Friedrich Engels 1884-ben jelentette meg ezt a munkáját, amit Lewis H. Morgan „Ancient Society” című könyvére alapozott. Az eredeti mű szerzője éveket töltött az amerikai őslakosok között és ez alapján következtetett arra, hogy milyen lehetett az ősközösségi társadalom. Ekkoriban a történelmi és kulturális antropológia még csak szárnyait bontogatta… Ezek a hatások Engels művén is érzékelhetőek, de értékéből nem vonnak le, hiszen akkoriban ezen a szinten állt az antropológia tudománya –  meghaladottságának oka a diszciplína fejlődésében keresendő.

A mű még a legelején felvázolja a „civilizáció” kialakulásának lépcsőfokait, melynek egyik elsőjeként tér rá a család fejlődésére, végül arra, hogy az utóbbi hogyan járulhatott hozzá az állam kialakulásához.

Utóbbira példa az, amikor Engels „ideáltipikus” fejlődési modellt készít a civilizáció kialakulásáról. Helytálló gondolat a földrajzi helyzet szerepének hangsúlyozása egyes népek fejlődése vagy elmaradottsága kapcsán, de az olyan antropológiai megállapítások, melyek szerint egyes amerikai őslakos törzsek kevesebb húst ettek volna, ergo kisebb aggyal rendelkeztek volna, meghaladott spekuláció, véleményem szerint...

A család intézményét a csoportházasságtól vezeti végig egészen a monogám párkapcsolatig. Engels valószínűsíti, hogy az őskorban anyajogú öröklés érvényesült. Ennek oka, hogy ebben az időben csak az anya kilétét lehetett biztosnak tudni a „hordán” belül. Ezért volt az, hogy ekkor még a férfiak ugyan vadásztak, de mindeközben a nőkre hárult a közösség fenntartásának feladata. Ehhez még hozzájárult, hogy a nők gondoskodtak a gyerekekről, mi több, ők gyűjtögettek, stb. Valószínűleg a belterjesség miatt született gyengébb utódok számának csökkentése érdekében más törzsekből is elraboltak nőket.

Egy „magasabb fejlettségi szinten” a világ különböző népeinél bonyolult rokoni és családi háló alakulhatott ki, melyeket Engels hosszan részletez, s melyek között mégis megfigyelhető bizonyos hasonlóság.

A magántulajdon megjelenésével a csoportházasság fokozatosan kezd felbomlani; megjelenik az apajog. Az állatok háziasítása és a gabonafélék nemesítésével a létfenntartás nagyobb része a férjre esik, amely mellett a háztartási munka eltörpül. A patriarchális családmodell a férfiak kiemelt gazdasági szerepének köszönheti létét. Éppen ezért a nők addig nem szabadíthatják fel magukat, amíg saját maguk nem állhatnak munkába, és pontosan ezáltal férjeik gyámkodása alól nem önállósodhatnak!

Ami hatalmas ugrást jelentett az emberiség számára, az a vas megmunkálása volt. Ez tette lehetővé a mezőgazdasági termelés megkönnyítését, ugyanakkor csak lassan terjedt el. A termelési feltételek javulásával az emberek idővel elkezdenek magasabb termelési hozamot felmutatni, mint amelyre valójában szükségük volt. Megkezdődik a cserekereskedelem. A földbirtok növekedésével pedig szükség lesz az azt megművelő rabszolgákra. Ekkor alakul ki a rabszolgatartó társadalom.

A pénz megjelenésével pedig megjelenik egy új osztály: a kereskedőké. Ez az első osztály, amely nem a saját munkájából él meg, hanem mások által megtermelt árukat ad tovább, és lefölözi azt a hasznot, mely gyakorlatilag addig tisztán a munkán élősködne. Ennek köszönhetően a fokozatosan vagyonosodó rétegek képessé válnak aránytalan befolyásra szert tenni.

Az „államok” kialakulására Engels az athéni és római példát emeli ki.

A nemzetségek törzsekbe, majd törzsszövetségekbe tömörültek mindkettő esetében. A magántulajdon és a pénz megjelenésével az addig érvényben lévő nemzetségi alkotmány eltűnt és megjelent a magántulajdon védelmére szakosodott állam.

A pénz megjelenésével Athénban a nemzetségek szétestek szegényekre és gazdagokra. Már nem a vérségi kötődés számított, hanem a területi, tulajdoni.  Felemelkedett egy vagyon-arisztokrácia, amely az uzsorák segítségével szerezte meg a parasztok földjeit. Az adósságokba csúszott parasztok sokszor a saját gyermekeiket is el kényszerültek adni, végül maguk is adósrabszolgák lettek…

Szólón reformjai az arisztokrácia kárára oldotta meg a problémát: elengedte az adósságokat. Az általa létrehozott alkotmánynak az alapja a vagyon volt; az állam ügyeit a leggazdagabbak irányíthatták. Kleiszthenész reformjai által már nem a vérségi, nemzetségi, vagyoni vagy törzsi szempont kerül előtérbe, hanem a területi. A nemzetségek ekkora már felbomlottak: nem tarthatta őket egyben semmi, csak a felszínes vallási ünnepek.

Athénba egyre több polgárjog nélküli bevándorló és a rabszolga érkezett. A számuk meghaladta az athéni polgárokét. Válaszként a népet felfegyverezték, hogy külső és belső támadások ellen fel tudjanak lépni. Ugyanakkor az uralkodóosztály tartott a felfegyverzett néptől és pontosan ezért zsandárt hoztak létre, aminek fedezésére adókat vetettek ki; annak behajtására létrejött egy hivatalnok réteg is. Nem meglepően az állam elsődleges szerepévé a magántulajdon védelme lett légyen.

Róma is hasonló stációkat foganatosított: a nemzetségi szerveződéstől az osztálytársadalomig. Miközben a Római Birodalom egyesítette a Földközi-tenger medencéjét, addig a provinciák népességét romanizálta, és az előbbiek gazdasági erejéből tartotta fent magát. A mezőgazdasági termelés fő bázisa a latifundium volt, melyet a rabszolgák dolgoztak meg.

A bukás napjaiban a római állam nyugaton bomlott fel. A Város elvesztette központi szerepét, a falvak önellátók lettek és gazdasági értelemben vett súlyuk a városok fölé kerekedett. A germán törzsek átvették a római államszervezetnek a provinciákban központosuló, helyi írástudók által kifejtett szerepét. Így telepedhettek le a germán törzsek, s velük jelenhetett meg a jobbágy réteg. A fent említett zűrzavaros időknek köszönhetően lettek kitéve a háborúknak és a normannok állandó betöréseinek. Védelemért a király kegyenceihez és hadvezéreihez fordulhattak pusztán, nekik ajánlották fel földjüket és munkaerejüket a védelemért cserébe. A lecsúszott szabadparasztokból, colonusokból és a rabszolgákból átalakult jobbágyságból, jöhetett létre maga a feudalizmus.

E fejlődés során megerősödik a városi polgárság; a város visszanyeri vezető szerepét a faluval szemben, de idővel a királyságból származó hatalommal szemben is valós gazdasági-politikai hatalomra tesz szert. Ebből az osztályból válik ki végül a 17. és 18. századra az úgynevezett tőkésosztály, kik végül bekerítették a „felszabaduló jobbágyokat” a mezőgazdaság technológiai fejlődése alá rendelve őket, s e mentén kényszeríthették őket végül a városokba, a proletarizálódásra. Marxi terminussal ezt a folyamatot hívjuk a feltörekvő tőkés osztály „eredeti felhalmozásának”.

Az állam ekkori tetteit ebben az időszakban pusztán mint „közvetítőként való cselekedetet” igyekezett feltüntetni: az abszolút monarchiák transzformációját a nemesség és polgárság valójában kierőszakolt, a második francia császárságnak és a feltörekvő burzsoáziának alárendelt proletariátusnak „felszabadításáért” való küzdelemként tüntette fel.

Lévén, hogy az állam szerepe a magántulajdon és az uralkodó osztály védelme volt mindig is, mi több, ennek érdekében csoportosította erőszakszerveit a történelem során mindig is, a cenzus, mint választójog, csak politikai másodlagosságként jelenhetett meg. Hirdették: a demokratikus köztársaság megteremti majd annak lehetőségét, hogy a munkásosztály saját pártját juttathassa a parlamentbe! Ennek elmaradását Engels a proletariátus fejletlen tudatosságával magyarázza, ami miatt nem válhatnak képessé elképzelni a jelenlegitől eltérő rendszert.

Engels könyvének utolsó fejezetében azt írja, hogy a (jelenlegi) burzsoá „állam tehát nem öröktől fogva van. Voltak társadalmak, amelyek elboldogultak nélküle, amelyeknek államról és államhatalomról sejtelmük sem volt. A gazdasági fejlődés egy meghatározó fokán, amellyel szükségszerűen vele járt a társadalom osztályokra szakadása, e szakadás révén az állam szükségszerűvé vált. Most gyors léptekkel közeledünk a termelésnek egy olyan fejlődési fokához, amelyen ezeknek az osztályoknak a létezése nemcsak nem szükségszerűség többé, hanem a termelés pozitív akadálya lesz. Meg fognak dőlni, ugyanolyan elkerülhetetlenül, ahogyan keletkeztek. Velük együtt elkerülhetetlenül megdől az állam. A társadalom, amely a termelést a termelők szabad és egyenlő társulása alapján újjászervezi, az egész államgépezetet oda helyezi, ahová majd való lesz: a régiségek múzeumába, a rokka és a bronzbalta mellé.”

---
Szeretnél hozzáférni a tárgyalt könyvhöz? Csatlakoznál az olvasói körünkhöz?
Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Avagy teljesen szabatos fogalmazásban: A Kommunista Párt Kiáltványa, nem csak hogy messze a legolvasottabb kiáltvány, de valószínűleg (hívei és ellenfelei által egyaránt) az evangéliumok mellett a legolvasottabb iromány is egyben.

Ez első látásra már csak azért is tűnhet paradoxnak, mert egy igazán összetett, „transzműfajú” írással van dolgunk. A történetfilozófián át az aktuális gazdasági szempontok taglalásig a legkülönbözőbb szegmentumokat involválja magába ez a mű, amelynek azonban legmarkánsabb műfajiságát mégis az adja, hogy egy kiáltvánnyal van dolgunk. (Ebben is rejlik széleskörű ismertségének a kulcsa). Ugyanis minden más benne foglalt ismeretanyag strukturális értelemben a kiáltvány jellegnek rendelődik alá. Tehát a széleskörűen felvillantott, és következetesen elrendezett, színes tudásspektrum, ebben a műben mind a cselekvésre buzdítás aktusát szolgálja. Ha úgy tetszik a Kommunista Kiáltvány maga a félkész akció. Félig irodalmi mű, félig pedig az olvasása után véghezvitt jövőbeni tettek realizálódása. Olyan, mint egy forgatókönyv, amely szintén átmeneti műfaj és úgy utal folyton arra az állapotára, amit indukál, és amivé válni akar - azaz a kész filmre - mint a Kiáltvány a leendő forradalomra. Ha úgy tetszik, önmagában reprezentálj azt a vörös vonalat, ahol a „kritika fegyvere átvált a fegyverek kritikájába”.

Ha azonban ennyire egy adott történelmi helyzetben, egy adott történelmi lépés megtételét katalizáló, akcióra buzdító műről van szó, joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon mennyire aktuális mindez a ma forradalmárai számára. Bír-e a már fentebb említett evangéliumok örökérvényűségével. (Amelyek egyébként szintén akcióra buzdító alkotások. Elég csak a Máté evangéliumának utolsó passzusát nézni, ahol Krisztus a tanítványoknak ezt mondja: „Menjetek tehát és tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Mi ez, ha nem cselekvésre való felhívás?! Csak amíg az evangéliumok forradalma az égre mutat, addig a Kiáltványé a földre.) Az alábbiakban tehát olyan szemszögből szeretném röviden megvizsgálni a Marx és Engels eme neves irományát, hogy az 1848 februárjában megjelent művet mennyire érzem aktuálisnak, most 2019-ben.

A kultikussá vált mondattal nyitó prológusban felvázolt kommunizmus kísértete, mint a félreértett mumus, a mai Magyarországon is teljesen megállja a helyét. Bár most leginkább a liberalizmus kísértete járja be legkardinálisabban a posványos magyar szélsőjobboldali gondolkodást, ahol minden ellenzéki és minimálisan humanista egyén liberális billogot kap, de nem sokkal jobb a helyzet a kommunizmussal sem. A Kiáltvány előszava az akkor még nem értett kommunizmus kísértetével való riogatásra panaszkodik, mindez mostanra a már nem értett kommunizmus kísértetébe váltott át. A rendszerváltás utáni jobboldal tudatosan kovácsolt magának morális tőkét azzal, hogy a kommunizmust (azonosítva a Szovjetunió borzalmaival és a megvalósult szocializmussal) állandó stigmaként dobálta az akkori, jó indulattal balközép jegyeket hordozó, de leginkább liberális pártokra. Mára a helyzet megváltozott. A tudatosan félremagyarázott kommunizmus kísértete kiszorult az aktuális, fő mumusok pantheonjából. Azonban egy leendő posztmarxista ébredés hamar lecserélheti a közbeszédben a liberalizmus kísértetét, nagy elődjére…

Az első fejezet első mondatával, miszerint „Minden eddigi társadalom története, osztályharcok története” nehéz lenne vitázni. Még ha a kurrens, degeneráltan és kispolgárian antikommunista közbeszéd ódzkodik is az osztályfogalomtól. (Elég csak arra emlékezni, hogy a tavaly tavaszi választások idején, a még ellenzéki HírTv műsorvezetője hogy hűlt le, amikor az amúgy csöndes, eminens diák benyomását keltő Karácsony Gergely ki merte ejteni száján az osztály szót.) Annál érdekesebb a következő megállapítása a szövegnek, miszerint a történelem folyamán változó „osztályhelyzetek” Marxék korában leegyszerűsödtek a proletárokra és burzsoákra. Ez manapság szinte még hatványozottabban igaz, tekintve hogy a társadalom nagy része proletár, aki így vagy úgy, de kénytelen eladni a munkaerejét. Persze ha egy fehérgallérosnak (pl. egy szoftverfejlesztőnek) azt mondanánk, hogy te vagy a posztmodern kor kőművese, nagy valószínűséggel elsőre sértésnek venné, pedig marxi értelemben ő legalább annyira proletár, mint a 19. századi bányákban dolgozó, és a munkásság klasszikus külső attribútumaival rendelkező (kormos arcú, piszkos ruhájú) vájár.

A kiáltvány azon állítását, miszerint a modern képviseleti rendszer a burzsoázia érdekeit szolgálja, szintén nem érdemes cáfolni. Bár a kisebbik rosszként tételezhető, úgynevezett jóléti állam (részben a fasizmustól való félelemből, részben Szovjetunió ellenpólusaként) tett engedményeket a dolgozóknak. Azonban, mostanra már szinte teljessé váló leépülését nézve, elég csak górcső alá venni a hazai parlamentet. Vajon hány párt képviseli (és képviselte egyáltalán a rendszerváltás óta) valóban a dolgozók és a legszegényebb, leginkább elnyomott tömegek érdekeit. A szövegnek a burzsoáziáról, és így közvetve a kapitalizmusról tett másik fontos meglátását is igazolta az idő, miszerint az, a hűbéri, sokszínű viszonyokat, tiszta anyagi pénzviszonnyá tette, „fizetett bérmunkássá változtatta a költőt…”. A kapitalizmus mára teljesen kiterjedt, a kivonulás belőletöbb mint problematikus. A művészet azon akciói, a performansztól a fluxusig, hogy anyagtalanítsák az alkotást, és ezáltal kivegyék a tárgyiasító pénzforgalmi rendszerből, végeredményben elbuktak, mert a kapitalizmus a Gramsci-féle passzív forradalom elvének ékes bizonyítékaként magáévá tette, bekebelezte eme próbálkozásokat. Manapság az úgynevezett underground, mint szubkultúra is részévé vált a rendszernek.

Fontos megállapítások olvashatók, az akkor még csak éppen kibontakozó világpiac formájában szárnyait bontogató, de mára (főleg a vasfüggöny leomlása után) teljes egészében kiterjedő globalizációról. A Kiáltvány éleslátással értekezik a nagytőke globális hódítása által elsorvasztott nemzeti iparokról, valamint a perifériális országok függelmi viszonyairól. És - habár gyarmatok manapság már - az eredeti értelemben véve - nem léteznek - ahhoz hogy lássuk, a kizsákmányolás topográfiailag pont a globalizációval manifesztálódott igazán, elég megnézni a harmadik világot. Ha a példák sokasága közül vigyázó szemünket mondjuk a megfojtott kambodzsai gazdaságra vetjük, rögtön láthatjuk azokat az alternatíva nélküli tömegeket, akik a Zara vagy más nagyvállalat üzemeiben, szinte rabszolgaként, éhbérért kénytelenek eladni a munkaerejüket.

Úgy gondolom, a tőke folyamatos monopolizációjáról tett állításai is helytállóak a szövegnek, amely legalábbis hullámokban, de az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb méreteket ölt. Az egyenlőtlenségek rohamos növekedését szabatos részletességgel bizonyította, a kissé talán túlsztárolt Piketty is, de ma már a sajtó legkülönbözőbb regisztereiben futhatunk bele, abba az emlékezetben könnyen megtapadó perverz arányszámba, miszerint a világ lakosságának 10 százaléka rendelkezik az világ összvagyonának 90 százalékával.

 A kommunizmushoz kísértetéhez hasonlóan találó metafora, amikor a szöveg a burzsoáziát egy olyan boszorkánymesterhez hasonlítja, aki nem uralja többé azoknak a földalatti erőket, amiket megidézett, és amely erők itt magát a kapitalizmust jelentik. Ezzel a mitikus hasonlattal a szöveg találóan fejezi ki a modern, globális világ azon traumáját, hogy az emberiség a növekedés, profit, és egyéb absztrakciók rabságában hánykódva többé nem ura magának, és az általa teremtett világnak. Ennek legékesebb bizonyítékai a gazdaságban újra és újra eszkalálódó válságok.

A proletariátusról tett észrevételei, és azok korunkban való érvényessége már jóval problematikusabb véleményem szerint. Az hogy a munkamegosztás, a gépesítéssel karöltve sok szempontból sematizálja az elvégzett munkát, és a munkást magát monoton részfolyamatok elvégzésére silányítja, látjuk, hogy mindez, a rendszer inherens próféciájának bizonyult. Elég csak a jelenkor Kínájának kapitalista diktatúrájára gondolnunk, ahol a fordista, elidegenedett szalagmunka, Chaplin egykori lázálmát megszégyenítő méreteket ölt.

A Kiáltvány egyik legfontosabb, a proletárokkal kapcsolatos jóslatát azonban (legalábbis az európai és észak-amerikai társadalmakban), miszerint ők lesznek az a fegyver, amely végül a burzsoázia ellen fordulva megteremti az osztálynélküli társadalmat, úgy tűnik durván keresztülhúzta a posztindusztriális fordulat. (Ez egyébként a bolsevikoknál se működött, mivel ott meg még számszerűen alig volt nagyipari munkásság, ezért először a kapitalizmus fázisát kellett levezényelniük.) Manapság azonban az ipari munkásság jelentős része felszámolódott, és a proletariátus szinte teljesen elvesztette osztálytudatát. Siralmas helyzetét napjainkban pedig csak fokozza végzetes tagoltsága. Elég perverz belegondolni, hogy (pont a globalizációnak köszönhetően) az egykor nemzeti tőkék és nemzetközi munkásság viszonya mára épp ellentétbe fordult. A tőke vált nemzetek fölöttivé és a munkásság szorult be a nemzetek kalitkájába. (És akkor a kalitkán belüli rasszista és egyéb törésvonalak sokaságáról még nem is beszéltünk.) E tekintetben egyelőre úgy néz ki, hogy (legalábbis a nyugati társadalmakban) a nagytőke, a proletariátusnak, mint az ellene fordítandó fegyvernek az élét csúfosan elvette.

Úgy tűnik mindezek fényében, hogy hosszas harcok után napjainkban a tőkés társadalmi rend ismét győzelemre áll. A kapitalizmus totalitása - az esőerdők mélyén itt-ott még posztédeni állapotban leledző törzseket leszámítva - a világ minden szegletére kiterjed. Klasszikus lenini fordulattal élve joggal kérdezhetjük, hogy „mi a teendő?!” A proletariátus osztálytudatának visszaadása? Esetleg új forradalmi szubjektum kijelölése? Vagy a forradalom fogalmának teljes újradefiniálása?

Talán fentebb sikerült pár vázlatos gondolatkísérlettel igazolnom a Kommunista Kiáltvány aktualitását. Habár a harcot győzelemre segítő eszköz tekintetében napjainkra minimum kétségessé váltak a szöveg állításai, ezzel szemben, ha a kapitalizmus fő attribútumait letapogató kritikai anyagként tekintünk rá, akkor nem csak a 19. század fontos látleletének, de korunk rémisztően mélyreható próféciájának is bizonyul. Így pedig, fő célját, a műfajiságából adódó katalizátor szerepét, cselekvésre buzdítását maradéktalanul betöltheti ma is. Ha vannak és lesznek, akik forgatják. Mert a feladat nem kisebb, mint 1848 februárjában. 
---
Szeretnél hozzáférni a tárgyalt könyvhöz? Csatlakoznál az olvasói körünkhöz?
Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Rosa Luxemburg fogságának éveiben sok művet írt. Ezek közül egyik legismertebb, sokak által nagyra tartott művét Az Orosz Forradalmat. Tudnunk kell, hogy ez egy antileninista mű.
Luxemburg a mű elején kifejti a német szociáldemokrácia opportunizmusát, árulását, és azt ahogyan hülyítették a proletariátust és a „nyugatot”. Porhintés. Árulás. Miegyéb. Mindez egyenesen következett a Bernsteini revizionizmusból, amely a forradalmi érzületeket elvetette. A Kautsky vezette német szociáldemokraták szemrebbenés nélkül szavazták meg az imperialista háborút Oroszország ellen, mondván, ez a szociáldemokrácia érdeke. Ezzel megtörtént a munkásmozgalomban az első szkizma, ami nem jelentéktelenebb az 1054-es keresztyén egyházszakadásnál.
Noha a mű maga antileninista, Luxemburg maga elismeri a sikereket, amelyeket az orosz munkásmozgalom véghezvitt. Párhuzamot von az angol diggerek, a francia jakobinusok, és a bolsevikok között. Elismeri Lenin, Trockij és elvtársaik hősies harcát a munkásmozgalom oldalán. Tudja hogy a történelemben a forradalmi „arany középút”, a „mérsékelt demokrácia”mindig elbukott, elsöpörte a forradalmi hevület és a radikalizmus. Aki gyenge erőivel azon munkálkodik, hogy a polgári demokráciánál megálljon a forradalom, az jobb esetben téved, rosszabb esetben kollaborál a burzsoáziával – állítja Luxemburg.

A mű a továbbiakban 3 fontos részre tagolódik:

A. Luxemburg kifejti a forradalmi fejlődést, az előrelépést a jakobinusokhoz képest. Ami a jakobinusoknak több tíz évbe tellett volna, azt Leninék megvalósították pár hónap leforgása alatt. A proletariátusnak és a parasztságnak, tehát magának a forradalomnak három fő követelése volt: a földosztás, a demokrácia és a háború azonnali befejezése. A kadétok, azaz burzsoá liberálisok látták, hogy a forradalom milyen elemi erővel törte át a gátakat és valósult meg a demokrácia. Ők és még sokan mások, megálltak volna a polgári demokráciánál. A forradalom egyre csak radikalizálódott, mert minden forradalom radikalizálódik, különben az ellenforradalom martaléka lesz, és időtlen időkre visszaveti a hitet, hogy lehet egy igazságos, egyenlőségen alapuló társadalomban élni. A kadétok nem akartak szocialista forradalmat, s ennek megfelelően ellenforradalomba lendültek át, ahogy az várható volt. Az orosz szociáldemokraták jobbszárnya, a mensevikek, lepaktáltak volna a liberálisokkal, hogy konzerválják a helyzetet. A bolsevikok látva ezt, a forradalom eszkalálásának céljával hirdették meg programjukat: „Minden hatalmat a proletariátusnak és a parasztságnak”. Ez volt a jelszavuk. Kautskyék Németországból a parlamenti kreténizmus dogmájának embereiként magyarázgatták a „néptöbbség” elvét. Hogy a többség vezet el a forradalmi taktikához. Ezt a vakondbölcsességet állította az orosz forradalom és a bolsevikok a feje tetejére. Nem a többségen át vezet az út a forradalmi taktikához, hanem a forradalmi taktika „hozza el” a többséget. A bolsevikok a forradalmi pillanat tört része alatt kerültek megvetett, bujdosó, „illegális” kisebbségből a helyzet kikezdhetetlen magaslatára. A bolsevikok a hatalom megragadásának céljaként megfogalmazták az akkor legvégletesebbnek számító programot, a tőkés demokrácián bőven túlmutató proletárdiktatúrát.” Amit egy párt történelmi órákban bátorságban, tetterőben, forradalmi éleslátásban és következetességben felmutathat, azt Lenin, Trockij és elv­társaik bőven teljesítették. A bolsevikok képviselték mindazt a forradalmi becsületet és akcióképességet, ami a nyugati szociáldemokráciából hiányzott. Októberi felkelésük nemcsak az orosz forradalom tényleges megmen­tése, hanem a nemzetközi szocializmus becsületének helyreállítása is volt.” – írja Luxemburg zárva a 2. részt.

B. „ A bolsevikok az angol egyenlősítők és a francia jakobinusok történelmi örökösei. A konkrét feladat azonban, ami a hatalom megragadása után az orosz forradalomban osztályrészükül jutott, összehasonlíthatatlanul nehezebb volt, mint történelmi elődeiké. (…) A föld közvetlen, azonnali, parasztok által történő kisajátí­tásának és felosztásának jelszava bizonyára a legrövidebb, legegyszerűbb, legtömörebb formula volt arra, hogy két dolgot elérjenek: szétzúzzák a nagybirtokrendszert és a parasztokat azonnal a forradalmi kormányhoz fűzzék. A proletár-szocialista kormány megerősítését szolgáló politikai in­tézkedésként ez kitűnő taktika volt. Ez az intézkedés azonban kétélűnek bizonyult: fonákja az volt, hogy a föld közvetlen paraszti birtokbavételének semmi köze a szocialista gazdálkodáshoz.

C. Luxemburg a közepébe vág, és a forradalom egyik kulcskérdésének boncolgatásával kezdi a 3.részt. Ez nem más mint a földkérdés, amely magában foglalja az egyenlősítést. A szocialista átalakulás egyik fő feltétele a föld állami tulajdonba való vétele, az ipar totális központosítása, a nagy- és középbirtokok államosítása. A kisbirtokokat tehát nem kell államosítani, mert a kisparaszti réteg hajlandó egyből beadni a közösbe a földjét, annak reményében, hogy egyenlően részesül az elosztott földből. A bolsevikok kiadott parancsa, a föld paraszti birtokba vétele ellenkező hatást váltott ki, mert köze nincs a szocialista rendszerhez. Luxemburg ugyanakkor a radikális gazdasági reform elmaradását nem veti a bolsevikok szemére. „Menjetek és foglaljátok el a földeket!”- volt a jelszó. Ennek hatására kezdődött meg a nagybirtok rendszer paraszti földbirtokká való kaotikus átkonvertálása. Luxemburg szemére veti a bolsevikoknak, hogy később nem foganatosítottak olyan programokat, amik a szocializmus irányába mozdították volna az országot. „Lenin beszélt az iparban szükséges centralizációról, a bankok, a kereskedelem és az ipar államosításáról. Miért nem a földek államosításáról? Itt, éppen ellenkezőleg, decentralizáció valósult meg és a magántulajdon vált meghatározóvá.

Lenin agrárprogramja a forradalom előtt más volt. A fenti jelszót a sokat támadott eszerektől vették át, vagy helyesebben: a parasztság spontán mozgalmától.”- írja.

Luxemburg kritizálta, meglátásom szerint jogtalanul, a nemzetek önrendelkezési jogának gondolatát, mert kispolgári frázisnak tartotta. A lengyel függetlenségi törekvések kapcsán már polemizált korábban Leninnel. Luxemburg szerint a lengyel nacionalisták kispolgáriak voltak, Lenin ugyanakkor meglátta bennük a forradalmi jelleget. Luxemburg álláspontja szerint a nemzeti önrendelkezés az inkompatibilis az internacionalista gondolattal és a szocializmussal. Luxemburg szemére veti a bolsevikoknak, hogy megvetik az Alkotmányozó nemzetgyűlést, a nép „demokratikus” jogait, de kardoskodnak a nemzeti önrendelkezés mellett. Luxemburg a bolsevikokat okolta azért, hogy a különféle nemzetiségek körében a reakció megerősödött.

D. Luxemburg a negyedik részben kemény elemzés alá veszi a bolsevikok politikáját (már amennyire egy börtönből keményen lehet elemezni).

Három fő kérdés mentén kritizálja a bolsevizmus gyakorlati megvalósítását: 

1. Alkotmányozó nemzetgyűlés
2. Általános választójog
3. Sajtó-, vélemény – és szólásszabadság

Alkotmányozó nemzetgyűlés: Luxemburg hibáztatja Lenint és Trockijt hogy feloszlatták az alkotmányozó nemzetgyűlést ahelyett hogy az új fejlődő Oroszországban egy új gyűlést írtak volna ki. Szerinte amit ők véghezvittek az a demokrácia elnyomása volt a proletariátus körében, ami zsákutca. A történelmi tapasztalatok ugyanis mást mutatnak. Idézem: „Mennyire ellentmond ennek minden történelmi tapasztalat! E tapasztalatok, éppen fordítva, azt mutatják, hogy a néphangulat eleven áramlata állandóan elsodorja a képviseleti testületeket, behatol azokba, kormányozza őket. Hogyan eshetne meg különben, hogy időnként minden polgári parlamentben megérjük a népképviselők legmulatságosabb pálfordulásait, akik egy „új szellemtől” hirtelen feltámadva, egészen váratlan hangokat hallatnak, hogy a legösszeaszottabb múmiák időnként fiatalnak tűnnek és a Scheidemann-féle törpék egyszerre forradalmi hangokra lelnek kebelükben – amikor a gyárak, a műhelyek és az utca hallatja hangját.”

Általános választójog: Luxemburg számára nem világos, hogy a bolsevikoknak mi szüksége volt általános választójogra, ha elutasították a választások útján történő népképviseletet. Számomra is furcsa, hogy az ezen jogon alapuló népképviseleti választásról semmit se hallani. Mindenesetre a módszer az kiváló, hiszen ezen választójog az átmeneti időszakra van méretezve. A választójog csak olyan emberekre vonatkozik, akik hajlandók dolgozni. Viszont Luxemburg rávilágít, hogy ezen helyzetben, ilyen gazdasági helyzetű országban meg lehet-e lépni ezt. „Vonatkozik-e ez a jelenlegi Oroszországra? A hirtelen nehézségek közepette, amelyekkel a világpiactól elzárt, a legfontosabb energiaforrásaitól elvágott Szovjet-Oroszországnak meg kell küzdenie, a gazdasági élet borzalmas, általános ziláltságában, a termelési viszonyok forradalmi változásának idején – amely a tulajdonviszonyoknak a mezőgazdaságban, továbbá az iparban és a kereskedelemben végbement átalakulásának következménye – kézenfekvő, hogy számtalan egzisztencia igen hamar gyökértelenné válik és letér eredeti pályájáról, anélkül, hogy a gazdasági mechanizmusban bármiféle objektív lehetőséget talált volna munkaerejének hasznosítására. Ez nemcsak a kapitalista és nagybirtokos osztályokra vonatkozik, hanem az alsó-középosztálybeliek széles rétegére és magára a munkásosztályra is, bár tény, hogy az ipar összezsugorodása a városi proletárok tömeges vidékre özönlését idézte elő, akik a mezőgazdaságban kerestek menedéket. Ilyen körülmények között olyan politikai választójog, amely az általános munkakényszert teszi gazdasági előfeltétellé, egészen értelmetlen rendszabály. Ez az intézkedés, szándéka szerint, egyedül a kizsákmányolókat fosztja meg politikai jogaiktól. Mialatt a produktív munkaerő tömegméretekben válik gyökértelenné, a szovjet kormány arra kényszerül, hogy a nemzeti ipart úgymond bérletbe adja át a korábbi kapitalista magántulajdonosoknak. Ehhez hasonlóan, a szovjet kormány 1918-ban kénytelen volt a polgári fogyasztási szövetkezetekkel is kompromisszumot kötni.” – írja Luxemburg.

Sajtó-, vélemény- és szólásszabadság: A bolsevikok betiltották ezeket a politikai szabadságjogokat, mert úgy érezték, hogy ha ezek legálisan működhetnek akkor veszélybe kerül a forradalom. Luxemburg ebben a művében ugyan még kritizálja ezt a cselekedetét a bolsevik pártnak, ugyanakkor később ő maga is elismerte, hogy szükséges volt. „Hála az államhatalomért folytatott nyílt és közvetlen harcnak (...) a dolgozó tömegek politikai tapasztalatok egész sorát gyűjtötték rövid idő alatt, és fejlődésük során gyorsan emelkednek egyik fokról a másikra.”-írja Trockij. Luxemburg szerint pont ez a cáfolata annak, hogy a munkástömegek jogait nem kellett volna korlátozni, mert így a fejlődésük az átmeneti időszakban nem állt volna meg. Ellenkező esetben el kellett volna ismerni, hogy a munkásosztály a fejlettség legmagasabb fokára eljutott és ezért okafogyottá váltak a fent említett demokratikus jogok.

 „A szocialista intézkedéseket azonnal, a legenergikusabb, leghajthatatlanabb, legkíméletlenebb módon lehet és kell foganatosítani, tehát diktatú­rát kell és lehet gyakorolni, de az osztály diktatúráját, nem egy pártét vagy klikkét, az osztály diktatúráját, azaz a legszélesebb nyilvánosságban, a néptömegek legtevékenyebb, nem korlátozott részvételével, korlátlan demokráciában. „Mint marxisták soha nem voltunk a formális demokrácia bálványimádói” – írja Trockij. Bizony, soha nem voltunk a formális demokrácia bálványimádói! Nem voltunk soha a szocializmus vagy a marxizmus bálványimádói sem. Ebből vajon az következik, hogy a szocializ­must, a marxizmust, ha kényelmetlenné válik számunkra, Cunow-Lensch-Parvus módra a lomtárba hajíthatjuk? Trockij és Lenin ennek a kérdésnek élő tagadásai.”- írja Luxemburg arra reagálva hogy Oroszország környezetében elkezdődött a züllés és a reakciós elemek erősödése. A lumpen elemeket felhasználva tört előre az ellenforradalmi reakció (lásd a kelet-poroszországi kozák fosztogatásokat).

Luxemburg szerint ami Oroszországban zajlik az kölcsönhatások láncolata. A német imperialista törekvések és a német szociáldemokrácia totális csődje, az oroszokkal szemben a fél világ hadereje és a fehér ellenforradalmárok állnak.

Luxemburg elismerte hogy egyedül a bolsevikok voltak vakmerőek, bevállalósak és megcsinálták a lehetetlent. Ennek megfelelően mindenhol a „bolsevizmusé” a jövő, mert ez az egyetlen gyakorlat, ami forradalmi szocialista és nem tesze-tosza.

„A bolsevikok bizonyára követtek el különböző hibákat politikájukban, és követnek el talán még most is – de nevezzenek meg akár egy olyan forradalmat, amelyben egyetlen hibát sem követtek el! A hibátlan forradalmi politika feltételezése, ráadásul egy olyan tökéletesen példa nélküli szituációban, nos, ez olyan ízetlen dolog, amely csak egy német iskolamesterhez volna méltó[...] A bolsevikok hibáiért a felelősség végső soron a nemzetközi proletariátust terheli, mindenekelőtt a német szociáldemokrácia példátlanul megrögzött aljasságát, egy olyan pártét, amely békeidőben a világ proletariátusának élén látszott menetelni, az egész világ kioktatását és vezetését magának követelte, saját országában legalább 10 millió tagot számlált, férfiakat és nőket egyaránt, és most 4 év óta már, akárcsak a megvásárolt középkori zsoldosok, az uralkodó osztályok parancsára a szocializmust naponta huszonnégyszer keresztre feszíti.” – írja Rosa Luxemburg egyik utolsó írásának, az Az Orosz Tragédiának lapjain.

---

Szeretnél hozzáférni a tárgyalt könyvhöz? Csatlakoznál az olvasói körünkhöz?
Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

David Harvey a kapitalizmus ellentmondásairól - 2.

Korábbi könyvismertetőnk folytatásaként most három „mozgásban lévő ellentmondást” foglalunk össze, amelyek David Harvey: Seventeen Contradictions and the End of Capitalism könyvének 8., 9. és 10,. fejezetét alkotják. A könyv sajnos nem jelent meg magyarul.

8. Technológia, munka ↔ a bérmunkások eldobhatósága

A hagyományos marxista felfogás a kapitalizmus azon ellentmondását kívánja feloldani, amely a termelőerők hihetetlen fejlődése (pl. a széles értelemben vett technológiai fejlődés) és a tőkének arra való képtelensége között feszül, amely ezt képtelen a közjó érdekébe állítani. A fennálló osztályviszonyok, a meglévő osztályuralom fenntartása fontosabb a kapitalizmus számára, mint a munkások jóléte.

David Harvey a technológia fogalmát széles értelemben használja. A technológia lehet hardver, szoftver, de szervezeti forma is. Így például a felhőalapú hálózati rendszerről beszélhetünk mint szervezeti formáról, a számítógépről mint hardverről, de a szoftverről is, mint például a Microsoft egy termékéről, a Word-ről. A pénzügyi rendszerben a pénz, a bankrendszer és a hitelrendszer mind-mind a technológia egyes formáit teszik ki, teszik lehetővé.

Ezen fejezetben a technológiával kapcsolatban olyan mozgásban lévő ellentmondásról kell beszélnünk, amely az idők során a technológia jellege miatt is megváltozott. A technológia a termelékenység növelésének eszközén túl maga is egy iparággá változott. Ennek első jele az volt, amikor a 19. században kialakult a szerszámgépek gyártása, ipara. A gőzgépet gyártó vállalatok profitabilisnak mutatkoztak, így elkezdték a különböző iparágakban alkalmazni a gőzből nyert energiát, majd később az energia másfajta felhasználási módjait is.

Az elmúlt évtizedekben a legfontosabb általános technológiák a számítástechnika, a just-in-time (készletcsökkentő) beszállítói rendszerek és a vállalatszervezési módszerek voltak. Az innováció hatalmas iparággá vált, amely új technológiákat produkált a fogyasztás, a termelés, a pénzügyi rendszer, a kormányzás, a katonai erő, az állampolgárok megfigyelése és az államigazgatás területein. A technológia innovációja a kapitalisták fétisévé vált.

Marx szerint a technológiai innováció kulcsfontosságú fegyver volt a tőkések kezében az akkori osztályharc során. Sok innovációt például kifejezetten azért vezettek be, hogy kiküszöböljék a sztrájkokat. „A gép nem beszél vissza, nem kér béremelést, stb.” – mindig „elrendeltetésszerűen”, azaz a munkahelyén tartózkodik, stb.

Itt azonban egy nagyon fontos ellentmondás búvik meg! Ha a társadalmi „érték” és a profit forrása végső soron az emberek által végzett munka – ahogy azt Marx állítja –, akkor ezt az értékforrást gépekkel, robotokkal elvégeztetni nem tűnik kedvezőnek sem gazdasági, sem politikai szempontból! Az egyes vállalatok a „munkaerőmegtakarító” innovációt a versenytársakkal szembeni versenyképesség, a profitabilitás kulcsfontosságú tényezőjének tekintik. De mivel a profit forrása az emberi munka, ezért a gépesítés – az előbbiek „halott munkája” –, az innováció éppen hogy a profitabilitást ássa alá és ez válságot okozhat. Ahogyan egyre kevesebb az emberi munka, úgy egyre több munkahely és munkajövedelem tűnik el, egyre kisebb lesz az áruk és szolgáltatások iránti kereslet. Ezt csak úgy lehet megoldani, ha az újraelosztással jövedelemhez juttatják azokat, akiket a munkájuk „feleslegessé” tett.

Ezt a folyamatot fékezheti, ha kialakulnak olyan új iparágak, amelyek - bár munkaerő-intenzívek -  elterjedésükkel olyan innovációk révén fejtik ki hatásukat, melyek legalább annyira tőkemegtakarítók mint munkaerő-megtakarítók. Ha még a munkában állók kizsákmányolási rátáját növelnék is a tőkések, ha meg is jelennének nagyobb számban olyanok, akik képesek lennének átfogóbb fogyasztói és dolgozói érdekek érvényesítésére, anélkül, hogy dolgoznának, vagy, ha jelentősen növekedne a rendelkezésre álló alacsonyan fizetettek munkaerő-kifejtésére jelentkezők száma, vagy ha egy ideig jobban megérné is őket aktívan foglalkoztatni, mintsem munkájukat lecserélni gépekre, azt tovább gépesíteni, robotizálni, ez az állapot nyilvánvalóan csak átmeneti lehet. Olyan fejlődő országokban mint például Kína, Vietnam, vagy Banglades, a kizsákmányolás fokozásával, a keresleti oldalon pedig a hitelezés felpörgetésével operálnak. Harvey szerint azonban hamarosan elfogy a bevonható új munkaerő, míg az automatizáció és a mesterséges intelligencia egyre több munkahely megszűnéséhez fog vezetni.

9. Munkamegosztás ↔ identitás

A munkamegosztás a kapitalizmus egyik alapköve. A bonyolult termelési és újratermelési folyamatokat speciálisabb és egyszerűbb feladatokra, lépésekre osztják fel. Ezeket szervezett együttműködéssel hangolják össze. A tőke a történelem során a maga érdekei szerint alakította ki és alakította át a munkamegosztást, ezért nevezi a szerző ezt a kapitalizmus egyik mozgásban lévő ellentmondásának.

A tőkének az az érdeke, hogy munkaerőpiac elaprózott, darabokra szakadozott legyen, megteremtve annak feltételét, hogy a dolgozók egymással versenyezzenek. Ez egyben azt is akadályozza, hogy a dolgozók összefogjanak a tőkések ellen.

A munkamegosztás technikai aspektusa mellett azonban számos egyéb alapja is van a munkamegosztásnak: lehet például természeti alapja (a nők tudnak csak szülni), lehet kulturális alapja (pl. a nők státusza a társadalomban), vagy a város és vidék, fizikai és szellemi munka, képzetlen és szakképzett munka, házimunka és bérmunka, a különböző szektorok, iparágak (mezőgazdaság, bányászat, ipar, szolgáltatások), stb. ellentétein is alapulhat. Ezek mind-mind alapjai lehetnek az ellentmondásoknak, feszültségeknek. Maga a szocialista mozgalom is hagyományosan az ipari munkásságot tekinti az élcsapatnak, míg mondjuk a banki dolgozókat vagy a takarító dolgozókat nem.

A nemek szerinti megkülönböztetésnek is régre visszanyúló gyakorlata van. Egyes munkákat azért tekintenek „nőiesnek”, mert a nők úgymond „jobban bírják” a monoton munkát, vagy, mert állítólag „ügyesebbek az ujjaik”… Sokféle munkatípus kifejezetten azért értékelődött le az idők során, mert nők végezték azokat nagyobb számban! Így tehát nem csoda, hogy az alacsonyabb bért biztosító iparágak kiszolgálására szorultak a nők, míg a férfiak tért nyerhettek a magasabb bérrel kecsegtető szektorokon belül.

Etnikai és vallási alapon is megfigyelhető a dolgozók koncentrálódása egyes munkakörökben, iparágakban. A szoftver programozók és fejlesztők az USA-ban jelentős számban indiaiak. A kelet-európai nők legtöbbször a házigondozás, vagy ápolás területén dolgoznak Nyugat-Európában. A mexikói és karibi (vendég)munkások jelentős számban dolgoznak az USA-ban a mezőgazdaságban, átmeneti munkakörökben, és az amerikai középosztály házimunkáinak ellátásában. Mindez hatással van az egyes munkák bérezésére és státuszára. A nehezebb, koszosabb, izzasztóbb munkákat jellemzően bevándorlók végzik. Az etnikai, vallási, nemi diszkrimináció jól tetten érhető abban, hogy ugyanazt a munkát sokszor alacsonyabb bérezésért végzik az említett bevándorlók vagy... a nők. Ilyen körülmények között a magasabb státuszt, bért jelentő munkákért megindul a különböző etnikumú, vallású, nemű dolgozók közötti küzdelem, ami megakadályozza összefogásukat, mindeközben stabilizálva a tőkések helyzetét.

Könnyű azt gondolni, hogy a tőkések abban érdekeltek, hogy minél specializáltabb munkakörök alakuljanak ki, amelyekhez kevés szakértelem szükséges, hiszen „csak egy csavart kell meghúzni” elvégzésük során. Harvey szerint azonban a tőke nem a szakértelem jelentőségének eltörlésében érdekelt, hanem abban, hogy a monopolizálható szakértelmet törölje el.

Már a kapitalizmus születésénél is az volt a lényegi tényező, hogy a céhekben dolgozók monopolizált szakértelmét megszüntessék, illetve, hogy az előbbi feladatokat bérmunkásokra osszák fel, és közöttük osszák szét. Ma is hasonló a helyzet. Amikor ma az újnak ítélt szakértelem fontossá válik, mint például a programozás, akkor tipikusan nem ennek a szakértelmi körnek a megszüntetése fontos a tőkések számára, hanem e szakértelmi kör monopolizálhatóságának kiiktatása azáltal, hogy a programozói oktatást minél jobban kiszélesítsék annak érdekében, hogy minél több programozó jöhessen létre. Ezen lépésükkel egyszerre törik meg a programozók bérét – hiszen többen vannak, mint korábban valaha, de mégis, megosztottabban, mint bármikor.

Az egyes munkafázisok leegyszerűsítésével és szétaprózódásával párhuzamosan egyre bonyolultabbá válhatott az egyes munkafázisok koordinálása. A bonyolultabb koordináció igénye egyre több hibát emelhetett ki, nyilvánvalóvá téve a rendszer hiányosságait. Ezért is születhettek meg az egyre több koordináló jellegű munkakört igénylő (logisztikai, jogi, értékesítési, és egyéb üzleti szolgáltatásokat igénylő) szektorok. A beszállítói lánc összetettebbé válásával a kapitalista termelés sebezhetőbbé vált: egy adott alkatrészt gyártó dolgozók sztrájkja az egész autóipari termelést is megbéníthatja. Ugyanakkor a globális munkamegosztás a helyi összeomlások orvoslásában is segítség lehet. Ha valahol nagyon rossz a mezőgazdasági termés, akkor a globális piacról beszerezhető a kiesett termény.

A kapitalista munkamegosztás legközpontibb ellentmondása az elidegenedés, mivel a (globális) munkamegosztás a dolgozók mentális, érzelmi és fizikai jóllétének kárára is van. A dolgozó „emberi töredékké […] válik” (Marx) azáltal, hogy egy rögzített pozícióban kell dolgoznia. A dolgozók el vannak szigetelve egymástól, azaz individualizáltak. A verseny elidegeníti őket egymástól; elidegenednek a természettől, saját maguktól – elidegenednek egyszerre saját természetüktől és mint egymás helyzetét felmérni képes, érző lényektől, illetve az őket körülvevő társadalmi környezettől is. A dolgozók saját küzdelmein múlik az, hogy ezen mennyire tudnak enyhíteni. Akár még büszkék is lehetnének arra, amit végeznek, utóbbihoz azonban szükséges volna, hogy szolidaritás is legyen közöttük, hogy kialakuljon valamilyen pozitív kötődés egymáshoz a munkájukban. Csak ekkor válhatnának képessé arra, hogy rákérdezzenek: milyen életet is élünk valójában?!

10. Monopólium és verseny: centralizáció ↔ decentralizáció

A kapitalizmus védelmében gyakran hangoztatott érv, hogy versenyen alapul és a verseny már önmagában biztosítja azt, hogy dinamikus és progresszív társadalom alakuljon ki, amely mindenki előnyére működhet. Mondják: a monopólium pedig torzítja a versenyt és kimozdítja a gazdaságot a boldog egyensúly állapotából…

Harvey ezzel szemben azt állítja, hogy a monopólium valójában nemhogy nem egy külső torzító erő a kapitalizmusban, hanem éppen, hogy a rendszer egyik alapköve és a versennyel ellentmondásos egységben van. A kapitalisták – ha választhatnak – akkor sokkal szívesebben lennének monopolisták, mintsem versengők. Nem véletlen, hogy mindent megtesznek azért, hogy minél több monopolista erővel bírjanak! De mit is jelent a tőkés rendszer előbb vázolt, ellentmondásos szintézise? Hiszen maga a magántulajdon is monopólium természetű, hiszen arról szól, hogy valaki egyedüli joggal bír egy áru, vagy termelőeszköz feletti döntésben, birtoklásban! Ugyanakkor ne feledjük, hogy a magántulajdon már csíraként hordozza a monopólium lehetőségét, de a piaci verseny alapfeltételét is!

A tőke osztályuralma teljes egészében azon alapul, hogy ezeket a különálló, lényegében monopolisztikus tulajdonjogokat egyetlen társadalmi rendben egyesíti. Ebben a társadalmi rendben a tőkés osztályt a bérmunkával szemben a termelőeszközök felett gyakorolt kollektív monopolista gyakorlataként definiálhatjuk.

Arrighi szerint a tőke két szélsőség között ingadozik: a szabályozás nélküli verseny és a monopóliumok, oligopóliumok kiterjedt centralizáló ereje között. A 70-es évek válságát úgy értelmezték, mint a monopoltőke tipikus válságát, míg a 30-as évek válságát a pusztító verseny okozta válságot. Így a 70-es évek válságát a verseny erősítése követte (a globalizáció révén). Mára viszont megfigyelhetővé váltak azon erős tendenciák, melyek a monopóliumok, oligopóliumok kialakítása felé tettek lépéseket: pl. a gyógyszeriparban, az olajiparban, a pénzügyi szektorban, a szoftverek, vagy akár az ún. közösségi médiákban, stb.

A monopólium előnye lehet, hogy segíti a „racionális számítást”, a sztenderdizálást, vagy akár a tervezést – szemben a piac kaotikus erőivel –, ugyanakkor a Google például visszaél monopol helyzetével akkor, amikor hozzáférést biztosít az amerikai nemzetbiztonsági hatóságok számára a személyes adataink kibocsátásával.

A tőke imádja azokat az árukat, amelyek „egyediek” (vagy annak tüntethetők fel egy márkanév odabiggyesztésével), mert akkor monopolista árat szedhet érte. Az „egyediség”, vagy annak látszata alapján teheti áruvá a művészetet, vagy az egyes sportágakat (pl. a focit is).

Az idegenforgalmi jövedelem növelése érdekében csinálnak árut a bolygónk népeinek kulturális örökségéből. A reklám azért is válhatott olyan fontossá, mert az adott termékek, szolgáltatások egyediségét belesulykolták kollektív tudatunkba.

A centralizáció és a decentralizáció ellentmondásos egységet alkotnak. Már az egyik legelső közgazdász, Adam Smith is úgy gondolta, hogy egy centralizált állam sokkal nagyobb gazdaságot és gazdasági hatalmat tud teremteni azáltal, ha felszabadítja (felerősíti) a „decentralizált” piaci „szabadságot”. Erről árulkodik a kínai állam működése is az elmúlt évtizedekben. Kínában ugyanis politikai decentralizációt hajtották végre (nagyobb hatalmat adtak az egyes tartományoknak, városoknak, falvaknak), mindezt kiegészítve gazdasági decentralizációval: az állami és falusi vállalatok, valamint a bankszektor szabadságát növelték stb.

A kínaiak a centralizált államhatalom jellegét a decentralizált (piaci és adminisztratív) szabadság álcája mögé rejtették. A decentralizáció esetükben egyáltalán nem jelenti a demokrácia kiterjesztését (szemben azzal, ahogyan azt sokan feltételezik). Az antikapitalista baloldalnak ki kell lépnie a decentralizáció egyoldalú bűvköréből, mert a decentralizáció és a centralizáció ellentmondásos egysége maga a kapitalizmus.

------------

Szeretnél hozzáférni a tárgyalt könyvhöz? Csatlakoznál az olvasói körünkhöz?
Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

(Jodi Dean)

1. A kommunista párt (felvezető) definíciója
2. Atomizáció és gazdasági krízis
3. A „baloldali realizmus” zsákutcája
4. A fiatal bérmunkások szociológiai helyzete
5. Marx történelmi helyzete és a miénk
6. Amit csak a párt tud nyújtani
7. Szervezeti kérdések
8. Új kihívások
9. A „baloldali-realistákhoz” szögezett kérdéseim

1. A kommunista párt (felvezető) definíciója
Mai előadásom során a pártforma mellett fogok érvelni, az azt szükségessé tevő állapotok bemutatásán keresztül. Mindenekelőtt tisztázandó, hogy párt alatt nem egy nemzeti keretek közt működő választási formációt értek, hanem egy szolidáris, militáns, nemzetközi szervezetet. Érdemes felelevenítenünk a Bruno Bosteelstől származó definíciót: “a »párt« szó alatt egy olyan rugalmas szervezetet értünk, amely hűséget fogad az előreláthatatlan körülmények közepette kirobbanó események mellet.”

Szemben a „baloldali realistákkal”, kik úgy gondolják, hogy a párt egy elavult és meghaladott politikai forma, kik azt állítják, hogy gyakorlatunkat olyan elillanó ellenállási kísérletekre és aprányi reformokra kell szűkítenünk, melyek a kapitalista rendszert sértetlenül hagyják, amellett érvelek, hogy a rajtunk úrrá lett állapotok afelé taszítanak minket, hogy újragondoljuk és megújítsuk azt a politikai szervezetet, amelyen keresztül kollektívan közelíthetik meg a politikai hatalom kérdését a kommunisták, amelyben közösen dolgozhatnak azért, hogy legyen politikai hatalmuk, s amely formáció arra lelkesít mindannyiunkat, hogy annak használatba vételével a közösen újratermelt világunkat végre kollektívan irányíthassuk.

2. Atomizáció és gazdasági krízis
A kapitalizmus eltaszít minket egymástól. A baloldali politika nem teheti ugyanezt. A széttöredezettség, helyhez kötöttség és feloldhatatlan különbségek hangsúlyozása helyett az egységességet kell építenie és érvényesítenie. A párt az a szervezeti forma, amely érvényesíteni tudja ezt az akaratot.

A 2008-as gazdasági világválság során alulmaradt a baloldal. A kapitalizmus jelentős krízise során, mely azonnali választ követelt volna, a baloldal nem tudott színre lépni. Ennek köszönhetően károsíthatták meg a közjót a bankokat kitömő-kisegítő neoliberális állami politikák, intézkedések, és ennek köszönhetően tüntetheti fel magát az előbbi legjelentősebb ellenfeleként a megerősödő szélsőjobb. Ugyanez a krízis terebélyesedik tovább, s mára ott tartunk, hogy az USA-ban, az Egyesült Királyságban és az EU-ban erősödő vagyoni egyenlőtlenséget csak az az aggály övezi, hogy e folyamatnak lehet-e korlátja. Mindezt mára már teljesen normálisnak és természetesnek veszik, elfogadják: még egy olyan nyíltan tőkés magazin is, mint a Barron’s, probléma nélkül jelentet meg „a csigagazdaságról” [snail economy] fedőcikket, amelyben arról olvashatunk jóslatokat, hogy a lelassuló gazdaságból és tátongó vagyoni szakadékból fakadóan egyre jobban eldurvuló társadalmi zavargások fognak következni.

Egyikünk sem tudhatja, hogy milyen gazdaság-politikai állapotokhoz fog vezetni a meglévő politikai, gazdasági berendezkedéseket, a neoliberális vagy jóléti államokat leváltó társadalmi rend. Lévén, hogy erről nincs tudásunk, lévén, hogy jövőnk nyílt kérdéssé vált, a cselekvésre is új lehetőségek tárulkoznak ki. Ebben a vákuumban küzdhetünk egyik jövőkép ellenében egy másikért, hogy meg van hozzá a kollektív politikai akaratunk. A kérdés a következő: helyzetünkből csak további megszorítások, a közszolgáltatások fokozatos leépítése, a kiterjedő nyomorúság és pusztán csak valamire reagáló tüntetések, illetve az ezekre válaszul adott egyre jobban elharapódzó rendőri erőszak fakadhat – ahogy a fentebb említett Barron’s cikk jósolja –, vagy szóba kerülhet a közösen létrehozott, használt és megélt világunk kollektív kormányzása is?

A szemünk előtt szétmorzsolódó kapitalista realizmus – azon felfogás, mely szerint „nincs alternatíva” – egyre többünket vezetett rá arra a következtetésre, hogy a kapitalizmus nem több és nem kevesebb egy olyan termelési módnál, amelyben a széles néptömegek kizsákmányolásán keresztül gazdagodnak a kevesek. Nincs már olyan, aki tagadná azt a tényt, hogy az egyik oldal mindig veszít a tőkés gazdaságban. Amit még mindig vitatnak, az az, hogy becsületesebb, igazságosabb vagy egyszerűen jobb-e a kapitalizmus az alternatíváknál. Hova vezet mindez?

3. A „baloldali realizmus” zsákutcája
Úgy tűnik, hogy ma könnyebb elképzelni a globális kapitalizmus kikezdhetetlenségét, mint egy megszervezett radikális baloldalt. A „baloldali realisták” abszurd módon visszhangozzák a Thatcher-től származó mantrát („nincs alternatíva!”), ragaszkodván ahhoz, hogy a kollektivitás nem kívánatos és lehetetlen: nem kívánatos, mert lehetőségeket zár ki, különbségeinket figyelmen kívül hagyja, mi több, fegyelmet követel meg tagjaitól; lehetetlen, mert egyszerűen annyira individualizálttá, igényeinkben és ambícióinkban olyannyira egyedivé váltunk, annyira elköteleződtünk egyik vagy másik taktika elsőbbsége mellett, hogy sohasem cselekedhetünk már egységben. A „baloldali realisták” szerteágazó akaratunk összpontosítását illúzióként kezelik, és azt ismételgetik nekünk, hogy az egységteremtés pusztán mítosz, melyet arra használnak egyesek, hogy érdekeik mellé toborozzanak másokat manipulatív módon, hogy a világgazdaságban végbement változások kizárják a pártformát, mint olyat.

Sokaknak – különösen azon fiataljainknak, kik csak most kezdik politikai gyakorlatukat, vagy azoknak, kiknek már nagyon sok meghiúsult kísérletük volt –, a „baloldali realizmus” egyszerűen „realisztikusnak” tűnik. Másoknak azért tűnik „realisztikusnak”, mert összhangban van a késő-neoliberalizmus erkölcsi világképével, amely azt sugallja nekünk, hogy „csináljuk csak magunknak, cselekedjünk lokálisan, maradjunk a kis léptékeknél, ne bízzunk senkiben, hiszen úgy is elárulnak!”

4. A fiatal bérmunkások szociológiai helyzete
Kiemelkedően fontos új könyvében[1] Jennifer M. Silva szociológus Massachusetts-ben készített száz fiatal munkásosztálybélivel interjúsorozatot. Az interjúalanyok átlagéletkora 27 év volt. Silva kutatási eredménye azért érdekes, mert éles kontrasztban áll a korábbi felnőtt munkás generációkkal kapcsolatos kutatási eredményekkel. Tanulmánya szerint a mai fiatal felnőttek ethoszának már nem része a „kemény munka” és „szolidaritás” tiszteletben tartása – ezeket leváltotta az individualizmus és bizalmatlanság.

Silva így összegez:

„A munkaerőpiacon megtapasztalt tehetetlenség, fejetlenség, elárultság érzete; az oktatás, állam és család intézményeinek működése mind arra a következtetésre vezették a munkás nőket és férfiakat, hogy teljes mértékben magukra vannak utalva, hogy csak maguknak köszönhetik sorsuk alakulását – külső segítségre pedig veszélyes támaszkodniuk. A legkiszolgáltatottabb módon tanulják meg, hogy a felnőttnek lenni annyit tesz: csak magadban és senki másban nem bízhatsz.”

Az egyének vonakodnak attól, hogy érzelmeket fektessenek be vagy energiát áldozzanak fel a kockázatosnak vélt kapcsolatokba. Bár szociológusunk itt a párkapcsolatok helyzetére reflektál, nyugodt szívvel alkalmazhatjuk levont tanulságait a fiatalok azon képtelenségére, hogy tágabb értelemben vett csoportok vagy eszmék mellett fogadjanak hűséget. Az elköteleződésre való képtelenség gazdasági bizonytalanságból fakad, amely a politika szerveződést ugyanúgy lehetetleníti el, mint a romantikus kapcsolatokat. Honnan tudhatná az illető, hogy „megéri-e vagy sem »belemenni«,” ha a múlt tapasztalatai alapján csak arra következtethet, hogy előbb utóbb elárulják, félredobják?

Silva megjegyzi, hogy az afroamerikaik a „csak magadban bízhatsz” hitrendszernek köszönhetően úgy dolgozzák fel saját maguk sanyarú helyzetét, mint individualizált tapasztalatokat, s nem mint strukturális hatások eredményét (osztály, rassz, stb.). Történeteik csak magukra képesek fókuszálni, arra, hogy velük, mint egyénekkel mi történt, s nem arra, hogy mindez egy struktúrán belül történt.

A szolidaritás, társadalmi bizalom, közösségi részvételiség, stb. ólomnehezékként süllyednek le a lehetséges világnézetek állóvizében. Az „én” kerül központba, kiütvén a „mi”-t. A gazdasági igazságosság kiesik a kollektív képzeletből és szókincsből.

Egy erőteljes és megrázó fejezetében Silva a munkásosztály individualizmusát ecseteli, azt, hogy hogyan veszik védelmükbe a fehér amerikai munkások a multinacionális cégeket és a rassz-alapú diszkriminációt: mivel úgy érzik, hogy elárulták őket, csak a piacban bízhatnak, de mégis, a piacra mint egyfajta személytelen és természeti törvényre gondolnak, puszta kockázat- és esélyforrásra. Szerintük ha az állam közbeavatkozik a „piac természetes folyamataiba”, akkor csalt a játékban, szembe ment a természet rendjével, így ők nem tudnak tisztességesen versenyezni.. Mi több, Silva interjúalanyainak oly sokáig kellett magukra hagyva küzdeniük a nyomor és csökkenő gazdasági lehetőségek kontextusában, hogy eddigi túlélésük tényét morális jelentőséggel ruházzák fel. A méltóság szerintük azt jelenti, hogy eddig egymagadban túléltél.

E téveszmerendszer szerint az „olyan szocialisták, mint Obama” az utolsó önlegitimációs lehetőségüket rabolta el tőlük – azt az utolsó mentsvárat, amely szerint a sanyarú magára-utaltságuk egyben méltóság forrását is jelentheti. Szerintük a társadalmi szolidaritás azért is problematikus, mert annak elfogadásával beismernék, hogy mint egyének megbuktak. Képletesen, tehát:

magányos túlélésre való képtelenség = önállóságból származó méltóság feladása

A fentiek alapján egyes munkásosztálybeliek nyilvánvalóan ellenségként tekintenek a rendszer táplálékláncában „alattuk lévőkre”, hiszen utóbbiak mások segítségére szorulnak. Úgy is mondhatnánk, hogy megfelelő vászonként szolgálnak számukra arra, hogy saját helyzetükből fakadó kiszolgáltatottságukat rájuk vetítsék, mintegy megjelölvén a rendszerből fakadó, számukra is teljesíthetetlen individualista elvárásokat, ezáltal kitámasztva a saját maguk által vallott teljesen rozoga és ellentmondásos ideológiai tákolmányt.

Szociológusunk tehát azt mutatja be, hogy miután fiatal munkásaink leszűrhették társadalmunk leckéjét, nevesítve azt, hogy nem támaszkodhatnak az égadta világon senkire sem, az ebből származó cserbenhagyottságuk fájdalmát azzal tompítják, hogy elsajátítják a legócskább individualista forgatókönyveket, a „személyes felelősség” és „önálló önfenntartás” álkultúráját. Megkeményítik szívüket az őket körülvevő világgal szemben, és pontosan ezáltal válnak azzá az alannyá, amire a kapitalizmusnak szüksége van: a diszkrimináció pártolóivá, állami közbeavatkozásokat ellenzőkké, stb.

5. Marx történelmi helyzete és a miénk
Kijelenthetjük, hogy a bal- és jobboldal körében forgó politikai szólamok, melyek az állami korrupcióról, leromló oktatási rendszerről és a többiről szól, valójában nem segíti a mi céljainkat: pusztán csak azt támasztják alá, amelyet a munkásosztály már eleve igazként fogad el: elárultságuk tényét. A neoliberalizmus bizonytalanságai közepette még ha bizonyosak is vagyunk saját magunk kizsákmányoltságáról, a kapitalista rendszer mélységes igazságtalanságairól, elkerülhetetlenül azt tapasztaljuk, hogy akaratunktól függetlenül is megerősítjük és elfogadjuk a domináns ideológiát: befele fordulunk, zárványosodunk, az egyedülit és elillanót hagyjuk jóvá. Vagy úgy érezzük, hogy semmit sem tudunk tenni a meglévő folyamatokkal szemben, vagy úgy, hogy egyénközpontú, lokális, kommunikációsan közvetített [Facebook, stb.] tevékenységeket végzünk csak, melyeknek semmiféle politikai lendülete, tartóssága, politikai emlékezőképessége sincs. Az embertársainkat elnyomorítja és proletarizálja ez a folyamat, és ez az elnyomorítottságot és proletarizáltságot magányosan élik meg.

Ezen elszigetelődés, elnyomorodottság, politikai meg-nem-szervezettség jellemző volt a forradalmi szocializmus első évtizedeire is. Marx, Engels és Luxemburg mind azt hangsúlyozták, hogy a verseny következtében a dolgozók elszigetelődnek, nem szolidárisak, és ezen tényezők miatt sok időbe telhet az egyesülésük. Pontosan ezért kell létrehozni szakszervezeteket és pártokat, ugyanakkor pontosan ezért jár sok küzdelemmel a szakszervezetek és pártok létrehozása. A mai „baloldali-realisták” csak arra képesek, hogy egyoldalúan hangsúlyozzák a kapitalista társadalmunk objektív aspektusait, megfeledkezvén szervezkedésről és az akaratról mint szubjektív dimenzióról, amely alapján szembeszegülünk a jelenlegi rendszerrel. Ez a szubjektív elem mindig is része volt a marxista hagyománynak.

Nyilvánvalóan vannak lényeges különbségek a korunk és a forradalmi szocializmus korai időszaka között. A mi helyzetünk épp, hogy a munkásosztály politikai vereségeiről szól, mintsem térnyeréséről. A mi szélsőségesen kapitalista korszakunkat pontosan az jellemzi, hogy a tőkések elveszik a szervezett politikai küzdelem által megszerzett politikai-gazdasági eredményeket, ami megszorításokban és privatizációkban testesül meg. Mindez a kiváltságok és barbárságok eredményezi. Olyan brutális intézkedésekről van szó, melyek a kevesek kivételes és személyes státuszát és hatalmát erősítik – ezek eleddig a társadalmi fennhatósági körei alá tartoztak.

Számunkra a „tekintélyelvűség” épp, hogy nem annyira a centralizált államhatalomban keresendő; hanem, inkább abban, ahogyan decentralizáltan szerteosztja a piaci rendszer a hatalmát: például a bankok és ügynökei között, (magánszerződések segítségével), és szerződések, egyezmények, előírások kiterjedt hálózatának segítségével, amely lehetővé teszik a nemzetközi tőkeáramlások és kereskedelem szinte korlátlan erősödését. Ezek miatt tapasztalhatjuk az állam egyes elemeinek széttöredezését, kificamodását és szétbomlását, valamint azt, hogy az állam egyes elemei és a piac összefonódnak, hatalmukban koncentrálódnak – különösen a pénzügyekben, a biztosítási piacon és a médiában. A tőkés osztály azon ügyeskedett, hogy szétroncsolja a „bürokratikus állam-gépezetet” – a „mi érdekünkben”, teszik hozzá –, hogy meggyőzzön minket arról, hogy az államhatalom fölösleges, miközben bizonyos aspektusai (pl. elnyomó-államapparátusa) megerősítésén dolgozott.

Ki kell mondanunk tehát, hogy egyszerre találkozunk a piac központosító és decentralizáló erőivel, és ezek hatása nyomán alakul ki egy olyan kombináció, amelyben bizonyos területeken az államot használja fel (és ki) a piacot, más területeken pedig a piac ejti rabul az államot. A 40 évvel ezelőtti helyzethez képest ma már az államnak mint az osztályuralom eszközeként való működését jóval kevésbé tompítják a munkásosztály által kiharcolt engedmények. Bár a szocdemek osztály-kompromisszumainak is volt politikai ára.

Az újra feltörő tőkés osztály bár képessé vált meghatározó területek elfoglalására, mindazonáltal nem törölheti el a munkásosztály korábbi küzdelmeinek tényét! Volt olyan idő, amikor olyan alapvető dolgok mint a lakhatás-, oktatás-, egészségügy, munkához és élelmezéshez való jog létezhetett. Akik a mai napig elfogultak a kapitalista rendszer iránt, arról próbálnak meg minket meggyőzni, hogy megbukott az a világ, amelyben ezek az alapvetések jogban rögzítettek voltak. Szerintük a világ akkoriban letért normális menetéről, s az a tény, hogy mostanra csak magunkra hagyatkozhatunk visszavezet majd minket a lehető legtermészetesebb állapothoz, egy jobb élet reményéhez.

Bár kijelenthetjük, hogy a nemzetközi baloldal csúfosan elvérzett 2008-ban, új lehetőségek nyiladoztak ki annak köszönhetően, hogy tudósok és aktivisták egyaránt a kommunizmus eszmeisége felé fordultak. Ezt a tendenciát erősítette fel továbbá az Egyesült Királyságban, Wisconsinban, Egyiptomban, Spanyolországban és Törökországban folyó küzdelmek sora is, hogy az Occupy Wall Street mozgalomról szót se ejtsek. Nyilvánvalóan kijelenthetjük, hogy ezen és más országokban lezajlott helyi küzdelmek, utcai tüntetések nélkül a „kommunizmus eszméjének visszatérését” nem tapasztalhatnánk. Az értelmiség konferenciákra járkálása ehhez kevés lett volna. Hangsúlyoznunk kell annak fontosságát, hogy a „kommunizmus” eszmeisége azért lett vonzóbb, mert a kommunizmus szavunk egyedülálló módon fejezi ki azt, hogy „nem vagyunk hajlandóak megalkudni a tőkével”, és mint ilyen erőteljes alternatívát fejez ki.

Az osztályharchoz, a tőkés állam és a magántulajdon megszüntetéséhez köthető kommunizmus nyilvánvalóan több, mint szociáldemokrata megalkuvás, vagy poszt-strukturalista pluralizmus, vagy anarchista felkelés, stb… A kommunizmus a gazdasági igazságosság kielégítően alátámasztott víziója: "mindenki képességei szerint” járuljon hozzá a közösség igényeihez és mindenki ”szükségletei szerint" részesüljön mindabból (Marx!).

A kommunizmus szavunk nem egy „ellenálló” politikát, vagy játékos – elillanó – esztétikai felforgatást jelöl; nem bugyuta hitvallások mellett (vagy ellen) foglal álláspontot. A kommunizmus nem a lokális, egyedi, és azonnali tevékenységről és a demokrácián belüli hegemónia megszerzéséről szól. A kommunizmus arról szól, hogy a kapitalizmus helyett olyan globális társadalmi működés és intézményrendszer kell, amelyben a termelés, valamint a köztulajdon és a közjavak kezelése a kooperáció és az egyenlőség elvei alapján működik.

6. Amit csak a párt tud nyújtani
A kommunizmus letérít minket az életmód változtatás, az elvtelen befogadás és pillanatnyi figyelemfelkeltések útjáról, és az ellenállás, megosztás, szerveződés és szolidaritás ösvényére invitál minket. Marx „proletariátusnak” nevezi azt a dolgot, amelyet a kapitalizmus önmaga vesztére hoz létre. Ez a „dolog”, ami elpusztítja a kapitalizmust, egy kollektív szubjektumot jelöl, egy olyan erőt, amely már nem oszlik meg egyéni érdekek mentén, amely már nem merül ki helyhez kötött tettekben, rongálásban, szabotázsban és pusztításban. A proletariátust kitevő egyének összesűrűsödnek a szolidaritásban. De hogyan törli el a kapitalizmust ez a kollektív alany? Nyilván nem csak romboláson keresztül.

A kapitalizmus szabályszerű működésének része a bizonytalanság és ingatagság, a visszafogott építkezés, felvirágzás, túltermelés, majd a krízis és gazdasági pangás időszakainak váltakozása. A kortárs tőkés rend kifinomította a pusztításra való képességét. Több mint 34 billió dollárnyi piaci érték került süllyesztőbe a 2008-as válság során. Az azt követő gazdasági hanyatlás során a gazdagok tovább gazdagodtak, a szegények tovább szegényedtek. Az Egyesült Államok felső 1%-a a jövedelmi növekedés 121%-át kaparintotta meg magának 2009 és 2011 között. A válságot tehát nemcsak „jobban viselte” a felső 1%. Nyerészkedett is rajta.

Marx arra emlékeztet minket, hogy a kapitalizmus pusztítva teremtő ciklusainak a proletariátus vet véget. Félreértés ne essék: itt nem a munkásokként megszervezett munkásosztályról van szó – ez már megtörténik a gyár berkein belül is. Utóbbi csak annak a feltételét teremti meg, hogy a munkások ráeszmélhessenek saját állapotukra és szakszervezetekbe szerveződhessenek. Minőségbeli különbség választja el a munkásként való megszervezettséget a proletariátusként való megszervezettségtől. A kapitalizmus felszámolása feltételezi a munkásosztály pártként való megszerveződését. Munkahelyeket, gazdasági szektorokat, régiókat és nemzeteket átívelő szolidáris társulásra van szüksége. A kapitalizmus sikerének és stabilitásának záloga az, ha a munkásosztály magát csak mint osztályt képes megszervezni, hiszen a tőkés rend így a munkásosztály küzdelmét a tőkés osztály ellen élezi csak ki.

A fentiekkel szemben a párt horizontján a kapitalizmus kommunizmus általi meghaladása szerepel. A pártforma azért szükséges, mert az osztályharc nem csak gazdasági, de politikai harc is egyben. Az egyén csak a politikai harcon keresztül nőheti ki az őt sújtó korlátokat: egységben többedmagával. Az Occupy Wall Street nyitánya is erre emlékeztetett mindannyiunkat: felruházta a résztvevőket azzal a képességgel, hogy a széttöredezett egyéni érdekeket egy közös küzdelem részeként lássák. Ez tett minket képessé arra, hogy az egyiptomi lázongásokat, a diákhitel elleni szerveződéseket Montrealban, a kilakoltatások elleni küzdelmet az USA-ban, stb. egy átfogó harc alkotórészeiként tudjuk értelmezni.

Ez vezet minket vissza ahhoz, amit Marx mondott az önkéntes szövetkezésről. Mint szolidaritáson nyugvó szervezetnek, a pártnak fenn kell tartania a közös politikai akarat kialakításához szükséges politikai teret; azon akaratét, amely végre nem az uralkodó kapitalista állapotokból merítkezik – tehát azon kényszerünkből, hogy el kell adnunk munkaerőnket. Míg a bérmunka kötelező és meghatározott, a párttagság önkéntes: egy egyesülő erő szándékolt alakulati formája, mely a tagjai között a versengést leváltja a szolidaritás törvényével.

Fentebbi érvünkből – mely kimondta, hogy az osztályharc politikai harc – következik, hogy a párt meghaladja azt a felfogást, mely szerint tagjai csak egyéni érdekekkel bíró bérmunkások lennének, annak érdekében, hogy közös terébe emelje be azt a kritikus értelmezést, amely kimondja a munkások strukturális pozíciójáról, hogy csak a gazdasági egyenlőtlenség és kizsákmányolás eredményeként jöhetett létre. Másképp mondva: kimondja azt, hogy a munkásosztály a tőke alárendeltje, s mint ilyen a kapitalisták által kialakított diszkurzív (stb.) közegek által korlátozott; helyteleníti, hogy pusztán ebben a közegben lehetne csak értelmezni társadalmi szerepét. A munkásosztály lázonghat és ellenállhat (szabotálhat, sztrájkolhat, stb.), de ezek a tettek még mindig a tőke által nagylelkűen felajánlott térben mozognak – a kapitalista rend érdekeivel még mindig összeegyeztethetőek.

Egy másik mozgástér, diskurzus, politika, stb. alanyává kell válnia a munkásosztálynak. Ehhez egy törésvonalra, talajváltásra van szüksége – a párt talajára. Tehát a párt több, mint a szakszervezetek kitüremkedése, kiterjesztése. Elég csak a szocializmus hagyatékára pillantanunk ahhoz, hogy belássuk előbbi állítás kétségbevonhatatlanságát: gondoljunk csak a parasztság kiemelkedő szerepére, a kommunista pártok által ezerszámra létrehozott szervezetek széles skálájára, stb.

Említettem: törésvonalra van szükség. Érveltem: a párt az a politikai formáció, amely arra szerveződik, hogy a kapitalizmust megdöntve haladja meg azt a kommunizmusban. A párt e két társadalmi lehetőség törésvonalán helyezkedik el, ezt a szakadékot nem engedi betemetni, és ezt a teret feszíti tágra, hogy belakhassa az új, kollektív politikai szubjektum. E híján megfeledkeznénk arról, hogy az új politikai alany létrehozása még hátra van, tehát arról, hogy ez a politikai alany még empirikusan nincs jelen.

A kommunista pártok az elmúlt száz évben a kapitalizmus meghaladására tett kísérleteikben a politikai gyakorlat széles arzenálját vetették be. Próbálkoztak az államhatalom forradalmon keresztüli megragadásával, a parlamentarizmussal, párttagok képzésével és a tömegek oktatásával. Utóbbiaktól azt remélték, hogy felkészíti őket arra a bizonyos pillanatra… A kommunista párt sohasem elégedett meg pár gazdasági reform elérésével, a kapitalizmus szélsőségeinek tompításával vagy a munkások jólétének biztosításával. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy oly sokszor törtek fel kommunisták kiábrándult hangjai, amikor pártjuk kiegyezett vagy meghátrált. Ezek a kommunisták elárulva érezték magukat akkor, amikor pártjuk letért a kommunista vágy ösvényéről, arról az ösvényről, melyet kommunista szervezetek tapostak ki, azon vágy ösvényéről, melyet a szolidaritás és elvtársiasság egyengetett évtizedek során.

A párt azért is szükséges, mert az emberek megosztottak. A kapitalizmuson belüli sajátos helyzetünk, lehetőségeink osztanak meg minket. A kapitalista térben foglaljuk el pozícióinkat, amely fülünkbe súgja azt, hogy kik vagyunk, hogy mivé válhatunk. Ezek hozzák létre vágyaink mátrixát, és Slavoj Žižek is így definiálja az ideológiát. Miközben a kapitalizmus kialakítja vágyaink mátrixát, a vágyaink kialakításáról szóló igazságot elfojtja. Elfojtja azt a tényt, hogy a tőkés rendszer áramlataiban vergődő vágyaink valós medre az osztályharc. A párt az a szervezeti forma, amely kiáll e tény mellett, mi több, aktív részesévé válik. A párt lehetőségeink alternatív halmazát kínálja fel számunkra, mely – szemben a tőkés rend áramlataival – megteremti a vágyat a fentebb említett kollektív politikai alany (proletariátus) létrehozására. Mindeközben a párt nem tünteti fel magát mindentudóként – a bizonyosság aligha jellemző rá valójában –, viszont egyrészről biztosítja a tudásunk azon öntőformáját, amelybe közös tapasztalatainkat csorgathatjuk, másrészről annak lehetőségét, hogy a horizonton fel-felcsillanó kommunizmus nézőpontjából vizsgálhassuk tapasztalatainkat és róluk szóló vélekedéseinket.

7. Szervezeti kérdések
Zárásként engedjétek meg, hogy szervezeti kérdésekről beszéljek.

Hogy világunkat gyökeresen megváltoztathassuk, arra van szükségünk, hogy politikai hatalmat tudjunk teremteni, összpontosítani és fenntartani. Tézisemet így tudnám összefoglalni: ezekhez a kommunista pártra van szükségünk. Ne gondoljátok, hogy a legfontosabb kérdések szervezeti szőrhasogatásokon múlnának (tagsági elvárásokon, centralizáláson vs. hálózati struktúrákon, vezetőség személyein, stb.). Meggyőződésem szerint az elsődleges kihívásunk a politikai akarat kapcsán merül fel. Létezik-e, vagy hiányzik-e azon akaratunk, hogy összegyűljünk, hogy létrehozandó kollektív hatalmunkat megszilárdítsuk és közösségünkből kiáramoltassuk? Magától értetődőnek tartom, hogy amennyiben megalakul egy kommunista párt, a tagság az őket érő kihívásokra megfelelő struktúrákat lesz képes kidolgozni.

Milyen kihívásokra és megoldásokra gondolok? Olyanokra, mint a tagság lelkesítése, vagy oktatásukra helyezett militáns nyomásra; az állam erőforrásainak kiapasztására; a pénzügyi szektor teret nyerő magabiztosságának letörésére, mely utóbbival szemben a magántulajdon és bankrendszer megszüntetéséről szóló propagandánkat kell elterjesztenünk; illetve gondolok arra, hogy az egyenlőtlenül fejlődő országok nemzetközi koordinációját is ki kell építenünk. Ezekhez a népszerűségünk növelését kell elérnünk, és egy olyan program kidolgozását, mely olyan mindannyiunkat érintő kérdésekről szól, mint a közelgő klímakatasztrófa, egészségügy, tömegközlekedés, kommunikáció, étkeztetés, lakhatás, oktatás, stb. – hogy csak párat említsek. (Ezekről szóló 5-10 éves terv kidolgozása hasznosnak bizonyulhat!) A már meglévő radikális baloldali közösségek köthetnének egy átfogó szövetséget, vagy talán (és optimálisabb helyzetben) egy teljesen új közösségi vagy kommunista párt csírázhatna ki és nőhetne össze a létező csoportok testein, egyesítve a militáns közvetlen akciókban tapasztalt közösségeket, a szimbólumok és szlogenek létrehozásához értő művészeket, a szervezésben gyakorlott pártokat a csupán egy-két társadalmi ügyre fókuszáló szervezetekkel. Egy ilyen összetételű párt biztosítaná azt, hogy azon embertársaink, kik csak most szeretnének a radikális politikába belevágni, otthonra, kiindulási pontra találhassanak.

Most egy konkrét példát szeretnék említeni a pártszervezet hiányából fakadó alapvető problémánkra. A Zuccotti park elfoglalása után, amely az Occupy Wall Street mozgalom keretein belül egy kulcsfontosságú pillanat volt, a rendőrök megkezdték a térfoglalók kitessékelését. Még a résztvevők listájával sem rendelkeztünk! A szervezeti hiányosságoknak köszönhetően a (nem létező) „tagság”, azaz a park elfoglalásában résztvevők listája, az ő ismeretségi körük, a köztük megvalósított részvételi mechanizmusok, stb. kámforrá váltak! Ezzel együtt a jövőbeli kapcsolattartás lehetősége, a résztvevők közti ismeretségi hálók felderítése, de azon információk is, melyek a magányosan megjelenő résztvevőkről szóltak volna, kik potenciálisan érdekeltek is lehettek volna a jövőbeli együttműködésünkre, de ugyanígy a közös cselekedeteink jegyzéke, amely értékes tapasztalatokkal egyengethetnék jövőbeli cselekedeteinket, stb., mind-mind nyomtalanul elvesztek! Tehát amikor arról beszélek, hogy az embereknek szükségük lenne egy „otthonra, kiindulási pontra”, akkor nem a levegőbe beszélek: egy névvel rendelkező és kitartó szervezet, amely megszólít és amelyet meg lehet szólítani, iszonyatosan fontos lenne!

Még egy példát hoznék: különböző egyetemeken van szerencsém beszédeket tartani. Mindig előfordul az, hogy találkozok egy-két diákkal, aki(k) beszédem után valami hasonlóval fordulnak felém: „Nagyon szeretnék csatlakozni, de elképzelésem sincs arról, hogy mi lenne a teendő!” (Miközben naivan azt hihetnénk, hogy az egyetemeken az efféle szervezeti hálók már kiépítettek!) De beszélhetnék másokról is, nem a hallgatókról, akik szeretnének csatlakozni, s nem tudják, hova lehetne, s hogy miért.

Pártot építeni már csak ezért is fontos: a megléte tudtára adja az embereknek, hogy hol találhatnak otthonra.

8. Új kihívások
Mindemellett nem szeretném alábecsülni a kommunista politikára ható jelentőségét annak, hogy az ipari tevékenységeket leépítették és a szolgáltatói szektort felduzzasztották. Ma már nem apellálhatunk a munkások büszkeségére. Nem apellálhatunk arra, hogy ők egyedüliként lennének tisztában azzal, hogy verejtékük jelenlegi társadalmunk közegében „a közjó” egyedüli forrása lenne. Ők egyedül nem képesek mára ellen-hatalmat képezni. A mai kommunisták feladata inkább az, hogy arra agitálják és szervezzék meg a dolgozói tömegeket, hogy felismerjék: munkahelyüknek egyáltalán semmi értelme sincs! Arra, hogy a pénzügyi, biztosítási, ingatlanügyi szektor egy rossz vicc a társadalmi érdekek szemszögéből. Nyilvánvalóan itt felmerül egy szervezeti probléma, mely egyszerre próbálná a dolgozókat megszólítani, s mindeközben a következőt hírdetné: „Bocsi, de a kényelmes íróasztali munkádnak nincs továbbá társadalmi jelentősége!”

Ebből a látszólagos ellentmondásból véleményem szerint az egyik kivezető (és remélhetőleg egységteremtő) út az öko-szocializmus; annak a hangsúlyozása, hogy az adott ország lakossága az emberiség pusztán egy olyan szelete, melyet a kapitalizmus éppen elpusztít! Az adott forradalmi nép feladata egy fenntartható és a kapitalizmust meghaladó gazdasági rendszer kiépítése. Egy fenntartható, tervezett gazdaság létrehozására van szükségünk, amely inkább érdekelt az emberiség túlélésáben, mintsem a tőkés növekedés és felhalmozás fenntartásában.

Egy másik útja-módja annak, hogy hogyan is szervezzük meg magunkat a gazdasági egyenlőtlenségek, a tőkés osztály véget nem érő törekvései ellenére – melyek kivétel nélkül arról árulkodnak, hogy hogyan is akarják az eldurvuló egyenlőtlenségeket még tovább fokozni, véget nem érő privatizációkon, megszorításokon és pénzesítésen keresztül – az lenne, hogy a jelen rendszével szemben a munkanélkülieket és alulfoglalkoztatottakat sorakoztatnánk fel egy olyan rendszer támogatóiként, amely oktatási lehetőségeket, egészségügyi ellátást, lakhatást és értelmes munkát ígér, mindezek társadalmi tulajdonba vételen és a termelés és elosztás kollektív irányításán keresztül.

2011-ben az Egyesült Államokban a foglalkoztatottak száma szerinti legnagyobb szektorok az egészségügy, kereskedelem, ipar, vendéglátás, hulladékgazdálkodás és a közigazgatás volt. Nem nehéz elképzelnünk ezeknek egy fenntartható irányba való reformját és kollektivizálását, ezen munkakörök társadalmi irányítás alá helyezését. Ne feledjük: közös életfeltételeinket termeljük ki ezeken keresztül! A legnagyobb kihívást az erre irányuló politikai akarat megteremtése jelenti. Ismét úgy gondolom, hogy csak egy párt nyújthatja azt a szervezeti formát, mely választ tud adni erre a kihívásra.

Ha lehetőségünk nyílik arra, hogy hatalomra kerülvén megváltoztassuk életünk és munkánk alapvetéseit, legalább arra lesz szükségünk, hogy egy közös név égisze alatt egyesüljünk, amely kijelöli meghatározó választóvonalunkat. Ha ezt elhalasztanánk megtenni, akkor a tőke aggatna ránk (gúny)neveket annak érdekében, hogy minket megosszon, hogy figyelmünket elterelje. Az elmúlt évek mozgalmai bizonyították, hogy igenis politikai erő fakad ezekből és fontos választóvonalakat iktatnak be az olyan közös megnevezések, mint a „Mi mind Khaled Saeed vagyunk” vagy a „Mi mind térfoglalók [occupiers] vagyunk”… Láthattuk, hogy milyen erős akarat fakadhat ezekből, ahogy azt is láthattuk, hogy ezek azt üzenték, hogy tetteinket egy közös érdek vezérli.

Mégis sokan vannak a baloldalon, akik lefitymálják a közös küzdelem jelentőségét.

Egy közös néven túl mire van még szükségünk? Az emberek bizalmát is ki kell érdemelnünk, de a bizalmon alapuló hálózatokat a lokális korlátokat meghaladva kell kiépítenünk. Szolidaritás nélkül a közérdek nem törhet felszínre.

A nyomor, a bizonytalanság és a sikertelenségek sorozata, de a rasszizmus, homofóbia és szexizmus visszatérő motívumai gyanakvóvá tettek mindannyiunkat. Ezek leküzdésében egy párt azt a szerepet tudja játszani, hogy egyértelműen jelölné ki a tagsággal szembeni elvárásait, a felvétel feltételeit. Magyarán: nem kapsz párttagsági státuszt pusztán azért, mert valakinek jó cimborája vagy! (Fontos a barátság is, de a részvételiségnek egy másik formáját kívánja meg a párt azáltal, hogy kiegészíti személyes kapcsolataidat egy tagjai felelősségét szabályzó szervezet által.)

A bizalomépítésre további eszközei is vannak a pártformának. Elismeri a tagok eltérő és szerteágazó képességeit és szakértelmét; kiképzésben és oktatásban részesíti őket; feladatokat delegál, stb.

Jártasságaink további bővítése létfontosságú szerepet játszik abban, hogy felvértezzük magunkat a globális kapitalizmussal szembeni küzdelmünkben. Eltérő problémákkal foglalkozó munkacsoportokra és lokális sejtekre van szükségünk. Ezeknek kielégítő szabadsággal kell bírniuk ahhoz, hogy fogékonyságukat kivirágoztathassák, de arányos párt-utasításoknak és elvárásoknak kell megfelelniük ahhoz, hogy a kollektív érdeket érvényesíthessék. Utóbbit nyilvánvalóan közösségileg kell megvitatniuk, illetve a megszülető döntés mellett elköteleződnünk.

9. A „baloldali-realistákhoz” szögezett kérdéseim
Az eddigiekben a közös név szükségességéről, olyan strukturális követelményekről, mint a sejtekbe szerveződő tagság, feladatdelegálás, közös célért folyó harc, stb. érveltem. Az elhangzott kezdetleges vázlatom célja az volt, hogy bemutassam annak igényét, hogy amennyiben egy rugalmas és felelős szervezetet akarunk létrehozni, a pártnak az elköteleződés politikai formájává kell válnia, a szolidaritás megtestesítőjévé és művelőjévé, mert csak utóbbiaknak köszönhetően lesz képes a tagság felhagyni a mindent átitató énközpontúsággal, csak így ismerhetjük fel, hogy az összetartozás fontosabb, mint saját magunk előtérbe helyezése.

Előadásomat négy kérdés feltevésével fogom zárni. Úgy gondolom, hogy ezek megválaszolására késztet minket a párt szervezeti formája, hiszen a pártlét arra kényszerít minket, hogy másképp gondolkodjunk.

1. Hogyan képzeljük el jövőnket? Az a végzetes sorsunk, hogy a számunkra kijelölt úton ballagjunk tovább és a folyamatosan halogató baloldali-realizmusban keressünk menedéket, vagy elfogadjuk világ menetének kiszámíthatatlanságát és jövőnk nyitottságát?
2. Hogyan képzeljük el a politikát? Adottnak vesszük a meglévő politikai rendszert és abban foglaljuk el helyünket, újra és újra megkísérelvén az ellenállás elillanó pillanatainak feltámasztását, melyeknek köszönhetően, érjenek bár keveset, legalább nyugodt szívvel nézhetünk tükörbe, vagy egy teljesen más politikai rendszert képzelünk el és megtesszük az első lépéseket létrehozása érdekében?
3. Mit akarunk? Véget akarunk vetni a kizsákmányolásnak, meg akarjuk szüntetni a magántulajdont és ki akarjuk alakítani a termelés és elosztás közös felelősségen nyugvó rendszerét, vagy az elmúlt negyven év neoliberalizmusa már oly mélyre ásta magát képzelőerőnkbe, hogy már magunk is elhisszük: nincs alternatíva?
4. Ki merjük nyilvánítani, hogy politikai hatalomra van szükségünk, egy olyan politikai egyesülésre, mely nyíltan hirdeti részrehajlóságát, olyanra, mely lemond az „egész ország képviseletének” ábrándjáról, mely nyíltan elköteleződik a kizsákmányolók elleni küzdelemben és megvívja harcát „a termelők szabad és egyenlő társulása”[2] mellett?

Ekképp vélekedik a mai napig a radikális baloldal: „jaj, kérem, a hatalom megront, nem szabad érte küzdeni!” – nos, nem véletlen, hogy nincs hatalmunk! Ha a hatalmat félredobjuk, nem markolhatjuk! Ki merjük mondani, hogy „igen, politikai hatalomra van szükségünk”?! De a legfontosabb: merjük kiépíteni?!

Köszönöm a figyelmeteket.

Források:

[1] Silva, Coming Up Short: Working-Class Adulthood in an Age of Uncertainty, Oxford University Press, 2015.

[2] Engels, A család, a magántulajdon és az állam eredete, Barbárság és civilizáció

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Marx 1847-ben született írása reakció Proudhon A nyomorúság filozófiája című munkájára, mely munka a francia gondolkodó közgazdaságtani nézeteit foglalja össze. Marx már bevezetőjében is érezteti, hogy nem fog kesztyűs kézzel bánni Proudhonnal: „Proudhon úrnak az a balszerencséje, hogy sajátságos módon félreismerik Európában. Franciaországban szabad rossz közgazdásznak lennie, mert ott kitűnő német filozófusnak tartják. Németországban viszont szabad rossz filozófusnak lennie, mert ott a legkiválóbb francia közgazdászok egyikének tekintik. Mint német és egyszersmind közgazdász indíttatva éreztem magam, hogy ez ellen a kettős tévedés ellen tiltakozzam” – írja.

A két fejezetből álló munka elsősorban a Proudhon által kreált értékelméletet állítja pellengérre, ami valóban elég zavarosnak hat Marx kérlelhetetlenül logikus interpretációjában tolmácsolva. Marx a műben védelmébe veszi a ricardói munkaérték-elméletet, mely szerinte megmutatja a polgári termelés azon „valóságos mozgását”, amely végül az értéket meghatározza. Ricardo elméletének alaptétele az, hogy kifejlett tőkés termelés esetében az áruk értékét a termelésükhöz társadalmilag szükséges átlagos munka mennyisége határozza meg. Adam Smith értékelmélete is szóba kerül, amelyet Ricardo sokban bírál, de ugyanakkor elismeri annak egyes megállapításait, például hogy a munkaidő határozza meg a csereértéket stb. Marx szerint Smith helyenként „homályos” sejtései/fogalmai is közelebb vannak a megfejtéshez, mint Proudhon „misztériumai” és „kinyilatkoztatásai.” Ezeken a Proudhon által is alkalmazott kifejezéseken gúnyolódik Marx az anarchizmus atyján.

Proudhon az értéket mint kategóriát valamiféle elvont metafizikai alapelvként veszi, sorozatos absztrakcióival és logikai bukfenceivel zavarossá teszi a termelési viszonyok leírásában alkalmazott fogalmakat, melyeket Ricardo és egyes elődei a „történelmi és leíró módszer”, ha úgy tetszik, a Marx által is alkalmazott dialektikus logikát alkalmazó módszer segítségével meglehetősen világosan megfogalmazott. Proudhon elveti ezt a módszert, azaz nem időrend szerinti, hanem az eszmék egymásutánisága szerint kívánja értelmezni a gazdaságot. Vagyis – ahogyan Marx fogalmaz – „gazdasági-metafizikai módszert” alkalmaz, ami filozófia, nem pedig gazdaságtudomány (de annak sem valami jó – lásd a könyv címét). Marx ennek örvén azzal gúnyolódik, hogy Proudhon a „politikai gazdaságtan metafizikájának Quesnayje”. Quesnay volt az, aki a közgazdaságtant tudománnyá tette. A nevével fémjelzett fiziokrata gazdaságtani irányzat egyik tétele, hogy a gazdaságnak saját, külső befolyásoktól független törvényszerűségei vannak. A gúnyolódást Marx azzal tetézi, hogy Hegellel is párhuzamba állítja Proudhont a metafizikai módszer kapcsán. A hegeli dialektika tézis-antitézis-szintézis-hármasát alkalmazva is igyekszik rávilágítani a proudhoni okfejtések logikátlanságára, mivelhogy szerinte Proudhon önmagát tézisként tételezi, s ez a tézis, ha önmagával szembeállítják, két ellentmondó gondolattá hasad szét.

Marx a mű folyamán sorra veszi A nyomorúság filozófiájában elhangzó állításokat, s immanens kritikával élve szedi azokat darabjaira, vagyis a saját okfejtéseiből származó logikai ellentmondásokat kéri számon Proudhonon. Kiindulópontként a használati érték és a csereérték problematikájából indul ki. A nyomorúság filozófiája ennek a két fogalomnak a szintézisére tesz kísérletet. Proudhon megfogalmazásában a használati érték egy terméknek azon képessége, hogy az ember létfenntartását szolgálja, a csereérték pedig az a képesség, hogy a termék kicserélődik egy másikra. „Hogyan válik a használati érték csereértékké?” – teszi fel a kérdést Proudhon, melyre a válasza az, hogy az ember számára szükséges javak a természetben csekély mennyiségben állnak rendelkezésre, ezért muszáj valahogy elősegíteni ezek termelését, de minthogy az egyes embereknek nincs kapacitásuk arra, hogy ezt a sokfajta szükséges dolgot kitermeljék, ezért indítványozzák másoknál („munkatársaiknál”), hogy termékeik egy részét engedjék át nekik az övékért cserébe. Marx szerint ez az érvelés azért hibás, mert – mivel azt feltételezi, hogy a termelést egynél több ember segíti elő – magától értetődőként kezeli azt, hogy a termelés munkamegosztáson alapul. Ennyi erővel a csere és a csereérték meglétét is axiómaként lehetne kezelni, ami már azelőtt is adott volt, hogy az ember kilépett volna „robinsoni magányából”, együttműködésre lépve a „munkatársakkal”. A csere, a csereérték és a munkamegosztás meglétének ez a feltételezése tehát helytelen Marx szerint, s Proudhon más logikai következtetéseinek is ellentmond, például annak, hogy: „Istent feltételezni annyi, mint tagadni őt”. A francia gondolkodó továbbá adós marad annak kifejtésével is, milyen körülmények között keletkezik a munkamegosztás indítványozása és a csere, noha ezek létrejöttének megvan a maga története, amit Ricardo és Adam Smith is már alaposan kifejtett.

Proudhon azt állítja továbbá, hogy a használati érték és a csereérték ellentmondásban, valamint fordított arányosságban vannak egymással, amire a közgazdászok szerinte még nem jöttek rá. Marx több közgazdász kijelentéseit idézve mutat rá, hogy igenis rájöttek már mások is erre az összefüggésre (pl. Sismondi svájci közgazdász, aki ebből az állításból kiindulva fogalmazta meg, hogy a jövedelem a termelés növekedésének arányában csökken). Marx ismerteti Proudhon – szerinte „elcsépelt igazságokból” álló – érvelését ezzel a fordított arányossággal kapcsolatban, melynek lényege, hogy minél nagyobb bőségben van meg valamely termék a kereslethez viszonyítva, annál alacsonyabb a csereértéke vagy ára.

Proudhon szerint azoknak a dolgoknak, melyeknek használatára nagy szükség van és korlátlan mennyiségben állnak rendelkezésre, ingyen kaphatóknak kéne lenniük, azoknak pedig, amiknek nincs hasznossága, és nagyon ritkán elérhetőek, felbecsülhetetlenül magas árral kéne rendelkezniük, ez azonban a valóságban nem valósul meg, mert a használati érték és a csereérték „fatális egymáshoz láncoltsága” ezt kizárja. Proudhon azonban kifelejti az egyenletből a keresletet mint befolyásoló tényezőt – hívja fel a figyelmet Marx. Ugyanis egy termék csak annyiban ritka vagy annyiban található meg bőségesen, amennyiben kereslet van iránta. Téves lépés Proudhon részéről továbbá, hogy a használati érték és a bőség, valamint a csereérték és ritkaság között egyenlőségjelet von, ahogyan az is, hogy ebből kiindulva a használati értéket a kínálattal, a csereértéket pedig a kereslettel azonosítja.
Proudhon gondolatmenetében az is hibás, hogy az egymással – a használati- és a csereérték ellentétéből kifolyólag – ellentétben álló fogyasztókat és termelőket egyetlen fogyasztóként és termelőként gondolja el, így nem számol egy fontos tényezővel, tudniillik azzal, hogy az egyes fogyasztók és termelők között konkurenciaharc zajlik, amely befolyással van a kereslet és kínálat alakulására. Az szintén helytelen következtetés részéről Marx szerint, hogy az emberek szabad akarata idézné elő a használati érték és a csereérték közti ellentétet, meghatározván a szükségletek rendszerét.

Ezt követően Proudhonnak az úgynevezett konstituált érték (munkaidő által meghatározott érték) fogalmáról alkotott elképzeléseit elemzi; ezzel kapcsolatban Proudhon elköveti azt a hibát, hogy az áru termeléséhez szükséges munkaidőt összekeveri a munka értékével, így szerinte egy termékben rögzített bizonyos munkamennyiség egyenlő értékű a munkás díjazásával, azaz a munka értékével. Ugyanilyen alapon keveri össze a termelési költségeket a munkabérekkel.

A szerző a továbbiakban még hosszasan ekézi Proudhon állításait, melyeket nem kívánnám részletezni, csupán Marx néhány fontos kijelentését szeretném kiemelni (melyeket Proudhon a saját logikájával nem ismert fel). A termékek felhasználását azok a társadalmi viszonyok szabják meg, melyekbe beágyazódva élnek a fogyasztók – ezek a viszonyok pedig az osztályok antagonizmusán alapulnak. A civilizáció kezdetével a termelés kezd a rendek, osztályok antagonizmusára, s végül a felhalmozott munka és közvetlen munka antagonizmusára épülni. Ellentét nélkül nincs haladás. Azt állítani, hogy az emberek azért szentelhették magukat magasabb rendű termékek előállítására, mert valamennyi dolgozó minden szükséglete kielégítetté vált, azt jelentené, hogy elvonatkoztatunk az osztályok antagonizmusától, s feje tetejére állítjuk az egész történeti fejlődést.

Marx tette III. Napóleont emlékezetessé, és nem fordítva. Ahogy fokozatosan haladt előre a szöveggel, értelmezése úgy kezdett kikristályosodni és egyre magasabb fokú absztrakciókban ragadta meg a történéseket. Ami a Louis Bonaparte brumaire 18-áját nehéz olvasmánnyá teszi, az részletes elmerülése az események sodrában, ami pedig érdekessé teszi, az az, hogyan próbál meg szerzője majdnem „valós időben” rendszert, értelmezést, ívet adni azok sorának. A történelmet ezúttal nem utólag rekonstruálja valaki fennmaradt források alapján, de nem is egy szereplő írja meg szükségképpen korlátozott személyes visszaemlékezéseit, hanem az értelmező maga is része a történetnek, egyszerre tárgy és alany, aki értelmezését képviselve maga is cselekvője annak, amit értelmez. „Önreflektív” történetírásnak mondhatjuk ezt: amiképpen a térképrajzoló rajzolja fel saját magát is a térképre, itt egy politikailag elkötelezett alany igyekszik önnön perspektíváját felvázolva beleavatkozni vizsgálata tárgyába. A gyakorlat és elmélet közti megkülönböztetésnek a „marxizmusra” közhely-szinten is jellemző eltörlésének okán a Louis Bonaparte brumaire 18-ája történetfilozófiai jelentőséggel is bír. Engels egyenesen a „történelem” törvényszerűségeinek vizsgálataként reklámozza későbbi előszavában, sőt, azok felfedezőjeként igyekszik szerzőjének renoméját növelni. Milyen törvényszerűségekről beszélhetünk, és mit érthetünk ezalatt?

Először komédia...

„Hegel szerint minden esemény kétszer ismétlődik meg a történelem színpadán, csak azt elfelejtette hozzátenni, hogy ami először tragédia, az másodszor bohózat” – kezdi eszmefuttatását e híres gondolattal. Magyarul gyakran a tragédia és komédia szembenállásaként értelmezik és ekképp idézik ezen mondatot, ez azonban a „kanonikus” (a Marx Engels Művei által közölt) magyar fordításnak sem felel meg, és jól mutatja, hogy aki idézi, nem teljesen érti a gondolatot. „(…) das eine Mal als Tragödie, das andere Mal als Farce” – hangzik eredetiben a marxi idézet, és aki tudja, hogy a farce a francia „töltelék” szóból eredően a komoly darabok szünetében előadott sematikus figurákkal operáló bohóckodás, az tudja, hogy a klasszikus komédiától mi sem állna távolabb. A farce a Susan Sontag-i értelemben vett „camp” – a „trash” kultúra ízléstelen terméke – aminek lényege a komolyságra való képtelenség, mindennek a groteszk sztereotipizálás általi kiüresítése, ami fajsúlyos, katartikus drámai cselekmény lehetne. Marx és Engels levelezése arról tanúskodik, ez a fogalomhasználat nem volt elsőre magától értetődő: eleinte egymás között felváltva használták a komédia különböző szinonimáit, hogy végül az alapgondolat rendezése után Marx elkötelezze magát az általa alkalmazott séma lényegét jobban megragadó „farce” mellett. A mű első angol fordítója, Daniel de Leon (1897-98) maga is a „farce” kifejezést használja, majd az egy korszerű új fordításra törekvő Terrell Carver (2005) a „low farce-t” alkalmazza, jobban hangsúlyozva a napóleoni kutyakomédia „alacsony-kulturális” jellegét.

Irodalmi műveltségben hiányt aligha szenvedő szerzőnk tehát nem anekdotikus célból nyitja eszmefuttatását ezzel a gondolattal, és tudatosan választja a „farce” kifejezést. Mint folytatja, „a múlt kísértetei lidércnyomásként ülik meg az élők” tudatát, és a történelem nagy fordulópontjai gyakran viselik magukon az ismétlődés jegyeit. Nem valamiféle „történelem-feletti” jelenség ez, hanem a történelem immanens adottsága, hogy nem tud kifejeződni másként, mint korábbi színjátékok új változataként, ahol az ismétlődés képezte újdonság adhat csak új értelmet.

 „Performativitás”

 Marx szövege nem az események száraz leírása, hanem maga is politikai intervenció, mely retorikai eszközökkel és éles kontúrokkal felvázolt fogalmi szembeállításokkal törekszik olvasóját állásfoglalásra kényszeríteni. Ennyiben a politikai küzdelmeknek elkerülhetetlenül van egy performatív dimenziója, melyet korunkban Judith Butler, Ernesto Laclau vagy Slavoj Zizek munkássága kísérel meg rekapitulálni. Ennek megfelelően a politikai cselekvés performatív, ahol is a cselekvés anyagát egymásra rakódó diskurzusok adják ki – melyek egy szimbolizálhatatlan hézag, űr körül szerveződnek – illetve elkerülhetetlenül tartalmaznak olyan „szabad jelölőket”, melyeket új funkcióval ellátva kimozdíthatjuk a diskurzust a megszokott medrében és új irányt adhatunk neki. Abból, ahogy a Brumaire 18-a a „rend pártjának” retorikáját elemzi, úgy feltételezhetjük, Marx tisztában volt mindezzel, ahogy Louis Bonaparte is.    

A politika színpadán tehát az érdekek nem közvetlenül jelennek meg, hanem eljátszanak egy-egy drámai szerepet, melynek elemeit múltbéli elbeszélésekből merítik, azokon keresztül artikulálják önnön vélt szerepüket. Az amerikai telepesek a kivonulás könyvének szereplőiként élték meg történetüket, míg a Nagy Francia Forradalom szereplői római zsarnokölők pózaiban tetszelegtek. Így lehetett jelen bohócjáték főszereplője egy nagybátyja gúnyájával takarózó – önmagát a néhai császárnak kiadó – szélhámos. A cím is erre utal: az első – a tragikus – Napóleon 1799. november 9-én, a Forradalom VIII. évének brumaire 18-áján vette át a hatalmat.

A történelem, mint Szingularitás

Hegel történetfilozófiai felfogása szerint az ismétlődés az esetlegest törvényszerűséggé teszi. Amit először hajtunk végre, szükségképpen baleset, melynek nem ismerhetjük kimenetelét előre. Egy cselekedet létjogosultságának valódi próbája az ismétlés: akarjuk-e azt, amit először csináltunk annyira, hogy végigcsináljuk másodjára? Ha igen, az és csakis az hoz létre véletlen eseményből politikai realitást, programot. A történelem tehát nem ismétlődik, a történelem maga az ismétlés: ami nem ismétlődött meg valamiképp, arról nem is tudunk. Az ismétlés azonban nem ugyanannak a megtörténte, hanem új minőséget teremt. Hegel példája Caesar esete: Caesar, az ember önmagában nem jelenthette Caesart az intézményt, vagy politikai programot, állameszményt. A császárság sem bírt volna semmilyen szubsztanciával Caesar az ember nélkül, amihez persze Caesarnak az embernek el kellett buknia. A kettő egyszerre független egymástól, és lényegi kapcsolatban van.

A kortárs japán filozófus, Karatani Kodzsin (1941-) ezt a kapcsolatot a Név fogalmával illusztrálja, a Szingularitás (tandokuszei) és a Partikularitás (tokususzei) ellentétpárján keresztül. Azt, hogy mi a szingularitás, a név kategóriája világítja meg. A név egyszerre tartozik az egyedi létezőhöz, amit jelöl és a jelrendszerhez, amelynek eleme, de úgy, hogy közben egyikhez sem tartozik. Az egyedi létező és a jelrendszer egyaránt partikuláris, mert része a világ oksági rendjének. A névben azonban a kettő egybeesik és ezáltal új minőséget teremt. A név ezért radikális alteritás, ami a tárgyhoz képest, amire referál, belsődleges, ezáltal a kommunikáció egyedül lehetséges médiuma. Marx maga is a nyelvtanulás metaforájával kísérelte meg bemutatni az ismétlés jelenségét: amikor egy új nyelvet tanulunk, először abból vezetjük le, amit ismerünk, a neveket megfeleltetve egymásnak. Csak akkor jutunk el azonban az új nyelv megértéséhez, amikor azt egyediségében megtapasztaljuk és használjuk.

Karatani megkülönbözteti az ismétlés két fajtáját: az oksági rendben tapasztalható fodrozódásokat, melyek empirikusan kutathatóak, és a „valódi” szingularitást. Marx A Tőkében maga is a gazdasági folyamatok tudományosan vizsgálható törvényszerűségeihez folyamodik, a tőke ciklusait próbálva kimutatni. Ehhez hasonló jelenségek (mint például a Kondratyev-hullám) létezését Karatani maga sem vitatja, sőt, nyilvánvalóan hasznos magyarázó modellként hivatkozik a kapitalista gazdaság expanziójából fakadó globális jelenségek ismétlődésére. Egy adott nagyhatalom hegemóniáján nyugvó világrend (mint Hollandia, Nagy-Britannia vagy a hidegháború korszakában az Egyesült Államok) jellemzően a liberális piacgazdaság dominanciáját mutatja, míg a hegemónia megszűnésével az imperializmus, vagyis a gazdasági gyarmatosítás új korszaka kezdődik. Ez történt 1989 után is Karatani szerint – szemben Francis Fukuyama elképzelésével. A nemzetállamoknak is megvan ez a ciklikus működése, szükségképpen törekszenek az imperializmusra, de saját szervezőelvüket exportálva csak új más nemzetállamokat hoznak létre, önmaguk bővített reprodukciója helyett: ez volt a napóleoni külpolitika belső ellentmondása is, mely bukását okozta. III. Napóleont is csak egy nála is nagyobb Bonaparte, Bismarck tudta legyőzni.

Van azonban az ismétlés, mint Szingularitás, és ebben a mozzanatban az ismétlést pontosan úgy kell értenünk, ahogy a pszichoanalízisben: az ismétlés az elfojtott visszatérése. Karatani szerint szükségtelen itt a Frankfurti Iskola pszichoanalitikus magyarázataihoz folyamodnunk, elég ha Freudot olvassuk a Brumaire 18-án keresztül. Az ilyen értelemben vett ismétlés nem strukturális, nem narratív és nem valami törvényszerűségen alapul, mert nem partikuláris. Ez az ismétlés merőben formális és csak egy meghatározott nézőpontból észlelhető annak: „parallaxikus”. Az ismétlés kényszeres visszatérése annak, amire nem emlékszünk, ami nem része világunk eseménytörténetének, csakis mint annak vakfoltja. Az 1848-as forradalom esetében a király „üres helye” kísértett és került újra betöltésre, mikor az új alkotmányos rend válságba került. Az ismétlés a krízishelyzetekben fordul tehát elő, amikor „felfeslik a szimbolikus rend varrata” és a korábban elfojtott rendezőelvet gyakorló elem válik újra meghatározóvá egy másik, új formában. A reprezentáció, mint „politikai álommunka” két szinten valósul meg: a törvényhozó és a végrehajtó hatalom formájában, melyek közül előbbi a liberalizmus, utóbbi a demokrácia elvét jeleníti meg. Két különböző felfogása ez az igazságnak: az egyik szerint az tapasztalati és közösségileg kialkudott, míg a másik szerint a priori, nem megosztható, és ezért csak egy egységes szuverén jelenítheti meg. Ez lehet a bürokrácia, Hegel esetében, és lehet az abszolutista államhatalom utánzata. A Rousseau-tól Heideggeren át korunk „populizmusáig” tartó ívben a népszuverenitás nem reprezentálható, csak gyakorolható egy olyan személy által, aki megtestesíti a nemzet spontán egységét. A képviseleti rendszer tehát nem működhet önnön imaginárius kiegészítése (supplementuma) nélkül, mely a társadalom „osztálytudattalanjának” (Kenneth Burke) pozitív megjelenése a rendszerben, mely válság idején ismétlésre kerül, beáll az abszolutista államhatalom „hézagjába”.

Láttuk korábban, hogy a bonapartizmus egyik értelmezési kánonja az állam autonómiájából indult ki. Karatani egy ettől független értelmezés, a „cézárizmus” koncepciója mellett kötelezi el magát, melynek korábban Gramsci fejtette ki egy változatát. E szerint a bonapartizmus lényege a szükségszerűen ismétlődő válsághelyzetekben való mediáció a képviseleti rendszer ellentmondásos elemei között, az „osztálytöredékek imaginárius egyesítése”. Ennyiben Hitler éppen úgy, mint F. D. Roosevelt, vagy a fasiszta Shova restauráció motorja, Konoe Fumimaro is „bonapartista”. (Marx maga is nem egy „bonapartista típusú” politikus pályáját elemezte, különösen tekintettel Símon Bolivarra és Kossuth Lajosra.)

(Karatani hivatkozott 2004 körüli írásai angolul a Történelem és ismétlés című kötetben [History and Repetition, Columbia University Press, 2011.] jelentek meg.)

A proletár politika lehetősége

Mi tehát a különbség tragédia és paródia között? A XVIII. század forradalmai igényelték a történeti kulisszákat, hogy önmaguknak tragikus pátoszt kölcsönözzenek, egy idealizált szimbolikus térbe emeljék küzdelmeiket. A XIX. század forradalmai a jövőből kell levezessék szerepmintáikat, máskülönben menthetetlenül paródiává válnak. Ezért haragudott jobban Marx Weitlingre vagy Dühringre, mint Fourier-re, Saint-Simonra vagy Owenre. Száz évvel korábban spekulatív ideális társadalmakról gondolkodni még megbocsátható gyerekjáték volt, de amikor a proletárforradalom valós lehetőség, akkor ez már ellenforradalmi politika.

Az 1848 és 1851 közötti eseményeknek egy olyan leírását olvashattuk, mely azokat egy háromfelvonásos bohózatként kritizálta. Hegel történetfilozófiájára építve Marx a hős/bolond, eredeti/karikatúra, (színpadi) álarc/paródia ellentétpárjaival érzékeltette a szereplők viszonyát a történelemhez.

Ezzel a dinamikusabb modellel a polgári forradalom egy sajátosságára mutatott rá: annak önnön tartalma csak színpadi tragédiaként állja meg a helyét, álarcának elvesztése után arra van ítélve, hogy paródiaként éljen tovább, vagy illúziók nélkül szembenézzen magával, és a kritikai megtorpanások fokozatos során keresztül eljusson a benne rejlő lehetőségek kibontásának szükségességééig. Hogy pontosan hogy fog kinézni a pillanat, amikor „a holtak temetik el a holtakat”, nem tudhatjuk, de Marx szavaiból arra következtethetünk, hitt a politika „fantazmatikus” dimenziójának meghaladhatóságában, és ebben látta az emberi emancipáció lehetőségének garanciáját.   

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

„1848 és 1851 között a francia társadalom bepótolta – és gyorsított, mert forradalmi módon – azoknak a politikai tapasztalatoknak a megszerzését, melyek megléte esetén esély lett volna arra, hogy a forradalom több legyen, mint felszíni megrázkódtatás” – vonta le a keserű következtetést Marx. Az új helyzet és az új tapasztalatok új elméleti kapaszkodókat igényeltek. 

Marx viszonya az eseményekhez 

Ami a Louis Bonaparte brumaire 18-áját érdekessé teszi, az a nem sokkal a forradalom előtt íródott Kommunista kiáltványhoz való viszonya. Marx viszonylag ritkán bocsátkozott aktuálpolitikai elemzésekbe, amit ma politológiának neveznénk, és amikor igen, az az általános elméleti meglátásainak komoly próbatétele volt. A Kommunista kiáltványból megtudhattuk, hogy a történelem osztályharcok története, amelyek egy nagy antagonizmus, a proletárok és a tőkések közti küzdelemben kulminál, és minden más ezen nagy folyamatra redukálható, legalábbis a politikai keretezés szempontjából. Ez a szándékosan sematikus kép és a hozzá kapcsolódó üdvtörténeti elbeszélés látványosan aszinkronban van a „Brumaire 18-a” komplex hanyatlástörténetével. Ez sajátos kuriózumértéket kölcsönöz a műnek: mindaz, ami Marx elméletében kidolgozatlan vagy érintetlen, itt kidomborodik és akadályként kényszeríti az elméletet önnön differenciálására. Mivel az események leírása volt Marx elsődleges célja, és ezeket is majdnem „valós időben” vetette papírra, hogy szakaszosan publikálja, nem is törekedhetett elméleti „mű” alkotására. Ennek köszönhetően a könyv későbbi olvasói által különböző értelmezési kánonok képződtek, melyek a szöveg más-más részeit exponálják önnön elméleti konstrukcióik igazolására. A következőkben a „bonapartizmus” fogalomtörténetébe próbálunk kis betekintést nyerni. 

„A falu reakciója a város ellen”

Kiket képviselt III. Napóleon, mint társadalmi osztályt? – tette fel a kérdést Marx. Egyszerű válasza: a parcellás parasztságot (Parzellenbauern). A parcellás parasztság a burzsoázia által korábban levert és emiatt a liberális kapitalizmussal szemben ellenséges társadalmi réteg volt, mely létét a napóleoni polgári jognak köszönhette. A Code Napoleon felszabadította a parasztságot a szolgasorból és kis személyes tulajdonhoz, megélhetéshez juttatta, de egyszersmind be is zárta ennek a kis megélhetésnek a börtönébe. Az ilyen módon létrejött kistulajdonosi réteg nem volt sem proletár, sem tőkés, sem elnyomott, sem haszonélvezője az új társadalmi rendnek. Az új piaci viszonyok között ezek egy kisebbsége felemelkedett, egy másik része elszegényedett, többsége pedig éppen hogy megélt. Szűkös tulajdona okán nem volt lehetősége anyagilag vagy intellektuálisan fejlődni, ezért szellemi horizontja a bármi áron való megélhetésre korlátozódott és ez behatárolta életének erkölcsi minőségét is. A hozzá hasonlókra nem sorstársaiként, hanem riválisaiként tekintett, akik parcellája csak az ő parcellájának rovására növekedhetett. A túlnépesedés következtében állandóan fenyegette a munkanélküliség rémképe, ezért egy erős, „gondoskodó” állam védelmében reménykedett. Szélsőségesen ki volt szolgáltatva a külső körülményeknek, emiatt könnyen kerülhetett adósságcsapdába. Mindezek ellenére korlátozott életvitele – amennyiben hajlandó volt ezeket életének egyedül lehetséges kereteiként elfogadni – jó eséllyel biztosított volt, így a stabilitásban hitte magát érdekeltnek, könnyen volt megvásárolható felszínes jóléti reformokkal vagy a felfordulástól, az ő biztonságát veszélyeztető idegen elemektől, radikálisoktól való félelmére apellálva. Arról, hogy mindezeket a feltételeket képes legyen az élet egyedül „normális” kereteiként elfogadni, arról az egyházi infrastruktúrát maga alá gyűrő bonaparti állam oktatási reformjai gondoskodtak, melyek az szabványosított iskolarendszert a népesség morális megdolgozásának szolgálatába állította. Az államrendet fenntartó fegyveres testületek pedig (elsősorban a hadsereg) nem mint az elnyomás szervei, hanem mint nemzeti büszkeség tárgyai és a biztos megélhetés lehetőségei jelentek meg számára. 

Ez az atomizált, politikailag mozgósíthatatlan, egyéni egzisztenciális félelmei által könnyen kontrollálható, de valamennyire garantált megélhetéssel és tulajdonnal bíró réteg a „középosztály”, a bonapartista politika anyagi „talapzata”, mely aztán joggal tekintheti magát az állam gerincének. Osztályöntudat híján más reprezentációja nem lehet, mint az állam, „mint olyan”. Ezért aztán a bonapartista állam fő törekvése, hogy a társadalomból minél inkább „középosztályt” faragjon, részben jóléti intézkedésekkel, részben a társadalmi tér olyan átalakításával, mely azt horizontálisabbá és könnyebben ellenőrizhetővé teszi. A korszak legnagyobb látványberuházása a Haussmann báró nevéhez fűződő városfelújítási program, melynek során Párizs higiénikusabb, hadászatilag áttekinthetőbb lett. A kiszélesített sugárutak megnehezítették barikádok emelését és megkönnyítették a gyalogság számára a felvonulást. 

Míg a bonaparti állam a polgárság és a középrétegek számára, őket képviselve kormányoz, őket magukat kizárja a kormányzásból, passzivitásban és függő helyzetben tartja. „A polgárosodásnak fenn tartja az okát, de üldözi az okozatát.” (Marx)   

Insider trading 

A bonapartista puccs másnapja a legyőzött ellenfél, az Orleáns-i házat támogató burzsoázia kifosztásának volt tanúja. („C'est le premier vol de l'aigle.” – „Ez volt a sas első repülése/lopása.” – él Marx egy szójátékkal.) III. Napóleon gazdaságpolitikájának fő elve az állam anyagi önállóságának biztosítása volt. Ez a piacgazdaság korlátozott megőrzését jelentette, azonban állandó mindenre kiterjedő pénzügyi spekulációt igényelt, melyben az állam egyszerre volt piaci szereplő és a játékszabályok alakítója. 

Egyfelől III. Napóleon unokatestvére, Napoléon Joseph Charles Paul Bonaparte („Plon-Plon”, a „Vörös herceg”) magára vállalta a Saint-Simon-ista körökkel való kapcsolattartást, és ezáltal élénk szellemi anyagcsere volt a az udvar és a társadalmi reformerek között, olyannyira, hogy Proudhon, Comte, vagy Moses Hess is legalábbis egy ideig a császári szociálpolitika támogatásának adott hangot. Bonaparte már köztársasági elnök korában is hatalmas sorsjátékot kezdeményezett a nép számára, ahol bármely szerencsés aranyrudakat vihetett haza. Persze azokat a bonapartisták vitték haza, viszont a December 10. Társaság annyi hamis sorsjegyet dobhatott piacra, amennyit csak bírt. A reformok egy részét, mely javította a munkásosztály rövid távú helyzetét, az állam idővel kiemelten támogatta. Karl Vogt, egy Napóleon által futtatott baloldali újságíró rendszeresen igyekezett a marxistákról és más radikálisokról rémképet festeni. A liberális véleményvezérek természetesen „szocializmussal” vádolták a kormányzatot, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy a szocializmus a közvélemény szemében az állami osztogatást jelentse.

Másfelől a Crédit Mobilier intézményrendszere felvásárolta a „stratégiai fontosságúnak” tartott termelő üzemeket és vállalatokat, hogy államkötvények kibocsátásával a spekuláció korábban nem látott mechanizmusait állítsa hadrendbe. Az állam részvényesévé vált a nagyvállalatoknak, ezáltal kontrollálni tudta a piacot, cserébe azok maguk is részesültek a nagyobb beruházásokból, melynek kötvényeik megtérülésén keresztül haszonélvező lehettek. A siker útja az állami hivatalnokokkal és végső soron a Bonaparte famíliával való jó viszony volt. A vállalati tulajdonnak ellenőrizhetetlen megosztott struktúrái jöttek létre, amelyek a piaci viszonyok formális jogszerűsége mellett garantálták, hogy III. Napóleon dönthessen az erőforrások elosztásáról, és ily módon nagyvonalúan „visszaajándékozhassa a nemzetnek, amit ellopott tőle”.       

A történelem rothadó húsa: Politikai szkatológia 

Mint láthattuk, Louis-Napoleon Bonaparte nem kerülhetett volna hatalomra a December 10. Társaság által megszervezett bűnözői magánhadsereg nélkül. Hol van az ő helyük az események sematikus megközelítésében? Marx egyenesen azt mondja, ez az általa lumpenproletariátusnak nevezett réteg volt Louis Bonaparte egyedül valódi közege, itt lehetett igazán, minden megjátszás nélkül önmaga: „Bonaparte sans phrase”. Mi ennek az affinitásnak a lényege? A bűnözői életmódra jellemző érték-elsajátítás a társadalom felsőbb régióiban a pénzarisztokrácia működésének feleltethető meg. Bonaparte, aki addigi élete nagy részét nemzetközi kalandorként és szélhámosként élte le, tökéletesen értette mind az alvilág működését, mind a politikai szféra szimbolikus természetét, mind ezeknek a társadalmi elitváltásokra való hatását. Ha valami különösen alkalmassá tette szerepére, az alighanem tökéletes illúziótlansága: feltételezhetjük, sosem tekintette a politikát egyébnek, mint a javak elosztásáért folyó színjátéknak, ahol minden eszköz megengedett. A Marx által leplezetlen megvetéssel illetett lumpenproletariátus körében ebből aligha kellett titkot csinálnia. Leírható-e azonban a lumpenproletariátus, a bonapartizmus hatalomra jutásának e nélkülözhetetlen eleme, mint empirikus társadalmi kategória? 

Sehol másutt nem írja körül Marx a fogalmat olyan alapossággal, mint a „Brumaire 18-ában”: a kategóriába tartoznak prostituáltak, utcai tolvajok, koldusok, illegális árusok, szervezett bűnözők, művészek, „szellemi szabadfoglalkozásúak” és a lakosság mindazok az anyagilag kiszolgáltatott képviselői, akik a szervezett munkássághoz képest osztályöntudatnak, stabil foglalkoztatottságnak vagy jogilag értelmezhető státusznak híján vannak, egyszóval „mindaz a szedett-vedett népség, akiket a franciák bohémeknek neveznek”. Szerepük a Brumaire 18-a elbeszélésében a reakció által mobilizált, könnyen megvásárolható tömegé. A kommunista kiáltvány szövege szerint a „lumpen” elemek a meghaladott társadalmi rendek söpredékei (olyanok, mint Louis Bonaparte maga), a „gens sans feu et sans aveu” (otthontalanok és szívtelenek), a nem-produktív munkások, a nem-proletár proletárok. Nyilvánvaló, hogy a priori kategóriáról van szó, mellyel Marx (és Engels) valami olyasmit akart szimbolizálni, ami nem illett bele a képbe. A fogalmat a rendszerkoherencia kényszerűsége hívta életre, a magyarázat mankója volt. Lehet-e azonban ezen túlmenő létjogosultsága, megfeleltethető-e más létező szociológiai kategóriának, mint amilyen például Charles Murray „underclass” kategórája – teszi fel a kérdést Mark Cowling (PI), aki Mao Ce-Tung és Franz Fanon szövegeire vagy a Fekete Párducok gyakorlatára hivatkozva irányítja figyelmünket a tényre, miszerint a lumpenproletárokként azonosítható rétegek is mozgósíthatóak forradalmi célokra, sőt, sok esetben inkább, mint a már anyagilag pacifikált, politikailag konszolidált jóléti munkásosztály.    

Charles Murray az „underclass” három ismertetőjegyének az illegális megélhetést, a munkanélküliséget és a jogilag rendezetlen családi viszonyokat (vagyis „törvénytelen” gyermekáldást) tekintette. Utóbbi drasztikusan nőtt a 70-es évektől kezdődően. A liberális affinitásokkal operáló Murray számára ez elsősorban a közbiztonság és a szociális rendszer deficitjeként jelentkezik, és éppen ezért Cowling ezt a fogalmi keretezést a neokonzervatív politikai ideológia kifejeződéseként értékeli, mely felcserél okot (a nagyipar hanyatlását) okozattal (munkanélküliséggel). Innen nézve az „underclass” negatív kategória, a társadalomból való kiszorulás közelebbről nem definiált állapotát hivatott megjeleníteni. Ez is mutatja a „lumpen” szabad jelölő mivoltát, melyet a hiányzó okság pótlásaként bármilyen irányból lehet – magyarázat vagy politikai mobilizáció céljából – hasznosítani. 

A „bonapartizmus”: anomália vagy elkerülhetetlen fejlődési fok? 

Hal Draper „Marx forradalomelmélete” című öt kötetes művének első részében (State and bureaucracy, NY, 1977.) megkísérli Marx és Engels levelezése valamint Engelsnek a A lakhatási kérdésről (1866) írott műve nyomán rekonstruálni, mit értettek nevezettek „bonapartizmus” alatt. 

E szerint az értelmezés szerint a „bonapartizmus” sajátossága az állam autonómmá (Verselbständigt) válásában keresendő. Ez több vertikális és horizontális együttható következménye, így az alulról jövő nyomásé (forradalmi munkásosztály), másrészt a polgárság frakciói közötti erőviszonyok kiegyenlítettségéé. Ebben a helyzetben az alulról jövő nyomás katalizálja a folyamatot, melyben az államhoz kötődő érdekcsoportok magukra vállalják az uralmat a passzív, cselekvő részt nem vállaló osztályok és a tőke erői helyett, amelyek „bármikor inkább választanák a zsarnokságot, mint az anarchiát (Unordnung)”. Ennek előfeltéte az államapparátus megléte, „melyet az összes korábbi forradalom csak tökéletesített, ahelyett, hogy felszámolt volna”. De Toqueville is megjegyzi, hogy az állam olyan organizmus, amelynek, ha a fejét levágják, tovább él és idővel új fejet növeszt. Az általános választójog eleme új együtthatót vezetett be a működésbe, mely a képviseleti törvényhozás és a szuverén végrehajtó hatalom között feszülő ellentmondást eredményezte, mely általános jellemzője a liberális demokráciáknak. Ez egy új „intézmény”, a szükségállapot feltalálását hozta magával, melyre hivatkozva a status quo védelme biztosítható. Forradalmi szituációkban a képviseleti elv és a demokrácia együttállása nem fér össze a tőkés rend fennmaradásával, ezért a kettő közül az, amelyik a kapitalizmusra veszélyt jelent (a parlament) felfüggesztésre kerül: ez a „permanens ellenforradalom” mintázata. A fennálló rend immár a képviseleti elv (akár informális, a választási rendszer manipulálása általi) zárójelbe tételével a gondoskodó bölcs császár és népe közötti közvetlen és szeretetteli kommunikáció során nyeri el önigazolását, míg az alsóbb osztályokat vagy megvásárolják a (III. Napóleon által is kedvelt) közmunka-programokkal vagy elégedetlenségüket („törvényes” képviselet híján) a rendészet hatáskörébe sorolják. Ebben a helyzetben a forradalmat felülről kell levezényelni (Schlegel kifejezésével élve), hiszen egyedül ez garantálja a „fent” érintetlenségét. 

Ami a Louis Bonaparte brumaire 18-ájának írása idején még balesetnek tűnt, Engels gondolkodásában később a fenti sémává kristályosodott ki. Ebben nagy segítségére volt a porosz modell tanulmányozása, ahol is Bismarck az általános választójogot támogató monarchista junkerek élén került hatalomra, hogy belátva azok anakronisztikus jellegét, az anyagilag autonómmá vált állam vezetőjeként (ebben nagy szerepe volt később a Franciaországtól beszedett hadisarcnak) képes legyen osztálybázist cserélni. 

Míg ez a periódus elsőre anomáliának tűnt, a későbbi megfontolások fényében a tőkés rend fejlődésének egy új szakaszaként került leírásra, amikor is egy a korábbinál horizontálisabb társadalmi szerkezetben feloldódnak a megelőző történelmi antagonizmusok és egy nagy szembenállásként jelennek meg, mely a társadalom és az állam között feszül. Ez a szembenállás a korábbi osztálykonfliktusokhoz képest az emberiség emancipációjáért való küzdelem egy új magasabb emergenciaszintjének is tekinthető.

„Bonapartizmustól thatcherizmusig”

 Louis Bonaparte „prototípusa volt a minél szélesebb népjogokra támaszkodó tömegdemokrácia zavarosában halászó – mai szitokszóval populista – autokrata, elsősorban önmagát képviselni szándékozó politikai vállalkozónak” – írtuk korábban. Milyen szerepe van ennek a történeti figurának korunk politikai képzeletében?

 A „rend pártja” mint toposz máig érezhető súllyal van jelen. Jellegzetes beszédmódja van a magukat a pártok és osztálykonfliktusok fölé helyező szereplőknek, akik törekvéseiket a stabilitás elvesztésétől való félelemmel („morális pánikkal”) legitimálják. Míg 1978-ban Eric Hobsbawm a Munkáspárt hanyatlását a munkásosztály fragmentálódásával magyarázta és egy tory-ellenes általános koalíciótól remélte a progresszív politikai spektrum életerejének növekedését, addig ugyanebben az évben a „A krízis politizálása” (Policing the Crisis, MacMillan Press, London, 1978.) szerzői éppen a társadalom fokozatos hegemonizációjában látják a problémát, mely a sokak számára imaginárius anyagi biztonság nagy közös „platformjára” vitte a szavazópolgárokat a mindenkori „másikkal” mint ellenséggel szemben. Az Enoch Powell által artikulált népszerű rasszizmus az osztályviszonyokat a faj szemantikai kategóriája mentén kódolta újra és lehetővé tette a „rend” fenntartása általi legitimációját a hatalmi viszonyoknak, hogy az autoritás központja átkerüljön a „konszenzus mozzanata” felől az „erő mozzanatába”, Gramsci kategóriáit szabadon felhasználva. A „thatcherizmus” ilyen fokozatos felemelkedésének történetét Stuart Hall a „Brumaire 18-a” sémájának mentén – vagy úgy is mondhatjuk, műfajában – fogalmazta meg, szemben a New Left Review szerzői által akkoriban képviselt sematikus osztályelemzéssel.   

 Az államhatalom reflektív viszonya vagy „relatív autonómiája”

Amennyiben ugyanis azt merészeljük állítani, hogy a fent elbeszélt történet és saját korunk politikai valósága közti egyezés nem a véletlen műve, egy fontos kérdést fel kell tennünk: létezik-e a politikai hatalom marxista elmélete? Avagy: mennyire determinálják az eseményeket anyagi feltételek?

Marx az állam politikai harcokban való szerepével kapcsolatos ambivalens nézeteinek is fontos kirakata a Brumaire 18-a. A közkeletű felfogás szerint Marxnak nincs az állam mibenlétét és jövőjét illető elmélete (és explicit valóban nincs, hiszen fő műve, a Tőke gazdasági folyamatokkal foglalkozik), hacsak nem a Kommunista kiáltvány azon redukcionista felfogása, melyet reflektivitás-tézisnek is nevezhetünk. E szerint az állam az uralkodó osztály eszköze érdekei érvényesítéséhez, attól függetlenül nem létezik. Ralph Milliband szerint (Marx and the State = The Socialist Register, 1965.) ezzel ellentétben egy másik párhuzamos olvasat is létezik, melynek forrása a Brumaire 18-a: ez az állam „relatív autonómiájának” tézise. Bob Jessop (The Capitalist State, Oxford, 1982. Illetve State Theory. Putting the Capitalist State in its Place, Cambridge, 1992.) az állam relatív autonómiájának tézisével szemben a politikai autoritás „stratégiai-relációs” értelmezése mellett érvel. Ezt a tézist, mely az államnak az osztályérdekektől való független mozgást tulajdonít nevezhetjük a „kontingens szükségszerűség” tézisének. Ez annyit jelent, hogy az érdekek erővonalai szükségszerűségként jelentkeznek a politikum világában, de egymással való szinergiájuk merőben esetleges. Jessop felfogásában ez azért is fontos, mert pont ez az elv hozza létre a politikum szimbolikus terét, ahol a szereplők megnyilvánulhatnak. Marx maga is kimondatlanul megkülönbözteti a politika színpadát, ahol a „múlt költészete” (és talán a jövőé) megjelenhet, a „durva externáliák” világát, ahol a „színfalak mögötti” taktikai megfontolások működnek és az intézményi architektúra kontúrjait, melyek meghatározzák a kifutási pályákat. A republikánus burzsoáziára például nem mondható, hogy anyagi érdekei különbözőek lettek volna a monarchistákétól, a köztük lévő politikai konfliktus mégis meghatározó volt a forradalom dinamikájában. A köztársaság-párti politikai tábor vegyes összetételét kizárólag az államforma iránti politikai elkötelezettség határozta meg. Ezzel szemben Paul Wethery (PI) a „relatív autonómia” egy másik olvasatát képviseli. Egyfelől – mint azt Jon Elster (Making Sense of Marx, Cambridge, 1985.) is megállapítja – az állam osztályérdektől való független működését az osztályegyensúly és az absztenció (tartózkodás) jelensége is mutatja: egyes osztályok távol maradhatnak érdekeik közvetlen képviseletétől (mint a Brumaire 18-ában az ipari burzsoázia), míg más esetben az erőviszonyok „eldöntetlensége” hozhatja létre az állami szuverenitás terét. Az állam azonban nem áll légüres térben, Wethery érvelése szerint kodependens a tőkefelhalmozással. Az állam önfenntartásához szükséges adóbevételek a felhalmozott javakkal egyenes arányban növekednek, és a felhalmozott javak mértéke is növeli az állami ellenőrzés igényét: minél nagyobb vagyona egy jogi entitásnak, annál nehezebb azt önerőből megvédenie a szó polgári értelmében véve „semleges” állam jogi garanciái nélkül. Néha a burzsoázia menti meg az államot, néha az állam a burzsoáziát. Az sincs kizárva, hogy az „öntudatra ébredt”, „emancipálódott” (vagy marxi szóval) „pretoriánus” állam leveri a régi tőkés osztályt és újat hoz létre önmaga támogatására. A Brumaire 18-a legnagyobb tanulságai közé tartozik az, hogy a burzsoázia osztályuralmának nem kell közvetlenül megvalósulnia ahhoz, hogy érdekei kifejeződjenek az államberendezkedés működése által. Az állam nem attól „kapitalista”, hogy szükségképpen az aktuálisan létező tulajdonosi rétegeket támogatja vagy azok támogatását élvezi, hanem lényegi működésében. Míg a „kontingens szükségszerűség” független oksági láncolatokat tételez, ezáltal implicite tagadja egy marxi (vagy bármilyen átfogó) államelmélet lehetőségét, addig a „relatív autonómia” (mint azt oximoronikus formulázása maga is sugallja: elvégre ami relatív, az nem lehet autonóm – itt operatív autonómia és funkcionális interdependencia együtteséről beszélünk) tendenciákat feltételez aszerint, a struktúra és az ágencia kölcsönhatása (melynek tapasztalható hatása a politikai hatalom maga) milyen valószínűséggel rendeződik. Ennek megfelelően lehetséges az okság rendjei között súlyozni azok potenciális magyarázó ereje szempontjából. A két ismertetett felfogás persze nem zárja ki egymást, inkább egy spektrum két értékeként láttatható, amennyiben belátjuk, hogy bármilyen társadalomelmélet megkíván bizonyos mértékű általánosítást. 

A bonapartizmus belső határai

A Második Császárság működését a mindenkori osztály- és pártkonfliktusok egymás ellen való kijátszása és az ennek hátán való egyensúlyozás biztosította. A polgári modernizáció „paternalista” kifejeződése, melynek legfőbb ellensége a polgárság komfortérzetét fenyegető „szegénység” (piszok, ragály és forradalom) volt, hosszabb távon képes volt a szavazók többségének támogatását maga mögött tudni. Ez a válsághelyzetek állandó elnapolását feltételezte. Mikor 1858-ban egy olasz radikális, Felice Orsini merényletet kísérelt meg a császár ellen, a közvélemény hűvös reakcióiból egyértelműen látni lehetett személye népszerűtlenségét. A növekvő jólétre és társadalmi szegregációra épülő állami legitimáció számára a polgárság megerősödése állandó veszélyforrás volt. 1860-ban a Nagy-Britanniával kötött kereskedelmi megállapodás újabb néhány évig meg tudta vásárolni gazdasági növekedéssel az osztálybékét, ennek folyományaként azonban 1864-től újabb liberális reformok váltak szükségessé. Mivel a bonapartista politikus tehetsége abban kell álljon, hogy tudja, mit akar a „nép” és annak mindig az élén legyen, az egyeduralmi rendszer magában hordozta fellazulásának programját: minél sikeresebb volt, annál nehezebb volt igazolnia saját létjogosultságát. Míg a felszínen a parlamentáris politikai reformokat meg lehetett bélyegezni népellenes „elitizmusként”, addig az 1870-es Ollivier-kabinet egyértelműen egy új paktum létrejöttét mutatta az uralkodó és a tőle független tőkés osztály között. Ennek lehetséges sikerét azonban a külső körülmények nem engedték. Az egyre súlyosabb egészségügyi problémákkal küzdő Louis Bonaparte-ot a porosz állam olyan háborúba kényszerítette bele, melyet sem megnyerni, sem kikerülni nem tudott: egyik a császár tévedhetetlenségének, másik a nemzeti nagyságnak az illúzióját végezte volna be. A súlyos katonai vereség után a forradalmi helyzet kiújulása nem volt megakadályozható. Ha Marx úgy fogalmazott, 1851-ben a „groteszk középszerűség játszhatta el a hős szerepét”, úgy 1871-ben ugyanez fordítva mehetett végbe.  

A bonapartista állam modellje tehát az egyeduralom és a közvetlen népszuverenitás együttállása, melynek kifejeződése történetileg esetleges. Láthatjuk, hogyan tette lehetővé a napóleoni legenda a császárság kulisszáinak visszaállítását, de ugyanez a modell más történelmi helyzetben más, az adott helyzetben elérhető népszerű legitimációs mítoszt aktiválna. A mítosz életben tartása nem csak az anyagi erőforrások állandó manipulációját kívánja meg, hanem a közvélemény számára való „alternatív valóság” felépítését is. A Második Császárság úttörője volt a „post-truth” kommunikációnak, melyet már egykorú politikai kommentátorai is megfigyeltek. Végeredményben a „bonapartista” politikus fogjává válik saját imágójának, mellyel való azonosságát akkor is el kell hitetnie követőivel, ha ez vesztét okozza. Feltehetjük a kérdést, hogy szemben a mindenkori liberális sztereotípiával, diktátor-e Bonaparte? Amennyiben a diktátor fogalma feltételezi azt a pozíciót, ahol az egyeduralom és a szuverenitás egybeesik, úgy a diktatúra lehetséges „emancipatorikus” aspektusa vitathatatlan: sok esetben csak egy diktátor mentheti meg a helyzetet. A bonapartizmus esetében az végrehajtó hatalmat (formálisan vagy tényszerűen) egyedül gyakorló azonban egy fogoly-dilemma áldozata, így valóban szuverén döntést hozni nem áll módjába. Ez tovább is vihetne minket egy következő kérdéshez: létezik-e valódi diktatúra, mely nem a fennálló erőviszonyok függvénye? 

Marx nem látott olyan képviseleti demokráciát, ami a nyugati világot a második világháború után jellemezte, és ez behatárolta elemzésének horizontját, másfelől viszont a bonapartizmus jelensége ráirányította figyelmét a liberális köztársaságok sajátos belső ellentmondásaira, melyek azok hanyatlását okozzák. Az öntudatra ébredt és önmaga „uralkodó osztályává” fellépő modern állam képzete ma is hasznos – és láthatólag sokak által elfeledett – horizontja a „nemzeti egység” és a „rend” inkarnációiként magukat megjelenítő politikai szereplők értelmezése számára. Azt is látnunk kell, hogyan függ hatalmuk a „népszerűség” fikciójától, és hogyan párolog el – mint később III. Napóleoné – amikor azt már nem tudják többé garantálni.

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

 
1851. december 2-án Charles-Louis Napoléon Bonaparte, a néhai Bonaparte Napóleon tábornok és francia császár apai ágról unokaöccse (a császár testvére, Louis Bonaparte révén), anyai ágon mostohaunokája (a császár első házasságából származó mostohalánya, Hortense de Beauharnais révén), az idő szerint a Francia Köztársaság elnöke államcsínnyel magához ragadta a hatalmat és kikiáltotta a császárságot, önmagával, mint III. Napóleonnal az élen. Ez a legtöbb korabeli politikai szereplő számára nagyrészt váratlan fordulat véget vetett annak a demokratikus folyamatnak, mely a Lajos Fülöp „júliusi” királyságát (1830-1848) elsöprő forradalommal kezdődött. A legnagyobb szellemi presztízzsel bíró republikánus burzsoázia és a szerveződő kommunista munkásmozgalom számára a forradalom a felvilágosult politikai üdvtörténet nagy lehetősége volt a kibontakozásra, bukása tehát ebből a perspektívából nem volt előre jelezhető. Ez liberális körökben máig tapasztalható frusztrált gúnyolódáshoz vezetett: Napóleon személyét (a „kis Napóleont” – ahogy Victor Hugo csúfolta) annak groteszk aspektusaira redukálta, sikerét támogatói alantasságának tulajdonította és általában a nép méltatlanságának önnön megváltóihoz. „Dehát ez egy pojáca!” – horkantak fel, ami pontosan annyira bírt magyarázó erővel a köztársaság bukására nézve, mint a gazdaság működésére nézve annak hangsúlyozása, hogy „a pénz az csak papír”. Nem ez volt azonban az egyetlen lehetséges értelmezés.

A szerző

Karl Marx mint mozgalmár és közíró közvetlen tanúja és megélője volt e történelmi időknek. Már 1851 végén elkezdte írni az események krónikáját elbeszélő sajátos munkáját – bevezetőjének első változata egy Engelsnek a puccs másnapján írt levél – és 1852 márciusában fejezte be, Joseph Weydemeyer Revolution című hetilapjában jelent meg fejezetenként, mely orgánum azonban megszűnt, mielőtt Marx kéziratának összes része beérkezett volt. Weydemeyer ezért 1852 májusában külön füzetben jelentette meg a teljes könyvet szűk példányszámban. Másodjára 1869-ben jelent Hamburgban, átdolgozva, harmadjára pedig Engels előszavával 1885-ben, a második kiadás változatlan szövegével. Ezzel ő lett a Második Francia Köztársaság felemelkedésének és bukásának, vagyis a Második Császárság létrejöttének első krónikása, akinek gazdag és tájékozott szemléletmódja máig meghatározza a korszak történészi értékeléseit.

Marx igyekezett nem megfeledkezni egyik szereplőjéről sem a nagy színdarabnak, hiszen munkáját egyszerre szánta kortárs kommentárnak és az utókornak szóló történeti műnek. A felidézett szereplők nagy részének neve azonban a mai olvasó számára már nem kell, hogy bármit is mondjon, hacsak nem Franciaország történelmének, és azon belül is a vizsgált kornak kutatója. Vázoljuk fel tehát röviden, mi történt.

A kronológia

A Napóleon bukását (1815) követő időszakban a monarchia visszaállítása először a Bourbon-ház, majd az 1830-as forradalmat követően az Orleáns-i dinasztia restaurációjával történt. A korlátozott parlamentáris monarchiában a köztársaság híveinek magas presztízse és saját kulturális intézményei voltak tényleges politikai befolyás nélkül. A hatalomhoz való hozzáférés olyan korlátozott volt, a középrétegek számára az előmenetel annyira esélytelen, a finánctőke érdekeit képviselő gazdaságpolitika annyira rossz, hogy ez 1848 elejére a miniszterelnök, Guizot lemondását és a király menekülését eredményezte a vele szemben fellázadt tömegek elől. A lázadás kiváltó oka a gyülekezési szabadság korlátozásait megkerülő választási reformmozgalmi „bankettek” törvényen kívül helyezése volt. Váratlanul a nép ölébe hullott helyzetben kikiáltották a „Második Köztársaságot” és egy ideiglenes ügyvivő kormányt állítottak fel, melyben minden meglévő párt képviseltette magát, így a régi rend hívei is. Az ideiglenes kormány felhatalmazta az alkotmányozó nemzetgyűlést a megalakulásra, mely egy polgári alkotmány tervezetét készítette elő. A fellázadt munkásosztály jól értette, hogy ebben az új rendben az ő helye nem fog változni, ezért követelte a februári ígéretek érvényesülését a nemzetgyűlésben, majd ennek esélytelenségét látva a forradalom utcán való folytatása mellett döntött. Ezt a behívott hadsereg leverte, a munkásmozgalom súlyos veszteségeket szenvedett, vezetői (mint például August Blanqui) börtönbe kerültek. Egy éven belül megszületett az új alkotmányos rend, mely a polgári szabadságjogokat csak az állami végrehajtó hatalomtól engedte korlátozni, melynek centruma a köztársasági elnök személye volt. Az elnököt közvetlenül a nép választotta, és Louis Bonaparte elsöprő győzelmet aratott. Az alkotmányozó nemzetgyűlés egy éven belül megszűnt és átvette a helyét a demokratikusan megválasztott törvényhozó nemzetgyűlés, vagyis a parlament, melynek mandátumtöbbségét a vidéki lakosság által támogatott „monarchista” pártok alkották. Bonaparte 1851 végére lehetőségeihez képest felszámolta az intézményes ellensúlyokat, leverte a liberális demokratákat és a szociáldemokratákat, feloszlatta a parlamentet és egy a tiszti karra és hozzá lojális közhivatalnoki rétegre támaszkodó egyszemélyes katonai diktatúrát vezetett be, majd magát alkotmányos revízió útján császárrá nevezte ki. Kívülről nézve a történet a monarchia és köztársaság szembenállásának története, ahol a polgári forradalom folyamatába érthetetlen módon homokszem került. Ennél azonban bonyolultabb a helyzet.

A periodizáció

Marx nem csak az események időrendi sorrendben való elbeszélésére vállalkozik, hanem azok periodizációjára is. Ez már a történések interpretációját feltételezi meghatározott szempontok alapján. A legfontosabb szempont a különböző politikai frakciók, társadalmi érdekcsoportok közötti szövetségek alakulása volt. Ennek megfelelően az 1848 februárja és 1851. december 2-a közti időszakot három szakaszra osztja:

 Az első szakasz a „februári periódus”, a provizórikus kormány időszaka, amikor is „még senki nem merte a tett jogát magának vindikálni”. Ebben az időszakban mindazok a társadalmi osztályok és érdekcsoportok koalíciója dominált, amelyek elsődleges érdeke a korrupt és exkluzivista – és politikailag látványosan sikertelen – Lajos Fülöp és királyságának eltüntetése volt. Ezek közé tartozott a nagybirtokos arisztokrácia, mely történetileg a Bourbon restauráció híve volt, a republikánus érzelmű polgárság, a kisebb államot („small government”) követelő feltörekvő ipari burzsoázia, az érdekeiket kellően reprezentálni nem tudó, és ezért „demokrata” kispolgárok, az éhínség miatt fellázadt parasztság és a gazdasági pangás és politikai elnyomás által többszörösen sújtott ipari munkásság. Ezek együttes elégedetlensége söpörte el a „régi rendet”, amikor azonban az „új rend” létrehozására került sor, érdekközösségüknek nem volt jövője. A forradalmat tömegerejével mozgásba lendítő szervezett munkásosztály napjai meg voltak számlálva. Az átmeneti kormány életre hívta az alkotmányozó nemzetgyűlést, hogy a polgárság érdekeit a munkássággal szemben érvényesíthesse, és ezzel szemben a proletariátust mint a „rend megzavaróit” leverhesse. A hír igaz: a polgárság győzött, csak nem forradalommal, hanem ellenforradalommal. A kívánt gyümölcs az ölébe hullott, csak nem az élet, hanem a tudás fájáról – él ironikus bibliai képpel Marx, aki számára nyilvánvalóvá tették az események, hogy sosem a „királyság vagy köztársaság” szimbolikus antagonizmusa határozta meg a kimenetelt, hanem a polgárság hegemóniájának megteremtése bármi mással szemben. A republikánus burzsoázia azonban nagyon jól tudta, hogy a nép nevében való uralma nem lehet személyes, azt nem képviseleti többséggel kell biztosítania, hanem rendszerszintre kell emelnie. „Természetszerű volt, hogy a polgári monarchiát polgári köztársaság kövesse.”

A második szakasz az alkotmányozó nemzetgyűlés időszaka, vagyis az 1848. május 4-től 1849. május 28-ig tartó időtartam. Ebben a periódusban – miután a proletariátus politikailag le lett választva a demokratikus folyamatról és szimbolikusan meg lett semmisítve – a burzsoázia erői közötti alkudozás figyelhető meg. A nacionalista republikánus polgárság – a királyság idejének „őfelsége ellenzéke”, melynek fő orgánuma a „National” volt – felébredt a szendergésből és megrémülve a kommunisták követeléseitől az 1830-as alkotmánytervezet republikánus változatának becikkelyezésébe kezdett. A júniusi zavargások leverése után Párizsban szükségállapot volt érvényben, melynek megtestesítője a proletár forradalmat leverő köztársaság-párti Cavaignac tábornok volt, aki államelnöki pozícióba került. A köztársaság hívei tudták, hogy közvetlen politikai hegemóniájuk nem megvalósítható, ezért törekvésük egy olyan polgári alkotmányosság létrehozása volt, mely garantálni volt hivatott a számukra kedvező jogrend és politikai rendszer fennmaradását. Olyannyira, hogy az 1848. júniusában kialakuló új alkotmány revízióját teljesíthetetlen szavazati egység meglétéhez kötötték. Az alkotmány garantálta mindannak a szentségét, ami a polgárok számára kedves – tulajdon, magánélet, önkifejezés, politikai képviselet – de mindennek tulajdonképpeni tartalmat csak egyetlen lehetséges korlátja, az állam szabott. Akié a végrehajtó hatalom, az dönti el, meddig terjed a polgárok szabadsága. Mintha minden cikkely ideiglenes lett volna, mely arra várt, hogy kívülről meghatározza valaki, mi is a „másik polgár szabadsága” vagy a „közbiztonság”, melyre hivatkozva a polgárjogok felfüggeszthetőek. Ez az ellensúly a köztársasági elnök személyében testesült meg, aki a végrehajtó hatalom birtokosaként abszolút uralkodó lehetett, de csakis négy évig, és csakis kizárólag közvetlen népi felhatalmazással. Ez a fajta tartalékos diktátori szerep – a konstitutív kivétel, akire persze csak akkor van szükség, ha a polgári társadalom normális funkcióiban („business as usual”) előre nem látott kivétel képződik, ami szuverén döntést igényel, gyakori megnyilvánulása a polgári rend belső ellentmondásának, közvetlen összeköttetése a népi felhatalmazással pedig az új rend forradalmi demokratikus legitimációját volt hivatott biztosítani. A politikai érdekszövetségek alakulása azonban más szerepet szánt e jogintézménynek. Tekintettel arra, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés elvont („metafizikai”) viszonyban volt a néppel, míg az államelnök „személyes” kapcsolatban – az általános választás intézményén keresztül –, e pozíción keresztül a régi rend hívei (monarchisták, a hadsereg, az egyház, a finánctőke, a „szellemi tekintélyek” – (geistigen  Kapazitäten)  lehetőséget láttak arra, hogy kivegyék a republikánus polgárság kezéből az események irányítását. Belőlük állt össze az újabb periódust életre hívó új érdekszövetség, mely „a Rend Pártja” néven vált ismertté. A két nagy monarchista frakció (az Orleáns-i ház és a Bourbon-ház hívei) ironikus módon a köztársaság támogatásában találták meg a közös nevezőt közös érdekeik érvényesítéséhez, az őket elválasztó konfliktus bizonytalan időre való elnapolásával. Ez is mutatja a politikum szimbolikus dimenziójának az „alap-felépítmény” fogalmi szerkezettől való függetlenségét: a két monarchista frakció ezzel a kompromisszummal jól illusztrálta, hogy a Bourbon- vagy Orleáns-i ház restaurációja nem politikájuk tulajdonképpeni tartalma, csak kifejeződése. Így egyik fél sem kapta meg, amit névlegesen akart, de megkapta, amit ténylegesen akart. Közös érdekük pedig az volt, hogy a köztársaság az ő köztársaságuk legyen. Ehhez egy jelöltre volt szükségük, aki mögé beállhattak és aki a legszélesebb tömegekkel képes elhitetni, hogy felette áll a pártoknak és akiben minél többen magukra ismerhetnek (és aki nem mellesleg egyszerre testesíti meg a „nemzeti nagyság” iránti nosztalgiát és a „népharagot” leverő republikánus polgárság és a Cavaignac tábornok iránti népi tiltakozást). Egyszóval a pálya a mindenkori legnagyobb demagóg felé lejtett.

A harmadik periódus az alkotmányos köztársaság és a törvényhozó nemzetgyűlés időszaka, vagyis a korábbi politikai „establishment” teljes bomlásáé. Ebben a periódusban egy a nevében a császárság eszméjét megtestesítő kalandor égisze alatt a köztársaság esküdt ellenségei voltak annak honatyái, az alkotmányt a korábbi forradalmárok védték, míg az alkotmány tényleges hívei forradalmárok lehettek csak. A régi tulajdonosi osztályokat, az államrezon és az erőszakszervezetek vezérkarát, a konzervatív vidéki lakosságot és a kispolgári és proletár proteszt-szavazókat egyaránt maga mögött tudó, és ezért elsöprő választási győzelmet (74%) elkönyvelő Bonaparte pár hónapon belül az általa háttérből irányított hadsereg nyomásával felszólította a „történelmi szerepét betöltött” alkotmányozó nemzetgyűlést önmaga felszámolására, amit 1849. május 28-val a törvényhozó testület (a parlament) életre hívása követett. Az első Louis Bonaparte által kinevezett kormány vezetője a korábbi liberális Odilon Barrot volt, akiről Marx nem hagyja ki, hogy megjegyezze: „végül hazavihette a menyasszonyt, de csak prostituáltként”. Ebben az időszakban a legnagyobb kihívást a rend pártja számára a parlamentáris „demokrata” ellenzék jelentette, melynek szerepére a munkásmozgalom maradékával is szövetkezni hajlandó (Ledru-Rollin által vezetett) Hegypárt jelentkezett be. Ebben a sajátos koalícióban láthatjuk a szociáldemokrácia lényegét: a kispolgárság önnön szabadságának különös feltételeiként látta azokat az általános feltételeket, melyeket az osztályharc gátjait képezték és az „alsó középosztály” és a munkásság közti konszenzusnak a burzsoázia égisze alatt megvalósuló politikáját jelentették. A Hegypárt eliminálása 1849 tavaszán a Római Köztársaság elleni alkotmányellenes francia támadással párhuzamosan történt. Miközben ez az expedíció megtartotta Bonaparte számára a hadsereg és megnyerte az egyház támogatását, az alkotmány védelmében fellépő demokratákat a lázadók szerepébe kényszerítette. 1849 júniusától Párizsban és Lyonban újra szükségállapot volt, mely a Hegypárt híveinek leverését és a köztársaságot megtestesítő nemzetőrség felszámolását eredményezte. 1849 októberében Bonaparte, aki addig beérte, hogy a „stróman” (homme de paille) szerepét játssza, levette álarcát és a Barrot-Falloux kormány elbocsátásával, majd a d´Hautpoul kormány beiktatásával levetette magáról a rendpárt jármát. Mire annak háttérbe szorított frakciói ráébredtek, hogy egy Caligulát melengettek keblükön, már késő volt. A parlamenti munka egyre több szünetet látott, míg végül csak formasággá volt. Persze a forradalmi többség ezt nem támogatta volna, így 1850 májusában sor kerülhetett az általános választójog megfelelő korlátozására, természetesen a rend fenntartása érdekében. Semmi nem állt már III. Napóleon útjában, hogy megvalósulhasson.

A szavazati jog korlátozása természetesen a „Rend Pártjának” volt érdeke, melynek politikai árát Bonaparte súlyosan megkérte: a parlamenttől kicsikart újabb és újabb apanázsokat az általa eredetileg a köztársasági elnöki kampány céljaira alapított December 10. Társaság gyarapítására és a tisztikar megvesztegetésére fordította. „Fatalista ember volt” – jegyzi meg Marx – hitt abban, hogy vannak magas rendű instanciák, melyeknek az ember alá kell, hogy vesse magát: ilyenek például a pezsgő és a sült kolbász. A December 10. Társaság az alvilágból és a társadalom perifériájáról toborozta tagságát, hogy azok Bonaparte mobil gárdistái, utazó truppja, bárhol bevethető kampány-tapsoncai és magánmilíciája legyenek. Mikor kitudódott, hogy „decembristák” a Dupin országgyűlési elnök és a Rend Párt új köztársasági elnökjelöltje, Changarnier tábornok ellen szervezkednek merénylet céljából, a parlamenti monarchisták nem tudták kihasználni a helyzetet: a Bonaparte által kinevezett belügyminiszter gondoskodott az ügy eltussolásáról, és az összeesküvésre fényt derítő Yon rendőrtiszt karrierje látta az eset kárát. Az új kormány tett Changarnier elmozdításáról. „Franciaország békét akar” – nyilvánította ki Bonaparte a nemzethez intézett beszédében, és itt Franciaország alatt egyértelműen magát értette, béke alatt pedig azt, hogy zavartalanul szervezhesse üzelmeit kormánya, mely – Marxszal élve – éjszaka törvénykezett, hogy azt nappal hajtsa végre. Működésének minden alkotmányos kritikáját a közrend és a gazdasági stabilitás elleni áskálódásként állította be, mely a népszuverenitást kérdőjelezi meg egy-egy önmagában kisebbségi frakció nevében.   

A Rend Pártja azért sem tudott a későbbi III. Napóleonnal szemben érvényesülni, mert a Londonba menekült korábbi király, Lajos Fülöp időközben elhunyt és ez a legitim utódlás kérdése körüli csatározásokhoz és a „rendpárt” széteséséhez vezetett. Az alkotmány védelmének egyetlen módja annak revíziója lett volna, mely azonban az egymás ellen forduló monarchista frakciók egymással és az általuk korábban politikailag kivégzett Hegypárt képviselőivel való „fúzióját”, egységes fellépését igényelte volna egy olyan helyzetben, amikor mindeközben maguk is az általuk vérbe fojtott forradalmi helyzet kiújulásától rettegtek. Ebben a helyzetben azonban a Bourbon-ház legitimistáinak nem tudott volna az Orléans-i frakció olyat felajánlani, aminél egy a Napóleonnal való paktum ne lett volna ígéretesebb.

Látjuk, hogy 1848 és 1851 között többféle módon alakult a politikai erők játéka, eddigre azonban kialakult a végső antagonizmus a Rend Pártja és a bonapartisták között. Bonaparte a népakaratra apellált, míg a törvényhozó hatalom a „questor bill” segítségével próbált a hadsereg feletti rendelkezéshez jutni, elismerve a helyzet feletti minden ellenőrzés elvesztését. Napóleon könnyűszerrel játszotta ki egymás ellen az alkotmányt és a parlamentet, a „rendet” és a „népszuverenitást”, hogy végül mindkettőt felszámolja, mikor elérkezettnek látta az időt a közvetlen erőszakos hatalomátvételhez. Az államcsíny után 26 ezer republikánust tartóztattak le, majd 1852 novemberében Napóleon alkotmányrevízióval (senatus consultus) törvényesítette egyeduralmát. Az alkotmányos köztársaság, mely szuronyok mögött jött létre, végül önnön szuronyainak hegyén végezte.

Eddigre Louis-Napóleon mögött állt a pénzarisztokrácia, mellyel megkötötte a maga különalkuját, hozzá pártoltak a legitimista nagytőkések, támogatta a hadsereg és az állami hivatalnokok felső rétegei. A parasztságnak a magát a polgári rend vesztesének érző része tőle várta a gazdasági csodát és a régi dicsőség visszajövetelét, mindenki más pedig annyira félt egy újabb forradalomtól, hogy hajlandó volt kiegyezni ezzel a megoldással. A polgárság nem tudta magát anyagilag függetleníteni az államtól, mely számára a biztos egzisztencia lehetőségét jelentette. Ezen „pap- és zsandárrezsim” közvetítésével – fejtegette Marx – a burzsoázia ráébredt arra, hogy önnön hatalmát eredményező forradalmi folyamat veszélyezteti hosszú távú érdekeit és önmagát egy erős állam gyámsága alá helyezte. A „bonapartizmusban” egy olyan új – eddig előre nem sejtett – államrend nyert alakot, melynek sajátosságait az okozta, hogy a polgárság már nem volt képes közvetlenül gyakorolni uralmát, a munkásosztály pedig még nem ért el oda, hogy képes legyen.

 Mi lett a proletariátussal?

Miért nem kelt fel a proletariátus Bonaparte puccsa ellen? Bár némasága ebben a történeti pillanatban Marx szerint „gyerekes taktikai hiba” volt, politikailag érthető: nem volt veszítenivalója addigra, vezetősége tehetetlenségre volt kárhoztatott, fogságba vagy száműzetésbe kényszerült, lázadása pedig csak az őt korábban leverő köztársaság-párti polgárságot hozta volna újra helyzetbe, mindezt felesleges áldozat árán. A forradalmi folyamatról levált munkásmozgalom osztozott a bukó pártok sorsában, valahányszor egy-egy a hegemón rendet megtörni próbáló frakcióval kísérelt meg koalícióra lépni. „A XVIII. század polgári forradalmai (bürgerliche Revolutionen) ha sikeresek is” – írta Marx – „csömörhöz (Katzenjammerhez, vagyis másnapossághoz, mondjuk ki) vezetnek, és eredményeiket csak a kijózanodás után lehet esélyük elsajátítani.” Ezzel szemben a XIX. század proletár forradalmai megijednek saját céljaik erejétől és állandó önkritikájuk által megtorpannak. A proletárforradalom nem talált helyet azon színdarabban, melyet a polgárság önmaga számára rendezett, politikai otthona a jövőben lévén. A forradalom bukását követően – ahogy Marx is, mint „öreg vakond” (Hamlet) jó időre az elméleti munkába temetkezett – a munkásmozgalom is visszaszorult a maga szociális gettóiba („cserebankok, munkásszövetkezetek”). Legszomorúbb, kurzívval külön kiemelt sorai a Brumaire 18-ának azok, amelyek arra a folyamatra utalnak, ahol ezek a zárt terek mint pozitív politikai program fantomjai jelennek meg. „A munkásság lemondott arról, hogy a társadalmat a maga (a társadalom) eszközeivel megváltoztassa és inkább annak háta mögött, magánúton próbál boldogulni.”

 A brumaire 18-a Napóleonja

A Nagy Francia Forradalomnak felfelé ívelő dinamikája volt: a merészebb új frakció félretolta útjából az őt követni már nem tudót. 1848-ban pont fordítva történt. Az első szakasz végén a republikánus burzsoázia leválasztotta a forradalmi folyamatról a munkásosztályt, melynek helyzetét köszönhette. A második szakasz végén a monarchista burzsoázia leszámolt a republikánus burzsoáziával, melynek helyzetét köszönhette. A harmadik szakasz végén maga Napóleon számolt le a monarchista burzsoáziával, melynek helyzetét köszönhette. Mindvégig áltatta magát, aki a bohócjáték végére valami fordulatra számított a dramaturgiában.

De ki maradt a végén állva? Ki volt ez a lumpen császár, aki „a polgári társadalom söpredékének élén megvédte a polgári társadalmat”? Ki volt ez a mindenki által lesajnált és kihasználhatónak tűnt pojáca, aki egészen új értelmet adott az „utolsókból lesznek az elsők” evangéliumi elvének?

Nassau William Senior angol liberális közgazdász (1790–1864) a köztársasági elnökválasztás idején Franciaországban tartózkodott és útleírásaiban megjegyzi, az általa megjárt falvak lakosai sokszor nem tudtak elszámolni arról, kire is szavaznak. Bonaparte-Bonaparte, Napóleon-Napóleon, számukra ez a név a nemzeti nagyságot jelentette, és volt, aki azt is hitte, az „eredeti” Napóleon tért vissza. A korábbi és későbbi császár neve márkanév volt, de az, hogy – Albert Guerard-ral élve – „szentimentális napóleonizmusból politikai bonapartizmus” legyen, nem egy spontán folyamat volt.

Ahhoz, hogy Louis Bonaparte 1851 decemberében magához tudja ragadni a hatalmat, Marx szerint is létfontosságú volt az egy 1848. márciusi rendelet szerinti „mobil gárdákba” besorozott lumpenproletariátus tömegereje és a köztársasági elnök számára alkotmányosan garantált végrehajtó hatalom – mely által a „kis Napóleon” gondoskodhatott róla, hogy leglojálisabb bűntársai kezében legyenek az „abszolutista” államapparátus kulcspozíciói, így Eugène Rouher lehetett az igazságügy-miniszter, a belügyminiszter féltestvére, Charles de Morny, a hadsereg és a karhatalom pedig fokozatosan kerüljön az „elnöktől” függő helyzetbe. 1848 februárjának „példátlan megszégyenítése” tehát nem 1851-ben, hanem már 1848 decemberében megtörtént, és hiába várták a liberális demokraták és a burzsoázia republikánus frakciói megváltásként 1852. május második vasárnapját – a köztársasági elnöki mandátum lejártát – az sosem jött el. Illetve igen, de addigra Napóleon kedve szerint módosíthatta a jogszabályokat. Elvégre egy leendő császárnak minden jár, akár az is, hogy köztársasági elnök lehessen. „A libák gágogása nem mentette meg a Kapitóliumot” – jegyzi meg Marx megsemmisítő szardonizmussal. A bonapartisták ellenzőinek hatalmuk megmentését törvényhozási procedúráktól váró áldatlan tevékenysége Marx számára lehetővé tette, hogy bevezesse a „parlamenti kreténizmus” terminus technicust.

1848 decemberét kell megértenünk, ha meg akarjuk érteni 1851 decemberét, mert a forradalom bukását okozó mozzanat már annak évében megesett.

Geoff Watkins (Marx’s „Eighteenth Brumaire”: (post)modern interpretations, szerk. Mark Cowling, James Martin, Pluto Press, 2002. – a továbbiakban PI) Marx rovására írja, hogy miközben nem győz gúnyolódni Louis Bonaparte személyén, alábecsüli a tényleges politikai teljesítményt, ami őt hatalomra juttatta. Nem elég Marx gondolatait követve Bonaparte 1848. december 10-i választási győzelmét a konzervatív parasztság puccsaként értelmeznünk, mert ez aligha magyarázná meg a népesség összes többi szegmensében is tapasztalható látványosan magas szavazati arányt. Észre kell vegyük, hogy népszerűsége nagyban volt köszönhető az ő maga által tudatosan kreált mítosznak, és egyben a népszerűsége által keltett öngerjesztő folyamatnak. Az érdekeiket kellően artikulálni nem képes konzervatív monarchisták a „szociális” forradalomtól való félelmükben támogatták, és érzékelve közkedveltségét a szélesebb népesség körében nem mertek vele szemben saját jelöltet támogatni, mert az a politikai képviseletük csökkenésével fenyegetett. „A társadalmi farok csóválta a kutyát” illetve „Egy törpe utazott egy magas hullám hátán” – kommentálta a jelenséget emlékirataiban a konzervatív-liberális politikai gondolkodó, abban az időben az Orléans-i frakció parlamenti képviselője, a republikánus alkotmány egyik megszövegezője, Alexis de Tocqueville. III. Napóleonról elmondhatjuk talán, hogy a történelem első demokratikusan megválasztott zsarnoka, vagy legalábbis prototípusa a minél szélesebb népjogokra támaszkodó „tömegdemokrácia” zavarosában halászó – mai szitokszóval „populista” – autokrata, elsősorban önmagát (és rokonait, barátait, üzletfeleit) képviselni szándékozó politikai vállalkozónak.

Mi volt népszerűségének kulcsa? Ez egy olyan kérdés, amire Marx talán indokolatlanul kevés gondolatot szán. Louis Bonaparte (ahogy republikánus ellenfelei, a „National” olvasói nevezték) önmagát Napóleon Lajos hercegként illette és III. Napóleonként kívánta folytatni nagybátyja dinasztiáját. (Akik nem követték szoros figyelemmel a családregény korábbi epizódjait, azoknak emlékeztetőül elmondhatjuk, hogy II. Napóleon, a „Sasfiók”, I. Napóleon gyerekként is formálisan mindössze pár napig uralkodó fia volt, akinek hogylétét csak apja hívei tartották számon.) Tudatában a Napóleon név a nemzet egységét testesítette meg, a polgári forradalom vívmányainak és a stabilitás, egyenlőség és rend együtt állását. Miközben az Émile Marco de Saint-Hilaire által szerkesztett „Birodalmi Almanach” vagy a Charles-Eduard Tremblaine éltal jegyzett „La Revue de l´Empire” ápolta a széles körben népszerű „birodalmi” nosztalgiát, Louis Bonaparte az 1839-es „Napóleoni gondolatokban” vagy az 1845-ös „A pauperizmus kihalásában” egy olyan eszményen dolgozott, amely „mindenkinek” szól, és megpróbál egy a politikai konfliktusok, a társadalom tagoltságának kiküszöbölése általi „autoriter” megoldást kínálni minden problémára. A szegényeknek Louis Blanc ötleteit idéző „nemzeti manufaktúrákat”, a burzsoáziának (korlátozottan) szabadpiacot, az egyháznak az állami kultuszban való irányított szerepet szánt. A róla szóló monográfia (1997) szerzője, Roger Price joggal állapítja meg, hogy Bonaparte politikai sikere annak is köszönhető volt, hogy egy zavaros időszakban az ország modernizációjának és polgári fejlődésének egy, ha nem is parlamentáris, de egy ideig elketyegő modelljét kínálta.

Számára nem volt kérdéses önnön uralmának legitimitása. I. Napóleon császárságát és dinasztikus öröklését az 1804-as elsöprő erejű referendum erősítette meg, melyben persze a jogosultak kevesebb mint fele szavazott, de közel 100%-ban igennel, és azóta nem volt egyetlen hitelesnek elismerhető pillanata sem Franciaország történetének, amelyben a népakarat közvetlenül kinyilvánította volna magát. Sem nagybátyjának 1815-ös idegen hatalmak általi megdöntése, sem az 1830-as alkotmánychartát létrehozó kamara nem bírt ilyen felhatalmazással, és mivel Bonaparte számára a népakarat közvetlen, akár egyszeri megnyilvánulása – mint a nemzet osztatlan akarata, mely a nemzetet közvetlenül képviselő uralkodót kívánt – volt a politikai legitimáció egyetlen abszolút forrása, nem volt oka saját jogát a trónra megkérdőjelezni. Csak az alkalomra várt, hogy a népakarat visszaigazolhassa meggyőződését.

A republikánus burzsoázia tragédiája az volt, hogy kényszerképzete egybeesett Louis Bonaparte kényszerképzetével: az alkotmányozó nemzetgyűlés a népszuverenitás megtestesítőjének egy olyan pozícióját alkotta meg, melytől azt remélte, garantálja a bebetonozni kívánt alkotmányos és demokratikus rendet, a pozícióra pedig bejelentkezett az az ember, aki már akkor is a nemzeti egység inkarnációjának tekintette magát, amikor még 1836-ban Strasbourgban egy laktanyát próbált meg elfoglalni, hogy aztán két óra múlva már rács mögött legyen. Kevés alkalommal mondhatjuk ekkora bizonyossággal, hogy a megfelelő embert találták a megfelelő helyre! Bonaparte esetében persze enyhítő körülményként felírható, hogy a helyében bárki államcsínyt hajtott volna végre. Mi mást is tehetett volna? Köszönt volna le négy év után, kifizette volna a számlát és nyugdíjba vonult volna – az ember, aki abban a tudatban nevelkedett, hogy egy világraszóló birodalom száműzött uralkodója? Az elnöki tisztség megcélzása volt az egyetlen logikus módja, hogy a nevét övező nosztalgiát hittel vallott küldetésének megfelelő politikai tőkére konvertálja, majd a puccs volt pozíciójának egyetlen lehetséges pozitív továbbvitele. Marx így fogalmazott: „nem egy fej borította fel az alkotmányt, az magától borult fel egy kalappal érintkezve, igaz, az egy háromszögletű kalap volt.”

 ---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

A MAGYAR HARC

Köln, január. Miközben Itáliában már megkezdődik az első visszacsapás a tavaly nyári és őszi ellenforradalom ellen, a magyar rónákon most fejeződik be az utolsó elnyomó harc a közvetlenül a februári forradalomból eredő mozgalom ellen. Az új olasz mozgalom az 1849-es mozgalom előjátéka, a magyarok elleni háború az 1848-as mozgalom utójátéka. Valószínű, hogy ez az utójáték még a titokban készülődő új drámába is át fog húzódni.

Heroikus az utójáték is, akárcsak a 48-as forradalmi tragédia első, gyorsan pergő jelenetei, akárcsak Párizs és Bécs eleste, jólesően heroikus azok után a részint lanyha, részint kicsinyes közjátékok után, amelyek június és október között zajlottak le. 1848 utolsó felvonása a terrorizmuson keresztül megy át 1849 első felvonásába.

Az 1848-as forradalmi mozgalomban először,1793 óta először meri megtenni egy nép, amelyet körülzárt az ellenforradalmi túlerő, hogy a gyáva ellenforradalmi dühvel a forradalmi szenvedélyt, a a fehér terrorral a vörös terrort állítsa szembe. Hosszít idő óta először találkozunk egy valóban forradalmi jellemmel, egy olyan férfiúval, aki népe nevében fel meri venni az élethalálharc kesztyűjét, aki nemzete számára Danton és Carnot egy személyben, s ez a férfiú - Kossuth Lajos.

A túlerő iszonyatos. 4 millió magyar ellen egész Ausztria, 16 millió fanatizált szlávval az élen.

A tömeges felkelés, a nemzeti fegyvergyártás, az asszignáták, a gyors leszámolás mindenkivel, aki gátolja a forradalmi mozgalmat, a permanenciában levő forradalom, egyszóval a dicső 1793-as esztendő összes fő vonásai ismét fellelhetők a Kossuth által felfegyverzett, megszervezett, fellelkesített Magyarországon. Ez a forradalmi szervezet, amelynek úgyszólván 24 órán belül készen kell állnia, ha elbukni nem akar, ez hiányzott Bécsben, különben Windischgrátz sohasem hatolt volna be oda. Meglátjuk, hogy e forradalmi szervezet ellenére behatol-e Magyarországra.

Vegyük szemügyre közelebbről a harcot és a harcoló feleket.

Az osztrák monarchia abból a kísérletből jött létre, hogy Németországot ugyanolyan módon egyesítsék egyetlen monarchiává, ahogy azt Franciaországban a francia királyok XI. Lajosig végrehajtották. A kísérlet megfeneklett mind a németek, mind az osztrákok szánalmas provinciális korlátoltságán és a Habsburg-ház ennek megfelelő szatócsszellemén. Egész Németország helyett a Habsburgok csak azokat a délnémet tartományokat kapták meg, amelyek közvetlen harcban álltak egyes szláv törzsekkel, vagy amelyekben egy német feudális nemesség és egy német polgárság leigázott szláv törzsek fölött együttesen uralkodott. Mindkét esetben minden egyes tartomány németjeinek szükségük volt külső támogatásra. Ilyen támogatáshoz a szlávok elleni egyesülés által jutottak, ez az egyesülés pedig a kérdéses tartományoknak a Habsburg jogar alatti egyesítésével jött létre.

Így keletkezett Német-Ausztria. Elég bármely kézikönyvben elolvasnunk, hogy az osztrák monarchia hogyan jött létre, hogyan bomlott fel ismét és hogyan jött létre megint. - folyvást a szlávokkal való harcban -, hogy meglássuk, milyen helytálló ez a fejtegetés.

Német-Ausztriával határos Magyarország. Magyarországon a magyarok ugyanazt a harcot vívták, mint a németek Német-Ausztriában. Az Ausztriai Főhercegségben és Stájerországban a szláv barbárok között előretolt német ék kezet nyújtott a Lajta melletti, ugyancsak szláv barbárok között előretolt magyar éknek. Ahogy a német nemesség délen és északon, Csehországban, Morvaországban, Karintiában és Krajnában uralma alatt tartott és germanizált szláv törzseket, belesodorva őket ezzel az európai mozgalomba, ugyanúgy tartott uralma alatt a magyar nemesség ugyancsak szláv törzseket délen és északon, Horvátországban, Szlavóniában és a Kárpátok vidékén. Mindkettőjük érdekei azonosak, mindkettőjük ellenfelei természetes szövetségesek voltak. A magyarok és az ausztriai németek szövetsége szükségszerűség volt. Hogy ez a szövetség felbonthatatlanná váljék, ahhoz már csak egy nagy tény, egy mindkettőjük ellen irányuló hatalmas támadás hiányzott. Ez a tény bekövetkezett, amikor a törökök meghódították a bizánci birodalmat. A törökök Magyarországot, másodsorban pedig Bécset fenyegették, és Magyarország évszázadokra felbonthatatlanul odakerült a Habsburg-házhoz.

Ám mindkettőjük közös ellenfelei lassacskán meggyöngültek. A török birodalom tehetetlenné vált, és a szlávoknak már nem futotta erejükből hogy felkeljenek a magyarok és a németek ellen. Sőt, a szláv országokban uralkodó német és magyar nemesség egy része szláv nemzetiséget vett fel, s ezzel maguk a szláv nemzetek érdekeltté lettek annak a monarchiának a fenntartásában, amelynek inkább a nemességet kellett védelmeznie, éspedig a kifejlődő német és magyar polgársággal szemben. A nemzeti ellentétek eltűntek, és a Habsburg-ház más politikához folyamodott. Ugyanaz a Habsburg-ház, amely a német nyárspolgárság vállán kapaszkodott fel a német császári trónra, bármely más dinasztiánál határozottabban a feudális nemesség képviselőjévé lett a polgársággal szemben.

Ebben a szellemben vett részt Ausztria Lengyelország felosztásában. A galíciai nagy sztaroszták és vajdák, a Potockiak, Lubomirskiak meg Czartoryskiak elárulták Lengyelországot Ausztriának, és a leghűségesebb támaszaivá lettek a Habsburg-háznak, amely ennek fejében biztosította vagyonukat a köznemesség és a polgárság támadásaival szemben.

Ám a városok polgársága egyre nagyobb gazdagságra és befolyásra tett szert, és az iparral párhuzamosan előrehaladó mezőgazdaság megváltozott helyzetbe juttatta a parasztokat a földesurakkal szemben. A polgároknak és a parasztoknak a nemesség elleni mozgalma egyre fenyegetőbbé vált. S minthogy a parasztok mozgalma - a parasztok mindenütt a nemzeti és helyi korlátoltság hordozói lévén - szükségszerűen helyi és nemzeti, ezért vele egyidejűleg ismét fellángoltak a régi nemzeti harcok.

Így álltak a dolgok, áraikor Metternich megalkotta a maga mesterművét. A legesleghatalmasabb feudális bárók kivételével az egész nemességet megfosztotta minden befolyástól az államvezetésben. A burzsoáziát azzal fosztotta meg erejétől, hogy megnyerte magának a leghatalmasabb pénzbárókat - ezt meg is kellett tennie, a pénzügyek rákényszerítették. Így aztán a feudálisoknak és a pénzembereknek legfelső rétegére, valamint a bürokráciára és a hadseregre támaszkodva, összes vetélytársai közül ő érte el a legtökéletesebben az abszolút monarchia eszményét. Minden egyes nemzet polgárait és parasztjait ugyannak a nemzetnek a nemessége és minden más nemzetnek a parasztjai által, minden egyes nemzet nemességét pedig a tulajdon nemzete polgáraitól és parasztjaitól való félelem által tartotta féken. A különböző osztályérdekek, nemzeti korlátoltságok és helyi előítéletek, bármenyire bonyolultak voltak is, kölcsönösen tökéletesen sakkban tartották egymást, és Metternichnek, e vén zsiványnak teljesen szabad mozgást tettek lehetővé. Hogy mennyire vitte a népek egymás ellen uszításában, azt a galíciai mészárlások bizonyítják, ahol Metternich a parasztok érdekében indított lengyel demokratikus mozgalmat magukkal a vallásilag és nemzetileg fanatizált rutén parasztokkal fojtatta el?

Az 1848-as év Ausztriában először a legszörnyűbb zűrzavart keltette, mert egy pillanatra szabadon engedte mindezeket a különböző törzseket, amelyeket Metternich addig egymással igáztatott le. Németek, magyarok, cselek., lengyelek, morvák, szlovákok, horvátok, ruténok, románok, illírek, szerbek összeütközésbe kerültek egymással, miközben mindezeken a nemzeteken belül az egyes osztályok szintén harcban álltak egymással. De ez a zűrzavar hamarosan rendszereződött. A harcolók két nagy hadi táborra oszlottak; az egyik oldalon, a forradalom oldalán, a németek, a lengyelek és a magyarok; az ellenforradalom oldalán pedig a többiek, a lengyelek kivételével az összes szlávok, a románok meg az erdélyi szászok.

Honnan van ez a nemzetek szerinti elkülönülés, milyen tényeken alapul? Ez az elkülönülés megfelel a szóbanforgó törzsek egész eddigi történetének.

Ez mindezeknek a nagy és kis nemzeteknek az élete vagy halála feletti döntés kezdete.

Ezt bizonyítja Ausztria egész korábbi története mind a mai napig, és az 1848-as év is ezt igazolta. Ausztria összes nemzetei és nemzetecskéi között csak három van, amelyek a haladás hordozói voltak, amelyek aktívan belenyúltak a történelembe, amelyek még most is életképesek- a németek, a lengyelek, a magyarok. Ezért forradalmiak most.

Valamennyi többi nagy és kis törzsnek és népnek egyelőre az a rendeltetése, hogy letűnjön a forradalmi világviharban. Ezért ellenforradalmiak most. Ami a lengyeleket illeti, utalunk a frankfurti lengyel vitáról szóló cikkünkre.'

Forradalmi szellemük megfékezésére már Metternich a ruténokhoz fordult, egy olyan törzshöz, amely a lengyelektől a némiképp eltérő nyelvjárás és különösen a görög vallás folytán különbözik, s amely ősidők óta Lengyelországhoz tartozott, ám csak Metternichtől tudta meg, hogy a lengyelek az elnyomói. Mintha a régi Lengyelországban nem nyomták volna el magukat a lengyeleket éppen úgy, mint a ruténokat, mintha osztrák uralom alatt közös elnyomójuk nem Metternich lett volna!

Ennyit a lengyelekről meg a ruténokról, akik egyébként történelmüknél és földrajzi helyzetüknél fogva annyira különválnak a tulajdonképpeni Ausztriától, hogy mindenekelőtt őket kellett kiiktatnunk, hogy eligazodhassunk az egyéb népkavarodásban.

De előbb még jegyezzük meg azt, hogy a lengyelek nagy politikai áttekintését és igazi forradalmi érzékét árulja el, hogy most régi ellenségeikkel, a németekkel és a magyarokkal szövetségben a pánszláv ellenforradalom ellen lépnek fel. Egy olyan szláv nép, amelynek kedvesebb a szabadsága, mint a szlávsága, már csak ezzel is bebizonyítja életképességét, már ezzel is biztosítja jövőjét.

Most pedig térjünk rá a tulajdonképpeni Ausztriára.

Ausztria - az Elba felső völgye és a Közép-Duna vidéke a Szudétáktól és a Kárpátoktól délre - a korai középkorban kizárólag szlávok lakta föld. Ezek a szlávok nyelv és szokások tekintetében ugyanahhoz a törzshöz tartoztak, mint Törökország szlávjai, a szerbek, a bosnyákok, a bolgárok és a trákiai és makedóniai szlávok, vagyis a lengyelekkel és oroszokkal szemben délszlávnak nevezett törzshöz. E rokon szláv törzseken kívül a Fekete-tengertől a Cseh-erdőig és a Tiroli Alpokig húzódó roppant területet csak a Balkán déli részén lakták még itt-ott görögök, az Al-Duna vidékén pedig szétszórt, románul beszélő vlachok.

E közé a tömör szláv tömeg közé nyomultak be ékalakban nyugatról a németek, keletről a magyarok. A német elem meghódította Csehország nyugati felét, és a Duna mindkét oldalán egészen a Lajtán túlig hatolt előre. Az Ausztriai Főhercegség, Morvaország egy része, Stájerország legnagyobb része germanizáltatott és így elválasztotta a cseheket és a morvákat a karintiaiaktól és a krajnaiaktól. Erdélyt meg Közép-Magyarországot egészen a német határig szintén teljesen megtisztították a szlávoktól, és ezt a területet a magyarok foglalták el, akik itt elválasztották a szlovákokat és (északon) egyes rutén vidékeket a szerbektől, horvátoktól, szlavóniaiaktól, s mindezeket a népeket uralmuk alá hajtották. Végül a törökök, a bizánciak példájára, leigázták a Dunától és a Szávától délre élő szlávokat, és a délszlávok örökre eljátszották történelmi szerepüket.

A délszlávoknak az utolsó kísérlete, hogy önállóan belenyúljanak a történelembe, a huszita háború volt, egy cseh nemzeti parasztháború, amelyet vallási zászló alatt a német nemesség és a német császári főhatalom ellen vívtak. A kísérlet meghiúsult, és a csehek azóta szakadatlanul a német birodalom uszályába vannak bilincselve.

Legyőzőik ellenben, a németek meg a magyarok átvették a törtértelmi kezdeményezést a Duna-vidéken. A németek és különösen a magyarok nélkül a délszlávok eltörökösödtek volna, ahogy egy részük valóban eltörökösödött - sőt mohamedánokká lettek volna, ahogy a szláv bosnyákok még ma is azok. És ez olyan szolgálat, amelyet az ausztriai délszlávok még azzal sem fizetnek meg túl drágán, ha nemzetiségüket a némettel vagy a magyarral cserélik fel.

A XV. és XVI. századi török invázió a VIII. századi arab invázió második kiadása volt. Martell Károly győzelmét újra és újra kivívták Bécs falai alatt és a magyar rónákon. Mint annak idején Poitiers-nál, mint később a mongol betöréskor Wahlstattnál, itt megint az egész európai fejlődés forgott veszélyben. És amikor ennek megmentéséről volt szó, mit számíthatott néhány réges-régen széthullott, tehetetlenné vált nemzetiség, mint az ausztriai szlávok, akiket egy füst alatt ugyancsak megmentettek?

E külső helyzetnek felelt meg a belső is. Az előrehajtó osztály, a mozgás hordozója, a polgárság, mindenütt német vagy magyar volt. A szlávoly nehezen, a délszlávok pedig csak egészen szórványosan tudtak szert tenni nemzeti polgárságra. És a polgársággal együtt az ipari hatalom, a tőke is német, ill. magyar volt, német műveltség fejlődött ki, a szlávok intellektuálisan is a németek fennhatósága alá kerültek, még Horvátországban is. Ugyanez történt, csak később és ezért kisebb mértékben Magyarországon, ahol a magyaroly a németekkel együtt vették át az intellektuális és kereskedelmi vezetést. A magyarországi németek azonban, jóllehet a német nyelvet megtartották, érzület, jellem és szokások tekintetében igazi magyarokká lettek. Csak az újonnan behozott paraszt-telepesek, a zsidók és az erdélyi szászok alkotnak kivételt és ragaszkodnak mereven egy abszurd nemzetiség megtartásához egy idegen ország kellős közepén.

És ha a magyarok a civilizációban némileg elmaradtak is a német-osztrákok mögött, ezt politikai tevékenységükkel a legutóbbi időben ragyogóan pótolták. 1830 és 1848 között egymagában Magyarországon több politikai élet volt, mint egész Németországban, a régi magyar berendezkedés feudális formáit jobban kiaknázták a demokrácia érdekében, mint a németek a délnémet alkotmányok modern formáit. És ki állott itt a mozgalom élén? A magyarok. Ki támogatta az osztrák reakciót? A horvátok és a szlavóniaiak.

Ezzel a magyar mozgalommal szemben, valamint az újjáéledő németországi politikai mozgalommal szemben alapítottak az ausztriai szlávok egy Sonderbundot: a pánszlávizmust.

A pánszlávizmus nem Oroszországban vagy Lengyelországban keletkezett, hanem Prágában meg Zágrábban. A pánszlávizmus Ausztria és másodsorban Törökország összes kis szláv nemzeteinek és nemzetecskéinek a szövetsége az ausztriai németek, a magyarok és esetleg a törökök elleni harcra. A törökök csak esetlegesen jönnek számba, és mint szintén egészen lesüllyedt nemzet, egészen el is hanyagolhatók. A pánszlávizmus, alaptendenciáját tekintve, Ausztria forradalmi elemei ellen irányul, és ezért eleve reakciós.

A pánszlávizmus ezt a reakciós tendenciát nyomban kettős árulással bizonyította be: feláldozta az egyetlen szláv nemzetet, amely mostanáig forradalmi módon lépett fel, a lengyeleket, a maga kicsinyes nemzeti korlátoltságainak, önmagát és Lengyelországot pedig eladta az orosz cárnak.

A pánszlávizmus közvetlen célja egy szláv birodalom létrehozása az Érchegységtől és a Kárpátoktól le a Fekete-, az Égei- és az Adriai-tengerig orosz fennhatóság alatt, olyan birodalomé, amely a német, olasz, magyar, román, török, görög és albán nyelven kívül még vagy egy tucat szláv nyelvet és fő nyelvjárást foglalna magába. Mindez nem azon elemek által összetartva, amelyek eddig Ausztriát összetartották és fejlesztették, hanem a szlávság mint elvont tulajdonság és az úgynevezett szláv nyelv által, amely csakugyan közös a lakosság többségénél. De hol létezik ez a szlávság másutt, mint néhány ideológus fejében, hol létezik a „szláv nyelv” másutt, mint Palacky, Gaj és társai urak képzeletében és megközelítőleg az orosz egyház ószláv litániájában, amelyet már egyetlen szláv sem ért meg? A valóságban mindezek a népek a civilizáció legkülönbözőbb szintjén állnak, kezdve Csehországnak (a németek által) meglehetősen magas fokra fejlesztett modern iparától és műveltségétől egészen a horvátok és bolgárok szinte nomád barbárságáig, s a valóságban ezért mindezeknek a nemzeteknek a legellentétesebb érdekeik vannak. A valóságban e tíz-tizenkét nemzet szláv nyelve mindmegannyi többnyire egymás számára érthetetlen nyelvjárásból áll, amelyek még különböző fő törzsekre (cseh, illír, szerb, bolgár) is visszavezethetők, s amelyek mindenféle irodalom teljes elhanyagolása és e népek többségének nyersesége miatt puszta tájszólássá váltak, s irodalmi nyelvként kevés kivétellel minidig egy idegen nem-szláv nyelv állt fölöttük. A pánszláv egység tehát vagy puszta ábránd, vagy pedig - az orosz kancsuka.

És mely nemzetek álljanak e nagy szláv birodalom élére? Éppen ugyanazok, amelyek ezer esztendő óta szét vannak szóródva, szét vannak forgácsolódva, amelyekre más, nem-szláv népek erőltették rá élet- és fejlődésképes elemek befogadását, amelyeket nem-szláv népek győzelmes fegyverei mentettek meg a török barbárságban való alámerüléstől, kicsiny, mindenütt egymástól elválasztott, tehetetlen, nemzeti erejüktől megfosztott, néhány ezertől nem egészen két millió főig terjedő törzsek! Úgy legyöngültek, hogy például az a törzs, amely a középkorban a legerősebb és legfélelmetesebb volt, a bolgárok, most Törökországban már csak szelídségükről meg vajszívűségükről ismeretesek és azt tartják dicsőségüknek, hogy magukat dobr hrisztijaninnak, jó kereszténynek nevezik! Hol van egyetlenegy is ezekből a törzsekből, a cseheket és a szerbeket sem kivéve, amelynek a népben élő és a legapróbb lokális harcokon túlmenő nemzeti történelmi hagyománya lenne?

A pánszlávizmus ideje a VIII. és IX. században volt, amikor a délszlávok még egész Magyarországot és Ausztriát birtokolták és Bizáncot fenyegették. Ha akkor nem tudtak a német és magyar inváziónak ellenállni, ha nem tudták függetlenségüket elnyerni és tartós birodalmat alakítani, még akkor sem, amikor mindkét ellenségük, a magyarok és németek egymást marcangolták, hogyan akarják ezt most, ezeréves leigázás és elnemzetietlenedés után?

Nincs olyan ország Európában, amelynek ne lennének valamelyik zugában egy vagy több nép romjai, egy korábbi lakosság-maradványai, háttérbe szorítva és leigázva attól a nemzettől, amely később a történelmi fejlődés hordozójává lett. Ezek a népmorzsák, egy a történelem menetétől, mint Hegel mondja, könyörtelenül eltiport nemzet maradékai, mindenkor az ellenforradalom fanatikus hordozóivá lesznek, és teljes kiirtásukig vagy elnemzetietlenedésükig azok is maradnak, ahogy egyáltalában már egész létezésük tiltakozás egy nagy történelmi forradalom ellen.

Ilyenek Skóciában a gaelok, 1640 és 1745 között a Stuartok támaszai.

Ilyenek Franciaországban a bretonok, 1792 és 1800 között a Bourbonok támaszai.

Ilyenek Spanyolországban a baszkok, Don Carlos támaszai.

Ilyenek Ausztriában a pánszlávista délszlávok, akik nem egyebek, mint egy felette zavaros ezeréves fejlődésből kikerült népmorzsa. Hogy ez a szintén felette zavaros népmorzsa a maga üdvét csakis az egész európai mozgalom visszafelé fordulásában látja, mert annak az ő számára nem nyugatról kelet felé, hanem keletről nyugat felé kellene haladnia, hogy az ő számára a felszabadító fegyver, az egység köteléke az orosz kancsuka - ez a világ legtermészetesebb dolga.

A délszlávok reakciós jellege tehát már 1848 előtt világosan megnyilvánult. Az 1848-as év ezt nyíltan napfényre hozta.

Amikor a februári vihar kitört, ki csinálta az osztrák forradalmat? Bécs vagy Prága? Buda-Pest vagy Zágráb? A németek meg a magyarok vagy a szlávok? Igaz: a műveltebb délszlávok között létezett egy kicsiny demokrata párt, amely nemzetiségét nem akarta ugyan feladni, de mégis a szabadság rendelkezésére akarta bocsátani. Ezt az illúziót, amelynek nyugat-európai demokraták között is sikerült rokonszenvet keltenie, olyan rokonszenvet, mely teljesen jogos volt, ameddig a szláv demokraták részt vettek a közös ellenség elleni harcban - ezt az illúziót szertefoszlatta Prága ágyúzása. Ettől az eseménytől kezdve az összes délszláv törzsek, a horvátok példájára, az osztrák reakció szolgálatába szegődtek. A délszláv mozgalomnak azok a vezetői, akik még továbbra is a nemzetek egyenjogúságáról, demokratikus Ausztriáról stb. fecsegtek, vagy együgyű képzelgők, mint például sok újságíró, vagy pedig gazemberek, mint Jellachich. Demokratikus fogadkozásaik semmivel sem jelentenek többet, mint a hivatalos osztrák ellenforradalom demokratikus fogadkozásai. Elég az hozzá, a gyakorlatban a délszláv nemzetiség helyreállítása azzal kezdődik, hogy a legbrutálisabban tombolnak az osztrák és a magyar forradalom ellen, hogy megteszik az első nagy szívességet az orosz cárnak.

Az osztrák kamarilla a főnemességen, a bürokrácián és a szoldateszkán kívül csakis a szlávoknál talált támogatásra. A szlávok döntötték el Itália bukását, a szlávok ostromolták meg Bécset, a szlávok azok, akik most a magyarokra mindenfelől rázúdulnak. Élükön szóvivőként a csehek Palacky vezetésével, kardforgatóként a horvátok Jellachich vezetésével.

Ez a hála azért, hogy a német demokratikus sajtó júniusban mindenütt a cseh demokratákkal rokonszenvezett, amikor Windischgrátz kartáccsal verte le őket, ugyanaz a Windischgrátz, aki most a hősük.

Összegezzük:

Ausztriában, Lengyelországot és Itáliát kivéve, az 1848-as évben, mint már ezer esztendő óta, a németek és a magyarok vették át a történelmi kezdeményezést. Ők képviselik a forradalmat.

A délszlávok, akiket ezer esztendő óta a németek meg a magyarok vettek az uszályukba, 1848-ban csak azért keltek fel nemzeti önállóságuk létrehozásáért, hogy ezzel egyúttal a német magyar forradalmat elnyomják. Ők képviselik az ellenforradalmat. Hozzájuk csatlakozott két ugyancsak régóta lehanyatlott, minden történelmi tetterő nélküli nemzet: az erdélyi szászok és az erdélyi románok.

A Habsburg-ház, amely hatalmát azzal alapította meg, hogy egyesítette a németeket és a magyarokat a délszlávok elleni harcban, most létezésének utolsó pillanatait azzal tengeti tovább, hogy egyesíti a délszlávokat a németek és a magyarok elleni harcban.

Ez a kérdés politikai oldala. Lássuk most a katonait.

A kizárólagosan magyarlakta terület egész Magyarországnak és Erdélynek még egyharmadát sem teszi ki. Pozsonytól kezdve a Dunától és a Tiszától északra, egészen a Kárpátok gerincéig több millió szlovák és bizonyos számú rutén lakik. Délen, a Száva, a Duna és a Dráva között horvátok meg szlavóniaiak laknak; ettől keletre, a Duna mentén több mint fél milliós szerb település van. Ezt a két szláv övezetet az erdélyi románok és szászok kapcsolják össze.

A magyarok tehát három oldalról természetes ellenségekkel vannak körülvéve. A szlovákok, akiknek birtokukban vannak a hegyszorosok, a gerillaháborúkra kiválóan alkalmas tájaikkal veszélyes ellenfelek lennének, ha kevésbé közönyösek volnának.

Így azonban a magyaroknak észak felől csupán a Galíciából és Morvaországból betört hadseregek támadásainak kell ellenállniok. Keleten viszont tömegesen keltek fel a románok meg a szászok és az ottani osztrák hadtesthez csatlakoztak. Helyzetük kiváló, részben a vidék hegyes természete miatt, részben azért, mert a legtöbb város és erődítmény az ő birtokokban van.

Végül délen a német telepesektől, románoktól és ugyancsak egy osztrák hadtesttől támogatott bánáti szerbeket a hatalmas Alibunári-láp fedezi, és szinte megtámadhatatlanok.

A horvátokat a Dráva meg a Duna fedezi, s minthogy nekik egy erős osztrák sereg minden segédeszközzel a rendelkezésükre áll, már október előtt magyar területre nyomultak előre, és most könnyűszerrel tartják védelmi vonalukat a Dráva alsó folyásánál.

Legvégül pedig, a negyedik oldalról, Ausztria felől, most Windischgrátz és Jellachich zárt oszlopban nyomulnak előre. A magyarok minden oldalról körül vannak zárva, roppant túlerőtől vannak körülzárva.

E harc a Franciaország ellen 1793-ban folytatott harcra emlékeztet. Csupán azzal a különbséggel, hogy a magyarok gyéren lakott és csak félig-meddig civilizált országának korántsem állnak rendelkezésére azok a segédeszközök, mint akkoriban a francia köztársaságnak.

A Magyarországon gyártott fegyvernek és lőszernek szükségképpen igen rossz minőségűnek kell lennie; különösen az ágyúk gyártása nem valósítható meg gyorsan. Az ország megközelítőleg sem akkora, mint Franciaország, és ezért minden talpalatnyi elvesztett föld sokkal nagyobb veszteség. A magyaroknak nem marad egyebük, mint forradalmi lelkesedésük, vitézségük és az az erélyes, gyors szervezés, amelyet Kossuth biztosíthatott nekik.

De azért Ausztria még nem győzött. „Habár az ellenséges seregek [. . . ] meg fogják kísérteni áttörni a Lajtánál, ha ott meg nem győzzük, meggyőzzük Győrnél, ha itt nem, [. . .] Pestnél vagy a Tiszánál, [. . .] de végre megverjük.”

Így mondta Kossuth, és ő minden tőle telhetőt megtesz, hogy megtartsa szavát.

Magának Buda-Pestnek az elestével is megmarad még a magyaroknak a nagy magyar alföld, egy olyan terület, amely mintha lovasgerilla-háborúra lenne teremtve, és amely a mocsarak között számos szinte bevehetetlen pontot kínál, ahol a magyarok befészkelhetik magukat. És a magyarokban, akik csaknem mind lovasok, megvannak mindazok a tulajdonságok, amelyek ennek a háborúnak a viseléséhez kellenek. Ha a császári sereg bemerészkedik erre a puszta vidékre, ahol egész ellátását Galíciából vagy Ausztriából kell hozatnia, mert ott semmit, de semmit nem talál, akkor nem lehet tudni, hogyan tartaná magát. Zárt csapattestekben semmire sem megy, ha pedig mozgóalakulatokra bomlik, el van veszve. Nehézsége menthetetlenül a gyors magyar lovasalakulatok kezére juttatná, sőt, ha valahol győzne, még az üldözésre sem lenne lehetősége; a szétugrasztott császáriak mindegyike pedig mindegyik parasztban, mindegyik pásztorban halálos ellenségére találna. A háború ezeken a pusztákon az algériai háborúhoz hasonlít, s a nehézkes osztrák hadseregnek évek kellenének, hogy befejezze. És a magyarok, ha csupán néhány hónapig tartják magukat, meg vannak mentve.

A magyarok ügye korántsem áll olyan rosszul, ahogy azt a fizetett fekete-sárga lelkesedés el szeretné hitetni. Még nincsenek legyőzve. De ha elbuknak, dicsőségesen buknak el mint az 1848-as forradalom utolsó hősei, és csak rövid időre. Akkor a szláv ellenforradalom a maga egész barbárságával egy pillanatra elárasztja az osztrák monarchiát, és a kamarilla meg fogja látni, hogy miféle szövetségesei vannak. Ám a francia proletariátus első győztes felkelésekor, amelyet Louis Napoléon erőnek erejével igyekszik felidézni, szabaddá lesznek az ausztriai németek és magyarok, s véres bosszút állnak a szláv barbárokon. Az az általános háború, amely akkor fog kitörni, szétrobbantja majd ezt a szláv Sonderbundot és úgy megsemmisíti mindezeket a csökönyös kis nációkat, hogy a nevük sem marad fenn.

A következő világháború nemcsak reakciós osztályokat és dinasztiákat, hanem egész reakciós népeket fog eltüntetni a föld színéről. És ez is haladás.

1849. január 8. körül.

(Marx és Engels Művei. 6. köt. 1962. 157-167. old.)