Könyvbeszámoló
Yanis Varoufakis: And the Weak Suffer What They Must?
Nation Books, New York, 2016
„ha a szövetség egyes tagjai hatalmi tekintetben egyenlő lábon nem állanak, lehetetlen, hogy közöttök a közügy javára a teljes jogi egyenlőség fenntartható legyen” (…)
„az emberi eljárásmódtól elütő dolgot nem műveltünk, ha a felajánlott uralmat elfogadtuk s ezt többé kezeinkből kibocsátani hajlandók nem voltunk” (…)
„a mindenség örök törvénye az, hogy az erősebb uralkodjék a gyengébb felett”
(Az idézet Thuküdidész alapművének talán legkorábbi magyar fordításából származik: Thucyidides A peloponnesusi háború története, 1.; ford. Zsoldos Benő; Steinfeld Ny., Sárospatak, 1882. A fentieket a szerző szerint az athéni hadvezetők mondták a leigázottaknak. Az első idézet a 60., a második és harmadik idézet az 50. oldalon található. Varoufakis a fenti idézet utolsó sora ihlette, amikor könyvének címet adott. Varoufakis – ahogy írja - Thuküdidész e művét a Cambridge-i egyetemen lapozgatta 1988-ban. A példány, amit lapozgatott, eredetileg a neves közgazdászé, Keynesé volt, aki a fenti részeket húzta alá a könyvben - évtizedekkel korábban.)
Ha egyetlen könyvet akarsz elolvasni az euróról, az Európai Unióról, a 2008-as gazdasági válság okairól és elhibázott kezeléséről Európában, az USA szerepéről mindebben, akkor ezt a könyvet javaslom. Bár konkrétan nem ezért íródott, de a könyv porrá zúzza mindazokat a hazugságokat és ámításokat is, amelyeket a magyar pártok, különösen a Momentum és Gyurcsányék az általuk hőn szeretett EU-val kapcsolatban hangoztatnak. A szerző igen magas színvonalú, közérthető, anekdotákkal és frappáns irodalmi hasonlatokkal fűszerezett, szórakoztató, helyenként kicsit a krimi műfajába is hajló könyvet tett le az asztalra. Az eredeti könyvben szereplő fejezetcímek helyett az alábbi összefoglalóban saját fejezetcímeket ötlöttem ki. Nem érzem közel magamhoz a Varoufakis kifinomult irodalmi műveltsége ihlette fejezetcímeket. Ráadásul a FASZOM KI VAN A RENDSZERREL MEG A KIBASZOTT EU-VAL IS, így aztán egy kicsit durvák lettek az általam adott „fejezetcímek”. Mindenesetre Varoufakis nevét megtartottam, nem változattam meg Wutdafuckis-ra.
Az alábbiakban a könyv első négy fejezetének összefoglalóját olvashatod.
A görög Varoufakis (aki a Sziriza-kormány pénzügyminisztere volt 2015 első hónapjaiban) a bevezetőben erősen személyes hangvételben emlékezik vissza arra, hogy a görögök a 70-es évek első felében a fasiszta diktatúra bukásakor mennyire, de mennyire bíztak abban, hogy Európa és az Európai Unió jelenthet számukra egy jobb és demokratikusabb életet. A 2010-es évekre azonban a görögök nagy többsége megutálta az Európai Uniót, ami éles kontrasztban van a korábbi reményekkel.
Mi vezetett el mindehhez? Varoufakis messziről kezdi, de aki elolvassa a könyvet, az megérti, hogy miért.
„MER’ ELKÚRTUK”
A könyv 1. fejezetében Varoufakis a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer kialakításával (1944), és annak bukásával (1971) foglalkozik. Ez a rendszer az USA gazdasági, politikai hegemóniáját tükrözte. A szerző szerint a szisztéma eleve elhibázott volt - elsősorban azért, mert az IMF nem kapott központi banki jogosítványokat, hiszen a kulcsvaluta az USA dollár lett (tehát egy adott ország, az USA valutájához rögzítették a legtöbb ország valutáinak árfolyamait). Szerinte a Keynes által javasolt, de a Bretton Woods-i tárgyalásokon az amerikai vezetés által elutasított modell jobb lett volna. E modell arról szólt, hogy vannak nemzeti valuták, de van egy világvaluta is (ami egy külön új valuta), és van egy globális központi bank. Az ezzel szemben – kapitalista szemszögből is - igencsak felemásra sikeredett Bretton Woods-i rendszer felbomlása csak idő kérdése volt.
