Forradalmi Forrás

Forradalmi Forrás

A pártforma szükségességéről: kommunizmus vagy „baloldali realizmus”?

2019. május 01. - Forradalmi Forrás

(Jodi Dean)

 

1. A kommunista párt (felvezető) definíciója
2. Atomizáció és gazdasági krízis
3. A „baloldali realizmus” zsákutcája
4. A fiatal bérmunkások szociológiai helyzete
5. Marx történelmi helyzete és a miénk
6. Amit csak a párt tud nyújtani
7. Szervezeti kérdések
8. Új kihívások
9. A „baloldali-realistákhoz” szögezett kérdéseim

1.png1. A kommunista párt (felvezető) definíciója
Mai előadásom során a pártforma mellett fogok érvelni, az azt szükségessé tevő állapotok bemutatásán keresztül. Mindenekelőtt tisztázandó, hogy párt alatt nem egy nemzeti keretek közt működő választási formációt értek, hanem egy szolidáris, militáns, nemzetközi szervezetet. Érdemes felelevenítenünk a Bruno Bosteelstől származó definíciót: “a »párt« szó alatt egy olyan rugalmas szervezetet értünk, amely hűséget fogad az előreláthatatlan körülmények közepette kirobbanó események mellet.”

Szemben a „baloldali realistákkal”, kik úgy gondolják, hogy a párt egy elavult és meghaladott politikai forma, kik azt állítják, hogy gyakorlatunkat olyan elillanó ellenállási kísérletekre és aprányi reformokra kell szűkítenünk, melyek a kapitalista rendszert sértetlenül hagyják, amellett érvelek, hogy a rajtunk úrrá lett állapotok afelé taszítanak minket, hogy újragondoljuk és megújítsuk azt a politikai szervezetet, amelyen keresztül kollektívan közelíthetik meg a politikai hatalom kérdését a kommunisták, amelyben közösen dolgozhatnak azért, hogy legyen politikai hatalmuk, s amely formáció arra lelkesít mindannyiunkat, hogy annak használatba vételével a közösen újratermelt világunkat végre kollektívan irányíthassuk.

2. Atomizáció és gazdasági krízis
A kapitalizmus eltaszít minket egymástól. A baloldali politika nem teheti ugyanezt. A széttöredezettség, helyhez kötöttség és feloldhatatlan különbségek hangsúlyozása helyett az egységességet kell építenie és érvényesítenie. A párt az a szervezeti forma, amely érvényesíteni tudja ezt az akaratot.

A 2008-as gazdasági világválság során alulmaradt a baloldal. A kapitalizmus jelentős krízise során, mely azonnali választ követelt volna, a baloldal nem tudott színre lépni. Ennek köszönhetően károsíthatták meg a közjót a bankokat kitömő-kisegítő neoliberális állami politikák, intézkedések, és ennek köszönhetően tüntetheti fel magát az előbbi legjelentősebb ellenfeleként a megerősödő szélsőjobb. Ugyanez a krízis terebélyesedik tovább, s mára ott tartunk, hogy az USA-ban, az Egyesült Királyságban és az EU-ban erősödő vagyoni egyenlőtlenséget csak az az aggály övezi, hogy e folyamatnak lehet-e korlátja. Mindezt mára már teljesen normálisnak és természetesnek veszik, elfogadják: még egy olyan nyíltan tőkés magazin is, mint a Barron’s, probléma nélkül jelentet meg „a csigagazdaságról” [snail economy] fedőcikket, amelyben arról olvashatunk jóslatokat, hogy a lelassuló gazdaságból és tátongó vagyoni szakadékból fakadóan egyre jobban eldurvuló társadalmi zavargások fognak következni.

Egyikünk sem tudhatja, hogy milyen gazdaság-politikai állapotokhoz fog vezetni a meglévő politikai, gazdasági berendezkedéseket, a neoliberális vagy jóléti államokat leváltó társadalmi rend. Lévén, hogy erről nincs tudásunk, lévén, hogy jövőnk nyílt kérdéssé vált, a cselekvésre is új lehetőségek tárulkoznak ki. Ebben a vákuumban küzdhetünk egyik jövőkép ellenében egy másikért, hogy meg van hozzá a kollektív politikai akaratunk. A kérdés a következő: helyzetünkből csak további megszorítások, a közszolgáltatások fokozatos leépítése, a kiterjedő nyomorúság és pusztán csak valamire reagáló tüntetések, illetve az ezekre válaszul adott egyre jobban elharapódzó rendőri erőszak fakadhat – ahogy a fentebb említett Barron’s cikk jósolja –, vagy szóba kerülhet a közösen létrehozott, használt és megélt világunk kollektív kormányzása is?

A szemünk előtt szétmorzsolódó kapitalista realizmus – azon felfogás, mely szerint „nincs alternatíva” – egyre többünket vezetett rá arra a következtetésre, hogy a kapitalizmus nem több és nem kevesebb egy olyan termelési módnál, amelyben a széles néptömegek kizsákmányolásán keresztül gazdagodnak a kevesek. Nincs már olyan, aki tagadná azt a tényt, hogy az egyik oldal mindig veszít a tőkés gazdaságban. Amit még mindig vitatnak, az az, hogy becsületesebb, igazságosabb vagy egyszerűen jobb-e a kapitalizmus az alternatíváknál. Hova vezet mindez?

on-bc547_cover1_ks_20131026020739.jpg

3. A „baloldali realizmus” zsákutcája
Úgy tűnik, hogy ma könnyebb elképzelni a globális kapitalizmus kikezdhetetlenségét, mint egy megszervezett radikális baloldalt. A „baloldali realisták” abszurd módon visszhangozzák a Thatcher-től származó mantrát („nincs alternatíva!”), ragaszkodván ahhoz, hogy a kollektivitás nem kívánatos és lehetetlen: nem kívánatos, mert lehetőségeket zár ki, különbségeinket figyelmen kívül hagyja, mi több, fegyelmet követel meg tagjaitól; lehetetlen, mert egyszerűen annyira individualizálttá, igényeinkben és ambícióinkban olyannyira egyedivé váltunk, annyira elköteleződtünk egyik vagy másik taktika elsőbbsége mellett, hogy sohasem cselekedhetünk már egységben. A „baloldali realisták” szerteágazó akaratunk összpontosítását illúzióként kezelik, és azt ismételgetik nekünk, hogy az egységteremtés pusztán mítosz, melyet arra használnak egyesek, hogy érdekeik mellé toborozzanak másokat manipulatív módon, hogy a világgazdaságban végbement változások kizárják a pártformát, mint olyat.

Sokaknak – különösen azon fiataljainknak, kik csak most kezdik politikai gyakorlatukat, vagy azoknak, kiknek már nagyon sok meghiúsult kísérletük volt –, a „baloldali realizmus” egyszerűen „realisztikusnak” tűnik. Másoknak azért tűnik „realisztikusnak”, mert összhangban van a késő-neoliberalizmus erkölcsi világképével, amely azt sugallja nekünk, hogy „csináljuk csak magunknak, cselekedjünk lokálisan, maradjunk a kis léptékeknél, ne bízzunk senkiben, hiszen úgy is elárulnak!”

4. A fiatal bérmunkások szociológiai helyzete
Kiemelkedően fontos új könyvében[1] Jennifer M. Silva szociológus Massachusetts-ben készített száz fiatal munkásosztálybélivel interjúsorozatot. Az interjúalanyok átlagéletkora 27 év volt. Silva kutatási eredménye azért érdekes, mert éles kontrasztban áll a korábbi felnőtt munkás generációkkal kapcsolatos kutatási eredményekkel. Tanulmánya szerint a mai fiatal felnőttek ethoszának már nem része a „kemény munka” és „szolidaritás” tiszteletben tartása – ezeket leváltotta az individualizmus és bizalmatlanság.

Silva így összegez:

„A munkaerőpiacon megtapasztalt tehetetlenség, fejetlenség, elárultság érzete; az oktatás, állam és család intézményeinek működése mind arra a következtetésre vezették a munkás nőket és férfiakat, hogy teljes mértékben magukra vannak utalva, hogy csak maguknak köszönhetik sorsuk alakulását – külső segítségre pedig veszélyes támaszkodniuk. A legkiszolgáltatottabb módon tanulják meg, hogy a felnőttnek lenni annyit tesz: csak magadban és senki másban nem bízhatsz.”

Az egyének vonakodnak attól, hogy érzelmeket fektessenek be vagy energiát áldozzanak fel a kockázatosnak vélt kapcsolatokba. Bár szociológusunk itt a párkapcsolatok helyzetére reflektál, nyugodt szívvel alkalmazhatjuk levont tanulságait a fiatalok azon képtelenségére, hogy tágabb értelemben vett csoportok vagy eszmék mellett fogadjanak hűséget. Az elköteleződésre való képtelenség gazdasági bizonytalanságból fakad, amely a politika szerveződést ugyanúgy lehetetleníti el, mint a romantikus kapcsolatokat. Honnan tudhatná az illető, hogy „megéri-e vagy sem »belemenni«,” ha a múlt tapasztalatai alapján csak arra következtethet, hogy előbb utóbb elárulják, félredobják?

Silva megjegyzi, hogy az afroamerikaik a „csak magadban bízhatsz” hitrendszernek köszönhetően úgy dolgozzák fel saját maguk sanyarú helyzetét, mint individualizált tapasztalatokat, s nem mint strukturális hatások eredményét (osztály, rassz, stb.). Történeteik csak magukra képesek fókuszálni, arra, hogy velük, mint egyénekkel mi történt, s nem arra, hogy mindez egy struktúrán belül történt.

A szolidaritás, társadalmi bizalom, közösségi részvételiség, stb. ólomnehezékként süllyednek le a lehetséges világnézetek állóvizében. Az „én” kerül központba, kiütvén a „mi”-t. A gazdasági igazságosság kiesik a kollektív képzeletből és szókincsből.

Egy erőteljes és megrázó fejezetében Silva a munkásosztály individualizmusát ecseteli, azt, hogy hogyan veszik védelmükbe a fehér amerikai munkások a multinacionális cégeket és a rassz-alapú diszkriminációt: mivel úgy érzik, hogy elárulták őket, csak a piacban bízhatnak, de mégis, a piacra mint egyfajta személytelen és természeti törvényre gondolnak, puszta kockázat- és esélyforrásra. Szerintük ha az állam közbeavatkozik a „piac természetes folyamataiba”, akkor csalt a játékban, szembe ment a természet rendjével, így ők nem tudnak tisztességesen versenyezni.. Mi több, Silva interjúalanyainak oly sokáig kellett magukra hagyva küzdeniük a nyomor és csökkenő gazdasági lehetőségek kontextusában, hogy eddigi túlélésük tényét morális jelentőséggel ruházzák fel. A méltóság szerintük azt jelenti, hogy eddig egymagadban túléltél.

E téveszmerendszer szerint az „olyan szocialisták, mint Obama” az utolsó önlegitimációs lehetőségüket rabolta el tőlük – azt az utolsó mentsvárat, amely szerint a sanyarú magára-utaltságuk egyben méltóság forrását is jelentheti. Szerintük a társadalmi szolidaritás azért is problematikus, mert annak elfogadásával beismernék, hogy mint egyének megbuktak. Képletesen, tehát:

magányos túlélésre való képtelenség = önállóságból származó méltóság feladása

A fentiek alapján egyes munkásosztálybeliek nyilvánvalóan ellenségként tekintenek a rendszer táplálékláncában „alattuk lévőkre”, hiszen utóbbiak mások segítségére szorulnak. Úgy is mondhatnánk, hogy megfelelő vászonként szolgálnak számukra arra, hogy saját helyzetükből fakadó kiszolgáltatottságukat rájuk vetítsék, mintegy megjelölvén a rendszerből fakadó, számukra is teljesíthetetlen individualista elvárásokat, ezáltal kitámasztva a saját maguk által vallott teljesen rozoga és ellentmondásos ideológiai tákolmányt.

2.jpg

Szociológusunk tehát azt mutatja be, hogy miután fiatal munkásaink leszűrhették társadalmunk leckéjét, nevesítve azt, hogy nem támaszkodhatnak az égadta világon senkire sem, az ebből származó cserbenhagyottságuk fájdalmát azzal tompítják, hogy elsajátítják a legócskább individualista forgatókönyveket, a „személyes felelősség” és „önálló önfenntartás” álkultúráját. Megkeményítik szívüket az őket körülvevő világgal szemben, és pontosan ezáltal válnak azzá az alannyá, amire a kapitalizmusnak szüksége van: a diszkrimináció pártolóivá, állami közbeavatkozásokat ellenzőkké, stb.

5. Marx történelmi helyzete és a miénk
Kijelenthetjük, hogy a bal- és jobboldal körében forgó politikai szólamok, melyek az állami korrupcióról, leromló oktatási rendszerről és a többiről szól, valójában nem segíti a mi céljainkat: pusztán csak azt támasztják alá, amelyet a munkásosztály már eleve igazként fogad el: elárultságuk tényét. A neoliberalizmus bizonytalanságai közepette még ha bizonyosak is vagyunk saját magunk kizsákmányoltságáról, a kapitalista rendszer mélységes igazságtalanságairól, elkerülhetetlenül azt tapasztaljuk, hogy akaratunktól függetlenül is megerősítjük és elfogadjuk a domináns ideológiát: befele fordulunk, zárványosodunk, az egyedülit és elillanót hagyjuk jóvá. Vagy úgy érezzük, hogy semmit sem tudunk tenni a meglévő folyamatokkal szemben, vagy úgy, hogy egyénközpontú, lokális, kommunikációsan közvetített [Facebook, stb.] tevékenységeket végzünk csak, melyeknek semmiféle politikai lendülete, tartóssága, politikai emlékezőképessége sincs. Az embertársainkat elnyomorítja és proletarizálja ez a folyamat, és ez az elnyomorítottságot és proletarizáltságot magányosan élik meg.

Ezen elszigetelődés, elnyomorodottság, politikai meg-nem-szervezettség jellemző volt a forradalmi szocializmus első évtizedeire is. Marx, Engels és Luxemburg mind azt hangsúlyozták, hogy a verseny következtében a dolgozók elszigetelődnek, nem szolidárisak, és ezen tényezők miatt sok időbe telhet az egyesülésük. Pontosan ezért kell létrehozni szakszervezeteket és pártokat, ugyanakkor pontosan ezért jár sok küzdelemmel a szakszervezetek és pártok létrehozása. A mai „baloldali-realisták” csak arra képesek, hogy egyoldalúan hangsúlyozzák a kapitalista társadalmunk objektív aspektusait, megfeledkezvén szervezkedésről és az akaratról mint szubjektív dimenzióról, amely alapján szembeszegülünk a jelenlegi rendszerrel. Ez a szubjektív elem mindig is része volt a marxista hagyománynak.

Nyilvánvalóan vannak lényeges különbségek a korunk és a forradalmi szocializmus korai időszaka között. A mi helyzetünk épp, hogy a munkásosztály politikai vereségeiről szól, mintsem térnyeréséről. A mi szélsőségesen kapitalista korszakunkat pontosan az jellemzi, hogy a tőkések elveszik a szervezett politikai küzdelem által megszerzett politikai-gazdasági eredményeket, ami megszorításokban és privatizációkban testesül meg. Mindez a kiváltságok és barbárságok eredményezi. Olyan brutális intézkedésekről van szó, melyek a kevesek kivételes és személyes státuszát és hatalmát erősítik – ezek eleddig a társadalmi fennhatósági körei alá tartoztak.

Számunkra a „tekintélyelvűség” épp, hogy nem annyira a centralizált államhatalomban keresendő; hanem, inkább abban, ahogyan decentralizáltan szerteosztja a piaci rendszer a hatalmát: például a bankok és ügynökei között, (magánszerződések segítségével), és szerződések, egyezmények, előírások kiterjedt hálózatának segítségével, amely lehetővé teszik a nemzetközi tőkeáramlások és kereskedelem szinte korlátlan erősödését. Ezek miatt tapasztalhatjuk az állam egyes elemeinek széttöredezését, kificamodását és szétbomlását, valamint azt, hogy az állam egyes elemei és a piac összefonódnak, hatalmukban koncentrálódnak – különösen a pénzügyekben, a biztosítási piacon és a médiában. A tőkés osztály azon ügyeskedett, hogy szétroncsolja a „bürokratikus állam-gépezetet” – a „mi érdekünkben”, teszik hozzá –, hogy meggyőzzön minket arról, hogy az államhatalom fölösleges, miközben bizonyos aspektusai (pl. elnyomó-államapparátusa) megerősítésén dolgozott.

Ki kell mondanunk tehát, hogy egyszerre találkozunk a piac központosító és decentralizáló erőivel, és ezek hatása nyomán alakul ki egy olyan kombináció, amelyben bizonyos területeken az államot használja fel (és ki) a piacot, más területeken pedig a piac ejti rabul az államot. A 40 évvel ezelőtti helyzethez képest ma már az államnak mint az osztályuralom eszközeként való működését jóval kevésbé tompítják a munkásosztály által kiharcolt engedmények. Bár a szocdemek osztály-kompromisszumainak is volt politikai ára.

Az újra feltörő tőkés osztály bár képessé vált meghatározó területek elfoglalására, mindazonáltal nem törölheti el a munkásosztály korábbi küzdelmeinek tényét! Volt olyan idő, amikor olyan alapvető dolgok mint a lakhatás-, oktatás-, egészségügy, munkához és élelmezéshez való jog létezhetett. Akik a mai napig elfogultak a kapitalista rendszer iránt, arról próbálnak meg minket meggyőzni, hogy megbukott az a világ, amelyben ezek az alapvetések jogban rögzítettek voltak. Szerintük a világ akkoriban letért normális menetéről, s az a tény, hogy mostanra csak magunkra hagyatkozhatunk visszavezet majd minket a lehető legtermészetesebb állapothoz, egy jobb élet reményéhez.

Bár kijelenthetjük, hogy a nemzetközi baloldal csúfosan elvérzett 2008-ban, új lehetőségek nyiladoztak ki annak köszönhetően, hogy tudósok és aktivisták egyaránt a kommunizmus eszmeisége felé fordultak. Ezt a tendenciát erősítette fel továbbá az Egyesült Királyságban, Wisconsinban, Egyiptomban, Spanyolországban és Törökországban folyó küzdelmek sora is, hogy az Occupy Wall Street mozgalomról szót se ejtsek. Nyilvánvalóan kijelenthetjük, hogy ezen és más országokban lezajlott helyi küzdelmek, utcai tüntetések nélkül a „kommunizmus eszméjének visszatérését” nem tapasztalhatnánk. Az értelmiség konferenciákra járkálása ehhez kevés lett volna. Hangsúlyoznunk kell annak fontosságát, hogy a „kommunizmus” eszmeisége azért lett vonzóbb, mert a kommunizmus szavunk egyedülálló módon fejezi ki azt, hogy „nem vagyunk hajlandóak megalkudni a tőkével”, és mint ilyen erőteljes alternatívát fejez ki.

3.jpeg

Az osztályharchoz, a tőkés állam és a magántulajdon megszüntetéséhez köthető kommunizmus nyilvánvalóan több, mint szociáldemokrata megalkuvás, vagy poszt-strukturalista pluralizmus, vagy anarchista felkelés, stb… A kommunizmus a gazdasági igazságosság kielégítően alátámasztott víziója: "mindenki képességei szerint” járuljon hozzá a közösség igényeihez és mindenki ”szükségletei szerint" részesüljön mindabból (Marx!).

A kommunizmus szavunk nem egy „ellenálló” politikát, vagy játékos – elillanó – esztétikai felforgatást jelöl; nem bugyuta hitvallások mellett (vagy ellen) foglal álláspontot. A kommunizmus nem a lokális, egyedi, és azonnali tevékenységről és a demokrácián belüli hegemónia megszerzéséről szól. A kommunizmus arról szól, hogy a kapitalizmus helyett olyan globális társadalmi működés és intézményrendszer kell, amelyben a termelés, valamint a köztulajdon és a közjavak kezelése a kooperáció és az egyenlőség elvei alapján működik.

6. Amit csak a párt tud nyújtani
A kommunizmus letérít minket az életmód változtatás, az elvtelen befogadás és pillanatnyi figyelemfelkeltések útjáról, és az ellenállás, megosztás, szerveződés és szolidaritás ösvényére invitál minket. Marx „proletariátusnak” nevezi azt a dolgot, amelyet a kapitalizmus önmaga vesztére hoz létre. Ez a „dolog”, ami elpusztítja a kapitalizmust, egy kollektív szubjektumot jelöl, egy olyan erőt, amely már nem oszlik meg egyéni érdekek mentén, amely már nem merül ki helyhez kötött tettekben, rongálásban, szabotázsban és pusztításban. A proletariátust kitevő egyének összesűrűsödnek a szolidaritásban. De hogyan törli el a kapitalizmust ez a kollektív alany? Nyilván nem csak romboláson keresztül.

A kapitalizmus szabályszerű működésének része a bizonytalanság és ingatagság, a visszafogott építkezés, felvirágzás, túltermelés, majd a krízis és gazdasági pangás időszakainak váltakozása. A kortárs tőkés rend kifinomította a pusztításra való képességét. Több mint 34 billió dollárnyi piaci érték került süllyesztőbe a 2008-as válság során. Az azt követő gazdasági hanyatlás során a gazdagok tovább gazdagodtak, a szegények tovább szegényedtek. Az Egyesült Államok felső 1%-a a jövedelmi növekedés 121%-át kaparintotta meg magának 2009 és 2011 között. A válságot tehát nemcsak „jobban viselte” a felső 1%. Nyerészkedett is rajta.

Marx arra emlékeztet minket, hogy a kapitalizmus pusztítva teremtő ciklusainak a proletariátus vet véget. Félreértés ne essék: itt nem a munkásokként megszervezett munkásosztályról van szó – ez már megtörténik a gyár berkein belül is. Utóbbi csak annak a feltételét teremti meg, hogy a munkások ráeszmélhessenek saját állapotukra és szakszervezetekbe szerveződhessenek. Minőségbeli különbség választja el a munkásként való megszervezettséget a proletariátusként való megszervezettségtől. A kapitalizmus felszámolása feltételezi a munkásosztály pártként való megszerveződését. Munkahelyeket, gazdasági szektorokat, régiókat és nemzeteket átívelő szolidáris társulásra van szüksége. A kapitalizmus sikerének és stabilitásának záloga az, ha a munkásosztály magát csak mint osztályt képes megszervezni, hiszen a tőkés rend így a munkásosztály küzdelmét a tőkés osztály ellen élezi csak ki.

A fentiekkel szemben a párt horizontján a kapitalizmus kommunizmus általi meghaladása szerepel. A pártforma azért szükséges, mert az osztályharc nem csak gazdasági, de politikai harc is egyben. Az egyén csak a politikai harcon keresztül nőheti ki az őt sújtó korlátokat: egységben többedmagával. Az Occupy Wall Street nyitánya is erre emlékeztetett mindannyiunkat: felruházta a résztvevőket azzal a képességgel, hogy a széttöredezett egyéni érdekeket egy közös küzdelem részeként lássák. Ez tett minket képessé arra, hogy az egyiptomi lázongásokat, a diákhitel elleni szerveződéseket Montrealban, a kilakoltatások elleni küzdelmet az USA-ban, stb. egy átfogó harc alkotórészeiként tudjuk értelmezni.

Ez vezet minket vissza ahhoz, amit Marx mondott az önkéntes szövetkezésről. Mint szolidaritáson nyugvó szervezetnek, a pártnak fenn kell tartania a közös politikai akarat kialakításához szükséges politikai teret; azon akaratét, amely végre nem az uralkodó kapitalista állapotokból merítkezik – tehát azon kényszerünkből, hogy el kell adnunk munkaerőnket. Míg a bérmunka kötelező és meghatározott, a párttagság önkéntes: egy egyesülő erő szándékolt alakulati formája, mely a tagjai között a versengést leváltja a szolidaritás törvényével.

Fentebbi érvünkből – mely kimondta, hogy az osztályharc politikai harc – következik, hogy a párt meghaladja azt a felfogást, mely szerint tagjai csak egyéni érdekekkel bíró bérmunkások lennének, annak érdekében, hogy közös terébe emelje be azt a kritikus értelmezést, amely kimondja a munkások strukturális pozíciójáról, hogy csak a gazdasági egyenlőtlenség és kizsákmányolás eredményeként jöhetett létre. Másképp mondva: kimondja azt, hogy a munkásosztály a tőke alárendeltje, s mint ilyen a kapitalisták által kialakított diszkurzív (stb.) közegek által korlátozott; helyteleníti, hogy pusztán ebben a közegben lehetne csak értelmezni társadalmi szerepét. A munkásosztály lázonghat és ellenállhat (szabotálhat, sztrájkolhat, stb.), de ezek a tettek még mindig a tőke által nagylelkűen felajánlott térben mozognak – a kapitalista rend érdekeivel még mindig összeegyeztethetőek.

Egy másik mozgástér, diskurzus, politika, stb. alanyává kell válnia a munkásosztálynak. Ehhez egy törésvonalra, talajváltásra van szüksége – a párt talajára. Tehát a párt több, mint a szakszervezetek kitüremkedése, kiterjesztése. Elég csak a szocializmus hagyatékára pillantanunk ahhoz, hogy belássuk előbbi állítás kétségbevonhatatlanságát: gondoljunk csak a parasztság kiemelkedő szerepére, a kommunista pártok által ezerszámra létrehozott szervezetek széles skálájára, stb.

Említettem: törésvonalra van szükség. Érveltem: a párt az a politikai formáció, amely arra szerveződik, hogy a kapitalizmust megdöntve haladja meg azt a kommunizmusban. A párt e két társadalmi lehetőség törésvonalán helyezkedik el, ezt a szakadékot nem engedi betemetni, és ezt a teret feszíti tágra, hogy belakhassa az új, kollektív politikai szubjektum. E híján megfeledkeznénk arról, hogy az új politikai alany létrehozása még hátra van, tehát arról, hogy ez a politikai alany még empirikusan nincs jelen.

A kommunista pártok az elmúlt száz évben a kapitalizmus meghaladására tett kísérleteikben a politikai gyakorlat széles arzenálját vetették be. Próbálkoztak az államhatalom forradalmon keresztüli megragadásával, a parlamentarizmussal, párttagok képzésével és a tömegek oktatásával. Utóbbiaktól azt remélték, hogy felkészíti őket arra a bizonyos pillanatra… A kommunista párt sohasem elégedett meg pár gazdasági reform elérésével, a kapitalizmus szélsőségeinek tompításával vagy a munkások jólétének biztosításával. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy oly sokszor törtek fel kommunisták kiábrándult hangjai, amikor pártjuk kiegyezett vagy meghátrált. Ezek a kommunisták elárulva érezték magukat akkor, amikor pártjuk letért a kommunista vágy ösvényéről, arról az ösvényről, melyet kommunista szervezetek tapostak ki, azon vágy ösvényéről, melyet a szolidaritás és elvtársiasság egyengetett évtizedek során.

A párt azért is szükséges, mert az emberek megosztottak. A kapitalizmuson belüli sajátos helyzetünk, lehetőségeink osztanak meg minket. A kapitalista térben foglaljuk el pozícióinkat, amely fülünkbe súgja azt, hogy kik vagyunk, hogy mivé válhatunk. Ezek hozzák létre vágyaink mátrixát, és Slavoj Žižek is így definiálja az ideológiát. Miközben a kapitalizmus kialakítja vágyaink mátrixát, a vágyaink kialakításáról szóló igazságot elfojtja. Elfojtja azt a tényt, hogy a tőkés rendszer áramlataiban vergődő vágyaink valós medre az osztályharc. A párt az a szervezeti forma, amely kiáll e tény mellett, mi több, aktív részesévé válik. A párt lehetőségeink alternatív halmazát kínálja fel számunkra, mely – szemben a tőkés rend áramlataival – megteremti a vágyat a fentebb említett kollektív politikai alany (proletariátus) létrehozására. Mindeközben a párt nem tünteti fel magát mindentudóként – a bizonyosság aligha jellemző rá valójában –, viszont egyrészről biztosítja a tudásunk azon öntőformáját, amelybe közös tapasztalatainkat csorgathatjuk, másrészről annak lehetőségét, hogy a horizonton fel-felcsillanó kommunizmus nézőpontjából vizsgálhassuk tapasztalatainkat és róluk szóló vélekedéseinket.

7. Szervezeti kérdések
Zárásként engedjétek meg, hogy szervezeti kérdésekről beszéljek.

Hogy világunkat gyökeresen megváltoztathassuk, arra van szükségünk, hogy politikai hatalmat tudjunk teremteni, összpontosítani és fenntartani. Tézisemet így tudnám összefoglalni: ezekhez a kommunista pártra van szükségünk. Ne gondoljátok, hogy a legfontosabb kérdések szervezeti szőrhasogatásokon múlnának (tagsági elvárásokon, centralizáláson vs. hálózati struktúrákon, vezetőség személyein, stb.). Meggyőződésem szerint az elsődleges kihívásunk a politikai akarat kapcsán merül fel. Létezik-e, vagy hiányzik-e azon akaratunk, hogy összegyűljünk, hogy létrehozandó kollektív hatalmunkat megszilárdítsuk és közösségünkből kiáramoltassuk? Magától értetődőnek tartom, hogy amennyiben megalakul egy kommunista párt, a tagság az őket érő kihívásokra megfelelő struktúrákat lesz képes kidolgozni.

4.png

Milyen kihívásokra és megoldásokra gondolok? Olyanokra, mint a tagság lelkesítése, vagy oktatásukra helyezett militáns nyomásra; az állam erőforrásainak kiapasztására; a pénzügyi szektor teret nyerő magabiztosságának letörésére, mely utóbbival szemben a magántulajdon és bankrendszer megszüntetéséről szóló propagandánkat kell elterjesztenünk; illetve gondolok arra, hogy az egyenlőtlenül fejlődő országok nemzetközi koordinációját is ki kell építenünk. Ezekhez a népszerűségünk növelését kell elérnünk, és egy olyan program kidolgozását, mely olyan mindannyiunkat érintő kérdésekről szól, mint a közelgő klímakatasztrófa, egészségügy, tömegközlekedés, kommunikáció, étkeztetés, lakhatás, oktatás, stb. – hogy csak párat említsek. (Ezekről szóló 5-10 éves terv kidolgozása hasznosnak bizonyulhat!) A már meglévő radikális baloldali közösségek köthetnének egy átfogó szövetséget, vagy talán (és optimálisabb helyzetben) egy teljesen új közösségi vagy kommunista párt csírázhatna ki és nőhetne össze a létező csoportok testein, egyesítve a militáns közvetlen akciókban tapasztalt közösségeket, a szimbólumok és szlogenek létrehozásához értő művészeket, a szervezésben gyakorlott pártokat a csupán egy-két társadalmi ügyre fókuszáló szervezetekkel. Egy ilyen összetételű párt biztosítaná azt, hogy azon embertársaink, kik csak most szeretnének a radikális politikába belevágni, otthonra, kiindulási pontra találhassanak.

Most egy konkrét példát szeretnék említeni a pártszervezet hiányából fakadó alapvető problémánkra. A Zuccotti park elfoglalása után, amely az Occupy Wall Street mozgalom keretein belül egy kulcsfontosságú pillanat volt, a rendőrök megkezdték a térfoglalók kitessékelését. Még a résztvevők listájával sem rendelkeztünk! A szervezeti hiányosságoknak köszönhetően a (nem létező) „tagság”, azaz a park elfoglalásában résztvevők listája, az ő ismeretségi körük, a köztük megvalósított részvételi mechanizmusok, stb. kámforrá váltak! Ezzel együtt a jövőbeli kapcsolattartás lehetősége, a résztvevők közti ismeretségi hálók felderítése, de azon információk is, melyek a magányosan megjelenő résztvevőkről szóltak volna, kik potenciálisan érdekeltek is lehettek volna a jövőbeli együttműködésünkre, de ugyanígy a közös cselekedeteink jegyzéke, amely értékes tapasztalatokkal egyengethetnék jövőbeli cselekedeteinket, stb., mind-mind nyomtalanul elvesztek! Tehát amikor arról beszélek, hogy az embereknek szükségük lenne egy „otthonra, kiindulási pontra”, akkor nem a levegőbe beszélek: egy névvel rendelkező és kitartó szervezet, amely megszólít és amelyet meg lehet szólítani, iszonyatosan fontos lenne!

Még egy példát hoznék: különböző egyetemeken van szerencsém beszédeket tartani. Mindig előfordul az, hogy találkozok egy-két diákkal, aki(k) beszédem után valami hasonlóval fordulnak felém: „Nagyon szeretnék csatlakozni, de elképzelésem sincs arról, hogy mi lenne a teendő!” (Miközben naivan azt hihetnénk, hogy az egyetemeken az efféle szervezeti hálók már kiépítettek!) De beszélhetnék másokról is, nem a hallgatókról, akik szeretnének csatlakozni, s nem tudják, hova lehetne, s hogy miért.

Pártot építeni már csak ezért is fontos: a megléte tudtára adja az embereknek, hogy hol találhatnak otthonra.

8. Új kihívások
Mindemellett nem szeretném alábecsülni a kommunista politikára ható jelentőségét annak, hogy az ipari tevékenységeket leépítették és a szolgáltatói szektort felduzzasztották. Ma már nem apellálhatunk a munkások büszkeségére. Nem apellálhatunk arra, hogy ők egyedüliként lennének tisztában azzal, hogy verejtékük jelenlegi társadalmunk közegében „a közjó” egyedüli forrása lenne. Ők egyedül nem képesek mára ellen-hatalmat képezni. A mai kommunisták feladata inkább az, hogy arra agitálják és szervezzék meg a dolgozói tömegeket, hogy felismerjék: munkahelyüknek egyáltalán semmi értelme sincs! Arra, hogy a pénzügyi, biztosítási, ingatlanügyi szektor egy rossz vicc a társadalmi érdekek szemszögéből. Nyilvánvalóan itt felmerül egy szervezeti probléma, mely egyszerre próbálná a dolgozókat megszólítani, s mindeközben a következőt hírdetné: „Bocsi, de a kényelmes íróasztali munkádnak nincs továbbá társadalmi jelentősége!”

5.jpg

Ebből a látszólagos ellentmondásból véleményem szerint az egyik kivezető (és remélhetőleg egységteremtő) út az öko-szocializmus; annak a hangsúlyozása, hogy az adott ország lakossága az emberiség pusztán egy olyan szelete, melyet a kapitalizmus éppen elpusztít! Az adott forradalmi nép feladata egy fenntartható és a kapitalizmust meghaladó gazdasági rendszer kiépítése. Egy fenntartható, tervezett gazdaság létrehozására van szükségünk, amely inkább érdekelt az emberiség túlélésáben, mintsem a tőkés növekedés és felhalmozás fenntartásában.

Egy másik útja-módja annak, hogy hogyan is szervezzük meg magunkat a gazdasági egyenlőtlenségek, a tőkés osztály véget nem érő törekvései ellenére – melyek kivétel nélkül arról árulkodnak, hogy hogyan is akarják az eldurvuló egyenlőtlenségeket még tovább fokozni, véget nem érő privatizációkon, megszorításokon és pénzesítésen keresztül – az lenne, hogy a jelen rendszével szemben a munkanélkülieket és alulfoglalkoztatottakat sorakoztatnánk fel egy olyan rendszer támogatóiként, amely oktatási lehetőségeket, egészségügyi ellátást, lakhatást és értelmes munkát ígér, mindezek társadalmi tulajdonba vételen és a termelés és elosztás kollektív irányításán keresztül.

2011-ben az Egyesült Államokban a foglalkoztatottak száma szerinti legnagyobb szektorok az egészségügy, kereskedelem, ipar, vendéglátás, hulladékgazdálkodás és a közigazgatás volt. Nem nehéz elképzelnünk ezeknek egy fenntartható irányba való reformját és kollektivizálását, ezen munkakörök társadalmi irányítás alá helyezését. Ne feledjük: közös életfeltételeinket termeljük ki ezeken keresztül! A legnagyobb kihívást az erre irányuló politikai akarat megteremtése jelenti. Ismét úgy gondolom, hogy csak egy párt nyújthatja azt a szervezeti formát, mely választ tud adni erre a kihívásra.

Ha lehetőségünk nyílik arra, hogy hatalomra kerülvén megváltoztassuk életünk és munkánk alapvetéseit, legalább arra lesz szükségünk, hogy egy közös név égisze alatt egyesüljünk, amely kijelöli meghatározó választóvonalunkat. Ha ezt elhalasztanánk megtenni, akkor a tőke aggatna ránk (gúny)neveket annak érdekében, hogy minket megosszon, hogy figyelmünket elterelje. Az elmúlt évek mozgalmai bizonyították, hogy igenis politikai erő fakad ezekből és fontos választóvonalakat iktatnak be az olyan közös megnevezések, mint a „Mi mind Khaled Saeed vagyunk” vagy a „Mi mind térfoglalók [occupiers] vagyunk”… Láthattuk, hogy milyen erős akarat fakadhat ezekből, ahogy azt is láthattuk, hogy ezek azt üzenték, hogy tetteinket egy közös érdek vezérli.

Mégis sokan vannak a baloldalon, akik lefitymálják a közös küzdelem jelentőségét.

Egy közös néven túl mire van még szükségünk? Az emberek bizalmát is ki kell érdemelnünk, de a bizalmon alapuló hálózatokat a lokális korlátokat meghaladva kell kiépítenünk. Szolidaritás nélkül a közérdek nem törhet felszínre.

A nyomor, a bizonytalanság és a sikertelenségek sorozata, de a rasszizmus, homofóbia és szexizmus visszatérő motívumai gyanakvóvá tettek mindannyiunkat. Ezek leküzdésében egy párt azt a szerepet tudja játszani, hogy egyértelműen jelölné ki a tagsággal szembeni elvárásait, a felvétel feltételeit. Magyarán: nem kapsz párttagsági státuszt pusztán azért, mert valakinek jó cimborája vagy! (Fontos a barátság is, de a részvételiségnek egy másik formáját kívánja meg a párt azáltal, hogy kiegészíti személyes kapcsolataidat egy tagjai felelősségét szabályzó szervezet által.)

A bizalomépítésre további eszközei is vannak a pártformának. Elismeri a tagok eltérő és szerteágazó képességeit és szakértelmét; kiképzésben és oktatásban részesíti őket; feladatokat delegál, stb.

Jártasságaink további bővítése létfontosságú szerepet játszik abban, hogy felvértezzük magunkat a globális kapitalizmussal szembeni küzdelmünkben. Eltérő problémákkal foglalkozó munkacsoportokra és lokális sejtekre van szükségünk. Ezeknek kielégítő szabadsággal kell bírniuk ahhoz, hogy fogékonyságukat kivirágoztathassák, de arányos párt-utasításoknak és elvárásoknak kell megfelelniük ahhoz, hogy a kollektív érdeket érvényesíthessék. Utóbbit nyilvánvalóan közösségileg kell megvitatniuk, illetve a megszülető döntés mellett elköteleződnünk.

9. A „baloldali-realistákhoz” szögezett kérdéseim
Az eddigiekben a közös név szükségességéről, olyan strukturális követelményekről, mint a sejtekbe szerveződő tagság, feladatdelegálás, közös célért folyó harc, stb. érveltem. Az elhangzott kezdetleges vázlatom célja az volt, hogy bemutassam annak igényét, hogy amennyiben egy rugalmas és felelős szervezetet akarunk létrehozni, a pártnak az elköteleződés politikai formájává kell válnia, a szolidaritás megtestesítőjévé és művelőjévé, mert csak utóbbiaknak köszönhetően lesz képes a tagság felhagyni a mindent átitató énközpontúsággal, csak így ismerhetjük fel, hogy az összetartozás fontosabb, mint saját magunk előtérbe helyezése.

Előadásomat négy kérdés feltevésével fogom zárni. Úgy gondolom, hogy ezek megválaszolására késztet minket a párt szervezeti formája, hiszen a pártlét arra kényszerít minket, hogy másképp gondolkodjunk.

1. Hogyan képzeljük el jövőnket? Az a végzetes sorsunk, hogy a számunkra kijelölt úton ballagjunk tovább és a folyamatosan halogató baloldali-realizmusban keressünk menedéket, vagy elfogadjuk világ menetének kiszámíthatatlanságát és jövőnk nyitottságát?
2. Hogyan képzeljük el a politikát? Adottnak vesszük a meglévő politikai rendszert és abban foglaljuk el helyünket, újra és újra megkísérelvén az ellenállás elillanó pillanatainak feltámasztását, melyeknek köszönhetően, érjenek bár keveset, legalább nyugodt szívvel nézhetünk tükörbe, vagy egy teljesen más politikai rendszert képzelünk el és megtesszük az első lépéseket létrehozása érdekében?
3. Mit akarunk? Véget akarunk vetni a kizsákmányolásnak, meg akarjuk szüntetni a magántulajdont és ki akarjuk alakítani a termelés és elosztás közös felelősségen nyugvó rendszerét, vagy az elmúlt negyven év neoliberalizmusa már oly mélyre ásta magát képzelőerőnkbe, hogy már magunk is elhisszük: nincs alternatíva?
4. Ki merjük nyilvánítani, hogy politikai hatalomra van szükségünk, egy olyan politikai egyesülésre, mely nyíltan hirdeti részrehajlóságát, olyanra, mely lemond az „egész ország képviseletének” ábrándjáról, mely nyíltan elköteleződik a kizsákmányolók elleni küzdelemben és megvívja harcát „a termelők szabad és egyenlő társulása”[2] mellett?

Ekképp vélekedik a mai napig a radikális baloldal: „jaj, kérem, a hatalom megront, nem szabad érte küzdeni!” – nos, nem véletlen, hogy nincs hatalmunk! Ha a hatalmat félredobjuk, nem markolhatjuk! Ki merjük mondani, hogy „igen, politikai hatalomra van szükségünk”?! De a legfontosabb: merjük kiépíteni?!

Köszönöm a figyelmeteket.

Források:

[1] Silva, Coming Up Short: Working-Class Adulthood in an Age of Uncertainty, Oxford University Press, 2015.

[2] Engels, A család, a magántulajdon és az állam eredete, Barbárság és civilizáció

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

A bejegyzés trackback címe:

https://forradalmiforras.blog.hu/api/trackback/id/tr5014798130

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása