1851. december 2-án Charles-Louis Napoléon Bonaparte, a néhai Bonaparte Napóleon tábornok és francia császár apai ágról unokaöccse (a császár testvére, Louis Bonaparte révén), anyai ágon mostohaunokája (a császár első házasságából származó mostohalánya, Hortense de Beauharnais révén), az idő szerint a Francia Köztársaság elnöke államcsínnyel magához ragadta a hatalmat és kikiáltotta a császárságot, önmagával, mint III. Napóleonnal az élen. Ez a legtöbb korabeli politikai szereplő számára nagyrészt váratlan fordulat véget vetett annak a demokratikus folyamatnak, mely a Lajos Fülöp „júliusi” királyságát (1830-1848) elsöprő forradalommal kezdődött. A legnagyobb szellemi presztízzsel bíró republikánus burzsoázia és a szerveződő kommunista munkásmozgalom számára a forradalom a felvilágosult politikai üdvtörténet nagy lehetősége volt a kibontakozásra, bukása tehát ebből a perspektívából nem volt előre jelezhető. Ez liberális körökben máig tapasztalható frusztrált gúnyolódáshoz vezetett: Napóleon személyét (a „kis Napóleont” – ahogy Victor Hugo csúfolta) annak groteszk aspektusaira redukálta, sikerét támogatói alantasságának tulajdonította és általában a nép méltatlanságának önnön megváltóihoz. „Dehát ez egy pojáca!” – horkantak fel, ami pontosan annyira bírt magyarázó erővel a köztársaság bukására nézve, mint a gazdaság működésére nézve annak hangsúlyozása, hogy „a pénz az csak papír”. Nem ez volt azonban az egyetlen lehetséges értelmezés.

A szerző

Karl Marx mint mozgalmár és közíró közvetlen tanúja és megélője volt e történelmi időknek. Már 1851 végén elkezdte írni az események krónikáját elbeszélő sajátos munkáját – bevezetőjének első változata egy Engelsnek a puccs másnapján írt levél – és 1852 márciusában fejezte be, Joseph Weydemeyer Revolution című hetilapjában jelent meg fejezetenként, mely orgánum azonban megszűnt, mielőtt Marx kéziratának összes része beérkezett volt. Weydemeyer ezért 1852 májusában külön füzetben jelentette meg a teljes könyvet szűk példányszámban. Másodjára 1869-ben jelent Hamburgban, átdolgozva, harmadjára pedig Engels előszavával 1885-ben, a második kiadás változatlan szövegével. Ezzel ő lett a Második Francia Köztársaság felemelkedésének és bukásának, vagyis a Második Császárság létrejöttének első krónikása, akinek gazdag és tájékozott szemléletmódja máig meghatározza a korszak történészi értékeléseit.

Marx igyekezett nem megfeledkezni egyik szereplőjéről sem a nagy színdarabnak, hiszen munkáját egyszerre szánta kortárs kommentárnak és az utókornak szóló történeti műnek. A felidézett szereplők nagy részének neve azonban a mai olvasó számára már nem kell, hogy bármit is mondjon, hacsak nem Franciaország történelmének, és azon belül is a vizsgált kornak kutatója. Vázoljuk fel tehát röviden, mi történt.

A kronológia

A Napóleon bukását (1815) követő időszakban a monarchia visszaállítása először a Bourbon-ház, majd az 1830-as forradalmat követően az Orleáns-i dinasztia restaurációjával történt. A korlátozott parlamentáris monarchiában a köztársaság híveinek magas presztízse és saját kulturális intézményei voltak tényleges politikai befolyás nélkül. A hatalomhoz való hozzáférés olyan korlátozott volt, a középrétegek számára az előmenetel annyira esélytelen, a finánctőke érdekeit képviselő gazdaságpolitika annyira rossz, hogy ez 1848 elejére a miniszterelnök, Guizot lemondását és a király menekülését eredményezte a vele szemben fellázadt tömegek elől. A lázadás kiváltó oka a gyülekezési szabadság korlátozásait megkerülő választási reformmozgalmi „bankettek” törvényen kívül helyezése volt. Váratlanul a nép ölébe hullott helyzetben kikiáltották a „Második Köztársaságot” és egy ideiglenes ügyvivő kormányt állítottak fel, melyben minden meglévő párt képviseltette magát, így a régi rend hívei is. Az ideiglenes kormány felhatalmazta az alkotmányozó nemzetgyűlést a megalakulásra, mely egy polgári alkotmány tervezetét készítette elő. A fellázadt munkásosztály jól értette, hogy ebben az új rendben az ő helye nem fog változni, ezért követelte a februári ígéretek érvényesülését a nemzetgyűlésben, majd ennek esélytelenségét látva a forradalom utcán való folytatása mellett döntött. Ezt a behívott hadsereg leverte, a munkásmozgalom súlyos veszteségeket szenvedett, vezetői (mint például August Blanqui) börtönbe kerültek. Egy éven belül megszületett az új alkotmányos rend, mely a polgári szabadságjogokat csak az állami végrehajtó hatalomtól engedte korlátozni, melynek centruma a köztársasági elnök személye volt. Az elnököt közvetlenül a nép választotta, és Louis Bonaparte elsöprő győzelmet aratott. Az alkotmányozó nemzetgyűlés egy éven belül megszűnt és átvette a helyét a demokratikusan megválasztott törvényhozó nemzetgyűlés, vagyis a parlament, melynek mandátumtöbbségét a vidéki lakosság által támogatott „monarchista” pártok alkották. Bonaparte 1851 végére lehetőségeihez képest felszámolta az intézményes ellensúlyokat, leverte a liberális demokratákat és a szociáldemokratákat, feloszlatta a parlamentet és egy a tiszti karra és hozzá lojális közhivatalnoki rétegre támaszkodó egyszemélyes katonai diktatúrát vezetett be, majd magát alkotmányos revízió útján császárrá nevezte ki. Kívülről nézve a történet a monarchia és köztársaság szembenállásának története, ahol a polgári forradalom folyamatába érthetetlen módon homokszem került. Ennél azonban bonyolultabb a helyzet.

A periodizáció

Marx nem csak az események időrendi sorrendben való elbeszélésére vállalkozik, hanem azok periodizációjára is. Ez már a történések interpretációját feltételezi meghatározott szempontok alapján. A legfontosabb szempont a különböző politikai frakciók, társadalmi érdekcsoportok közötti szövetségek alakulása volt. Ennek megfelelően az 1848 februárja és 1851. december 2-a közti időszakot három szakaszra osztja:

 Az első szakasz a „februári periódus”, a provizórikus kormány időszaka, amikor is „még senki nem merte a tett jogát magának vindikálni”. Ebben az időszakban mindazok a társadalmi osztályok és érdekcsoportok koalíciója dominált, amelyek elsődleges érdeke a korrupt és exkluzivista – és politikailag látványosan sikertelen – Lajos Fülöp és királyságának eltüntetése volt. Ezek közé tartozott a nagybirtokos arisztokrácia, mely történetileg a Bourbon restauráció híve volt, a republikánus érzelmű polgárság, a kisebb államot („small government”) követelő feltörekvő ipari burzsoázia, az érdekeiket kellően reprezentálni nem tudó, és ezért „demokrata” kispolgárok, az éhínség miatt fellázadt parasztság és a gazdasági pangás és politikai elnyomás által többszörösen sújtott ipari munkásság. Ezek együttes elégedetlensége söpörte el a „régi rendet”, amikor azonban az „új rend” létrehozására került sor, érdekközösségüknek nem volt jövője. A forradalmat tömegerejével mozgásba lendítő szervezett munkásosztály napjai meg voltak számlálva. Az átmeneti kormány életre hívta az alkotmányozó nemzetgyűlést, hogy a polgárság érdekeit a munkássággal szemben érvényesíthesse, és ezzel szemben a proletariátust mint a „rend megzavaróit” leverhesse. A hír igaz: a polgárság győzött, csak nem forradalommal, hanem ellenforradalommal. A kívánt gyümölcs az ölébe hullott, csak nem az élet, hanem a tudás fájáról – él ironikus bibliai képpel Marx, aki számára nyilvánvalóvá tették az események, hogy sosem a „királyság vagy köztársaság” szimbolikus antagonizmusa határozta meg a kimenetelt, hanem a polgárság hegemóniájának megteremtése bármi mással szemben. A republikánus burzsoázia azonban nagyon jól tudta, hogy a nép nevében való uralma nem lehet személyes, azt nem képviseleti többséggel kell biztosítania, hanem rendszerszintre kell emelnie. „Természetszerű volt, hogy a polgári monarchiát polgári köztársaság kövesse.”

A második szakasz az alkotmányozó nemzetgyűlés időszaka, vagyis az 1848. május 4-től 1849. május 28-ig tartó időtartam. Ebben a periódusban – miután a proletariátus politikailag le lett választva a demokratikus folyamatról és szimbolikusan meg lett semmisítve – a burzsoázia erői közötti alkudozás figyelhető meg. A nacionalista republikánus polgárság – a királyság idejének „őfelsége ellenzéke”, melynek fő orgánuma a „National” volt – felébredt a szendergésből és megrémülve a kommunisták követeléseitől az 1830-as alkotmánytervezet republikánus változatának becikkelyezésébe kezdett. A júniusi zavargások leverése után Párizsban szükségállapot volt érvényben, melynek megtestesítője a proletár forradalmat leverő köztársaság-párti Cavaignac tábornok volt, aki államelnöki pozícióba került. A köztársaság hívei tudták, hogy közvetlen politikai hegemóniájuk nem megvalósítható, ezért törekvésük egy olyan polgári alkotmányosság létrehozása volt, mely garantálni volt hivatott a számukra kedvező jogrend és politikai rendszer fennmaradását. Olyannyira, hogy az 1848. júniusában kialakuló új alkotmány revízióját teljesíthetetlen szavazati egység meglétéhez kötötték. Az alkotmány garantálta mindannak a szentségét, ami a polgárok számára kedves – tulajdon, magánélet, önkifejezés, politikai képviselet – de mindennek tulajdonképpeni tartalmat csak egyetlen lehetséges korlátja, az állam szabott. Akié a végrehajtó hatalom, az dönti el, meddig terjed a polgárok szabadsága. Mintha minden cikkely ideiglenes lett volna, mely arra várt, hogy kívülről meghatározza valaki, mi is a „másik polgár szabadsága” vagy a „közbiztonság”, melyre hivatkozva a polgárjogok felfüggeszthetőek. Ez az ellensúly a köztársasági elnök személyében testesült meg, aki a végrehajtó hatalom birtokosaként abszolút uralkodó lehetett, de csakis négy évig, és csakis kizárólag közvetlen népi felhatalmazással. Ez a fajta tartalékos diktátori szerep – a konstitutív kivétel, akire persze csak akkor van szükség, ha a polgári társadalom normális funkcióiban („business as usual”) előre nem látott kivétel képződik, ami szuverén döntést igényel, gyakori megnyilvánulása a polgári rend belső ellentmondásának, közvetlen összeköttetése a népi felhatalmazással pedig az új rend forradalmi demokratikus legitimációját volt hivatott biztosítani. A politikai érdekszövetségek alakulása azonban más szerepet szánt e jogintézménynek. Tekintettel arra, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés elvont („metafizikai”) viszonyban volt a néppel, míg az államelnök „személyes” kapcsolatban – az általános választás intézményén keresztül –, e pozíción keresztül a régi rend hívei (monarchisták, a hadsereg, az egyház, a finánctőke, a „szellemi tekintélyek” – (geistigen  Kapazitäten)  lehetőséget láttak arra, hogy kivegyék a republikánus polgárság kezéből az események irányítását. Belőlük állt össze az újabb periódust életre hívó új érdekszövetség, mely „a Rend Pártja” néven vált ismertté. A két nagy monarchista frakció (az Orleáns-i ház és a Bourbon-ház hívei) ironikus módon a köztársaság támogatásában találták meg a közös nevezőt közös érdekeik érvényesítéséhez, az őket elválasztó konfliktus bizonytalan időre való elnapolásával. Ez is mutatja a politikum szimbolikus dimenziójának az „alap-felépítmény” fogalmi szerkezettől való függetlenségét: a két monarchista frakció ezzel a kompromisszummal jól illusztrálta, hogy a Bourbon- vagy Orleáns-i ház restaurációja nem politikájuk tulajdonképpeni tartalma, csak kifejeződése. Így egyik fél sem kapta meg, amit névlegesen akart, de megkapta, amit ténylegesen akart. Közös érdekük pedig az volt, hogy a köztársaság az ő köztársaságuk legyen. Ehhez egy jelöltre volt szükségük, aki mögé beállhattak és aki a legszélesebb tömegekkel képes elhitetni, hogy felette áll a pártoknak és akiben minél többen magukra ismerhetnek (és aki nem mellesleg egyszerre testesíti meg a „nemzeti nagyság” iránti nosztalgiát és a „népharagot” leverő republikánus polgárság és a Cavaignac tábornok iránti népi tiltakozást). Egyszóval a pálya a mindenkori legnagyobb demagóg felé lejtett.

A harmadik periódus az alkotmányos köztársaság és a törvényhozó nemzetgyűlés időszaka, vagyis a korábbi politikai „establishment” teljes bomlásáé. Ebben a periódusban egy a nevében a császárság eszméjét megtestesítő kalandor égisze alatt a köztársaság esküdt ellenségei voltak annak honatyái, az alkotmányt a korábbi forradalmárok védték, míg az alkotmány tényleges hívei forradalmárok lehettek csak. A régi tulajdonosi osztályokat, az államrezon és az erőszakszervezetek vezérkarát, a konzervatív vidéki lakosságot és a kispolgári és proletár proteszt-szavazókat egyaránt maga mögött tudó, és ezért elsöprő választási győzelmet (74%) elkönyvelő Bonaparte pár hónapon belül az általa háttérből irányított hadsereg nyomásával felszólította a „történelmi szerepét betöltött” alkotmányozó nemzetgyűlést önmaga felszámolására, amit 1849. május 28-val a törvényhozó testület (a parlament) életre hívása követett. Az első Louis Bonaparte által kinevezett kormány vezetője a korábbi liberális Odilon Barrot volt, akiről Marx nem hagyja ki, hogy megjegyezze: „végül hazavihette a menyasszonyt, de csak prostituáltként”. Ebben az időszakban a legnagyobb kihívást a rend pártja számára a parlamentáris „demokrata” ellenzék jelentette, melynek szerepére a munkásmozgalom maradékával is szövetkezni hajlandó (Ledru-Rollin által vezetett) Hegypárt jelentkezett be. Ebben a sajátos koalícióban láthatjuk a szociáldemokrácia lényegét: a kispolgárság önnön szabadságának különös feltételeiként látta azokat az általános feltételeket, melyeket az osztályharc gátjait képezték és az „alsó középosztály” és a munkásság közti konszenzusnak a burzsoázia égisze alatt megvalósuló politikáját jelentették. A Hegypárt eliminálása 1849 tavaszán a Római Köztársaság elleni alkotmányellenes francia támadással párhuzamosan történt. Miközben ez az expedíció megtartotta Bonaparte számára a hadsereg és megnyerte az egyház támogatását, az alkotmány védelmében fellépő demokratákat a lázadók szerepébe kényszerítette. 1849 júniusától Párizsban és Lyonban újra szükségállapot volt, mely a Hegypárt híveinek leverését és a köztársaságot megtestesítő nemzetőrség felszámolását eredményezte. 1849 októberében Bonaparte, aki addig beérte, hogy a „stróman” (homme de paille) szerepét játssza, levette álarcát és a Barrot-Falloux kormány elbocsátásával, majd a d´Hautpoul kormány beiktatásával levetette magáról a rendpárt jármát. Mire annak háttérbe szorított frakciói ráébredtek, hogy egy Caligulát melengettek keblükön, már késő volt. A parlamenti munka egyre több szünetet látott, míg végül csak formasággá volt. Persze a forradalmi többség ezt nem támogatta volna, így 1850 májusában sor kerülhetett az általános választójog megfelelő korlátozására, természetesen a rend fenntartása érdekében. Semmi nem állt már III. Napóleon útjában, hogy megvalósulhasson.

A szavazati jog korlátozása természetesen a „Rend Pártjának” volt érdeke, melynek politikai árát Bonaparte súlyosan megkérte: a parlamenttől kicsikart újabb és újabb apanázsokat az általa eredetileg a köztársasági elnöki kampány céljaira alapított December 10. Társaság gyarapítására és a tisztikar megvesztegetésére fordította. „Fatalista ember volt” – jegyzi meg Marx – hitt abban, hogy vannak magas rendű instanciák, melyeknek az ember alá kell, hogy vesse magát: ilyenek például a pezsgő és a sült kolbász. A December 10. Társaság az alvilágból és a társadalom perifériájáról toborozta tagságát, hogy azok Bonaparte mobil gárdistái, utazó truppja, bárhol bevethető kampány-tapsoncai és magánmilíciája legyenek. Mikor kitudódott, hogy „decembristák” a Dupin országgyűlési elnök és a Rend Párt új köztársasági elnökjelöltje, Changarnier tábornok ellen szervezkednek merénylet céljából, a parlamenti monarchisták nem tudták kihasználni a helyzetet: a Bonaparte által kinevezett belügyminiszter gondoskodott az ügy eltussolásáról, és az összeesküvésre fényt derítő Yon rendőrtiszt karrierje látta az eset kárát. Az új kormány tett Changarnier elmozdításáról. „Franciaország békét akar” – nyilvánította ki Bonaparte a nemzethez intézett beszédében, és itt Franciaország alatt egyértelműen magát értette, béke alatt pedig azt, hogy zavartalanul szervezhesse üzelmeit kormánya, mely – Marxszal élve – éjszaka törvénykezett, hogy azt nappal hajtsa végre. Működésének minden alkotmányos kritikáját a közrend és a gazdasági stabilitás elleni áskálódásként állította be, mely a népszuverenitást kérdőjelezi meg egy-egy önmagában kisebbségi frakció nevében.   

A Rend Pártja azért sem tudott a későbbi III. Napóleonnal szemben érvényesülni, mert a Londonba menekült korábbi király, Lajos Fülöp időközben elhunyt és ez a legitim utódlás kérdése körüli csatározásokhoz és a „rendpárt” széteséséhez vezetett. Az alkotmány védelmének egyetlen módja annak revíziója lett volna, mely azonban az egymás ellen forduló monarchista frakciók egymással és az általuk korábban politikailag kivégzett Hegypárt képviselőivel való „fúzióját”, egységes fellépését igényelte volna egy olyan helyzetben, amikor mindeközben maguk is az általuk vérbe fojtott forradalmi helyzet kiújulásától rettegtek. Ebben a helyzetben azonban a Bourbon-ház legitimistáinak nem tudott volna az Orléans-i frakció olyat felajánlani, aminél egy a Napóleonnal való paktum ne lett volna ígéretesebb.

Látjuk, hogy 1848 és 1851 között többféle módon alakult a politikai erők játéka, eddigre azonban kialakult a végső antagonizmus a Rend Pártja és a bonapartisták között. Bonaparte a népakaratra apellált, míg a törvényhozó hatalom a „questor bill” segítségével próbált a hadsereg feletti rendelkezéshez jutni, elismerve a helyzet feletti minden ellenőrzés elvesztését. Napóleon könnyűszerrel játszotta ki egymás ellen az alkotmányt és a parlamentet, a „rendet” és a „népszuverenitást”, hogy végül mindkettőt felszámolja, mikor elérkezettnek látta az időt a közvetlen erőszakos hatalomátvételhez. Az államcsíny után 26 ezer republikánust tartóztattak le, majd 1852 novemberében Napóleon alkotmányrevízióval (senatus consultus) törvényesítette egyeduralmát. Az alkotmányos köztársaság, mely szuronyok mögött jött létre, végül önnön szuronyainak hegyén végezte.

Eddigre Louis-Napóleon mögött állt a pénzarisztokrácia, mellyel megkötötte a maga különalkuját, hozzá pártoltak a legitimista nagytőkések, támogatta a hadsereg és az állami hivatalnokok felső rétegei. A parasztságnak a magát a polgári rend vesztesének érző része tőle várta a gazdasági csodát és a régi dicsőség visszajövetelét, mindenki más pedig annyira félt egy újabb forradalomtól, hogy hajlandó volt kiegyezni ezzel a megoldással. A polgárság nem tudta magát anyagilag függetleníteni az államtól, mely számára a biztos egzisztencia lehetőségét jelentette. Ezen „pap- és zsandárrezsim” közvetítésével – fejtegette Marx – a burzsoázia ráébredt arra, hogy önnön hatalmát eredményező forradalmi folyamat veszélyezteti hosszú távú érdekeit és önmagát egy erős állam gyámsága alá helyezte. A „bonapartizmusban” egy olyan új – eddig előre nem sejtett – államrend nyert alakot, melynek sajátosságait az okozta, hogy a polgárság már nem volt képes közvetlenül gyakorolni uralmát, a munkásosztály pedig még nem ért el oda, hogy képes legyen.

 Mi lett a proletariátussal?

Miért nem kelt fel a proletariátus Bonaparte puccsa ellen? Bár némasága ebben a történeti pillanatban Marx szerint „gyerekes taktikai hiba” volt, politikailag érthető: nem volt veszítenivalója addigra, vezetősége tehetetlenségre volt kárhoztatott, fogságba vagy száműzetésbe kényszerült, lázadása pedig csak az őt korábban leverő köztársaság-párti polgárságot hozta volna újra helyzetbe, mindezt felesleges áldozat árán. A forradalmi folyamatról levált munkásmozgalom osztozott a bukó pártok sorsában, valahányszor egy-egy a hegemón rendet megtörni próbáló frakcióval kísérelt meg koalícióra lépni. „A XVIII. század polgári forradalmai (bürgerliche Revolutionen) ha sikeresek is” – írta Marx – „csömörhöz (Katzenjammerhez, vagyis másnapossághoz, mondjuk ki) vezetnek, és eredményeiket csak a kijózanodás után lehet esélyük elsajátítani.” Ezzel szemben a XIX. század proletár forradalmai megijednek saját céljaik erejétől és állandó önkritikájuk által megtorpannak. A proletárforradalom nem talált helyet azon színdarabban, melyet a polgárság önmaga számára rendezett, politikai otthona a jövőben lévén. A forradalom bukását követően – ahogy Marx is, mint „öreg vakond” (Hamlet) jó időre az elméleti munkába temetkezett – a munkásmozgalom is visszaszorult a maga szociális gettóiba („cserebankok, munkásszövetkezetek”). Legszomorúbb, kurzívval külön kiemelt sorai a Brumaire 18-ának azok, amelyek arra a folyamatra utalnak, ahol ezek a zárt terek mint pozitív politikai program fantomjai jelennek meg. „A munkásság lemondott arról, hogy a társadalmat a maga (a társadalom) eszközeivel megváltoztassa és inkább annak háta mögött, magánúton próbál boldogulni.”

 A brumaire 18-a Napóleonja

A Nagy Francia Forradalomnak felfelé ívelő dinamikája volt: a merészebb új frakció félretolta útjából az őt követni már nem tudót. 1848-ban pont fordítva történt. Az első szakasz végén a republikánus burzsoázia leválasztotta a forradalmi folyamatról a munkásosztályt, melynek helyzetét köszönhette. A második szakasz végén a monarchista burzsoázia leszámolt a republikánus burzsoáziával, melynek helyzetét köszönhette. A harmadik szakasz végén maga Napóleon számolt le a monarchista burzsoáziával, melynek helyzetét köszönhette. Mindvégig áltatta magát, aki a bohócjáték végére valami fordulatra számított a dramaturgiában.

De ki maradt a végén állva? Ki volt ez a lumpen császár, aki „a polgári társadalom söpredékének élén megvédte a polgári társadalmat”? Ki volt ez a mindenki által lesajnált és kihasználhatónak tűnt pojáca, aki egészen új értelmet adott az „utolsókból lesznek az elsők” evangéliumi elvének?

Nassau William Senior angol liberális közgazdász (1790–1864) a köztársasági elnökválasztás idején Franciaországban tartózkodott és útleírásaiban megjegyzi, az általa megjárt falvak lakosai sokszor nem tudtak elszámolni arról, kire is szavaznak. Bonaparte-Bonaparte, Napóleon-Napóleon, számukra ez a név a nemzeti nagyságot jelentette, és volt, aki azt is hitte, az „eredeti” Napóleon tért vissza. A korábbi és későbbi császár neve márkanév volt, de az, hogy – Albert Guerard-ral élve – „szentimentális napóleonizmusból politikai bonapartizmus” legyen, nem egy spontán folyamat volt.

Ahhoz, hogy Louis Bonaparte 1851 decemberében magához tudja ragadni a hatalmat, Marx szerint is létfontosságú volt az egy 1848. márciusi rendelet szerinti „mobil gárdákba” besorozott lumpenproletariátus tömegereje és a köztársasági elnök számára alkotmányosan garantált végrehajtó hatalom – mely által a „kis Napóleon” gondoskodhatott róla, hogy leglojálisabb bűntársai kezében legyenek az „abszolutista” államapparátus kulcspozíciói, így Eugène Rouher lehetett az igazságügy-miniszter, a belügyminiszter féltestvére, Charles de Morny, a hadsereg és a karhatalom pedig fokozatosan kerüljön az „elnöktől” függő helyzetbe. 1848 februárjának „példátlan megszégyenítése” tehát nem 1851-ben, hanem már 1848 decemberében megtörtént, és hiába várták a liberális demokraták és a burzsoázia republikánus frakciói megváltásként 1852. május második vasárnapját – a köztársasági elnöki mandátum lejártát – az sosem jött el. Illetve igen, de addigra Napóleon kedve szerint módosíthatta a jogszabályokat. Elvégre egy leendő császárnak minden jár, akár az is, hogy köztársasági elnök lehessen. „A libák gágogása nem mentette meg a Kapitóliumot” – jegyzi meg Marx megsemmisítő szardonizmussal. A bonapartisták ellenzőinek hatalmuk megmentését törvényhozási procedúráktól váró áldatlan tevékenysége Marx számára lehetővé tette, hogy bevezesse a „parlamenti kreténizmus” terminus technicust.

1848 decemberét kell megértenünk, ha meg akarjuk érteni 1851 decemberét, mert a forradalom bukását okozó mozzanat már annak évében megesett.

Geoff Watkins (Marx’s „Eighteenth Brumaire”: (post)modern interpretations, szerk. Mark Cowling, James Martin, Pluto Press, 2002. – a továbbiakban PI) Marx rovására írja, hogy miközben nem győz gúnyolódni Louis Bonaparte személyén, alábecsüli a tényleges politikai teljesítményt, ami őt hatalomra juttatta. Nem elég Marx gondolatait követve Bonaparte 1848. december 10-i választási győzelmét a konzervatív parasztság puccsaként értelmeznünk, mert ez aligha magyarázná meg a népesség összes többi szegmensében is tapasztalható látványosan magas szavazati arányt. Észre kell vegyük, hogy népszerűsége nagyban volt köszönhető az ő maga által tudatosan kreált mítosznak, és egyben a népszerűsége által keltett öngerjesztő folyamatnak. Az érdekeiket kellően artikulálni nem képes konzervatív monarchisták a „szociális” forradalomtól való félelmükben támogatták, és érzékelve közkedveltségét a szélesebb népesség körében nem mertek vele szemben saját jelöltet támogatni, mert az a politikai képviseletük csökkenésével fenyegetett. „A társadalmi farok csóválta a kutyát” illetve „Egy törpe utazott egy magas hullám hátán” – kommentálta a jelenséget emlékirataiban a konzervatív-liberális politikai gondolkodó, abban az időben az Orléans-i frakció parlamenti képviselője, a republikánus alkotmány egyik megszövegezője, Alexis de Tocqueville. III. Napóleonról elmondhatjuk talán, hogy a történelem első demokratikusan megválasztott zsarnoka, vagy legalábbis prototípusa a minél szélesebb népjogokra támaszkodó „tömegdemokrácia” zavarosában halászó – mai szitokszóval „populista” – autokrata, elsősorban önmagát (és rokonait, barátait, üzletfeleit) képviselni szándékozó politikai vállalkozónak.

Mi volt népszerűségének kulcsa? Ez egy olyan kérdés, amire Marx talán indokolatlanul kevés gondolatot szán. Louis Bonaparte (ahogy republikánus ellenfelei, a „National” olvasói nevezték) önmagát Napóleon Lajos hercegként illette és III. Napóleonként kívánta folytatni nagybátyja dinasztiáját. (Akik nem követték szoros figyelemmel a családregény korábbi epizódjait, azoknak emlékeztetőül elmondhatjuk, hogy II. Napóleon, a „Sasfiók”, I. Napóleon gyerekként is formálisan mindössze pár napig uralkodó fia volt, akinek hogylétét csak apja hívei tartották számon.) Tudatában a Napóleon név a nemzet egységét testesítette meg, a polgári forradalom vívmányainak és a stabilitás, egyenlőség és rend együtt állását. Miközben az Émile Marco de Saint-Hilaire által szerkesztett „Birodalmi Almanach” vagy a Charles-Eduard Tremblaine éltal jegyzett „La Revue de l´Empire” ápolta a széles körben népszerű „birodalmi” nosztalgiát, Louis Bonaparte az 1839-es „Napóleoni gondolatokban” vagy az 1845-ös „A pauperizmus kihalásában” egy olyan eszményen dolgozott, amely „mindenkinek” szól, és megpróbál egy a politikai konfliktusok, a társadalom tagoltságának kiküszöbölése általi „autoriter” megoldást kínálni minden problémára. A szegényeknek Louis Blanc ötleteit idéző „nemzeti manufaktúrákat”, a burzsoáziának (korlátozottan) szabadpiacot, az egyháznak az állami kultuszban való irányított szerepet szánt. A róla szóló monográfia (1997) szerzője, Roger Price joggal állapítja meg, hogy Bonaparte politikai sikere annak is köszönhető volt, hogy egy zavaros időszakban az ország modernizációjának és polgári fejlődésének egy, ha nem is parlamentáris, de egy ideig elketyegő modelljét kínálta.

Számára nem volt kérdéses önnön uralmának legitimitása. I. Napóleon császárságát és dinasztikus öröklését az 1804-as elsöprő erejű referendum erősítette meg, melyben persze a jogosultak kevesebb mint fele szavazott, de közel 100%-ban igennel, és azóta nem volt egyetlen hitelesnek elismerhető pillanata sem Franciaország történetének, amelyben a népakarat közvetlenül kinyilvánította volna magát. Sem nagybátyjának 1815-ös idegen hatalmak általi megdöntése, sem az 1830-as alkotmánychartát létrehozó kamara nem bírt ilyen felhatalmazással, és mivel Bonaparte számára a népakarat közvetlen, akár egyszeri megnyilvánulása – mint a nemzet osztatlan akarata, mely a nemzetet közvetlenül képviselő uralkodót kívánt – volt a politikai legitimáció egyetlen abszolút forrása, nem volt oka saját jogát a trónra megkérdőjelezni. Csak az alkalomra várt, hogy a népakarat visszaigazolhassa meggyőződését.

A republikánus burzsoázia tragédiája az volt, hogy kényszerképzete egybeesett Louis Bonaparte kényszerképzetével: az alkotmányozó nemzetgyűlés a népszuverenitás megtestesítőjének egy olyan pozícióját alkotta meg, melytől azt remélte, garantálja a bebetonozni kívánt alkotmányos és demokratikus rendet, a pozícióra pedig bejelentkezett az az ember, aki már akkor is a nemzeti egység inkarnációjának tekintette magát, amikor még 1836-ban Strasbourgban egy laktanyát próbált meg elfoglalni, hogy aztán két óra múlva már rács mögött legyen. Kevés alkalommal mondhatjuk ekkora bizonyossággal, hogy a megfelelő embert találták a megfelelő helyre! Bonaparte esetében persze enyhítő körülményként felírható, hogy a helyében bárki államcsínyt hajtott volna végre. Mi mást is tehetett volna? Köszönt volna le négy év után, kifizette volna a számlát és nyugdíjba vonult volna – az ember, aki abban a tudatban nevelkedett, hogy egy világraszóló birodalom száműzött uralkodója? Az elnöki tisztség megcélzása volt az egyetlen logikus módja, hogy a nevét övező nosztalgiát hittel vallott küldetésének megfelelő politikai tőkére konvertálja, majd a puccs volt pozíciójának egyetlen lehetséges pozitív továbbvitele. Marx így fogalmazott: „nem egy fej borította fel az alkotmányt, az magától borult fel egy kalappal érintkezve, igaz, az egy háromszögletű kalap volt.”

 ---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!