülnek pusztán azért, mert jelenleg ezt a hazai politikában a Fidesz, azaz a jobboldal, tematizálja. Már a kevésbé elhivatott, tehetséges, tanulmányaiban középszerű teljesítményt felmutató végzőseink is a hazait legalább kétszeresen meghaladó pályakezdői reálbért remélhetnek külföldön. A „brain drain” (agyelszívás) nem írja le már pontosan ezt a jelenséget, hiszen az történik, hogy az EU-n belüli gazdagabb, gazdaságilag meghatározóbb országok a saját állami szolgáltatásaik terheit helyezik át a periféria országaiban adózók vállára a feléjük gravitáló közös munkaerőpiacon keresztül.

Vegyünk példaként egy magyar pályakezdő fogorvost. Születésétől számítva az állami vagyonból milliós összegekbe került az ő gyógyítása, bölcsődei, általános és középiskolai oktatása, étkeztetése, egyetemi tanulmányainak fedezete, állampolgári adatainak és papírjainak kezelési költsége, bírósági ügyeinek lefolytatása, kedvezményes tömegközlekedési lehetőségei, stb. Pályakezdőként hazánkban, mint újonnani adózó, hogy az így felhalmozott, feje fölött lebegő mínuszokat kiegyenlítse, akár több évtizedre is szükség volna, viszont ha diplomája megszerzése után Németországba emigrál és ott keres állást, erre sor sem kerülhet, mi több, átlépve a német határt, a német államkassza szemszögéből egy nullszaldós munkavállalóval ajándékozta meg őket, ki a magyar adófizetőknek köszönhetően teljesen egészséges, szakmailag kikupált, jól táplált, nyelveken beszélő friss adózóként járul hozzá a német állam büdzséjéhez. A magyar államkassza nettó vesztesége a német államkassza nettó nyereségévé válik.

Az egészségügyi szakma nemi kérdéseiről, pár szóban. Ahogy a társadalom reprodukciós munkája során (gyermeknevelés, idősgondozás, stb.) is láthatjuk a nemi tendenciákat, ezzel párhuzamosan az egészségügyi szektorban is észrevehető, hogy a nők egyfelől inkább választják ezeket a közvetlen (páciens-központú, ápolói, stb.) kapcsolatokat, másrészről ezeknek köszönhetően az orvosi szakmában számosságukat tekintve alább maradnak bérezésben, például a többségében férfiak által végzett sebészi munkakörből származó bérekhez képest. Ki kell mondanunk, hogy a sebészek, specialisták, osztályvezetők, stb. az egészségügyön belüli munkakörökként és mint tipikusan férfiakból toborzott pozíciókként aránytalanul többet keresnek a nővéreknél, kik elsősorban nőkből verbuválódnak. Súlyozott arányukat tekintve az egészségügyi szektorban a nők bérezése pusztán töredéke a férfiakénak, mindemellett a nővérek végzik a legkellemetlenebb feladatokat az egészségügyi szektor közkatonáiként.

A szakmán belüli korrupcióról. Az orvosi szakmán belül vagyoni rétegződések jelentkeznek. Egy tipikus példa a szülészorvos helyzete, kinek pácienseit megközelítőleg 100%-ban nők teszik ki, míg a szakmán belül többségben férfiak dolgoznak. Az orvosi specializációkon belül a szülészeti az egyik, ahol a para-szociális juttatások napi szinten jelen vannak. A családok félelmükben, örömükben, intézményi tapasztalatból vagy babonából is előkapják a bankjegyekkel töltött borítékot.

A korrupció ténye és gyakorisága a pácienseket is rétegekre osztja az általuk megszerezhető szolgáltatások minőségének tekintetében. Ha gyermeked csonttörést szenvedett és betolják egy ablak nélküli, négy ágyas szobába, a megfelelő zsebbe helyezett húszezer forintért egy tévével ellátott két ágyas szobára cserélheted le a következő egy heti lakhelyét, melynek ablaka is lesz. Ha nagymamád rákos beteg, de csak pár hónap múlva tudják operálni, csak pár százezer forintos támogatói csekket kell az onkológia osztály javára kitöltened, s láss csodát, a két hónappal későbbre tervezett beavatkozás már egy héten belül is kivitelezhetővé válik.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy az első példában azt az ágyat valakitől elvették, valakit átszállítottak az egyik szobából a másikba, míg a második példában pedig a beavatkozásra várók közül páran hátrébb kerültek a sorban. Arról is vegyünk tudomást, hogy a „korruptak és tisztességesek” sem vakok. Látják, hogy vannak sebészek, kik pár év után vadonatúj Mercedes-szel érkeznek a kórház parkolójába, tudják, hogy miből futotta rá. Van értelme tehát további megkülönböztetés nélkül „orvosokról (mint olyanokról), nővérekről (mint olyanokról)” beszélnünk, ahogy ezt teszik a magyar pártok, mikor farigcsált programjaikban hivatkoznak a szakmára, a szakma érdekeire és érdemeire, miközben a szakma maga is tudja és látja, hogy miféle törésvonalak léteznek?

Mik az akadályai annak, hogy az állami szektor egészségügyi dolgozói radikalizálódhassanak? Elsősorban az az erkölcs – pontosabban az a moralista ideológia, mely azon erkölcsi adottságukra épül rá –, mely jó részüket a szakmába vonzotta, és mely a közvetlen empátiát helyezi a rendszerszintű folyamatok felfogásának helyébe. Beszélgessünk csak szakmabeli ismerősünkkel egy országos egészségügyi sztrájk lehetőségéről, annak várható eredményeiről, és elsők közt fogja említeni azt, hogy micsoda kínszenvedést okoznának ezzel betegeiknek, és ebben tökéletesen igaza is lenne. Ám ezen megközelítés azt a lejtőt nem veszi figyelembe, melyen az állami egészségügy hónapról hónapra gördül egyre lejjebb, hogy ez a felgyorsulóan romló folyamat már most is szedi az áldozatait (pl. orvosi műhibák által), hogy a mai tétlenségük a jövőre odázza és garantálja a még több szenvedést, a még több áldozatot.

Másodsorban az említett korrupción keresztüli rétegződés tabuként való kezelése jelent óriási akadályt. Nyilvánvalóvá kell tenni számukra, hogy pontosan azon empátiájuk kiteljesítését korlátozza az a helyzet, melyben egyes páciensek előjogokat vásárolhatnak, mely ezáltal a társadalom egészére jellemző osztályállapotokat a kórház falain belül termeli újra

Harmadsorban pedig az a teljesen antiszociális felfogás jelent akadályt, mely a szakma magánkézbe adását, azaz profit-orientálttá való átalakítását természetesnek véli, mely az EU-ban betöltött valódi szerepünkre vakfoltot képez (gondoljunk itt csak az egészségügyi turizmusra, arra, hogy csak Nyugat-Magyarországon profitorientált fogorvosi magánrendelők százaival találkozunk, míg a hazai ellátás siralmas).

2. Jogi apparátus
A következőt kell megállapítanunk e szektorról: ahogy tehetik, menekülnek a végzős diákok az állami szférából. A magánszektor sokkal kecsegtetőbb anyagi szempontból, mint az állami, „dinamikusabb” annál (magyarán nagyobb a kockázat, a verseny, de sokan azonnal a következő sztárügyvédként tekintenek magukra, miután kézhez vehették diplomájukat), így nem véletlen, hogy majd az összes jogász-palánta lenézi az állami szektort, egyenesen undorodik tőle. Akikből végül is bírók, ügyészek, stb. lesznek, tipikusan akadémiai érdeklődésükön és munkájukon keresztül landolnak a pályán.

Bárki közülünk, ki rendszeresen sétafikál utcáinkon, észreveheti, hogy utcasaroktól utcasarokig két ügyvédi irodába is botlik – ha nem háromba, négybe –, s hogy ezek jelentős része magánházak egy-egy lakását bérlő cégecskék. Mindez nem véletlen. Hogy az embereknek ez feltűnik, köszönhető annak, hogy sokakban még él a megvalósult szocializmus tapasztalata, mely messze nem volt ennyire ügyvéd- és jogközpontú mint a mai, s itt gondolok nem csak arra a tényre, hogy a bűnözés a csekélyebb kereseti eltérésekből fakadóan ritkább volt, de arra is, hogy leszámítva a koncepciós vagy megtorló perek időszakait, nem nyertek akkora köznyilvánosságot a jogi mizériák.

A pártállam felépítéséből adódott, hogy az előforduló vétségek sora belső pártügyként lett kezelve s nem nyilvános polgáriként; az állami gazdaság felépítéséből pedig az fakadt, hogy a gazdasági turpisságok nem magáncégek között léptek fel, mely feleket ügyvédek képviselnének ma, hanem az állami tulajdonban lévő vállalatok vezetői követték el a köz-, szövetkezeti-, önkormányzati-, vagy állami vagyonnal szemben, s mindezt sokkal kisebb mértékben, mint ma. Másfelől a munkásoknak, kisvállalkozóknak is feltűnik, hogy egy ügyvédi iroda üzemeltetése nem igazán igényel többet egy laptopnál, aktatáskánál, nyomtatónál, és akták tárolására alkalmas bútorzatnál. (Él a két kezükkel dolgozók körében a gyanú, a megvetés, a harag.) Végül, hogy olyannyira szem előtt vannak kapitalista társadalmunkban az ügyvédek, köszönhető annak is, hogy parlamenti képviselőink sokkal jelentősebb arányban ügyvédi családok sarjaiként, ügyvédi cégek vezetőiként vagy dolgozóiként, ügyvédi szakvizsgával rendelkezőként, vagy ügyvédhez házasodottként foglalják el ülésüket, míg a szocialista időszakban sokkal magasabb arányban voltak a képviselők közt munkás vagy paraszti sorsból érkezők. Ma a hatalom közelébe jutás és a „jogi klubba” való tartozás elválaszthatatlanul egybefonódott.

Csúnyát mondok és egyben a népi folklórt közvetítem. Nem véletlenül tartják úgy az emberek, hogy az ügyvédek többsége szó szerinti karrierista pszichopata, magamutogató, önajnározó, hátbaszúró, vagy szervilis balfék. Ha az ügyvédi szakma azon jellegzetességeit nézzük, melyek pszichés alapon vonzóbbá válhatnak bizonyos emberek számára, elsők között merül fel a médianyilvánosság lehetősége, a hirtelen vagyonszerzés vágya, vagy az, hogy az illető szereti elképzelni magát mint „nagy, perdöntő beszédek” orátorát, klisés hollywoodi filmek főszereplőjét.

Mindeközben igen is léteznek – kisebbségben – olyan ügyvédek, kik pro bono (a közjó érdekében) vállalnak el szakszervezeti, munka- vagy emberjogi ügyeket minimális összegekért vagy teljesen ingyen. Léteznek kommunista ügyvédek is, kik utálják saját szakmájukat: „ügyvédként jobb kezemmel építem a kapitalizmust, kommunistaként a ballal próbálom rombolni.” (Nehéz helyzetben találja magát, ki ezen a szakmán belül helyezkedik el, ebből tartja fenn családját, majd egyszer csak osztálytudatosságra ébred és azon keresztül értékeli át szakmája szerepét.) Ritkaságnak számítanak, de igenis léteznek jogi szakmában az „igazság megszállottjai,” kik foggal-körömmel harcolnak ideáikért.

A bírói ítéletet állami alkalmazott mondja ki, s már önmagában torzító hatást fejt ki az a tény, hogy a magánszektor alkalmazottjai/vállalkozói egyszerre védenek és vádolnak, képviselik ügyfelüket az állam ítélőszéke előtt úgy, hogy eltérő érdekek feszülnek egymásnak a közérdeket érvényesíteni hivatott bíróság és magánérdekek, profithajsza mentén működő ügyvédi cégek közt. Ez egyértelműen olyan helyzetet szül, ahol a tőkés rendszer osztályai eltérő jogi védettséget élvezhetnek. Ha a lumpen-proletariátus tagja vagy és második betöréseddel vádolnak, államilag kirendelt ügyvédre fussa’ csak, ki anyagilag nem motivált abban, hogy tisztességesen védjen téged. Ügyed érezhetően gyorsított lefolyású lesz, afféle futószalag-igazságosztás. Proletárként, kis-burzsoáként, de legalábbis mint a jogi költségeket fedezendő kölcsönre jogosultként, máris „igazságosabb” eljárásban részesülhetsz, feltéve persze ha nem egy multinacionális cég vagy NER-tőkés által felfogadott sztárügyvéd áll veled szemben, s mögötte a tornyosuló tőke, de ez az esetek töredékére jellemző csak. Leszámítva az utóbbi eseteket, ezen osztályok igazságérzete általában nem csorbul. A „megkéselte a szomszéd proli az én proli lányomat” vagy „ez a proli kirabolta a sarki boltomat” amennyiben tárgyalásig jutnak el, várható eredményt produkálnak.

A bírói korrupció nagyobb tétű ügyeknél fordul elő, mely nem föltétlenül anyagi természetű. Kinek megfelelő kapcsolatai vannak, a megfelelő szálakat húzogatván elérheti, hogy felé lojális bíró kapja meg az ügyet. Maffia szervezet is képes zsarolni, lefizetni, fenyegetni, tárgyi bizonyítékokat elveszejteni, amikor kulcsfontosságú embereit fülelik le.

Összegezvén: a nincstelen futószalagon kerül dutyiba, a munkás és kis-burzsoá amennyiben nem veszélyeztet nagytőkés érdekeket, általában igazságra lel, a kaszinó tulajdonosa (tőke, állam) pedig mindig nyer.

Mennyiben radikalizálható a szakma állami alkalmazottja? Furcsa kérdés. Tagadhatatlan, hogy a jogászok az értelmiségi rétegek közül is kiemelt pozícióban vannak, hiszen többféle szakma vagy diszciplína metszőpontjában találják magukat, ügyenként változóan: jog, erkölcs, kultúra, politika, oráció, de specializációjuk során szociológia, vallás, gazdaság, történelem, technika, stb. és ezek változó metszéspontjain lyukadnak ki életük során. Mégis, ezekből a súrlódásokból, ismeretségekből nem következik az osztálytudatosság kialakulása, mely megkülönböztetendő a „szociális érzékenységtől.” Míg az előbbinek bármely kommunista mozgalom szerves részét kell képeznie, az utóbbi egyfajta erkölcsi nívó a burzsoá társadalmakon belül. Említettem: léteznek osztálytudatos ügyvédek, de osztálytudatossá válásukban leginkább személyes érdeklődési körük és kedvteléseik a meghatározóak. Nem ismert olyan politikai narratíva, megközelítési mód, csalogató, igéző propaganda, mely őket jobb belátásra téríthetné. Nem véletlen tehát, hogy inkább akadémiai pályán elhelyezkedő, azaz intellektuális tevékenységet, folyamatos önfejlesztést folytató jogászok közül bukkannak ki elvétve pártolóink, elvtársaink, ahogy az sem, hogy nyilvánosság előtt nem szokták felvállalni. Nincs mit tennünk körükben.

3. Oktatás
Itt már nemi fronton is furcsaságokat vehetünk észre. Ahogy a bölcsődétől haladunk az egyetem felé, azt vesszük észre, hogy míg kezdeti szintjein abszolút nők által dominált a szakma, addig ahogy fokozatosan haladunk „felfelé,” abszolút férfiak által dominálttá válik. Nyilván itt is vannak eltérések, pl. az egyetemek nyelvi szakjain, hol kevésbé differenciáltabb a helyzet, de az általános tendencia adott és megtapasztalhatta bármelyik hallgató.

Az oktatás szintekre tagozódása másfelől egyértelműen kettős hatású: osztályképző és osztálykonzerváló. A bölcsődétől az egyetemig kortársainkkal egy vonaton ülünk mindannyian, s ki nálunk egyel hamarabbi állomáson száll le, vagy csak később szállhatott fel, az igen nagy valószínűséggel alsóbb osztályhoz fog tartozni, vagy az adott osztályon belül is alsóbb rétegekhez, fizikálisan kimerítőbb munkát fog végezni, mint társai, s ki egy állomással utánunk száll le, jobb megélhetésben, jobb osztályréteg pozícióban reménykedhet.

Ezen a ponton érdemes megjegyeznünk a liberális körökben terjengő ideológiai légkör egyik sajátosságát, amikor a NER-t kritizálják. Amikor pl. Mészáros Lőrincről van szó, ki szakmája szerint gázszerelő, nehéz nem kiéreznünk azon fájdalmukat, hogy egy ilyen tehetségtelen és képzetlen fickóból is lehet Magyarország leggazdagabb embere. Nyilván ők e tény korrupciós illetve fideszmaffia aspektusát szeretnék kidomborítani seggfájásuk közepette, de elvitathatatlanul érzékelhető megvetésükben az is, hogy nekik bántja osztály-esztétikai érzetüket, hogy egy náluk az említett „oktatási/osztály vonatról” sokkal hamarabb leszálló fickó ki nem érdemelten tornyosul föléjük.

A testi fenyítésről is talán érdemes lenne pár szót ejtenem. Ki tagadná, hogy a vonatunk második megállója (1. bölcsőde → 2. óvoda) után (3. általános iskola) kezdődik csak igazán a móka és kacagás, már amennyiben „móka” alatt tanároktól kapott pofonokat és „kacagás” alatt fejeken széttört szorobánt vagy az iskola menzáján ugyanígy kobakokon széttört tányért értünk? El tudom képzelni, hogy van olvasó, ki míg az iskola padjait koptatta, egyszer sem volt szemtanúja testi fenyítésnek osztályában. Állami és állami általános iskola közt is vannak eltérések, s nyilvánvaló, hogy a panelnegyed vagy kistelepülés általános iskolájában gyakrabban „nevelnek” pofonnal, mint a belvárosi és nívósabb iskolában, ahová befolyásosabb apukák és anyukák íratják be csemetéiket.

És hát korrupció. „Sajnos az induló osztályok létszáma betelt,” mondja a nívósabb iskola igazgató ura irodájában a szülőnek, s kitárja markát mosolyogva. Meg hát azt a matekból bukásra állást is fel lehet javítani paraszolvencián keresztül egy elégségesre, hiszen Pistikének nyáron Svájcban kéne síelnie szüleivel.

A következő vonatállomást (4a szakközép / 4b középiskola / 4c gimnázium [6+6 / 8+4]) is elhagyó diák fellélegezhet. Tipikus jelenség, hogy ezen az állomáson azon kapod magad diákként, hogy téged elkezdtek magázni. Míg általános iskolában az „Aranka, szádat befogod!” volt a képlet, addig itt már „Kovács úr, csak nem felelni szeretne?!” hangzik el fenyegetésként. Talán ez az első jele annak, hogy te egy „elitebb” rétegben okulsz éppen, nyelvi letétele annak, hogy a „nyócás” végzettségűt még a magázódáshoz sem szoktatják, míg te, érettségi előtt álló, már elsajátíthatsz ilyen nüansznyi és illedelmességi fortélyokat, melyek sokkal előrébb visznek majd a munkaerőpiacon.

Ne feledkezzünk meg a pedagógia magánszféráról sem. Míg az „államiban” egy pedagógusra jut vagy 30 diák, addig a magánszférában közelebb kerülünk az 1:10 arányhoz, mely annyit tesz, hogy állami oktatásban harmad annyi időt és figyelmet tud szánni az oktató a diákra, mint a magánszférában. S láss csodát! Háromszor tehetségesebbek, okosabbak, érdeklődőbbek a magánszféra diákjai! Hát nem véletlen kerül ki közülük az elit új generációja. A rendszer csak elismerte a bennük rejlő tehetséget

A magániskola a közjót csorbító, azon élősködő, elitképző létesítmény. Belépési küszöb havi százezer forint (mely az étkeztetést nem tartalmazza). Még szerencse, hogy hazai „szocialistáinkhoz” köthetők is létesítenek ilyen intézményeket. Legalább a baloldalba is jól belerúgnak egyazon gesztussal.

Eddig a vonat utasaira fókuszáltunk. Most fókuszáljunk a vonat kalauzaira, azokra, kik részben felelősek annak eldöntésében, hogy az utasoknak meddig is érvényes a jegye.

Az államilag alkalmazott pedagógusok ideológiai nevelésben betöltött szerepéről csekély szó esik manapság. Inkább szeretik e kérdéskört „erkölcsi” mederbe terelni, onnan vizsgálni. Egy pillanatra se gondoljuk, hogy a konzervatív neveltetés inkább számít normatívnak, mint a liberális. A konzervatív „kövesd ezt a normát, mert különben…” nem tér el a liberális „találd ki saját normáidat, ragaszkodj azokhoz!” képletétől, hiszen míg utóbbi belengeti az önfeltalálás, önfelfedezés javaslatát, a tágabb piaci térben ez nem válhat, nem válik egyébbé, mint a fiatal fogyasztói normakövetésévé, s bár formálisan hiányzik a „...mert különben!” fenyegető rész, a gyakorlatban a piaci logika újra felbukkan saját normáival: „mert különben [nem leszel sikeres/kívánatos/egyedi/trendi/stb.]!”

Államilag alkalmazott pedagógusok nevelik ki fiataljaink többségét. Legjobb szándékaik, az állandó tőkés kormány által diktált tantervvel szemben tanúsított ellenállásuk ellenére, amennyiben az osztályrendszer reprodukciós mechanizmusait nem ismerik fel, tudtuk nélkül válnak annak eszközévé. Rájuk nézve is igaz, hogy az egyetemen elsajátítottak kikopnak, így idő teltével egyre kecsegtetőbbnek hat, egyre észszerűbbnek tűnik a bármennyire is utált tankönyvek követése, általános és középiskolai szinteken. A tanár legalább annyira áldozata az oktatási rendszernek, mint a diák, mely feldarálja mindkét fél motiváltságát az évek során.

Vonatutunk utolsó előtti állomásán (5. egyetem) leszállítanak mindenkit, megkérik a kedves utasokat, hogy szálljanak át a Humán vagy Reál járatra, mely elszállítja majd őket az általuk választott végállomásra (→ 6. „élet”). Ezen önkényes kettéválasztás tökéletesen illeszkedik bármely rendszer igényeihez.

Humán járat: tudj artikuláltan beszélni, tömegeknek meggyőzően érvelni, de számolni és természettudományos tényekre támaszkodni ne. Értsd a lélek problémáit, a társadalom bajait, de nem kell tudnod rendszerbe szedni őket.

Reál járat: tudj természettudományos tényekre támaszkodni és számolni, de artikuláltan beszélni, tömegeknek meggyőzően érvelni ne. Tudj rendszerbe szedni, a haladást szolgálni, de bot füleddel rá se ránts a társadalom halk sikolyaira.

(Itt talán érdemes lenne bebiggyesztenünk, hogy megvalósult szocializmusunkban lehetőség volt pl. angol-matematika, fizika-történelem, stb. pedagógusi specializációkra, míg a mostani EU-s spaghetti bolognese rendszer „major-minor” felosztása egyfelől visszatartja a reál-humán felbontás áthidalását, másfelől a „kicsit ebből, sokat abból” elvét követi.)

Tagadhatatlan, hogy ahogy haladunk előre vonatutunkon, a burzsoá ideológiai légkör egyre haraphatóbbá válik diák és oktató számára egyaránt. Kik az oktatási vonatút utolsó szakaszáig eljutnak, már elsajátították az előző szakaszok egyengető szabályait és normáit, megértették a fenyítések leckéit. Míg az általánosban Pistike voltál, középiskolában már Kovács úr, az egyetemen egyenesen polgárrá avatnak! Az egyetem jelenlegi rendszerében egy belső piacot szimulálnak, melynek fizetőeszközét „kreditnek” hívják és teljesítményedért cserébe kapod meg őket. Személytelen piaci erők egyengetik a hallgatók útját, a professzorok hátradőlhetnek, s tettethetik, hogy ugyanezek döntöttek hallgatóik felől s nem ők, hogy a diákok által legkedveltebb professzor 4 kredittel meghirdetett „Bevezető az Anyám Kínjába I.” szeminárium ugyanannyit ér mint az ugyanezen a néven és ugyanennyi kreditszámmal meghirdetett pályakezdő által tartott szeminárium. A hallgatók pedig versenyezhetnek egymással. Ha hajnalban teszik lehetővé a kurzusfelvételt, virrasztani kell, majd hajnal előtt egy perccel őrült módjára nyomogatni a frissítés gombot. Versengeni kell témavezetőért, publikációért, ERASMUS-ért, ösztöndíjért. Nem véletlen, hogy mire végül leszállnak az egyetem végállomásán, kezükben „Bsc. MA. PHD. Doktorandusz Tódorandusz” oklevéllel, készen állnak arra, hogy a menedzseri réteghez csatlakozzanak, hogy vállalkozásba kezdjenek, hogy fehérgalléros társaik közt lefelé tapossanak, felfelé nyaljanak, oldalra gáncsoljanak.

Beszéljünk az állami foglalkoztatásban lévő pedagógusok radikalizálhatóságáról, annak akadályairól. Mindenekelőtt kiemelendő a reál/humán hasadás szakmájukon belül, mely egyáltalán nem meglepő módon politika terén konzervatív/liberális szakadást ösztönöz. Ők maguk is áldozatai annak az oktatási rendszernek, mely a kapitalista technokraták, vállalkozók, multinacionális cégek számára hozza létre a csőlátású szakértőket.

Alkalmazkodván ezen törésvonalhoz, a kommunista formációknak igyekezniük kell külön megszólítani a humán beállítottságú pedagógust a maga nyelvén (erkölcs, történelem, irodalom, utópia, pátosz), s ugyanígy a reálost (statisztika, gazdaságtan, biológia, kibernetika, logosz), s közös pontként a pedagógia osztályképző és konzerváló hatását érdemes hangsúlyoznia.

Mivel az osztályok és osztályokon belüli rétegződések reprodukciója jelenlegi társadalmi rendünkben kiemelten függ az oktatási intézmények megszokott kerékvágásban folytatott működésétől, s talán ennél is fontosabban, mivel a tantervek, intézményi keretek, erkölcsök, pedagógia prioritások és metódusok (stb.) kérdései a konzervatív/liberális áltengelyen mozognak, a pedagógusok szakszervezeteiben az oktatási rendszer kapitalizmuson belüli reformja fog csak felvetülni. Evégett és ezt ellensúlyozván elkerülhetetlen egy radikális, de mindemellett realisztikus alternatív vízió kidolgozása és propagálása az állami pedagógusok körében, mely a reformista tengelyüket megakaszthatná.

Pesszimistán a következővel zárnám e szekciót. Az egyetemi oktatók többségétől egyszerűen elvárhatatlan, hogy radikalizálódjanak. Kik közülük mégis radikalizálódnak, csak és kizárólag saját törekvéseik által fognak eljutni arra a pontra, hogy szövetségeseinkké vagy elvtársainkká váljanak, oly erősen fúj intézményeikben a burzsoá ellenszél, és oly sokat – presztízst, pénzt, pozíciót, publikációs lehetőséget, kutatási keretet – veszíthetnek. Kommunistáknak, mikor állami pedagógusokról van szó, a bölcsődék dolgozóitól kezdve a középiskolai oktatókkal bezárólag kell kijelölniük fókuszpontjukat.

4. Szociális munkások
Az egészségügyi dolgozók kapcsán említettem az empátiát mint lényeges tényezőt, továbbá azt, hogy bevonzza őket szakmájukba arra való képességük vagy hajlamosságuk. Ennek egy árnyalt, talán elmélyített változata jellemző a szociális munkások körére, jelesül a vallásosságból fakadó alázatosság keresztényi eszménye. Nem ismerek még egy szakmát, mely oly nagy arányban alkalmazna vallásos embereket, mint a szociális munka.

Mindenekelőtt a szakma felépítéséről kell szólnunk. Nem létezik „általános” szociális munkás. Ki hajléktalan-ellátásban, ki családsegítőként, ki kórházi szociális munkásként, ki szenvedélybeteg gondozásban, stb. helyezkedik el. Már ezen a ponton kiviláglik a szociális munka megkülönböztető jellege: a jelen társadalmi rendünk ezeregy sebből vérző pontjait igyekszik kezelni, ápolni, de legalábbis szinten tartani, elviselhetőbbé tenni.

Fontos kiemelnünk tulajdoni struktúrájukat. Lévén, hogy az önkormányzatok kötelesek (még) biztosítani, azaz anyagilag finanszírozni a szociális munkások működését, városonként eltérő tulajdonosi hátterekkel találkozhatunk, de éppen finanszírozásuk forrását tekintve beszélhetünk róluk mint állami alkalmazottakról, viszont az állami szektorokra jellemző uniformizáltság nem jellemző rájuk: szervezetenként eltérő küldetésnyilatkozatokkal, metodikával, etikai kódexekkel találkozhatunk. Létezik állami, „civil,” és egyházi szociális ellátás a fentebb említett kategóriákban. A Magyar Vöröskereszt például „civil” besorolásba kerülne, a katolikus intézmények egyháziba, sok hajléktalan szálló államiba vagy önkormányzatiba.

Beszélhetünk átpolitizált vagy egyéb szándékok által vezérelt szociális munkát végző intézményekről is, melyeknek egyik megkülönböztető sajátossága, hogy hátsó szándékkal (politikai, térítői, stb.) fejtik ki tevékenységüket, illetve az, hogy tipikusan nem törekednek szakmabeli (képzett, diplomázott) személyzetet alkalmazni, vagy egyáltalán nem is jellemző rájuk az alkalmazói struktúra. Ha például az olvasó városában, városának egy körzetében a választásokon indul egy olyan politikai jelölt, ki büszkén említheti, hogy saját nevével fémjelzett „szociális munkás” szervezettel segíti a rászorulókat, jogosan foghatja el a gyanú, hogy valami simlisségről van szó. Ha az olvasó városában egyes tereken napi vagy heti rendszerességgel osztanak ételt önkéntesek, adományoznak ajándékcsomagokat, és teszik mindezt a „szociális érzékenység” nevében, de azért a tál bableves mellé adott szalvéták közé egy Hare Krishna szórólapot is csempésznek, tartanak egy gyors sajtótájékoztatót, leforgatnak egy Youtube promóciós videót, akkor értse mindenki, hogy miről is van szó.

Ezen szakmának is megvannak a rá jellemző betegségei. Az egészségügyi dolgozókra jellemző ideológiai moralizmustól annyiban különbözik a szociális munkásokra jellemző alázatosság, hogy egyfelől becsapóbb, másfelől fensőbbségi-alávalósági viszonyokat konzerváló hatású. Mit értek ezek alatt?

