David Harvey: Jegyzetek az egyenlőtlen földrajzi fejlődés elméletéről 

I. Meglévő elméletek 

Harvey az egyenlőtlen földrajzi fejlődés négy különböző elméleti magyarázatáról számol be, melyek között átfedéseket fedezhetünk fel, és melyeket eltérő politikai filozófiák is magukénak vallhatnak: 

(A) Historicista/diffúzionista megközelítés a fejlett kapitalista országokat (a Nyugatot) tartja a kapitalizmus előőrsének, mely képes a gazdasági, politikai, intézményi, és szellemfejlődés útjára állítani a többi „maradi” országot. Az egyenlőtlen földrajzi fejlődés ezen iskola szerint abból származtatható, hogy amikor az elmaradott országok a centrummal kapcsolatba kerülnek, eltérő különbségkiegyenlítési-kapacitást mutatnak fel: a régi rend felkavart üledéke vagy kisebb ellenálló csoportok akadályozzák a kapitalizmus által előmozdított modernizációs folyamatot. A „maradiság” a fejlődésre való hajlandóság vagy arra való képesség hiányából eredeztethető – nyilván léteznek rasszista értelmezések is –, és e miatt nem képes az adott ország felzárkózni a civilizáció legfelsőbb fokát jelentő kapitalista modernitáshoz. Egész társadalmakat és kultúrákat bélyegez meg e felfogás, mint saját és más országok sorsának befolyásolására alkalmatlant, de nagy ritkán egy-egy ország „jobb belátásra tér” (Japán, Kelet-, Délkelet-Ázsia) és csatlakozik az élcsapathoz, míg a többi ország a „történelem várószobájában” üldögél. Konzervatív, liberális, és marxista verziója is létezik a historicista/diffúzionista iskolának. 

(B) A konstruktivista elméletek az „alulfejlettség elterjesztésére” (development of underdevelopment) fókuszálnak. A nagyhatalmi tőkés országok hadászati, politikai, geopolitikai kizsákmányolás alatt tartanak egész régiókat, kultúrákat és népeket imperializmusuk és (neo-)kolonializmusuk által. Törzsi, népi, stb. erőforrásokat, erősségeket, és kulturális sajátosságokat darál be a tőkés gépezet az egész földkerekségen. Míg a kizsákmányolás külföldről jön, előbb-utóbb belföldi szövetségesekre talál komprádor-burzsoák, helytartók, és gyarmati kiskirályok személyében, akik megtalálják a módját annak, hogy csurranjon-cseppenjen nekik is a kisemmizés folyamata során kisajtolt javakból, szert téve némi jómódra. Konzervatív (Edmund Burke-féle tradíció), liberális (emberi jogok), és marxista (pl. dependencia elmélet, aránytalan kereskedelmi feltételek, stb.) verziói is léteznek. 

(C) A környezet-központú magyarázatok Montesquieu-ig és Rousseau-ig vezethetők vissza. Bár ezen felfogás hírnevét a rasszista leágazásai csorbították, azon érvelési szála, mely szerint a régiók környezeti adottságainak különbségei elkerülhetetlenül fejlettségbéli különbségekhez vezetnek, a mai napig elfogadottnak számít. Reneszánszát éli e felfogás a zöld mozgalmaknak köszönhetően, melyek a természet korlátait, régiónként eltérő egészségügyi kockázatokat, stb. hangsúlyozzák, illetve azon értelmezéseknek köszönhetően, melyek a társadalmak környezetükhöz való alkalmazkodását hangsúlyozzák, azt a folyamatot, ahogy az eltérő környezeti adottságok régiókra jellemző specializációkat, munkamegosztást, életvitelt eredményeztek a tőke felhalmozás keretrendszerén belül. Konzervatív, liberális, bio-regionalista, és zöld/marxista verziói léteznek. 

(D) A geopolitikai értelmezések szerint az egyenlőtlen fejlődés a territoriális egységekre szerveződő politikai- és osztályharc(„ok”) különböző szinteken való ütközésekor előre kiszámíthatatlan módon jön létre. Ezek a hatalmi erők államok vagy állam-blokkok szintjén szerveződnek, de a régiók közti, városi, közösségi, kommunális, stb. szintek is harcterei. Régebbi formái az „erősebb kutya baszik,” stb. metaforákkal átitatott szociáldarwinista narratívák táptalajai voltak, de modern megközelítései szakítottak ezzel az örökséggel, és a territoriális szervezetek politikai, hadászati, gazdasági (egyszóval: hatalmi) javakért, hatalomért, nyersanyagokért folyó harcok színtereire összpontosítanak. A geopolitikai felfogás imperialista verziói az államok és államszövetségek többletérték kizsákmányolásra való képességére fókuszálnak, arra, hogy a „világ hátralévő részét” ezek a hatalmi szövetségek hogyan képesek a nekik megfelelő termelési ágazatokba, munkamegosztásra, stb. kényszeríteni. A geopolitikai iskola a véletlenszerűségnek igen nagy teret enged: egyrészről a lokális politikai mozgalmak, forradalmak, kulturális normák, történelmi fordulatok, másrészről a nyersanyagbéli adottságok, az adott embertőke, múltbéli befektetések mind-mind meghatározói lesznek a létrejövő harctérnek. Konzervatív, liberális, és „marxista-realista” szóvivői is léteznek ezen iskolának. 

Az említett átfedésekről: fontos lehámoznunk minden egyebet ezen iskolák alapvetései közül, hogy a kapitalizmus-felfogásukat tisztán lássuk, ugyanis ez határozza meg, hogy mit tartanak legitimnek és igazságosnak a politikai tettek mezején. 

Az (A) iskola szerint a primitív tőkefelhalmozás és a természet radikális átalakítása „szükségszerű rossz,” egy kikerülhetetlen fejlődési fok, mely egyedül képes a tradíciók, babonák, vallásosság bűbáját megtörni, egy jobb társadalmat elhozni. A kapitalizmus, sőt, az imperializmus is lehet afféle pozitív folyamat, melyek fokára ha még nem lépett egy társadalom, akkor szocialistáknak és más „progresszív” mozgalmaknak kell bemocskolnia kezüket (Harvey példaként a szovjet kuláktalanítást hozza fel). A (B) felfogás nehezen tudná ekképp feljogosítani a kapitalizmust és a rokonszármazású (neo-)kolonializmust és imperializmust. Az autonómiát zászlajukra kitűző politikai mozgalmak, a globális gazdaságtól való elszakadás, bizonyos természeti átalakításoktól való ódzkodás mind a progresszív ellenállás részei. A (C) iskolái szerint a régiók természet adta kényszerei (egyes hívek szerint: parancsai!) olyan normákat közvetítenek, melyeket a politikai mozgalmaknak követniük kell, még akkor is, ha ezek a normák az egyenlőtlen fejlődés fokozódásával járnak. Végül a (D) szerint a politikai küzdelmek elkerülhetetlenek, s az egyedüli kérdés az, hogy ki marad felül, és ki alul. 

1. Az egyenlőtlen földrajzi fejlődés (általános) elméletének körvonalai 

Harvey: az egyenlőtlen földrajzi fejlődés általános elméletének legalább annyira egyszerűnek kell lennie, hogy felfogásunkat segítse, de szükségszerűen annyira bonyolultnak is, hogy a nüanszokat és sajátosságokat értelmezni lehessen segítségével. Ennek az elméletnek négy radikálisan eltérő kondíciót kell figyelembe vennie, melyek eltérő ismeretelméleti státusszal bírnak: 

1. A tőkefelhalmozás folyamatainak anyagi beágyazottságának módját a szocio-ökológiai életben.
2. Kisajátítás általi felhalmozást (Marx „primitív” és „eredeti” akkumulációról szóló koncepcióinak általánosítását, mely arról ad számot, hogy az eleve adott javakat hogyan gyűjtik össze – munkaerőként, pénzként, termelési kapacitásként, termékekként – és helyezik körforgásba mint tőkét).
3. A tőkefelhalmozás tér- és időbeli törvényszerűségeit.
4. Politikai, társadalmi és osztályharc(„ok”) eltérő földrajzi skálákon lévő variációt. 

Harvey gondolatvezetését két megközelítési mód vezérli. Elsőként az a sajátos mód, ahogyan Marx az absztrakt és konkrét problémáját kidolgozta. A dialektika arra törekszik, hogy a partikuláris és univerzális, az absztrakt és konkrét közti kapcsolatokat véget nem érően lekövesse. Egy példával: a marxi felfogásban nem létezhet elvont (absztrakt) munka ezeregy konkrét termelési cselekvés nélkül és a kereskedelem nélkül, mely életre hívja azt; másfelől a konkrét munka folyamatában oly számos eltérő meghatározottság összpontosul, hogy nem tudjuk pusztán az elvont munka egy megnyilvánulásaként felfogni, arra redukálni. 

Második vezérelve a tér-felfogás tudatosításán nyugszik. Ez legalább annyira fontos, mint a dialektikai-elkötelezettség, hiszen az egyenlőtlen fejlődés mindenképpen egyfajta tér-felfogáson alapszik. A társadalmi elméletek – írja – hajlamosak vagy teljesen kizárni a teret mint olyat látókörükből, mint afféle teljesen fölösleges tényezőt (pl. internet-fetisiszták: „minden csak egy karnyújtásnyira, klikkre van tőled!”), vagy mint egy egyszerűen elfoglalható és megváltozhatatlan tartályokként tekintenek rá, melyben történnek a társadalmi folyamatok („szülj még két magyart, mert különben a helyüket elfoglalják a bevándorlók!”). Harvey (Lefebvre nyomdokaiban) a terekre mint aktívan kitermelt társadalmi folyamatok cselekvésmeghatározó buborékaira tekint. 

1. A tőkefelhalmozás folyamatainak anyagi beágyazottsága a szocio-ökológiai életben 

A tőkések tevékenységei csak valamely talajon történhetnek. Különböző anyagi folyamatokat (fizikait, ökológiait, szociálisat) kell kisajátítaniuk, használniuk, elcsavarniuk és átformálniuk, hogy a tőkefelhalmozás céljainak megfeleljenek, de ez fordítva is igaz: a tőkefelhalmozásnak is alkalmazkodnia kell azokhoz az anyagi valóságokhoz, melyekkel szembesül. Az általános elméletünknek tehát szólnia kell a tőkeforgalomról és tőkeakkumulációról, illetve ki kell alakítania egy metodológiát, mely képes kifejezésre juttatni azt, hogy ezen szabályszerűségek hogyan jutnak kifejeződésre miközben a szocio-ökológiai folyamatokkal egymásba gabalyodnak és egymást kölcsönösen átformálják. 

Mindeközben kerülnünk kell, hogy a kapitalizmus absztrakcióit és fikcióit mintegy misztikus „külső erőt” írjuk le. Távol kell tartanunk magunkat a tőke logikájának afféle felfogásától, mely azt mint az „élet hálóján kívül esőre”, a materiális hatásokra immunis dologra tekint. Metodológiánknak a tőkére mint intézményi berendezkedésekből fakadó perverz és korlátozó logikára kell tekintenie, mely egy szűk csoportosulás osztályérdekeiben került kialakításra, s eközben figyelembe kell vennie azt is, hogy a tőke rugalmasságából fakadóan ezek az intézmények is folyamatosan alkalmazkodnak a szociális vagy természeti korlátokhoz. 

Ha elfogadtuk, hogy a tőke nem eshet a szocio-ökológiai hálón kívülre, be kell vallanunk magunknak, hogy hétköznapi életünk, minden ami a munkánk és szabadidőnk során történik ugyanúgy hatása alatt van. Szinte minden, amit ma eszünk, iszunk, viselünk és használunk, nézünk és tanulunk hozzánk termékként jut el, s mint ilyen a munka megosztását, a tőkés ideológiák és narratívák evolúcióját, a fogyasztói társadalom ösztöneit – a tőke tantételeit – tükrözi. A tőkés rend csak akkor képes hatékony önlegitimációra és (számunkra spontánnak tűnő és) mindent átitató érzelmi/értelmi világkép biztosítására, ha a hétköznapi élet teljesen kitárulkozott és átadta magát a tőke forgalmának, ha a politikai vízióinkat már teljesen bekebelezte logikája. Ilyen körülmények között az emberi test maga is a „felhalmozási stratégia” sokadik terepévé válik. 

Harvey felhívja a figyelmünket a természetről alkotott hibás elképzelésekre is. A „természet” és tőkeakkumuláció között anyagcsere folyamat áll fenn. Meg kell értenünk, hogyan működik a tőkefelhalmozás a természeti folyamatokon keresztül, hogyan formálja át és zavarja meg azt menetelése közben. Nem szabad elkülönítenünk a szociálist, mint valami radikálisan mást, az ökológiai vázától. Budapestben nincs semmi „természetellenes” – a pénz és tőke körforgását ugyan úgy kell lekövetnünk mint a levegő és víz körforgását. A tőke „élet hálójában való anyagi beágyazottsága” csak így válhat központi elemévé a politikai földrajz (cf. gazdaságtan) elméletének. 

2. Kisajátítás/leértékelés általi felhalmozás 

Minden társadalom létrehoz többletet (olyan használati értéket, mely a közvetlen igényeken fölül keletkezik) a fennmaradása érdekében. Minél bonyolultabb egy társadalmi rendszer, annál fontosabb szerepet játszik benne e többlet. A kedvező környezeti adottságok a többlet létrehozását elősegítik, de kisajátítása és centralizálása politikai és osztályhatalmi formációk eredményei pusztán. Az igazán fontos kérdések: kik döntenek a többlet kisajátításáról, mennyi többletet szabad kisajátítani és hogyan kerül felhasználásra a kisajátítás után? 

A tőkés osztály felemelkedése kezdetben nem függött társadalmainak azon képességén, hogy mennyi többletet képes létrehozni. A létfontosságú kérdés ekkor az volt, hogy a születőfélben lévő burzsoázia mennyiben vált-válhat a meglévő gazdasági többletetek kisajátítására alkalmassá és felhatalmazottá, hogy képessé válhat-e magántulajdonaként kezelni a kisajátított többleteket, hogy piaci körforgásba tudja-e helyezni őket? Míg a kereskedelem, a banki kölcsön és uzsora a korai profitszerzésnek megágyazhatott, csak később vált a kapitalizmus a bérrabszolgasággal kölcsönösen függővé – a tőke csak ezután vált képessé arra, hogy rendszerén belül hozza létre a(z akkora már) többlet(értéket) mint mindennapi kenyerét. Ez előtt a tőkések első számú ellenségét még a meglévő (tipikusan vallási legitimációtól függő) monarchikus rend maradványai jelentették. Tőlük kellett elcsenniük (néhol békésen, néhol erőszakosan) a többletek feletti irányítást, és – mint azt előbb említettem – egyben magát a többletek irányításának és generálásának módját átalakítaniuk. 

A tőkések hatalomra kerülése után vált központi kérdéssé (pl. a szén, olaj, stb.) geográfiai elhelyezkedése, a régiók nyersanyagbéli adottságainak figyelembe vétele – ezek kisajátításától („használatba vételétől”) pusztán a megfelelő térbeli-stratégia választotta el őket. 

Vegyünk egy (marxista közegben szokatlan) példát: kulturális történelmeket és ereklyéket. A bérleti díjak feletti monopólium hajszája arra ösztökélte tőkéseinket, hogy a turizmus-fogyasztást vonzó sajátos történelmi leleteket, helyszíneket, és az azokhoz való hozzáférést (repterek, szállók, idegenvezetés, stb.) termékek és magántulajdonok formájában sajátítsák ki, hiszen ezek a kapitalizmuson belül egybeforrva jelentenek kettős (történelmi és piaci) értelemben páratlan, autentikus és lemásolhatatlan tulajdont, és fogyasztói megtapasztalást. Nota bene: a honfoglaló magyarok vérszerződéséhez vajmi kevés köze volt tőkéseinknek, de az ópusztaszeri „nemzeti” Disneyland kialakításához annál több érdek fűzte őket. 

Ugyanennek a törekvésnek lehetünk tanúi, amikor az autentikusnak számító népzenei, vagy a gettó életre reflektáló hiphop és rap sorsát követjük nyomon. A magáért való mindennapi kreativitást sajátítja ki és teszi termékké a tőke logikája: tegnap népdal, holnap „best seller world music”; tegnap az gettó lélektana, holnap Nicki Minaj segg-implantátuma… 

A világ tőkések általi használati-értéktől való megfosztásának évszázadokra visszanyúló története van, de ne essünk abba a hibába, hogy azt higgyük, hogy ez az egyetlen vagy domináns tőkés működési módozat. A történetnek csak egyik fele a kisajátítás, mely létszükséglete a tőkés rendnek, hiszen a „stabilitásának” és „önforradalmasításának” – amit Jodi Dean egyik előadása során a „kapitalizmus őrjöngő egy helyben való toporzékolásának” hív – látszata nagyban ettől függ. Mindenesetre: az egyenlőtlen földrajzi fejlődés folyománya a tőkés kisajátításnak. 

A történet másik felét nevezhetnénk a „gazdasági eszközök” kannibalizmusának: a tőkés gazdasági krízisek során a tőke leértékelődik, ami annyit tesz, hogy a többletértékek, s idő múltával a mögöttük lévő kitermelt többletek eltörpülnek, vagy egyenesen megsemmisítik őket. A tőkés országok intenzív versenybe kerülnek egymással a krízisek során: egymásra próbálják hárítani a krízis által okozott leértékelések terhét. Ekkor a többlet kisajátításának vagy irányításának tétje már nem az, hogy ki viszi a termékeket először vagy a legkedvezőbb körülmények között piacra, hanem, hogy ki lesz képes elértékteleníteni vagy fizikailag megsemmisíteni (ha kell, hadászati úton) mások többletét, hogy kinek kell végül elviselnie a krízis súlyát a vállán. Mára ezt a pénzpiac nagyban „normalizálta”: a nemzetközi adósság, kölcsönök (IMF, stb.) intézményesített formáját biztosítják az előbbinek: látszólagos pusztítás nélküli pusztítást. De gondoljunk csak a „megvalósult szocializmus” (most a minek-nevezzelek problematikájába ne menjünk bele) örökségének – nehéz- és könnyűiparának – sorsára: a rendszerváltás pillanatában jövendőbeli tulajdonosaik (francia, német, stb. tőkések) a rendszerváltó kormányokat privatizációra ösztökélik, a rendszerváltó kormányok beharangozzák a népességnek, hogy ezek a szektorok versenyképtelenek a piacgazdaságban, az új – most már valódi – tulajdonosok első lépésként elértéktelenítik őket, kirúgják a munkásokat, bezárják a gyárak kapuit. 

Az angol használt ruha és a bangladesi gyerekmunkások által legyártott pólók – úgy tűnik – „piacképesebbek” mint a több ezer szegedit foglalkoztató, hazai textilipar. ¯\_(ツ)_/¯ 

3. A tőkefelhalmozás tér- és időbeli törvényszerűségei 

Eleddig egy közel használható megközelítést nyújtottunk az egyenlőtlen földrajzi fejlődés elméletének. Most tételezzük föl, hogy az eredeti fölhalmozás már megtörtént, a proletariátus-burzsoázia kettős már operatív, létezik egy olyan „elősegítő állam”, mely olyan intézményi szinten (jog, szerződés, magántulajdon, személyi jog, stb. által) garantálja a rendszer akadálymentes működését. 

Jegyzetszerűen folytatom: 

3.1. Piaci cserefolyamat

A termékláncok, a piac által közvetített társadalmi kapcsolatok és struktúrák, a kereskedelmi tőke hatalma (pl. monopóliumok), nem csak a termékek zavartalan mozgását biztosítják, hanem a többlet-érték kisajtolásának pontjait is kijelölik. Az egyenlőtlen fejlődés nyilvánvalóan következik mindezekből. 

3.2. A térbeli verseny kényszerítő törvényei

A tőkés termelők egymással folyamatos versenyben vannak, és a magasabb profit ígérete a fejlettebb technológiák alkalmazására ösztökélik őket. Igen ám, csak az így nyert elsőbbség mindig átmeneti, hiszen a versenytársak idővel utolérik őket, vagy egyenesen átugorják őket. Ebből származtathatjuk a tőkés rend technológia és szervezeti dinamizmusát. A termelési szerepkörök folyamatos változásával a földrajzi kép is folyamatosan átvariálódik, instabillá válik. Idővel a helybéli földtulajdonosok átveszik a befektetőktől a bérleti-díj megemelésével a profitot, vagy a mögöttük lévő állam megadóztatja őket, emeli a minimálbért, stb. A verseny kényszertörvényei folyamatos instabilitást eredményeznek a kapitalizmus globális térképén. 

3.3. A munka földrajzi megosztása

Az eltörpülő földrajzi adottságok térképét a piac törvényei felnagyítják. A termelés helyszínét a tőkések megállás nélkül telepítik át kedvezőbb és kedvezőbb országokba, és a termelési követelmények által állított különleges igényeket egész országokat állít rá sajátos termelési specializálódásra. A gazdaság különböző ágazatai – irányítás, kutatás, infrastruktúra fejlesztés, termelés, marketing, pénzügy, stb. – sajátos módon régiókban összpontosulnak: a meglévő pénzügyi központ még több bank központot vonzz, a meglévő termelő központ még több gyárat, stb. A gazdaságon belüli körkörös és felhalmozó okozati-láncok tovább hizlalják a tőke-gazdag országokat, és tovább éheztetik a szegényebbeket. 

3.4. Monopólium hajsza

A közelmúltban a magas szállítási díjak és vámok a helyi monopóliumokat kényelmesen tudták biztosítani. Ahogy a távolságok egyre csökkentek a technológiai fejlődésnek köszönhetően, ahogy a „szabad piac” teret nyert, előbbiek biztonságát kikezdték a nagyobb hatalommal bíró vetélytársaik. A monopólium-helyzet megtartásának két fő támpillérét a fokozottabb tőke központosítás és a tőke-védelem (szellemi tulajdon, szabadalom, stb.) adta. Mindkét pillér a „világvárosok” létrejöttét erősítette, alárendelt helyszíneik ezek alá tagozódtak be. A multinacionális cégek „látható keze” (vö. Adam Smith „láthatatlan kéz”) az egyenlőtlen fejlődés szobrászatának kőfaragó eszközeit szemünk előtt kopogtatják.

3.5. Felgyorsulás és a „tér megszüntetése az idő által” (Marx)

A tőkés innovációk a termelés, marketing és fogyasztás folyamatát igyekeznek felgyorsítani. Minél könnyebben mozdítható a tőke, annál érzékenyebb a parányi minimálbérbéli, nyersanyagbéli, fogyasztói „adottságok”, stb. különbségekre, hiszen azokat könnyebben képes kizsákmányolni. Más szóval, a távolságok csökkentésének lehetősége a mobilis tőke számára érzékeny pont, és ismét: ráerősít az egyenlőtlen fejlődésre, esetenként belemarkolva az adottba, de könnyedén áthuppanva a picit is kedvezőbbre. 

3.6. A fizikai infrastruktúra (a földhöz kötött mozdíthatatlan tőke) hatása a termelésre, fogyasztásra

A termeléshez, szállításhoz és fogyasztáshoz szükséges infrastruktúra „felszabadítja” a tőke egyéb formáit, biztosítva az optimális tőke-folyást. A (tömeg)közlekedési befektetéseket csak úgy vonzzák a termelési központok (hát hol lenne olcsóbb azt a terméket elfogyasztani?), de ugyanígy a banki és kereskedelmi ágazatokat is (hiszen hol vennének fel még több kölcsönt arra a sok kacatra, ha nem a meglévő centrumokban?). Az efféle infrastrukturális befektetések (munkás lakások, tömegközlekedés, gyárak, hivatalok, kikapcsolódást biztosító helyszínek, szupermarketek, kórházak, iskolák stb.) egy gócpontba tömörülnek, biztosítva a kölcsönös hozzáférést – a nagyvárosok kialakítását a tőke igényei irányítják, befagyasztva a meglévő különbségeket. A tőke regionálisan növekvő mozgásigénye a földrajzi egyenlőtlenségek megdermedését eredményezi. 

3.7. A regionalitás kitermelése

Az előbbi térben egyfajta szocio-kulturális koherencia alakul ki: fogyasztási, mozgásbéli, lakhatási, stb., de ezt is képes felülírni pl. a tömegközlekedés fejlődése: Pestre (na! Bécsbe) ingáznak a magyar vidékiek, akik az előbb említett nagyvárosi infrastruktúrákat csak korlátozottan képesek kihasználni. A tőke nyersanyagai (köztük a munkaerő, órabér) idővel leértékelődhetnek, hiszen olcsóbb (vidéki) nyersanyagok tárulkoztak fel: ez a Budapesti pincér, ez a bolti eladó bizony Érdről ingázik, kedves fővárosi! A tőke további felhalmozása elengedhetetlenül magával vonzza a nagyváros-vidék(-falu-senkiföldje) kettősség (négyes) folyamatos átértelmezését, forradalmasítását; a tőke – szó szerint – régiókat hoz létre, definiál, semmiz ki, szervez át. 

3.8. A „skálák” kitermelése

A fent leírt folyamat részeként (is) újra definiálja a tőke a piacait, azok mértékeit: termékek térbeli elhelyezéséről, mennyiségi eloszlásáról, milyenségéről beszélünk. Egy utolsó vidéki paraszt nem engedheti meg magának a fehérje dús marhahúst, de egy Pestre ingázó proletárnak igenis biológiai igénye és vásárlói előjoga az ehhez való hozzáférés. Itt a tőkés központosítás és decentralizálás közti feszültségnek vagyunk tanúi (melynek cégek szervezetén belüli vonzatai is vannak, nyilvánvalóan). Központi kérdés, hogy hogyan fogjuk fel a tőke „skálázási” folyamatait, de ami biztos: azok a méretek, melyekre a tőkefelhalmozás összpontosít, idővel változnak. Ahogy a tőke logikája mintegy mellékesen lepottyantja maga mögött a városaink képét, a lakosságunk mozgását, fogyasztási szokásainkat, és ezekhez azonnal alkalmazkodik is. Az a skála, aminek egyszer „gazdasági racionalitása” volt, egy évvel rá már „gazdasági nonszensznek” bizonyul, és a profit kiszipolyozását már nem egy központból, hanem egy tucat kistelepülésből biztosítják maguknak tőkéseink.

3.9. Az adminisztráció területi rendszerei (a közbeavatkozó állam)

Nem a kapitalizmus találta ki a területi adminisztrációkat, meglévő intézményi egységeket vett át a feudális rendszertől, és ezeket változtatta meg, és bizonyos értelemben forradalmasította igényei szerint. Röviden: ha az állam nem létezett volna a tőkés rend előtt, a tőkés rendnek fel kellett volna találnia. Az adminisztratív egységek a világ több régiójában koloniális maradványok örökösei (csak nézzünk rá Afrika vagy Ázsia térképére és ahol négyszögletű országhatárokat látunk, következtessünk belátásunk szerint…) Az ilyen „ország(határ)-tákolmányok” bár nem mindig feleltek meg a „szabad kereskedelem” igényeinek, a tőkefelhalmozás igényeit könnyedén ki tudták szolgálni. Az európai „nemzetállamok határai” bár első ránézésre organikusabb tákolmánynak tűnnek, történetüket tekintve gyakorta a tőkés és tőke-előtti rendszerek összecsapásának eredményeit tükrözik, melyek tétje a területi adminisztráció feletti hatalom is volt. Egyfelől az EU, NAFTA, Mercosur stb. adminisztratív egységei kiugrásszerűen kebelezték be az addig széthúzó adminisztratív egységeket, másfelől kisebb régiók, mint Katalónia, Hong Kong, vagy Szingapúr, stb. erről a pályáról le/eltérve, központi tőkés régiókká nevelkedtek. Ezek a kapitalizmuson belüli álfüggetlen régiók egyfajta bekebelezéssel szembeni ellenállást fejtenek ki a mai napig. Ezen régiók vezetői, ügykezelői, technokratái egyfelől az álfüggetlenségük zálogai, másfelől a globális kapitalizmusba való beilleszkedésüké. Az államapparátus a kapitalizmuson belül egy ilyen kettős entitás. A „közbeavatkozó állam” logikailag mindig megelőzi az „[befektetést, stb.] elősegítő államot”, és nem mellékesen a kapitalizmus (folyamatos) kríziseinek kezelőjévé válik. 

Tudvalevő, hogy az állam egyszerre az osztályharc terepe és az osztályszövetségek intézménye. Következésképpen könnyebben működik, ha egyfajta (lebutított) demokratikus legitimitásnak örvend. A tőkés és egyéb osztályok harctere tehát az állam, melyben eltérő érdekek csapnak össze, és a csaták kimenetele (bár nyilván súlyozott), általában véve nem megjósolható. Az eredmény? Egyenlőtlen földrajzi fejlődés, nem csak a jólét terén, de nagyvárosok közti válogatás, tőkés politikai pártok közti feszültségek, és a lakosság 99%-a számára lényegében jelentéktelen „nagy döntésekben” is. Az államok „nemzetközi” terében a hadászati felkészültség legalább akkora szerepet játszik, mint a gazdasági teljesítmény. 

Ezen tényezők egytől-egyig a tőkés rend(ek) belső geopolitikai hajlamainak górcső alá helyezésére ösztökélnek minket. 

3.10. A tőke geopolitikája

Egy belső ellentét húzódik a területi felügyelet és a tőke piaci logikája között. Territoriális logika alatt Harvey egy adminisztratív-egység politikai, hadászati, diplomáciai stb. irányvonalait érti, míg a piaci logika alatt azt, hogy milyen igényeket fektet le a tőke a munka, pénzügyi, kereskedelmi, stb. mozgásai terén. A két logika, bár első ránézésre összefeszül, egybefonódik: a pénzzel rendelkező kapitalista érdeke, hogy oda fektesse be pénzét, ahol az fialni fog; a kapitalista politikusok és államfők érdeke elsősorban saját hatalmuk bebiztosítása, melyet államuk hadászati és politikai szituációja korlátoz. Míg a tőkés (relatív és relációs értelemben) szabadabb térben mozog náluk, a politikusok tere abszolút területen nyugszik.  Míg a tőkés jön-és-megy, befektet majd kifektet, addig az állam egy stabil entitás, ami biztosítani tudja az előbbi szabad mozgását. 

Ezen ördögi kör, ezen saját farkába harapó kígyó „eleje és vége” két akadályba ütközik. Először is számításba kell vennünk azt, hogy a regionális osztályszövetségek politikai nyomást gyakorolnak. A „belső” politikai struktúráknak alkalmazkodniuk kell a „külső” érdekeihez (pl. IMF). A régiók politikai hatalma hierarchizálódik: a gazdagabbak még gazdagabbak lesznek, a szegényebbek még szegényebbek. Ezekből következhet akár belső lázadás is… 

Amikor globális krízisekre kerül sor, a relatív szimbiózisban élő régiók hirtelen vetélytársakként tekinthetnek egymásra: „ki viselje az elértéktelenítés terhét?” Az efféle lokális-globális geopolitikai harcok kimenetelei kiszámíthatatlanok. 

4. A társadalmi küzdelmek politikája 

Kedves Olvasónk, remélem nem veszed zokon, ha most helyhiány miatt beszámolómat abbahagyom, és arra invitállak, hogy olvasd el a hátralévő pár oldalt a könyv ezen fejezetéből!

---

A könyvhöz hozzájuthatsz, ha írsz nekünk!

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!