David Harvey a kapitalizmus ellentmondásairól - 2.

Korábbi könyvismertetőnk folytatásaként most három „mozgásban lévő ellentmondást” foglalunk össze, amelyek David Harvey: Seventeen Contradictions and the End of Capitalism könyvének 8., 9. és 10,. fejezetét alkotják. A könyv sajnos nem jelent meg magyarul.

8. Technológia, munka ↔ a bérmunkások eldobhatósága

A hagyományos marxista felfogás a kapitalizmus azon ellentmondását kívánja feloldani, amely a termelőerők hihetetlen fejlődése (pl. a széles értelemben vett technológiai fejlődés) és a tőkének arra való képtelensége között feszül, amely ezt képtelen a közjó érdekébe állítani. A fennálló osztályviszonyok, a meglévő osztályuralom fenntartása fontosabb a kapitalizmus számára, mint a munkások jóléte.

David Harvey a technológia fogalmát széles értelemben használja. A technológia lehet hardver, szoftver, de szervezeti forma is. Így például a felhőalapú hálózati rendszerről beszélhetünk mint szervezeti formáról, a számítógépről mint hardverről, de a szoftverről is, mint például a Microsoft egy termékéről, a Word-ről. A pénzügyi rendszerben a pénz, a bankrendszer és a hitelrendszer mind-mind a technológia egyes formáit teszik ki, teszik lehetővé.

Ezen fejezetben a technológiával kapcsolatban olyan mozgásban lévő ellentmondásról kell beszélnünk, amely az idők során a technológia jellege miatt is megváltozott. A technológia a termelékenység növelésének eszközén túl maga is egy iparággá változott. Ennek első jele az volt, amikor a 19. században kialakult a szerszámgépek gyártása, ipara. A gőzgépet gyártó vállalatok profitabilisnak mutatkoztak, így elkezdték a különböző iparágakban alkalmazni a gőzből nyert energiát, majd később az energia másfajta felhasználási módjait is.

Az elmúlt évtizedekben a legfontosabb általános technológiák a számítástechnika, a just-in-time (készletcsökkentő) beszállítói rendszerek és a vállalatszervezési módszerek voltak. Az innováció hatalmas iparággá vált, amely új technológiákat produkált a fogyasztás, a termelés, a pénzügyi rendszer, a kormányzás, a katonai erő, az állampolgárok megfigyelése és az államigazgatás területein. A technológia innovációja a kapitalisták fétisévé vált.

Marx szerint a technológiai innováció kulcsfontosságú fegyver volt a tőkések kezében az akkori osztályharc során. Sok innovációt például kifejezetten azért vezettek be, hogy kiküszöböljék a sztrájkokat. „A gép nem beszél vissza, nem kér béremelést, stb.” – mindig „elrendeltetésszerűen”, azaz a munkahelyén tartózkodik, stb.

Itt azonban egy nagyon fontos ellentmondás búvik meg! Ha a társadalmi „érték” és a profit forrása végső soron az emberek által végzett munka – ahogy azt Marx állítja –, akkor ezt az értékforrást gépekkel, robotokkal elvégeztetni nem tűnik kedvezőnek sem gazdasági, sem politikai szempontból! Az egyes vállalatok a „munkaerőmegtakarító” innovációt a versenytársakkal szembeni versenyképesség, a profitabilitás kulcsfontosságú tényezőjének tekintik. De mivel a profit forrása az emberi munka, ezért a gépesítés – az előbbiek „halott munkája” –, az innováció éppen hogy a profitabilitást ássa alá és ez válságot okozhat. Ahogyan egyre kevesebb az emberi munka, úgy egyre több munkahely és munkajövedelem tűnik el, egyre kisebb lesz az áruk és szolgáltatások iránti kereslet. Ezt csak úgy lehet megoldani, ha az újraelosztással jövedelemhez juttatják azokat, akiket a munkájuk „feleslegessé” tett.

Ezt a folyamatot fékezheti, ha kialakulnak olyan új iparágak, amelyek - bár munkaerő-intenzívek -  elterjedésükkel olyan innovációk révén fejtik ki hatásukat, melyek legalább annyira tőkemegtakarítók mint munkaerő-megtakarítók. Ha még a munkában állók kizsákmányolási rátáját növelnék is a tőkések, ha meg is jelennének nagyobb számban olyanok, akik képesek lennének átfogóbb fogyasztói és dolgozói érdekek érvényesítésére, anélkül, hogy dolgoznának, vagy, ha jelentősen növekedne a rendelkezésre álló alacsonyan fizetettek munkaerő-kifejtésére jelentkezők száma, vagy ha egy ideig jobban megérné is őket aktívan foglalkoztatni, mintsem munkájukat lecserélni gépekre, azt tovább gépesíteni, robotizálni, ez az állapot nyilvánvalóan csak átmeneti lehet. Olyan fejlődő országokban mint például Kína, Vietnam, vagy Banglades, a kizsákmányolás fokozásával, a keresleti oldalon pedig a hitelezés felpörgetésével operálnak. Harvey szerint azonban hamarosan elfogy a bevonható új munkaerő, míg az automatizáció és a mesterséges intelligencia egyre több munkahely megszűnéséhez fog vezetni.

9. Munkamegosztás ↔ identitás

A munkamegosztás a kapitalizmus egyik alapköve. A bonyolult termelési és újratermelési folyamatokat speciálisabb és egyszerűbb feladatokra, lépésekre osztják fel. Ezeket szervezett együttműködéssel hangolják össze. A tőke a történelem során a maga érdekei szerint alakította ki és alakította át a munkamegosztást, ezért nevezi a szerző ezt a kapitalizmus egyik mozgásban lévő ellentmondásának.

A tőkének az az érdeke, hogy munkaerőpiac elaprózott, darabokra szakadozott legyen, megteremtve annak feltételét, hogy a dolgozók egymással versenyezzenek. Ez egyben azt is akadályozza, hogy a dolgozók összefogjanak a tőkések ellen.

A munkamegosztás technikai aspektusa mellett azonban számos egyéb alapja is van a munkamegosztásnak: lehet például természeti alapja (a nők tudnak csak szülni), lehet kulturális alapja (pl. a nők státusza a társadalomban), vagy a város és vidék, fizikai és szellemi munka, képzetlen és szakképzett munka, házimunka és bérmunka, a különböző szektorok, iparágak (mezőgazdaság, bányászat, ipar, szolgáltatások), stb. ellentétein is alapulhat. Ezek mind-mind alapjai lehetnek az ellentmondásoknak, feszültségeknek. Maga a szocialista mozgalom is hagyományosan az ipari munkásságot tekinti az élcsapatnak, míg mondjuk a banki dolgozókat vagy a takarító dolgozókat nem.

A nemek szerinti megkülönböztetésnek is régre visszanyúló gyakorlata van. Egyes munkákat azért tekintenek „nőiesnek”, mert a nők úgymond „jobban bírják” a monoton munkát, vagy, mert állítólag „ügyesebbek az ujjaik”… Sokféle munkatípus kifejezetten azért értékelődött le az idők során, mert nők végezték azokat nagyobb számban! Így tehát nem csoda, hogy az alacsonyabb bért biztosító iparágak kiszolgálására szorultak a nők, míg a férfiak tért nyerhettek a magasabb bérrel kecsegtető szektorokon belül.

Etnikai és vallási alapon is megfigyelhető a dolgozók koncentrálódása egyes munkakörökben, iparágakban. A szoftver programozók és fejlesztők az USA-ban jelentős számban indiaiak. A kelet-európai nők legtöbbször a házigondozás, vagy ápolás területén dolgoznak Nyugat-Európában. A mexikói és karibi (vendég)munkások jelentős számban dolgoznak az USA-ban a mezőgazdaságban, átmeneti munkakörökben, és az amerikai középosztály házimunkáinak ellátásában. Mindez hatással van az egyes munkák bérezésére és státuszára. A nehezebb, koszosabb, izzasztóbb munkákat jellemzően bevándorlók végzik. Az etnikai, vallási, nemi diszkrimináció jól tetten érhető abban, hogy ugyanazt a munkát sokszor alacsonyabb bérezésért végzik az említett bevándorlók vagy... a nők. Ilyen körülmények között a magasabb státuszt, bért jelentő munkákért megindul a különböző etnikumú, vallású, nemű dolgozók közötti küzdelem, ami megakadályozza összefogásukat, mindeközben stabilizálva a tőkések helyzetét.

Könnyű azt gondolni, hogy a tőkések abban érdekeltek, hogy minél specializáltabb munkakörök alakuljanak ki, amelyekhez kevés szakértelem szükséges, hiszen „csak egy csavart kell meghúzni” elvégzésük során. Harvey szerint azonban a tőke nem a szakértelem jelentőségének eltörlésében érdekelt, hanem abban, hogy a monopolizálható szakértelmet törölje el.

Már a kapitalizmus születésénél is az volt a lényegi tényező, hogy a céhekben dolgozók monopolizált szakértelmét megszüntessék, illetve, hogy az előbbi feladatokat bérmunkásokra osszák fel, és közöttük osszák szét. Ma is hasonló a helyzet. Amikor ma az újnak ítélt szakértelem fontossá válik, mint például a programozás, akkor tipikusan nem ennek a szakértelmi körnek a megszüntetése fontos a tőkések számára, hanem e szakértelmi kör monopolizálhatóságának kiiktatása azáltal, hogy a programozói oktatást minél jobban kiszélesítsék annak érdekében, hogy minél több programozó jöhessen létre. Ezen lépésükkel egyszerre törik meg a programozók bérét – hiszen többen vannak, mint korábban valaha, de mégis, megosztottabban, mint bármikor.

Az egyes munkafázisok leegyszerűsítésével és szétaprózódásával párhuzamosan egyre bonyolultabbá válhatott az egyes munkafázisok koordinálása. A bonyolultabb koordináció igénye egyre több hibát emelhetett ki, nyilvánvalóvá téve a rendszer hiányosságait. Ezért is születhettek meg az egyre több koordináló jellegű munkakört igénylő (logisztikai, jogi, értékesítési, és egyéb üzleti szolgáltatásokat igénylő) szektorok. A beszállítói lánc összetettebbé válásával a kapitalista termelés sebezhetőbbé vált: egy adott alkatrészt gyártó dolgozók sztrájkja az egész autóipari termelést is megbéníthatja. Ugyanakkor a globális munkamegosztás a helyi összeomlások orvoslásában is segítség lehet. Ha valahol nagyon rossz a mezőgazdasági termés, akkor a globális piacról beszerezhető a kiesett termény.

A kapitalista munkamegosztás legközpontibb ellentmondása az elidegenedés, mivel a (globális) munkamegosztás a dolgozók mentális, érzelmi és fizikai jóllétének kárára is van. A dolgozó „emberi töredékké […] válik” (Marx) azáltal, hogy egy rögzített pozícióban kell dolgoznia. A dolgozók el vannak szigetelve egymástól, azaz individualizáltak. A verseny elidegeníti őket egymástól; elidegenednek a természettől, saját maguktól – elidegenednek egyszerre saját természetüktől és mint egymás helyzetét felmérni képes, érző lényektől, illetve az őket körülvevő társadalmi környezettől is. A dolgozók saját küzdelmein múlik az, hogy ezen mennyire tudnak enyhíteni. Akár még büszkék is lehetnének arra, amit végeznek, utóbbihoz azonban szükséges volna, hogy szolidaritás is legyen közöttük, hogy kialakuljon valamilyen pozitív kötődés egymáshoz a munkájukban. Csak ekkor válhatnának képessé arra, hogy rákérdezzenek: milyen életet is élünk valójában?!

10. Monopólium és verseny: centralizáció ↔ decentralizáció

A kapitalizmus védelmében gyakran hangoztatott érv, hogy versenyen alapul és a verseny már önmagában biztosítja azt, hogy dinamikus és progresszív társadalom alakuljon ki, amely mindenki előnyére működhet. Mondják: a monopólium pedig torzítja a versenyt és kimozdítja a gazdaságot a boldog egyensúly állapotából…

Harvey ezzel szemben azt állítja, hogy a monopólium valójában nemhogy nem egy külső torzító erő a kapitalizmusban, hanem éppen, hogy a rendszer egyik alapköve és a versennyel ellentmondásos egységben van. A kapitalisták – ha választhatnak – akkor sokkal szívesebben lennének monopolisták, mintsem versengők. Nem véletlen, hogy mindent megtesznek azért, hogy minél több monopolista erővel bírjanak! De mit is jelent a tőkés rendszer előbb vázolt, ellentmondásos szintézise? Hiszen maga a magántulajdon is monopólium természetű, hiszen arról szól, hogy valaki egyedüli joggal bír egy áru, vagy termelőeszköz feletti döntésben, birtoklásban! Ugyanakkor ne feledjük, hogy a magántulajdon már csíraként hordozza a monopólium lehetőségét, de a piaci verseny alapfeltételét is!

A tőke osztályuralma teljes egészében azon alapul, hogy ezeket a különálló, lényegében monopolisztikus tulajdonjogokat egyetlen társadalmi rendben egyesíti. Ebben a társadalmi rendben a tőkés osztályt a bérmunkával szemben a termelőeszközök felett gyakorolt kollektív monopolista gyakorlataként definiálhatjuk.

Arrighi szerint a tőke két szélsőség között ingadozik: a szabályozás nélküli verseny és a monopóliumok, oligopóliumok kiterjedt centralizáló ereje között. A 70-es évek válságát úgy értelmezték, mint a monopoltőke tipikus válságát, míg a 30-as évek válságát a pusztító verseny okozta válságot. Így a 70-es évek válságát a verseny erősítése követte (a globalizáció révén). Mára viszont megfigyelhetővé váltak azon erős tendenciák, melyek a monopóliumok, oligopóliumok kialakítása felé tettek lépéseket: pl. a gyógyszeriparban, az olajiparban, a pénzügyi szektorban, a szoftverek, vagy akár az ún. közösségi médiákban, stb.

A monopólium előnye lehet, hogy segíti a „racionális számítást”, a sztenderdizálást, vagy akár a tervezést – szemben a piac kaotikus erőivel –, ugyanakkor a Google például visszaél monopol helyzetével akkor, amikor hozzáférést biztosít az amerikai nemzetbiztonsági hatóságok számára a személyes adataink kibocsátásával.

A tőke imádja azokat az árukat, amelyek „egyediek” (vagy annak tüntethetők fel egy márkanév odabiggyesztésével), mert akkor monopolista árat szedhet érte. Az „egyediség”, vagy annak látszata alapján teheti áruvá a művészetet, vagy az egyes sportágakat (pl. a focit is).

Az idegenforgalmi jövedelem növelése érdekében csinálnak árut a bolygónk népeinek kulturális örökségéből. A reklám azért is válhatott olyan fontossá, mert az adott termékek, szolgáltatások egyediségét belesulykolták kollektív tudatunkba.

A centralizáció és a decentralizáció ellentmondásos egységet alkotnak. Már az egyik legelső közgazdász, Adam Smith is úgy gondolta, hogy egy centralizált állam sokkal nagyobb gazdaságot és gazdasági hatalmat tud teremteni azáltal, ha felszabadítja (felerősíti) a „decentralizált” piaci „szabadságot”. Erről árulkodik a kínai állam működése is az elmúlt évtizedekben. Kínában ugyanis politikai decentralizációt hajtották végre (nagyobb hatalmat adtak az egyes tartományoknak, városoknak, falvaknak), mindezt kiegészítve gazdasági decentralizációval: az állami és falusi vállalatok, valamint a bankszektor szabadságát növelték stb.

A kínaiak a centralizált államhatalom jellegét a decentralizált (piaci és adminisztratív) szabadság álcája mögé rejtették. A decentralizáció esetükben egyáltalán nem jelenti a demokrácia kiterjesztését (szemben azzal, ahogyan azt sokan feltételezik). Az antikapitalista baloldalnak ki kell lépnie a decentralizáció egyoldalú bűvköréből, mert a decentralizáció és a centralizáció ellentmondásos egysége maga a kapitalizmus.

------------

Szeretnél hozzáférni a tárgyalt könyvhöz? Csatlakoznál az olvasói körünkhöz?
Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!