Becsapóbb a szociális munka például az orvosi szakmánál, mert míg utóbbi tárgyiasítja, mintegy lebontja a páciensét gyógyítandó szervekre, a szociális munkás nem tárgyiasítható, tovább nem vagy alig bontható társadalmi alapegységekkel, azaz indiviidumokkal vagy azok legalsóbb fokú önszerveződő csoportosulásaival, családokkal foglalkozik, így azt az illúziót gerjeszti a szociális munkásban, hogy azáltal, hogy pl. a mai munkanapon két hajléktalannak is elintézte a TAJ kártya megigénylését, fellélegezhet. Az orvos kiveszi a begyulladt vakbeledet és meggyógyultál. A szociális munkás elintézte a TAJ kártyád, és elhiszi, hogy jobbá tette a világot ezáltal, megmentett egy eltévedt bárányt, majd szépen hazamegy munka után és a „béke álmát alussza.” Igen ám, csak idő múltával ugyanezen ügyfél szinte törvényszerűen visszatér, s arról panaszkodik majd, hogy megint ellopták minden papírját. A báránykák megtalálása előbb-utóbb sziszifuszi kőgörgetésbe csap át, mely pár év után a szociális munkás kiégési szindrómájába torkollik.

Talán ennél is csalárdabb az alázatosság fensőbbséget és alávalóságot konzerváló, a hegeli mester és rabszolga közti dialektikát felidéző aspektusa. Sok szociális munkás maga is sérült személy, ki magán segíteni nem tudván, legalább mások bajait igyekezne megoldani. Kissé cinikusan úgy is mondhatnánk, hogy a szociális munkás sérült, letrottyosodott, drogba menekülő, elmeroggyant emberekkel veszi körbe magát, kiknek szociális eredetű bajait igyekszik orvosolni mindhiába, de ezzel párhuzamosan kialakul az évek során egy kölcsönös függőségi viszony köztük, melyben a szociális munkást definiálja a kuncsaftjával kialakított felülrendelt kapcsolata, s definiálja a hajléktalant ugyanezen kapcsolat mint alárendeltet. Lehet-e a szakmát egy évtizeden át alázattal végezni, ha éppen arra lenne szükség, hogy ne kelljen többé másokkal szemben embert próbáló alázattal lennünk?

Idővel érdekeltté válik a szociális munkás abban, hogy megmaradjon hajléktalanként visszatérő alárendeltje és érdekeltté válik a hajléktalan abban, hogy megmaradjon az őt mindennapi zsíros kenyérrel ellátó szociális munkása. Szociális munkás ismerősöm szerint ennek leggusztustalanabb kifejeződése az évente november 12-én tartott „nemzetközi szociális munka napja,” mely bográcsozva és dáridós zenét bömböltetve… ünnepli (?)… azt a szakmát, melynek egy egészséges társadalmi-gazdasági rendszerben nem kellene léteznie.

Osztályhatását tekintve a szociális munkások a fentebbiek mellett mégis a forradalom politikáját erősítik, amennyiben elfogadjuk azt a marxi észrevételt, hogy a lumpen-proletariátus a reakcióval hajlamos szövetségre lépni, annak tömegbázisát adja forradalmi fenyegetettség esetén. A szétlyuggatott szociális háló utolsó rétegét teszik ki ők, mely épp a teljes demoralizáltságtól (elerkölcstelenedéstől, emberi mivoltukban való leépüléstől) igyekszik óvni őket, melyet Marx és Engels nem egy helyütt a lumpenizálódás küszöbeként jellemez. Önmagában ezen strukturális funkciójuk nem teszi a szociális munkásokat osztálytudatosabbá más állami alkalmazottaknál. Teszik, de nem tudják.

Radikalizálódásuk akadályairól. Lenne-e értelme, hatása egy országos szociális munkás sztrájknak? Egyértelműen nem. Míg az egészségügyi szektor általános sztrájkja pár nap után óriási néptömegek haragját zúdítaná a kormányra, míg a PICK gyári dolgozók sztrájkja egy héten belül azt eredményezné, hogy a boltokból elfogyna a megvásárolható magyar szalámi, és míg a MÁV sztrájkja leállítaná az ország vérkeringését, a szociális munkások sztrájkja az égadta világon semmit sem érne el, hiszen a leglecsúszottabb, legkiszolgáltatottabb, legkevésbé képviselt rétegek eleve alig rendelkeznek politikai hatalommal, a néptömegek szimpátiájával, vagy gazdasági befolyással. Egy sztrájk esetén több lenne az utcán alvó, de erre már kiképezték a rendőreinket. Többen lőnék be magukat, de állítólag ez úgyis magánügy. Többen késelnék meg családtagjukat, de társadalmunkban ez eleve közhelyként ható, „azt hallottad, hogy…? Hallottam!”-téma. 

Említettem, hogy a szakma döntően keresztény vallásúakból áll, hogy az alázatosság gondolati és cselekvési köre központi szerepet tölt be náluk, s bár ennek két tipikus elhajlására is kitértem, nem gondolom az alázatosság eszmekörét menthetetlennek. Itt kommunisták számára egészséges opportunizmusra van szükség, merniük kell akár teológiához is nyúlni. Alázattal nem csak közvetlen embertársaink felé lehetünk a keresztény vallás szerint, hanem Istennel szemben is, melyet racionalista és modernista megközelítésből egy-az-egyben átültethetünk univerzális igazságokra. Eddig alázattal szolgáltad a legkiszolgáltatottabbakat. Most pedig alázatos munkával értsd meg a tőkés rend lényegét és az abból kivezető utat, hogy végül ne lehessenek többé kiszolgáltatottak, kikhez le kell térdepelned. Vagy azokhoz tartoznál, kik beleszerettek a folytonos térdeplésbe? „Bizony, mondom néktek: [ők már] megkapták jutalmukat.” (Máté 6:5)

A legtöbb szociális munkás nem ringatja magát azzal a reménnyel, hogy lényeges megoldások születhetnének a tőkés rendszeren belül. Idáig eljutnak és belefásulnak. Nem hinném, hogy hajléktalanokkal foglalkozók ne lennének nyitottak arra a kommunista felvetésre, hogy a lakásokat egy az egyben le kellene vennünk a piacról és újra szociális tényezők mentén (gyermekek száma, munkahely, iskola közelsége, stb.) kellene őket garantálni a lakosság számára. Nem hinném, hogy a családokkal foglalkozó szociális munkásnak ne lehetne elmagyarázni, hogy minőségében miben is különbözik a kommunális létforma és kommunális gyereknevelés az atomizált háztartások és családok rendszerénél. A szakma nap mint nap ugyanazokba a problémákba ütközik, de senki sem mutat föl nekik alternatívákat.

5. Rendőrség
A hierarchia legalján kikről a rendőrviccek szólnak, kiket oly sok sorozat és film parodizál. Kik feljebb vannak a ranglétrán és vagy rátermettebbek, képzettebbek, vagy tapasztaltabbak, mint a többiek. A legképzettebbek, legmegbecsültebbek réteget a rendőrségen belül mindig is a detektívek jelentették és jelentik. Ezek az emberek az értelmiség ebben a megkopott szervezetben. Vannak olyan rendőrök akik a rendőrakadémiákon tanítanak. Magyarországon ők a legpesszimistábbak az ország sorsával kapcsolatban, mivel pozíciójukból fakadóan ők a legérzékenyebbek a toborzási állomány változásait észrevenni a rendőri erőkön belül.

Megfigyeltem egy érdekes tendenciát a rendőrségen belül. Az idősebbekben van több nosztalgia a szocialista múltunkkal, a rendszerváltás előtti időkkel kapcsolatban. Minél fiatalabb a rendőr, annál inkább az vonzotta a szakmához, hogy más emberekkel lehet erőszakoskodnia. Ezenközben az idősebb tisztek arról panaszkodnak, hogy a fiatalabbak alig tudnak olvasni vagy számolni. Nyíltan beszélnek arról, hogy az oktatás színvonalának leépülése a rendőrségre is óriási kihatással van.

Nemi arányait tekintve azt láthatjuk, hogy a fiatalabbak körében a nőknek magasabb az aránya, míg az idősebb állományban a férfiaké, mely nyilván utal rang- és fizetésbéli különbségekre is, viszont ha az újoncok képzettséget is figyelembe vesszük és feltételezzük, hogy a képzettebb rendőrök hamarabb másszák majd meg a ranglétrát, a nem túl távoli jövőben jelentős női tiszti állomány növekedést várhatunk. A jelenlegi, tehát a lentebbi, 13 évvel ezelőtti táblázathoz képest, a rendőri állomány durván 20-30%-a nő, míg a detektívek és a felsőbb beosztásúak 70-90%-a férfi.

(Forrás: Nők a Rendészetben [2008]) 

Emlékeztek a bevezető általános gondolatokra, azon belül is a formális és informális struktúrákra?

Biztos vagyok benne, hogy az állami szektornak ez a része az, ahol a legnyilvánvalóbb választóvonalak húzódnak köztük. Beszéltem egy újonccal, aki bevallotta nekem, hogy csak azért kellett megvernie egy hajléktalant, hogy munkatársai befogadják őt. Persze mindezt már úgy adta elő, mintha nagyon sajnálná azt, ami történt, de nyilvánvaló, hogy ha nem teszi meg, akkor nem felelt meg volna az informális elvárásoknak, egyfajta számkivetettként kezelnék. Ha egy szervezetben ilyen szélsőséges informális elvárások, beavatási szertartások vannak, akkor mégis min lepődnénk meg?

Ami a korrupciót illeti, te, mint eljárás alatt álló állampolgár totózol. Rajta kaptak, hogy ittasan vezettél? Egy a háromhoz esélyed van rá, hogy meggyőzöd a közeget, és büntetlenül távozhatsz, ha elég készpénzt ajánlasz fel. (Itt ismét láthatjuk a párhuzamot a jogi apparátussal.) A legbrutálisabb, legcentralizáltabb és legmilitánsabb korrupt klikkek a rendőrségen belül vannak. Ezek a rendőrök jövedelmüket könnyedén meg is triplázhatják, ha kenőpénzeket fogadnak el.

A rendőrség radikalizálásának fő akadálya (túl a nyilvánvaló okokon) az, hogy őket jogilag tiltják attól, hogy párttagok legyenek vagy a választásokon jelöltként induljanak. Ezzel együtt is jól tudjuk, hogy a szélsőjobbnak szinte minden országban szerves kapcsolata van a rendőrökkel. Mindezek ellenére a baloldalnak el kell vetni az „A.C.A.B. hozzáállást,” és meg kell találnia a rendőrségen belül azokat, akik nyíltan szimpatizálnak velük, egyszerűen azért, mert a tőkés hatalom közelében állva friss és hasznos információkkal tudnak szolgálni azokról, akik a hatalom berkein belül vannak. Más szemszögből nézve: ha a titkosszolgálatok mindig is arra fognak törekedni, hogy beszivárogjanak radikális szervezeteinkbe, akkor miért is vetnénk el annak a lehetőségét, hogy felénk is szivárogtathassanak belső információkat?

6. Hivatalnokok
Ami ugye egy széles kategória, mely a jogsidat kiadó hivatalnoktól kezdve az adóellenőrökön át, a munkanélkülieket regisztrálókig, stb. ölel fel. Ezeknek az embereknek jó esélyeik van arra, hogy korruptak legyenek. A társadalomnak mely része számára vonzó a hivatalnoki munkakör? Őszintén…? a legközépszerűbbeknek. Irodai munka. Szabálykövetés. Papírozás. Sorban állók felvétele… dögunalom – és annak szeretete.

A korruptságról beszélve, az ő válaszuk ez: „oké, mikor, hol és mennyi?” Itt is viszont leginkább a hivatalnokok felső 10-20%-áról beszélhetünk. A ranglétra alsóbb fokain lévők nem nagyon engedhetik meg maguknak, hogy olyannyira korrumpálódjanak, mint „azok ott felül.”

Szemléltetvén a fentebbieket, egy kormányhivatali osztályvezető szavait idézte nekem egy elvtársam: „A Kádár rendszerben a társadalom számára jobb volt, most pedig nekem jobb!”

Akadályozzák-e a fentebb említett tényezők, hogy a hivatalnokok osztálytudatossá váljanak? Igen és nem. Meg kell nézni az 1917-es orosz forradalom példáját, amikor volt cári bürokraták ezrei kezdték el támogatni a bolsevikokat pusztán egyetlen okból kifolyólag: a Bolsevikok nyújtották az egyetlen alternatívát a teljes káosszal szemben.

Érdekes, legalábbis számomra az, hogy ez az egyetlen terület, ahol a nemek aránya a legkiegyenlítettebb, sőt talán a nők még többen is vannak.

Radikalizálhatóságuk akadályaként, legalábbis Magyarországon, azt lehetne kiemelni, hogy az alsó, azaz önkormányzati, „talpaló, vagy ügyfélfogadó hivatalnoki” szinteken, előszeretettel rúgják ki az itt dolgozókat és vesznek fel helyettük másokat, úgy félévente. Egy bizonyos megyei házban dolgozó barátom mesélte, hogy gyakorlatilag félévnyi munkaviszonyt tekinthetünk átlagos maximumnak esetükben, mely után a munkásállomány többségétől megszabadulnak, s újakat vesznek föl. Ennek kettős szerepe van. Egyfelől a NER helytartói megszabadulhatnak a „fölöslegtől,” mely alatt ők a teljesen absztrakt értelemben vett „alulteljesítőket” értik, másfelől közelebb hozhatják a korrupciós bödönhöz azokat, kik úgymond „életképesebbnek” bizonyultak a többinél.

Az olvasónak tudnia kell, hogy egy átlagos hivatalnok, legyen az „önkoris” vagy „megyei” szinten, minél több időt tölt el az adott intézménynél, annál több mocskosságról fog tájékozódni. Mindez elkerülhetetlen. Barátom, ki csak fél évet töltött el egy megyehivatalnál, már fejből tudta skandálni, hogy melyik felettesének melyik magáncég milyen ajánlatokkal hozakodott elő, s ennek milyen kedvezményes eredményei születtek… A hivatalnokoktól való megválásnak, félévenkénti cseréjének, innentől kezdve gazdasági-politikai tétjei is vannak, lévén az információ leszivárog.

Gondolkozzunk csak megyei szinten, hol párt-politikai érdekek és tőkés érdekek boronálódnak. Ahogy feljebb kerülünk a hierarchiában az információ áramlás annál nyilvánvalóbb, viszont az információk lefelé való rétegződése meggátolhatatlan. A hierarchián belüli „fentebb lévők” érdeke egyértelműen az lesz, hogy a „lentebb lévők” minél hamarabb cserélődjenek, ezzel is gátolva az információ szakadatlan áramlását. Másképp fogalmazva: a hivatalnokok folyamatos cseréje ebben a közegben elsősorban nem gazdasági, hanem politikai jellegű.

 Ebben a közegben már eleve egyfajta elithez tartozást jelez az, ha az adott hivatalnok egyfelől megmászhatja a ranglétrát, másfelől kirúgás fenyegetettsége nélkül teheti. Az informális – formális felosztás ezen közegen belül másképp működik, hiszen felsőbb rétegenként szűrt, nem úgy mint pl. a rendőrségnél, hol már az újoncnak is tudnia kell „csövest verni.” Mindez nem véletlen, hiszen itt sokkal nagyobb tétekről van szó – milliós/milliárdos tételekről.

A hivatalnoki létra megmászása pedig magával hordja azt a tényt, hogy „minél magasabban vagy, annál több mocskosságról tudsz,” egyfelől, másfelől pedig „minél magasabban vagy, s ennek a magas létrafoknak a korrupciós tétjéről még mindig nem szivárogtattál” jelenti azt, hogy magad is korrumpálható vagy, hiszen nem fordultál sajtóhoz, stb. A hivatalnoki hierarchiában az „egy vagy közülünk” informális elismerés egyre igazabb rád, ahogy mászol felfelé!

Végül, ha például egy megyeházi alelnöki/főtitkári pozíciót tudhatsz magadénak, elérkeztél arra a szintre, ahol legalább annyi mocskot tudnak rólad (hiszen asszisztáltál), mint amennyit te tudsz róluk, tehát az informális „szolidaritás” intézménye kialakul kettőtök közt a korrupcióban, mely motivációk mezején csak annyit tesz: „te nem köpsz ránk, cserébe mi sem köpünk rád!”

Hogyan tudja pozicionálni magát egy radikális baloldali formáció akkor, ha ezen szektor dolgozóit kívánja megszólítani, mi több, radikalizálni? Lévén, hogy ilyen sűrűn váltogatják a hivatalnoki pozíciókat, az adott radikális baloldali formációnak tudtában kell lennie azzal, hogy sokszor, mikor magánszektor dolgozóihoz szól, volt-hivatalnokokat is meg fog szólítani. Másfelől, mindenféleképpen a jelenleg szinte egyáltalán nem létező szivárogtatókat kell életre hívnia, mi több, arra serkentenie őket, hogy ne csak a belső korrupciót szivárogtassák ki, de mindenekelőtt az önkormányzati/állami és magánszféra közti intim viszonyt tárják föl honfitársaik szeme előtt.

Továbbá: radikalizálható-e a jogosítvány kiadásáért, a NAV hétköznapi működéséért felelős, ilyen-olyan ügyfélfogadó, stb. hivatalnok? Egyfelől, ha a szivárogtatások havi szinten érkeznének, akkor: igen. Másfelől, amíg saját munkakörük bürokratikus abszurditásai ki nem hangsúlyoztatnak: nem. Mindenki tudja, hogy nagyjából fele akkora hivatalnoki rétegre lenne szükségünk, ha más társadalmi és gazdasági rendszerben élnénk. 

Tudunk-e szólni a hivatalnoki alsóbb szintek para-szociális juttatásairól? Igen, hiszen a többségi hivatalnok nem részesül belőle. Számosságukat tekintve mindig is ők lesznek többségben, és a felsőbb rétegek vs. Köztük húzódó különbségeket kihangsúlyoznunk csak is előnyös lehet.

7. Közlekedés, szállítás
Büszkeség – mert, hogy erről lenne szó. A MÁV dolgozói rendszerváltás előtt büszkék lehettek munkájukra, s mostanra már nem. A VOLÁN, vagy helyi-érvényű vállalatok, mint pl. BKV, vagy SZKT, már nem. Hát mi történt?

Először is, marxista szemszögből meg kell jegyeznünk, hogy e dolgozók egy része értékelőállító munkát végez, mikor is árukat szállít A pontból B pontba, de a neoliberális, neokonzervatív bagázsnak hála, vasutaink e részét már privatizálták… Az ember hihetné, hogy ezen objektív gazdasági tényezők nem „jelentkeznek” (pl.) a MÁV dolgozók szubjektív felfogásában, de ez nyilvánvaló tévedés lenne. Ezen logisztikai szervezetek valójában legközelebb állnak a formálisan „militáris” formációkhoz, s nem véletlenül:

 Forrás: MÁV (2015)

A logisztikai feladatok részletetességük tekintetében megegyeznek egy hadsereg feladataival, bonyolultságával, rétegződésével, feladatmegosztásával. Nem véletlen, hogy „tiszteket” találunk a vasútnál.

A nemek arányát tekintve zavarba ejtő kép tárul elénk. Három éves korom óta a mai napig használom a vasutat, mely jelentsen mondjuk összesen 150-300 utazást összesen, és akkor nem számoltam bele azt az időt, mely alatt az állomásokon való várakozást értem. Ha a MÁV-ról beszélek, azt kell mondjam, hogy megfigyelésem szerint a vonatvezetők 95%-a férfi. A távolsági buszok (VOLÁN, stb.) esetében ez az arány egy kicsit alacsonyabb, úgy az 50-75 megtett utam alapján, a sofőrök 85%-a volt férfi. Nagy eltolódás mutatkozik, ha a városi tömegközlekedést (busz, metró, villamos) nézzük, ahol úgy 30-40% a nők aránya troli, villamos, busz, stb. vezetői állásokban. Ami a kalauzokat illeti, a vonatokon és távolsági buszokon 60%-uk férfi, 40%-uk nő. 

Na, de azzal kezdtem, hogy „büszkeség!” Hát mit is jelent ez? Büszke volt a vasutas arra, hogy behálózta majd’ az egész országot a vasút, hogy nem vagy alig késett. Büszke volt a vasutas arra, hogy alig késett (ha egyáltalán) az ő járata. Mi több, büszke volt a „kaller” arra, hogy az utasokat ellátó kiskocsik mentek vagonról-vagonra, fülkéről-fülkére. Büszke volt a „kaller” és a vonatvezető is arra, hogy külön étkező kocsi volt. Mindezek megszűntek a neoliberális „racionalizációs” folyamatoknak köszönhetően.

Ma szégyenli a kaller, a vasutas, a mozdonyvezető, hogy tetveket kaphatnak el az utasok, csak mert rossz helyre ültek. Ma szégyenli a vasutas, hogy az utasok akár ivóvíz vagy étek nélkül maradhatnak, mert sem utasellátó talicskák, sem éttermi kocsik nem léteznek. Ma szégyenli a vasutas, hogy a MÁV évente 4 évet késik…

Kérem az olvasót, hogy higgye el, hogy ők ezt személyesen szégyenlik! Nem azért, mert magukat személyesen felelősekként éreznék, épp ellenkezőleg, azért, mert tudják, hogy őket strukturálisan verik át, kezdve a rendszerváltás utáni MÁV (profitábilis részlegek) privatizációjával, a teljesen korrupt vezetősséggel, vagy az egész gerinctelen, reformista, politikailag vezérelt szakszervezeteikkel.

A tömegközlekedési dolgozó, ha idősebb, tisztában van a „régi szép korral,” ahol a korrupció, az utazók átverése, stb. nem volt ennyire elterjedt, ahol a majd-katonai szervezetük jelentett valamit, egyfajta nosztalgiával van a régebbi korok iránt. Az újoncok, tetszik vagy sem, teljes cinizmussal élik meg a napi nyolc órájukat.

A korrupcióról. Egy vicc! A MÁV dolgozóit megilleti egy rokonaikra kiterjedő 90%-os kedvezmény. A legtöbb „visszaélést” körükben ebben láttam. Fogadott/behazudott/stb. rokonaiknak jutalmaztak ilyen kedvezményeket, de milyen jelentőséggel is bír mindez ahhoz képest, hogy milyen súlyosan verik szét nem csak béreiket, de szolgáltatásukat is?!

Ami a radikalizálhatóságuk lehetőségét illeti, figyelembe véve a szocialista múltat, azt mondanám, hogy elsődleges kihívást reformista szakszervezeti képviseletük jelenti. Egyfelől többségük tudja, hogy a megvalósult szocializmus alatt „az a szar, amit csinálnak, úgy kétszer jobban működött,” másfelől tudják, hogy reformista szakszervezeteik évente ígérnek csurranást, cseppenést… Pontosan ezért kell bármiféle radikális baloldali szervezetnek a büszkeségükre hatniuk, a jelenlegi szégyenükkel szemben!

Összegzés:
Bármely radikális baloldali vagy kommunista formáció számára elkerülhetetlen a tárgyalt munkakörök esetében a korrupciós és azon keresztül létrejövő vagyoni rétegződések említése, hiszen a korrupción keresztül vagyonosodók a rendszer természetéből kifolyólag élnek jobban, s mint ilyenek, a rendszer élvezői, végső soron támogatói. Ebből következik, hogy a nem-korrupt nővér szemben a korrumpálható nővérrel, lehetséges elvtárs, míg utóbbi egy olyan réteg képviselője, melyet meg sem célozhatunk.

A jelenlegi szakszervezetekről elmondható, hogy vagy reformisták, vagy egyenesen általános kormány-pártiak, s mint ilyenek a dolgozókat verik át, a dolgozók radikalizálhatóságát korlátozzák. Ha egy kommunista (stb.) ma általános sztrájkban merne gondolkodni, mindenféleképpen ezen szakszervezetek megkerülésével kell számolnia.

Szó esett afféle „nosztalgiákról” is. Ultrabaloldali elhajlás lenne az az álláspont, hogy „hagyjuk a fenébe (pl.) a MÁV dolgozók élő emlékezetét a dicső régi szép időkről.” Igenis tessék felismerni, hogy ezen nosztalgia az osztályharc terét képzi ma, s tessék felvenni a fegyvert e téren.

Kevés elvtárstól volt szerencsém tanulni életem során. Konkrétan kettőtől. Leckéik kivonatát mint kátét fogom a mellényzsebemben hordozni a szívem fölött, míg meg nem döglök.

Nem arról van szó, hogy ne lettem volna nyitott vagy képes más elvtársaktól is tanulni. Minderre készen álltam, sőt hálás is lettem volna a leckékért, de a nyamvadt helyzetünk az, hogy igen kevés olyan elvtárs akad Magyarországon, kiktől érdemben lehetne tanulni, kik gyakorlatukon keresztül mutatnák az utat, kik fénycsóvaként vágnák át azt a sűrű ideológiai ködöt, mely hazánkra és korunkra leszállt.

Több tucat (névleges) elvtárssal találkoztam az évek során, de eddig csak kettő igazira találtam, kik képesek voltak engem okítani, magatartásomat igazítani, jellememet és rangsúlyaimat helyretenni, cselekedeteimet egyengetni – röviden: osztálytudatos cselekvővé formálni. Meglátásom szerint ők maguk sem tudták akkor, mikor azokban a kritikus pillanatokban engem neveltek, hogy engem éppen nevelnek! Ez számomra a legérdekesebb ebben az egészben.

Amikor egy ilyen okító elvtárssal találkozol (és mekkora mázlista vagy te akkor!), amikor hallgatod őt, amikor vitába szállsz vele, amikor vele dolgozol, akkor egyik fél sem gondolja úgy, hogy valami fontos vagy maradandó történne, pedig történik. Ilyenkor válsz többé általa.

Az a vicc, hogy ezekben a számomra kulcsfontosságú percekben csak hetykén "adta magát" e két szóban forgó elvtársam, de ezek az elillanó pillanatok kovácsoltak engem kommunistábbá. Bizonyosan ők sem tudták akkor, hogy amit tesznek vagy mondanak nevelni fognak engem, pedig neveltek. Én sem tudtam akkor, hogy ilyen hatást fejtenek ki ki rám, pedig kifejtették. Csak utólag értettem meg, hiszen minden egyes esetben csak utólag eszméltem arra rá, hogy tanultam tőlük.

Kommunista utamon elérkeztem ahhoz az elágazódáshoz, hol vannak elvtársaim, útitársaim, kik úgy állnak hozzám, ahogy én állok e két kiemelt elvtársamhoz, azaz vannak, kik példaképként tekintenek rám, rosszabb, tőlem várják az igét. Mikor (és ritkán) azzal szembesülök, hogy valaki felnéz rám, azonnali reakcióm a felháborodás, megvetés, és – bevallom, tettetett – szerénység egyvelege. Ordítani tudnám: "Kikérem magamnak, hogy felnézel rám!!" (Nem tettem még eleget ehhez!)

Bánt, őszintén, hogy "felnézőim" úgy tekintenek rám, ahogy én is tekintek az említett két elvtársra, tehát példaképként. Rohadtul kellemetlen "felnézettnek" lenni, ha kommunista vagy – ez az igazság. Írtam, hogy amikor nekem példát mutatott e két elvtársam, maguk sem tudták, hogy épp példát mutattak, pedig tették, és én is csak utólag fogtam fel, hogy általuk vagy rajtuk – tehát közös munkánkon keresztül – váltam többé és jobbá. Kik rám néznek fel – melyet csak furcsállni tudok –, felőlem elmehetnek a retkesbe, de ugyanígy remélem, hogy akikre én nézek fel, s amikor én mondom nekik, hogy felnézek rájuk, hasonszőrűen elküldenek az anyám picsájába, mert kommunisták körében ez így egészséges.

Furcsa, nem? Pedig e légkör jó és életbevágó.

Kommunistára felnézni, kommunistaként példaképként beállítva lenni, mindezt azonnal félredobni, lebecsmérelni, ezen nevetni vagy ezt parodizálni tudni, ezt szándékosan alulértékelni, stb. és az így felszabadított energiákat az ügy érdekében és az ügy irányába újraterelni…

… jó.

Sem konzervatív, sem liberális "oldalon" nem figyelhető meg a fentebb tagolt jelenség – gyaníthatóan ez a mi sajátosságunk. Az ő „oldalukon” a dolgok jelenlegi állása szerint leginkább csak bálványok akadnak.

Csak és kizárólag mi vagyunk azok, kommunisták, kik körében a „tanítómesterek” megtagadják „tanítómesteri” pozíciójukat, sőt, e pozícióval szemben folyamatosan küzdenek, miközben tudatlanul is, de ellátják a „tanítómesteri” szerepkört. Csak és kizárólag mi, kommunisták, vagyunk azok, kiknél a tanító tanul és a tanuló tanít. Érteni, megélni mindezt…

… életbevágó.

Ezért fogunk nyerni végül, elvtársak.

„De őszintén: a hibák, amiktől meg kell szabadulnunk, azok a tőkés renddel való kiegyezéseink.

És a tisztaság iránt önámító igényünk.”

