A MAGYAR HARC

Köln, január. Miközben Itáliában már megkezdődik az első visszacsapás a tavaly nyári és őszi ellenforradalom ellen, a magyar rónákon most fejeződik be az utolsó elnyomó harc a közvetlenül a februári forradalomból eredő mozgalom ellen. Az új olasz mozgalom az 1849-es mozgalom előjátéka, a magyarok elleni háború az 1848-as mozgalom utójátéka. Valószínű, hogy ez az utójáték még a titokban készülődő új drámába is át fog húzódni.

Heroikus az utójáték is, akárcsak a 48-as forradalmi tragédia első, gyorsan pergő jelenetei, akárcsak Párizs és Bécs eleste, jólesően heroikus azok után a részint lanyha, részint kicsinyes közjátékok után, amelyek június és október között zajlottak le. 1848 utolsó felvonása a terrorizmuson keresztül megy át 1849 első felvonásába.

Az 1848-as forradalmi mozgalomban először,1793 óta először meri megtenni egy nép, amelyet körülzárt az ellenforradalmi túlerő, hogy a gyáva ellenforradalmi dühvel a forradalmi szenvedélyt, a a fehér terrorral a vörös terrort állítsa szembe. Hosszít idő óta először találkozunk egy valóban forradalmi jellemmel, egy olyan férfiúval, aki népe nevében fel meri venni az élethalálharc kesztyűjét, aki nemzete számára Danton és Carnot egy személyben, s ez a férfiú - Kossuth Lajos.

A túlerő iszonyatos. 4 millió magyar ellen egész Ausztria, 16 millió fanatizált szlávval az élen.

A tömeges felkelés, a nemzeti fegyvergyártás, az asszignáták, a gyors leszámolás mindenkivel, aki gátolja a forradalmi mozgalmat, a permanenciában levő forradalom, egyszóval a dicső 1793-as esztendő összes fő vonásai ismét fellelhetők a Kossuth által felfegyverzett, megszervezett, fellelkesített Magyarországon. Ez a forradalmi szervezet, amelynek úgyszólván 24 órán belül készen kell állnia, ha elbukni nem akar, ez hiányzott Bécsben, különben Windischgrátz sohasem hatolt volna be oda. Meglátjuk, hogy e forradalmi szervezet ellenére behatol-e Magyarországra.

Vegyük szemügyre közelebbről a harcot és a harcoló feleket.

Az osztrák monarchia abból a kísérletből jött létre, hogy Németországot ugyanolyan módon egyesítsék egyetlen monarchiává, ahogy azt Franciaországban a francia királyok XI. Lajosig végrehajtották. A kísérlet megfeneklett mind a németek, mind az osztrákok szánalmas provinciális korlátoltságán és a Habsburg-ház ennek megfelelő szatócsszellemén. Egész Németország helyett a Habsburgok csak azokat a délnémet tartományokat kapták meg, amelyek közvetlen harcban álltak egyes szláv törzsekkel, vagy amelyekben egy német feudális nemesség és egy német polgárság leigázott szláv törzsek fölött együttesen uralkodott. Mindkét esetben minden egyes tartomány németjeinek szükségük volt külső támogatásra. Ilyen támogatáshoz a szlávok elleni egyesülés által jutottak, ez az egyesülés pedig a kérdéses tartományoknak a Habsburg jogar alatti egyesítésével jött létre.

Így keletkezett Német-Ausztria. Elég bármely kézikönyvben elolvasnunk, hogy az osztrák monarchia hogyan jött létre, hogyan bomlott fel ismét és hogyan jött létre megint. - folyvást a szlávokkal való harcban -, hogy meglássuk, milyen helytálló ez a fejtegetés.

Német-Ausztriával határos Magyarország. Magyarországon a magyarok ugyanazt a harcot vívták, mint a németek Német-Ausztriában. Az Ausztriai Főhercegségben és Stájerországban a szláv barbárok között előretolt német ék kezet nyújtott a Lajta melletti, ugyancsak szláv barbárok között előretolt magyar éknek. Ahogy a német nemesség délen és északon, Csehországban, Morvaországban, Karintiában és Krajnában uralma alatt tartott és germanizált szláv törzseket, belesodorva őket ezzel az európai mozgalomba, ugyanúgy tartott uralma alatt a magyar nemesség ugyancsak szláv törzseket délen és északon, Horvátországban, Szlavóniában és a Kárpátok vidékén. Mindkettőjük érdekei azonosak, mindkettőjük ellenfelei természetes szövetségesek voltak. A magyarok és az ausztriai németek szövetsége szükségszerűség volt. Hogy ez a szövetség felbonthatatlanná váljék, ahhoz már csak egy nagy tény, egy mindkettőjük ellen irányuló hatalmas támadás hiányzott. Ez a tény bekövetkezett, amikor a törökök meghódították a bizánci birodalmat. A törökök Magyarországot, másodsorban pedig Bécset fenyegették, és Magyarország évszázadokra felbonthatatlanul odakerült a Habsburg-házhoz.

Ám mindkettőjük közös ellenfelei lassacskán meggyöngültek. A török birodalom tehetetlenné vált, és a szlávoknak már nem futotta erejükből hogy felkeljenek a magyarok és a németek ellen. Sőt, a szláv országokban uralkodó német és magyar nemesség egy része szláv nemzetiséget vett fel, s ezzel maguk a szláv nemzetek érdekeltté lettek annak a monarchiának a fenntartásában, amelynek inkább a nemességet kellett védelmeznie, éspedig a kifejlődő német és magyar polgársággal szemben. A nemzeti ellentétek eltűntek, és a Habsburg-ház más politikához folyamodott. Ugyanaz a Habsburg-ház, amely a német nyárspolgárság vállán kapaszkodott fel a német császári trónra, bármely más dinasztiánál határozottabban a feudális nemesség képviselőjévé lett a polgársággal szemben.

Ebben a szellemben vett részt Ausztria Lengyelország felosztásában. A galíciai nagy sztaroszták és vajdák, a Potockiak, Lubomirskiak meg Czartoryskiak elárulták Lengyelországot Ausztriának, és a leghűségesebb támaszaivá lettek a Habsburg-háznak, amely ennek fejében biztosította vagyonukat a köznemesség és a polgárság támadásaival szemben.

Ám a városok polgársága egyre nagyobb gazdagságra és befolyásra tett szert, és az iparral párhuzamosan előrehaladó mezőgazdaság megváltozott helyzetbe juttatta a parasztokat a földesurakkal szemben. A polgároknak és a parasztoknak a nemesség elleni mozgalma egyre fenyegetőbbé vált. S minthogy a parasztok mozgalma - a parasztok mindenütt a nemzeti és helyi korlátoltság hordozói lévén - szükségszerűen helyi és nemzeti, ezért vele egyidejűleg ismét fellángoltak a régi nemzeti harcok.

Így álltak a dolgok, áraikor Metternich megalkotta a maga mesterművét. A legesleghatalmasabb feudális bárók kivételével az egész nemességet megfosztotta minden befolyástól az államvezetésben. A burzsoáziát azzal fosztotta meg erejétől, hogy megnyerte magának a leghatalmasabb pénzbárókat - ezt meg is kellett tennie, a pénzügyek rákényszerítették. Így aztán a feudálisoknak és a pénzembereknek legfelső rétegére, valamint a bürokráciára és a hadseregre támaszkodva, összes vetélytársai közül ő érte el a legtökéletesebben az abszolút monarchia eszményét. Minden egyes nemzet polgárait és parasztjait ugyannak a nemzetnek a nemessége és minden más nemzetnek a parasztjai által, minden egyes nemzet nemességét pedig a tulajdon nemzete polgáraitól és parasztjaitól való félelem által tartotta féken. A különböző osztályérdekek, nemzeti korlátoltságok és helyi előítéletek, bármenyire bonyolultak voltak is, kölcsönösen tökéletesen sakkban tartották egymást, és Metternichnek, e vén zsiványnak teljesen szabad mozgást tettek lehetővé. Hogy mennyire vitte a népek egymás ellen uszításában, azt a galíciai mészárlások bizonyítják, ahol Metternich a parasztok érdekében indított lengyel demokratikus mozgalmat magukkal a vallásilag és nemzetileg fanatizált rutén parasztokkal fojtatta el?

Az 1848-as év Ausztriában először a legszörnyűbb zűrzavart keltette, mert egy pillanatra szabadon engedte mindezeket a különböző törzseket, amelyeket Metternich addig egymással igáztatott le. Németek, magyarok, cselek., lengyelek, morvák, szlovákok, horvátok, ruténok, románok, illírek, szerbek összeütközésbe kerültek egymással, miközben mindezeken a nemzeteken belül az egyes osztályok szintén harcban álltak egymással. De ez a zűrzavar hamarosan rendszereződött. A harcolók két nagy hadi táborra oszlottak; az egyik oldalon, a forradalom oldalán, a németek, a lengyelek és a magyarok; az ellenforradalom oldalán pedig a többiek, a lengyelek kivételével az összes szlávok, a románok meg az erdélyi szászok.

Honnan van ez a nemzetek szerinti elkülönülés, milyen tényeken alapul? Ez az elkülönülés megfelel a szóbanforgó törzsek egész eddigi történetének.

Ez mindezeknek a nagy és kis nemzeteknek az élete vagy halála feletti döntés kezdete.

Ezt bizonyítja Ausztria egész korábbi története mind a mai napig, és az 1848-as év is ezt igazolta. Ausztria összes nemzetei és nemzetecskéi között csak három van, amelyek a haladás hordozói voltak, amelyek aktívan belenyúltak a történelembe, amelyek még most is életképesek- a németek, a lengyelek, a magyarok. Ezért forradalmiak most.

Valamennyi többi nagy és kis törzsnek és népnek egyelőre az a rendeltetése, hogy letűnjön a forradalmi világviharban. Ezért ellenforradalmiak most. Ami a lengyeleket illeti, utalunk a frankfurti lengyel vitáról szóló cikkünkre.'

Forradalmi szellemük megfékezésére már Metternich a ruténokhoz fordult, egy olyan törzshöz, amely a lengyelektől a némiképp eltérő nyelvjárás és különösen a görög vallás folytán különbözik, s amely ősidők óta Lengyelországhoz tartozott, ám csak Metternichtől tudta meg, hogy a lengyelek az elnyomói. Mintha a régi Lengyelországban nem nyomták volna el magukat a lengyeleket éppen úgy, mint a ruténokat, mintha osztrák uralom alatt közös elnyomójuk nem Metternich lett volna!

Ennyit a lengyelekről meg a ruténokról, akik egyébként történelmüknél és földrajzi helyzetüknél fogva annyira különválnak a tulajdonképpeni Ausztriától, hogy mindenekelőtt őket kellett kiiktatnunk, hogy eligazodhassunk az egyéb népkavarodásban.

De előbb még jegyezzük meg azt, hogy a lengyelek nagy politikai áttekintését és igazi forradalmi érzékét árulja el, hogy most régi ellenségeikkel, a németekkel és a magyarokkal szövetségben a pánszláv ellenforradalom ellen lépnek fel. Egy olyan szláv nép, amelynek kedvesebb a szabadsága, mint a szlávsága, már csak ezzel is bebizonyítja életképességét, már ezzel is biztosítja jövőjét.

Most pedig térjünk rá a tulajdonképpeni Ausztriára.

Ausztria - az Elba felső völgye és a Közép-Duna vidéke a Szudétáktól és a Kárpátoktól délre - a korai középkorban kizárólag szlávok lakta föld. Ezek a szlávok nyelv és szokások tekintetében ugyanahhoz a törzshöz tartoztak, mint Törökország szlávjai, a szerbek, a bosnyákok, a bolgárok és a trákiai és makedóniai szlávok, vagyis a lengyelekkel és oroszokkal szemben délszlávnak nevezett törzshöz. E rokon szláv törzseken kívül a Fekete-tengertől a Cseh-erdőig és a Tiroli Alpokig húzódó roppant területet csak a Balkán déli részén lakták még itt-ott görögök, az Al-Duna vidékén pedig szétszórt, románul beszélő vlachok.

E közé a tömör szláv tömeg közé nyomultak be ékalakban nyugatról a németek, keletről a magyarok. A német elem meghódította Csehország nyugati felét, és a Duna mindkét oldalán egészen a Lajtán túlig hatolt előre. Az Ausztriai Főhercegség, Morvaország egy része, Stájerország legnagyobb része germanizáltatott és így elválasztotta a cseheket és a morvákat a karintiaiaktól és a krajnaiaktól. Erdélyt meg Közép-Magyarországot egészen a német határig szintén teljesen megtisztították a szlávoktól, és ezt a területet a magyarok foglalták el, akik itt elválasztották a szlovákokat és (északon) egyes rutén vidékeket a szerbektől, horvátoktól, szlavóniaiaktól, s mindezeket a népeket uralmuk alá hajtották. Végül a törökök, a bizánciak példájára, leigázták a Dunától és a Szávától délre élő szlávokat, és a délszlávok örökre eljátszották történelmi szerepüket.

A délszlávoknak az utolsó kísérlete, hogy önállóan belenyúljanak a történelembe, a huszita háború volt, egy cseh nemzeti parasztháború, amelyet vallási zászló alatt a német nemesség és a német császári főhatalom ellen vívtak. A kísérlet meghiúsult, és a csehek azóta szakadatlanul a német birodalom uszályába vannak bilincselve.

Legyőzőik ellenben, a németek meg a magyarok átvették a törtértelmi kezdeményezést a Duna-vidéken. A németek és különösen a magyarok nélkül a délszlávok eltörökösödtek volna, ahogy egy részük valóban eltörökösödött - sőt mohamedánokká lettek volna, ahogy a szláv bosnyákok még ma is azok. És ez olyan szolgálat, amelyet az ausztriai délszlávok még azzal sem fizetnek meg túl drágán, ha nemzetiségüket a némettel vagy a magyarral cserélik fel.

A XV. és XVI. századi török invázió a VIII. századi arab invázió második kiadása volt. Martell Károly győzelmét újra és újra kivívták Bécs falai alatt és a magyar rónákon. Mint annak idején Poitiers-nál, mint később a mongol betöréskor Wahlstattnál, itt megint az egész európai fejlődés forgott veszélyben. És amikor ennek megmentéséről volt szó, mit számíthatott néhány réges-régen széthullott, tehetetlenné vált nemzetiség, mint az ausztriai szlávok, akiket egy füst alatt ugyancsak megmentettek?

E külső helyzetnek felelt meg a belső is. Az előrehajtó osztály, a mozgás hordozója, a polgárság, mindenütt német vagy magyar volt. A szlávoly nehezen, a délszlávok pedig csak egészen szórványosan tudtak szert tenni nemzeti polgárságra. És a polgársággal együtt az ipari hatalom, a tőke is német, ill. magyar volt, német műveltség fejlődött ki, a szlávok intellektuálisan is a németek fennhatósága alá kerültek, még Horvátországban is. Ugyanez történt, csak később és ezért kisebb mértékben Magyarországon, ahol a magyaroly a németekkel együtt vették át az intellektuális és kereskedelmi vezetést. A magyarországi németek azonban, jóllehet a német nyelvet megtartották, érzület, jellem és szokások tekintetében igazi magyarokká lettek. Csak az újonnan behozott paraszt-telepesek, a zsidók és az erdélyi szászok alkotnak kivételt és ragaszkodnak mereven egy abszurd nemzetiség megtartásához egy idegen ország kellős közepén.

És ha a magyarok a civilizációban némileg elmaradtak is a német-osztrákok mögött, ezt politikai tevékenységükkel a legutóbbi időben ragyogóan pótolták. 1830 és 1848 között egymagában Magyarországon több politikai élet volt, mint egész Németországban, a régi magyar berendezkedés feudális formáit jobban kiaknázták a demokrácia érdekében, mint a németek a délnémet alkotmányok modern formáit. És ki állott itt a mozgalom élén? A magyarok. Ki támogatta az osztrák reakciót? A horvátok és a szlavóniaiak.

Ezzel a magyar mozgalommal szemben, valamint az újjáéledő németországi politikai mozgalommal szemben alapítottak az ausztriai szlávok egy Sonderbundot: a pánszlávizmust.

A pánszlávizmus nem Oroszországban vagy Lengyelországban keletkezett, hanem Prágában meg Zágrábban. A pánszlávizmus Ausztria és másodsorban Törökország összes kis szláv nemzeteinek és nemzetecskéinek a szövetsége az ausztriai németek, a magyarok és esetleg a törökök elleni harcra. A törökök csak esetlegesen jönnek számba, és mint szintén egészen lesüllyedt nemzet, egészen el is hanyagolhatók. A pánszlávizmus, alaptendenciáját tekintve, Ausztria forradalmi elemei ellen irányul, és ezért eleve reakciós.

A pánszlávizmus ezt a reakciós tendenciát nyomban kettős árulással bizonyította be: feláldozta az egyetlen szláv nemzetet, amely mostanáig forradalmi módon lépett fel, a lengyeleket, a maga kicsinyes nemzeti korlátoltságainak, önmagát és Lengyelországot pedig eladta az orosz cárnak.

A pánszlávizmus közvetlen célja egy szláv birodalom létrehozása az Érchegységtől és a Kárpátoktól le a Fekete-, az Égei- és az Adriai-tengerig orosz fennhatóság alatt, olyan birodalomé, amely a német, olasz, magyar, román, török, görög és albán nyelven kívül még vagy egy tucat szláv nyelvet és fő nyelvjárást foglalna magába. Mindez nem azon elemek által összetartva, amelyek eddig Ausztriát összetartották és fejlesztették, hanem a szlávság mint elvont tulajdonság és az úgynevezett szláv nyelv által, amely csakugyan közös a lakosság többségénél. De hol létezik ez a szlávság másutt, mint néhány ideológus fejében, hol létezik a „szláv nyelv” másutt, mint Palacky, Gaj és társai urak képzeletében és megközelítőleg az orosz egyház ószláv litániájában, amelyet már egyetlen szláv sem ért meg? A valóságban mindezek a népek a civilizáció legkülönbözőbb szintjén állnak, kezdve Csehországnak (a németek által) meglehetősen magas fokra fejlesztett modern iparától és műveltségétől egészen a horvátok és bolgárok szinte nomád barbárságáig, s a valóságban ezért mindezeknek a nemzeteknek a legellentétesebb érdekeik vannak. A valóságban e tíz-tizenkét nemzet szláv nyelve mindmegannyi többnyire egymás számára érthetetlen nyelvjárásból áll, amelyek még különböző fő törzsekre (cseh, illír, szerb, bolgár) is visszavezethetők, s amelyek mindenféle irodalom teljes elhanyagolása és e népek többségének nyersesége miatt puszta tájszólássá váltak, s irodalmi nyelvként kevés kivétellel minidig egy idegen nem-szláv nyelv állt fölöttük. A pánszláv egység tehát vagy puszta ábránd, vagy pedig - az orosz kancsuka.

És mely nemzetek álljanak e nagy szláv birodalom élére? Éppen ugyanazok, amelyek ezer esztendő óta szét vannak szóródva, szét vannak forgácsolódva, amelyekre más, nem-szláv népek erőltették rá élet- és fejlődésképes elemek befogadását, amelyeket nem-szláv népek győzelmes fegyverei mentettek meg a török barbárságban való alámerüléstől, kicsiny, mindenütt egymástól elválasztott, tehetetlen, nemzeti erejüktől megfosztott, néhány ezertől nem egészen két millió főig terjedő törzsek! Úgy legyöngültek, hogy például az a törzs, amely a középkorban a legerősebb és legfélelmetesebb volt, a bolgárok, most Törökországban már csak szelídségükről meg vajszívűségükről ismeretesek és azt tartják dicsőségüknek, hogy magukat dobr hrisztijaninnak, jó kereszténynek nevezik! Hol van egyetlenegy is ezekből a törzsekből, a cseheket és a szerbeket sem kivéve, amelynek a népben élő és a legapróbb lokális harcokon túlmenő nemzeti történelmi hagyománya lenne?

A pánszlávizmus ideje a VIII. és IX. században volt, amikor a délszlávok még egész Magyarországot és Ausztriát birtokolták és Bizáncot fenyegették. Ha akkor nem tudtak a német és magyar inváziónak ellenállni, ha nem tudták függetlenségüket elnyerni és tartós birodalmat alakítani, még akkor sem, amikor mindkét ellenségük, a magyarok és németek egymást marcangolták, hogyan akarják ezt most, ezeréves leigázás és elnemzetietlenedés után?

Nincs olyan ország Európában, amelynek ne lennének valamelyik zugában egy vagy több nép romjai, egy korábbi lakosság-maradványai, háttérbe szorítva és leigázva attól a nemzettől, amely később a történelmi fejlődés hordozójává lett. Ezek a népmorzsák, egy a történelem menetétől, mint Hegel mondja, könyörtelenül eltiport nemzet maradékai, mindenkor az ellenforradalom fanatikus hordozóivá lesznek, és teljes kiirtásukig vagy elnemzetietlenedésükig azok is maradnak, ahogy egyáltalában már egész létezésük tiltakozás egy nagy történelmi forradalom ellen.

Ilyenek Skóciában a gaelok, 1640 és 1745 között a Stuartok támaszai.

Ilyenek Franciaországban a bretonok, 1792 és 1800 között a Bourbonok támaszai.

Ilyenek Spanyolországban a baszkok, Don Carlos támaszai.

Ilyenek Ausztriában a pánszlávista délszlávok, akik nem egyebek, mint egy felette zavaros ezeréves fejlődésből kikerült népmorzsa. Hogy ez a szintén felette zavaros népmorzsa a maga üdvét csakis az egész európai mozgalom visszafelé fordulásában látja, mert annak az ő számára nem nyugatról kelet felé, hanem keletről nyugat felé kellene haladnia, hogy az ő számára a felszabadító fegyver, az egység köteléke az orosz kancsuka - ez a világ legtermészetesebb dolga.

A délszlávok reakciós jellege tehát már 1848 előtt világosan megnyilvánult. Az 1848-as év ezt nyíltan napfényre hozta.

Amikor a februári vihar kitört, ki csinálta az osztrák forradalmat? Bécs vagy Prága? Buda-Pest vagy Zágráb? A németek meg a magyarok vagy a szlávok? Igaz: a műveltebb délszlávok között létezett egy kicsiny demokrata párt, amely nemzetiségét nem akarta ugyan feladni, de mégis a szabadság rendelkezésére akarta bocsátani. Ezt az illúziót, amelynek nyugat-európai demokraták között is sikerült rokonszenvet keltenie, olyan rokonszenvet, mely teljesen jogos volt, ameddig a szláv demokraták részt vettek a közös ellenség elleni harcban - ezt az illúziót szertefoszlatta Prága ágyúzása. Ettől az eseménytől kezdve az összes délszláv törzsek, a horvátok példájára, az osztrák reakció szolgálatába szegődtek. A délszláv mozgalomnak azok a vezetői, akik még továbbra is a nemzetek egyenjogúságáról, demokratikus Ausztriáról stb. fecsegtek, vagy együgyű képzelgők, mint például sok újságíró, vagy pedig gazemberek, mint Jellachich. Demokratikus fogadkozásaik semmivel sem jelentenek többet, mint a hivatalos osztrák ellenforradalom demokratikus fogadkozásai. Elég az hozzá, a gyakorlatban a délszláv nemzetiség helyreállítása azzal kezdődik, hogy a legbrutálisabban tombolnak az osztrák és a magyar forradalom ellen, hogy megteszik az első nagy szívességet az orosz cárnak.

Az osztrák kamarilla a főnemességen, a bürokrácián és a szoldateszkán kívül csakis a szlávoknál talált támogatásra. A szlávok döntötték el Itália bukását, a szlávok ostromolták meg Bécset, a szlávok azok, akik most a magyarokra mindenfelől rázúdulnak. Élükön szóvivőként a csehek Palacky vezetésével, kardforgatóként a horvátok Jellachich vezetésével.

Ez a hála azért, hogy a német demokratikus sajtó júniusban mindenütt a cseh demokratákkal rokonszenvezett, amikor Windischgrátz kartáccsal verte le őket, ugyanaz a Windischgrátz, aki most a hősük.

Összegezzük:

Ausztriában, Lengyelországot és Itáliát kivéve, az 1848-as évben, mint már ezer esztendő óta, a németek és a magyarok vették át a történelmi kezdeményezést. Ők képviselik a forradalmat.

A délszlávok, akiket ezer esztendő óta a németek meg a magyarok vettek az uszályukba, 1848-ban csak azért keltek fel nemzeti önállóságuk létrehozásáért, hogy ezzel egyúttal a német magyar forradalmat elnyomják. Ők képviselik az ellenforradalmat. Hozzájuk csatlakozott két ugyancsak régóta lehanyatlott, minden történelmi tetterő nélküli nemzet: az erdélyi szászok és az erdélyi románok.

A Habsburg-ház, amely hatalmát azzal alapította meg, hogy egyesítette a németeket és a magyarokat a délszlávok elleni harcban, most létezésének utolsó pillanatait azzal tengeti tovább, hogy egyesíti a délszlávokat a németek és a magyarok elleni harcban.

Ez a kérdés politikai oldala. Lássuk most a katonait.

A kizárólagosan magyarlakta terület egész Magyarországnak és Erdélynek még egyharmadát sem teszi ki. Pozsonytól kezdve a Dunától és a Tiszától északra, egészen a Kárpátok gerincéig több millió szlovák és bizonyos számú rutén lakik. Délen, a Száva, a Duna és a Dráva között horvátok meg szlavóniaiak laknak; ettől keletre, a Duna mentén több mint fél milliós szerb település van. Ezt a két szláv övezetet az erdélyi románok és szászok kapcsolják össze.

A magyarok tehát három oldalról természetes ellenségekkel vannak körülvéve. A szlovákok, akiknek birtokukban vannak a hegyszorosok, a gerillaháborúkra kiválóan alkalmas tájaikkal veszélyes ellenfelek lennének, ha kevésbé közönyösek volnának.

Így azonban a magyaroknak észak felől csupán a Galíciából és Morvaországból betört hadseregek támadásainak kell ellenállniok. Keleten viszont tömegesen keltek fel a románok meg a szászok és az ottani osztrák hadtesthez csatlakoztak. Helyzetük kiváló, részben a vidék hegyes természete miatt, részben azért, mert a legtöbb város és erődítmény az ő birtokokban van.

Végül délen a német telepesektől, románoktól és ugyancsak egy osztrák hadtesttől támogatott bánáti szerbeket a hatalmas Alibunári-láp fedezi, és szinte megtámadhatatlanok.

A horvátokat a Dráva meg a Duna fedezi, s minthogy nekik egy erős osztrák sereg minden segédeszközzel a rendelkezésükre áll, már október előtt magyar területre nyomultak előre, és most könnyűszerrel tartják védelmi vonalukat a Dráva alsó folyásánál.

Legvégül pedig, a negyedik oldalról, Ausztria felől, most Windischgrátz és Jellachich zárt oszlopban nyomulnak előre. A magyarok minden oldalról körül vannak zárva, roppant túlerőtől vannak körülzárva.

E harc a Franciaország ellen 1793-ban folytatott harcra emlékeztet. Csupán azzal a különbséggel, hogy a magyarok gyéren lakott és csak félig-meddig civilizált országának korántsem állnak rendelkezésére azok a segédeszközök, mint akkoriban a francia köztársaságnak.

A Magyarországon gyártott fegyvernek és lőszernek szükségképpen igen rossz minőségűnek kell lennie; különösen az ágyúk gyártása nem valósítható meg gyorsan. Az ország megközelítőleg sem akkora, mint Franciaország, és ezért minden talpalatnyi elvesztett föld sokkal nagyobb veszteség. A magyaroknak nem marad egyebük, mint forradalmi lelkesedésük, vitézségük és az az erélyes, gyors szervezés, amelyet Kossuth biztosíthatott nekik.

De azért Ausztria még nem győzött. „Habár az ellenséges seregek [. . . ] meg fogják kísérteni áttörni a Lajtánál, ha ott meg nem győzzük, meggyőzzük Győrnél, ha itt nem, [. . .] Pestnél vagy a Tiszánál, [. . .] de végre megverjük.”

Így mondta Kossuth, és ő minden tőle telhetőt megtesz, hogy megtartsa szavát.

Magának Buda-Pestnek az elestével is megmarad még a magyaroknak a nagy magyar alföld, egy olyan terület, amely mintha lovasgerilla-háborúra lenne teremtve, és amely a mocsarak között számos szinte bevehetetlen pontot kínál, ahol a magyarok befészkelhetik magukat. És a magyarokban, akik csaknem mind lovasok, megvannak mindazok a tulajdonságok, amelyek ennek a háborúnak a viseléséhez kellenek. Ha a császári sereg bemerészkedik erre a puszta vidékre, ahol egész ellátását Galíciából vagy Ausztriából kell hozatnia, mert ott semmit, de semmit nem talál, akkor nem lehet tudni, hogyan tartaná magát. Zárt csapattestekben semmire sem megy, ha pedig mozgóalakulatokra bomlik, el van veszve. Nehézsége menthetetlenül a gyors magyar lovasalakulatok kezére juttatná, sőt, ha valahol győzne, még az üldözésre sem lenne lehetősége; a szétugrasztott császáriak mindegyike pedig mindegyik parasztban, mindegyik pásztorban halálos ellenségére találna. A háború ezeken a pusztákon az algériai háborúhoz hasonlít, s a nehézkes osztrák hadseregnek évek kellenének, hogy befejezze. És a magyarok, ha csupán néhány hónapig tartják magukat, meg vannak mentve.

A magyarok ügye korántsem áll olyan rosszul, ahogy azt a fizetett fekete-sárga lelkesedés el szeretné hitetni. Még nincsenek legyőzve. De ha elbuknak, dicsőségesen buknak el mint az 1848-as forradalom utolsó hősei, és csak rövid időre. Akkor a szláv ellenforradalom a maga egész barbárságával egy pillanatra elárasztja az osztrák monarchiát, és a kamarilla meg fogja látni, hogy miféle szövetségesei vannak. Ám a francia proletariátus első győztes felkelésekor, amelyet Louis Napoléon erőnek erejével igyekszik felidézni, szabaddá lesznek az ausztriai németek és magyarok, s véres bosszút állnak a szláv barbárokon. Az az általános háború, amely akkor fog kitörni, szétrobbantja majd ezt a szláv Sonderbundot és úgy megsemmisíti mindezeket a csökönyös kis nációkat, hogy a nevük sem marad fenn.

A következő világháború nemcsak reakciós osztályokat és dinasztiákat, hanem egész reakciós népeket fog eltüntetni a föld színéről. És ez is haladás.

1849. január 8. körül.

(Marx és Engels Művei. 6. köt. 1962. 157-167. old.)