„A politikai gazdaságtan valóban elemezte az érték fogalmát és jelentőségét, ha tökéletlenül is, és felfedte a formában benne rejlő tartalmat. Azt azonban sosem kérdezte meg, e tartalom miért ebben a formában jelenik meg, avagy miért értékként fejeződik ki a munka, miért az idővel mért munka fejeződik ki a termék értékében. Ezek a formák, melyek félreismerhetetlenül magukon viselik egy olyan társadalmi formációhoz való tartozás bélyegét, amelynek égisze alatt a termelés folyamata uralja az embert és nem fordítva, a politikai gazdaságtan művelőinek polgári tudatában éppen olyan magától értetődő és természettől való dolgoknak tűnnek, mint a termelő munka szükségessége maga.”
(Marx: Tőke, 1. kötet, 1867.)
„Ahogy a fétisben hívő a kitüntetett tárgynak olyan képességeket, jellegzetességeket tulajdonít, melyek nem fakadnak annak természetéből, úgy tekinti a polgári gazdaságtan az árut olyan érzéki dolognak, mely az érzékelést megelőző tulajdonságokkal bír.”
(Kautsky: Karl Marx gazdaságtani tanításai, 1887.)
Iszaak Iljics Rubin és Fredy Perlman
Iszaak Rubin (1886-1937) egyike volt annak a 14 szovjet közgazdásznak, akiket 1931-ben egy titkos „mensevik” összeesküvés feltételezett gyanúsítottaiként ítéltek el. A per előzménye a vélelmezett „Iparpárt” (Prompartija) tagjainak – prominens műszaki értelmiségieknek – a meghurcolása, mely után majdhogynem logikusan következett a gazdasági tervhivatal elleni támadás, nagyjából ugyanazon vád mentén: a szovjet gazdaság fejlődésének szándékos lassítása, ellenséges megbízásból. Az ellenség jelen esetben gyűjtőfogalma volt mindazoknak, akik az adott kontextusban a sztálini nómenklatúra szempontjából annak számítottak, lettek légyen egykori mensevikek vagy akkori trockisták. Rubin kamaszként lépett be a pártba és annak mensevik szárnyához tartozott. A forradalom után a David Rjazanov által vezetett Marx-Engels Intézet munkatársaként írta elméleti írásait, és nem kétséges, hogy letartóztatásának és fogva tartásának közvetett célpontja Rjazanov volt. Mint azt Roj Medvegyevnek a sztálini tisztogatásokról szóló elbeszéléséből, illetve Rubin húgának ugyanott közölt visszaemlékezéseiből tudhatjuk (Let History Judge, New York, 1989, 280-284.), a procedúra távlati célja egy Rjazanovval szemben felépített peranyag létrehozása volt. Börtönbüntetésének letöltése után tudományos karrierje végleg megszakadt és az 1937-es tisztogatásoknak mentorával együtt áldozatául esett. Halálának pontos körülményei ismeretlenek.
Főműve, Az esszék Marx értékelméletéről 19 esszét tartalmaz, melyeknek mindössze formátuma emlékeztet az esszé műfajára, maga a kötet nem egy kronológiai vagy más szempontok alapján összeállított gyűjtemény, hanem egy összefüggő gondolatmenet rövidebb egységekbe tördelt közlése. Ebből következően az esszék önmagukban is olvashatóak, a könyv eszményi befogadása viszont az elejétől a végéig tartó egyenes vonalú haladás.
Eredeti megjelenésének éve 1923, de mai tudásunk szerint még három kiadása született 1930-ig. Az angol kiadás a cseh születésű, az Egyesült Államokban élt anarchokommunista Fredy Perlman (1934-85) nevéhez fűződik, akinek sikerült egy példányt találnia a Kongresszusi Könyvtárban. Először egy szerbhorvát nyelvű szövegváltozat született meg, a jugoszláv közgazdász, Miloš Samardžija közreműködésével, aki korábban sikertelenül próbált a könyvhöz a Szovjetunióban hozzájutni. Perlman az általa Detroitban alapított Black & Red kiadó neve alatt jelentette meg 1971-ben Az esszék Marx értékelméletéről angol nyelvű kiadását, mely azóta fontos hivatkozási alapjává vált az úgynevezett értékforma-iskola számára, melyhez olyan szerzők köthetők, mint Werner Bonefeld, Chris Arthur, Michael Eldred (és a „Sydney-Konstanz Project” munkatársai), Hans-Jürgen Krahl, Geert Reuten vagy Riccardo Bellofiore.
A következőkben egy Iszaak Rubin nézeteit ismertető tervezett sorozatunk bevezető része olvasható.
