Marx tette III. Napóleont emlékezetessé, és nem fordítva. Ahogy fokozatosan haladt előre a szöveggel, értelmezése úgy kezdett kikristályosodni és egyre magasabb fokú absztrakciókban ragadta meg a történéseket. Ami a Louis Bonaparte brumaire 18-áját nehéz olvasmánnyá teszi, az részletes elmerülése az események sodrában, ami pedig érdekessé teszi, az az, hogyan próbál meg szerzője majdnem „valós időben” rendszert, értelmezést, ívet adni azok sorának. A történelmet ezúttal nem utólag rekonstruálja valaki fennmaradt források alapján, de nem is egy szereplő írja meg szükségképpen korlátozott személyes visszaemlékezéseit, hanem az értelmező maga is része a történetnek, egyszerre tárgy és alany, aki értelmezését képviselve maga is cselekvője annak, amit értelmez. „Önreflektív” történetírásnak mondhatjuk ezt: amiképpen a térképrajzoló rajzolja fel saját magát is a térképre, itt egy politikailag elkötelezett alany igyekszik önnön perspektíváját felvázolva beleavatkozni vizsgálata tárgyába. A gyakorlat és elmélet közti megkülönböztetésnek a „marxizmusra” közhely-szinten is jellemző eltörlésének okán a Louis Bonaparte brumaire 18-ája történetfilozófiai jelentőséggel is bír. Engels egyenesen a „történelem” törvényszerűségeinek vizsgálataként reklámozza későbbi előszavában, sőt, azok felfedezőjeként igyekszik szerzőjének renoméját növelni. Milyen törvényszerűségekről beszélhetünk, és mit érthetünk ezalatt?
Először komédia...
„Hegel szerint minden esemény kétszer ismétlődik meg a történelem színpadán, csak azt elfelejtette hozzátenni, hogy ami először tragédia, az másodszor bohózat” – kezdi eszmefuttatását e híres gondolattal. Magyarul gyakran a tragédia és komédia szembenállásaként értelmezik és ekképp idézik ezen mondatot, ez azonban a „kanonikus” (a Marx Engels Művei által közölt) magyar fordításnak sem felel meg, és jól mutatja, hogy aki idézi, nem teljesen érti a gondolatot. „(…) das eine Mal als Tragödie, das andere Mal als Farce” – hangzik eredetiben a marxi idézet, és aki tudja, hogy a farce a francia „töltelék” szóból eredően a komoly darabok szünetében előadott sematikus figurákkal operáló bohóckodás, az tudja, hogy a klasszikus komédiától mi sem állna távolabb. A farce a Susan Sontag-i értelemben vett „camp” – a „trash” kultúra ízléstelen terméke – aminek lényege a komolyságra való képtelenség, mindennek a groteszk sztereotipizálás általi kiüresítése, ami fajsúlyos, katartikus drámai cselekmény lehetne. Marx és Engels levelezése arról tanúskodik, ez a fogalomhasználat nem volt elsőre magától értetődő: eleinte egymás között felváltva használták a komédia különböző szinonimáit, hogy végül az alapgondolat rendezése után Marx elkötelezze magát az általa alkalmazott séma lényegét jobban megragadó „farce” mellett. A mű első angol fordítója, Daniel de Leon (1897-98) maga is a „farce” kifejezést használja, majd az egy korszerű új fordításra törekvő Terrell Carver (2005) a „low farce-t” alkalmazza, jobban hangsúlyozva a napóleoni kutyakomédia „alacsony-kulturális” jellegét.
Irodalmi műveltségben hiányt aligha szenvedő szerzőnk tehát nem anekdotikus célból nyitja eszmefuttatását ezzel a gondolattal, és tudatosan választja a „farce” kifejezést. Mint folytatja, „a múlt kísértetei lidércnyomásként ülik meg az élők” tudatát, és a történelem nagy fordulópontjai gyakran viselik magukon az ismétlődés jegyeit. Nem valamiféle „történelem-feletti” jelenség ez, hanem a történelem immanens adottsága, hogy nem tud kifejeződni másként, mint korábbi színjátékok új változataként, ahol az ismétlődés képezte újdonság adhat csak új értelmet.
„Performativitás”
Marx szövege nem az események száraz leírása, hanem maga is politikai intervenció, mely retorikai eszközökkel és éles kontúrokkal felvázolt fogalmi szembeállításokkal törekszik olvasóját állásfoglalásra kényszeríteni. Ennyiben a politikai küzdelmeknek elkerülhetetlenül van egy performatív dimenziója, melyet korunkban Judith Butler, Ernesto Laclau vagy Slavoj Zizek munkássága kísérel meg rekapitulálni. Ennek megfelelően a politikai cselekvés performatív, ahol is a cselekvés anyagát egymásra rakódó diskurzusok adják ki – melyek egy szimbolizálhatatlan hézag, űr körül szerveződnek – illetve elkerülhetetlenül tartalmaznak olyan „szabad jelölőket”, melyeket új funkcióval ellátva kimozdíthatjuk a diskurzust a megszokott medrében és új irányt adhatunk neki. Abból, ahogy a Brumaire 18-a a „rend pártjának” retorikáját elemzi, úgy feltételezhetjük, Marx tisztában volt mindezzel, ahogy Louis Bonaparte is.
A politika színpadán tehát az érdekek nem közvetlenül jelennek meg, hanem eljátszanak egy-egy drámai szerepet, melynek elemeit múltbéli elbeszélésekből merítik, azokon keresztül artikulálják önnön vélt szerepüket. Az amerikai telepesek a kivonulás könyvének szereplőiként élték meg történetüket, míg a Nagy Francia Forradalom szereplői római zsarnokölők pózaiban tetszelegtek. Így lehetett jelen bohócjáték főszereplője egy nagybátyja gúnyájával takarózó – önmagát a néhai császárnak kiadó – szélhámos. A cím is erre utal: az első – a tragikus – Napóleon 1799. november 9-én, a Forradalom VIII. évének brumaire 18-áján vette át a hatalmat.
A történelem, mint Szingularitás
Hegel történetfilozófiai felfogása szerint az ismétlődés az esetlegest törvényszerűséggé teszi. Amit először hajtunk végre, szükségképpen baleset, melynek nem ismerhetjük kimenetelét előre. Egy cselekedet létjogosultságának valódi próbája az ismétlés: akarjuk-e azt, amit először csináltunk annyira, hogy végigcsináljuk másodjára? Ha igen, az és csakis az hoz létre véletlen eseményből politikai realitást, programot. A történelem tehát nem ismétlődik, a történelem maga az ismétlés: ami nem ismétlődött meg valamiképp, arról nem is tudunk. Az ismétlés azonban nem ugyanannak a megtörténte, hanem új minőséget teremt. Hegel példája Caesar esete: Caesar, az ember önmagában nem jelenthette Caesart az intézményt, vagy politikai programot, állameszményt. A császárság sem bírt volna semmilyen szubsztanciával Caesar az ember nélkül, amihez persze Caesarnak az embernek el kellett buknia. A kettő egyszerre független egymástól, és lényegi kapcsolatban van.
A kortárs japán filozófus, Karatani Kodzsin (1941-) ezt a kapcsolatot a Név fogalmával illusztrálja, a Szingularitás (tandokuszei) és a Partikularitás (tokususzei) ellentétpárján keresztül. Azt, hogy mi a szingularitás, a név kategóriája világítja meg. A név egyszerre tartozik az egyedi létezőhöz, amit jelöl és a jelrendszerhez, amelynek eleme, de úgy, hogy közben egyikhez sem tartozik. Az egyedi létező és a jelrendszer egyaránt partikuláris, mert része a világ oksági rendjének. A névben azonban a kettő egybeesik és ezáltal új minőséget teremt. A név ezért radikális alteritás, ami a tárgyhoz képest, amire referál, belsődleges, ezáltal a kommunikáció egyedül lehetséges médiuma. Marx maga is a nyelvtanulás metaforájával kísérelte meg bemutatni az ismétlés jelenségét: amikor egy új nyelvet tanulunk, először abból vezetjük le, amit ismerünk, a neveket megfeleltetve egymásnak. Csak akkor jutunk el azonban az új nyelv megértéséhez, amikor azt egyediségében megtapasztaljuk és használjuk.
Karatani megkülönbözteti az ismétlés két fajtáját: az oksági rendben tapasztalható fodrozódásokat, melyek empirikusan kutathatóak, és a „valódi” szingularitást. Marx A Tőkében maga is a gazdasági folyamatok tudományosan vizsgálható törvényszerűségeihez folyamodik, a tőke ciklusait próbálva kimutatni. Ehhez hasonló jelenségek (mint például a Kondratyev-hullám) létezését Karatani maga sem vitatja, sőt, nyilvánvalóan hasznos magyarázó modellként hivatkozik a kapitalista gazdaság expanziójából fakadó globális jelenségek ismétlődésére. Egy adott nagyhatalom hegemóniáján nyugvó világrend (mint Hollandia, Nagy-Britannia vagy a hidegháború korszakában az Egyesült Államok) jellemzően a liberális piacgazdaság dominanciáját mutatja, míg a hegemónia megszűnésével az imperializmus, vagyis a gazdasági gyarmatosítás új korszaka kezdődik. Ez történt 1989 után is Karatani szerint – szemben Francis Fukuyama elképzelésével. A nemzetállamoknak is megvan ez a ciklikus működése, szükségképpen törekszenek az imperializmusra, de saját szervezőelvüket exportálva csak új más nemzetállamokat hoznak létre, önmaguk bővített reprodukciója helyett: ez volt a napóleoni külpolitika belső ellentmondása is, mely bukását okozta. III. Napóleont is csak egy nála is nagyobb Bonaparte, Bismarck tudta legyőzni.
Van azonban az ismétlés, mint Szingularitás, és ebben a mozzanatban az ismétlést pontosan úgy kell értenünk, ahogy a pszichoanalízisben: az ismétlés az elfojtott visszatérése. Karatani szerint szükségtelen itt a Frankfurti Iskola pszichoanalitikus magyarázataihoz folyamodnunk, elég ha Freudot olvassuk a Brumaire 18-án keresztül. Az ilyen értelemben vett ismétlés nem strukturális, nem narratív és nem valami törvényszerűségen alapul, mert nem partikuláris. Ez az ismétlés merőben formális és csak egy meghatározott nézőpontból észlelhető annak: „parallaxikus”. Az ismétlés kényszeres visszatérése annak, amire nem emlékszünk, ami nem része világunk eseménytörténetének, csakis mint annak vakfoltja. Az 1848-as forradalom esetében a király „üres helye” kísértett és került újra betöltésre, mikor az új alkotmányos rend válságba került. Az ismétlés a krízishelyzetekben fordul tehát elő, amikor „felfeslik a szimbolikus rend varrata” és a korábban elfojtott rendezőelvet gyakorló elem válik újra meghatározóvá egy másik, új formában. A reprezentáció, mint „politikai álommunka” két szinten valósul meg: a törvényhozó és a végrehajtó hatalom formájában, melyek közül előbbi a liberalizmus, utóbbi a demokrácia elvét jeleníti meg. Két különböző felfogása ez az igazságnak: az egyik szerint az tapasztalati és közösségileg kialkudott, míg a másik szerint a priori, nem megosztható, és ezért csak egy egységes szuverén jelenítheti meg. Ez lehet a bürokrácia, Hegel esetében, és lehet az abszolutista államhatalom utánzata. A Rousseau-tól Heideggeren át korunk „populizmusáig” tartó ívben a népszuverenitás nem reprezentálható, csak gyakorolható egy olyan személy által, aki megtestesíti a nemzet spontán egységét. A képviseleti rendszer tehát nem működhet önnön imaginárius kiegészítése (supplementuma) nélkül, mely a társadalom „osztálytudattalanjának” (Kenneth Burke) pozitív megjelenése a rendszerben, mely válság idején ismétlésre kerül, beáll az abszolutista államhatalom „hézagjába”.
Láttuk korábban, hogy a bonapartizmus egyik értelmezési kánonja az állam autonómiájából indult ki. Karatani egy ettől független értelmezés, a „cézárizmus” koncepciója mellett kötelezi el magát, melynek korábban Gramsci fejtette ki egy változatát. E szerint a bonapartizmus lényege a szükségszerűen ismétlődő válsághelyzetekben való mediáció a képviseleti rendszer ellentmondásos elemei között, az „osztálytöredékek imaginárius egyesítése”. Ennyiben Hitler éppen úgy, mint F. D. Roosevelt, vagy a fasiszta Shova restauráció motorja, Konoe Fumimaro is „bonapartista”. (Marx maga is nem egy „bonapartista típusú” politikus pályáját elemezte, különösen tekintettel Símon Bolivarra és Kossuth Lajosra.)
(Karatani hivatkozott 2004 körüli írásai angolul a Történelem és ismétlés című kötetben [History and Repetition, Columbia University Press, 2011.] jelentek meg.)
A proletár politika lehetősége
Mi tehát a különbség tragédia és paródia között? A XVIII. század forradalmai igényelték a történeti kulisszákat, hogy önmaguknak tragikus pátoszt kölcsönözzenek, egy idealizált szimbolikus térbe emeljék küzdelmeiket. A XIX. század forradalmai a jövőből kell levezessék szerepmintáikat, máskülönben menthetetlenül paródiává válnak. Ezért haragudott jobban Marx Weitlingre vagy Dühringre, mint Fourier-re, Saint-Simonra vagy Owenre. Száz évvel korábban spekulatív ideális társadalmakról gondolkodni még megbocsátható gyerekjáték volt, de amikor a proletárforradalom valós lehetőség, akkor ez már ellenforradalmi politika.
Az 1848 és 1851 közötti eseményeknek egy olyan leírását olvashattuk, mely azokat egy háromfelvonásos bohózatként kritizálta. Hegel történetfilozófiájára építve Marx a hős/bolond, eredeti/karikatúra, (színpadi) álarc/paródia ellentétpárjaival érzékeltette a szereplők viszonyát a történelemhez.
Ezzel a dinamikusabb modellel a polgári forradalom egy sajátosságára mutatott rá: annak önnön tartalma csak színpadi tragédiaként állja meg a helyét, álarcának elvesztése után arra van ítélve, hogy paródiaként éljen tovább, vagy illúziók nélkül szembenézzen magával, és a kritikai megtorpanások fokozatos során keresztül eljusson a benne rejlő lehetőségek kibontásának szükségességééig. Hogy pontosan hogy fog kinézni a pillanat, amikor „a holtak temetik el a holtakat”, nem tudhatjuk, de Marx szavaiból arra következtethetünk, hitt a politika „fantazmatikus” dimenziójának meghaladhatóságában, és ebben látta az emberi emancipáció lehetőségének garanciáját.
---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!