Amikor az USA a 60-as évek második felében elkezdett többet importálni, mint exportálni – tehát kereskedelmi deficitbe csúszott – akkor egyes országok valutáira leértékelési nyomás, másokra pedig felértékelési nyomás nehezedett. Németországnak ekkor egyébként külkereskedelmi többlete volt, szemben Franciaországgal és Olaszországgal. A politikusok érdeke az volt, hogy ne legyenek leértékelve a valuták, hiszen féltek, hogy ettől népszerűtlenek lesznek (az áremelkedések stb. miatt). A központi bankok egy része leértékelt volna, mások viszont nem. Azzal, hogy az USA kereskedelmi deficitbe süllyedt, eltűnt az a pénz, amit vissza tudtak volna forgatni Európába. A helyzet fokozódott. Mindezt politikai feszültség is tetézte: az 1968-as és azt követő diák- és munkáslázadások (amelyek egyik oka éppen az volt, hogy a kibontakozó valutaválságot az uralkodó osztály megszorításokkal próbálta elintézni) vagy éppen az, hogy Franciaország megakadályozta az Egyesült Királyság felvételét az Európai Közösségekbe (EK, későbbi nevén: Európai Unió, rövidítve az EU – mostantól az egyszerűség kedvéért ezen a mai nevén említem a szervezetet), valamint erőt próbált fitogtatni az USA-val és a NATO-val szemben. 1971-ben összeomlott a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer: az egyes országok valutájának az USA dollárhoz való kötése megszűnt.
GANGXSTA ZOLEE UNCLE SAM ÉS A KARTELL
A 2. fejezetben a szerző a közös európai valuta, az eurózóna kialakulásához vezető út első fázisaival foglalkozik. Történelmi tény és az EU legnagyobb rajongói is elismerik, hogy az EU elődszervezete az 50-es években létrehozott Európai Szén- és Acélközösség volt. Varoufakis pontosan mutatja ki: ez a szervezet nem volt más mint a nehézipar nemzetközi kartellje, amelyben szabadkereskedelmet alakítottak ki (nagyobb piac, nagyobb profit!), a nehézipari nagytőkések egyeztették egymással a termelési mennyiségeket és az árakat. A lényeg, hogy nemzetközi volt és fontos tény, hogy a tőkések szervezeteként működött, amelynek egyenes következménye volt, hogy később minden termékre és számos más országra is kiterjesztették: ezzel az alapcéllal született meg és fejlődött az Európai Unió. A meztelen kapitalista érdekek elleplezésére szolgált a Páneurópa és a Mitteleuropa ideológiája, amelyeknek már korábbra nyúló előzményei voltak egyes konzervatív és liberális körökben, később pedig a szocdemek is beszopták. Ennek az ideológiának semmi köze nem volt a leghalványrózsaszínűbb baloldal eszméihez sem. De ha már az izmusokkal való izmozásról van szó, egy megjegyzést hadd szúrjak ide. A libsik hiába komcsizzák Orbán rendszerét, hiába mondják, hogy „EU-ellenes”, egyre többen látják, hogy komoly igazság van abban az újkeletű mondásban miszerint Orbán hatalmának három pillére van: az Audi, a Mercedes és a BMW. E három - komcsinak igazán nem nevezhető - pillér és bűntársaik pedig nem kevés befolyással bírnak az EU-ra és persze a magyar kormányra… Pl. rabszolgatörvény. Vágod?
(a kép forrása: irishtimes.com)
A hidegháború időszakában az USA számára fontos volt, hogy az európai kapitalisták és kormányaik ne egymást marják, hanem legyenek egységesek a szovjet fenyegetéssel szemben, de ezzel együtt is: Franciaország és Németország megbékélése nem célja, hanem csak mellékterméke volt e folyamatnak. Na és persze amikor újabb és újabb gazdasági válságok ütötték fel a fejüket, akkor a két ország újra és újra szembe került egymással. Nem kell csodálkozni ezen, hiszen minden jelentősebb kapitalista ország kormánya mindenekelőtt saját nagyvállalatainak, multijainak érdekeit képviseli.
Még egy fontos dolog. Legerősebb európai gazdasági hatalomként Németország emelkedett fel a 2. világháború után. Ez azért volt lehetséges, mert az USA úgy döntött, hogy hagyja ezt, sőt kiemelten segíti a Német Szövetségi Köztársaságot. Az USA mindenkori vezetése megértette, hogy mindehhez egy erős és stabil német valuta kell. A francia vezetést pedig cserébe lecsendesítették azzal, hogy az európai kapitalizmus újjáépítését megalapozó Marshall-segély egyharmadát egyedül Franciaország kapta – a pénzek menedzselésére egy 3000 fős francia állami szervezet állt fel. Ja, és nem mellesleg megvették a francia (és más országbeli) farmereket is: az EU Közös Agrárpolitikájával tolták és tolják a pénzt ezerrel az EU-országok farmereinek, mezőgazdasági cégeinek. Nekik osztják tovább a szabadkereskedelemből adódó gigászi, monopolista nagyvállalati profitok egy részét. Díl.
70-ES ÉVEK: MI A FASZ LEGYEN AZ EURÓPAI PÉNZÜGYI RENDSZERREL?
A 3. fejezetben Varoufakis az eurózóna előzményeiről ír. Az európai kapitalizmus számára (ár)stabilitást jelentett a Bretton Woods-i rendszer, így amikor az felbomlott, akkor ki kellett találni valami mást, ami a helyébe lépett. Különösen a nagyobb nyugat-európai országok számára lett volna fontos, hogy ha már globálisan nagyon nem is megy a dolog, legalább legyen egy európai szintű, Bretton Woods-i rendszer. 1972-ben az EU-országok vezetői megegyeztek arról, hogy valutaárfolyamaik egymáshoz mért változását erősen bekorlátozzák. Csakhogy a rákövetkező évben jött az első olajválság, és sok ország kereskedelmi deficitbe került. Franciaország, Belgium, Olaszország és Hollandia egy évvel annak elindítása után kilépett ebből az árfolyammechanizmusból, s így végül sikertelen volt az első próbálkozás egy európai monetáris unió létrehozására. Varoufakis szerint az említett országok azért is léptek ki, mert az árfolyammechanizmus mögé nem tettek új és jelentősebb európai intézményeket, így nem volt hova elhelyezniük karrier- és pénzéhes bürokratáikat. Inkább elengedték a dolgot.
A két legjelentősebb kapitalista ország Németország és Franciaország 1978-ban aztán végül is megegyezett, hogy a többi tagországgal együtt létrehozzák az Európai Monetáris Rendszert, amely később az euró létrehozásának előszobája lett. Létrehozták az ECU-t (European Currency Unit), az európai valuták súlyozott kosarát. A rendszerben részt vevő nemzeti fizetőeszközök nem mozoghattak 2,25%-nál többet az ECU ellen meghatározott központi paritás körül (kivéve Olaszországot, amely számára 6%-ot határoztak meg).
Németország ugyan félt attól, hogy a valutaárfolyamok ECU-hoz kötése miatt – a 60-as évekhez hasonlóan – már megint márkát kell nyomtatni ezerrel, hogy a francia frank árfolyamát stabilizálják, és emiatt akár jelentősebb infláció alakulhat ki a Német Szövetségi Köztársaságban, de végül mégis belementek a monetáris unióba. Miért? Egyrészt azért, mert Helmut Schmidt akkori német kancellár az európai integráció további mélyítésének elkötelezett híve volt, másrészt – és ez még fontosabb – Schmidt észrevette, hogy születőben van az USA egy új típusú globális pénzügyi hegemóniája, amelynek kezelésére nem árt összefogniuk az európai kapitalistáknak és kormányaiknak. Miről van szó?
„MÁR MEGINT AZ A KIBASZOTT VOLCKER”
Oké, ez szabad fordítás, mert Nixon az 1971-es viharos évben a fucking (=kibaszott) szó helyett a damned (=átkozott) szót találta használni a Federal Reserve System (az USA központi banki rendszere) későbbi elnökével kapcsolatban, aki amúgy már a 60-as években is része volt az USA pénzügyi vezetésének, igaz egy alacsonyabb szinten. Ez a fenti idézet 1978-ban új értelmet kapott, amikor Volcker az Warwick Egyetemen tartott előadásában azt találta mondani: „(…) egy dezintegráció a világgazdaságban legitim cél az 1980-as években.” Volcker természetesen mindig is az USA érdekeiből indult ki. De miért volt az USA érdeke egy dezintegráció? Mivel az USA-nak továbbra is kereskedelmi deficitje volt, nem volt mit visszaforgatni más – persze szövetséges – országokba, így hiányzott e fontos eszköze hegemóniája fenntartására. Pénzre volt szükség. Erre az volt az USA vezetés megoldása, hogy akkor szippantsunk pénzt más országokból az USA-ba, majd forgassuk vissza azt… ja és persze abból finanszírozzuk deficitjeinket. A szippantás érdekében megemelték az amerikai kamatlábakat, és a Wall Street-et a legvonzóbb befektetési hellyé tették szemben London, Frankfurt, Tokió és Párizs pénzpiacaival szemben. Ez működött. Persze a gyártó cégeknek nem voltak előnyösek a magas kamatlábak, hiszen jóval drágábban jutottak hitelekhez, hogy beruházásaikat finanszírozzák, de sebaj, lehet ezt úgy ellensúlyozni, hogy lenyomják a béreket! Ez meg is történt: az USA történelmének első olyan időszaka kezdődött meg, amelyben a reálbérek csökkenni kezdtek. A kamatlábak nemzetközi szinten is emelkedtek, így a sok afrikai, latin-amerikai és kelet-európai ország (így Magyarország is) adósságválságba került. Mindezt megszorítások formájában verték le a dolgozó tömegeken szerte a világban. Majd jött szépen a privatizáció is, mert ugye kellett a pénz a tőkések bábállamainak. Elszabadult a neoliberális pokol, és tombolt az új trend: a financializáció, ami egyrészt azt jelenti, hogy a gyártó vállalatok értékét is kizárólag tőzsdei értékük határozta meg, másrészt azt, hogy a dolgozókat is financializálták: a lakáspiactól kezdve a nyugdíjrendszerekig egyre nagyobb pénzügyi kockázatok vállalására kényszerítették őket. Nos, ez az, amit Volcker dezintegrációnak nevezett 1978-as beszédében. Célja teljesült: sikerült az USA egyre gigantikusabbá duzzadó kereskedelmi és költségvetési deficitjét is más országok, befektetők pénzével finanszírozni. Több milliárdnyi ember szegénységbe, létbizonytalanságba süllyedése volt az ára ennek. Mint a blogbejegyzésünk elején is olvasható az idézetben, ez arra a nézetre alapult miszerint „a mindenség örök törvénye az, hogy az erősebb uralkodjék a gyengébb felett”
A politikai élet depolitizálódott, a technokraták kezdték el irányítani az országokat. A politika iránt érdeklődők elkezdtek undorodni a politikától, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy helyettük a volt top menedzserek és a pénzügyi szféra vezetői akartak és tudtak politikai karriert csinálni: a közigazgatás mellett átvették az irányítást a politikai pozíciókban is.
A német, francia, japán bankok lelkesen vettek részt az USA finanszírozásában, jó üzlet volt ez, szép kamatokat kaptak. Így aztán tudtak hitelezni is a hozzájuk kötődő multiknak (is). Az USA deficitjének további növekedésével újabb és újabb pénzpiaci spekulációs formákat találtak ki. A pénzügyi lufi persze újra és újra kipukkadt, de soha nem annyira mint 2008-ban. Ekkor derült ki, hogy ez az egész rendszer - beleértve az európai monetáris rendszert - mennyire agyaglábakon állt.
AZ EURÓ MINT A POLITIKAI UNIÓ TRÓJAI FALOVA? EGY LÓFASZT!
Nézzük a 4. fejezetet! A 80-as évek közepén az USA elkezdte lassítani a deficitjének növekedési ütemét, mert exportjukat nagyon visszafogta az USA dollár magas árfolyama, ráadásul Reagan kicsit korábban - a 80-as évek első felében - tovább duzzasztotta a költségvetési deficitet is - elsősorban a hadi kiadások növelésével. Ez már túl sok volt. Legalább a kereskedelmi deficittel kellett valamit kezdeni. De hogyan lehet az USA dollár árfolyamát gyengíteni (és ezáltal az exportot segíteni) anélkül, hogy a kamatlábakat csökkentenék, anélkül, hogy leálljon a pénzszippantás? A válasz egyszerű: nyers politikai erővel világszinten. 1985-ben a Plaza Egyezmény keretében az USA elérte, hogy a japán jen, majd pedig a német márka felértékelődjön az USA dollárral szemben, ami nem más mint az USA dollár relatív leértékelődése. Ez a leértékelés olyan túlságosan is „jól” sikerült, hogy ezért ezután röviddel az amerikai vezetés – egy újabb fordulattal - már a dollár felértékelődése érdekében gyakorolt nyomást az európai vezetőkre. Ennek eredménye volt az 1987-es párizsi Louvre Egyezmény, amely a dollár felértékelődését célozta.
A német központi bank, a Bundesbank vezetői szomorúan látták, hogy a német márka árfolyamát igazából nem ők határozzák meg. Mindez újabb feszültségekhez vezetett a német és a francia vezetés között, hiszen továbbra is arról szólt a történet, hogy a német központi bank német márka nyomtatásával mentse meg a francia frank árfolyamát az összeomlástól. A Bundesbank végül elfogadta az előre menekülés logikáját és hagyta, hogy a két ország vezetői belefogjanak a közös európai valuta létrehozásába. A Bundesbank technokratái abban bíztak, hogy ebben a folyamatban a német és francia politikai vezetők nehezebben kerülik meg őket, amikor döntéseket hoznak. Az EU országok által megkötött 1991-es Maastrichti Szerződésnek már az euró bevezetése volt a távlati célja. A szovjet blokk összeomlásával azt remélték, hogy az európai gazdaság stabilabb lesz és a valuták árfolyamai olyan szépen együtt mozognak majd, hogy amint ez a nagy büdös harmónia elér egy bizonyos szintet, akkor be lehet vezetni az eurót, amelynek az egyes országokban való bevezetéséhez az adott országoknak el kell törölniük minden korlátozásukat a nemzetközi pénzmozgásokra és ennek során be kell bizonyosodnia, hogy a német márkával szembeni árfolyamuk maximum csak egy kicsit leng ki, valamint az államadósságuknak és az éves költségvetési deficitjüknek a GDP-hez mért aránya nem léphet át egy konkrét felső küszöböt. Ami nem jelentett mást mint azt, hogy Németország belemegy abba, hogy ne legyen saját valutája, hanem legyen egy közös európai valuta, de cserébe ezért a többi EU tagállam vállalja, hogy úgy finanszírozza a saját deficitjét, hogy nem fordul Németországhoz vagy az új európai központi bankhoz pénzért.
Nem mindenhol rajongtak az euró bevezetésének tervéért. Dániában például 1999-ben népszavazáson elutasították az euró bevezetését, abban az országban (a több közül), ahol a korábbi években gazdasági visszaesést okozott az, hogy a kormány a dán valutát mindenáron az európai monetáris rendszerben kívánta tartani. Nyilván sokan érezték úgy – teljesen jogosan –, hogy az euró bevezetése újabb megszorításokat fog jelenteni.
Margaret Thatcher attól félt, hogy az euró egy trójai faló, amely arra való, hogy az EU-ból egy föderációt, politikai uniót csináljanak. Ez tévedés volt. Az euró bevezetése nem vezethet politikai unióhoz. Az euró bevezetése – előzetesen kiépített valós gazdasági és politikai unió nélkül - csakis az EU szétesésének irányába mutathat, ahogy az később Görögország kezelésével, vagy éppen magának a Brexitnek az esetében be is bizonyosodott. Az európai vezetők nem szándékoztak föderációt létrehozni, igazából mindig is csak a tőkések, pénzügyi körök kartelljét építgették. Az Európai Parlament hatalma nullához közeli, az EU-t az Európai Bizottság és más nem választott szervek irányítják – a népszuverenitás teljes mellőzésével, antidemokratikusan.
Az euró bevezetésével pedig valójában az aranystandard új formáját vezették be, amiről Keynes azt írta, hogy „egy letűnt korszak veszélyes és barbár relikviája”, s amely euró az 1929-33-as Nagy Válsághoz hasonló, újabb válság előfeltételeit teremtette meg.
A könyvbeszámoló 2. részét a következő blogbejegyzésünkben olvashatod.
---
Szeretnél hozzáférni a tárgyalt könyvhöz? Csatlakoznál az olvasói körünkhöz?
Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!