A „nagy elkerülés”
William Appleman Williams „A nagy elkerülés” (The Great Evasion, Chicago, 1964.) című könyve nyomán Perlman felteszi a kérdést: az egykori politikai gazdaságtant leváltó gazdaságtudomány miben különbözik – vizsgálatának tárgyát tekintve – elődjétől? A hétköznapi szóhasználatban vett közgazdaságtan az anyagi források megoszlásával, bővebben azok megoszlásának lehetőségeivel és jellegzetességeivel foglalkozik, akár mint a politikai döntéshozatalnak alárendelt segédtudomány. A politikai gazdaságtan azonban több volt ennél: azt a kérdést is feltette, mik a termelés viszonyainak jellemzői, melyek a javakat létrehozzák. A vizsgálat tárgyának ilyen beszűkülése figyelemre méltó folyamat eredménye.
A szubjektív értékelmélet (vagy „határhaszon-elmélet”) volt e nagy elkerülés kulcsmozzanata. Eugen Böhm-Bawerk Marx-olvasatának szimbolikus kezdőpontjától számítva találkozhatunk azzal a jelenséggel (olyan „baráti” szerzőknél is, mint Oskar Lange), hogy Marx értékelméletét mint az áruk árának elméleteként láttatják. Mivel a dolgok árát, nominális értékét nyilvánvalóan sok egyéb tényező befolyásolja a belé fektetett munka mennyiségén kívül (elsődlegesen az árukra támasztott kereslet), így egy ilyen szellemben olvasott Marx hosszabb távon könnyen volt diszkvalifikálható a komoly gazdasági gondolkodók köréből, annak ellenére is, hogy máig létezik a törekvés, hogy az értéktörvény (Wertgesetz) koncepciója e tekintetben is – mint a gazdasági kalkuláció eszköze – védhető legyen.
Rubin szerint a politikai gazdaságtan témája nem dolgok és dolgok viszonya, ez a „vulgáris gazdaságtan” vagy a hétköznapi könyvelés témája. Nem is emberek és dolgok viszonya, ez a szubjektív értékelmélet témája. A politikai gazdaságtan témája emberek és emberek viszonya, vagyis a társadalom működésének gazdasági megformáltsága.
Ennek megfelelően Marx eredeti kérdése így hangzott: hogyan szabályozza a tőkés gazdaság az ember alkotó tevékenységét? Válasza: a munkásosztálytól elidegenül, a tőkés osztály kisajátítja, javakban anyagiasul és halmozódik fel, és értéket képviselve cserélődik a piacon.
Erre a polgári gazdaságtan azt válaszolja: ez nem igaz, nem a munka mennyisége határozza meg a javak értékét, hanem a bekerülési költség és a kereslet viszonya, mint azt Alfred Marshall (sőt, Jean Baptiste Say, Augustin Cournot illetve Karl Menger, William Stanley Jevons, Leon Walras) óta tudjuk, ahogy azt Adam Smith és a piac működésének leírása nyomán kifejthető. Ez azonban nem cáfolat, hanem az eredeti kérdés figyelmen kívül helyezése.
Marx természetesen tisztában volt a kereslet jelentőségével, illetve a piaci árucsere működésével, mindössze vizsgálatának gyújtópontja nem ezen, nem a piac, mint univerzális jelenség működésén volt. Amit kérdezett, az volt, hogy hogyan szabályozza a tőkés gazdaság az ember alkotó tevékenységét, vagyis mi az a specifikus, történetileg adott, behatárolható viszonyrendszer, amelyben a „piac, mint univerzális jelenség” egyáltalán megjelenik.
Az áru fétisjellegének fogalma és viszonya az értékelmélethez
Az „árufetisizmus” Marx által a Tőke első kötetének első fejezetében bevezetett fogalmát sokan méltatták annak társadalomkritikai potenciálját illetően, köztük olyanok is, akik elméletben kritikusai voltak azon marxi értékelméletnek, melynek kontextusában a koncepció felmerült, így például Mikhail Tugan-Baranovsky, vagy az „árufetisizmust” amolyan irodalmias, kultúrkritikai fogalomként kezelő Emil Hammacher. Történetileg ez is egyfajta „elkerüléshez”, vagyis annak lehetőségéhez vezetett, hogy a kapitalizmus bajaira az egyéni vagy kollektív pszichózisok szintjén próbáljunk orvosságot kínálni; gondoljunk itt például Axel Honneth értelmezésére az „eldologiasodásról”, vagy Erich Fromm munkásságára.
Rubin nem a zen buddhizmus felől közelít, hanem a Tőke szigorúan formalista olvasatát, exegézisét kísérli meg, melynek során azt analitikai kategóriákra bontja. Szerinte az áru fétisjellege nem elfedi annak „valódi” jellegét, ez az egyetlen valódi jellege. A tőkés rendszerben a termelési viszonyok csak, mint tárgyak egymáshoz való eseti kapcsolódásai fejeződhetnek ki. Tárgyak alatt jelen esetben szükségképpen megtermelt javakat értünk, nem csak az egyszerűbb szemléltethetőség kedvéért, hanem azért is, mert a magyarázó modell ezzel az alapegységgel számol. Az tehát, hogy a megtermelt árucikk értékét az időben kifejezhető belefektetett élő és felhalmozott holt munka összessége határozza meg, Rubin szerint nem Marx gondolatmenetének végterméke, forradalmi „felfedezése”, hanem éppen ellenkezőleg, axiómája, kiindulópontja. Erre, mint gazdasági törvényszerűségre hivatkozni az értékelmélet tautologikus kifejtéséhez vezet: egy előfeltevéssel magyaráznánk a konklúziónkat.
A fent említett második típusú elkerülés oka nem az értéktörvény marxi fogalmának félreértése, hanem az „elidegenedés” hasonlóan egyoldalú kezelése. („Az elidegenedés az ember attitűdje a munkájához” – írta C. Wright Mills.) Rubin szerint az elidegenedés, az áru fétisjellege és az értékelmélet nem három különböző vizsgálati tárgya Marxnak, hanem ugyanannak a problémának három különböző, az életmű kronológiájában diakron (egymásra következő) konceptualizálása. Az elidegenedésről, tehát valamiféle „eredeti” emberi lényeg elvesztéséről való beszéd (Hegel, de főleg Feuerbach nyomán) már 1844-ben, a Gazdasági-filozófiai kéziratok vagy A német ideológia idején is legfeljebb idézőjelben értendő – hiszen amiről valójában szó van, az nem egy „kész dolognak”, hanem az ember alkotásra, életének és világának megformálására való képességének elvesztése munkájának áruba bocsátása által. Marx leszámolása Feuerbach-hal és a baloldali hegeliánusok köreivel („A német ideológia”) egyértelművé tette, hogy nem gondolkodik valamiféle ahistorikus emberi lényegben. Nem az „ember” mint olyan és az elidegenedett ember, hanem termelőerők és termelési viszonyok dialektikus kapcsolata fog megjelenni, mint a történelmi antagonizmus forrása. Rubin szerint a társadalom újratermelődésének, a munkának, mint totalitásnak elvonatkoztatás útján való szétbontása termelőerők és termelési viszonyok kapcsolatára a történeti materializmus és az értékelmélet közös kiindulópontja. Ennek felismerését Rubin az osztrák marxista teoretikushoz, Rudolf Hilferdinghez köti. Ez a kapcsolat definiálja a politikai gazdaságtan vizsgálatának tárgyát, mely sosem lehet a „gazdaság vagy piac, mint olyan”, hanem mindig a társadalom egy történetileg behatárolható gazdasági formáltsága. A kapitalizmus esetében pedig ez a mozzanat, mely azt mint gazdaságtörténeti korszakot általában meghatározza, az nem más mint az áru fétisjellegének megjelenése.
Anyagi viszonyok személyek, társadalmi viszonyok dolgok között
Az árufetisizmus objektív alapjának megértéséhez el kell különítenünk a termelés összetevőinek anyagi vagy technikai és társadalmi aspektusait. Ezek – a materiális jellegzetességek és a társadalmi jelentőség és a munka ezeknek megfelelő elválasztásai – viszonya sosem magától értetődő vagy problémamentes. Éppen ellenkezőleg: az, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz, a társadalomra általában jellemző termelési mód indikátora. Így például a feudális földbirtokrendszerben a jobbágyok alárendelt viszonya a föld birtokosainak egy a javak termelését megelőző adottság volt. Ugyanígy egy tervezett gazdasági szisztémában – és ilyeneket a tőkés társadalmakban is láthatunk, feltéve, hogy a különböző nemű termelőegységek egy tulajdonosi kézben vannak – a technikailag, anyagilag heterogén összetevők egymáshoz való viszonya a termelési struktúra minőségi (mármint tartalmi) célképzetének megfelelően közvetlen lineáris viszony. Rubin példájában egy textilgyár három technikai összetevője egy szövőüzem, egy fonóüzem és egy kelmefestő üzem. Az elsőnek a terméke a másikba, a második terméke a harmadikba kerül, a sorrend nem felcserélhető, mert ez felel meg a textilgyártás anyagi és technológiai műveleti logikájának – vagyis a három összetevő (az adott munkának megfelelő technológiai elválasztás három elemének) viszonya kötött, meghatározott a termelés anyagi aspektusainak szempontjából, de ebből nem következik, hogy kötött legyen a termelés társadalmi viszonylatában. Amennyiben a három üzem három különböző tulajdonossal bír (és ez itt a munka társadalmi elválasztása), úgy az, hogy az első terméke a másodikba kerül, a második terméke pedig a harmadikba már korántsem egyértelmű, hiába ez az egyetlen módja a szövet előállításának. A szövőüzem tulajdonosa ugyanis már nem érdekelt közvetlenül a kész szövet előállításában, mindössze abban, hogy a termékét eladja a fonóüzemnek. Érdekeltsége mindössze közvetett, amennyiben az általa kínált termékre való kereslet nagy átlagban a technikai eljárásrend végén keletkező késztermékre való kereslet függvénye. Érdekeltsége profit realizálásában van, melyre legnagyobb eséllyel akkor kerül sor, ha a technikai-logikai sorozatban következő termelőegység tulajdonosának adja el az általa birtokolt árucikkeket, azonban eladhatja bárki másnak is. A termelési folyamat logikai láncolatát a tulajdon társadalmi elválasztási elve megszakítja. Ez a diszkontinuitás a kapitalizmus definitív vonása: a társadalmi szereplők között (szemben a jobbágy-földesúr viszonnyal) nincs a termelést megelőző meghatározott viszony, a termelés – vagyis a társadalom működésének a – logikai folytonosságát az áruk minden esetben eseti jellegű adásvétele hozza létre, mint az autonóm piaci ágensek között egyedül lehetséges közvetlen viszony. A termelés direktíváit ebben a rendszerben a termelőeszközök tulajdonosai határozzák meg, döntéseik azonban alá vannak vetve az említett cserének, hiszen a termelés szempontjai definíció szerint az értékesítés szempontjainak függvényei. Ebben a viszonyban a szereplők formális autonómiája, a köztük lévő anyagi kapcsolat (a termelés technikai aspektusain keresztül) és a csere, mint a kapcsolódás pontja közti kölcsönhatás alakítja a dolgok „árát”. Az ár tehát nem „szimbolizálja” a termelési viszonyokat, hanem azok egyetlen lehetséges kifejeződése. Ennyiben Rubin elveti mind Hilferding, mind Bogdanov felfogását a papírpénz spektrális vagy „tárgyias” jellegének relevanciáját illetően (előbbi szerint a papírpénz kevésbé kontrollálhatósága folytán jobban megfelel a fétis logikájának, utóbbi szerint fordítva): mivel Rubin szerint csak a csere konszolidálja az értéket, az azt közvetítő eszköz materiális jellege nem bír különös jelentőséggel.
Ez a viszonyrendszer elkerülhetetlenül vezet az eldologiasodás (Verdinglichung, reification) jelenségéhez. A tőkés, aki maga is foglya a tőke logikájának, afelett csak, mint a termelési feltételek képviselője gyakorol ellenőrzést, de mindeközben a tőke képessége átruházódik rá, az ő személyében testesül meg. Látszólag ő hozza a döntést, az azonban alá van vetve az általa a termelési mód viszonyrendszerében elfoglalt pozíciójának. Az anyagi viszonyok tehát személyesek, míg a társadalmi viszonyok objektívek: a tárgyak bírnak aktív szereppel, míg az emberek csak, mint tárgyak absztrakt tulajdonosai kerülhetnek egymással kapcsolatba.
A kapitalista társadalomban Rubin három osztályt különböztet meg: a tőkések, a (föld/ingatlan)tulajdonosok és a munkások osztályát. Ez megfelel a tőke-bérleti díj-munkabér gazdasági „szentháromságának”, logikai elsőbbsége azonban a tőkének van. A munkás munkaerejének tulajdonosa, a föld vagy ingatlan birtokosa annak használati értéke felett rendelkezik, a tőke azonban nem csak egy „elvont” érték, hanem képes önmaga sokszorosítására más „értékekkel” kapcsolatba kerülve, azok feletti jogot szerezve.
Míg a primitív árucsere során nem képződik stabil érték-fogalom: az „érték”, amit a felek a másik által kínált javakban elismernek merőben eseti jellegű, még ha egy harmadik javval való esetleges összevetés már „embrionális” formában tartalmazza a pénz fogalmát. A tőkés termelés viszonyrendszere ezzel szemben az értéknek egy erre a termelési módra specifikusan jellemző intézményesült formáján alapul, mely a termelés összes technikai faktorát egyetlen gazdasági egységbe koncentrálja. Ebben az értelemben a munkaérték marxi felfogása nem a javak cseréjének lesz az értelmezése, hanem azon termelési viszonyoké, melyek a javak ilyen cseréjében kifejeződnek.
----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen
