Válaszunk az olvasói kritikára
Örömmel vesszük, hogy anarchista elvtársaink – mint azt néhány napja általunk közzétett írásukban jelzik – hívei az együttműködésnek, annál kevésbé reménykeltő, hogy annak lehetőségét a továbbiakban következesen tagadják. Történeti példákkal élve illusztrálják pozíciójukat, mely példákat e helyütt nem érintenénk (sokukról, így a spanyol polgárháborúról vagy a sztálini fordulatról blogunk közölt már ennél sokkal korszerűbb forrásmunkákra támaszkodó elemzéseket).
Azért sem érdemes a példákba mélyebben belemerülni, mert mind ugyanarra a toposzra épülnek: a „hatalom” vagy „állam” vagy „elnyomás” ikonikus képviselői bántják az „igazi” kommunistákat vagy „igazi” munkásokat. Azokat, akik megfelelnek egy eszménynek vagy empirikus megfigyelésekből általánosított képzetnek. Hogy mi az a hatalom vagy állam vagy elnyomás, azt anarchista elvtársaink sosem definiálják, valamiféle obskúrus kategóriaként használják, ahol a magyarázat helyét e szavak egymásra való hivatkozása hivatott betölteni. Tekintettel arra, hogy az elnyomás szubjektív kategória (bárki érezheti magát elnyomva, akinek valamiféle kényelmetlenséget kell elszenvednie), így ez a fogalom a végtelenségig tartó körben forgó érvelést eredményez és lehetetlenné teszi a társadalmi viszonyok bármiféle objektív (materialista) elemzését, melyből aztán politikai következtetéseket lehetne levonni. Nem csoda, hogy anarchista elvtársaink már a „politikai” kifejezésen elakadnak és annak meghatározását követelik.
A hatalom, mint morális kérdés
Az anarchista szövegekben - a kapott kritkában is - újra és újra hosszasan olvashatunk arról, hogy mennyire nagyon kell vigyázni, nehogy despota váljon belőlünk. Persze ne legyen így, nyilván nem kéne a szart újra elismételni. De az anarchistáknál mintha a küzdelem egy kizsákmányolástól és elnyomástól mentes társadalomért pusztán arról szólna, hogy hogyan maradjunk kristálytiszta lelkű morális hősök. Csakhogy az emberek – ha egyáltalán várnak valamit – akkor nem azt várják sem az anarchistáktól, sem mástól, aki más rendszert ígér, hogy ők majd szépen fognak viselkedni. (A mostani liberális ellenzék is hiába jön azzal, hogy ők majd tisztakezűek lesznek a jelenlegi gaz tolvajok helyett. Láthatóan ennek semmi hatása nincs, inkább csak annak, ha az ellenség elkezd ügyetlenül tolvajkodni és saját berkein belül egymást kinyírni az erőforrásokért. És őszintén: Te jobban éltél, amikor kevesebbet loptak?)
Ha van nagyszabású igény az emberekben, amire tartósan lehet építeni, az az, hogy lesznek majd valakik, akik ezt a fos, szánalmas életet, ami ma van, jobbá tudják tenni. Igazából nem egy ótvar nagy önzőség, vagy épp narcisztikus tempó azzal jönni, hogy én magam jó maradok? Tudjátok kinek jó ez? Egyedül annak, aki jó marad! Jobban alszik. Köszi, ez fasza, de mások meg az utcán alszanak, vagy hiába van ágyuk, mert a stressztől nem alszanak. Miféle tömegeket érdekel a Te állítólagos jóságod meg a Te mozgalmad tisztasága? A kibaszott kapitalizmusban élnek, úgysem fogják bevenni, hogy jó leszel, ahogy igazából Te sem azzal számolsz, hogy mások hirtelen jók lesznek veled. Nem neked, mint morális hősnek akarnak hinni, hanem annak, amit el tudsz érni az érdekükben. És másodlagos lesz, hogy közben mennyire maradsz, maradtál tisztakezű. Lehet erre azt mondani, hogy ez igazolása lehet egy „autoriter” baloldalnak, de mi van, ha ez nem igazolás, hanem szembenézés a valósággal? Inkább még időben legyünk tisztában azzal, hogy a társadalom nem idealistákból áll, hanem hús-vér emberekből, a maguk jórészt elég jól körülírható és megérthető igényeiből. Tegyük már világossá, hogy igenis vannak morális buktatók, senki nem jobb a másiknál. Amúgy meg többet ostorozzuk már a kibaszott kapitalistákat, akik megérdemlik, és kevesebbet önmagunkat.
A hatalom, mint strukturális kérdés
A másik, amitől agyfaszt kapunk, az a konszenzus mánia, ami megfertőzte az anarchistákon túli baloldali közeget is. Kicsit meghökkentő, hogy az anarchisták, akik az egyének sokféleségét és szabadságát olyan magas szinten tisztelik, miért gondolják, hogy csak konszenzussal lehet operálni a szervezkedés során. Miféle birka dolog már ez a konszenzus? Miért értene mindenki egyet akár még egy kisebb közösségben is? Miért kössünk teljes egyetértéshez akciókat, nyilatkozatokat, akármit? Aki ült már lakóközösségi közgyűlésen, tudja nagyon jól, hogy ha valami rosszabb a képviseleti demokráciánál, az a konszenzusos döntéshozatal: a képviseleti demokrácia legalább formálisan elismeri és védendőnek tartja a különvélemény jogát (most nem volt szerencséd, de talán majd máskor), ahol azonban a tökéletes egyetértés a döntéshozatal feltétele, a legsúlyosabb terror uralkodik. A döntést végül mindig azok hozzák majd, akik a legjobban ráérnek arra, hogy a végtelenségig ülésezzenek, azok pedig akiknek más dolguk is van, idővel rájuk hagynak mindent, mímelik a konszenzust, csak hogy végre csinálhassanak is valamit. Mint láthatjuk, egy informális privilégium – hatalmi viszony – az, ami a döntést meghatározza, legyen az a szabadidő vagy a belterjes közösségen belüli exkluzív bizalmi kapcsolat egyes tagok között. Amit anarchista elvtársaink szabad emberi közösségnek gondolnak, az a zsarnokság legsötétebb formájától terhes, mely annyira totális, hogy még a megnevezése is tabu. Ettől azonban nem szűnik meg, sőt.
Vegyük észre, a közösség milyen felfogása előfeltételezi ezt a szerveződést. Akinek az a baja, hogy egy közösségen belül horizontális és vertikális tagolódás van (ezt nevezik anarchista elvtársaink „hatalomnak”), annak valójában az a baja, hogy nem ő van egyedül a világon, vagy legalábbis nem az ő másolata, akaratának puszta bábja minden emberi lény. Valóban, ha minden embert én irányítanék, ha a világban csak az én akaratom érvényesülne, nem lenne szükség emberek közötti szervezeti struktúrákra. Nem véletlen anarchista közegben az informális baráti kapcsolatok preferálása az átlátható, formális viszonyok helyett: az informális baráti kapcsolatok pontosan azon kimondatlan előfeltevésen alapulnak, hogy a másik azt akarja, amit én, a másik az én hatásom alatt áll, köztünk valamilyen tekintetben azonosság van. És persze abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy valamiben nem értünk egyet, azonnal vége a barátságnak, az illető áruló, és a közösség egyre kisebb és kisebb szektákra szakad szét annak megfelelően, hány ember képes még egymásról az azonosságot feltételezni. Az anarchisták nem a valóságban akarnak élni, hanem egy ideális világot imitálni, ahol minden ember egyetlen kollektív tudatban oldódik fel, amely – minő véletlen – pont az övék. Mi, autoriter, hatalommániás kommunisták azonban tiszteletben tartjuk, hogy az emberek különbözőek. Nem gondoljuk, hogy aki másképpen gondolkozik vagy más stratégiát folytat, az áruló lenne – akire aztán saját sikertelenségünk okaként gondolhatunk. Mivel nem megváltoztatni akarjuk az embereket, hanem velük együtt megváltoztatni a világot, melynek objektív kritériumait igyekszünk meghatározni, az érdekel, hogyan lehetséges az együttműködés, ebben pedig a hatalmi viszonyok elemzése és alakítása az eszközünk, nem a tagadásuk és a világból való gőgös kivonulás. A politika egy bizonyos formájától (a parlamentáris demokráciától vagy a nemzetállamok közti háborútól) való távolmaradás taktikája (az absztenzió vagy a forradalmi defetizmus) természetesen volt, hogy értelmes opció volt a munkásmozgalom számára, mert objektív tényezők (nagy méretű militáns mozgalmi háttér, mint hadászatilag is számottevő erő) ezt lehetővé tették. Azonban azt gondolni, hogy bizonyos taktikai megfontolások örökérvényűek intellektuális öngyilkosság. Valóban, rengeteg hiba és atrocitás történt a múltban, ezek oka azonban nem az, hogy az „árulók” (akik nem olyanok, mint mi) hátba szúrták az egyetlen igazság képviselőit (minket), hanem a célok és eszközök tekintetében való nézetkülönbségek, melyből ma csak tanulnunk érdemes, ezeket elemeznünk és újragondolnunk, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat. Akik a múltat arra használják, hogy „jókra” és „rosszakra” osszák a szereplőket, ahol ők a jók egyedül hiteles örökösei, pont ezt mulasztják el.
Egy valódi közösség ügyeiben ugyanis igenis mindig is lesznek nézetkülönbségek, ettől még lépni kell. Majd máskor Neked lesz igazad, de bocs, addig Te is segítesz, akkor is, ha nem értettél egyet. Mert erről szól a közösség. A közösség meg a szolidaritás meg a hasonló nagy szavak nem arról szólnak, hogy ezeket felfested a transzparensre, meg orra alá dörgölöd azoknak, akikkel épp nem értesz egyet, hanem arról, hogy a küzdelemben vállalsz annyit, amennyit a másik, ha kiesik valaki, beugrasz, ha el vagy foglalva, akkor is megcsinálod. És hasonlók. Mert igenis, kibaszott áldozat nélkül lófasz nem lesz itt. Akiknek az a bajuk a kapitalizmussal, hogy dolgozni kell, erőfeszítést tenni és fegyelmezett struktúrák részeinek lenni, azok számára van egy rossz hírünk: a kapitalizmust meghaladni ugyanilyen lesz, csak sokkal intenzívebb, és még meg sem fizetik az embert közben.
Itt meg kell, hogy tudjuk különböztetni a hatalmat annak gyakorlójától. E megkülönböztetés elmulasztása a kortárs anarchisták egyik legsúlyosabb elméleti hiányossága. Mivel a problémák okaként az „elnyomást” jelölik meg, ezért objektív struktúrák helyett emberekben gondolkodnak, az elnyomás okát az emberek morális esszenciájában vélik felfedezni. Ez materialista elemzés helyett identitáspolitikát eredményez: a „homofóbok” csinálják a homofóbiát, a „rasszisták” a rasszizmust, meg kell tehát verni őket vagy markánsan elkülönülni tőlük, szóba nem állni velük, és ezzel megoldani véljük a problémát. Ez minden politika halála.
A hatalom tehát nem egy „dolog”, amit el lehet utasítani, hanem egy viszony, mely életünk minden aspektusát meghatározza. Akik valóban kritikusai a hatalomnak, azok nem tagadni próbálják létezését és bizonygatni, hogy ők „kívüle” vannak, hanem felszínre hozni, láthatóvá tenni, bevallani és felelősséget vállalni érte. Akik nem a „hatalomnélküliség” morális piedesztáljával akarják kárpótolni magukat alávetett helyzetükért, nem idealisztikus személyes igényeiket akarják a világba kiáltani és besöpörni a magasztosságukért járó lájkokat, hanem valóban tenni akarnak a világ megváltoztatásáért, azok nem távol maradni akarnak a hatalomtól, hanem megtalálni a módját, hogy azt céljaik elérése érdekében hasznosítsák, és hogyan építsenek fel olyan formális hatalmi szerkezeteket, amelyek a konkrét emberek minél nagyobb szabadságát teszik lehetővé.
És igen, a kritikában szereplő első kiragadott dőlt betűs rész igenis fontos, az akarat igenis fontos. Miért basznám el a szabadidőmet egy olyan közösségre, ahol a legtöbb arc csak tetteti, hogy csinál valamit, közben megy a megúszósdi, a bujkálás a feladat, a felelősség és a mozgalmi munka elől. Ja, az nem hangzik jól, hogy fegyelem meg katonai szintű szervezettség, meg hasonlók. Tényleg? És áruld már el, hogy a globális klímaváltozást röplapokkal, ökofalukba vagy foglaltházakba vonulva fogjuk valahogy egyszer kontroll alá venni? Nem, nem. Mindehhez hatalom kell. Nem kell vele visszaélni. De élni kell vele. Ahhoz meg először meg kell ragadni.
Írjátok: „Ha A hatalmi pozícióban van, ha B megkérdezése nélkül dönthet annak sorsáról, B viszont ezt nem teheti meg A-val, akkor B kiszolgáltatott A-nak.” Miféle szánalmas absztrakció ez? Igenis, ha A mint hatalomra került dolgozó megteheti, hogy B-t mint milliárdost móresre tanítsa, miután az szétbaszta a környezetét, a lakhatását, egyáltalán az életét sok millió embernek, akkor azt tegye csak meg bátran. Mert mégis különben mitől változnának meg a dolgok?
Kell-e kommunista párt?
A „hatalom” ilyen idealista felfogása maga után vonja a vádat, hogy azok, aki tényleges politikai szervezetekbe tömörülnek, és nem spontán életérzés-közösségekbe, reprodukálják a fennálló „elnyomó” rendet. Itt merül fel a régi kérdés, hogy szükség van-e kommunista pártra, vagyis a munkáshatalom milyen formájára, a forradalmi osztály milyen apparátusára van szükség? Ilyen kérdésnek azonban csak nagyon korlátozott mértékbe van értelme. Egy kommunista számára nincs olyan probléma, hogy nincs kommunista párt és kellene, hogy legyen. Egy kommunista számára a probléma az, hogy kommunista párt van, de nem kellene, hogy legyen. Persze, egy ad hoc asztaltársaságot pártként bejegyeztetni, csak azért, mert az informális baráti kör ugyanannak a focicsapatnak a szurkolója, vagy szeret „politizálni”, vagyis panaszkodni és irreális elvárásokat deklarálni, melyek ezért aztán radikálisnak tűnnek, esetleg van valamiféle eredetileg politikai jelentőségű identitása („kommunista” vagy urambocsá’ „kisember”, „munkás”, „hétköznapi, egyszerű ember”), melyet szeretne szimbolikusan reprezentálni (eljárni tüntetésekre) – ilyen értelmemben vett pártra tényleg nincsen szükség. Akik ebben vannak, jól teszik, ha nem forszírozzák a pártalapítást, különösen nem egy kommunista pártét, hiszen nyilvánvalóan nem kommunisták. Mi, kommunisták, teljesen mást értük párt alatt, mint egy szektát, klikket vagy kartellt.
A párt nem más, mint történeti képződmény, egy partikuláris pozíció, mely az osztályharc terméke. Ennyiben egy párt, egy partikuláris horizont történeti valóság, akkor is létezik, ha nem osztja senki, ha nincs szimbolikus megjelenítése a politikai térben, nincs tagsága. A kommunista párt feladata pedig egy osztálynélküli társadalom igényének képviselete, az arra való törekvés tehát, hogy a párt létezésének oka megszűnjön. Ennyiben egy kommunista párt „anti-párt”, úgy viszonyul a polgári pártokhoz, ahogy egy retrovírus a vírushoz. Amennyiben a polgári pártokhoz hasonló taktikát folytat, annak az oka mindössze annyi, hogy ahogy létezése, úgy formája sem akarat vagy ízlés kérdése, hanem szükségszerűség, melyet az osztályharc (vagyis természetesen a párt arról való értelmezése) határoz meg. „A forradalmi párt nem majmolja a burzsoázia pártjait, de szervezeti formáját tekintve adaptálódik a forradalmi harc objektív feltételeihez.” (Onorario Damen) Amennyiben a döntéseket a parlamentben hozzák, nem törekedni az oda való bekerülésre azt jelenti, hogy ellenfeleink fognak élni a lehetőséggel. Nincs külön Rubik-kockája a burzsoáziának és külön Rubik-kockája a kommunistáknak, amivel elvonulhatnak a sarokba játszani: a politikai harcban ellenfeleinkkel ugyanazokért az erőforrásokért és pozíciókért veszünk részt, ugyanazokból az elemekből építkezünk. Nem egy eszményi világot akarunk a szavainkból felépíteni, hanem a jelenlegit másképp elrendezni. Ennyiben tehát egy kommunista párt nem reprezentál semmit, ami mint szociológiai jelenség aktuálisan fennáll (de nincs reprezentálva) a társadalomban, és nem célja, hogy életérzés-közösség legyen. Amit képvisel, az olyasmi, ami még nincs. Éppen ezért mélységesen reakciós szemlélet terméke a kommunista párton számon kérni, hogy képviselői nem jelenítenek meg „hitelesen” valamit, ami létezik, nem „igazi munkások” vagy nem reprezentálják az „igazi” munkásokat, vagyis egy létező empirikus kategóriát. Ez nem cél: a forradalmi osztály nem igényli, hogy reprezentálják, mást meg minek. Amit igényel, az a szervezés, az erőforrások elérése és a felettük való diszpozíció strukturált formája. Amit igényel, az a perspektíva megteremtése: a politika nem szimbolikus, reprezentatív, hanem topológiai felfogása: terek és erőhatások viszonyaként való felfogása. Ennyiben a párt – miként azt Lukács is írta – egyszerre (egy elvont szinten) előfeltétele és (a gyakorlat szintjén) terméke a forradalmi osztálynak.
