„1848 és 1851 között a francia társadalom bepótolta – és gyorsított, mert forradalmi módon – azoknak a politikai tapasztalatoknak a megszerzését, melyek megléte esetén esély lett volna arra, hogy a forradalom több legyen, mint felszíni megrázkódtatás” – vonta le a keserű következtetést Marx. Az új helyzet és az új tapasztalatok új elméleti kapaszkodókat igényeltek. 

Marx viszonya az eseményekhez 

Ami a Louis Bonaparte brumaire 18-áját érdekessé teszi, az a nem sokkal a forradalom előtt íródott Kommunista kiáltványhoz való viszonya. Marx viszonylag ritkán bocsátkozott aktuálpolitikai elemzésekbe, amit ma politológiának neveznénk, és amikor igen, az az általános elméleti meglátásainak komoly próbatétele volt. A Kommunista kiáltványból megtudhattuk, hogy a történelem osztályharcok története, amelyek egy nagy antagonizmus, a proletárok és a tőkések közti küzdelemben kulminál, és minden más ezen nagy folyamatra redukálható, legalábbis a politikai keretezés szempontjából. Ez a szándékosan sematikus kép és a hozzá kapcsolódó üdvtörténeti elbeszélés látványosan aszinkronban van a „Brumaire 18-a” komplex hanyatlástörténetével. Ez sajátos kuriózumértéket kölcsönöz a műnek: mindaz, ami Marx elméletében kidolgozatlan vagy érintetlen, itt kidomborodik és akadályként kényszeríti az elméletet önnön differenciálására. Mivel az események leírása volt Marx elsődleges célja, és ezeket is majdnem „valós időben” vetette papírra, hogy szakaszosan publikálja, nem is törekedhetett elméleti „mű” alkotására. Ennek köszönhetően a könyv későbbi olvasói által különböző értelmezési kánonok képződtek, melyek a szöveg más-más részeit exponálják önnön elméleti konstrukcióik igazolására. A következőkben a „bonapartizmus” fogalomtörténetébe próbálunk kis betekintést nyerni. 

„A falu reakciója a város ellen”

Kiket képviselt III. Napóleon, mint társadalmi osztályt? – tette fel a kérdést Marx. Egyszerű válasza: a parcellás parasztságot (Parzellenbauern). A parcellás parasztság a burzsoázia által korábban levert és emiatt a liberális kapitalizmussal szemben ellenséges társadalmi réteg volt, mely létét a napóleoni polgári jognak köszönhette. A Code Napoleon felszabadította a parasztságot a szolgasorból és kis személyes tulajdonhoz, megélhetéshez juttatta, de egyszersmind be is zárta ennek a kis megélhetésnek a börtönébe. Az ilyen módon létrejött kistulajdonosi réteg nem volt sem proletár, sem tőkés, sem elnyomott, sem haszonélvezője az új társadalmi rendnek. Az új piaci viszonyok között ezek egy kisebbsége felemelkedett, egy másik része elszegényedett, többsége pedig éppen hogy megélt. Szűkös tulajdona okán nem volt lehetősége anyagilag vagy intellektuálisan fejlődni, ezért szellemi horizontja a bármi áron való megélhetésre korlátozódott és ez behatárolta életének erkölcsi minőségét is. A hozzá hasonlókra nem sorstársaiként, hanem riválisaiként tekintett, akik parcellája csak az ő parcellájának rovására növekedhetett. A túlnépesedés következtében állandóan fenyegette a munkanélküliség rémképe, ezért egy erős, „gondoskodó” állam védelmében reménykedett. Szélsőségesen ki volt szolgáltatva a külső körülményeknek, emiatt könnyen kerülhetett adósságcsapdába. Mindezek ellenére korlátozott életvitele – amennyiben hajlandó volt ezeket életének egyedül lehetséges kereteiként elfogadni – jó eséllyel biztosított volt, így a stabilitásban hitte magát érdekeltnek, könnyen volt megvásárolható felszínes jóléti reformokkal vagy a felfordulástól, az ő biztonságát veszélyeztető idegen elemektől, radikálisoktól való félelmére apellálva. Arról, hogy mindezeket a feltételeket képes legyen az élet egyedül „normális” kereteiként elfogadni, arról az egyházi infrastruktúrát maga alá gyűrő bonaparti állam oktatási reformjai gondoskodtak, melyek az szabványosított iskolarendszert a népesség morális megdolgozásának szolgálatába állította. Az államrendet fenntartó fegyveres testületek pedig (elsősorban a hadsereg) nem mint az elnyomás szervei, hanem mint nemzeti büszkeség tárgyai és a biztos megélhetés lehetőségei jelentek meg számára. 

Ez az atomizált, politikailag mozgósíthatatlan, egyéni egzisztenciális félelmei által könnyen kontrollálható, de valamennyire garantált megélhetéssel és tulajdonnal bíró réteg a „középosztály”, a bonapartista politika anyagi „talapzata”, mely aztán joggal tekintheti magát az állam gerincének. Osztályöntudat híján más reprezentációja nem lehet, mint az állam, „mint olyan”. Ezért aztán a bonapartista állam fő törekvése, hogy a társadalomból minél inkább „középosztályt” faragjon, részben jóléti intézkedésekkel, részben a társadalmi tér olyan átalakításával, mely azt horizontálisabbá és könnyebben ellenőrizhetővé teszi. A korszak legnagyobb látványberuházása a Haussmann báró nevéhez fűződő városfelújítási program, melynek során Párizs higiénikusabb, hadászatilag áttekinthetőbb lett. A kiszélesített sugárutak megnehezítették barikádok emelését és megkönnyítették a gyalogság számára a felvonulást. 

Míg a bonaparti állam a polgárság és a középrétegek számára, őket képviselve kormányoz, őket magukat kizárja a kormányzásból, passzivitásban és függő helyzetben tartja. „A polgárosodásnak fenn tartja az okát, de üldözi az okozatát.” (Marx)   

Insider trading 

A bonapartista puccs másnapja a legyőzött ellenfél, az Orleáns-i házat támogató burzsoázia kifosztásának volt tanúja. („C'est le premier vol de l'aigle.” – „Ez volt a sas első repülése/lopása.” – él Marx egy szójátékkal.) III. Napóleon gazdaságpolitikájának fő elve az állam anyagi önállóságának biztosítása volt. Ez a piacgazdaság korlátozott megőrzését jelentette, azonban állandó mindenre kiterjedő pénzügyi spekulációt igényelt, melyben az állam egyszerre volt piaci szereplő és a játékszabályok alakítója. 

Egyfelől III. Napóleon unokatestvére, Napoléon Joseph Charles Paul Bonaparte („Plon-Plon”, a „Vörös herceg”) magára vállalta a Saint-Simon-ista körökkel való kapcsolattartást, és ezáltal élénk szellemi anyagcsere volt a az udvar és a társadalmi reformerek között, olyannyira, hogy Proudhon, Comte, vagy Moses Hess is legalábbis egy ideig a császári szociálpolitika támogatásának adott hangot. Bonaparte már köztársasági elnök korában is hatalmas sorsjátékot kezdeményezett a nép számára, ahol bármely szerencsés aranyrudakat vihetett haza. Persze azokat a bonapartisták vitték haza, viszont a December 10. Társaság annyi hamis sorsjegyet dobhatott piacra, amennyit csak bírt. A reformok egy részét, mely javította a munkásosztály rövid távú helyzetét, az állam idővel kiemelten támogatta. Karl Vogt, egy Napóleon által futtatott baloldali újságíró rendszeresen igyekezett a marxistákról és más radikálisokról rémképet festeni. A liberális véleményvezérek természetesen „szocializmussal” vádolták a kormányzatot, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy a szocializmus a közvélemény szemében az állami osztogatást jelentse.

Másfelől a Crédit Mobilier intézményrendszere felvásárolta a „stratégiai fontosságúnak” tartott termelő üzemeket és vállalatokat, hogy államkötvények kibocsátásával a spekuláció korábban nem látott mechanizmusait állítsa hadrendbe. Az állam részvényesévé vált a nagyvállalatoknak, ezáltal kontrollálni tudta a piacot, cserébe azok maguk is részesültek a nagyobb beruházásokból, melynek kötvényeik megtérülésén keresztül haszonélvező lehettek. A siker útja az állami hivatalnokokkal és végső soron a Bonaparte famíliával való jó viszony volt. A vállalati tulajdonnak ellenőrizhetetlen megosztott struktúrái jöttek létre, amelyek a piaci viszonyok formális jogszerűsége mellett garantálták, hogy III. Napóleon dönthessen az erőforrások elosztásáról, és ily módon nagyvonalúan „visszaajándékozhassa a nemzetnek, amit ellopott tőle”.       

A történelem rothadó húsa: Politikai szkatológia 

Mint láthattuk, Louis-Napoleon Bonaparte nem kerülhetett volna hatalomra a December 10. Társaság által megszervezett bűnözői magánhadsereg nélkül. Hol van az ő helyük az események sematikus megközelítésében? Marx egyenesen azt mondja, ez az általa lumpenproletariátusnak nevezett réteg volt Louis Bonaparte egyedül valódi közege, itt lehetett igazán, minden megjátszás nélkül önmaga: „Bonaparte sans phrase”. Mi ennek az affinitásnak a lényege? A bűnözői életmódra jellemző érték-elsajátítás a társadalom felsőbb régióiban a pénzarisztokrácia működésének feleltethető meg. Bonaparte, aki addigi élete nagy részét nemzetközi kalandorként és szélhámosként élte le, tökéletesen értette mind az alvilág működését, mind a politikai szféra szimbolikus természetét, mind ezeknek a társadalmi elitváltásokra való hatását. Ha valami különösen alkalmassá tette szerepére, az alighanem tökéletes illúziótlansága: feltételezhetjük, sosem tekintette a politikát egyébnek, mint a javak elosztásáért folyó színjátéknak, ahol minden eszköz megengedett. A Marx által leplezetlen megvetéssel illetett lumpenproletariátus körében ebből aligha kellett titkot csinálnia. Leírható-e azonban a lumpenproletariátus, a bonapartizmus hatalomra jutásának e nélkülözhetetlen eleme, mint empirikus társadalmi kategória? 

Sehol másutt nem írja körül Marx a fogalmat olyan alapossággal, mint a „Brumaire 18-ában”: a kategóriába tartoznak prostituáltak, utcai tolvajok, koldusok, illegális árusok, szervezett bűnözők, művészek, „szellemi szabadfoglalkozásúak” és a lakosság mindazok az anyagilag kiszolgáltatott képviselői, akik a szervezett munkássághoz képest osztályöntudatnak, stabil foglalkoztatottságnak vagy jogilag értelmezhető státusznak híján vannak, egyszóval „mindaz a szedett-vedett népség, akiket a franciák bohémeknek neveznek”. Szerepük a Brumaire 18-a elbeszélésében a reakció által mobilizált, könnyen megvásárolható tömegé. A kommunista kiáltvány szövege szerint a „lumpen” elemek a meghaladott társadalmi rendek söpredékei (olyanok, mint Louis Bonaparte maga), a „gens sans feu et sans aveu” (otthontalanok és szívtelenek), a nem-produktív munkások, a nem-proletár proletárok. Nyilvánvaló, hogy a priori kategóriáról van szó, mellyel Marx (és Engels) valami olyasmit akart szimbolizálni, ami nem illett bele a képbe. A fogalmat a rendszerkoherencia kényszerűsége hívta életre, a magyarázat mankója volt. Lehet-e azonban ezen túlmenő létjogosultsága, megfeleltethető-e más létező szociológiai kategóriának, mint amilyen például Charles Murray „underclass” kategórája – teszi fel a kérdést Mark Cowling (PI), aki Mao Ce-Tung és Franz Fanon szövegeire vagy a Fekete Párducok gyakorlatára hivatkozva irányítja figyelmünket a tényre, miszerint a lumpenproletárokként azonosítható rétegek is mozgósíthatóak forradalmi célokra, sőt, sok esetben inkább, mint a már anyagilag pacifikált, politikailag konszolidált jóléti munkásosztály.    

Charles Murray az „underclass” három ismertetőjegyének az illegális megélhetést, a munkanélküliséget és a jogilag rendezetlen családi viszonyokat (vagyis „törvénytelen” gyermekáldást) tekintette. Utóbbi drasztikusan nőtt a 70-es évektől kezdődően. A liberális affinitásokkal operáló Murray számára ez elsősorban a közbiztonság és a szociális rendszer deficitjeként jelentkezik, és éppen ezért Cowling ezt a fogalmi keretezést a neokonzervatív politikai ideológia kifejeződéseként értékeli, mely felcserél okot (a nagyipar hanyatlását) okozattal (munkanélküliséggel). Innen nézve az „underclass” negatív kategória, a társadalomból való kiszorulás közelebbről nem definiált állapotát hivatott megjeleníteni. Ez is mutatja a „lumpen” szabad jelölő mivoltát, melyet a hiányzó okság pótlásaként bármilyen irányból lehet – magyarázat vagy politikai mobilizáció céljából – hasznosítani. 

A „bonapartizmus”: anomália vagy elkerülhetetlen fejlődési fok? 

Hal Draper „Marx forradalomelmélete” című öt kötetes művének első részében (State and bureaucracy, NY, 1977.) megkísérli Marx és Engels levelezése valamint Engelsnek a A lakhatási kérdésről (1866) írott műve nyomán rekonstruálni, mit értettek nevezettek „bonapartizmus” alatt. 

E szerint az értelmezés szerint a „bonapartizmus” sajátossága az állam autonómmá (Verselbständigt) válásában keresendő. Ez több vertikális és horizontális együttható következménye, így az alulról jövő nyomásé (forradalmi munkásosztály), másrészt a polgárság frakciói közötti erőviszonyok kiegyenlítettségéé. Ebben a helyzetben az alulról jövő nyomás katalizálja a folyamatot, melyben az államhoz kötődő érdekcsoportok magukra vállalják az uralmat a passzív, cselekvő részt nem vállaló osztályok és a tőke erői helyett, amelyek „bármikor inkább választanák a zsarnokságot, mint az anarchiát (Unordnung)”. Ennek előfeltéte az államapparátus megléte, „melyet az összes korábbi forradalom csak tökéletesített, ahelyett, hogy felszámolt volna”. De Toqueville is megjegyzi, hogy az állam olyan organizmus, amelynek, ha a fejét levágják, tovább él és idővel új fejet növeszt. Az általános választójog eleme új együtthatót vezetett be a működésbe, mely a képviseleti törvényhozás és a szuverén végrehajtó hatalom között feszülő ellentmondást eredményezte, mely általános jellemzője a liberális demokráciáknak. Ez egy új „intézmény”, a szükségállapot feltalálását hozta magával, melyre hivatkozva a status quo védelme biztosítható. Forradalmi szituációkban a képviseleti elv és a demokrácia együttállása nem fér össze a tőkés rend fennmaradásával, ezért a kettő közül az, amelyik a kapitalizmusra veszélyt jelent (a parlament) felfüggesztésre kerül: ez a „permanens ellenforradalom” mintázata. A fennálló rend immár a képviseleti elv (akár informális, a választási rendszer manipulálása általi) zárójelbe tételével a gondoskodó bölcs császár és népe közötti közvetlen és szeretetteli kommunikáció során nyeri el önigazolását, míg az alsóbb osztályokat vagy megvásárolják a (III. Napóleon által is kedvelt) közmunka-programokkal vagy elégedetlenségüket („törvényes” képviselet híján) a rendészet hatáskörébe sorolják. Ebben a helyzetben a forradalmat felülről kell levezényelni (Schlegel kifejezésével élve), hiszen egyedül ez garantálja a „fent” érintetlenségét. 

Ami a Louis Bonaparte brumaire 18-ájának írása idején még balesetnek tűnt, Engels gondolkodásában később a fenti sémává kristályosodott ki. Ebben nagy segítségére volt a porosz modell tanulmányozása, ahol is Bismarck az általános választójogot támogató monarchista junkerek élén került hatalomra, hogy belátva azok anakronisztikus jellegét, az anyagilag autonómmá vált állam vezetőjeként (ebben nagy szerepe volt később a Franciaországtól beszedett hadisarcnak) képes legyen osztálybázist cserélni. 

Míg ez a periódus elsőre anomáliának tűnt, a későbbi megfontolások fényében a tőkés rend fejlődésének egy új szakaszaként került leírásra, amikor is egy a korábbinál horizontálisabb társadalmi szerkezetben feloldódnak a megelőző történelmi antagonizmusok és egy nagy szembenállásként jelennek meg, mely a társadalom és az állam között feszül. Ez a szembenállás a korábbi osztálykonfliktusokhoz képest az emberiség emancipációjáért való küzdelem egy új magasabb emergenciaszintjének is tekinthető.

„Bonapartizmustól thatcherizmusig”

 Louis Bonaparte „prototípusa volt a minél szélesebb népjogokra támaszkodó tömegdemokrácia zavarosában halászó – mai szitokszóval populista – autokrata, elsősorban önmagát képviselni szándékozó politikai vállalkozónak” – írtuk korábban. Milyen szerepe van ennek a történeti figurának korunk politikai képzeletében?

 A „rend pártja” mint toposz máig érezhető súllyal van jelen. Jellegzetes beszédmódja van a magukat a pártok és osztálykonfliktusok fölé helyező szereplőknek, akik törekvéseiket a stabilitás elvesztésétől való félelemmel („morális pánikkal”) legitimálják. Míg 1978-ban Eric Hobsbawm a Munkáspárt hanyatlását a munkásosztály fragmentálódásával magyarázta és egy tory-ellenes általános koalíciótól remélte a progresszív politikai spektrum életerejének növekedését, addig ugyanebben az évben a „A krízis politizálása” (Policing the Crisis, MacMillan Press, London, 1978.) szerzői éppen a társadalom fokozatos hegemonizációjában látják a problémát, mely a sokak számára imaginárius anyagi biztonság nagy közös „platformjára” vitte a szavazópolgárokat a mindenkori „másikkal” mint ellenséggel szemben. Az Enoch Powell által artikulált népszerű rasszizmus az osztályviszonyokat a faj szemantikai kategóriája mentén kódolta újra és lehetővé tette a „rend” fenntartása általi legitimációját a hatalmi viszonyoknak, hogy az autoritás központja átkerüljön a „konszenzus mozzanata” felől az „erő mozzanatába”, Gramsci kategóriáit szabadon felhasználva. A „thatcherizmus” ilyen fokozatos felemelkedésének történetét Stuart Hall a „Brumaire 18-a” sémájának mentén – vagy úgy is mondhatjuk, műfajában – fogalmazta meg, szemben a New Left Review szerzői által akkoriban képviselt sematikus osztályelemzéssel.   

 Az államhatalom reflektív viszonya vagy „relatív autonómiája”

Amennyiben ugyanis azt merészeljük állítani, hogy a fent elbeszélt történet és saját korunk politikai valósága közti egyezés nem a véletlen műve, egy fontos kérdést fel kell tennünk: létezik-e a politikai hatalom marxista elmélete? Avagy: mennyire determinálják az eseményeket anyagi feltételek?

Marx az állam politikai harcokban való szerepével kapcsolatos ambivalens nézeteinek is fontos kirakata a Brumaire 18-a. A közkeletű felfogás szerint Marxnak nincs az állam mibenlétét és jövőjét illető elmélete (és explicit valóban nincs, hiszen fő műve, a Tőke gazdasági folyamatokkal foglalkozik), hacsak nem a Kommunista kiáltvány azon redukcionista felfogása, melyet reflektivitás-tézisnek is nevezhetünk. E szerint az állam az uralkodó osztály eszköze érdekei érvényesítéséhez, attól függetlenül nem létezik. Ralph Milliband szerint (Marx and the State = The Socialist Register, 1965.) ezzel ellentétben egy másik párhuzamos olvasat is létezik, melynek forrása a Brumaire 18-a: ez az állam „relatív autonómiájának” tézise. Bob Jessop (The Capitalist State, Oxford, 1982. Illetve State Theory. Putting the Capitalist State in its Place, Cambridge, 1992.) az állam relatív autonómiájának tézisével szemben a politikai autoritás „stratégiai-relációs” értelmezése mellett érvel. Ezt a tézist, mely az államnak az osztályérdekektől való független mozgást tulajdonít nevezhetjük a „kontingens szükségszerűség” tézisének. Ez annyit jelent, hogy az érdekek erővonalai szükségszerűségként jelentkeznek a politikum világában, de egymással való szinergiájuk merőben esetleges. Jessop felfogásában ez azért is fontos, mert pont ez az elv hozza létre a politikum szimbolikus terét, ahol a szereplők megnyilvánulhatnak. Marx maga is kimondatlanul megkülönbözteti a politika színpadát, ahol a „múlt költészete” (és talán a jövőé) megjelenhet, a „durva externáliák” világát, ahol a „színfalak mögötti” taktikai megfontolások működnek és az intézményi architektúra kontúrjait, melyek meghatározzák a kifutási pályákat. A republikánus burzsoáziára például nem mondható, hogy anyagi érdekei különbözőek lettek volna a monarchistákétól, a köztük lévő politikai konfliktus mégis meghatározó volt a forradalom dinamikájában. A köztársaság-párti politikai tábor vegyes összetételét kizárólag az államforma iránti politikai elkötelezettség határozta meg. Ezzel szemben Paul Wethery (PI) a „relatív autonómia” egy másik olvasatát képviseli. Egyfelől – mint azt Jon Elster (Making Sense of Marx, Cambridge, 1985.) is megállapítja – az állam osztályérdektől való független működését az osztályegyensúly és az absztenció (tartózkodás) jelensége is mutatja: egyes osztályok távol maradhatnak érdekeik közvetlen képviseletétől (mint a Brumaire 18-ában az ipari burzsoázia), míg más esetben az erőviszonyok „eldöntetlensége” hozhatja létre az állami szuverenitás terét. Az állam azonban nem áll légüres térben, Wethery érvelése szerint kodependens a tőkefelhalmozással. Az állam önfenntartásához szükséges adóbevételek a felhalmozott javakkal egyenes arányban növekednek, és a felhalmozott javak mértéke is növeli az állami ellenőrzés igényét: minél nagyobb vagyona egy jogi entitásnak, annál nehezebb azt önerőből megvédenie a szó polgári értelmében véve „semleges” állam jogi garanciái nélkül. Néha a burzsoázia menti meg az államot, néha az állam a burzsoáziát. Az sincs kizárva, hogy az „öntudatra ébredt”, „emancipálódott” (vagy marxi szóval) „pretoriánus” állam leveri a régi tőkés osztályt és újat hoz létre önmaga támogatására. A Brumaire 18-a legnagyobb tanulságai közé tartozik az, hogy a burzsoázia osztályuralmának nem kell közvetlenül megvalósulnia ahhoz, hogy érdekei kifejeződjenek az államberendezkedés működése által. Az állam nem attól „kapitalista”, hogy szükségképpen az aktuálisan létező tulajdonosi rétegeket támogatja vagy azok támogatását élvezi, hanem lényegi működésében. Míg a „kontingens szükségszerűség” független oksági láncolatokat tételez, ezáltal implicite tagadja egy marxi (vagy bármilyen átfogó) államelmélet lehetőségét, addig a „relatív autonómia” (mint azt oximoronikus formulázása maga is sugallja: elvégre ami relatív, az nem lehet autonóm – itt operatív autonómia és funkcionális interdependencia együtteséről beszélünk) tendenciákat feltételez aszerint, a struktúra és az ágencia kölcsönhatása (melynek tapasztalható hatása a politikai hatalom maga) milyen valószínűséggel rendeződik. Ennek megfelelően lehetséges az okság rendjei között súlyozni azok potenciális magyarázó ereje szempontjából. A két ismertetett felfogás persze nem zárja ki egymást, inkább egy spektrum két értékeként láttatható, amennyiben belátjuk, hogy bármilyen társadalomelmélet megkíván bizonyos mértékű általánosítást. 

A bonapartizmus belső határai

A Második Császárság működését a mindenkori osztály- és pártkonfliktusok egymás ellen való kijátszása és az ennek hátán való egyensúlyozás biztosította. A polgári modernizáció „paternalista” kifejeződése, melynek legfőbb ellensége a polgárság komfortérzetét fenyegető „szegénység” (piszok, ragály és forradalom) volt, hosszabb távon képes volt a szavazók többségének támogatását maga mögött tudni. Ez a válsághelyzetek állandó elnapolását feltételezte. Mikor 1858-ban egy olasz radikális, Felice Orsini merényletet kísérelt meg a császár ellen, a közvélemény hűvös reakcióiból egyértelműen látni lehetett személye népszerűtlenségét. A növekvő jólétre és társadalmi szegregációra épülő állami legitimáció számára a polgárság megerősödése állandó veszélyforrás volt. 1860-ban a Nagy-Britanniával kötött kereskedelmi megállapodás újabb néhány évig meg tudta vásárolni gazdasági növekedéssel az osztálybékét, ennek folyományaként azonban 1864-től újabb liberális reformok váltak szükségessé. Mivel a bonapartista politikus tehetsége abban kell álljon, hogy tudja, mit akar a „nép” és annak mindig az élén legyen, az egyeduralmi rendszer magában hordozta fellazulásának programját: minél sikeresebb volt, annál nehezebb volt igazolnia saját létjogosultságát. Míg a felszínen a parlamentáris politikai reformokat meg lehetett bélyegezni népellenes „elitizmusként”, addig az 1870-es Ollivier-kabinet egyértelműen egy új paktum létrejöttét mutatta az uralkodó és a tőle független tőkés osztály között. Ennek lehetséges sikerét azonban a külső körülmények nem engedték. Az egyre súlyosabb egészségügyi problémákkal küzdő Louis Bonaparte-ot a porosz állam olyan háborúba kényszerítette bele, melyet sem megnyerni, sem kikerülni nem tudott: egyik a császár tévedhetetlenségének, másik a nemzeti nagyságnak az illúzióját végezte volna be. A súlyos katonai vereség után a forradalmi helyzet kiújulása nem volt megakadályozható. Ha Marx úgy fogalmazott, 1851-ben a „groteszk középszerűség játszhatta el a hős szerepét”, úgy 1871-ben ugyanez fordítva mehetett végbe.  

A bonapartista állam modellje tehát az egyeduralom és a közvetlen népszuverenitás együttállása, melynek kifejeződése történetileg esetleges. Láthatjuk, hogyan tette lehetővé a napóleoni legenda a császárság kulisszáinak visszaállítását, de ugyanez a modell más történelmi helyzetben más, az adott helyzetben elérhető népszerű legitimációs mítoszt aktiválna. A mítosz életben tartása nem csak az anyagi erőforrások állandó manipulációját kívánja meg, hanem a közvélemény számára való „alternatív valóság” felépítését is. A Második Császárság úttörője volt a „post-truth” kommunikációnak, melyet már egykorú politikai kommentátorai is megfigyeltek. Végeredményben a „bonapartista” politikus fogjává válik saját imágójának, mellyel való azonosságát akkor is el kell hitetnie követőivel, ha ez vesztét okozza. Feltehetjük a kérdést, hogy szemben a mindenkori liberális sztereotípiával, diktátor-e Bonaparte? Amennyiben a diktátor fogalma feltételezi azt a pozíciót, ahol az egyeduralom és a szuverenitás egybeesik, úgy a diktatúra lehetséges „emancipatorikus” aspektusa vitathatatlan: sok esetben csak egy diktátor mentheti meg a helyzetet. A bonapartizmus esetében az végrehajtó hatalmat (formálisan vagy tényszerűen) egyedül gyakorló azonban egy fogoly-dilemma áldozata, így valóban szuverén döntést hozni nem áll módjába. Ez tovább is vihetne minket egy következő kérdéshez: létezik-e valódi diktatúra, mely nem a fennálló erőviszonyok függvénye? 

Marx nem látott olyan képviseleti demokráciát, ami a nyugati világot a második világháború után jellemezte, és ez behatárolta elemzésének horizontját, másfelől viszont a bonapartizmus jelensége ráirányította figyelmét a liberális köztársaságok sajátos belső ellentmondásaira, melyek azok hanyatlását okozzák. Az öntudatra ébredt és önmaga „uralkodó osztályává” fellépő modern állam képzete ma is hasznos – és láthatólag sokak által elfeledett – horizontja a „nemzeti egység” és a „rend” inkarnációiként magukat megjelenítő politikai szereplők értelmezése számára. Azt is látnunk kell, hogyan függ hatalmuk a „népszerűség” fikciójától, és hogyan párolog el – mint később III. Napóleoné – amikor azt már nem tudják többé garantálni.

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!