Korábbi gyakorlatunkhoz híven nyitottak vagyunk olvasóink kritikai észrevételeire, azokat leközöljük, amennyiben úgy ítéljük, témája és/vagy minősége okán érdemes a figyelemre és a viszontválaszra. Ezúttal a "Thinking and Rioting" bloghoz köthető anarchista kollektíva tisztelt meg minket nézeteivel. Az elvtársainknak kijáró tisztelet jogán írásukat (egy-két elgépelés kijavítása mellett) az általuk küldött formában közöljük, és előreláthatólag egy hét múlva válaszolunk érveikre. Íme:
______________________________________________________________________________________
Elvi szinten egyetértünk azokkal, akik azt javasolják, hogy mi, (valóban) antikapitalista mozgalmárok hangoljuk össze jobban a tevékenységünket és tendáljunk arrafelé, hogy valamilyen egységes szervezetbe tömörüljünk. Sokan, pl. a Részeg Hajó és a Forradalmi Forrás, ezt pártnak neveznék, bár, mint látni fogjuk, teljesen mást értenek ezen.
A Forradalmi Forrás által Jodi Dean-től fordított cikkben a szerző „politikai” pártról, „politikai” harcról, „politikai” hatalom megszerzéséről beszél [1], anélkül, hogy tisztázná, mit ért ezen fogalmak alatt. A legtöbb ember ezekről arra asszociál, hogy az államhatalom meghódításán keresztül, törvényekkel és rendeletekkel akarnak bevezetni valamit, amit szocializmusnak gondolnak. Dean ezt írja:
„Ne gondoljátok, hogy a legfontosabb kérdések szervezeti szőrhasogatásokon múlnának (tagsági elvárásokon, centralizáláson vs. hálózati struktúrákon, vezetőség személyein, stb.). Meggyőződésem szerint az elsődleges kihívásunk a politikai akarat kapcsán merül fel. Létezik-e, vagy hiányzik-e azon akaratunk, hogy összegyűljünk, hogy létrehozandó kollektív hatalmunkat megszilárdítsuk és közösségünkből kiáramoltassuk? Magától értetődőnek tartom, hogy amennyiben megalakul egy kommunista párt, a tagság az őket érő kihívásokra megfelelő struktúrákat lesz képes kidolgozni. ”
Beleköthetnénk abba, hogy zavaros elképzelésnek tűnik a hatalmat egy közösségből kiáramoltatni. (Talán úgy szeretnék, mint ahogy az ezoterikus gyógyítók a csí energiát?) Nehéz másként értelmezni ezeket a gondolatokat, mint hatalomvágynak, bolsevik típusú pártdiktatúra felépítésére irányuló szándéknak, főleg annak tudatában, hogy a szerző az ilyen rendszerek ismert apologétája [2] Emlékeznünk kell ugyanis arra, hogy „Leninnél a párt mint strukturált politikai intézmény, mint katonailag-bürokratikusan szervezhető struktúra jelent meg”. [3]. Olvasás közben tehát az a gyanúnk támad, hogy a cikkben leírt szociológiai jellegű elemzések is (amelyeket önmagukban értékesnek tartanánk) csak arra szolgálnak, hogy segítsenek lenyelni az új diktatúra szükségességének keserű piruláját, segítsenek elfelejteni azt, hogy a „vörös burzsoázia” mekkora károkat okozott a munkásmozgalomnak a XX. században (lásd erről pl. az utolsó lábjegyzetet).
Próbáljunk meg hát kicsit átlátni a ködösítésen. Tehát a marxisták (sőt, ami nem ugyanaz, a marxi alapon álló kommunisták) szerint a forradalmi párt lényege nem a szervezeti forma, hanem a kapitalista társadalom elemzéséből és az osztályharc történelméből leszűrt forradalmi program. [4] Ez elsőre szépen hangzik, csakhogy pontosításra szorul: a párt tagjainak nem a történelem és a társadalom van a fejében, hanem csupán az ezekről alkotott gondolataik. Szerintünk viszont idealizmus azt gondolni, hogy egy csoportot vagy szervezetet pusztán az definiál, hogy a tagjai mit akarnak, mit gondolnak a világról, a szervezetről, annak céljairól. A szervezet is egy rendszer, amely nem csupán alkotóelemei puszta összessége. Tíz vagy épp tízezer ember, akik ugyanazt gondolják, még nem szervezet, még nem párt. Meghatározó kérdés nem csak az, hogy kik a tagjai, hanem, hogy milyen viszonyok állnak fenn a tagok között. Hogyan hozzák meg a döntéseket, hogyan szervezik meg a tevékenységeket, hogyan áramlanak az anyagi és nem anyagi erőforrások, különös tekintettel az információra.
A szervezeten belüli viszonyok, a tevékenység és annak megszervezési módja visszahatnak a gondolatokra és a programra is. Bizonyos szempontból ez hasonlít ahhoz, hogy a társadalom sem pusztán/elsősorban a gondolatok, eszmék, jogszabályok alapján fejlődik. Amint mi is írtuk a materializmusról szóló cikkünkben, „Az ember mindennapi tevékenysége, és azon viszonyok, amelyek között él, amelyek között mindennap tevékenykedik, egyszóval a léthelyzete alapvetően befolyásolja az ember gondolkodásmódját. ” [5]. Azt látjuk, hogy amit a marxisták/bolsevikok észrevettek a társadalmi totalitás kapcsán, azt nem látják a saját mozgalmuk esetében. Ennek az lehet az (egyik) oka, hogy annyira a gazdaságot, a termelési és tulajdonviszonyokat helyezték a középpontba, hogy elfelejtkeztek az általános emberi viszonyokról. Más szavakkal egyfajta vulgármaterializmus csapdájába estek.