Jodi Dean „Comrade” című könyv formában kiadott négyrészes esszéjének (Verso, 2019) címét olvasva máris komoly fordítási nehézségbe ütközünk. Amikor a comrade magyar megfelelőjét akarjuk visszaadni, láthatjuk, hogy annak etimológiája más pályát futott be. A magyar elvtárs szóösszetétel, melynek első tagja, az „elv” (vagy „elev”) nyelvújítás-kori vívmány (1815), az „eleve” egyszerűsített, elvonással keletkeztetett  főnévi alakja. Az „elvtárs” első előfordulása 1837-es, a korban jellemzően ellenzéki (progresszív) politikusok egymás közötti megszólítása, mely később jelentésátvitel útján vált a definitív magyar munkásmozgalmi (kommunista vagy szociáldemokrata) megszólítássá, és – használjuk bár szentimentálisan vagy szarkasztikusan – más értelemben azóta sem használatos. Nem úgy a „kamerád”. A comrade a latin camera (szoba) szóból ered, eredeti jelentése tehát szobatárs (chamber-fellow, chum), valaki, akivel relatíve intim közelségben élünk, melyet egy közös – fizikai vagy szimbolikus – tér határoz meg. Míg az angol nyelvben az innen átvett comrade lett az „elvtárs” megfelelője, vagyis az adekvát munkásmozgalmi megszólítás, addig a német Kamarad ezzel szemben jellemzően katonai kontextusban használatos, és politikai közösséghez tartozás jelzéseként gyakrabban találkozhatunk vele a szélsőjobboldalon. Magyar megfelelője klasszikus német kölcsönszó, melyet senki nem használna az „elvtárssal” megegyező értelemben, vagy akár kontextusban. A „Kamarad” lehet harcostárs vagy haver, a „barát” mint társ értelmében (Begleiter, Gefährte), ezzel szemben az elvtárs német megfelelője a Genosse/Genossin, ami a genießen (élvezetet lel valamiben) ige képzett alakja. Hasonló a helyzet az olasz nyelvben, ahol a fasiszta camarad helyett a compagno/compagna vált a munkásmozgalomban használatossá. Míg tehát a magyarban az elvtárs használata egyértelmű, addig a latin eredetű megfelelője más jelentéstartalmakkal terhelt. Az orosz táváriscs a „tavar” (vagyon, áru) gyökből eredeztetett, feltételezések szerint a kereskedőpartner (vagy valaki, akivel vagyonunk közös) jelentés folyománya (Osváth Gábor: Tovariscs, elvtárs, tongzhi: jelentés és társadalom, Szakmai Füzetek. Budapest: Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Kar, 2007., 112–116.). A magyar „társ” az orosz tovariscs szóval alighanem közös eredetre tekinthet vissza. A magyar megoldás a legközelebb a kínaihoz áll, ahol a tongzhi (koreai kiejtéssel dongdzsi) a közös „eszmében” való osztozásra utal. Sokat elárul, hogy Észak-Koreában a dongdzsi megszólítás csak a legfelsőbb vezetés kivételezett tagjainak jár, míg az egyenrangú felek között a hasonló gyökű dongmu használatos, mely eredetileg barát értelmű. Kínában az eredeti elvtárs értelmű tongzhi hasonlóan másképpen devalválódott: mai szlengben használatos jelentése a pejoratív értelemben vett „buzi”.

Dean a camera, mint szoba etimologikus gyökkel játszva arra utal, az elvtársi viszony egy közös tér szülötte. Egy belsőséges kapcsolat, mely a közös (esetünkben politikai) teret megelőzően, attól függetleníthetően nem létezik. A politikai harc által képzett frontvonalak határolják le e teret, ahol az egy oldalon állók egymásra utaltsága a kollektivitás élményét hozza létre.   

Miért fontos az „elvtárs” fogalom „rehabilitációja” vagy inkább újra kontextusba helyezése? Miért szánt Dean a „kommunista horizontról” (The Communist Horizon, Verso, 2012.) és a párt szükségességéről (Crowds and Party, Verso, 2016.) szóló könyve után több esszét is e kérdésnek? Azért, mert önmagában a párt – mint szervezet – létezése nem garancia semmire. Ha fontos is az ezzel járó fegyelmezett és rendszeres cselekvés, önmagában nem tartalmaz pozitív ajánlatot a világ (értsd: mások, a párt működésének nem közvetlen haszonélvezői) számára. Lenin sokszor újrafogalmazott gondolatai a pártszervezés gyakorlati-instrumentális vonatkozásairól nem adnak választ a kérdésre: milyen hatalmat, a cselekvés milyen lehetőségét szerezzük meg ezzel és minek egyáltalán, mire akarjuk használni, mivel akarjuk ezt a cselekvési sémát kitölteni. Azt gondolni, hogy Lenin „Mi a teendő?” (1902) című írása egyetemes érvényű megoldóképlet, melynek követése automatikusan létrehozza a kívánt eredményt, olyan szarvashiba, melyet Lenin maga sem követett el (lásd Hal Draper: The Myth of Lenin’s „Concept of a Party”, 1990.). Fegyelmet követelni párt-társainktól anélkül, hogy azok elvtársaink lennének, haszontalan, azzal pedig szükségtelen. E különbség áthidalásának lehetőségeiről kell beszélünk Jodi Dean szerint.

Az, hogy hogyan működjön egy politikai szervezet, vagyis a tagjai, részei között milyen viszonyokat termeljen újra, könnyen megúszható kérdés. Bármikor választható a legegyszerűbb szabványos megoldás, egy már máshol bevált, kívülről, külső erők, kényszerek, jogi környezet által megszabott modell. Egy olyan szervezet esetében, mely forradalmi célokat tűz ki maga elé, a fennálló rend logikájával össze nem egyeztethető tervekkel bír, e kérdés még a szokásosnál is égetőbb.

Vegyünk egy „extrém” példát: sokak élete válna értelmesebbé, ha nem kellene ébren töltött óráinak nagyobbik részét a „megélhetéssel” töltenie, úgy, hogy közben egyéni életszínvonala, melyet fenntart, pazarló, gazdaságtalan és ökológiailag sem fenntartható. Egyszerűbb lenne, ha munkahelyekre nem csak természetes személyek lennének felvehetőek, hanem hasonló feltételek mellett személyek társulásai, melyek aztán a munkát maguk közt rotálnák, és a bevételt egyenlően felosztanák. Az egy személyre jutó teher csökkenne, a szabadság nőne, az egyéni életszínvonal csökkenne, a kollektív nőne, a munkafelosztás megfelelő optimalizálása mellett új munkák vállalásával igény szerint új erőforrások lennének bevihetőek a rendszerbe. Abban a pillanatban azonban, amikor e társulás feladná a feltétel nélküli vagyonközösség elvét, és mindenki az elvégzett munka arányában növelhetné egyéni keresetét, a tagok már egymás ellen játszanának, a szervezet szétesne, az egyéni kiszolgáltatottság mértéke visszaesne a tőkés társadalmakban szabadságnak nevezett szintre. Ilyen módon határozza meg egy szervezet belső működése annak horizontját és lehetséges erejét.

A „párt” belső működése ugyanis meghatározza annak (politikai) fejlődési lehetőségeit. Nem megragadnia kell a „hatalmat”, önmagában kell hatalomnak lennie, a fennállóval nem mint meghódítandó céllal, hanem mint eltakarítandó akadállyal kell számolnia. Azt kell üzennie: mi egy más világot akarunk, és mi már az a más világ vagyunk, amit akarunk. A szervezet belső működése azokkal az elvekkel kell összhangban legyen, melyeket a szervezet önmagán kívül is érvényesíteni akar, melyeket a társadalmi szerveződés egyre magasabb pontjain akar működésbe hozni. Az elvtársi viszony tehát, ahogy a továbbiakban beszélünk róla, szűkebb értelemben egy kommunista szervezet belső működésének felel meg.

A könyv példáinak nagy részét az amerikai kommunista párt (továbbiakban: CPUSA) történetéből veszi, és ha felróhatunk neki hibát, az az, hogy a filozófus fogalmi elemzése és a szervező-történész illusztratív példái nem váltják ki a jövőre vonatkozó „reális” lehetőségek értelmes számbavételét. Dean módszere, mint írja „spekulatív-kompozitív”, nem történeti. Kiragadott példáinak célja, hogy építőkövekként funkcionáljanak egy generikus modell megalkotásakor, mely a forradalmi cselekvés elveszett alanyának körvonalaival próbál szolgálni.

„Ahelyett, hogy a kommunizmus romjai között akarnánk élni, guberáljuk ki belőle a múlt reményeit és tanulságait, és használjuk őket, ahol tudjuk, amikor új dolgokat építünk.”

Jellegénél fogva az elvtárs fogalma „negatív” – a fennálló viszonyokkal szemben szerveződő társadalom kapcsolati elve, és így könnyebben határozható meg abból, ami nem. Dean ezt az utat követi. Mielőtt azonban utána erednénk, nézzük meg, mely négy tézist vezeti elő, hogy az elvtárs fogalmát – a negatív meghatározás után – pozitív tartalommal töltse fel, idézem:

(1) Az elvtársi viszonyt az azonosság, az egyenlőség és a szolidaritás jellemzi. Ez „utópikus” jellegű viszony, mely merőlegesen metszi a tőkés társadalom meghatározottságait.

Az egyenlőség és az azonosság egymástól elválaszthatatlan, az individuális szemlélet elutasításán alapul. Az elvtársak feladják önös céljaikat, egy közös célra törekvő egységgé válnak. Egyenlőségük tehát nem egyenrangú egyéneké, hanem olyan értelemben egyenlőek, amiként mindannyian hamu és por vagyunk. Andrej Platonov Csevengur (íródott a huszadik század húszas éveiben) című regényének a világ végi faluban nyomorgó nincstelen hősei kiváló metaforái ezen egzisztenciális állapotnak. Akiknek nincsenek javaik (tavar), azok csak egymásra számíthatnak, azok egymásnak javai.

Az elvtárs generikus (vagyis nem specifikus) kategória. Nincs kijelölt egyed, vagy egyedek halmaza, amely kitöltheti. Kiterjedése tagadja a fennálló rend elválasztásait. Kiterjedhet az elhunytakra is, akik hibáiból okulnunk kell, harcukat folytatnunk, nem megtagadnunk. Az sem lenne hülyeség, ha elvtársaink lennének a meg nem születettek is, és nem azért basznánk őket a világra, hogy életünk nyomoráért rajtuk álljunk bosszút, saját szolgaságunkat kényszerítsük rájuk, hogy az igazolást nyerjen, hanem azért, hogy a méltó küzdelem lehetőségét biztosítva harcostársainkká avathassuk őket egy értelmesebb világért való munkában.

(2) Bárki lehet elvtárs, de nem lehet mindenki az.

Az elvtársi viszony generikus, melybe bárki beléphet, ha megfelel a vonatkozó erkölcsi eszménynek, mely feltételezi azok létezését, akik nem felelnek meg, akik ezt elutasítják. A harc, melyben elvtársakként egyek vagyunk, feltételezi az ellenség létét. Az viszont, hogy ki az elvtárs és ki az ellenség, nem determinált, senkinek nem inherens tulajdonsága.

Az elvtárs meghatározó markerei a fegyelem, mely által küzdelme értelmet nyer, az öröm, melyet a kollektív küzdelem okoz neki, a lelkesedés, mely a küzdelemre fogja, és bátorság, mely nélkül bele sem kezdene. Belépni ebbe a militáns közösségbe felszabadít egyéni problémáink súlya alól, melyet a minket elnyomó társadalmi rend kényszerít ránk.

(3) Az individuális viszony, mint az önazonosság helye (locusa) az elvtársi viszony „Másikja”.

Az elvtárs nem személy, hanem egy eszmény, mely az individualitás iránt indifferens.

(4) Az elvtársak közti viszony médiuma az igazság (mint folyamat) iránti hűség, melyet – az igazságot – az elvtársak közös munkája tesz anyagi valósággá.

Nézzük meg, mit jelent ez a négy állítás.

Korunk közéletét nézve az ellenállás kultúrájának jellegzetes beszédmódja, úgy tűnik, az áldozatoké. Az áldozatok (vagy túlélők) személyes csapások, sérelmek elszenvedői, melyekért elégtételt várnak, elismerést, a közösség által számon tartott szimbolikus státuszt. Az áldozatok traumatizálva vannak, így velük szemben csak a feltétlen elfogadás gesztusa elégséges, sérelmeik racionalizálása vagy igazolása iránti kérés csak tetézi azokat. Az áldozat úgy gondolja, joggal türelmetlen, és ő nem, mindenki más kell igazolja magát. A sérelem kinyilvánítása azt automatikusan létezővé teszi, és mindenkit, aki számára ez nem magától értetődő, bűnrészessé. A túlélő, aki egyéni okkult tapasztalata jogán tart igényt elismerésre, mindenki mástól elvárja, hogy pozícióját evidensnek vegye, vagy ha nem ért valamit, maga tegye meg az erőfeszítést.

Amikor azt mondjuk valakinek, hogy „Guglizd ki, te seggfej!”, aligha közlünk bármi lényegi információt, mindössze egy nyelvi aktussal demonstráljuk felsőbbrendűségünket, beavatottságunkat. A trauma, amelynek elszenvedői vagyunk, kiválasztottá tesz, olyan tudás birtokosává, melyet nem oszthatunk meg, „csak mi érthetünk”. Az áldozatok az emberiséget két részre osztják: a szövetségesekre (allies) és az ellenségre, vagyis azokra, akik, bár nem érthetik meg érzéseiket, de tiszteletben tartják azokat, betartják az áldozatok által szabni kívánt protokollt, és azokra, akik nem. Utóbbiakra a közösségből való kitagadás valamilyen formája lesz foganatosítható, vagy ellenük bármiféle eszköz bevethető lesz.

Az elvtárs nem szövetséges. Az elvtársak közötti viszony az azonosságon alapul, és a feltételezésen, hogy a világ megváltoztatása iránti vágyunk egyformán osztható mindenki számára. Ez a viszony nem a múltból táplálkozik, hanem a jövőre fókuszál – a múltat el akarja törölni. Nem mindegy, ki honnan jött, de amint elköteleztük magunkat a közös úticélban, és a múlt meghatározottságainak megtagadásában, az fog csak számítani, hogy mit akarunk együtt létrehozni.

A vágy fenti (neurotikus) struktúrájával összehasonlítva az áldozatok egy perverz univerzumban élnek. Megrögzött ragaszkodásuk, hogy a trauma határozza meg, kik ők, a traumát előidéző viszonyok újratermeléséhez vezet. Az elnyomottaknak szükségük van az „elnyomóra”, hogy az ellen újra fellázadhassanak, kivívják haragját, és az újra „helyre tegye” őket. Bűnhődniük kell „rendetlenségükért”, hogy áldozati státuszuk újra és újra megerősítést nyerhessen, ezért aztán kényszeresen verik fejüket a falba végtelen ciklusban, mely felszabadítja őket az önálló ágencia felelőssége alól.

Az áldozati logika külső támasza a fatalista „rendszerben” való gondolkodás. E mintázat lényege a sorsunk feletti kontroll lehetőségének – vagyis a változás, változtatás lehetőségének – burkolt tagadása. A világot hatalmas komplex folyamatok uralják, melyekkel szemben vagy csak a passzív kérelmezés kultúráját ápolhatjuk, öncélúan és esetlegesen tiltakozhatunk, vagy depresszióba menekülhetünk. 

Korunk áldozati kultúrájának egyik jellemző gyanúja, hogy a kommunizmus egykori gyakorlata semmibe vette a nők tapasztalatát. Hogy is lehetnénk elvtársak, mikor férfiak vagyunk és nők? Hát nem gyanús az élmunkás szovjet kultuszának maszkulin beütése?

Aki így gondolkodik, nem ismeri a történelmet. Természetesen sosem volt egyszerű a nők sorsa a kommunista mozgalmon belül, hiszen annak belső viszonyai nem tudták kivonni magukat a külvilág behatása alól, ez azonban nem teszi meg nem történtté a történeti kommunizmus elkötelezettségét a nemek egyenjogúsága mellett. Ezt olyan kiváló nőnemű elvtársaink munkája is tanúsítja, mint akiket Angela Davis a témát tárgyaló műve (Women, Race and Class, 1983.) állít elénk. Claudia Jones vagy Margaret Cowl már a harmincas években jelentős elemzéseket közöltek a nemi viszonyok és a kizsákmányolás kapcsolatáról. A harmincas években lezajló „konzervatív” fordulat, mely a sztálini tisztogatásokat követte, a CPUSA-t sem hagyta érintetlenül: a korábban Engels klasszikus elemzésén alapuló pártvonal a nemi viszonyokat, normákat felforgató íve ellaposodott, és mára elfelejtődött.

Mary Inman elemzése a nők háztartásbeli kizsákmányolásáról (In Women’s Defence, 1940.) nagy vihart kavart a maga idejében a Kommunista Párton belül, mivel a nők reproduktív munkáját a termelő munkával egyenrangú elismerésre javasolta. Vele szemben a párt „ortodox” felfogását Avram Lundy képviselte: „a nők nem hasznosságuk okán tartanak igényt követelésekre, hanem mint a kizsákmányolt osztály tagjai...”. Inman nem tudott belenyugodni a produktív és reproduktív munka elvi különbségtételébe, és a nők elnyomásának ilyen módon való logikai alárendelésébe, ez a pártból való kizárásához vezetett. Bár nézeteit Lundy szintetizálta, mely a doktrína fejlődésének elengedhetetlen katalizátora volt, Inman megkeseredve az egykori pártvezető, Earl Browder nevéhez fűződő „revizionista” tendenciához csatlakozott. Élete későbbi részében terjesztett paranoid nézetei arról, hogy női mivolta miatt szorították háttérbe, máig visszhangoznak az egykori amerikai kommunista mozgalom női emancipáció iránti elkötelezettségét meggyanúsító nézetekben.

Természetesen a női egyenjogúság kommunista értelmezése nem járt a nemek esszenciális megkülönböztetésével, az egyenlőséget nem azok egyedi minőségének követelte, hanem tagadta a nemi hovatartozás relevanciáját. Ha esszenciális megkülönböztetésre gondolunk, idézzük fel Jacques Lacan híres megkülönböztetését maszkulin és feminin logika között: az első lényege a „minden” és az az alóli kivétel elve, utóbbié a „nem-minden” kivétel nélkül. A világ vagy zárt egész, melyet valami – ami nem a világ – azzá tesz, akként foglal keretbe, vagy a világ nyitott, horizontális és parttalan. Az elvtárs fogalma – hiszen bárki lehet az, de nem mindenki – ez utóbbinak felel meg.

„Minden elvtárs/harcostárs minden más elvtársának nemzete, szülőföldje.

A testvéri szeretet, amiben egyek, az irántatok érzett gyűlölet fonákja.”

(Sartre Fanon: A föld rabjai előszavában)

Sorsunkban sokan osztoznak, akik erre a tisztességre nem vágytak különösebben, születésük kárhoztatta őket erre. Etnikai jellegű kötelék az, amibe az emberek valamilyen módon belecsöppennek. Családi kapcsolat, származási, neveltetési hasonlóság, közös szocializáció, bőrszín, egyszóval rokonság (kinship).

Elvtársaink nem a rokonaink.

A vérségi-, vagy „faji” kötelék a legszélsőségesebb példa arra a viszonyra, mely a fennálló adottságaiból határozza meg magát. Az elvtársi viszony radikálisan tagadja a születési adottságokon alapuló megkülönböztetést, mely a CPUSA történetében sok elvi vitát eredményezett, köszönhetően annak, hogy az Egyesült Államokban az osztályharc elválaszthatatlan a „néger-kérdéstől”. A cél az-e, hogy az egykori rabszolgák utódai a verejtékükkel felépített régióban – a „Fekete Övezetben” (Black Belt) – saját országra formálhassak igényt, vagy a proletariátus más különböző színű részeivel együtt az amerikai szovjetúniót hozzák-e létre? Nemzetiségi-e küzdelmük vagy az osztályharc integráns része? Cyrill Briggs 1919 „Vörös Nyarán” fekete nemzetiségi mozgalmárként úttörő módon állította, hogy az „anti-bolsevizmus egyszersmind rasszizmus is” – elvégre Amerikában ugyanazok csinálják mindkettőt ugyanazok ellen. Súlyos tétjei voltak e vitának, melyben a CPUSA kompromisszum nélkül képviselte az osztályharc és az antirasszista küzdelem elválaszthatatlanságának tézisét. A fekete polgárjogi mozgalmak dzsentrifikációja után e horizont elfeledettnek tetszik, felfedezése azonban komoly tanulságokat rejthet a kommunizmus és a „faji” felszabadítási mozgalmak lehetséges kapcsolódásait illetően.

Barátaink és köztünk személyes rokonszenv, egyéni idioszinkratikus vonásainkon alapuló szinguláris affinitás van. Ezzel szemben elvtársunk, akivel a közös célért való harcban osztozunk, nem kell, hogy a barátunk legyen. Az elvtárs nem barát. Nem is kell, hogy különösebben kedveljük. Ez nem jelenti azt, hogy az elvtársak közötti viszony rideg és személytelen, éppen ellenkezőleg. A közös küzdelem, az együtt végzett mozgalmi munka által való összekovácsolódás a barátsággal járó mély érzelmi kötelék kialakulását propagálja. A különbség azonban perdöntő. A barátság magántermészetű, individuális elkötelezettség, vonzalom, ennek megfelelő alanyiságot előfeltételez. „A jó barátság alapja a szigorú elszámolás.” Ahhoz, hogy jó barátok legyünk, először jó kapitalista szubjektumoknak kell lennünk, nem utolsó sorban jó egyéniségeknek, érdekes szabadidő-partnernek. Mely elvtársunk ne kereste volna már kétségbeesetten a kiutat a végtelenül unalmas, öncélú hobbikat és egyéni, önkényes ízlésítéleteket firtató „személyes” kérdéseken futó kényszerű „ismerkedési” rituálékból. A barátság antik eszménye (lásd Nikomakhoszi etika) egalitárius, de nem militáns – jobban szereti a szkepszist, az iróniát, és az egyéniség kultiválásának kimondatlan előfeltevéseként kezeli a bölcs törvényhozó áldó kézmozdulatát. Nem úgy az elvtársak, akik ugyanis nem számolnak el, hiszen vagyonuk (tavar) közös, kapcsolatuk nem egymás egyéniségének kedvelésén, hanem minden egyéniség (és ilyen alapú egyenlőség) elvetésén, vagyis az azonosság vállalásán alapul. Ez intim viszony, mely nem a polgári magánszféra terében bontakozik ki, hanem eltörli azt.

Az „elvtárs”, mint megszólítás, e külsővé tett intimitás nyelvi-performatív megteremtése. Itt csak a mozgalmi élet a legitim magánélet.

Barátaink sosem szúrnának hátba minket (feltéve, hogy megvan a szigorú, korrekt elszámolás). Elvtársainktól ezt – ha az „ügy” úgy kívánja – minimum elvárjuk. Az elvtársi viszony ugyanis generikus, nem egyedi: egy általános modell, melyet bárki kitölthet. Bárki lehet ugyanis elvtárs, akivel közös horizontban osztozunk, ennél fogva elvtársaink „felcserélhetőek”. A velük való kötelék nem szimmetrikus, nem kölcsönös, hanem egyazon egyirányú kötelék, mely a végtelenbe vezet. Nem egymás iránt vagyunk elköteleződve, hanem együtt. Gyökeresen különbözik ez a barát és ellenség Carl Schmitt által a modern jogfilozófiába (újra) bevezetett figurájától. Az elvtársi viszony ugyanis generikus, úgy exkluzív, megosztó, hogy formálisan nyitott, szemben a barát-ellenség dichotómiával, mely abszolút érvénnyel exkluzív. Te barát vagy, te ellenség, és punktum. Jó hír Carl Schmitt kedvelőinek, hogy nem csak a liberális „semlegesség” és az etnocentrizmus között lehet választani, nem muszáj nácinak lennünk, hogy a politika disszociatív aspektusából fakadó játék örömét élvezhessük. Nem lehet azonban mindenki elvtárs, a kommunizmus horizontja – a „vágy”, mert el nem érhető – feltételezi a határ meghúzását azok között, akik e vágyunkban osztoznak, és akik beérik azzal, ami „van”. Utóbbiak meghaltak számunkra.

„Lehetünk szerelmesek, elveszve egymás tekintetében.

Elvtársként azonban tekintetünket ugyanarra a közös horizontra szegezzük.”

(Slavoj Žižek)

Az utópikus aspektusa e viszonynak a vágy logikájából fakad, mely önmagát mint vágyat törekszik reprodukálni. A kommunizmus nem reálisan elérhető cél, hanem a fenntartani kívánt törekvés állandó célképzete, mely nélkül e törekvés megszűnne. E célképzet, e törekvés, harc, a párt és az elvtársak közössége tehát olyan formációt alkot, melyből bármelyik elem kivétele a többi megszűnését okozná, hiszen ezek nem funkcionálisan elválasztható elemek, hanem ugyanaz a jelenség más és más perspektívából. Az elvtárs tehát végeredményben nem egy konkrét szerep, hanem ennek a formációnak a neve. Egy eszményi önkép (ego), amelynek megfelelni vágyva ébred igényünk a mozgalmi munka gyakorlatára és a közösségére, mely e gyakorlat által létezik. Mikor dolgozunk, mércénk az elvtárs által felénk támasztott, ahol az elvtárs nem egyik vagy másik konkrét elvtársunk, hanem az elvtárs, mint a mozgalom eszményien megszemélyesített, belsővé tett imperatívusza.

Alekszandra Kollontaj egyenesen úgy fogalmazott, az elvtárs a kommunista erkölcs hívószava. Ahol konzervatív moralisták az erkölcsre, liberális moralisták az egyéni integritás sérthetetlenségére, ott kommunisták az elvtársra hivatkoznak, mint helyes és helytelen kritériumára. Mi garantálja, hogy e kritériumok nem válnak önkényessé, nem áldozzák elvtársaink életüket a semmiért, vagy őket kihasználni akaró erők, ellenségeik érdekének oltárán?

A gyakorlatban: semmi. Az életben semmire nincs garancia, ez azonban nem ment fel a cselekvés, elköteleződés kényszere és felelőssége alól.

Elvi szinten: az igazság folyamata iránti hűség, mely a mozgalom belsővé tett imperatívuszának szerkezetadó eleme. Ezen Alain Badiou-tól kölcsönzött koncepció szerint az igazságfolyamatoknak a szerelem, a politika, a művészet és a tudomány elvei felelnek meg. Ezek a tevékenységi körök, melyek egy esemény, egy a világban felbukkanó új tapasztalat köré képződnek. Ahogy egy hiteles műalkotás létrehozását meghatározza annak belső logikája, ahogy egy tudományos kutatás csak akkor vezethet valódi (!) eredményre, ha nincs tekintettel másra, mint arra, hogy feltárjon minden ismeretet, amit csak képes lehet, úgy a mozgalom célja is csak akkor züllhet el, ha az elvtársak egymás (mint elvtárs, nem rokon, barát, vagy szövetséges) iránti elkötelezettségén csorba esik, elvész a bizalom annak feltétlen érvényesülésében. Ez hasonló ahhoz, ahogy egy szerelem végetér: a vele járó fájdalom és üresség azonban nem teszi meg nem történtté az eseményt magát, és nem ok arra, hogy a kötelék ne jöhessen többé újra létre. Amikor megvan, a vele járó áldozat kilátása irreleváns. Előfordulhat, hogy elvtársak eltávolodnak egymástól és politikai harcok más-más oldalára sodródnak, ahogy olyan is, hogy elkötelezettségük sosem volt igazán őszinte, csak egy „kaland”. Nincs ebben semmi rossz. Ki is zárhatunk elvtársakat soraink közül, amennyiben viselkedésük elfogadhatatlan, eszményeinkkel összeegyeztethetetlen. Szemben azonban az áldozatokkal, akiknek nem érdekük a megbocsátás, a mozgalomnak érdeke, hogy tagjai számára biztosítsa a megtérés, hibáik belátásának lehetőségét, új jövő nyitását – ahogy ezt mindenki számára törekszik megadni.

A gyakorlatban – mint mondtuk – nincs garancia arra, hogy nem mi leszünk a tojások a készülő omletthez. Joggal tölt el félelemmel bárkit az elvtársi struktúra generikus mivoltának embertelen szigora. A menekülés az individualista erkölcs különféle ideologikus kifejeződésébe – etnocentrizmusba, áldozati vagy erőszaktevői hedonizmusba, az egyéni komforton túlmutató célok iránti gyanakvásba – pontosan ezen félelem által motiváltak. Van azonban egy rossz hírünk számodra, Kedves Olvasó: amennyiben az emberiség azon többségéhez tartozol, amelynek anyagi erőforrásai nem teszik lehetővé az életkörülményei és ideje felett ellenőrzést, úgy jó eséllyel ágyútölteléknek szánnak a jövő küzdelmei számára. Elvtársunknak lenned nem garancia arra, hogy életed nem kerül a szemétdombra, viszont az egyetlen pesszimista remény arra, hogy talán mégsem.

További irodalom:

Jodi Dean: Four Theses on the Comrade (e-flux, 2017. november)

Jodi Dean: The Zero-level of Communism (Stasis, 2018. 11. 28.)

Jodi Dean: We Need Comrades (Jacobin, 2019. 11. 18.)

Mie Inouye: Organizing and Being Organized (Jacobin, 2019. 11. 01.)

Jodi Dean: Comrade (State of Nature interjú, 2019. 11. 04.)

Fekete Párduc-képek: Getty Images és 

https://www.history.com/news/black-panthers-gun-control-nra-support-mulford-act

Aki részt vesz radikális baloldali szervezkedésben, annak újra és újra fel kell tennie önmagának a kérdést: komolyan gondolom, hogy egy igazságos társadalomért küzdök? Hova teszem az életemben ezt?

Egy másik fontos kérdés: A globálkapitalista monstrumot vagy akár csak hazai verzióját meg lehet-e dönteni szigorú szervezettség és fegyelem nélkül? Mégpedig úgy, hogy amink van, az nagyrészt magunk mi vagyunk, emberek: a magunk szellemi és fizikai erejével, elszántságával, hitével.

Hiába számolod a lájkokat, hiába számolod meg, hogy hány valódi aktivistával együtt tolod. Azt úgysem tudjuk, hogy hányan fogjuk megdönteni a kapitalizmust és egy szocialista vagy kommunista társadalmat a helyébe szervezni. A legutolsó pillanatig sem fogjuk tudni pontosan, hogy hányan leszünk, akik kiharcoljuk. Azt viszont tudnunk kell: ahhoz, hogy odáig eljussunk, szervezettség és szilárd szervezeti fegyelem kell. Hogyan is lehetne másként megdönteni egy ilyen szervezett, komplex és elképesztő tőkével fölénk magasodó rendszert?

Vannak olyan szervezeti alapelvek, amelyekhez muszáj ragaszkodnunk, mert a rendszer megdöntése és a hatalom megragadásának szükségessége kényszeríti ránk. Ez független attól, hogy kiket tekintünk a forradalom alanyának.  De az egyértelmű, hogy szükség van a forradalom alanyára. Ha nem, akkor értelmetlen beszélni bármiféle szervezettségről. Ha azt látja bárki ember, hogy nem vagyunk szervezettek, akkor nem fog mellénk állni. Miért is tenné? Ki áll azok mellé, akik nem akarnak győzni?

Függetlenül attól, hogy pártnak nevezzük-e vagy sem, olyan szintű szervezettségre van szükség, amely a legnagyobb hatású kommunista pártokra volt jellemző. Lenin a 20. század legelső éveiben Mi a teendő c. írásában, amelyet olvasókörünkben így értelmeztünk: A pártot nem szabad pusztán egy kumulatív folyamat hordozójának tekinteni, mely a lineáris növekedést kezeli, szabályozza; a pártnak aktívan befolyásolnia kell az általános politikai helyzetet, és aktívan nevelnie kell a tagságát. Ne úgy képzeljük el Lenin pártját, mint ami szellemként lebeg a mozgalom felett, hanem ami fel is emeli az utóbbit saját programjának, elméletének és gyakorlatának szintjére. Csak így lehetséges a felkészületlen tömegek elhamarkodott rohamra való felhívása helyett az „ellenséges erőd szabályszerű ostromának” megszervezése, egy állandó politikai hadsereg fenntartása, hiszen, mint írja, a forradalom nem egy egyszeri történés formájában jelentkezik, hanem többé-kevésbé erős robbanások és többé-kevésbé teljes szélcsend többszöri váltakozásaként, amely olyan állandó politikai formációt követel meg, amely mindkét időszak idején képes helytállni. (…) Mindehhez a párt mennyiségi szemléletéről át kell térni a minőségire (nem elhanyagolva az előbbit), mindezt a tagok szigorú megválogatása és képzése mellett. „Ha . . . nincs a politikai harc terén tapasztalt, minden helyzetben és minden időszakban kipróbált erős szervezetünk, akkor szó sem lehet olyan rendszeres, szilárd elvekre támaszkodó és tántoríthatatlanul végrehajtandó munkatervről, amely egyedül méltó arra, hogy taktikának nevezzük." Mik Leninnél a munkaterv elkerülhetetlen részei? A meglévő párt erőinek felmérése, feladatok felosztása, és a tagság általános forradalmi kiképzése.

Lenin kiemeli, hogy a szociáldemokrata eszményképnek nem egy szakszervezeti titkárnak kell lennie, hanem egy néptribunnak, „aki reagálni tud az önkény és elnyomás minden megnyilvánulására, bárhol történjék, bármely réteget és osztályt érintsen is, (…) aki minden apróságot ki tud használni arra, hogy mindenki előtt kifejtse szocialista meggyőződését és demokratikus követeléseit, hogy minden egyes emberrel megértesse a proletariátus felszabadító harcának világtörténeti jelentőségét.”

A szervezettséggel és a fegyelemmel párhuzamosan a legszigorúbban ellenőrizni kell a mozgalmunk, pártunk tagjait és vezetőit. Ki kell őket baszni a pozíciójukból, ha lusták, ha nem dolgoznak a célért. Ki kell a vezetőket baszni, ha nem tartják be a demokratikus centralizmust és helyette pusztán csak centralisták (önkényesen döntenek, arról, ami még nincs eldöntve, és ezek után fölülről áterőltetik a dolgot), vagy ha pusztán demokratikusak (elfogadják a többség akaratát, de a döntéseket nem hajtatják végre saját magukkal sem másokkal). Minden informális és horizontális módszer ahhoz vezet, hogy nincsenek szabályok, nincsen felelősség és nincsen számonkérhetőség. Nem világos, hogy ki mit csinál. Nem világos, hogy ki miért felel. Az elvtársiasságnak esélye sincs ilyen körülmények között.

És ha már elvtársiasság.

Mao Ce-tung:  A liberalizmus ellen (1937) c. művében ezt írja: „A liberalizmus elveti az ideológiai harcot és az elvtelen béke álláspontján van. Ez rothadt, kispolgári munkastílust eredményez, amely a párt és más forradalmi szervezetek egyes láncszemeit és egyes tagjait politikai rothadásra kárhoztatja.

A liberalizmus különféle formákban jelentkezik:

1. Világosan látod, hogy valaki helytelenül jár el, de csupán azért, mert az illető ismerősöd, földid, kenyerespajtásod, testi-lelki jóbarátod, kedves embered, régi bajtársad vagy beosztottad, nem vívsz vele elvi harcot, hanem a békesség és a barátság kedvéért tűröd, hogy továbbra is ugyanabban a szellemben járjon el; esetleg enyhén megdorgálod ugyan, de nem viszed kenyértörésre a dolgot, csak hogy minden csendben és simán menjen. Ennek azután mind az egész kollektíva, mind pedig az illető kárát vallja.
2. Felelőtlenül bírálsz valakit a háta mögött, de a kérdéseket nem veted fel határozottan a szervezet előtt; nem mondod meg a dolgot az illető szemébe, hanem a háta mögött fecsegsz; a gyűléseken hallgatsz, a gyűlések után azonban locsogsz. Tudatodban a kollektivizmus elvei helyett a liberális lazaság uralkodik.
   (…)

4. Nem veted alá magad az utasításoknak, és mindenki máséval szemben a magad véleményét tartod helyesnek; azt akarod, hogy a szervezet törődjék veled, de hallani sem akarsz a szervezeti fegyelemről.
   (…)

9. Munkádat komolytalanul végzed, minden terv nélkül, minden célkitűzés nélkül dolgozol, kontárkodsz, azt tartod: majd csak lesz valahogy, eltöltöd a napod – és rendben van.
10. Derék forradalmárnak tartod magad, dicsekszel régi párttagságoddal, de nagy dolgokkal nem tudsz megbirkózni, a kis dolgok alól meg kibújsz, ímmel-ámmal dolgozol, a tanulást sem veszed komolyan.”

 Jodi Dean: Crowds and Party c. könyvében írja: „Kulcsfontosságú, hogy a kollektíva részéről meglegyen a nyomás a párttagon. A kollektíva visszahat az egyénre, megváltoztatja őt. A közösség örömteli érzése fontos dolog, de mindenképpen párosulnia kell a számonkérhetőséggel.

A pártnak reflektálnia kell önmagára, akkor is, ha ez sokszor fájdalmas. Dean ezt hiányolja John Holloway anarchista eszméiből, aki azt mondja, hogy a politikai cselekvés „tevékenységből” kell, hogy álljon, a tevékenyek kollektívája kell, amely térben is időben áramlik. Dean szerint ez a fajta kollektivitás nem hoz magával semmilyen kollektív szintű önreflexiót, a tömeg puszta tömeg marad.  „A párt önkéntes munkára alapozódott – írja az 1930-as évek amerikai kommunista pártjáról -, de joga volt határoznia arról, hogy ki az, aki nem lehet részese a történelmi harcnak. A párton belül elengedhetetlen a fegyelem, a számonkérhetőség, az elítélés, a kizárás. Nem lehet megúszni a közösség visszahatását ez egyénre. (…) A párt nem tévedhetetlen. Van amikor energiáit saját maga ellen kell fordítania. Ha ezt nem bírja ki, akkor nem azok a baloldaliak, kommunisták vannak benne, akikre szükségünk van. Aki nem akar beszélni a pártról, az ne beszéljen a politikai átalakulásról sem.”

Az első világháborút követően végképp kettévált a baloldal azokra, akik kizárólag parlamenti úton gondolták a hatalmat megragadni és azokra, akik forradalom útján. Utóbbi azonban nem zárja ki a parlamenti részvételt, mint a legalitás és a nagyobb nyilvánosság eszközét, azt azonban igen, hogy pusztán ezen az úton megvalósítható lenne a szocializmus. A kizárólag a képviseleti demokráciára, a négy évenkénti választásokra és szakmai érdekvédelemre koncentráló politika éppen, hogy a padlóra küldi a szervezettség igényét. Mert a szervezettség abban mérhető leginkább, hogy mennyire tudja folyamatosan egyben tartani a kommunista közösséget, a szituációtól, időszaktól függően - akár jelentősen eltérő eszközökkel. 

Az ún. szocialista rendszer bukása után Magyarországon a mai napig is alapvetően az anarchista befolyás a legnyilvánvalóbb, ha a magyarországi radikális baloldalra tekintünk. Ez nem meglepő egy olyan rendszert követően, ahol az államhatalom volt a kritika fő célpontja. De az, hogy ezen 30 éve alatt nem sikerült túllépni, az már a magyarországi radikális baloldal súlyos szégyene. Olyan mozgalmi közegben, ahol az számít erénynek, hogy ki hogyan szabotál elemi szervezési feladatokat, sőt magát a részvételt is, ahol az a menő, ha késel, ahol a számonkérést eleve természetellenesnek tartja a túlnyomó többség, ott teljesen értelmetlen hosszasan tűnődni a sikertelenségen.

Ma Magyarországon a liberálisok szervezettebbek a baloldal bármilyen – jellemzően jelentéktelen – árnyalatánál. A szervezett liberálisok (Momentum) akadályozták meg az olimpiát, ami egyébként példásan végbe vitt kampány volt, mégpedig jelentős anyagi erőforrások nélkül. A radikális baloldalnak minimum ezen a szervezettségen és elszántságon kellene állnia, hogy egyáltalán felkerüljön a politikai térképre. Teljes rejtély, hogy miért számít bármilyen emberszámbeli növekedésre a radikális baloldal, amikor az új érdeklődők azonnal azzal szembesülnek, hogy a szabadidejéből máris elbasznak 1 órát azzal, hogy 1 óra késéssel kezdenek bármilyen összejövetelt? A nők ijesztően alacsony aránya a radikális baloldal nem kis részben azzal magyarázható, hogy érzékenyebbek erre a fajta komolytalanságra. A radikális baloldal csodálkozik azon, hogy nincs anyagi erőforrása – de mindezt úgy teszi, hogy meg sem próbálja azt szervezetten megteremteni. Óriási szükség lenne egy radbalos pártban arra, hogy egy fizetett elnökség főállásban csak és kizárólag a párt dolgaival foglalkozzon, illetve, hogy a különböző munkacsoportok feladataira is pénzt tudjanak félretenni. Megfelelő könyvelés nélkül, folyamatosan frissülő pénztári adatok nélkül, tagsági díj lemaradásainak bevasalása nélkül bele se vágjunk pártmunkába. Demoralizálja azt, aki fizet, hogy a többség szarik bele, de az is demoralizáló, hogy pénz befolyik, de a költségvetés nincs elszámolva a tagság felé. Aki gazdag tag azt pedig le kell húzni.

A radikális baloldal saját tévképzetei és 68 utáni új anarchista dogmatikája alapján azt gondolja, hogy a szervezettség taszító az emberek számára. Ez egy nagyon durva önbecsapás, amit bárki cáfolni tud, aki szervezettséget felmutatva közeledett embertársaihoz. A menőnek tartott ún. hierarchiamentesség, decentralizáltság és informalitás súlyos akadályát képezi annak, hogy a tagok világosan átéljék, hogy mi a szerepük a szervezetben, elképesztően lelassítja a reakcióidőt a legfontosabb politikai szituációkban és az erősebb kutya baszik elve alapján termeli ki vezetőit, a nyílt vita és állásfoglalás helyett.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

„A politikai gazdaságtan valóban elemezte az érték fogalmát és jelentőségét, ha tökéletlenül is, és felfedte a formában benne rejlő tartalmat. Azt azonban sosem kérdezte meg, e tartalom miért ebben a formában jelenik meg, avagy miért értékként fejeződik ki a munka, miért az idővel mért munka fejeződik ki a termék értékében. Ezek a formák, melyek félreismerhetetlenül magukon viselik egy olyan társadalmi formációhoz való tartozás bélyegét, amelynek égisze alatt a termelés folyamata uralja az embert és nem fordítva, a politikai gazdaságtan művelőinek polgári tudatában éppen olyan magától értetődő és természettől való dolgoknak tűnnek, mint a termelő munka szükségessége maga.”

(Marx: Tőke, 1. kötet, 1867.)

„Ahogy a fétisben hívő a kitüntetett tárgynak olyan képességeket, jellegzetességeket tulajdonít, melyek nem fakadnak annak természetéből, úgy tekinti a polgári gazdaságtan az árut olyan érzéki dolognak, mely az érzékelést megelőző tulajdonságokkal bír.”

(Kautsky: Karl Marx gazdaságtani tanításai, 1887.)

Iszaak Iljics Rubin és Fredy Perlman

Iszaak Rubin (1886-1937) egyike volt annak a 14 szovjet közgazdásznak, akiket 1931-ben egy titkos „mensevik” összeesküvés feltételezett gyanúsítottaiként ítéltek el. A per előzménye a vélelmezett „Iparpárt” (Prompartija) tagjainak – prominens műszaki értelmiségieknek – a meghurcolása, mely után majdhogynem logikusan következett a gazdasági tervhivatal elleni támadás, nagyjából ugyanazon vád mentén: a szovjet gazdaság fejlődésének szándékos lassítása, ellenséges megbízásból. Az ellenség jelen esetben gyűjtőfogalma volt mindazoknak, akik az adott kontextusban a sztálini nómenklatúra szempontjából annak számítottak, lettek légyen egykori mensevikek vagy akkori trockisták. Rubin kamaszként lépett be a pártba és annak mensevik szárnyához tartozott. A forradalom után a David Rjazanov által vezetett Marx-Engels Intézet munkatársaként írta elméleti írásait, és nem kétséges, hogy letartóztatásának és fogva tartásának közvetett célpontja Rjazanov volt. Mint azt Roj Medvegyevnek a sztálini tisztogatásokról szóló elbeszéléséből, illetve Rubin húgának ugyanott közölt visszaemlékezéseiből tudhatjuk (Let History Judge, New York, 1989, 280-284.), a procedúra távlati célja egy Rjazanovval szemben felépített peranyag létrehozása volt. Börtönbüntetésének letöltése után tudományos karrierje végleg megszakadt és az 1937-es tisztogatásoknak mentorával együtt áldozatául esett. Halálának pontos körülményei ismeretlenek.

Főműve, Az esszék Marx értékelméletéről 19 esszét tartalmaz, melyeknek mindössze formátuma emlékeztet az esszé műfajára, maga a kötet nem egy kronológiai vagy más szempontok alapján összeállított gyűjtemény, hanem egy összefüggő gondolatmenet rövidebb egységekbe tördelt közlése. Ebből következően az esszék önmagukban is olvashatóak, a könyv eszményi befogadása viszont az elejétől a végéig tartó egyenes vonalú haladás.

Eredeti megjelenésének éve 1923, de mai tudásunk szerint még három kiadása született 1930-ig. Az angol kiadás a cseh születésű, az Egyesült Államokban élt anarchokommunista Fredy Perlman (1934-85) nevéhez fűződik, akinek sikerült egy példányt találnia a Kongresszusi Könyvtárban. Először egy szerbhorvát nyelvű szövegváltozat született meg, a jugoszláv közgazdász, Miloš Samardžija közreműködésével, aki korábban sikertelenül próbált a könyvhöz a Szovjetunióban hozzájutni. Perlman az általa Detroitban alapított Black & Red kiadó neve alatt jelentette meg 1971-ben Az esszék Marx értékelméletéről angol nyelvű kiadását, mely azóta fontos hivatkozási alapjává vált az úgynevezett értékforma-iskola számára, melyhez olyan szerzők köthetők, mint Werner Bonefeld, Chris Arthur, Michael Eldred (és a „Sydney-Konstanz Project” munkatársai), Hans-Jürgen Krahl, Geert Reuten vagy Riccardo Bellofiore.

A következőkben egy Iszaak Rubin nézeteit ismertető tervezett sorozatunk bevezető része olvasható.

A „nagy elkerülés”

William Appleman Williams „A nagy elkerülés” (The Great Evasion, Chicago, 1964.) című könyve nyomán Perlman felteszi a kérdést: az egykori politikai gazdaságtant leváltó gazdaságtudomány miben különbözik – vizsgálatának tárgyát tekintve – elődjétől? A hétköznapi szóhasználatban vett közgazdaságtan az anyagi források megoszlásával, bővebben azok megoszlásának lehetőségeivel és jellegzetességeivel foglalkozik, akár mint a politikai döntéshozatalnak alárendelt segédtudomány. A politikai gazdaságtan azonban több volt ennél: azt a kérdést is feltette, mik a termelés viszonyainak jellemzői, melyek a javakat létrehozzák. A vizsgálat tárgyának ilyen beszűkülése figyelemre méltó folyamat eredménye.

A szubjektív értékelmélet (vagy „határhaszon-elmélet”) volt e nagy elkerülés kulcsmozzanata. Eugen Böhm-Bawerk Marx-olvasatának szimbolikus kezdőpontjától számítva találkozhatunk azzal a jelenséggel (olyan „baráti” szerzőknél is, mint Oskar Lange), hogy Marx értékelméletét mint az áruk árának elméleteként láttatják. Mivel a dolgok árát, nominális értékét nyilvánvalóan sok egyéb tényező befolyásolja a belé fektetett munka mennyiségén kívül (elsődlegesen az árukra támasztott kereslet), így egy ilyen szellemben olvasott Marx hosszabb távon könnyen volt diszkvalifikálható a komoly gazdasági gondolkodók köréből, annak ellenére is, hogy máig létezik a törekvés, hogy az értéktörvény (Wertgesetz) koncepciója e tekintetben is – mint a gazdasági kalkuláció eszköze – védhető legyen.

Rubin szerint a politikai gazdaságtan témája nem dolgok és dolgok viszonya, ez a „vulgáris gazdaságtan” vagy a hétköznapi könyvelés témája. Nem is emberek és dolgok viszonya, ez a szubjektív értékelmélet témája. A politikai gazdaságtan témája emberek és emberek viszonya, vagyis a társadalom működésének gazdasági megformáltsága.

Ennek megfelelően Marx eredeti kérdése így hangzott: hogyan szabályozza a tőkés gazdaság az ember alkotó tevékenységét? Válasza: a munkásosztálytól elidegenül, a tőkés osztály kisajátítja, javakban anyagiasul és halmozódik fel, és értéket képviselve cserélődik a piacon.

Erre a polgári gazdaságtan azt válaszolja: ez nem igaz, nem a munka mennyisége határozza meg a javak értékét, hanem a bekerülési költség és a kereslet viszonya, mint azt Alfred Marshall (sőt, Jean Baptiste Say, Augustin Cournot illetve Karl Menger, William Stanley Jevons, Leon Walras) óta tudjuk, ahogy azt Adam Smith és a piac működésének leírása nyomán kifejthető. Ez azonban nem cáfolat, hanem az eredeti kérdés figyelmen kívül helyezése.

Marx természetesen tisztában volt a kereslet jelentőségével, illetve a piaci árucsere működésével, mindössze vizsgálatának gyújtópontja nem ezen, nem a piac, mint univerzális jelenség működésén volt. Amit kérdezett, az volt, hogy hogyan szabályozza a tőkés gazdaság az ember alkotó tevékenységét, vagyis mi az a specifikus, történetileg adott, behatárolható viszonyrendszer, amelyben a „piac, mint univerzális jelenség” egyáltalán megjelenik.

Az áru fétisjellegének fogalma és viszonya az értékelmélethez

Az „árufetisizmus” Marx által a Tőke első kötetének első fejezetében bevezetett fogalmát sokan méltatták annak társadalomkritikai potenciálját illetően, köztük olyanok is, akik elméletben kritikusai voltak azon marxi értékelméletnek, melynek kontextusában a koncepció felmerült, így például Mikhail Tugan-Baranovsky, vagy az „árufetisizmust” amolyan irodalmias, kultúrkritikai fogalomként kezelő Emil Hammacher. Történetileg ez is egyfajta „elkerüléshez”, vagyis annak lehetőségéhez vezetett, hogy a kapitalizmus bajaira az egyéni vagy kollektív pszichózisok szintjén próbáljunk orvosságot kínálni; gondoljunk itt például Axel Honneth értelmezésére az „eldologiasodásról”, vagy Erich Fromm munkásságára.

Rubin nem a zen buddhizmus felől közelít, hanem a Tőke szigorúan formalista olvasatát, exegézisét kísérli meg, melynek során azt analitikai kategóriákra bontja. Szerinte az áru fétisjellege nem elfedi annak „valódi” jellegét, ez az egyetlen valódi jellege. A tőkés rendszerben a termelési viszonyok csak, mint tárgyak egymáshoz való eseti kapcsolódásai fejeződhetnek ki. Tárgyak alatt jelen esetben szükségképpen megtermelt javakat értünk, nem csak az egyszerűbb szemléltethetőség kedvéért, hanem azért is, mert a magyarázó modell ezzel az alapegységgel számol. Az tehát, hogy a megtermelt árucikk értékét az időben kifejezhető belefektetett élő és felhalmozott holt munka összessége határozza meg, Rubin szerint nem Marx gondolatmenetének végterméke, forradalmi „felfedezése”, hanem éppen ellenkezőleg, axiómája, kiindulópontja. Erre, mint gazdasági törvényszerűségre hivatkozni az értékelmélet tautologikus kifejtéséhez vezet: egy előfeltevéssel magyaráznánk a konklúziónkat.

A fent említett második típusú elkerülés oka nem az értéktörvény marxi fogalmának félreértése, hanem az „elidegenedés” hasonlóan egyoldalú kezelése. („Az elidegenedés az ember attitűdje a munkájához” – írta C. Wright Mills.) Rubin szerint az elidegenedés, az áru fétisjellege és az értékelmélet nem három különböző vizsgálati tárgya Marxnak, hanem ugyanannak a problémának három különböző, az életmű kronológiájában diakron (egymásra következő) konceptualizálása. Az elidegenedésről, tehát valamiféle „eredeti” emberi lényeg elvesztéséről való beszéd (Hegel, de főleg Feuerbach nyomán) már 1844-ben, a Gazdasági-filozófiai kéziratok vagy A német ideológia idején is legfeljebb idézőjelben értendő – hiszen amiről valójában szó van, az nem egy „kész dolognak”, hanem az ember alkotásra, életének és világának megformálására való képességének elvesztése munkájának áruba bocsátása által. Marx leszámolása Feuerbach-hal és a baloldali hegeliánusok köreivel („A német ideológia”) egyértelművé tette, hogy nem gondolkodik valamiféle ahistorikus emberi lényegben. Nem az „ember” mint olyan és az elidegenedett ember, hanem termelőerők és termelési viszonyok dialektikus kapcsolata fog megjelenni, mint a történelmi antagonizmus forrása. Rubin szerint a társadalom újratermelődésének, a munkának, mint totalitásnak elvonatkoztatás útján való szétbontása termelőerők és termelési viszonyok kapcsolatára a történeti materializmus és az értékelmélet közös kiindulópontja. Ennek felismerését Rubin az osztrák marxista teoretikushoz, Rudolf Hilferdinghez köti. Ez a kapcsolat definiálja a politikai gazdaságtan vizsgálatának tárgyát, mely sosem lehet a „gazdaság vagy piac, mint olyan”, hanem mindig a társadalom egy történetileg behatárolható gazdasági formáltsága. A kapitalizmus esetében pedig ez a mozzanat, mely azt mint gazdaságtörténeti korszakot általában meghatározza, az nem más mint az áru fétisjellegének megjelenése.

Anyagi viszonyok személyek, társadalmi viszonyok dolgok között

Az árufetisizmus objektív alapjának megértéséhez el kell különítenünk a termelés összetevőinek anyagi vagy technikai és társadalmi aspektusait. Ezek – a materiális jellegzetességek és a társadalmi jelentőség és a munka ezeknek megfelelő elválasztásai – viszonya sosem magától értetődő vagy problémamentes. Éppen ellenkezőleg: az, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz, a társadalomra általában jellemző termelési mód indikátora. Így például a feudális földbirtokrendszerben a jobbágyok alárendelt viszonya a föld birtokosainak egy a javak termelését megelőző adottság volt. Ugyanígy egy tervezett gazdasági szisztémában – és ilyeneket a tőkés társadalmakban is láthatunk, feltéve, hogy a különböző nemű termelőegységek egy tulajdonosi kézben vannak – a technikailag, anyagilag heterogén összetevők egymáshoz való viszonya a termelési struktúra minőségi (mármint tartalmi) célképzetének megfelelően közvetlen lineáris viszony. Rubin példájában egy textilgyár három technikai összetevője egy szövőüzem, egy fonóüzem és egy kelmefestő üzem. Az elsőnek a terméke a másikba, a második terméke a harmadikba kerül, a sorrend nem felcserélhető, mert ez felel meg a textilgyártás anyagi és technológiai műveleti logikájának – vagyis a három összetevő (az adott munkának megfelelő technológiai elválasztás három elemének) viszonya kötött, meghatározott a termelés anyagi aspektusainak szempontjából, de ebből nem következik, hogy kötött legyen a termelés társadalmi viszonylatában. Amennyiben a három üzem három különböző tulajdonossal bír (és ez itt a munka társadalmi elválasztása), úgy az, hogy az első terméke a másodikba kerül, a második terméke pedig a harmadikba már korántsem egyértelmű, hiába ez az egyetlen módja a szövet előállításának. A szövőüzem tulajdonosa ugyanis már nem érdekelt közvetlenül a kész szövet előállításában, mindössze abban, hogy a termékét eladja a fonóüzemnek. Érdekeltsége mindössze közvetett, amennyiben az általa kínált termékre való kereslet nagy átlagban a technikai eljárásrend végén keletkező késztermékre való kereslet függvénye. Érdekeltsége profit realizálásában van, melyre legnagyobb eséllyel akkor kerül sor, ha a technikai-logikai sorozatban következő termelőegység tulajdonosának adja el az általa birtokolt árucikkeket, azonban eladhatja bárki másnak is. A termelési folyamat logikai láncolatát a tulajdon társadalmi elválasztási elve megszakítja. Ez a diszkontinuitás a kapitalizmus definitív vonása: a társadalmi szereplők között (szemben a jobbágy-földesúr viszonnyal) nincs a termelést megelőző meghatározott viszony, a termelés – vagyis a társadalom működésének a – logikai folytonosságát az áruk minden esetben eseti jellegű adásvétele hozza létre, mint az autonóm piaci ágensek között egyedül lehetséges közvetlen viszony. A termelés direktíváit ebben a rendszerben a termelőeszközök tulajdonosai határozzák meg, döntéseik azonban alá vannak vetve az említett cserének, hiszen a termelés szempontjai definíció szerint az értékesítés szempontjainak függvényei. Ebben a viszonyban a szereplők formális autonómiája, a köztük lévő anyagi kapcsolat (a termelés technikai aspektusain keresztül) és a csere, mint a kapcsolódás pontja közti kölcsönhatás alakítja a dolgok „árát”. Az ár tehát nem „szimbolizálja” a termelési viszonyokat, hanem azok egyetlen lehetséges kifejeződése. Ennyiben Rubin elveti mind Hilferding, mind Bogdanov felfogását a papírpénz spektrális vagy „tárgyias” jellegének relevanciáját illetően (előbbi szerint a papírpénz kevésbé kontrollálhatósága folytán jobban megfelel a fétis logikájának, utóbbi szerint fordítva): mivel Rubin szerint csak a csere konszolidálja az értéket, az azt közvetítő eszköz materiális jellege nem bír különös jelentőséggel.

Ez a viszonyrendszer elkerülhetetlenül vezet az eldologiasodás (Verdinglichung, reification) jelenségéhez. A tőkés, aki maga is foglya a tőke logikájának, afelett csak, mint a termelési feltételek képviselője gyakorol ellenőrzést, de mindeközben a tőke képessége átruházódik rá, az ő személyében testesül meg. Látszólag ő hozza a döntést, az azonban alá van vetve az általa a termelési mód viszonyrendszerében elfoglalt pozíciójának. Az anyagi viszonyok tehát személyesek, míg a társadalmi viszonyok objektívek: a tárgyak bírnak aktív szereppel, míg az emberek csak, mint tárgyak absztrakt tulajdonosai kerülhetnek egymással kapcsolatba.

A kapitalista társadalomban Rubin három osztályt különböztet meg: a tőkések, a (föld/ingatlan)tulajdonosok és a munkások osztályát. Ez megfelel a tőke-bérleti díj-munkabér gazdasági „szentháromságának”, logikai elsőbbsége azonban a tőkének van. A munkás munkaerejének tulajdonosa, a föld vagy ingatlan birtokosa annak használati értéke felett rendelkezik, a tőke azonban nem csak egy „elvont” érték, hanem képes önmaga sokszorosítására más „értékekkel” kapcsolatba kerülve, azok feletti jogot szerezve.

Míg a primitív árucsere során nem képződik stabil érték-fogalom: az „érték”, amit a felek a másik által kínált javakban elismernek merőben eseti jellegű, még ha egy harmadik javval való esetleges összevetés már „embrionális” formában tartalmazza a pénz fogalmát. A tőkés termelés viszonyrendszere ezzel szemben az értéknek egy erre a termelési módra specifikusan jellemző intézményesült formáján alapul, mely a termelés összes technikai faktorát egyetlen gazdasági egységbe koncentrálja. Ebben az értelemben a munkaérték marxi felfogása nem a javak cseréjének lesz az értelmezése, hanem azon termelési viszonyoké, melyek a javak ilyen cseréjében kifejeződnek.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

Robert William Davies (1925-) „Szovjet-Oroszország iparosítása” (The Industrialisation of Soviet Russia) című (jelenleg) hét kötetes műve (1980-2018) egy nagyobb történetírói munka folytatása, melybe Davies pályája egy korábbi szakaszában kapcsolódott be. Edward Hallett Carr (1892-1982) „Szovjet-Oroszország története” (A History of Soviet Russia) című 14 részes munkájának (1950-78) utolsó 3 kötetében a tervgazdaság létrejöttével foglalkozik. Ebben a fázisban kapcsolódott be a kutatásba Davies, aki Carr halála után folytatta annak munkáját. Ez az oka annak, hogy Davies sorozata a Szovjetunió gazdaságtörténetét 1929-ben kezdi el. Carr sorozata a forradalomtól a húszas évek második feléig dolgozza fel a témát, míg Davies a húszas évek második felénél folytatja, és jelenleg a harmincas évek végéig dolgozta fel, az utóbbi időben Stephen Wheatcroft (1947-) segítségével.

Miközben évtizedekig Magyarország is a szovjet modellt követte, a fenti mű a rendszerváltás után is szinte teljesen ismeretlen maradt a magyar olvasók előtt. Davies tényszerű elemzése nem találta meg a helyét egy olyan közegben, ahol a szovjet rendszert vagy a marxizmus egyenes következményeként kialakuló földi pokolként vagy a fasizmust legyőző paradicsomi világként képzelik el a legtöbben, akik véleményt mondanak róla. Davies megközelítése úgy is leírható, hogy ahelyett, hogy minősítenénk, hogy mennyiben volt szocialista a sztálini rendszer majd annak kelet-európai változatai, próbáljunk meg kiindulni a tényekből. Már amennyit azokról tudni lehet. Davies sorozata igyekszik a megragadható tényanyagot elénk tárni és higgadtan elemezni. Szinte kizárólag az akkor elérhető szovjet hivatalos forrásokra, adatokra épít, és tudatosan nem polemizál más elemzésekkel. Bárki kommunista számára megkerülhetetlen, hogy szembenézzen a történelem eddigi legjelentősebb szocialista átalakítási, felzárkózási kísérletével és annak eredményeivel. 

A sorozat első két kötete azt az időszakot veszi górcső alá, amikor is repedezni kezdett az „Új Gazdaságpolitika” (NEP = novaja ekonomicseszkaja polityika) által működő status quo, majd pedig gyors kolhozosításba fogtak. A NEP egészen a húszas évek legnagyobb részében érintetlenül hagyta a parasztgazdaság szerkezetét és aközött és a hadigazdaság, később a nagyipar igényei között – a társadalmi béke érdekében – kompromisszumos modus vivendit tartott életben.

A kontextus

Talán a múlt ködébe vész már az a tény, hogy miután a bolsevikok 1917-ben átvették a hatalmat Oroszországban, még több mint egy évtizedig nem indult átfogó iparosítási program, de több évre szóló és a gazdaság nagy részét átfogó központi tervezés vagy nagyszabású mezőgazdasági szocialista kollektivizálás sem. A szovjet vezetés az iparosítás előfeltételének tekintette a mezőgazdaságnak kollektív tulajdonba való szervezését. Ezt azonban sokáig (az 1920-as évek végéig) halogatta, mert nem bízott abban, hogy a parasztok erre mennyire hajlandók.

A húszas évek végén (az 1928/29-es évben) a nagyipar robbanásszerű növekedésnek indult. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi tendenciák úgy tűntek, adnak a szocialista fejlődésnek rövid, lélegzetvételnyi időt. 1929 májusában (Davies tévesen áprilist ír) az Egyesült Királyságban a Ramsay MacDonald vezette Munkáspárt jelentős előretörést ért el, megakadályozva a konzervatív többséget, így a szovjet rezsim világviszonylatban legerősebb ellenfele részéről enyhülés volt várható. A kontextus megértéséhez világos kell, hogy legyen, mi volt a szovjet vezetés értékelése saját pozíciójáról.

A forradalomtól a húszas évek végéig tartó időszakban a remény, hogy a forradalmi hullám világviszonylat teret nyer és győzelmeket ér el, fokozatosan elhalványult. Amennyiben erre lehetőség lett volna, Oroszország gazdasági fejlettségének kérdése más megítélés alá eshetett volna. Marx nézetei a „mir” (vagyis az orosz földközösség) formájáról ismertek voltak a szovjet gazdasági teoretikusok számára: egy globális kommunista forradalom a népek olyan közösségét hozta volna létre, melyben a dominánsan agrárius területek valamilyen mértékű önigazgatásuk mellett az élelmezésben játszottak volna fontosabb szerepet.

Az orosz forradalom relatív sikere és a nyugati forradalmak bukása új, előre nem látott helyzetet eredményezett: nem jött felmentő sereg a nagyobb ipari fejlettségű országokból. Oroszországban az ipari fejlettséget és egy világméretekben „versenyképes” gazdaságot házon belül kellett előállítani.

Traktorizálj!

A mezőgazdaság szocialista kollektivizálásának egyik nagy reménye a gépesítés volt. 1929 októberére a traktorok szinte mind azonnal kollektív tulajdonba kerültek, de az egyéni tulajdonosok száma eleve nagyon alacsony volt. Az elképzelés az volt, hogy Gép- és Traktorállomásokat alakítanak ki, amelyek a kolhozokat látják el ezekkel a fontos eszközökkel. A probléma az volt, hogy a kolhozok túlnyomó része ekkor még csak 10-15 háztartást foglalt magában, és ilyen kis méretekben nem használhatók ezek a gépek hatékonyan. A Gép- és Traktorállomásokat ezek után a kolhozokhoz rendelés helyett egyre inkább állami irányítás alá vették, azok állami vállalattá alakultak egyetlen központi szerv irányítása alatt. Ez végül is megfelelt annak a trendnek, hogy egyre nagyobb méretű mezőgazdasági termelő egységeket hoztak létre. Ez sikereket hozott: gyorsan nőtt a géppel bevetett földek területe.

Ugyanakkor számos probléma hátráltatta a gépesítést: a gépek elöregedése, az alkatrészhiány, javításuk elmaradása, a technikai szakértők hiánya, a nagyon rossz minőségű kerozin. Az üzemidő 40%-ában álltak a traktorok, mert valami baj volt velük. Oroszország messze nem volt fejlett ország, így természetesen a traktorok száma eleve nagyon kevés volt, pedig az igény növekedett, amikor sokan – a kollektivizálás előtt – leölték saját lovaikat. A gép- és traktorállomásoknak megengedték, hogy bérleti díjat, letétet, vagy utólag konkrét pénzösszeget kérjenek a traktorok használatáért. De ehelyett inkább az bizonyult működőképesebb megoldásnak, hogy a kolhoz terményben fizetett az állomásnak. Eközben az állomásokat nem egy, hanem több kolhozhoz rendelték, a hatékonyságot javítandó. Ez azonban nem jelent meg az állomások által szolgált kolhozok jövedelmének növekedésében. 1931. márciusában a VI. Szovjetkongresszuson is elismerték, hogy az állomások nem sokban járultak hozzá a kolhozok boldogulásához.

A kolhozok mérete

A kolhoz messze nem az első falusi gazdasági szervezet volt a Szovjetunió lefedte hatalmas területeken. A falvak gazdasági egysége a kollektivizálás előtt a mir (földközösség) volt. A mirt a falu felnőttjeiből álló közgyűlés kontrollálta, élén egy választott idősebb vezetővel. Egy vagy több telep (szelenija) alkotott egy mirt. Egy vagy több mir alkotott egy szelo-t, ami egyben a szovjet- (tanács) rendszer legkisebb egysége volt.

Látva a 10-15 háztartásból álló kis kolhozok nem hatékony működését, sikerült átesni a ló túlsó oldalára. 1929 második felében óriás-kolhozokat próbáltak létrehozni. Azt a perspektívát nézve, hogy a mezőgazdasági termelésre élelmiszeripart is kell építeni, amelyre távlati elképzelések léteztek is, ez nem volt eleve rossz ötlet. A motiváció egyébként részben az USA nagy méretű gazdaságaiból eredt, a cél pedig az volt, hogy minél több 30 000 – 50 000 hektár méretű kolhoz jöjjön létre – a tisztán állami tulajdonú szovhozok méreteit akár még meg is haladva. Ugyanakkor a néhány megvalósult óriás-kolhoz (pl. az Ural-környéki pár, egyenként 300 000 hektárnyi kolhoz) tapasztalata azt mutatta, hogy megfelelően képzett vezetők hiányában túl nagy gazdasági egységet képtelenség volt megfelelően vezetni, egyes részei tevékenységeit összehangolni. Másrészt a legnagyobb kolhozokhoz is nem, vagy csak késve rendelték hozzá a megfelelő számú géppel, traktorral rendelkező állomást, azzal a felkiáltással, hogy ez a gond majd néhány éven belül megoldódik. A megvalósítás ellentmondásos és kaotikus volt. Valójában sem a kolhozok optimális méretével, sem a különböző nagy tervek megvalósításával kapcsolatban nem jött a központból semmilyen iránymutatás. Nem ritkán hangzott el vezetők szájából, hogy oldjátok meg „helyi kezdeményezéssel” a problémákat. Miközben a szovjet rendszert mindenre kiterjedő totális diktatúraként festik le, valójában számos olyan időszak volt történetében – és a kollektív mezőgazdaság szervezése is ilyen -, amikor nem volt világos központi iránymutatás vagy kényszer.

Hogy mennyire ellentmondásos volt a folyamat, azt az is mutatja, hogy 1930 márciusában visszavonulót fújtak, és felhagytak a giga méretű kolhozok erőltetésével. Bár Davies kutatásai szerint az óriás-kolhozok már saját maguktól is felbomlottak: alulról. A kisebb méretű kolhozok az egyesülés helyett az együttműködést keresték egymással. A kolhozok méreteinek csökkenéséhez emellett hozzájárult az is, hogy 1930 tavaszán sokan kiléptek a kolhozokból. 1930 júliusában a XVI. Pártkongresszuson már úgy fogalmaztak, hogy az óriás-kolhozok gigantikus, élettelen bürokratikus szervezetek. Visszatértek arra a korábbi ki nem mondott álláspontra, hogy egy falu egy kolhoznak feleljen meg. Végül nagyjából ez a méret stabilizálódott, egészen az 1950-es évek végéig.

1930 tavaszán a kolhozosítást jelentősen fékezték. Az 1929-es hullámot túl gyorsnak minősítették, amely nyomán fokozódott a belépéssel szembeni ellenállás. Sőt: 1930 március-áprilisban kb. 8 millió háztartás lépett ki a kolhozokból 7 millió igás állattal.  A tejet adó marhák kollektivizálásának 11 milliós célját 6 millióra csökkentették. 1930 tavaszán olyan engedményeket tett az állami vezetés, amelynek révén a mezőgazdaságban duális gazdaság stabilizálódott: a kolhozok mellett magángazdaságok is működtek. Ez a kettősség és a kompromisszumok több ponton is homályos szabályozáshoz vezetett: például nem volt világos, hogy a kolhozba bevitt állatot a saját háztartásban is lehet-e használni.

Az úgymond totalitárius rendszer, amelynek annyi kényszerítő ereje volt, hogy sokakat akaratuk ellenére a kolhozba vigyen, később csak sodródott az eseményekkel, nem volt ura azoknak és kompromisszumokra, visszalépésekre, többféleképpen értelmezhető szabályozásokra kényszerült.

 Azzal, hogy dualitás volt a mezőgazdaságban, fennmaradtak a jövedelmi egyenlőtlenségek. A kisparasztok mindent bevittek a kolhozba, saját háztartásukból nem tudtak élelemhez vagy pénzjövedelemhez jutni. Az állatokkal is rendelkező középparasztok kedvezőbb vagyoni helyzete fennmaradt. A régebben belépett kolhoz-tagok hasonlóan a kisparasztokhoz teljesen a kolhozoktól váltak függővé. Azok, akik szorgalmasan dolgoztak a kolhozon belül, kevesebb időt tudtak fordítani saját háztartásukban való gazdálkodásra.

A kolhoz belső élete

A mirhez hasonlóan a kolhozok eredetileg teljesen önállóan működtek. Szemben a mir közgyűlés-egyszemélyi vezető szerkezetével a kolhozban a közgyűlés egy vezetőséget vagy végrehajtó tanácsot választott meg. Legalábbis papíron, mert a valóságban a kolhoz is egyszemélyi vezetéssel működött. A vezetőnek a hatalma jelentős volt, de a közgyűlésnek joga volt leváltani. A forradalom előtti időkhöz képest változás volt, hogy a háztartásokban dolgozó nők is jogosultak voltak dönteni az említett testületekben. A kollektivizálás ellenére nagyon sok helyen a valós gazdasági egység a háztartás maradt. Az Észak-Kaukázusban kialakultak ’törpe kolhozok’ a kolhozokon belül, de a jellemző mindenhol máshol inkább az volt, hogy brigádokat hoztak létre a kolhozokon belül. A brigádokat először a politikai vezetés gyanúval figyelte, létezésüket nem is öntötték jogi formába, de végül 1932-ben elismerték, hogy így hatékonyabb a munka. A kolhozon belüli demokratikus kísérletek és a kolhoz-állam alárendeltség folyamatosan feszültséget jelentett a rendszerben.

A kolhozokon belül a kisparasztokat vagy a náluk is nincstelenebbeket tekintették megbízhatónak, és szinte csak ők juthattak be a kolhozok vezetésébe, de az ő képzettségük sokszor kevés volt a kolhoz működtetéséhez. Így külön központi határozatot hoztak a XVI. Pártkongresszuson arról, hogy a középparasztokat is „szisztematikusan be kell vonni” a kolhozok vezetésébe. A gépesítéstől is sokat vártak, Lenin egyik korábbi megjegyzése alapján, amely szerint 100 000 traktor meggyőzné őket, hogy szívesebben belépjenek a kolhozokba. Mindeközben hangsúlyozták, hogy az irányítás a kisparasztok kezében kell, hogy maradjon.

Komoly változást jelentett, hogy a gazdálkodás csalódon belüli megszervezéséről át kellett állni annak egy nagyobb szervezeten belüli megszervezéséhez. A kolhoz-tagok munkához való viszonya is át kellett, hogy alakuljon, hiszen munkájuk eredményét már nem saját maguk adták el a piacon, hanem a kolhoz. Sokszor csak röviddel a vetés előtt dőlt el, hogy melyik parcella az, amely a kolhozé, és melyik nem. A kolhozba való be – és kilépések nagy száma sem segített a helyzeten. A nagyobb kolhozokban a távolságok miatt a közgyűlésen nem tudott mindenki részt venni.

Többfajta kolhoz volt - a kollektív tulajdon formái

Valójában a tulajdonformákat tekintve sem voltak ugyanolyanok a kolhozok. Három forma létezett: a kommuna, az artyel és a TOZ (vagy SOZ, amely rövidítések a közös földművelést jelentették).

A kommunában minden földet közösen műveltek és minden állatot, gépet, eszközt közösen használtak. Sokan lakhelyüket és étküket is egymással osztották meg. Az artyel esetében (1930 tavaszára végül ez lett a leginkább elfogadottabb forma Sztálin részéről) a közösen megművelt föld kollektív tulajdon volt, azon közösen dolgoztak, de voltak háztartásban lévő földek is. Az igás állatok és a gépek kollektív tulajdonban voltak. Minden más magántulajdonban maradt. A TOZ esetében a föld egy része volt kollektív tulajdonban, valamint a nagyobb gépek. Minden állatot magáncélra használtak. Nem lehet ennél részletesebb definícióját fellelni a fenti formáknak. Ráadásul ezek tartalma idővel változott és a hatalmas területen elterülő SZU egyes vidékei között is komoly különbségek voltak a napi működésüket tekintve. Ez már csak azért is problémás volt, mert az állam a besorolásuk alapján támogatta őket (a legerősebben a kommunát), nem pedig az alapján, hogy a valóságban hogyan működtek. Így az egyes kolhozok igyekeztek úgy mutatkozni a hatóságok felé mintha a kollektivizálás magasabb fokán állnának.

A magántulajdon és a piac felé toleránsabb 1920-as években a kommunák és az artyelek száma csökkent, a TOZ-oké nőtt. Ez a folyamat 1928 októberétől fordult meg, 1929 októberében a kolhozok 62,3%-a TOZ volt (kb. 30% artyel, és csak kevesebb mint 7%-a kommuna). Ezzel szemben a hivatalos célt 1929 decemberében 25% TOZ, 50% artyel és 25% kommuna arányban határozták meg. A TOZ-t olyan formának tartották, amely inkább megfelel a kulákok elvárásainak, így számukat csökkenteni célozták. A kommunákat preferálták különböző kedvezményekkel, de azt, hogy pontosan mennyi kommuna, artyel és TOZ volt, nehéz pontosan tudni, mert a kedvezmények miatt egyes helyeken más konkrét formát jelentett be a kolhoz vezetője, mint ami a valóságos volt.

Volt olyan vélemény (pl. Larin mezőgazdász részéről), amelyek szerint a kolhozokat szovhozzá kellene átalakítani, mert így válnának valóban szocialistává. Larin szerint a kolhoz nem szocialista gazdasági szervezet, mert a tagok tulajdonában és nem az állam tulajdonában volt (vagyis: kvázi-részvénytársaság), míg Sztálin szerint szocialista, mivel jórészt kollektivizált a vagyona és nem volt kizsákmányolás a tagok között. Ez a vita nem dőlt el egyik irányba sem.

A kollektivizálási hullám első szakaszában kifejezetten a gabonára koncentráltak, s voltak olyan hivatalos nyilatkozatok is, amelyek szerint az állatokat nem is kell kollektivizálni. Egy idő után voltak jelentős erőfeszítések az állattartás kollektivizálására is, de ezt például az is akadályozta, hogy 1929 őszén túl sok takarmányt gyűjtöttek be a parasztoktól, így az állatok etetésére kevés maradt. A kolhozba lépés előtt sokan leölték vagy a piacon eladták állataikat. Ennek nyomán egyébként az állatok ára is jelentősen csökkent, így maguk a parasztok kerültek még rosszabb helyzetbe. Végül megmaradt elvként, hogy a kolhozparasztok az állataik húsát, tejét stb.  valós igényük erejéig saját maguk elfogyaszthatták. Ez a kompromisszumos megoldás éles viták nyomán jött létre, és az volt a célja, hogy a parasztok nyugodtabban vigyék be állataikat a kolhozba. Így sikerült 1930-ban elérni, hogy az igás állatok nagy része kolhozokba kerüljön. A teljes állatállományból nem tudni, hogy mekkora rész került a kolhozokba. Annyit tudni, hogy a sertés és baromfi kevésbé került kolhozokba, mint az igásló vagy azonos célú szarvasmarha. Mindez jól mutatja, hogy a statisztikai adatgyűjtés és annak pontossága igencsak hiányos volt, a tervek pedig elég gyakran változtak.

A kolhozok jövedelmei és tőkéje

Davies szerint a kolhoz a legtöbb szempontból – az egyéni parasztgazdasághoz hasonlóan – önfenntartó gazdaság volt. A tagok a megtermelt javakból természetben részesültek, ilyenkor semmilyen pénzügyi tranzakció nem történt. Ez azért is fontos, mert a statisztikákban a természetbeni és pénzügyi tranzakciókat gyakran összekeverik vagy összemossák. A kolhoz jövedelmei a következőkből jöttek össze:

• pénzbeni és természetbeni tagdíj, amelyet a paraszt fizetett a kolhozba lépéskor
• mezőgazdasági és egyéb termelés eredménye, ami természetben a kolhoznál maradt
• az államnak vagy a piacon értékesített termékekből származó jövedelem
• a parasztoknak a kolhoz számára fizetett egyéb összegek (pl. ilyet kellett fizetni, ha valaki a kolhozon kívül is munkáét vállalt – ez nem volt tilos)
• az államtól kapott pénzügyi támogatások és hitelek

Mindezeket a jövedelmeket a következőkre fordították:

• adófizetés, hitelek visszafizetése
• különböző alapokba került, amelyből beruházásokat vagy mást finanszíroztak
• a kolhozparasztok kapták munkájuk javadalmazásaként

A kolhoz tőkéje a gépekből, berendezésekből, épületekből, állatokból és a pénzalapokból állt. 1926-tól arra ösztönözték a kolhozokat, hogy ún. feloszthatatlan pénzalapokat is képezzenek jövedelmeikből, amelyeket elsősorban a gépesítésre lehet felhasználni. 1929-ben is csak kevesebb mint a kolhozoknak a fele rendelkezett ilyen pénzalapppal. 1930 februárjától az artyelek esetében a kolhozba lépők által bevitt érték 2 – 10 %-a egyenesen a feloszthatatlan pénzalapokba kellett, hogy kerüljön. Igyekezett az állam minél több olyan szabályozást alkotni, amellyel minél több pénz sikerült a kolhozba belépő – a nem elhanyagolható készpénzállománnyal rendelkező - parasztoktól tagdíj vagy egyéb formában (pl. a korábban nyújtott hitel gyorsabb visszafizettetésével) beszedni.

Mindezen törekvések ellenére a hivatalos politika is elismerte 1930-ben, hogy a kolhozok katasztrofálisan kevés tőkével rendelkeznek. Ezt enyhítendő a kolhozoknak, sőt az egyes kolhoztagoknak is adókedvezményeket, valamint hiteleket nyújtottak. Legalább a forgótőkét sikerült így növelni a kolhozokban. De ennek csak nagyon kis része volt pénz. További problémákat okozott a könyvelők hiánya.

1930 végére a paraszti háztartásoknak 22-24%-a volt kolhoz tagja, a kolhozok a teljes mezőgazdasági termelés 18,4%-át tették ki, de a gabonatermelésnek 25%-át is. A kolhozok teljes jövedelmét pénzben kifejezve lehetetlenség volt tudni, mert értékesítésük viszonylag kis része történt a piacon, amit számszerűen mérni lehetett. Az iparosítást történetét végig kísérte, hogy a kolhozoknak nem volt elegendő pénze megfelelően kifizetni a tagjaikat és gépesítésre sem maradt sok forrásuk.

A kolhoztagok személyi jövedelme

A szovjet hatóságok nem tudtak szabadulni attól az elképzelésüktől, hogy a kolhozokban dolgozókat a gyári munkással azonos módon kezeljék, így például a munkaidő hossza, a munkaintenzitás és a szakértelem döntsön javadalmazásukról. A parasztgazdaságok működése, logikája ettől teljesen eltérő. A mir egyes háztartásai annyit kaptak a terményből, amennyi szájat kellett etetni az adott háztartásban. Míg a teljesen állami szovhozokban támogatások és hitelek segítségével sikerült fenntartani az iparra jellemző bérezési rendszert, addig azt a kolhozokban nagy részében képtelenség volt bevezetni. Amellett, hogy a parasztok számára ez ismeretlen módja volt a jövedelemszerzésnek, a kolhozok alig rendelkeztek készpénzzel, hogy rendszeresen és megbízhatóan fizessenek.

A teljes Szovjetunióra kiterjedő egységes javadalmazási rendszer sohasem létezett a kolhozokban. Van ahol szakértelem és életkor, van ahol tisztán életkor alapján adtak fizetést. A nők jellemzően alacsonyabb napi fizetést kaptak, mint a férfiak. Egyes helyeken megpróbálkoztak a darabbérrel is, a motiválás érdekében pedig a normákkal és a túlteljesítés díjazásával és a prémiummal is. De ezek ritka esetek voltak, mivel a mai nyelven HR-esek nagyon kevesen voltak akkoriban, nem nagyon tudták regisztrálni, hogy ki mennyi munkát végzett valójában. A legtöbb esetben a napi fizetés és az adott háztartásban élő éhes szájak számának valamilyen kombinálása alapján fizettek.

Az erőltetett iparosítás éveiben az ipar és az építőipar számára jelentős munkáskéz volt szükséges, így e nyomás hatására korlátozottan, de engedélyezték, hogy a kolhoztagok a kolhozon kívül is végezzenek munkát. Nyilván a legnagyobb feszültség az aratáskor volt, és feszültség abból is fakadt, hogy az iparban, építőiparban magasabb fizetésre tehettek szert a kolhoztagok. Nem volt ritka, hogy a kolhozban reggel a tagok mindössze 20-35%-a állt munkába, mások egyszerűen nem vették fel a munkát.

Igyekeztek lépeseket tenni, hogy a munka minőségét is figyelembe vegyék a kolhoztagok javadalmazásakor. Emellett egyéni darabbér helyett csoport darabbért is alkalmaztak egyes esetekben, amit kiszámolni könnyebb volt mint az egyénit. Sok helyen a fizetés nagy részét természetben – elsősorban gabonában – kapták meg a kolhoztagok. Egy ideig lehetővé tették, hogy az aratás 5%-át annak arányában osszák el, hogy ki mennyi dolgot vitt be eredetileg a kolhozba – ez a középparasztok felé tett engedmény volt. Persze ez fokozta az egyenlőtlenséget.

Fontos tényező volt, hogy a kolhoztagok a piacon is értékesíthették terményeiket és munkát végezhettek a kolhozon kívül is. Az áruhiány miatt a piaci értékesítés korlátozása igen veszélyes lett volna, inkább hagyni kellett, hogy a termelői piacokon hozzájussanak az emberek az élelemhez. A kolhoztagok saját termény értékesítése elérte a kolhozok jövedelmének 30%-át. Elsősorban zöldségről, gyümölcsről, valamint húsról, tejről volt szó.

Fizetéslevonásért cserébe a kolhoztagok a kolhozon kívül is munkát vállalhattak. A helyzet kaotikus volt, végül nagyjából sikerült elérni, hogy a kolhozok munkaerőközvetítőkön keresztül, tehát valamennyire ellenőrizhető módon, adják kölcsön tagjaikat az ipari, építőipari vállalatoknak. De az egész szituáció még így is tervezhetetlenebbé tette a kolhoz munkáját. De amikor a legégetőbb szükség volt az iparban a munkaerőre, akkor a kolhoztagok minden levonás nélkül is tudtak máshol munkát vállalni.

Összességében a kolhoztagok kisebb jövedelemhez jutottak, mint az egyéni gazdálkodók, és ez az állapot évtizedeken át fennmaradt. Gabonához könnyebben jutottak hozzá, mint húshoz és tejhez.

Az erőltetett ütemű iparosítást erőltetett ütemű kolhozosítás kísérte, ami szervezetlenséghez, rögtönzéshez, a szabályozások gyakori változásához vezetett. Rendkívül elmaradott szintű mezőgazdasági termelést próbáltak gépesíteni és hatékonyabb (nagyobb) méretűvé tenni, de mivel az iparosítás élvezett elsőbbséget, minderre nem maradt megfelelő pénz és képzett munkaerő. A középparasztoknak tett engedmények nyomán a kolhozon belül nőttek a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek. A kolhozosítás fontos volt a sztálini vezetés számára, mivel – felfogásuk szerint – a szocializmus megszületését jelenti, ha az állami vállalatok mellett a föld legalább 50%-a a kolhozokba kerül.  

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

„Hogyan lehet valaki perzsa?” - kérdezte Montesquieu párizsija. „Hogyan lehet valaki ateista?” – kérdezi még ma is a sok hívő. Így például XXIII. János pápa, aki igen derék ember volt – ha a krónikásoknak hinni lehet –, nem tudta elképzelni, hogy valaki ateistaként is élhessen. „Ha elveszik az embertől ezt a doktrínát (a vallást), az élet minden értelme megszűnik.” Másoknak ilyen problémátlan semmibe vétele igen kényelmes álláspont; a tények azonban sajnos rácáfolnak. Fel kell tételezni, hogy az ateisták találnak értelmet az életben, hiszen élnek…

Lehet, hogy a hitetlenek között is akad, aki hívőkkel áll szemben értetlenül. „Hogyan lehet valaki keresztény?” A marxisták nem ezt a gőgös ateizmust képviselik, nem érik be a vallás elvetésével, meg is akarják érteni. Ha Isten nincs, mivel magyarázható, hogy vannak hívők? A hit csak tévedés? Kétségtelenül. De honnan meríti történelmi ellenálló erejét? A probléma annál inkább megoldatlan, minél kevésbé hiszünk Istenben. A marxista ateizmus tehát azt tűzi ki céljául, hogy egyszerre bizonyítsa be Isten nem-létezését, és adjon magyarázatot a hívők létezésére.

 – írja Michel Verret könyvének bevezetőjében.

A könyv első fejezete bemutatja az istenhit kialakulását. Szerinte az emberek kezdetben az általuk nem értett, megjósolhatatlannak hitt természeti erőknek és csapásoknak tulajdonítottak isteni erőt, majd ahogy fokozatosan fejlődtek, úgy váltak fölöslegessé ezek a kultuszok. Példaként említi, hogy amikor az ember rájött, hogyan lehet öntöző csatornákat építeni, fölöslegessé vált az eső istenhez imádkozni.

A hitet kezdetben a mindennapi létbizonytalanságuktól való szorongás szülte. Amikor az ember elkezdett földet művelni és állatot tenyészteni, ezek a kultuszok átalakultak. A magántulajdon megjelenésével megjelent az állam is, aminek a vallási kultuszok voltak a fő legitimációs forrásai. Ebben az időben, ha megnézzük a mitológiákat, gyakoriak az állatok és az ember-állat hibridek. Az emberiség fejlődésével az istenek egyre inkább antropomorf jellegzetességeket vesznek fel, de még nem emelkednek fel az „égbe”. Gondoljunk a görög istenekre.

A korai gazdasági rendszerek fejlődésével az emberiség szétszakad a többséget jelentő fizikai dolgozókra és a kisebbségben levő szellemi dolgozókra. Utóbbiak fokozatosan elszakadnak a fizikai dolgozóktól és a materiális valóságtól, a világ elől az eszmékbe menekülnek. Létrejön az idealizmus, ami legszebben Platón munkásságában jelenik meg.

A materializmus a kereszténység elterjedésével kerül évszázadokig a háttérbe, egészen a felvilágosodásig.

Ezután a rövid történelmi kitérő után rátérek a munkásmozgalom számára egy fontosabb kérdésre, a marxisták és a hívők viszonyára.

A marxista filozófia legfontosabb aspektusa a dialektikus materializmus, ami tagadja minden „természetfölötti” dolog létezését, mert az embert képesnek tartja bármi megismerésére a tudomány által. Feltételezi, hogy amit egy adott helyzetben képtelen az ember megismerni, az az adott kor technikai fejlettségéből következik. Ami tehát eltakarja az ember elől a világ totalitását, az önnön történetisége. Ezzel szemben a vallás azt tanítja, hogy az ember alárendelt istennek, az ő „szent titkai” miatt képtelen a világ teljes megismerésére és felfogására. Ez segítséget nyújt a mindenkori uralkodó osztályoknak a tömegek fegyelmezéséhez. Arról nem is beszélve, hogy dogmáival korlátozta az évszázadok során a tudományok fejlődését.

A képen látható versike fordítása:   

Isten tehénkéje 

Ingyen, én Istenem
Még a Miatyánkot sem olvassa föl.
"Azért kell templomba járni – mondja ő
Hogy attól jövedelem is legyen!"

Ezután a rövid történelmi kitérő után rátérek a munkásmozgalom számára egy fontosabb kérdésre, a marxisták és a hívők viszonyára.

A marxista filozófia legfontosabb aspektusa a dialektikus materializmus, ami tagadja minden „természetfölötti” dolog létezését, mert az embert képesnek tartja bármi megismerésére a tudomány által. Feltételezi, hogy amit egy adott helyzetben képtelen az ember megismerni, az az adott kor technikai fejlettségéből következik. Ami tehát eltakarja az ember elől a világ totalitását, az önnön történetisége. Ezzel szemben a vallás azt tanítja, hogy az ember alárendelt istennek, az ő „szent titkai” miatt képtelen a világ teljes megismerésére és felfogására. Ez segítséget nyújt a mindenkori uralkodó osztályoknak a tömegek fegyelmezéséhez. Arról nem is beszélve, hogy dogmáival korlátozta az évszázadok során a tudományok fejlődését.

Ezzel szemben mi a marxisták teendője? Verret szerint a legfontosabb a türelem. A vallásellenes propaganda elsősorban az ateistáknak imponál, az ingadozó hívőkre hat, de egy elmélyült hívőt nem téríti ki a hitéből. Az állami tiltás és az üldöztetés csak ront a helyzeten, mert mindig az az eszme erősödik meg a legjobban, amit üldöznek. Engelst idézi a szerző, aki gúnyolódva írta a blanquistákról és mindazokról, akik „a mufti parancsára” akarják ateistává tenni az embereket: „...Az üldözés a legjobb eszköz a nem szívesen látott meggyőződések serkentésére”. És hozzátette: „Annyi bizonyos: az egyetlen szolgálat, amelyet manapság az istennek még tehetünk, az, hogy az ateizmust kényszerrel hittétellé nyilvánítjuk és Bismarck egyházi kultúrharc-törvényeit általában a vallás betiltásával túllicitáljuk.”

A szerző szerint a marxistáknak türelemmel kell viseltetniük a vallásosok felé, de ugyanakkor a vita is szükséges. Hoz egy példát: kinek az érdekét szolgálja, ha a vallásos munkás inkább érez a vallásos főnökével közösséget, mint ateista munkatársával? Nyilván a burzsoáziáét, legyen az hívő vagy ateista.

Szerinte nem szabad megalázni vagy lenézni emiatt, tisztelettel kell felé fordulni. Mint írja: „A haladó gondolkodású és tevékeny hívő többet ér, mint a reakciós ateista vagy akár a tunya kommunista.”

A vallási türelemnek általánosnak kell lennie. A vallások alapvetően magukban hordozzák a gyűlölet magjait. Korábban egymás ellen hadakoztak. A mostani ökomenikus mozgalom azért terelte egy táborba a vallásokat, hogy közösen mehessenek harcba a közös ellenségeik az ateisták ellen.

A szerző szerint a vallás magánügy, de a legjobb, ha másodlagos identitás. Például én elsősorban hazafi vagyok, utána katolikus/protestáns/muszlim, stb. és nem érzek ellenségeskedést ateista polgártársam felé. Ugyanakkor az sem követendő út, amit azok az ateisták képviselnek, akik korábban vallásosok voltak. Ezekben megmaradtak maradványai a fanatizmusuknak, a szektásságuknak és a magasztos iránti vonzalmuknak. Ezekre jellemző, hogy törvényszék elé állítják az istenüket, mindenféle blaszfémikus, sátáni dologgal provokálják a hívőket. A racionalista ateizmus ezt kizárja, mert ez nem több, mint frusztrációból következő negatív vallás.

A vallás problémáját legjobban a (társadalmi) lét megváltozása hozhatja el, amikor az emberiség eléri a szocializmust és leomlanak az embereket egymástól elválasztó válaszfalak.

A szerző leírta a laicizmus alapelveit, mint ennek a türelemnek a gyakorlati megszervezését:

1. Az államot és egyházat szigorúan el kell választani: az állam nem tarthatja el az egyházat, az egyházi magániskolák nem kaphatnak állami támogatást. Az oktatás szabadsága szerinte csak pillanatnyi átmenet az oktatás társadalmi megszervezésének a folyamatában. Minden gyermek állampolgári joga a racionális nevelés, ezért szerinte előbb-utóbb szükségessé válik az oktatás államosítása.
2. A vallásgyakorlás szabadsága a véleményszabadság és az egyesülési szabadság talaján. A vallások szabadon létrehozhatnak egyesületeket, terjeszthetik a hitüket, természetesen a másik tiszteletben tartása mellett.
3. A véleményszabadság természetesen az ateizmus szabadságát is jelenti mind az egyének, mind az egyesületek vonatkozásában, beleértve a vallás bírálatának szabadságát is (a vallás egyébként sohasem fosztja meg magát az ateizmus bírálatának szabadságától).

Ugyanakkor a szerző szerint a különböző véres kultuszok nem hivatkozhatnak vallásszabadság vélelmére, hogyha például emberáldozatért, kannibalizmus gyakorlásáért, vagy másik vallási közösség, társadalmi csoport elleni uszításért, illetve hívek szabadságnak a korlátozásért éri őket retorzió. Erre azért van szükség, mert a türelemnek is van határa és ebbe nem fér bele az állampolgárok sérelme. Ugyanez, ha az egyház papjai az állam elleni felkelésre buzdítják a híveiket.

Verret szerint a marxisták fő harcvonalai a gazdaságban és a politikában vannak és teljesen felesleges hitvitákba bonyolódni, ugyanakkor fel kell lépni a klerikalizmus és az állam és az egyház összefonódása ellen. Meg találni az utat a hívekhez, ráébreszteni őket a gazdasági helyzetükre, a kizsákmányoltságükra, hogy rájöjjenek, hogy valójában egy csomó érdekünk közös velük. Az ő számára lehet cél, hogy elérje a mennyei paradicsomot, de ez nem zárja ki a közös munkát a „földi paradicsomért”. Egy haladó gondolkodású hívőtől a tevékeny kommunista mindenesetre többet tanulhat, mint egy spekulatív marxistától - vagy „marxizálótól” Az ő közös cselekvésük gazdagabb lesz, mint bárminemű szektás fecsegés, még ha ebből teljes materialista gondolatközösség tárul is fel, írja a szerző.

A szerző záró sorai:

„A marxisták a vallásra vonatkozó megértő koncepciójukból vezetik le mindazokat az elméleti indokokat, amelyek alapján türelmet és tisztelet tanúsítanak a hívők iránt. Ezt a közös cselekvés eleven megbecsüléssé fejlesztheti, és a gyakorlatban is megalapozhatja azt a reális testvériséget, amely erősebb, mint az eszmék különbözősége. Az, hogy a hívő karitatív tevékenységnek nevezi azt, ami a marxista szótárban testvériség, mar igazán nem számít. Egyedül az ember győzelme számít.”

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

Mi a munka? Az emberi élet alapja és a társadalom integráló elve. Az érték, a jólét, megélhetés, az emberi önbecsülés forrása. A habitus formálója, az élet pozitív kerete. Álljunk meg egy pillanatra! Nem lehet, hogy azóta van a munkának ilyen jó sajtója, mióta a neki tulajdonított jótéteményekkel egyáltalán nem rendelkezik?

Az érett jóléti társadalmak ideológiai üzenete elég nyilvánvaló volt: „Mindegy, mi a munkád, kisfiam, csak fizessék meg rendesen!” Ma az üzenet valahogy így hangzik: „Mindegy, hogy megfizetnek-e, csak legyen munkád!” Ne a jólétért, ne a személyes felemelkedésért dolgozz, dolgozz azért, hogy legyen munkád! A legszorgalmasabban, leghűségesebben, legtöbbet dolgozók között valamennyi fizetéssel is járó munkahelyeket sorsolunk ki! A „munka” többé nem valami, amit (kényszerűen) csinálunk, hogy általa elérjünk értelmes célokat, hanem valami, amivel vagy rendelkezünk, vagy nem: egy exkluzív árucikk, egy szociális fétis, egy presztízsértékű jav, amiért az ember bármire képes kell, hogy legyen. Ebben az uralkodó ideológiai diskurzusban nem a munka termeli a tőkét, hanem a tőke hozza létre kegyesen a munkát. A „munkahelyteremtés” – vagyis a megélhetésre feljogosító jogi státuszok létrehozása humanitárius cselekedet, az erre képes gazdasági szereplők kegyei bármit megérnek. A tőkét ide kell csábítanunk, az általunk uralt territórium lakosságát kénye-kedvének kitennünk, ha jót akarunk. Isten őrizz, hogy a drága tőkét bármivel elijesszük, még itt hagy minket és mi lesz a munkahelyeinkkel? Senkik lennénk, elveszítenénk emberi mivoltunkat, „hasznosságunkat”, „megélhetésünket”, társadalmi presztízsünket! Ma már nem a munkahelyeknek van szüksége ránk, hanem nekünk van szükségünk a munkahelyekre.

„Hát, egy nagy büdös lófaszt.”

– gondolja a Daniel Yankelovich, Rainer Zoll vagy David Coupland által különbözőképpen leírt és utóbbi által [Generation X, Tales for an Accelarated Culture, New York, 1991.] „X generációnak” nevezett demográfiai szegmens tipikus képviselője. Gorz szerinte ez a sajátos nemzedéki élmény azt mutatja, a munkával kapcsolatos mentalitás megváltozása megtörtént, csak ezt a bérmunka fennálló rezsimje nem követte le. A generációs megkülönböztetés jelentősége ez esetben nem elhanyagolható: ahol a munkahely egyre kevesebb, ott meglehetős versenyelőnyben vannak veled szemben azok, akiknek már akkor is volt, amikor te még meg sem születtél. OK boomer! A „bizonytalan foglalkoztatottság furcsa hősei” [Paul Greil, Anne Wéry: Héros obscurs de la précarité, Párizs, 1993.] nem találták meg a módját, hogy tapasztalatuknak politikai képviseletet biztosítsanak, nem termelték ki a „gyakorlati tudás technikusait” (techniciens du savoir pratique) – ahogy Sartre azokat nevezte, akiket Gramsci „organikus értelmiségnek”. Ennek Gorz szerint egyszerű oka van: a folyamat úgy termelte ki az X és Y nemzedéket, hogy annak tagjai a folyamatnak csak elszenvedői voltak, nem alanyai. Ezt ki kell fejtenünk.

A munka „varázstalanítása”

„A munka az emberi élet alapja és a társadalom integráló elve?” Az ilyen értelemben vett munka már rég nem létezik, csak egy fantom, kísértet, represszív spektrális jelenlét, melyet a rá való hivatkozás hív életre. Az ilyen értelemben vett társadalom, az egyenlő polgárok közössége sem létezik már. A munka „társadalmi hasznosságának” hangsúlyozása csak a társadalom hiányát hivatott eltakarni. A „munka világa” a rendszer kegyeltjeinek exkluzív szigete. De van-e a világon e kívül számunkra hely?

Ahol a „munkavállalónak” többé nem a munka, hanem a mindenkori éppen aktuális munkahely iránt kell elkötelezettséggel lennie, ott sajátos folyamat megy végbe: a munka fogalmának pozitív tartalma (mint produktív tevékenység, mint a társadalmi integráció elve, mint értelmes, tartós elkötelezettség, mint önbecsülést adó hivatás) evakuálva lesz a munkás és munkahely közti jogi viszonyrendszerből és azon kívül, a munkás személyes életében bukkan fel újra. Ha a fragmentált és mindenki egyéni problémájává tett pénzkereset nem képes többé ellátni a munka egykori társadalmi funkcióját, nem ad stabil egzisztenciális hátteret, nem adja az élet értelmességének érzetét, nem teremt kötelékeket az emberek között, akkor a munka bizonyos értelemben „felszabadul”. Azon ember számára – vagyis az egyre növekvő többség számára – akinek nem adatik meg az a versenyelőny, hogy az „elit munkaerőhöz” vagy a „szellemi szabad-foglalkozásúak” krémjéhez tartozhasson, az „élet” és a „foglalkoztatás”, a „munka” és a „pénzkereset” egymással szemben álló fogalmak lesznek. A „foglalkoztatás” világa egy az életvilág felett álló, azon élősködő szerveződésként jelenik meg, melynek a „posztmunkás” életében csak eszköz-szerepe lehet, mely iránt a „humán erőforrás” maga is csak mint parazita, csak mint kalóz viszonyulhat: ideig-óráig belekapaszkodik egy-egy munkahelybe, kiszívja belőle, amit lehet, és gyorsan továbbáll, hiszen az „élet máshol van”. Szükséges bizonyos időközönként munkát vállalni, hiszen ez az anyagi erőforrásokhoz való hozzáférés egyetlen legális módja, de az ezzel töltött időt szükséges minimalizálni is, hiszen a pénzkeresés elrabolja az értelmes alkotó tevékenység elől az időt. Ezzel párhuzamosan az emberek foglalkoztatása a tőke szempontjából is elveszíti közvetlen produktív jellegű hasznosságát, egyre inkább politikai kérdéssé, a lojalitás jutalmazásának, a társadalom pacifikálásának hatalomtechnikai eszközévé válik. Szemben az ipari társadalom érett korszakával, a munka ma már nem a termelést, hanem direkt módon a társadalmi kontrollt szolgálja – ami egyre újabb és újabb kamu munkahelyek generálását eredményezi (lásd). Az értelmetlen munka nem véletlenül értelmetlen: funkciója az, vagy az is, hogy demoralizálja és dekapacitálja végzőjét: megvegye annak passzivitását. Emberek sokaságát nem azért foglalkoztatnak, hogy csináljanak valamit, hanem hogy addig se csinálhassanak semmit. „Hasznos, értelmes munkát végezni” és „pénzt keresni” egyre látványosabb ellentétbe kerülnek egymással. Abban a relációban, ahol a tőke felfelé, a munka lefelé gravitál, az elérhető és elérni érdemes alkalmazotti státuszoknak egyre szűkülő halmaza egyre inkább azok privilégiuma lesz, akik megengedhetik maguknak, hogy megszerezzék a szükséges kvalifikációkat. Jól megfigyelhető ez mikroszinten, így egy vállalati munkahelyi szociális tér szereplői között: az elvégzendő feladat a nagyobb döntési jogkörökkel rendelkezőktől fokozatosan halad lefelé addig a játékosig, akinek már nincs jogköre (vagy zsarolási potenciálja) azt lejjebb görgetni. Megfigyelhető makroszinten is: a nagyobb tőkés érdekeltségek (multinacionális nagyvállalatok, államok és globális pénzügyi szervezetek) által osztott „munka” megnyerésének gyakori feltétele, hogy az azt elvégezni kívánó fél egy másik privilegizált szereplővel társuljon, aki aztán a bevétel egy részét pusztán helyzete „jogán” elsajátítja, majd a nyertes generál kivitelezőtől a csomag egyre kisebb és kisebb részekre osztva egyre alacsonyabb és alacsonyabb fokú (szub-, szub-, szub-) alvállalkozókhoz kerül leosztásra – a bevétel hányadáért – akik végül azt ténylegesen elvégzik. Minél lejjebb haladunk ebben a hálóban, a munka annál kézzelfoghatóbb és ezzel együtt a jogi viszony egyre informálisabb, a bevétel egyre bizonytalanabb lesz – minél feljebb haladunk, a munka annál inkább immateriális, sok esetben csak egy-egy döntési kompetencia gyakorlása (értsd: aláírási jog). (Érdekesen képezi le ez a jelenség „konkrét” és „absztrakt munka” Iszaak Rubintól származó, illetve általa Marxtól eredeztetett megkülönböztetését. Lásd.) Szarkasztikusan kisarkítva tőke és munka antagonizmusa új és váratlan módon termelődik újra: az ellentét azok között lesz, akik egyfelől rendelkeznek munkahellyel és ezért megengedhetik maguknak, hogy ne dolgozzanak, másfelől nem rendelkeznek munkahellyel és ezért kénytelenek dolgozni. „Eleve gyanús, amit megfizetnek” – gondolhatja az X/Y nemzedék fenti tipikus (bár trágár) öntudatra ébredt képviselője – „nem lehet valami értelmes dolog, hiszen csak a fennálló rend szempontjából hasznos pozíciók betöltését fizetik meg, bármely értelmes tevékenység pedig szükségképpen a fennálló renddel szemben hat.” Mi kell ahhoz, hogy ilyen módon „öntudatra” ébredjen?

A társadalomban élés költségvonzata

Mindenki, aki olvas és hallgat libertárius bloggereket és podcastereket, tudja, milyen szinten akadálya az állam a gazdaság szabad és spontán fejlődésének. Mindenki más, aki olvas marxista szerzőket, tudja, hogy ez mennyire nem igaz. Az állam feltétele a gazdaság növekedésének, és ez nem az állam dicsérete, éppen ellenkezőleg. A modern állam és a kapitalizmus fejlődése szigorúan korrelatív, nem csak abban a naiv értelemben, amennyiben az egyre nagyobb tőkekoncentráció egyre nagyobb jogi védelmet, az állami erőszak-monopólium egyre nagyobb mértékének megszerzését igényli. Arról is szó van, hogy ahhoz, hogy a tőke ciklusai zavartalanul működhessenek, egyre nagyobb szükség van egy ahhoz képest preegzisztens infrastruktúra létezésére. Ilyen a közlekedés lehetősége, a közművesítés, az energiaellátás, de ilyen a munkaerő, mint természeti erőforrás minősége (egészségi állapota, képzettsége) is. Ilyen a fogyasztási igény és annak anyagi fedezete, melyet a termelési direktívák meghatározása adottnak tételez, de ugyanúgy elő kell állítani előzőleg. Végeredményben ilyen a társadalmi rend maga. Ezen háttere a profitáló tőkés termelésnek annak szempontjából adottság. Előállítani és fenntartani ezt azonban egyre költségesebb, viszont nem működhet piaci alapon. A társadalmi rend értelme nem azon mérhető, mennyi hasznot hajt önmagában (semennyit), hanem hogy mennyi haszon keletkezését teszi lehetővé, ha van, és lehetetlenné, ha nincs. Nagyságrendje túlmutat a fogyasztási javakat előállító vállalatok kapacitásán, ezért a jól működő kapitalizmus társadalmi költsége mindig az államot terheli.

Ahhoz, hogy a kapitalizmus fenntartható legyen a reálgazdaság növekedése nélkül, a munkaerő reprodukciós költségét kell csökkenteni. Ez nem működhet másként, mint úgy, hogy az ehhez szükséges munkát (a társadalom fenntartási költségét) az egyénekre kell terhelni, és mindezt úgy tálalni, hogy ezáltal növekedett a szabadságfokuk. Létre kell hozni, le kell gyártani a poszt-fordista dolgozói szubjektivitást. Úgy kell alakítani a piacot, hogy az egyéni „önfenntartás” maga is kívánatos árucikk legyen. Tökéletes példa erre az egészségügy, de különösen a pszichiátria működése, ahogy azt Jacques Attali vagy Günther Anders leírja: miközben úgy van eladva, mint „értékmentes” tudományos diszciplína, ne felejtsük el, hogy el van adva. Ha valaki rosszul érzi magát ebben a világban, annak az orvostudomány a következő elképzelést kínálja: a baj vele, a beteggel van, de ez a baj egyéni probléma, mely egyénileg orvosolható. Szerencsére az egyéni gyógyulás, mint termék, megvásárolható. A tudomány úgy működik, hogy egy adott problémára ad egy adott választ, egy zárhoz egy kulcsot, melyhez való hozzáférés privilegizált, a felkent szakértőtől beszerezhető, nagyrészt általa megszabott áron, mely helyzet a szakmai képzések befogadóképességének szabályozása, és a tudás tulajdonként való kezelése által tartható fent. (Gondoljunk Paul Feyerabend munkásságára, ha a tudomány e mítoszának kritikáját keressük.) Ugyanez történik az oktatásban: mindenki egyre inkább maga kell, hogy menedzselje a saját képzését, maga kell megvásárolja azt a tudást, mely által jobban kereső bérmunkás lehet. Ez párhuzamosan zajlik a tudás „demokratizálásával”, ahol is ez leértékelést jelent. A hegemón diskurzus szerint mindenkinek joga van mindent tudni, és egyik ember tudása sem ér többet a másiknál, és ha a te fixa ideáid nem juttattak téged presztízzsel járó pozícióba, elveszítetted a versenyt, de fel a fejjel, majd legközelebb több sikered lesz – a fő, hogy állandóan figyeld, menedzseld magad, hogy rendelkezz a kívülről elvárt tárgyiasult javakkal. Jobbról egy olyan társadalomba tolnak minket be, ahol életünket a túlélés napi szintű menedzselése tölti ki, és ez úgy van számunkra eladva, mint egy szabadon választható verseny, melyben nyerni is lehet, balról pedig a még a felszínen lévők privilégiumainak védelme jelenti horizontot.

Az előző fejezetben tárgyalt válságra a kapitalizmus két választ tudott adni. Az egyik, melyet neoliberálisnak nevezhetünk ez a fajta radiális (központból induló sugarak) elven működő „önmegfigyelő hálózati társadalom” (Attali) vagy „programozott társadalom” (Alain Touraine), ahol mindenki egyéni felelőssége, hogyan alkalmazkodik a tőke igényeihez, melyekre persze nincs ráhatással. Ennél sokkal nagyobb esély van a kapitalizmus autoriter menedzselésére (különösen a periférián), ahol a társadalmi dezintegráció nagyobb monopolhelyzetben lévő gazdasági, szakértői, oligarchikus blokkokba ütközik, melyek rákényszeríthetik igényeiket a lakosságra. Nem kevés joggal gondolhatja a neoliberalizmus kevés elvi híve, hogy maguk is kisebbségben vannak.

Az önteremtő társadalom

Miért nem szubjektiválódott a prekarióta nemzedék tapasztalata? Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell értenünk, hogy a problémára nincs „társadalmi” megoldás – a probléma maga a társadalom, mint olyan. „A szubjektiváció a szocializáció ellentéte” – írja Alain Touraine az „önteremtő társadalomról” szóló eszmefuttatásában [Production de la societe, 1973.]. A szocializációról, mint a társadalmilag hasznos emberek előállításáról szóló közkeletű elképzelés alapja az a sok társadalomtudós által osztott nézet (mint például Talcott Parsons vagy Jürgen Habermas), miszerint az egyének közti sikeres együttműködés kulcsa a társadalom, mint szabályrendszer megfelelő interiorizálása, belsővé tétele. A társadalom szimbolikus hálója hordozza tehát a produktív kommunikáció, értelmes szociális kötelék szervezőelvét, melynek az egyéni szubjektivitás csak funkcionális támasza, a rárótt „szerep” animátora. Ennek Alain Touraine szerint egy félreértés az alapja, mely nem más, mint az „Én” mint formális elv és az „Én” (Ego) mint imaginárius entitás egymásra vetítése. A szubjektum definíció szerint az, aminek nincs külső oka – önmagát „okozza”. A szocializáció ebben az értelemben előregyártott „identitások” előíró felkínálása az azonosulás számára, mely eltakarja, elveszi az alany képességét a szubjektivációra, az „ön-teremtésre”, melyet csak egy valódi „nevelő” stimulálhat. A nevelés – szemben a társadalmi intézmények (magcsalád, iskola, katonaság, munkahely) által gyakorolt kondicionálással, indoktrinációval, tréninggel az alanyt nem mint szociális lényt, hanem mint szingularitást szólítja meg, hívja életre azzal, hogy annak mint ilyennek önértéket tulajdonít és ezáltal az önbecsülés képességével ruházza fel. Ez lényege szerint nem társadalmi viszony, ezért szükségképpen szemben áll mindazzal a fegyelmező elvvel, melynek egy modern társadalomban a munkaviszony a paradigmája.

A modernitást mind Habermas, mind Touraine úgy ragadják meg, mint az élet és a társadalmi cselekvés szféráinak egyre elvontabbá válását (Max Weber): egyfelől felszabadítja az egyént a személyi függés rendszereiből, másfelől a társadalmat mint tárgyiasult organizációt teszi csak megfoghatóvá, mely indifferens az egyéni idioszinkráziákra és nem-formalizálható interakciókra. Közösség (Gemeischaft) és társadalom (Gesellschaft), kultúra és piac, értelem és cselekvés többé nem redukálható egymásra. A társadalom működése (a „technostruktúra”) elérhetetlen lesz a spontán intuíció számára és egyre inkább technokrata jellegű hozzáférést igényel. Milyen hatással van ez az egyéni autonómia lehetőségére? Habermas szerint az autonóm cselekvés feltétele a kommunikáció szférája, melynek normatív elvei garantálják a szereplők közti horizontális viszonyt. Tourane úgy gondolja, ahhoz, hogy ez megvalósuljon, eleve az kellene, hogy a szereplők elvonatkoztathatóak legyenek azoktól az intézményi viszonyoktól, melyek a kommunikáció értelemadó aspektusában asszisztálják őket. Ennek megfelelően Gorz értelmezésében Habermas nem feltételez autonóm szubjektivitást másról, mint a kommunikatív szituációról, „életvilágról”, az egyén szabadsága pedig nem lehet egyéb, mint saját érvényesülő, elismert életvilágának szubjektív korrelátuma. A „közösségelvű” politikai filozófia (mint Michael Sandel, vagy az „Új Jobboldal” pápája, Alain de Benoist) játéka Tönnies már idézett megkülönböztetésével (közösség versus társadalom) itt kap egy új ívet: a konstitutív közösség (az állam különböző szintjeinek) pozitív aspektusait átvinni a kooperatív közösség fogalmára egy fontos csúsztatást tartalmaz. Míg a konstitutív közösség az, amibe beleszocializálódik az ember, aminek határai a valóságának határai, addig a kooperatív közösség (neighbourhood, a Leo Löwenthal kutatásaiban használt értelemben) a cselekvés közege. Amikor tehát „le akarjuk növeszteni a társadalmat” (Serge Latouche), a saját meglévő életvilágunkat (németül Heimat) akarjuk „totalizálni”, a konstitutív közösség rangjára emelni. Így lesz a kommunikatív cselekvés egalitárius normatív elve (és nem egy zöld ellenállási mozgalom) az antimodernista (identitás)politika foglya. Nekünk azonban Gorz más útvonalat ajánl.

Egyrészt Axel Honneth kísérletét tartja figyelemre méltónak, aki az identitás helyett a nem-identikusra, a társadalmi elismerés deficitjére vezeti vissza az autonóm cselekvés igényét, másrészt Touraine modelljére, melyben a társadalom szimultán igénye az integrációra és követhetetlen változásra magát a társadalmat, legalábbis annak szubjektív korrelátumait, tapasztalatát szünteti meg. Miután az ember stabil helye a társadalomban megszűnik, saját életére vonatkoztatott haszonelvű számításai értelmezhetetlenné válnak, rákényszerül arra, hogy életének „értelmét” saját magából vezesse le. Ennél fogva az önrendelkezésért való központi konfliktus a munkásként való absztrakt jogok helyett a direkt spontán testi önrendelkezés köré rendeződnek, a tét nem a társadalom, hanem önmagunk használata. Nem véletlenül váltak az abortusz és az eutanázia korunk jellemző szimbolikus témáivá. Ebből a szempontból persze minden olyan törekvés, mely a társadalmat, mint totalitást próbálja megragadni vagy rekonstruálni, kontraproduktív. Az antikapitalista politika spektrumán Touraine reformista.

Az autonómia autonómiája

Miközben a munka egyre kevesebb és egyre bizonytalanabb, továbbra is a jövedelem egyetlen legitim formája. Olyannyira, hogy ma már a klasszikus tőkés is bérmunkás: saját vállalati birodalmának vezetői szintű, meghatározott bérsávba besorolt alkalmazottja. (Ez utóbbi állítással vitatkoznunk kell: a tőkejövedelmek is legitim jövedelemforrások a mai rendszerben, és a tőkések jövedelmének jelentős forrásának tekinthetők. Igaz a jelenlegi elemzés nem erről szól, de ne hallgassuk el létezésüket. Csak hogy egyértelmű legyen: természetesen nem a munka a jövedelem forrása, hiszen tőkés társadalomban élünk, és a bérmunka csak egyike a névleges jogcímeknek, melyeken a polgárok jövedelemhez juthatnak. A bérmunkáért járó jövedelem mértéke nincs arányban a befektetett erőfeszítéssel, hanem a munkások alkupozíciójának függvénye. Amiről szó van, az az, hogy a bérmunka, szemben a munkával, vált az uralkodó diskurzusban az érték forrásává, a hatalmi pozíciót legitimáló tényezővé. Nincs olyan abszurd méretű vagyonkoncentráció ma, ami ne úgy lenne láttatva, mint tulajdonosa kemény munkájának és leleményességének gyümölcse. A hegemón ideológia összemossa a bérmunkát az általában véve vett produktív tevékenységgel, ahogy erre korábban utaltunk, hogy ezzel azt a látszatot tartsa fenn, hogy a bérmunka általában véve kívánatos emberi tevékenység, mely számottevő tőkefelhalmozás forrása lehet, ami természetesen nem igaz. Ebbe az összemosásba mi is belecsúsztunk a retorikai hatás kedvéért, de a félreérthetőséget ez úton is szeretnénk elkerülni.)

Ez a korábbiakban felvázolt helyzet kétféle – elsőre leheletnyi különbséget mutató – társadalmi rend irányába mutathat. Az egyikben a munka megszűnik a jövedelem egyetlen forrásának lenni és egyike lesz az autonóm egyének sokféle aktivitásainak („multi-aktivitás”), a másikban az autonóm egyének sokféle aktivitása mind potenciálisan munka lesz, vagyis az emberek életének bármely rezdülése árucikké lesz tehető („pluri-aktivitás”). Nehéz megmondani, hogy ha én életemet annak teljes tartamában közvetíteném, egy hálózati felületen streamelném, hogy megfelelő percdíj (bitcoin, token, bármilyen virtuális valuta) fejében bárki nézhesse, éppen mit csinálok (ez a második eset), mit csinálnék másképpen, mint egyébként? Egyfelől kevesebb munkát kellene vállalnom és ezáltal nagyobb szabadságom lenne, másfelől tevékenységemet hosszú távon befolyásolná, mivel tudnám növelni a bevételemet – a nézettségemet. Életvitelemet tekintve versenybe kerülnék hasonszőrű „vállalkozó” társaimmal abban, ki „érdekesebb”, ki bizarrabb, szenzációsabb. Nem figyelhetjük meg ezt már ma is a szociális médiák, tartalommegosztó érdekeltségek világában? Ennek a politikai harcnak a tétje személyes autonómiánk státusza: meg tudjuk-e őrizni magunknak, vagy alá kell rendelnünk megélhetésünk kívülről diktált szükségleteinek?

A „pluri-aktivitás” képzete ma is tetten érhető nagyvállalatok gyakorlatában és munkaügyi biztosok, hivatalok terveiben. Sok esetben egy munkavállalót nem egy adott munkahely foglalkoztatná, hanem lehetőség lenne egy általános „aktivitási szerződés” kötésére, mely a munkaerő ilyen tartalmú szerződéses viszonyban lévő vállalatok egymás közötti munkaerőigényeinek megfelelő fluktuációját valósítaná meg. A szerződés hatálya alá eshet bármely olyan aktivitás, mely a munkavállaló „társadalmi” vagy „professzionális” hasznosságát növelné, mint a továbbképzés vagy a gyermekvállalás. Ezáltal a munkáltatók maximálhatják a munkaerő „kihasználtságát”.

Más elképzelések szerint – „multi-aktivitás” – a munkaidő fogalma terjedhetne ki a dolgozó napjainak teljes tartamára, mikor is az előírt feladatait – azok jellegétől is függően – potenciálisan a nap bármely órájában teljesítheti, saját kényelmének megfelelően. A „munkaidő” így „permanens alku” tárgyát képezheti. Jól látható, hogy ebben a viszonyban egy munkavállaló nem redukálható a teljesített munkában mérhető haszonra. A vállalat a munkaerő-állományt egészében tekinti legfontosabb erőforrásának, és úgy fogja fel, azok integrált, kollektív tudásának értéke a dolgozók autonómiájának növelésével párhuzamosan nő. (Nem nehéz itt felfedezni az operaismo korábban említett szemléletének nyomait.) Ennek megvalósulása a „munkalapú” társadalommal való formális leszámolás lenne, elmozdulás az ókori athéni mintára elképzelhető „kultúraalapú” társadalom felé, mely tagjainak személyes fejlődését önértéknek tekinti.

Kijárat

Meg kell találnunk a módját, hogy ezt a válságot ne a korábbi állapot restaurációjával próbáljuk meg orvosolni, ide-oda építve egy-két vaskohót, hogy munkát adjunk a felesleges embertömegnek, hiszen dolgozni az annyira, de olyan hasznos. Létre kell hoznunk az értelmes alkotó tevékenységek olyan intézményrendszerét, melyek minél távolabbra vannak a tőke normalizáló intézményeinek hatókörétől. Ez természetesen nem várható csak azoktól, akik kívül kerültek a megélhetés gépezetén, de láthattuk, hogyan hívják életre a tárgyalt gazdasági folyamatok a tőke-munka kontinuumon kívül képződő szubjektivitást mint strukturális szükségszerűséget, hogy ez amolyan „feedback loop”-ként generálja önmaga létokát. Akiknek a „hivatalos” társadalmi hasznosságból nem jutott, azoknak marad a „felelősség”, a gondoskodás ethoszán (Anthony Giddens) alapuló kollektív cselekvés, mely idővel képes kell legyen intézményesülni. Mindazonáltal Gorz megkülönböztet három politikai – vagyis a képviseleti rendszer szintjén is felvállalható – célt, elvet, melyek együttes teljesülése biztosíthatná a „bérmunka társadalmából” való békés kivonulás lehetőségét. A felsorolt elvek megvalósulásának mikéntje nem tartozik vizsgálatának tárgyához, fogalmazzunk úgy, hogy ezek a bérmunka világán, annak logikáján kívül eső produktív tevékenység által szervezett társadalmi rend alapjai, betekintés egy lehetséges és talán kívánatosabb jövőbe. Az elvek a következők:

(1) Garantált feltétel nélküli „alapjövedelem”

A garantált jövedelem kérdésében el kell tudjunk határolódni annak neoliberális változatától (Friedman, Mitschke), amely a munkanélküliség jelenségét azzal magyarázza, hogy bizonyos munkákért nem éri meg az önfenntartáshoz elégséges bért fizetni, így egy elenyésző garantált alap bevétel (workfare) egyfajta másodlagos munkaerőpiacot teremtene. Ennek természetesen kimondatlan előfeltevése, hogy aki nem dolgozik, az biztos nem akar. Valójában a szakmai kvalifikációknak híján lévő munkaerő azért munkanélküli, mert a képzettséget nem igénylő munkahelyeket jobb híján elfoglalják az azokra nagyobb eséllyel pályázó szakképzett munkások. E mellett elképzelhető egy olyan „megélhetési bevétel” (revenu d'existence), mely nem teszi a munkavállalást állandó létszükségletté, de ösztönzi a határozott idejű foglalkoztatást. Önmagában ez a is „munkaadók” javára válna, hiszen ennek arányában csökkenthetnék a munkabért. Az elegendő mértékű alapjövedelem (revenu social suffisant) logikája éppen ellenkező: e mellett senki nem kényszerülne arra, hogy állandóan vagy időről-időre bármilyen munkát elvállaljon, a polgárok választhatnának idejük használati és csereértéke között. Ez egy generatív policy (Anthony Giddens), melynek lényege, hogy felszabadítsa az emberek munkáját a kényszer alól és lehetővé tegye annak autonóm felhasználását. Nem szűnnének meg dolgozni, éppen így kezdhetnének végre el. Az, hogy feltétel nélküli legyen (persze adott territoriális keretek között) azért szükséges, mert amióta a munkást nem munkaideje, hanem kreatív kapacitása alapján dolgoztatják, fizikai lehetetlenség a tevékenységét egzakt időintervallumhoz kötni, és esetlegesen egy ilyenhez rendelni jövedelmi jogosultságát. További kérdés, hogy ha feltételként szabnánk a közérdekű munkát, miként legyen kezelve a kényszerű, de nem fizetett munka, mint a házimunka, vagy a betegek és idősek gondozása? Akik erre kényszerülnek, azok helyzete nem fog változni attól, ha jövedelmet kapnak, munkájukat azonban leértékelné. Ki döntené el továbbá, hol húzódik a határ produktív és reproduktív munka között? Mindenki minden tevékenységét monitorozni és listázni kellene, az öncélúságuk folytán működő emberi kapcsolatok (és önmagunk fejlesztése) szabványosítva és értékelve lennének, megszűnne „önzetlen” mivoltuk.

Korunk elosztási rendszerének legnagyobb rákfenéje, hogy míg a javak termelése és a tőke felhalmozása nem a munkaidő arányában történik, a bérezés, vagyis a javak visszaosztása igen. Tapasztalatból tudjuk, hiszen erre tanít minket a poszt-fordista ipar (és ezt a fejlett országok vállalati szférája is evidenciaként kezdi kezelni, lásd itt, hogy a termelési potenciál maximumának eléréséhez nem szükséges a termelőerők közvetlen kihasználásának maximuma, sőt, egy pihentebb, kiegyensúlyozottabb életvitelű munkás nyilvánvalóan hatékonyabban dolgozik. Ebben a termelési rendben, ahol a munkaidő fogalma egyre inkább értelmét veszíti, az „értéktörvény” (Marx: Wertgesetz) helyett érdemesebb Jacques Duboin (1931) meglátásaihoz, vagy egy másik Marxhoz, a Grundrisse (1857) szerzőjéhez fordulnunk és azt mondanunk, a javak elosztásának nem az objektíve mérhető munkaidő, hanem a társadalmi szinten megtermelt használati érték arányában ideális megoszlania, mely – lévén a virtuálisan végtelen kreatív potenciál alapja a munkások kollektív tudása – nem számszerűsíthető egyénre lebontva. Szükségszerű tehát, hogy miután felszámoltuk a klasszikus értelemben vett pénzforgalmat, a társadalmi szinten felhalmozott használati érték egyenlő megosztására törekedjünk, melyet egy kizárólag erre a célra forgalmazott „fogyasztói valuta” lehet hivatott materiálisan reprezentálni.

Vegyük tehát észre, hogy amit Gorz „alapjövedelemnek” nevez, teljesen más, mint amit mai szociáldemokrata és neoliberális döntéshozó-aspiránsok a zászlójukra tűznek (UBI). Itt sokkal inkább a „megélhetési javak köztulajdonba való vételéről” (Chris Turner: „pooling of the resources”), „kommunizációról” van szó.

(2) „Az idő újraelosztása”

A munkaidő ellenőrzés alatt tartása a munkaerő-állomány fegyelmezésének mindig is kiemelt eszköze volt, gondoljunk a japán mintára Németországban is elterjedt „nullaórás” szerződésekre (Arbeit auf Abruf), melyek nem írnak elő meghatározott időtartamot, azt viszont igen, hogy az alkalmazott bármikor azonnal behívható legyen. Amennyiben lehetséges a társadalom kreatív potenciáljának növelése a munka felszabadítása által, ez a jelenleg zsarolási potenciálként használt bizonytalansági tényező is a nagyobb fokú rugalmasság eszköze lehetne. Volt már ennek radikális irodalma [Michel Albert: Le Pari français, 1982.], és lehet példákat találni érdekes kísérletekre (mint a Rabot Dutilleul mérnöki vállalatnál 1996-ban bevezetett rendszer, melyben öt egységnyi munkaidőből – legyen az nap, hónap vagy akár év – egyet egy dolgozó kötelezően tartalékos állományban kellett töltsön). Az önkéntes munkák szaporodásával bevezethetőek és általánossá tehetőek lehetnének a „sabbatical” periódushoz hasonló tartós szabadságolások, így megoldható lenne, hogy az egyre kevesebb munkahelyből minél szélesebb körben juthasson mindenkinek, miközben az egy emberre jutó munka egyre kevesebb lenne. A kezdeti átmeneti időszakban ennek gazdaságos számítása rengeteg kísérletezést igényelne, de idővel a technikai fejlődés és a munkaerő felszabadulása által az össztársadalmi használati érték is olyan mértékben bővülne, hogy nem állna elő nélkülözés – feltéve, hogy a jelenlegi tendencia folytatódik és az elérhető munkahelyek száma stabilan csökken.

(3) A város átalakítása

Végezetül a munkások potenciáljának növekedésével a szociális tér is átalakulna, a közösségi életnek alárendelt „policentrikus” településszerkezet lenne a megszokott, mint amilyennek a nyolcvanas években Parthenay városában láttuk prototípusát. A klasszikus pénzforgalom és kapitalista termelés megszűnésével a szociális kooperáció szervei olyan csereintézmények lennének, melyek a húszas évek Németországában tűntek fel és a harmincas években váltak az Egyesült Államokban is ismertté, ezeket LETS-eknek nevezik [Local Exchange Trading Systems / Kooperazionsringe]. Ezek alapja a „szeriális reciprocitás” elve (Claus Offe, Rolf Heinze), vagyis a kölcsönös segítség ciklikus ismétlődése egy annak megtörténtét és volumenét igazoló, ezáltal a cserét mediáló „időpénz” segítségével. Ez nem átruházható vagy felhalmozható, nem bír olyan fétisjelleggel, mint az általunk ismert pénz és bizonyos időn belül elévül. Ez egyszerre motiválná a kölcsönös együttműködést és „büntetné” a pazarlást, hiszen minél többet venne ki valaki a rendszerből, annál többet kellene visszaraknia. A LETS kimagasló előnye egyfelől az új technológiák kollektív elsajátításának az elsőbbsége („szocio-technokratikus professzionalizáció”), másfelől a helyi közösségek kitágulása (a segítségre szorulók mozgásterének növekedése), harmadrészt a lokális, személyes viszonyokon alapuló gazdaság előnybe helyezése a globális árucserével szemben, melyet persze nem zárna ki. Hátránya a rendszernek, hogy előnyei csak a klasszikus pénzpiac megszűnésével érvényesülhetnének igazán, addig a „valódi” állami fizetőeszköz szükségképpen előnyt élvezne.

Összegzés

A fentiekben bemutatott három elv egy olyan társadalom működését példázta, mely a kapitalista gazdaság gyakorlati kritikája, összhangban a „poszt-bérmunkás” szubjektivizációjának logikájával. Egy így működő emberi közösség vajon mennyiben hagyja majd korlátozni magát a tőke által megszervezett elvont állami keretektől, melyek megszűnésére természetesen – a globális emberi társadalom komplexitása folytán – nem számíthatunk? Az állam nem fog feloldódni ebben az „életvilágban”, utóbbi azonban képes lehet önnön tapasztalatát politikai tudatosságként megélni és a tágabb kontextusra visszahatni, makro- és mikrofolyamatok közti újfajta közvetítőként lépni fel.

Gorz „utópiája” nem egy pozitív látomás, hanem egy negatív, sokkal inkább értelmezhető úgy, mint egy eliminációs program végkifejlete. Főbb pontjait a következő tagadásokból vezette le:

NEM számíthatunk arra, hogy a jóléti társadalmak restaurálhatóak. Nem lehet már annyit visszaosztani, nem lehet a társadalmi „békét” megvásárolni.

NEM számíthatunk forradalomra. Egyszer volt Budán kutyavásár: ahogy a Keynes-i gazdaságpolitikának sem lehetséges visszaálmodása, arra sincs értelme építeni, hogy klasszikus értelemben vett feldühödött tömegek megdöntik a bérmunka társadalmát. Megdönteni legfeljebb aktuális, a kapitalizmust rosszul menedzselő kormányokat lehet.

NEM számíthatunk olyan kollektív forradalmi szubjektivitás felbukkanására, mely az előző tagadást állítássá változtatná. A munkaerő fragmentáltsága, a klasszikus munkásosztály maradékainak reakciós pozíciója (érdekeltségük abban, hogy munkájuk legyen) lehetetlenné teszi, hogy a bérmunka társadalmával szembeni ellenállás közvetlenül politikai cselekvők szembenállásaként jelenhessen meg. Nem számíthatunk arra sem, hogy a bérmunkával szemben ellenérdekeltek egy jól elkülöníthető empirikusan adott társadalmi szegmenst jelentsenek, akiket ennél fogva szociális markereik vagy egyforma preferenciáik okán egységesen „meg lehessen szólítani”.

NEM számíthatunk a „Harmadik Világ” forradalmaira, akik alárendelt helyzetükben csak defenzív taktikát folytathatnak. Ha lehetséges is lenne győzniük, globális léptékben ugyanott lennének, ahol eddig, azokon az erőviszonyokon, melyeknek függő helyzetüket köszönhetik, nem változtathatnának. A legjobb esetben is megismételnék a Szovjetunió tragédiáját, amely lokálisan létrejött, de a globális struktúrát nem tudta a maga felé átszerkeszteni, így hosszú távon vesztes helyzetben lavírozott és a túlélésre való koncentráció elkerülhetetlenül eltorzította eredeti szándékait. Gorz egyértelművé teszi, hogy szerinte – összhangban Marx eredeti intencióival – a kapitalizmus elleni áttörést a legfejlettebb ipari társadalmakban kell először elérni.

NEM számíthatunk az autonomizmus esetleges sikereinek döntő mivoltára sem. Akárcsak a Harmadik Világ küzdelmei, úgy a tőkés rendszeren belüli autonóm struktúrák létrejötte függő helyzetben történik. Nem véletlen, hogy ha sikerül is egy működő dolgozói tulajdonú vállalatot, lakásszövetkezetet, közösségi energia-termelő és -elosztó csomópontot létrehozni, létrehozóinak nem érdeke, hogy ezeket, és általában a reproduktív szféra visszahódításáért való küzdelmet egy ellenséges intézményi környezetben politikai szintre akarják emelni.

NEM számíthatunk az államra sem, hiszen az szükségképpen kooptálva van, a tőkével való kölcsönös függésben létezik.

NEM beszélhetünk többé „átmeneti” fázisról a kommunizmus felé. A munka tőkés logika szerint „társadalmiasult”, jelenlegi formájában nem tárgyiasítható, számszerűsíthető, ki „mennyit” dolgozik, a munka mértékét, és ezáltal a bérre és megélhetésre való jogosultság mértékét közvetlenül az állam és üzletfelei határozzák meg. Az átmeneti fázis funkciója, hogy az „értéktörvény” alapján mennyiségi szempontból újrastrukturálja a munkát így kérdésessé válik, beleütközik a problémába, hogy ki dönti el, mi a munka egyáltalán.

Vitába szállni Gorz víziójával – és erre szükség van – a fenti állításokon keresztül lesz lehetséges. A feladat, mint mindig, most is a lehetetlen ostromlása.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

Mi az a munka? Antropológiai értelemben a világ megmunkálása, alkotó tevékenység (poiészisz), mű (oeuvre) létrehozása, önmagunk „külsővé tétele” (a hegeli „Entäusserung”). A modern társadalmakban a munka egész mást jelentett, áruba bocsátott emberi aktivitást, melyen keresztül a tőkés termelés az embert természeti erőforrásként kezelte, de amely másfelől a társadalmi elismerés forrása volt. A kapitalizmus fejlődése fokozatosan felszámolta azonban a munkát, mint külsődleges emberi aktivitást és a fogalom újabb válságát okozta – állította André Gorz (született Gerhart Hirsch) francia filozófus (1923-2007). Megkülönböztetve alárendelt (tüneti jellegű) és forradalmi reformot, az utóbbit javasolta, olyat, amely ezt a válságot gyökereiben próbálja megragadni és egy új rendet előkészíteni.

A keynesiánus zsákutca

Az északi félteke jóléti társadalmai, melyek a bérmunka áldásairól való örökölt képzeteink forrásai, a kapitalizmus egy speciális válságára adott válaszok voltak. Mivel a bérmunkára nehezedő kizsákmányolási ráta minél magasabban tartása a tőke elemi érdeke, ezért egy tőkés társadalomban állandóan fenyeget az „alulfogyasztás” réme: ha a munkások nem keresnek eleget, hogy megvegyék a termékeket, amiket előállítanak, a gazdasági növekedés hanyatlani fog. Ezért aztán szükségesnek ítéltetett a tőke „külső” korlátozása, és az egyensúly ezáltal való fenntartása. Ez az egyensúly azonban nem szolgálta a munka érdekét, mindössze azt, hogy a munkaerejét – mint olyat – bővítve termelhesse újra, miközben strukturális helyzete változatlan maradt. Amiképpen a polgári demokrácia a burzsoázia általános érdekeit képviseli annak különböző partikuláris frakcióival szemben, úgy a keynesiánus gazdasági politika a tőke általános érdekeit képviselte annak partikuláris frakcióival szemben. A gazdasági növekedés szintén külső korlátozottsága folytán ez a szisztéma azonban nem volt fenntartható: hanyatlása nem kivételes időszak, hanem egy kivételes időszak vége.

A tőke is lehet szarban

A növekedés külső korlátozottsága önmagában még nem lenne probléma, elvégre a növekedés nem öncél. Amiért egy kapitalista társadalomban különösen aggasztó, az a tőkére mért teher növekedése. A hatvanas-hetvenes évektől egyre kevésbé lehetett figyelmen kívül hagyni a jelenséget, melyet a tőke határtermelékenységének csökkenése néven vezettek be. Ezt azt jelentette, hogy ugyanannyi profit generálásához egyre nagyobb és nagyobb tőkebefektetésre van szükség, másképpen szólva a termelés egyre tőke-intenzívebbé válik. Marx ezt a tőke szerves összetételének változásaként nevezte, ami azt jelenti, hogy az állótőke (termelőeszköz) aránya növekszik a mozgó- vagy forgótőke (emberi élőmunka) arányához képest, ahol is utóbbi a profit forrása. Ahhoz, hogy a profit mértéke ne változzon, a munkaerő arányosan nagyobb termelékenységére van szükség. A gépesítés csak akkor kifizetődő, ha az egy egységnyi termelésre jutó munkabér költsége csökken, vagyis vagy kevesebbet keresnek a dolgozók, vagy többet termelnek ugyanannyiért. Ez természetesen nem törvényszerű, hiszen egy tőke-extenzív rezsim egyszerre növelné a gépek és a munkások számát, ez azonban csak a hosszú távon való növekedés ígérete mellett lenne ésszerű stratégia. A történelem során nem egyszer láthattunk példákat arra, hogy a tőke elvesztette uralmát az események felett. A hatvanas években mi okozta a tőke-extenzív termelés korlátokba ütközését? Az, hogy – lévén Nyugat-Európában teljes foglalkoztatottság volt – nem lehetett növelni a munkaerő számát, míg eközben a technológiai fejlődés is egyre kiegyenlítettebb erőviszonyokat eredményezett. Sem a költséges robotizáció, sem a további bővítés nem volt lehetséges. Ennek az oka nem logikai szükségszerűség volt, hanem a baloldal politikai ereje. A szervezett munkásosztály által elvárt bérszínvonal és szerzett jogok érvényesülése elválaszthatatlan volt a profitráta zuhanásától, mely egyébként sosem lenne mechanikus szükségszerűség. A hagyományos munkásosztály megbaszta a tőkét, de nem döntötte meg az uralmát, amivel hosszú távon saját sírját ásta meg. A tőke menekülésre, defenzív manőverre kényszerült.

A tőke „exodusa”, avagy a társadalom államától a tőke államáig

Ha meg akarjuk érteni a korunknak a hetvenes évektől ívelő logikáját – érvel Gorz – akkor vissza kell nyúlnunk a hatvanas évek „kormányozhatósági válságáig”. A jóléti társadalmak egyre kevésbé voltak pacifikálhatóak, a népesség igényei a javak bővülésével a nagyobb politikai szabadságra is kiterjedt. A „neoliberális” forradalom eredeti intencióit tekintve lázadás volt a „szükségletek diktatúrája” (Heller Ágnes), a modern ipari termelés represszív rezsimje ellen. Az 1973-as Trilateriális Bizottság létrejötte nem értelmezhető, csak annak kontextusában, hogy a tőkés termelés fennálló merev mennyiségi elvű logikája nem tudta biztosítani a megfelelő határtermelékenységet. Az időközben jelentősen megnőtt és ezért – komplexitásuk folytán – sebezhetővé vált államok és a nagytőke képviselői között új modus vivendi jött létre, mely a tőke exodusaként értelmezhető, kivonulásaként a modern egalitárius társadalmak biztos anyagi hátterét adó szerepéből, hogy a „dereguláció” jelszavával egyre anyagtalanabb szférában, a nemzeti határokat átlépve mozogjon – az ipari termelés helyett a spekulációra koncentrálva.

Ma már, írja Andé Gorz a kilencvenes évek közepén – Marco Revelli szavaival élve – a tőke az egyetlen szuverén hatalom a világban. Kiépült globális intézményrendszere (a WTO, vagyis a néhai GATT, az IMF, a WB, az OECD) egy tiszta apparátus, állam önálló territórium nélkül. Mivel pedig az ilyen értelemben vett globális nagytőke hatalom társadalom nélkül, ezért aztán társadalmakra van szüksége hatalom nélkül. Mivel önmaga egy „nem-hely”, ezért mások „helyeire” tart igényt.

A tőke ilyen globalizációja felszámolja az elosztási rendszerek politikai ellenőrzésének lehetőségét. Az államok szuverenitása alárendelődik a nemzetközi pénzügyi szervezetek igényeinek, diktátumainak. A tőke számára legkedvezőbb versenyfeltételeket kínáló territórium válik mindenki számára a sztenderddé, amihez fel kell zárkózni. Az államok fogolydilemmába kerülnek: ha szövetséget kötnének, valamennyire mindenki jól járhatna, amely állam azonban hajlandó társadalmát a tőke megszorító intézkedéseinek alávetni, azon állam a többihez képest nagyobb gazdasági teljesítményt könyvelhet el.

Mindazok, akik a tőke ezen új momentumától a gazdasági csoda új szintre emelését remélték, idővel csalódtak. Az adócsökkentések csak a menedzseri réteg osztalékát növelték, a harmadik világgal való kereskedelem növelése csak tönkretette az ottani piacot és munkanélküliséget eredményezett, a kínai ipari fellendülés a munkaerő alacsony értéke miatt nem eredményezett endogén gazdasági növekedést, csak a tőke emigrációját, a centrumországokban felhalmozott tőke a fejlődő országokban nem eredményezett virágzást, csak enklávékba, speciális gazdasági szektorokba rendeződtek („Zebra-stratégia”). A Tobin-adók (1978, 1995) mérsékelt sikerei azt mutatták, az ily módon „deterritorializálódott” tőkés érdekeltségekkel csak a koordinált államközi fellépés lehetne sikeres, vagyis az, ami időközben lehetetlenné vált.

A munka új formái

Mint azt a fentiekben kifejtettük, a hetvenes évektől kezdődően a gazdasági növekedés a korábbi „munkaalapú társadalom” (vagyis termelés-alapú) szervezeti alapjain állva nem volt tovább fenntartható. A megtermelt áruk mennyiségi növekedése nem kecsegtetett a korábbi profitnövekedéssel, ezért a mennyiségi növekedés helyett minőségi növekedés felé kellett elmozdulni. Egyfelől megoldást jelenthetett a piacbővítés, a „fejlődő országok” felé való nyitás, mely lehetővé tette a minőségi sztenderdek csökkentését, viszont a helyi igények figyelembevételét is szükségeltette. Másfelől a technikai fejlődés növekedése („elavulás”) lehetővé tette a bonyolultabb háztartási és híradástechnikai eszközök, műszerek árképzésének komplex sávozását, az áruk lehetséges élettartam és kapacitás szempontjából való variancia-növelését. A korábbiakhoz képest nagyobb jelentőségre tettek szert a külsődleges jellegzetességek („dizájn”) és a márkanevekben meglévő fétis-jelleg. Fontos lett, hogy egy árucikk ne csak „tudja, amit tudnia kell”, hanem „divatos” is legyen, adjon használójának egyfajta „identitást”, markánsan elkülönüljön más, funkciójukban és adottságaikban egynemű termékektől. A növekedés minőségi és nem mennyiségi elvű fenntartása a munkaerő új regimentációját követelte meg.

Fordizmustól toyotizmusig

Hogyan lehet a produktivitást növelni az áruk mennyiségi volumenének növelése nélkül? A termék variancájának növelésével, mely azt szükségeltette, hogy a dolgozók ne specializáltan és mechanikusan végezzék munkájukat (mely a mennyiségi növekedésnek volt az eredeti feltétele), hanem minél rugalmasabban legyenek képesek új és új munkafolyamatokra átállni, a termelést annak komplexitásában „holisztikusan” átlátni, mindeközben egymással hatékonyan kommunikálni, a felmerülő új és új problémákat gyorsan kezelni. Az új termelési paradigma tehát egy „új típusú munkást” követelt. Ez az igény markánsan szemben állt a „fordista” (az autógyáros Henry Ford nevéről elnevezett) gyártási struktúra logikájával, melynek elvi kidolgozója a futószalagot feltaláló mérnök, Frederick Winslow Taylor volt. Ebben a rendszerben a produktivitás garanciája a dolgozók szigorú „militarizált” fegyelmezése volt. A munka sebességét a gyártósor sebessége határozta meg, melynek a tulajdonosi döntés volt a legfelsőbb fokú forrása. Ennek az organizációs filozófiának kimondatlan előfeltevése volt a munkások és a tulajdonosi réteg, menedzsment közötti érdekellentét, vagyis az „osztályharc” logikája: a munkás érdeke az volt, hogy minél kevesebbet kelljen dolgoznia, a tulajdonosé az, hogy minél több munkára kényszerítse a munkást. A rugalmasság igénye ezzel szemben a munkaszervezés lazulását kellett, hogy jelentse, és ezzel együtt az érdekellentét elrejtését, kitolását a dolgozók perspektívájából.

Amikor a Toyota bevásárolta magát a General Motorsba, a kaliforniai Fremont város autógyárának dolgozói ízelítőt kaphattak a munkaszervezés új, ergonomikusabb formájába, mely később „karcsú” szervezeti rendként, „lean-menedzsmentként” vonult be a szervezeti elmélet tankönyveibe. Akárcsak korábban a Motorola chicagói televíziógyárában, itt is súlyos leépítések történtek, melyek elsősorban a fehérgalléros réteget érintették. A gyári munkások továbbra is napi 8 órát dolgoztak, a mérnökök azonban napi 3 órában kerültek foglalkoztatásra, hogy a korábbi művezetői tevékenységük helyett mindössze eseti szakmai asszisztenciával szolgáljanak. Mint kiderült, az Óno Taiicsi nevével fémjelzett munkaszervezési filozófia jobban preferálja, ha a dolgozók nem csak követik az utasításokat, hanem képesek önállóan gondolkodni. Az „ónoizmus” a maximális rugalmasságra törekszik, és a munkaerő spontán önszerveződésében, önálló munkavégzésében a munkafegyelemre való veszély helyett kihasználható adottságot lát. A munkás többé nem csak (betanított, specializált) gyártó volt, hanem technikus és menedzser, persze státuszának megváltozása nélkül.

A „toyotizmus” a rugalmasság maximalizálásának lehetőségét két elv, „filozófia” mentén végzi: egyik az autonóm improvizatív fejlődés [kaizen, 改善], másik a formális vezetés hiánya [kanban, 看板]. Előbbi azt jelenti, hogy a termelés ciklusai során a dolgozók összessége reflektál a meglévő gyártási és műveleti szabványokra, és figyelembe véve a hatékonyság legszűkebb keresztmetszetét új és új szabványok működésbe léptetésére tesz javaslatot. A ciklus végén a kollektív vagy integrált tapasztalat beépül az eljárásrendbe, mely a következő ciklusban az új visszacsatolások mentén alakul tovább. Utóbbi elv, a kanban a termelés során felmerülő „bemeneti” igények személytelen jelzését jelenti egy-egy egyezményes rendszer (kártya, karton, jelzőzászló, kocka, stb.) alkalmazásával, mely lehetővé teszi a termelőegységek szükségleteinek közvetlen horizontális lekommunikálását („húzó” elv alapján), szemben a felülről meghatározott („toló”) direktívák helyett.

A fordista rend tehát heterogén volt, vertikálisan tagolt és centralizált, a vele szembeni dolgozói érdekérvényesítés szakszervezetek közvetítésén keresztül történhetett. A toyotista „integrált gyár” homogén, horizontális és decentralizált, „organikusan” fejlődik egyfajta kvázi-feudális szisztémaként.

Bond. Social Bond.

A munkás-önigazgatás ilyen limitált megnyilvánulása megihlette önnön teoretikus apolegitikáját, elsősorban az olasz „operaismo” (munkásizmus) irányzatán belül. E szerzők érvelése szerint a munkaerő ilyetén önszervezése – még ha a tőke által keretek között is tartott – magában hordozza a politikai autonómia növekedésének lehetőségét. Az autonómia és heteronómia közt feszülő ellentét az autonómia növekedésével hosszú távon annak irányába kell, hogy elbillenjen: minél több dologba lehet a dolgozóknak beleszólásuk, annál több beleszólásra lesz igényük. Michael Hardt és Antonio Negri [Labor of Dionysus, 1994.] amellett érvel, hogy az önigazgató termelőegységekben kialakuló „kollektív intelligencia” (mass intelligence, l'intellectualité de masse) a tőkével való közvetlen viszonyon kívül, a dolgozók horizontális szerveződésében jelenik meg, ezáltal a szubjektivitás olyan formája, mely a hatalomgyakorlás új locusa, kitüntetett helye lehet. Gorz szerint ez nyilvánvalóan nincs így: mivel a munkáskollektíva továbbra sem jogosult, képes a termelés direktíváit meghatározni vagy átlátni, autonómiája emancipációja szempontjából kritikus ponton korlátozott. Ahhoz, hogy helyzetére reflektálhasson, több kell, mint a gyáron belüli decentralizált struktúra, szükségük van arra is, hogy létezhessenek az ellenállásnak szimbolikus terei, intézményei, médiumai, fórumai. Ennek híján a munkás-önigazgatás nem egyéb, mint a munkások fegyelmezésének egy „liberálisabb” és ezért hatékonyabb formája: a rájuk kényszerített autonómia arra szolgál, hogy „szabadon” választhassák azt, szubjektíve elköteleződhessenek amellett, amit rájuk oktrojálni másképpen már nem lehet. Az ellenállásnak a termeléshez képest „külső” helyeinek felmorzsolódása és a munkahelyeken belüli vertikális tagolódás elmosódása tehát egymással szigorú korrelációban álló, egymást kölcsönösen erősítő folyamat. A „csatatér” többé nem a gyár, mint a termelés kitüntetett helye, hanem a kommunikáció, a szubjektivitás formálódásának elsődleges terepe.

Mint arra Paolo Virno rámutat, a poszt-fordista termelési rend alatt maga a kommunikáció, a társas érintkezés valorizálódik, a munkás értékét többé nem speciális szakképzettsége, hanem problémamegoldó képessége, szociális kompetenciái és személyiségének rugalmassága adják. Ebből fakadóan a tőke a munkásnak nem egy meghatározott mértékű idejét és bizonyos elszigetelt jártasságát vásárolja meg, hanem a „személyiségét” magát. Ez a Charles Wright Mills amerikai szociológus által már az ötvenes években leírt [White Collar, 1951.] „személyiségpiac” jelenségéhez vezet: megszűnik a munka és szabadidő megkülönböztetése, az ember bármilyen kedvtelése, adottsága, magánéletének bármely jellegzetessége a munkaerőpiaci versenyképességének döntő szociális markere lehet. Mivel a termelés minőségi növekedése a szakmai tudást alacsony értékűvé teszi (mire megtanul egy munkás egy „szakmát”, addigra annak technológiai sztenderdjei el is avultak), ezért egy állásinterjún ma már nem arra kíváncsiak, el tud-e a jelölt végezni egy adott feladatot, hanem arra, hogy hajlandó-e elvégezni bármit. Vegyük észre, hogy ebben a mondatban a „hajlandóság” az operatív terminus. A megélhetésért folytatott versenyben a legnagyobb előnyt a legnagyobb hajlandóság, vagyis a legnagyobb felfelé való személyes lojalitás képessége jelenti. Ennek megfelelően a munkahelyek ma már dolgozóikat életüknek minél nagyobb részében igyekeznek „foglalkoztatni”, hiszen egy munkásnak minél kevesebb élete van a munkahelyén kívül, annál kisebb az esélye, hogy alternatív elkötelezettségei alakuljanak ki. Az ideális „vállalati dolgozó” barátai a munkatársai, legjobb barátja a főnöke, szabadidejét a cég által szervezett programokon („csapatépítő tréningeken”) tölti. A fordista rendszerben a munkást fizikailag fegyelmezni kellett, hiszen lojalitása nem a vállalaté volt, hanem saját osztályáé, szakszervezetéé, a poszt-fordista „humán erőforrás” hajlandósága okán teljes valójában a munkáltatóé, megfelelő eltartás fejében hajlandó infantilizálódni, az életéért vállalt személyes felelősséget a mindenható tőkére delegálni. Ez egy új demográfia problémát eredményez, ami a jelenséget tovább eszkalálja: egyre kevesebb ember fog egyre több munkát végezni, hogy cserébe a munkanélküli és ezáltal szélsőségesen kiszolgáltatott embertömeg nőjön. A munkanélküliség még véletlenül sem puszta mellékterméke a poszt-fordista termelési rendnek, hanem tudatosan fenntartott jelenség, a „munkával” rendelkezők fegyelmezésének, gazdasági zsarolásának és morális megdolgozásának, indoktrinációjának egyik legfontosabb eszköze. Mivel a „hajlandóságot” már egész korán ki kell alakítani, az oktatási rendszer intézményi architektúrája a „piacnak” (vagyis a legtőkeerősebb vállalati magánállamok diktátumainak) megfelelően lesz kiképezve, hogy az iskolai teljesítmény maga is a konformitásra (az előre legyártott identitásokkal azonosulásra) való „szabad” hajlandóság mutatója legyen. A legjobb teljesítményű emberanyagot aztán felszívja a piac, hogy belőlük olyan relatíve jómódú „elit munkaerőt” neveljen, akik látószögéből tőke és munka antagonizmusa láthatatlan, viszont önnön kulturális szembenállása a „munkátlan” söpredékkel látványos visszaigazolása a fennálló rend iránti lojalitásának, mely identitásképző elem, társadalompótlék, látszólagos önkéntessége pedig amolyan „virtuális emancipációként” funkcionál. Így élte világát a jóléti társadalmak negyvenes-, ötvenes években született és a munka világába a hetvenes évektől szocializálódott nemzedéke, melynek még osztályrésze volt a bőség, de már nem láthatta annak keletkezési körülményeit, talán az első és utolsó generáció a Földön, akik számára a munka nem börtön volt, hanem a relatív jólét és önbecsülés forrása.

Mindeközben a „karcsú szervezeti struktúra” sem válhatott általánossá, éppen ellenkezőleg. A poszt-fordista nagyüzemek csak a termelési piramis [keiretszu, 系列] csúcsát jelentik, sikerük nagyban függ attól, hogy a kereslet-kínálat fluktuációjából fakadó anyagi kockázatot mennyire háríthatják át a tőkeerő és periferiális helyzet függvényében való kiszolgáltatottság különböző szintjein lévő beszállítóikra, akik ezáltal a dolgozóik növekvő fegyelmezésére szorulhatnak – egészen a dicsőségesen nagy hozzáadott értékű, a koncentrációs táborok mintájára működtetett sweatshopokig. A létbiztonság/létbizonytalanság tehát nem csak az elit munkaerő / munkanélküli tartalékos hadosztályok viszonylatában, hanem a centrum / periféria viszonylatában is megjelenik. Gorz nem tagadja a „Harmadik Világ”, mint globális proletariátus létét, mindössze vitatja, hogy a kapitalizmus, a produktivizmus (termelés-elvűség) meghaladásának igénye azok részéről remélhető felbukkanni, akik személyes autonómiájukban a legsúlyosabb csorbát szenvedik. Minél lejjebb van az „emberi erőforrás” a piramison, annál elérhetetlenebb számára a nem-öncélú forradalmi cselekvés lehetősége. A Harmadik Világ munkásainak a hagyományos munkásosztályéhoz hasonló törekvései a jobb életlehetőségekre csak a produktivitás fokozását eredményezhetik, ami globális szinten eszkalálja azt a folyamatot, aminek kiszolgáltatott helyzetüket köszönhetik, a fennálló termelési renddel szembeni nyílt konfrontáció (polgárháború, a termelőeszközök rombolása) pedig ugyanezt a kiszolgáltatottságot eredményezné rövidebb úton. A nyugati jóléti rendszerek egy specifikus történeti és földrajzi helyzet termékei voltak, eredeti fennállási helyükön sem jöhetnek ugyanúgy létre még egyszer, hát még hogy az egész világra való kiterjesztésük lehetséges legyen.

A termelés ezen új rezsimje alatt – idézi André Gorz William Bridges találó megállapítását [How to Prosper in a World without Jobs, London, 1993.] – nem bizonyos állások szűnnek meg, hanem az „állás” (alkalmazotti státusz, emploi) mint olyan. A megélhetés terén való „totális bizonytalanság” (tout précaires) e szituációjában a „poszt-bérmunkás” (travailleur postsalarial) már nem csupán életének egy stabilan kalkulálható időtartamát kényszerül eladni, hanem életének teljes tartamában rendelkezésre kell állnia, hogy mint tartalékos erőforrás bevethető legyen, miközben életének csak egy előre meghatározhatatlan hányadában végezhet tényleges bevételt jelentő tevékenységet. Ennek következtében nincs többé „szabadideje”, hiszen a munkával (mint kényszerű pénzkeresettel) töltött időszakok közötti intervallumokban is arra kényszerül, hogy saját költségén és idején új és új „megbízatások” után járkáljon, új és új képességeket sajátítson el, amik növelhetik versenyképességét más hasonszőrű társaihoz képest. A munkaerőnek ez az új alanyi formája, a társadalmi térben nomádként mozgó „univerzális” napszámos (jobber), aki semmihez sem érthet igazán, de bármit kész felszínesen elsajátítani, akinek nincsenek – nem lehetnek – tartós elkötelezettségei, távlati céljai. Látszólag szabadon szabályozhatja, életének mekkora hányadát kívánja pénzkereséssel tölteni – és ezt a helyzetet joggal tarthatják sokan vonzónak – valójában a munkához való ilyen viszony csak ezen „szabadúszók” egy csekély hányada, a Jeremy Rifkin által leírt [The End of Work, 1995.] „elit szellemi munkások” (vállalati jogászok, programozók, speciális – és ezért drága – szaktudással bírók) számára lehet kedvező, akik, akárcsak a luxus-prostituáltak, saját állandó kliensekből álló „portfólió” felépítésére törekednek. Mindenki más csak akkor javíthat „prekarióta” (Guy Standing) helyzetén, ha a vele hasonló helyzetben lévőkkel a közös érdekérvényesítés intézményein dolgozik, akadályozva, hogy a piacot uraló vállalatok őket, mint „humán erőforrást” egymás ellen versenyeztessék az egyre olcsóbb és megalázóbb bedolgozói munkákért.

Guy Standing – annak, akit érdekel – több „osztályt” (ő úgy mondja: csoportot) különböztetett meg ebben a megújult helyzetben [The Precariat, New York, 2011. 7-8.]. Az első az elit, az emberek egy szűk csoportja, mely képes befolyással lenni a politikai döntéshozatalra. Alattuk vannak a bérmunkások (salariat), azok a különösen erre kiképzett vállalati káderek, akik tartósan stabil megélhetéssel rendelkeznek. A következő a szakértők (proficians), szabadúszók, akik specializált tudásukat árulják. Még „lejjebb” helyezkedik el a klasszikus munkásosztály maradéka, azok, akik valamilyen specifikus oknál fogva még rendelkeznek a stabil foglalkoztatás javadalmaival, de munkájuk alacsony értéke miatt folyamatosan a lecsúszás veszélye fenyegeti őket. Mindezek alatt húzódik a prekariátus. Az, hogy milyen státusza van a képzett professzionalistáknak ebben a dinamikában, élénk viták tárgya, lásd itt és itt.

A bérmunka, mint modern társadalmi viszony fent részletezett megszűnése tehát a kiszolgáltatottság új formáit teremti meg. Míg egy rabszolga teljesen gazdájának tulajdonában állt, fenntartási költsége gazdáját terhelte. A modern ipari termelés világában a „klasszikus” bérmunkás csak munkaerejét (Marx: Arbeitskraft) bocsátotta áruba, hogy önmaga gondoskodjon annak újratermeléséről, ez az érték elsajátításának hatékonyabb formáját jelentette. Ennél is hatékonyabb működése a kizsákmányolásnak az, ha a „posztmunkásokat” olyan helyzetbe kényszerítjük, mely ötvözi a rabszolgaság és a bérmunka a tőke számára előnyös aspektusait. A bérmunka elvont volt és formális: nem követelte a dolgozó személyes elkötelezettségét, csak idejének egy számszerűen meghatározott hányadát, azon kívül élhette életét saját személyes elkötelezettségeinek mentén. A poszt-bérmunkásnak arra való személyes hajlandóságát – illetve annak imitálását – kell felajánlania, hogy „önállóan” és spontán fog a munkahely által korlátozott keretek között funkcionálni, munkáltatója érdekeinek megfelelően. Ez már nem labor, hanem servitium, nem munka, hanem szolgálat. Amit ezért kap az ember, az már nem bér, hanem jutalom, júdáspénz – egy öntudatos, intellektuálisan emancipált ember számára nem önérzet, hanem szégyen forrása. Nyilvánvaló – írja Gorz – hogy ennél a bérmunka, minden brutalitásával együtt is, jobb volt: absztrakt jellege folytán lehetett egy emancipatív aspektusa, szabaddá tette az embert, ha csak életének egy részében is. Hol fedezhető fel újra ez a szabadság a megváltozott körülmények között? A következő részben az erre való választ fogjuk keresni.

Bruno Astarian The value and its abolition c. írása a Gilles Dauvéval közösen írt  Everything must go – the abolition of value c. könyvének (2015, LBC Books kiadó, Berkeley, USA) fontos részét képezi. Erről szól most blogbejegyzésünk.

Astarian az 1. fejezetben Marx értékfogalmát, az érték eltörlésének kérdését veszi górcső alá, leginkább Marxnak a Gothai program kritikája és a Tőke 1. kötetének egyes fejezetei alapján. Ha nagyon vázlatosan is, de Marx a Gothai program kritikája c. művében felvázolja azt, hogyan is nézne ki a szocializmus a gyakorlatban (vagy ahogyan ő nevezte: a kommunizmus első foka). Astarian szerint a Marx által leírt kollektív tulajdon keretei között a munkásoknak csak a bére nő, de maga a bérezés nem szűnik meg. Azért nem szűnik meg, mert a tervezők döntik el pontosan (és nem maguk a dolgozók), hogy az előállított termékekből, szolgáltatásokból mennyit kapnak meg a dolgozók, és mennyi az, amit a tervezők visszatartanak egyrészt arra, hogy a nem dolgozók is részesüljenek a javakból, másrészt arra, hogy a technológiát fejlesszék (annak érdekében, hogy még kevesebbet kelljen dolgozni). Astarian szerint – és ebben igaza van – Marx nem mond semmit arról, hogy ez a tervezés hogyan is fog működni, hogyan lesz beleszólása az embereknek a tervezés folyamatába. Szerencsére ezt a későbbi marxista szerzők egy része (pl. Paul Cockshott és Allin Cottrell Towards a New Socialism c. művükben kifejtik). A szerző azt tartja a legfontosabbnak, hogy a kollektív tulajdon, a kollektív munka, a munkajegy (pénz helyett) bevezetésével, a csereérték megszűntetésével az érték mint olyan is meg kell, hogy szűnjön.

A szocializmusban pénz helyett munkajegy lesz és ezzel annyi termékhez vagy szolgáltatáshoz lehet hozzájutni, amennyi munka megtestesül abban. De hogy mennyi munka testesül meg egy termékben vagy szolgáltatásban azt nem az határozza meg majd, hogy konkrétan azt a terméket vagy szolgáltatást mennyi munkával állították elő, hanem az, hogy NAGY ÁTLAGBAN mennyi munka (ahogyan Marx fogalmazott: mennyi társadalmilag szükséges munkaidő) volt szükséges az előállításához. De mivel az emberek képességei, gyorsasága eltérnek egymástól, ezért valójában más-más munkaidő állhat két teljesen egyforma termék előállítása mögött is. Ha egy gyorsabb dolgozó állította elő a terméket, akkor például kevesebb munkaidő kellett hozzá, így aki számára ez a termék szükséges az több munkajegyet (munkaidőt) fog adni érte, mint amennyit a valóság indokolna. A lassabban dolgozót viszont nem bünteti senki meg, békén hagyják. Így szerinte a mai hétköznapokra jellemző „munkahelyen töltött idő” és a „munkával töltött idő” kettőssége meg fog maradni. Csakhogy, ha a Marx szavaival mindenkitől a képességei szerinti munkát várjuk el, akkor továbbra is kellenek művezetők, ilyen-olyan ellenőrök, akik azt nézik, hogy ki az, aki tényleg (képességei szerint) dolgozik, és nem lóg. Mennyiben lenne mindez más munkaszervezés, mint egy kapitalista vállalatnál?

Astarian egy az 1920-as években Hollandiában alapított balkommunista csoportnak ad igazat, akik egyik 1930-ban megjelent kiadványukban a bolsevikokat kritizálták, és azt hirdették, hogy vissza kell térni ahhoz, amit Marx a Tőke I. kötetében leírt. Ezek alapján a termelést kizárólag munkaidő alapján szabad mérni, és meg kell határozni, hogy mely termékhez mennyi idő kell, hogy előállítsuk. És ezt a mérést, számolást semmilyen központi szerv nem végezheti, hanem maguk a dolgozók teszik ezt meg, méghozzá úgy, hogy folyamatosan mérik, hogy az ő saját munkájukkal mennyi idő alatt készül el egy-egy termék. Ebben a balkomm szövegben központi tervezésről, elosztásról nincs szó. Azonban Astariannak az nem tetszik, hogy az elosztást végül nem maguk a dolgozók, hanem a vállalatok végzik, és a dolgozók így alá vannak vetve a vállalat akaratának. Astarian igazából nem érveli meg ezt az utóbbi erős állítását. Úgy tűnik, hogy neki az az egyetlen elfogadható gazdasági rendszer, ahol a megtermelt javakat közvetlenül az azt előállító ember osztja el – de ha ebbe egy pillanatra is belegondolunk, akkor ez nyilvánvalóan gyakorlati képtelenség. Végül az idézett balkommunisták szemére veti, hogy nem küszöbölik ki a versenyt az általuk leírt rendszerben. Valamint mi garantálja, hogy egy termelékenyebb vállalat nem akar majd több munkaóra alapján részesülni a javakból, mint amennyi valóban indokolt? Astarian szerint a dolgozók, a vállalatvezetők, könyvelők nem szentek és igyekeznek majd nyerészkedni. A munkaidő alapú elszámolás Astarian szerint nem szünteti meg az értéket, pusztán az öntudatra, becsületre bízza azt. Megoldást viszont nem mond minderre. A tervezést – mint a verseny mechanizmusának alternatíváját és a fenti veszélyek csökkentésének eszközét – elutasítja.

Írásának 2. fejezetében Astarian elsősorban az absztrakt munka és az érték mérésének problémáival foglalkozik. (A konkrét munka az adott dolog előállítása során végzett konkrétan leírható fajtájú munka, míg az absztrakt munka az, ami minden dologban közös: miszerint valamennyi munkaidőnyi munka volt szükséges az előállításához.  A marxizmus szerint ez határozza meg az áru értékét.) Astarian szerint Marx számára az absztrakt munka fogalma igazából nem volt fontos, és nem is definiálta pontosan, csak a követői pl. a szerző által erősen kritizált Rubin tartotta annyira fontosnak. Astarian szerint Marx igazából két megközelítést használt, amikor az érték lényegéről, eredetéről beszélt: az egyik egy fiziológiai, természeti megközelítés, amely szerint egy egyedi (az össztársadalmi munka homogén masszájaként nem értelmezhető ) élőmunkával (munkaerő beletételével) beleszállt valami (az érték) az adott dologba. A másik egy társadalmi megközelítés: az áruk összértéke megegyezik a befektetett (homogén, mert az össztársadalmi munka egy homogén massza) munka összes munkaidejével. A szerző szerint Marx munkáiból az is kiolvasható, hogy önmagában a konkrét élőmunkával is érték képződik. Astarian szerint az érték meghatározásakor nem az árucsere a döntő mozzanat. Az érték születése már előbb lezajlik: az ember és a természet közötti interakcióval, vagyis magával a munkával. Marxnak a Tőkét nem az árufetisizmusról szóló elemzéssel kellett volna kezdeni, hanem a munkavégzés természetének elemzésével. Ez lett volna a Tőke nulladik fejezete.

A 3. fejezetben a szerző leírja, hogy ő hogyan tekint Marx érték elméletére, mit módosítana benne. Hiányolja Marx és ortodox követőinek esetében, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy a tőkések a termeléshez nyersanyagokat, alkatrészeket is beszereznek. Nemcsak árucsere van, nemcsak ott határozódik meg az érték, hanem a termelők egymás számára is termelnek, és ez is meghatározza az érték mibenlétét. Marxnak is ezzel kellett volna kezdenie a Tőke c. művét. De mire is gondol Astarian?

A szerző szerint a munka nem pusztán munkaerő ráfordításból (erőkifejtésből) áll (ahogyan Marx írta), hanem része a termelékenység fokozása és a standardizálás. A termelő, a munkát végző folyamatosan harcban van az idővel, mert a verseny erre kényszeríti. A munka tehát nemcsak abból áll, hogy interakcióban vagyunk a minket körülvevő természettel, hanem közben maga a munkavégzés módszere, a nyersanyagok, sőt maga a végtermék is változik, annak megfelelően, hogy a terméket rövidebb idő alatt állítsa elő a termelő – azért, hogy erősítse pozícióját a társadalomban.

Astarian szerint fontos, hogy nemcsak arról van szó a kapitalizmusban, hogy a tőke újratermeli önmagát, felhalmoz, hanem a létező tőkés vállalatokból újak is létrejönnek, amelynek révén új áruféleségek születnek, olyan dolgoknak is értéke lesz, amelyeknek addig nem volt. Ugyanakkor az oligopóliumok, monopóliumok hátráltatják az új vállalatok létrejöttét és a termelékenység javítását – ezért próbálnak az ilyen vállalatok létrejöttének valamennyire gátat vetni a kapitalista államok.

Astarian szerint a használati érték nem egyezik meg az adott dolog önmagában vett hasznosságával. Miért? A termelő nem tudhatja biztosan, hogy az adott áru, amit előállít és saját maga hasznosnak gondol, hasznosnak tervez, vajon hasznos lesz-e a vevő számára is? Ezt a szerző felhasználhatósági  értéknek (utility value) nevezi, amivel arra akar utalni, hogy egy árunak nem természetes velejárója, hogy felhasználható. De miért vezeti be ezt a fogalmat a szerző pluszban a használati érték és a csereérték mellett? Azért mert például egy asztal nem pusztán használati értékkel bír – mielőtt még piacra dobnák -, hanem felhasználhatósági értékkel is, mert a termelőnek már akkor is az árucsere (az asztal majdani eladása) járt a fejében, amikor az asztalt gyártotta. Ahhoz, hogy szinte biztosan eladható legyen az asztal, az asztalok standardizálására van szükség. A standardizálással a használati értékből felhasználhatósági érték lesz. Ez az érték ugyanúgy része az áru formának, mint a csereérték, és a csereértékkel együtt el kell majd törölni. Így lesz lehetséges majd az, hogy a kommunizmusban a szükségletek sajátosságai összhangban legyenek az azokat kielégítő tevékenységek sajátosságaival.

A kapitalizmusban nemcsak a termékeket, hanem a munkafolyamatokat is állandóan standardizálják. Nincs helye a képzeletnek és az improvizációnak. Ez a munkavégzés azonban nem absztrakt munka, hiszen a standardizálása során konkréten változtatnak a munkalépéseken (munkát végeznek magán a munkán is) – természetesen a tőkés érdekei szerint. Astarian szerint ezért el kell vetni az „absztrakt munka” marxi fogalmát és helyette az értéket adó munka (valorizing labour) kifejezést kell bevezetni. A szerző szerint mindez nem szakítás Marx nézeteivel, sőt azoknak a következetes tovább gondolása a mai viszonyokhoz igazodva.

A szerző arra a következtetésre jut, hogy az érték szubsztanciája az idő. Az érték előállításához mindeképpen idő kell. Az adott termék előállításához használt gépből is átmegy érték a termékbe (ez az amortizáció valójában). De a gép előállítása is munka eredménye, vagyis felhasznált időt képvisel. És mivel az egyes áruk előállítása mindenképpen különböző termelékenységi szinteken történik, ezért egyenlőtlen az árucsere: nem azonos értékek cserélődnek ki. Így az árucserével egyidőben nemcsak az érték, hanem az idő is cirkulál. Ez egyben azt is jelenti, hogy az értéket az idővel lehet mérni. Az az eladó, amely magasabb termelékenységgel előállított árut ad el másnak az kevesebb értékért több pénzt (több értéket) kap. Ez azt jelenti, hogy időt kap, mások munkaidejét kapja meg részben ingyen. Ezért, ha az értéket el akarjuk törölni, akkor termelés időkorlátját, magát a termelékenységet  is el kell törölni.

Tipikus kép a Lopott idő c. filmből (2011), ahol mindenki karján ott látható, hogy mennyi ideje van még hátra az életéből. A dolgozók vagy munkavégzéssel juthatnak hozzá az időhöz vagy úgy, hogy mástól erőszakkal elveszik

A negyedik fejezetben Astarian azt próbálja megvilágítani, hogy fejtegetéseinek milyen gyakorlati jelentősége van – különösen az osztályharc szempontjából? Először is a post-work irányzat egyik fő képviselőjét, Postone-t (és annak Time, Labour and Social Domination c. művét) kritizálja, mert végül is nem szakít az absztrakt munka fogalmával, sőt azt sugallja, hogy a kapitalizmusban nem a kizsákmányolás jelenti a társadalmi viszonyok lényegét. A munkaerő és a tőke közötti cserét ugyanolyan cserének tekinti, mint az árucserét, pedig a munkaerőnek nincs más választása, mint eladni önmagát. Így – Astarian szerint – Postone ezzel az osztályharcot gyakorlatilag a sima bérharcra redukálja, és nem képezheti alapját a kommunizmusnak.

A proletariátus nem az értéktörvénnyel folytat küzdelmet, hanem a tőkével szemben. Így van ez a munkaerőpiacon, a termelésben és magánéletükben (szabadidejükben). A munkaerőpiacon a dolgozó nem tudja meghatározni saját munkaerejének árát (mert azt a termelékenységi kényszer és a bérharc dönti el). Csak akkor képes erre, ha felveszi a küzdelmet a tőkével szemben. A termelésben a dolgozót arra kényszerítik, hogy minél több értéktöbbletet állítson elő. Azonban a kapitalista az, akinek monopóliuma van a termelőeszközök felett. A dolgozó vele áll szemben és nem az értéktörvénnyel. A kapitalista gépesít, automatizál, robotizál, mert a gépek nem beszélnek vissza. A dolgozó ekkor is magával a tőkével kerül szembe. A dolgozó a magánéletében saját munkaerejét kényszerül újratermelni. Ha ezt nem teszi meg, akkor hamarosan elveszti munkáját. A munkaereje újratermelésekor be van határolva, hogy mit fogyaszthat (nem túl sok alkoholt és egyéb élvezeti szert), és közben nem fogyaszthat drágán sem, mert annyi pénze meg nincs. Magánéletét, szabadidejét is a munka tőkének való alávetettsége határozza meg.

Van a hétköznapi osztályharc és van a felkelés. A hétköznapi osztályharc csak egy bizonyos vállalat ellen folyik, nem a tőke ellen általában. A hétköznapi osztályharc tipikus formája a sztrájk. A sztrájk során a termeléskiesés és a profit kiesése miatt értékrontás (devalorization) történik: az élőmunka nem ad annyi értéket, mint amennyit szokott. A sztrájkok elszaporodása az igazi oka a gépesítés és a robotizálás felgyorsításának. Az állótőke arányának növekedésével azonban csökken a profitráta, így értékrontás történik. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az érték megszűnne.

Astarian az érték megszüntetését a felkeléstől várja. Itt tehát már nem is értékrontásról ír, hanem értékmentesítésről (devaloration). A felkelés minőségileg eltér a hétköznapoktól, a sztrájkoktól. A felkelés során a proletárok elveszik a kapitalisták tulajdonának egy részét, és a felkelés igényei szerint használják a kapitalistáktól elvett tulajdont. Az elvett tulajdont azonban nem a felhasználhatósági érték vagy a csereérték logikája alapján használják. Az elvett épületeket nem eredeti funkciójuk szerint használják, hanem gyűléseznek benne, például a hipermarketeket sem a szokott funkciója szerint használják, hanem az élelmiszerek ingyen szétosztására. A fogyasztói igények kielégítése is megváltozik, pl. közösségi konyhákat állítanak fel. A tőke eredeti értéke tehát már nem számít. A tőke megszűnik tőkének lenni. A termelékenység és a standardizálás már nem számítanak szempontnak. A felkelés új társadalmi viszonyokat jelent. Az érték helyére a nem-érték lép. Az értékmentesítés azt a folyamatot jelöli, amely az értéktől a nem-értékig vezet. Az elvett tulajdon megszűnik tőke lenni, megszűnik érték lenni és nem is lehet kereskedni vele. Pusztán használják azt a társadalom javára. Így lehet megalapozni a kommunizmust. A termelékenység szempontjának eltörlésével gyökeresen más viszony alakul ki az idővel kapcsolatban is. A mennyiségi elvárások helyébe a minőségi elvárások lépnek. A termelés önmagában nem csak valaminek az előállítását fogja jelenteni, hanem élvezetet is. Ezt Astarian „nem-csak produktív termelésnek” nevezi (angol rövidítéssel NOPA-nak – not-only-productive-activity). A tulajdon megszűnésével a szükséglet jelentése is megváltozik. A szükséglet nem azonnali igényt, nem a mai értelemben vett fogyasztást fog jelenteni, hanem egy folyamatot, amelynek a végén biztos, hogy megkapjuk, amire szükségünk van. Így ha valaki éhes, akkor nem a rettegés fogja el, hogy meghal, hanem tudja, hogy éhségét csillapítani tudja. A konkrét munka átalakulásával a koszos, nehéz munkák is élvezhető, közösségi tevékenységgé alakíthatók, amelyben egymás társaságát élvezni tudják az emberek. A mai értelemben az már nem is munka lesz, hanem egy értéktől mentes termelő tevékenység. Az emberek felszabadulnak az idő nyomása alól, a szükségletek azonnali kielégítésének, a fogyasztásnak a vágya alól. A mai értelemben vett termelés és fogyasztás megszűnik, így a kettő közötti elválasztás is értelmét veszti.  
----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen