Rosa Luxemburg fogságának éveiben sok művet írt. Ezek közül egyik legismertebb, sokak által nagyra tartott művét Az Orosz Forradalmat. Tudnunk kell, hogy ez egy antileninista mű.
Luxemburg a mű elején kifejti a német szociáldemokrácia opportunizmusát, árulását, és azt ahogyan hülyítették a proletariátust és a „nyugatot”. Porhintés. Árulás. Miegyéb. Mindez egyenesen következett a Bernsteini revizionizmusból, amely a forradalmi érzületeket elvetette. A Kautsky vezette német szociáldemokraták szemrebbenés nélkül szavazták meg az imperialista háborút Oroszország ellen, mondván, ez a szociáldemokrácia érdeke. Ezzel megtörtént a munkásmozgalomban az első szkizma, ami nem jelentéktelenebb az 1054-es keresztyén egyházszakadásnál.
Noha a mű maga antileninista, Luxemburg maga elismeri a sikereket, amelyeket az orosz munkásmozgalom véghezvitt. Párhuzamot von az angol diggerek, a francia jakobinusok, és a bolsevikok között. Elismeri Lenin, Trockij és elvtársaik hősies harcát a munkásmozgalom oldalán. Tudja hogy a történelemben a forradalmi „arany középút”, a „mérsékelt demokrácia”mindig elbukott, elsöpörte a forradalmi hevület és a radikalizmus. Aki gyenge erőivel azon munkálkodik, hogy a polgári demokráciánál megálljon a forradalom, az jobb esetben téved, rosszabb esetben kollaborál a burzsoáziával – állítja Luxemburg.

A mű a továbbiakban 3 fontos részre tagolódik:

A. Luxemburg kifejti a forradalmi fejlődést, az előrelépést a jakobinusokhoz képest. Ami a jakobinusoknak több tíz évbe tellett volna, azt Leninék megvalósították pár hónap leforgása alatt. A proletariátusnak és a parasztságnak, tehát magának a forradalomnak három fő követelése volt: a földosztás, a demokrácia és a háború azonnali befejezése. A kadétok, azaz burzsoá liberálisok látták, hogy a forradalom milyen elemi erővel törte át a gátakat és valósult meg a demokrácia. Ők és még sokan mások, megálltak volna a polgári demokráciánál. A forradalom egyre csak radikalizálódott, mert minden forradalom radikalizálódik, különben az ellenforradalom martaléka lesz, és időtlen időkre visszaveti a hitet, hogy lehet egy igazságos, egyenlőségen alapuló társadalomban élni. A kadétok nem akartak szocialista forradalmat, s ennek megfelelően ellenforradalomba lendültek át, ahogy az várható volt. Az orosz szociáldemokraták jobbszárnya, a mensevikek, lepaktáltak volna a liberálisokkal, hogy konzerválják a helyzetet. A bolsevikok látva ezt, a forradalom eszkalálásának céljával hirdették meg programjukat: „Minden hatalmat a proletariátusnak és a parasztságnak”. Ez volt a jelszavuk. Kautskyék Németországból a parlamenti kreténizmus dogmájának embereiként magyarázgatták a „néptöbbség” elvét. Hogy a többség vezet el a forradalmi taktikához. Ezt a vakondbölcsességet állította az orosz forradalom és a bolsevikok a feje tetejére. Nem a többségen át vezet az út a forradalmi taktikához, hanem a forradalmi taktika „hozza el” a többséget. A bolsevikok a forradalmi pillanat tört része alatt kerültek megvetett, bujdosó, „illegális” kisebbségből a helyzet kikezdhetetlen magaslatára. A bolsevikok a hatalom megragadásának céljaként megfogalmazták az akkor legvégletesebbnek számító programot, a tőkés demokrácián bőven túlmutató proletárdiktatúrát.” Amit egy párt történelmi órákban bátorságban, tetterőben, forradalmi éleslátásban és következetességben felmutathat, azt Lenin, Trockij és elv­társaik bőven teljesítették. A bolsevikok képviselték mindazt a forradalmi becsületet és akcióképességet, ami a nyugati szociáldemokráciából hiányzott. Októberi felkelésük nemcsak az orosz forradalom tényleges megmen­tése, hanem a nemzetközi szocializmus becsületének helyreállítása is volt.” – írja Luxemburg zárva a 2. részt.

B. „ A bolsevikok az angol egyenlősítők és a francia jakobinusok történelmi örökösei. A konkrét feladat azonban, ami a hatalom megragadása után az orosz forradalomban osztályrészükül jutott, összehasonlíthatatlanul nehezebb volt, mint történelmi elődeiké. (…) A föld közvetlen, azonnali, parasztok által történő kisajátí­tásának és felosztásának jelszava bizonyára a legrövidebb, legegyszerűbb, legtömörebb formula volt arra, hogy két dolgot elérjenek: szétzúzzák a nagybirtokrendszert és a parasztokat azonnal a forradalmi kormányhoz fűzzék. A proletár-szocialista kormány megerősítését szolgáló politikai in­tézkedésként ez kitűnő taktika volt. Ez az intézkedés azonban kétélűnek bizonyult: fonákja az volt, hogy a föld közvetlen paraszti birtokbavételének semmi köze a szocialista gazdálkodáshoz.

C. Luxemburg a közepébe vág, és a forradalom egyik kulcskérdésének boncolgatásával kezdi a 3.részt. Ez nem más mint a földkérdés, amely magában foglalja az egyenlősítést. A szocialista átalakulás egyik fő feltétele a föld állami tulajdonba való vétele, az ipar totális központosítása, a nagy- és középbirtokok államosítása. A kisbirtokokat tehát nem kell államosítani, mert a kisparaszti réteg hajlandó egyből beadni a közösbe a földjét, annak reményében, hogy egyenlően részesül az elosztott földből. A bolsevikok kiadott parancsa, a föld paraszti birtokba vétele ellenkező hatást váltott ki, mert köze nincs a szocialista rendszerhez. Luxemburg ugyanakkor a radikális gazdasági reform elmaradását nem veti a bolsevikok szemére. „Menjetek és foglaljátok el a földeket!”- volt a jelszó. Ennek hatására kezdődött meg a nagybirtok rendszer paraszti földbirtokká való kaotikus átkonvertálása. Luxemburg szemére veti a bolsevikoknak, hogy később nem foganatosítottak olyan programokat, amik a szocializmus irányába mozdították volna az országot. „Lenin beszélt az iparban szükséges centralizációról, a bankok, a kereskedelem és az ipar államosításáról. Miért nem a földek államosításáról? Itt, éppen ellenkezőleg, decentralizáció valósult meg és a magántulajdon vált meghatározóvá.

Lenin agrárprogramja a forradalom előtt más volt. A fenti jelszót a sokat támadott eszerektől vették át, vagy helyesebben: a parasztság spontán mozgalmától.”- írja.

Luxemburg kritizálta, meglátásom szerint jogtalanul, a nemzetek önrendelkezési jogának gondolatát, mert kispolgári frázisnak tartotta. A lengyel függetlenségi törekvések kapcsán már polemizált korábban Leninnel. Luxemburg szerint a lengyel nacionalisták kispolgáriak voltak, Lenin ugyanakkor meglátta bennük a forradalmi jelleget. Luxemburg álláspontja szerint a nemzeti önrendelkezés az inkompatibilis az internacionalista gondolattal és a szocializmussal. Luxemburg szemére veti a bolsevikoknak, hogy megvetik az Alkotmányozó nemzetgyűlést, a nép „demokratikus” jogait, de kardoskodnak a nemzeti önrendelkezés mellett. Luxemburg a bolsevikokat okolta azért, hogy a különféle nemzetiségek körében a reakció megerősödött.

D. Luxemburg a negyedik részben kemény elemzés alá veszi a bolsevikok politikáját (már amennyire egy börtönből keményen lehet elemezni).

Három fő kérdés mentén kritizálja a bolsevizmus gyakorlati megvalósítását: 

1. Alkotmányozó nemzetgyűlés
2. Általános választójog
3. Sajtó-, vélemény – és szólásszabadság

Alkotmányozó nemzetgyűlés: Luxemburg hibáztatja Lenint és Trockijt hogy feloszlatták az alkotmányozó nemzetgyűlést ahelyett hogy az új fejlődő Oroszországban egy új gyűlést írtak volna ki. Szerinte amit ők véghezvittek az a demokrácia elnyomása volt a proletariátus körében, ami zsákutca. A történelmi tapasztalatok ugyanis mást mutatnak. Idézem: „Mennyire ellentmond ennek minden történelmi tapasztalat! E tapasztalatok, éppen fordítva, azt mutatják, hogy a néphangulat eleven áramlata állandóan elsodorja a képviseleti testületeket, behatol azokba, kormányozza őket. Hogyan eshetne meg különben, hogy időnként minden polgári parlamentben megérjük a népképviselők legmulatságosabb pálfordulásait, akik egy „új szellemtől” hirtelen feltámadva, egészen váratlan hangokat hallatnak, hogy a legösszeaszottabb múmiák időnként fiatalnak tűnnek és a Scheidemann-féle törpék egyszerre forradalmi hangokra lelnek kebelükben – amikor a gyárak, a műhelyek és az utca hallatja hangját.”

Általános választójog: Luxemburg számára nem világos, hogy a bolsevikoknak mi szüksége volt általános választójogra, ha elutasították a választások útján történő népképviseletet. Számomra is furcsa, hogy az ezen jogon alapuló népképviseleti választásról semmit se hallani. Mindenesetre a módszer az kiváló, hiszen ezen választójog az átmeneti időszakra van méretezve. A választójog csak olyan emberekre vonatkozik, akik hajlandók dolgozni. Viszont Luxemburg rávilágít, hogy ezen helyzetben, ilyen gazdasági helyzetű országban meg lehet-e lépni ezt. „Vonatkozik-e ez a jelenlegi Oroszországra? A hirtelen nehézségek közepette, amelyekkel a világpiactól elzárt, a legfontosabb energiaforrásaitól elvágott Szovjet-Oroszországnak meg kell küzdenie, a gazdasági élet borzalmas, általános ziláltságában, a termelési viszonyok forradalmi változásának idején – amely a tulajdonviszonyoknak a mezőgazdaságban, továbbá az iparban és a kereskedelemben végbement átalakulásának következménye – kézenfekvő, hogy számtalan egzisztencia igen hamar gyökértelenné válik és letér eredeti pályájáról, anélkül, hogy a gazdasági mechanizmusban bármiféle objektív lehetőséget talált volna munkaerejének hasznosítására. Ez nemcsak a kapitalista és nagybirtokos osztályokra vonatkozik, hanem az alsó-középosztálybeliek széles rétegére és magára a munkásosztályra is, bár tény, hogy az ipar összezsugorodása a városi proletárok tömeges vidékre özönlését idézte elő, akik a mezőgazdaságban kerestek menedéket. Ilyen körülmények között olyan politikai választójog, amely az általános munkakényszert teszi gazdasági előfeltétellé, egészen értelmetlen rendszabály. Ez az intézkedés, szándéka szerint, egyedül a kizsákmányolókat fosztja meg politikai jogaiktól. Mialatt a produktív munkaerő tömegméretekben válik gyökértelenné, a szovjet kormány arra kényszerül, hogy a nemzeti ipart úgymond bérletbe adja át a korábbi kapitalista magántulajdonosoknak. Ehhez hasonlóan, a szovjet kormány 1918-ban kénytelen volt a polgári fogyasztási szövetkezetekkel is kompromisszumot kötni.” – írja Luxemburg.

Sajtó-, vélemény- és szólásszabadság: A bolsevikok betiltották ezeket a politikai szabadságjogokat, mert úgy érezték, hogy ha ezek legálisan működhetnek akkor veszélybe kerül a forradalom. Luxemburg ebben a művében ugyan még kritizálja ezt a cselekedetét a bolsevik pártnak, ugyanakkor később ő maga is elismerte, hogy szükséges volt. „Hála az államhatalomért folytatott nyílt és közvetlen harcnak (...) a dolgozó tömegek politikai tapasztalatok egész sorát gyűjtötték rövid idő alatt, és fejlődésük során gyorsan emelkednek egyik fokról a másikra.”-írja Trockij. Luxemburg szerint pont ez a cáfolata annak, hogy a munkástömegek jogait nem kellett volna korlátozni, mert így a fejlődésük az átmeneti időszakban nem állt volna meg. Ellenkező esetben el kellett volna ismerni, hogy a munkásosztály a fejlettség legmagasabb fokára eljutott és ezért okafogyottá váltak a fent említett demokratikus jogok.

 „A szocialista intézkedéseket azonnal, a legenergikusabb, leghajthatatlanabb, legkíméletlenebb módon lehet és kell foganatosítani, tehát diktatú­rát kell és lehet gyakorolni, de az osztály diktatúráját, nem egy pártét vagy klikkét, az osztály diktatúráját, azaz a legszélesebb nyilvánosságban, a néptömegek legtevékenyebb, nem korlátozott részvételével, korlátlan demokráciában. „Mint marxisták soha nem voltunk a formális demokrácia bálványimádói” – írja Trockij. Bizony, soha nem voltunk a formális demokrácia bálványimádói! Nem voltunk soha a szocializmus vagy a marxizmus bálványimádói sem. Ebből vajon az következik, hogy a szocializ­must, a marxizmust, ha kényelmetlenné válik számunkra, Cunow-Lensch-Parvus módra a lomtárba hajíthatjuk? Trockij és Lenin ennek a kérdésnek élő tagadásai.”- írja Luxemburg arra reagálva hogy Oroszország környezetében elkezdődött a züllés és a reakciós elemek erősödése. A lumpen elemeket felhasználva tört előre az ellenforradalmi reakció (lásd a kelet-poroszországi kozák fosztogatásokat).

Luxemburg szerint ami Oroszországban zajlik az kölcsönhatások láncolata. A német imperialista törekvések és a német szociáldemokrácia totális csődje, az oroszokkal szemben a fél világ hadereje és a fehér ellenforradalmárok állnak.

Luxemburg elismerte hogy egyedül a bolsevikok voltak vakmerőek, bevállalósak és megcsinálták a lehetetlent. Ennek megfelelően mindenhol a „bolsevizmusé” a jövő, mert ez az egyetlen gyakorlat, ami forradalmi szocialista és nem tesze-tosza.

„A bolsevikok bizonyára követtek el különböző hibákat politikájukban, és követnek el talán még most is – de nevezzenek meg akár egy olyan forradalmat, amelyben egyetlen hibát sem követtek el! A hibátlan forradalmi politika feltételezése, ráadásul egy olyan tökéletesen példa nélküli szituációban, nos, ez olyan ízetlen dolog, amely csak egy német iskolamesterhez volna méltó[...] A bolsevikok hibáiért a felelősség végső soron a nemzetközi proletariátust terheli, mindenekelőtt a német szociáldemokrácia példátlanul megrögzött aljasságát, egy olyan pártét, amely békeidőben a világ proletariátusának élén látszott menetelni, az egész világ kioktatását és vezetését magának követelte, saját országában legalább 10 millió tagot számlált, férfiakat és nőket egyaránt, és most 4 év óta már, akárcsak a megvásárolt középkori zsoldosok, az uralkodó osztályok parancsára a szocializmust naponta huszonnégyszer keresztre feszíti.” – írja Rosa Luxemburg egyik utolsó írásának, az Az Orosz Tragédiának lapjain.

---

Szeretnél hozzáférni a tárgyalt könyvhöz? Csatlakoznál az olvasói körünkhöz?
Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!