Ha az információáramlás centralizált, pl. ha egy szűk csoport (párt-elit) effektíve monopolizálja a médiát, akkor nem lesz könnyű megakadályozni, hogy a vélt vagy valós, párton belüli vagy kívüli ellenfeleiket a tömegek szemében egy rágalomkampánnyal befeketítsék úgy, hogy annak nincs lehetősége válaszolni. Ezt tették a bolsevikok már jóval a sztálini fordulat előtt [6], de erre törekszik minden diktátor-aspiráns, pl. Orbán Viktor is. Aztán ha az illető csoport az anyagi erőforrások felett is rendelkezik, akkor az ezektől való megfosztással, kiéheztetéssel hozhatja lehetetlen helyzetbe ellenfeleit, lásd pl. azt, amikor a spanyol polgárháborúban a sztálinisták a szovjet fegyverekből nem adtak a hozzájuk nem lojális milíciáknak [7]. Ha pedig ez a csoport egy hierarchikus, centralizált erőszakszervezet feletti parancsnokságot is megszerzi, fizikailag is megsemmisíti mindazokat, akik teljhatalmának útjába állnak.
Erre édeskevés azt mondani, hogy ezúttal majd olyan munkásokat juttatunk hatalomba, akik elnyomottak és kizsákmányoltak voltak. Akik bizonyították, hogy becsületesek, jóindulatúak és tényleg a népért akarnak dolgozni. Majd ők nem lesznek hataloméhesek és korruptak, nem akarnak majd új elnyomókká válni! Materialistaként mi azt gondoljuk, hogy egyrészt a hierarchikus hatalmi struktúrák logikája követeli meg, hogy az akadékoskodókat, a nem engedelmeskedőket megbüntessék, akár brutális fizikai terrorral. Másrészt az az ember, aki csúcsvezető, pl. pártfőtitkár lett egy hatalmon lévő bolsevik pártban, az nem munkás többé, a léthelyzete, az életviszonyai drasztikusan megváltoztak, a kapcsolata a többi emberrel elidegenedettebbé vált. [8] Ugyanis az egészséges emberi kapcsolatoknak az a feltétele, hogy az emberek közti hatalmi viszonyok nagyjából szimmetrikusak legyenek. Ha A hatalmi pozícióban van, ha B megkérdezése nélkül dönthet annak sorsáról, B viszont ezt nem teheti meg A-val, akkor B kiszolgáltatott A-nak. Ekkor pl. B nem mondhatja meg A-nak őszintén a véleményét, különösen, ha az bíráló jellegű, anélkül hogy retorziótól, büntetéstől kellene félnie. Így mindkettejük személyisége torzul, és ha A csúcsvezető, akkor szélsőséges esetben teljesen elveszítheti a kapcsolatát a valósággal, különösképpen az alárendeltek problémáival kapcsolatban, lásd a „Nincs kenyerük? Egyenek kalácsot!” effektust. Érdemes elolvasni erről Bakunyin rövidke írását is. [9], aki már Marx életében figyelmeztetett arra, hogy a marxisták hatalomra jutásával egy újfajta zsarnokság jöhet létre [10].
Aki szokott anarchista szerzőket olvasni, azt nem lepi meg a következő tény: ahol hierarchia van, ahol hierarchikus pozíciók vannak, ott rögtön megindul a pozíciókért való küzdelem. Hiszen (amíg végleg nem hagyjuk messze magunk mögött az osztálytársadalmak személyiségszocializációját) mindig lesznek olyanok, akik szeretnék, ha az ő akaratuk érvényesülne, ha mások felnéznének rájuk, táplálnák az egójukat. Ebben a küzdelemben valószínűleg az a legügyesebb, legsikeresebb, aki narcisztikus és/vagy pszichopata jegyekkel bőségesen rendelkezik. Ez egy elég fontos kérdés, lentebb még visszatérünk rá.
A FF cikke még csak a látszat szintjén sem próbálja tisztázni azt, hogy a múltban miért vezetett kiábrándító eredményre a szocdem/bolsevik pártok hatalomra jutása. Inkább elegánsan szőnyeg alá söpri a problémát:
„Ekképp vélekedik a mai napig a radikális baloldal: „jaj, kérem, a hatalom megront, nem szabad érte küzdeni!” – nos, nem véletlen, hogy nincs hatalmunk! Ha a hatalmat félredobjuk, nem markolhatjuk! Ki merjük mondani, hogy „igen, politikai hatalomra van szükségünk”?! De a legfontosabb: merjük kiépíteni?! ”
Sőt, odáig megy, hogy letagadja, hogy bármi baj lehet a centralizált állammal:
„Számunkra a „tekintélyelvűség” épp, hogy nem annyira a centralizált államhatalomban keresendő; hanem, inkább abban, ahogyan decentralizáltan szerteosztja a piaci rendszer a hatalmát: ”
Miért ragaszkodnak mégis a bolsevikok a hierarchikus, centralizált szervezési módokhoz? A fő indokuk az, hogy hatékonyabban működik. Azonban ez egyrészt féligazság, hiszen pl. ha az ellenség kiiktatja a központot, rögtön felléphet a fejetlenség. Másrészt ez a hatékonyság az ellenforradalom felé haladás hatékonysága. Nem lehet úgy a szabadság felé haladni, hogy szolgának állunk. A bolsik azt hangoztatják, hogy képtelenség a siralmas jelenből egy ugrással a távoli jövőbe repülni. Jelenleg a munkások tudatossága, erkölcsi szintje nagyon alacsony, így a jól képzett párt-elitnek kell irányítani őket. Nos, elismerjük, hogy az ellenforradalmi időszakokban, mint ezen sorok írásának idején is, az alacsony színvonal tekintetében többnyire tényleg igazuk van, csakhogy forradalmi fellendülés idején ez pozitív irányba változik. Nem elég gyorsan? Sajnos a bolsevik módszerek éppen hogy lassítják ezt a folyamatot azzal, hogy birkaszerepbe nyomják le a lázadó energiával teli embereket. [11] Ez nem csak pár „hóbortos” anarchista rémálma, hanem tanácskommunisták, mint Pannekoek is észrevették:
„A jelenlegi munkáspártok egészen más jellegűek. Ezen kívül más a céljuk: a hatalom megszerzése és annak gyakorlása egyedül saját hasznukra. Távolról sem próbálnak meg hozzájárulni a munkásosztály emancipációjához, maguk akarnak kormányozni, és ezt a szándékot a proletariátus felszabadításának színlelésével leplezik. A szociáldemokrácia, amelynek emelkedő időszaka a nagy parlamentáris korszakba nyúlik vissza, ezt a hatalmat egy parlamenti többségre alapuló kormányzásnak tekinti. A maga részéről a Kommunista Párt hatalmi politikáját annak szélsőséges következményéig fokozza: a pártdiktatúráig. (...) ezeknek a pártoknak merev struktúrákkal kell rendelkezniük, melyek kohézióját szabályzatok, fegyelmi rendszabályok, belépési és kizárási eljárások biztosítják. Mivel uralkodásra lettek tervezve, úgy harcolnak a hatalomért, hogy az általuk birtokolt hatalmi szervekbe irányítják az aktivistákat és egyfolytában növelni igyekszenek befolyási övezetüket. Nem tekintik feladatuknak, hogy a munkásokat önálló gondolkodásra neveljék; ellenkezőleg, arra törekszenek, hogy kiképezzék, tanaik hűséges és odaadó követőivé változtassák őket. Míg a munkásosztálynak a szellemi fejlődés határtalan szabadságára van szüksége ahhoz, hogy növelje erejét és győzedelmeskedjen, a párthatalom alapja minden, a pártvonallal összhangban nem álló vélemény elnyomása. A demokratikus pártokban ezt olyan módszerekkel biztosítják, melyek porhintéssel fizetik ki a szabadságot; a diktatórikus pártokban brutális és nyílt represszióval.” [12]
Elvtársa, Otto Rühle a következőket állapította meg a német „kommunista” pártról:
„A KPD is politikai párttá vált. Történelmi értelemben vett párttá, olyanná, mint a burzsoá pártok, … A KPD vezetői is a szavakból indulnak ki. Szónokolnak, ígérnek, csábítgatnak, parancsolnak. Amikor a tömegek megjelennek, kész tények előtt találják magukat. Felsorakoztatják és ütemre meneteltetik őket. Hinniük, hallgatniuk, fizetniük kell. El kell fogadniuk és végre kell hajtaniuk a parancsokat és az utasításokat.
És szavazniuk kell!
Mert a KPD vezetői be akarnak jutni a parlamentbe. Tehát meg akarják választatni magukat. Miközben a tömegek süketen engedelmeskednek és passzívak maradnak, a KPD vezetői majd csinálják a parlamentben a szent politikát.” [13]
Amikor mi rámutatunk arra, hogy ez az út semmilyen szabadsághoz sem vezethet, a bolsik azzal vádolnak meg minket, hogy mi legyengítjük a mozgalmat azzal, hogy azt javasoljuk, hogy mindenki csináljon azt, ami épp eszébe jut, amihez épp kedve van. Merthogy ugye mi teljesen elvetjük a szervezett, fegyelmezett cselekvést. Pedig ez egyáltalán nem igaz ránk. Ebben a kérdésben lényegében egyetértünk Mahnóval, akinek egyébként több éves forradalmi-gyakorlati tapasztalata is volt:
„Szervezeten belüli fegyelem nélkül egyáltalában nincs mód semmilyen következetes forradalmi tevékenység keresztülvitelére.” [14]
Kérdés, hogy milyen módon lehet úgy szervezkedni, hogy ne alakuljon ki egy újabb elnyomó párt, ill. rendszer. Egyes anarchisták írásaiból az olvasható ki, hogy különféle csoportok és közösségek (önigazgató gyárak munkástanácsai, lakóközösségek, kommunák stb.) egymással szolidaritás alapján álló föderációkba szerveződjenek. Amennyiben ezt úgy értik, hogy ezek a közösségek alkalomszerűen, szükség esetén kommunikáljanak egymással és segítsenek egymáson, akkor ezt a koncepciót hibásnak tartjuk. Az ilyen közösségek szükségképp a saját érdekeiket fogják szem előtt tartani, a gyárat, a földet tulajdonként fogják kezelni, hiszen a megélhetésük ettől a darabka termelőeszköztől függ. A saját problémáikkal lesznek elsősorban elfoglalva, a másokon segítést csak egy koloncnak fogják érezni a nyakukon.
Mi azt gondoljuk, hogy ezeknek a csoportoknak és közösségeknek már a kezdetektől határozottan törekedniük kell az összehangolt működésre, hogy az atomizációt leküzdve, a részérdekek harcán felülemelkedve egy globális emberi közösségbe szerveződést célozzanak meg. Egyetértünk a Részeg Hajóval, amikor ezt írják:
„Egymással kell összeszerveződni, egymásnak kell helyet biztosítani a tanácsokban; konszenzussal kell meghozni a döntéseket; amennyire lehet előnyben kell részesíteni az egyenlőt és a közvetlent a hierarchiával és a megbízottakkal szemben. A tulajdoni elválasztást e hálózatosodással kell felszámolni; … A gyárak stb. tanácsai nem lehetnek elkülönült darabok, hanem eme hálózatban hálózati csomóponttá kell válniuk.” [15]
Azt mondjátok, hogy ettől még mesze vagyunk? Ez igaz, de ha nem a cél felé, hanem az ellenkező irányba indulunk, akkor sosem jutunk el egy szabad társadalomhoz. Biztosak vagyunk abban, hogy nem csak az eszmeiségnek, hanem a szervezkedés formájának is tükröznie kell azt a társadalmat, ahová el akarunk jutni.
Mi a konkrét, jelenre vonatkozó javaslatunk? Nos, a mi zsebünkben sem lapul ott a bölcsek köve, de röviden a következőket gondoljuk. Akik elvtársnak gondolják a másikat, kezdjenek el nem csak kommunikálni, nem csak eljárni egymás rendezvényeire (vitaest, olvasókör, szubkulturális események,...), hanem a kölcsönös segítség alapján összeműködni. Ha lehet, akkor offline, személyesen, ha nem, akkor legalább a virtuális térben. Első körben pl. lehet segíteni egymás anyagait (mémek, cikkek, videók, matricák) terjeszteni (legkisebb befektetéssel online, pl. a facebookon). Persze a mások produktumát sosem gondoljuk olyan tökéletesnek, mint a sajátunkat. Sebaj, el lehet látni (nem destruktív, nem sértő hangnemű) megjegyzésekkel, hogy mit tehetett volna még hozzá, mit csinálhatott volna másképp. Aztán, akinek van ideje, segíthet a másiknak már az alkotás fázisában is. Emellett lehet pl. arról egyeztetni, hogy mely megmozdulásokon, tüntetéseken jelenjünk meg egy blokkot alkotva, ezáltal láthatóbbá válva. Ezek a lépések elvezethetnek oda, hogy a meglévő egyének és csoportok között megerősödjenek a kapcsolatok, hosszabb távon létrejöhet egy olyan hálózat, amely sok-sok egyeztetés alapján összehangoltan képes cselekedni. Tehát nem az a legfontosabb, hogy deklaráljuk egy egységes szervezetet alapítását, hanem hogy felépítsük a valóságos viszonyrendszert, pl. cselekvések közössé tevését a mozgalmárok között. Ebből talán kinőhet egy olyan folyamat, amelynek során egyre nagyobb tömegek támadják meg a kapitalizmust és minden elnyomó viszonyt, míg hierarchikus hatalmi struktúrákból biztosan nem [16].
De hát ha mindig minden kérdést minden érintett részletesen megvitat, hogy konszenzusra jusson, akkor évek telhetnek el, míg bármit is elkezdünk! Mi van egy olyan helyzetben, ahol 5 perc sincs dönteni, pl. az ellenforradalmi hadsereggel vívott katonai ütközetben? – Kérdez(het)ik az államisták.
Egy adott projektben (pl. egy üzem vagy egy híd felépítése) ki lehet jelölni (önkéntes és döntően szakmai alapon) egy embert vagy egy néhány fős csoportot, akik koordinálják a tevékenységet és felelősséget vállalnak érte. De ettől ők még nem lesznek új elnyomók, nem foszthatják meg megélhetésüktől és nem vitethetik el Szibériába az okvetetlenkedőket. Ha despotikusan próbálnak működni, ha nem egyeztetnek az érintettekkel, akkor hamar visszahívják/leváltják őket.
Egy ütközet vezetése már fogósabb kérdés. Ha szükség is van parancsnokra, annak leválthatónak kell lennie, akár két csata közti szünetben. De még így sem lehet teljesen kizárni azt, hogy a parancsnok beküldje a legveszélyesebb helyekre (a golyózáporba stb.) azokat, akik korábban megkritizálták vagy ellenezték a megválasztását, így tartósítva a pozícióját. Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy nálunk – minthogy kommunistának is hívjuk magunkat – le van rögzítve, hogy ez az illető nem kaphat anyagi előnyöket, pl. magasabb juttatásokat a pozíciója miatt, ami legalábbis gyengíti a motivációt arra, hogy így viselkedjen az illető.
Van, aki erre úgy érvel, hogy ezek szerint elismerjük, hogy kellenek vezetők. Nos, a köznyelvben (részben a radikális baloldali körökben) sajnálatosan sok fogalom össze van zavarva/mosva. Pl. a párt, tekintély, vezető, demokrácia szavak egymástól eléggé távol álló, minőségileg különböző dolgokat jelentenek [17]. Az uralkodó osztálytól (és a médiájától) nyilván hiába várjuk, hogy eloszlassa a homályt és tisztázza a kérdéseket. Nincs igazán külön szó a különféle típusú vezetőkre, ill. „koordinátorokra”. Mahno meglehetősen más értelemben volt vezető, mint „Szent” István, Sztálin vagy ma Orbán. Röviden azt mondhatjuk, hogy nálunk egy koordinátornak nincsen általános hatalma, nem engedelmeskedik neki vakon semmilyen erőszakszervezet, és nem egy felsőbb hatalom által kinevezve vagy mások kizsákmányolásával jutott a pozíciójába, hanem a rátermettsége, vagy az átlagon felüli hozzáértése, szaktudása miatt.
Az, hogy nem szeretjük, ha parancsolgatnak nekünk, nem burzsoá/kispolgári liberális individualizmus. Ez az individualizmus (amit az individualista anarchisták vittek el logikus végpontjáig) a tradicionális „kollektivista” tekintélyelvűség tagadásaként, antitéziseként jött létre, de az elidegenedés birodalmán belül. Mi mindkettővel szemben állunk, pontosabban ezen két pólus szintézisére törekszünk meghaladva tagadásuk által. Ennek anyagi alapja a társadalmivá vált termelés, egyik legfőbb célja minden ember szabad személyiségfejlődésének biztosítása, amelyet a hierarchikus viszonyok közvetlenül gátolnak.
Hangsúlyozzuk, hogy a kommunista program, amit követendőnek tartunk, nem pusztán a tulajdonviszonyok és az elosztás radikális átalakításáról szól, mint a vulgármaterialistáknál. Az összes elnyomó, kizsákmányoló viszonyt meg kell támadni, fel kell számolni [18], különös tekintettel a politikai szférában jelen lévő hierarchiákra. Ez számunkra nem szőrszálhasogatás, hanem központi kérdés, ezért is hívjuk magunkat anarchistának (is).
Itt kell visszatérnünk az emberi személyiséggel kapcsolatos, lelki kérdésekre. Hallottunk már olyan véleményt a mozgalomban, hogy „Nem attól lesz győztes kommunista forradalom, hogy a kommunisták jó emberek!” hiszen a kapitalizmus objektív, kibékíthetetlen ellentmondásai számítanak. Ez nem csak leegyszerűsített féligazság. hanem veszélyes is. Alkalmas kifogás arra, hogy ne kelljen az illetőnek foglalkozni a saját személyiségfejlődésével. Ugyanis jelen társadalomban lényegében nincs olyan, hogy mentálisan teljesen egészséges ember. Ahogy egy korábbi cikkünkben írtuk:
„A kapitalista rendszer, amiben élünk, totális. Minden viszonyunkba behatol és mindent a saját képére formál. Önzést, versengést, kegyetlenséget, szorongásokat, boldogtalanságot termel ki. Mindannyiunkat eltorzít, megnyomorít, persze mindenkit másképp és más mértékben. Ez nem csak az ember gyerekkorában kezdődik, hanem már a születés előtt, a magzatkorban is, sőt, sok probléma transzgenerációsan öröklődik pl. epigenetikai úton. ” [19]
A sokféle kisebb-nagyobb probléma különböző módokon és mértékben gátolhatja azt, hogy közösségeket, osztályharcos szervezetet hozzunk létre. A függőség (pl. alkoholizmus vagy társfüggőség), kényszeresség (pl. tisztaságmánia) vagy a depresszió lehet igen súlyos probléma egy ember életében, de szervezeti működés szempontjából ez nem kiemelten fontos: egy ilyen ember nem biztos, hogy maradéktalanul elvégzi az általa elvállalt feladatokat, de ettől nagyobb baj szervezeti szempontból többnyire nincs ezzel. Egy kontrollmániás már több kárt csinálhat, főleg, ha magas pozícióba kerül. Egy narcisztikus személyiségzavaros viszont akármilyen pozícióból szétverhet egy közösséget a különböző manipulációs eszközökkel és általában a narcisztikus működésével [20].
Összességébe véve, nem csak a narcisztikus személyiségzavar ellenforradalmi, ugyanis általában véve is igaz, hogy mivel egy spektrumról lévén szó, minél egoistább, narcisztikusabb stb. valaki, minél kevésbé képes kölcsönös tiszteleten, empátián alapuló kapcsolatokat építeni, annál kevésbé lehet vele bármilyen olyan szervezetet vagy társadalmat építeni, amelyben a szolidaritás nem csak üres jelszó, hanem alapvetően fontos szervezőelv.
A mozgalmi csoportoknak szerintünk jelenleg sem csupán az a feladata, hogy elméleti munkát végezzen, agitáljon és szervezze az uralkodó osztály elleni harcot (bár persze ezek a legfontosabbak). A lehetőségeinkhez mérten (!) segítenünk kell egymást nem csak a kapitalista társadalmon belüli túlélésben, elvtársi szolidaritással, hanem a saját (többé-kevésbé narcisztikus) egónkon való felülemelkedésen, továbbá egyéb lelki problémák (függőségek, stb.) leküzdésében. Számunkra a hamis tudat nem csak a politikáról, gazdaságról vallott tudatos nézeteket jelenti (pl. hogy a szegények maguk tehetnek a szegénységükről), hanem a különböző, az osztálytársadalom által kitermelt torz lelki működéseket, önvédő mechanizmusokat (projekció, elfojtás, passzív agresszió) is, amelyek akadályozzák a megfelelő szerveződést. [21]
Emellett fontosnak tartjuk, hogy nem csak jóval a forradalom után, hanem minél hamarabb elkezdjük informálni az embereket a nárcizmusról és hasonló, ellenforradalmi működést eredményező lelki torzulásokról. Minél többen, minél gyorsabban képesek felismerni azt, hogyha valakinek csökevényes az empátiája és eszközként használja az embertársait, annál kevesebb lehetőséget kap az illető az elnyomásra, a rombolásra. Mindezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy gyűlölni vagy bántani kell a lelkileg problémás embereket, hanem azt, hogy tudatosabban kell a kérdéshez hozzáállni.
Tehát igaz ugyan, hogy a hatalom korrumpál, azonban nem mindenfajta hatalom egyformán és nem minden embert egyformán korrumpál. Fontos tudatosan odafigyelni arra, hogy olyan szerveződési formákat találjunk, amelyekben minimális az elnyomó struktúrák, apparátusok kialakulásának esélye.
Na és miből gondoljuk, hogy az embereket mindez majd érdekli? Biztos, hogy energiát akarnak majd mindezekbe fektetni? Nos, ezt nem tudjuk (bár tény, hogy egyre többen foglalkoznak pl. a narcizmus témakörével), viszont ha nem akarnak szabadok lenni, ha nem akarnak tenni is egy emberhez méltóbb életért, akkor mi anarchisták és kommunisták nyilván nem rúghatunk labdába. Csakhogy akkor pártfunkcionáriusok által kiadott parancsokkal és hatósági eljárásokkal sem érdemes megpróbálni „kommunizmust” építeni, hiszen ez nem csak elméletileg ellentmondásos és etikailag megkérdőjelezhető, hanem gyakorlatilag is kontraproduktív lenne. A Rosa Luxemburg Kommunától kezdve Kronstadton át Spanyolországig [22] láttuk, hová vezet ez. Mi nem kérünk még egyszer ebből!
Jegyzetek:
[1] „A pártforma azért szükséges, mert az osztályharc nem csak gazdasági, de politikai harc is egyben. Az egyén csak a politikai harcon keresztül nőheti ki az őt sújtó korlátokat: egységben többedmagával. ”
„Hogy világunkat gyökeresen megváltoztathassuk, arra van szükségünk, hogy politikai hatalmat tudjunk teremteni, összpontosítani és fenntartani.”
A cikket Jodi Dean-től fordították, nem tudjuk pontosan, mennyire tükrözi a Forradalmi Forrás álláspontját. https://forradalmiforras.blog.hu/2019/05/01/a_partforma_szuksegessegerol_kommunizmus_vagy_baloldali_realizmus?
[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Jodi_Dean
[3] http://www.eszmelet.hu/krausz_tamas-lenin-es-a-szervezeti-kerdes-torteneti-reko/
Bár volt olyan, amikor Lenin egészen mást javasolt.
[4] „The corollary is that the revolution is not a question of forms of organization. It depends on the programme. Only one proved, that the party form is the one most suited to represent and to defend the programme. The organizational rules in this case are not adopted from bourgeois society, but derive from the vision of future society, as we shall show.”
www.marxists.org/archive/camatte/origin.htm
[6] „Trockij, a hadügyi népbiztos, aki remek tollú szerző volt, valóságos sajtóhadjáratot indított Mahno és emberei ellen – megteremtve ezzel a későbbi sztálinista „történetírás” számos rágalom-toposzát. (Az már a történelem iróniája, hogy ezeket a Trockij által feltalált jelzős szerkezeteket – „a burzsoázia acsarkodó kutyája”, „veszett dúvad” stb. – majd éppen szerzőjük ellen fogják oly sokszor alkalmazni...)”
http://www.nestormakhno.info/magyar/barikad/b12.htm
[7] A kormány a CNT tagjait igyekezett még a repülőgép-összeszerelő műhelyektől is távol tartani, nehogy rátehessék a kezüket a legmodernebb harci eszközökre. Ez persze csak egy apróság volt a sok közül, amit műveltek, lásd az utolsó lábjegyzetet.
[8] Egy egyszerű történeti példa, amely Szovjet-Oroszországban történt: „Pestańa különösen megbotránkozott azon, hogyan viselkednek a Komintern Kongresszus külföldi delegáltjai a szállodában. Voltak, akik minden este kitették cipőjüket a folyosóra, hogy reggelre a személyzet lepucolja azt. Mások a hotel fodrászát fenyegették meg azzal, hogy kirúgatják, ha rosszul végzi a dolgát. (...) A leggyomorforgatóbb eset azonban mégis az volt, amikor egy delegált szexuális ellenszolgáltatásért cserébe felajánlotta élelmiszer-fejadagjának egy részét az egyik szobalánynak. Pestańa mindezek iránt érzett határtalan felháborodását Leninnek a következőképpen fejezte ki: „Néhány ritka kivételtől eltekintve mindegyiküknek burzsoá mentalitása van. Néhányuknak azért, mert társadalmi törtetők, másoknak pedig azért, mert tanultak vagy ilyen az alkatuk. […] Képzelheted, hogy fognak ezek az emberek cselekedni, ha holnap végbemegy a forradalom a saját országukban, és ha ők lesznek az egyedüliek, akik hatalmi pozícióban parancsokat osztogathatnak. A beszédek, amiket a kongresszuson mondtak, nem számítanak! Az, hogy testvériségről, barátságról és elvtársiasságról beszélnek, és azután rabszolgatartókként viselkednek, egyszerűen nevetséges, ha nem gyarló és utálatos dolog. […] Miért kellene hinnünk az ilyen emberek forradalmi szellemében és komolyságában?”.” (Poór Péter: Hetven nap, ahogy Ángel Pestańa látta. Egy spanyol anarcho-szindikalista utazása Szovjet-Oroszországban. In: MOSZT Könyvek 11. Új nemzedék. PTE BTK TTI MOSZT Kutatócsoport, Pécs, 2018. 133-134.)
[9] http://www.holnaputanujsag.eoldal.hu/cikkek/mihail-bakunyin/a-hatalom-korrumpal-a-legjobban.html
[10] Korábban erről ezt írtuk: „Marx egy korszakalkotó zseni volt, akinek fontos felismerései mellett súlyos tévedései és hiányosságai is voltak. Szerintünk ezek közül a legvégzetesebb az volt, hogy túlságosan leegyszerűsítette az állam, a hierarchia, a tekintély kérdését. Nem ismerte fel elég tisztán, hogy a hierarchikus, államista szerveződési mód akkor is a tömegek elnyomását szolgálja, ha történetesen korábbi elnyomottak kerülnek a hierarchia csúcsára. Bakunyin vitába szállt Marxszal és még Marx életében figyelmeztetett arra, hogy egy újfajta zsarnokság jöhet létre. Meglátásunk szerint Marx jellemhibái (önteltsége és arroganciája) is hozzájárultak ahhoz, hogy ezeken a kritikákon képtelen volt érdemben elgondolkodni, továbbá abban, hogy végül is elmérgesedett a konfliktus a munkásmozgalom magát anarchistának és szociáldemokratának / kommunistának nevező szárnya között. Tehát egy egészen kicsi felelőssége mégiscsak van abban, amit aztán a nevében elkövettek. Ezzel együtt sem gondolnánk, hogy abban az értelemben tekintélyelvű lett volna, hogy Sztálinnal és követőivel lehetne rokonítani. Biztosak vagyunk benne, hogy egyáltalán nem azt értette proletárdiktatúra alatt, amit Lenin vagy Sztálin megvalósított, nem is beszélve Pol Potról.” Hozzátesszük, hogy azt sem gondoljuk, hogy Bakunyin „jobb”, vagy „okosabb” lett volna Marxnál, de ebben a kérdésben pont neki volt igaza. A Marx-Bakunyin vitáról bővebben: https://ceasefiremagazine.co.uk/in-theory-bakunin-2/
[11] A bolsevizmus általános kritikájára itt nem vállalkozhatunk. Részben azért, mert nincs elég tudásunk hozzá, részben pedig mert a Részeg Hajó szerzői (akik jóval olvasottabbak e témában) már bővebben írtak erről:
www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-kiadasaban--paul-avrich----kronstadt-1921/reszeg-hajo--eloszo-paul-avrich---kronstadt-1921-c.-konyvehez.html
[14] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2013/07/07/nyesztor-mahno-a-forradalmi-fegyelemrol
[15] Az idézett szöveg folytatása is érdekes: „A kommunista pártnak, mint nem-hierarchikusnak: nemzetivé, elkülönült közhatalommá, állammá nem lehetőnek pont az a feladata, hogy e hálózatot létrehozza, hogy eme hálózattá legyen; az a feladata, hogy társadalmibb (és tudatosabb) lévén a munkásellenőrzés-önigazgatás szerveinél, a gyárak, a forradalmi alakulatok, a földfoglalók, a munkanélküliek, a lakók stb. bizottságait, tanácsait a párt mozzanataivá egyesítse, s ezzel a párt minden konspiratív-önvédő, nem-hierarchikus elkülönülése megszűnjön: a párt társadalommá (és nem állammá) legyen. S e hálózatban, új társadalommá levésben kell az új viszonyoknak, a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek megfelelő termelőerő (tudás, technika, eszköz, mentalitás stb.) fejlesztést végrehajtani a restauráció lehetőségnek megszüntetéséért, az új viszonyok stabilizálásáért. Viszont addig, amíg az új viszonyoknak megfelelő új termelőerő bázis nem alakul ki, tetszik vagy sem, a rendszert szükségképp gazdaságon kívüli kényszerrel, a külső-belső ellenforradalmi tendenciák elfojtásával, proletárdiktatúraként lehet csak működtetni. S ez utóbbi sem lehet elkülönült közhatalom, állam; ám, mint diktatórikus működés szükségképp veszélyeztetnie kell a szabad személyiségfejlődés társadalmának kialakítását. De hát a kommunistáknak nem csak a fennállóval és az ellenforradalommal kell harcolniuk, hanem önmagukkal is: nincs végső biztosíték arra, hogy a konspiráció, önvédelem, proletárdiktatúra ne váljon önmaga gyilkos karikatúrájává. Így a negatív tendenciákat csak fékezhetik - s ez a legtöbb, mi elérhető és ennyiben jobbak a bolsevikoknál, akik adott esetben öntudatlanul, ezért (ön)kritikátlanul, de maguk e tendenciák – tudatosan, kritika és önkritika útján kialakított kommunista irányelvek megértésével, megértetésével, következetes alkalmazásával, ekképp végrehajtva a kommunizmus létrehozásának történelmi feladatát.”
[16] Az anarchistának vagy anti-autoriternek nem nevezhető Bordiga sem gondolta, hogy a formális pártalapítás lenne a lényeg: „When the mass is thrust into action, these small groups lead the rest. The material party is the collection of small leading groups, the radical minorities. The movement that defines a class, also necessitates a party. But that party may exist materially but not formally. That is the political movement of the class is not necessarily grouped in a particular formal organisation, called a Party, with membership cards, aims and principals, an internal bulletin. The party may exist as a more diffuse movement, perhaps of several groups, all or none of whom may be called parties.”
http://libcom.org/library/bordiga-versus-pannekoek
[17] Fromm pl. megpróbál tisztázni egy fontos különbséget, amikor racionális és irracionális tekintélyről beszél. De ezt a témát feszegeti meglehetősen zavarosan Engels a tekintélyről szóló írásában, amire az anarchista válaszok itt olvashatók:
https://anarchism.pageabode.com/afaq/secH4.html
https://libcom.org/blog/authority-revisited-17052018
[18] „A valódi anarchisták számára a hierarchia, a hatalom, az uralom, az elnyomás stb. az élet minden területén megnyilvánulhat, az összes társadalmi intézményben, a legelemibb interperszonális kapcsolatokban, de akár saját magunk önelnyomásában is. Ezért mi nem csak az állami elnyomással állunk szemben, mint a libertariánusok, hanem az összes többivel is: pl. a rasszizmussal, a szexizmussal, a gyermekbántalmazással stb. Nem csak a konkrét elnyomó cselekedetekkel, hanem azzal is, hogy elnyomorító ideológiákat sulykolnak az emberek fejébe, pl. vallásos indoktrinációként: „az Úr férfinak és nőnek teremtette az embert, és aki ebbe nem illik bele, az hibás darab”. … Az anarchizmus, mint tömegmozgalom mindig is az elnyomottak és kizsákmányoltak olyan mozgalmát jelentette, amelynek célja az egész társadalom felszabadítása. Ez a kezdetektől szemben állt mindenfajta (feudális, tőkés stb.) kizsákmányolással, de a történelmi tendencia az, hogy a fentebb említett elnyomó működések közül is egyre többel, egyre tudatosabban, egyre szisztematikusabban szembefordult.”
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2016/01/17/az-anarcho-kapitalizmus-egy-kritikaja
[19] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2018/01/20/acab-minden-rendor-szemet-vagy-megsem
[20] Egy rövid cikk arról, hogy egy narcisztikus főnök hogy rombolhat le egy céget:
https://www.irishtimes.com/business/work/how-malignant-narcissist-bosses-destroy-companies-1.3101532
Akit bővebben érdekel a téma, Tuija Välipakka A lélek meggyilkolásának 100 módja c. könyvét ajánljuk, különösen a 119. o.-tól.
[21] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2019/01/20/kerdesek-az-egyenrol-es-tudatarol
[22] „Az első mahnovista parasztkommuna a Pokrovszkoje falu melletti Rosa Luxemburg Kommuna volt. A több mint 300 tagot számláló kommuna jóval nagyobb termelékenységet mutatott fel, mint a korábbi nagybirtok, pedig tagjai nem dolgoztak látástól-vakulásig. Ésszerűbben, részben a saját szükségleteiknek, de részben még mindig egy elvont piac igényeinek megfelelően szervezték meg a termelőmunkát. (Az első kommuna egyébként szomorú sorsra jutott: 1919. június 10-én a bevonuló bolsevikok porrá égették, tagjai közül sokakat lemészároltak.)”
http://www.nestormakhno.info/magyar/barikad/b8.htm
A Kronstadti felkelésről és vérbefojtásáról röviden:
http://rednews.hu/index.php/a-gyakorlat-elmelete/303-xyz?screen_width=1440
és részletesen:
A spanyol eseményekről:
„a sztálinisták befolyása a közigazgatásban és a fegyveres erők fölött – a már hónapok óta tartó folyamat betetőzéseként – óriási mértékben megnövekedett, s a Szovjetunió támogatásával együtt ez elégséges volt ahhoz, hogy akaratukat így is érvényesíteni tudják a kormányzásban. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az NKVD ellenőrzése alatt álló titkosrendőrség a nélkül láthatott hozzá a PCE politikai ellenfeleivel, kritizálóival való leszámozáshoz, hogy tartania kellett volna a kormány esetleges számonkérésétől. Sőt, az 1937 augusztusában Indalecio Prieto kezdeményezésére – a különböző kémelhárító szervek központosítása céljából – felállított SIM (Servicio de Investigación Militar, Katonai Nyomozó Szolgálat) is fanatikus sztálinisták irányítása alá került. A nyár folyamán katonai bíróságokat hoztak létre, és megkezdődtek a moszkvaihoz hasonló, nyilvános koncepciós perek, melyekben a szükséges vallomásokat a jól ismert módszerekkel csikarták ki a vádlottakból. Ahogy a spanyol történelemben rejlő folyamatosságra utalva Antony Beevor brit történész cinikusan megjegyezte: „az inkvizíció örökébe a SIM lépett, az egyház szerepét pedig a komisszárok vették át.”
A POUM lapját, illetve magát a pártot is betiltották, vezetőit elfogták és „árulásuk” bevallására kényszerítették. A szalámi-taktika elvének megfelelően a következő támadás az anarchisták ellen irányult, akiknek tevékenységét a PCE már régóta elégedetlenül szemlélte, de támogatottságának és fegyveres erejének nagysága miatt mindeddig nem mert nyíltan szembeszállni velük. Anarchistaellenes terveik megvalósításában Negrín maradéktalanul támogatta a sztálinistákat, s ezt a kormányfő könnyen megtehette, mert a CNT-FAI megbízottjai már nem voltak tagjai a központi kormánynak. A CNT lapját, a Solidaridad Obrerát szigorú cenzúrának vetették alá, jelentősen megnehezítve mind a sztálinisták vádjaira való reflektálást, önigazolást, mind pedig az anarchisták megszervezését saját védelmük és forradalmi vívmányaik megóvása érdekében.
A liberterek vezetése alatt álló barcelonai Védelmi Tanácsot még 1937 májusában feloszlatták, 1937. augusztus 11-én pedig ugyanerre a sorsra jutott a CRDA és valamennyi tagszervezete. A tanácstagokat letartóztatták, és Joaquín Ascaso, a CRDA elnöke ellen nyilvános pert indítottak. Súlyos támadás érte a polgárháború kezdeti időszakában önigazgatóvá vált gyárakat és a frissen létrehozott anarchista, vagy közös CNT-UGT termelőszövetkezeteket, melyekkel szemben Negrín, mint pénzügyminiszter már korábban is foganatosított intézkedéseket. 1937 júniusának második felében a központi kormány rendeleti úton elérte, hogy az ilyen üzemek nyersanyagkészleteit a magánkézben levő gyáraknak juttassák. Bő egy hónappal később megkezdődtek az állam javára történő rekvirálások, ezt követően pedig a mezőgazdasági kollektíváktól elkobzott gépeket, szerszámokat, járműveket és vetőmagokat a kollektivizálásból kimaradt kisbirtokosok közt osztották szét. (Ez gazdaságilag nem volt indokolható lépés, hiszen az önálló kisparasztok száma mindössze fele volt a termelőszövetkezetek kötelekében dolgozókénak.) Ahhoz, hogy mindezen céljait megvalósíthassa a PCE-támogatta központi kormány, mindenekelőtt a katonai feltételek megteremtésére volt szükség. A sztálinisták legjobb egységeit a határ őrzéséért felelős carabinerókkal egyetemben Aragóniába vezényelték. Emellett átszervezésre került a köztársasági haderő, s ennek következtében az anarchisták egyfajta külön hadseregeként létező és az aragóniai fronton állomásozó három hadosztálya (a 25, a 26. és a 28. hadosztály) élére sztálinista parancsnokokat neveztek ki. Az anarchisták ellen megindított offenzíva során pedig mindent megtettek, hogy ezeknek az egységeknek az – amúgy is aratással foglalatoskodó – tagjai ne szerezhessenek tudomást a hátországban történtekről.”
