Marx 1847-ben született írása reakció Proudhon A nyomorúság filozófiája című munkájára, mely munka a francia gondolkodó közgazdaságtani nézeteit foglalja össze. Marx már bevezetőjében is érezteti, hogy nem fog kesztyűs kézzel bánni Proudhonnal: „Proudhon úrnak az a balszerencséje, hogy sajátságos módon félreismerik Európában. Franciaországban szabad rossz közgazdásznak lennie, mert ott kitűnő német filozófusnak tartják. Németországban viszont szabad rossz filozófusnak lennie, mert ott a legkiválóbb francia közgazdászok egyikének tekintik. Mint német és egyszersmind közgazdász indíttatva éreztem magam, hogy ez ellen a kettős tévedés ellen tiltakozzam” – írja.

A két fejezetből álló munka elsősorban a Proudhon által kreált értékelméletet állítja pellengérre, ami valóban elég zavarosnak hat Marx kérlelhetetlenül logikus interpretációjában tolmácsolva. Marx a műben védelmébe veszi a ricardói munkaérték-elméletet, mely szerinte megmutatja a polgári termelés azon „valóságos mozgását”, amely végül az értéket meghatározza. Ricardo elméletének alaptétele az, hogy kifejlett tőkés termelés esetében az áruk értékét a termelésükhöz társadalmilag szükséges átlagos munka mennyisége határozza meg. Adam Smith értékelmélete is szóba kerül, amelyet Ricardo sokban bírál, de ugyanakkor elismeri annak egyes megállapításait, például hogy a munkaidő határozza meg a csereértéket stb. Marx szerint Smith helyenként „homályos” sejtései/fogalmai is közelebb vannak a megfejtéshez, mint Proudhon „misztériumai” és „kinyilatkoztatásai.” Ezeken a Proudhon által is alkalmazott kifejezéseken gúnyolódik Marx az anarchizmus atyján.

Proudhon az értéket mint kategóriát valamiféle elvont metafizikai alapelvként veszi, sorozatos absztrakcióival és logikai bukfenceivel zavarossá teszi a termelési viszonyok leírásában alkalmazott fogalmakat, melyeket Ricardo és egyes elődei a „történelmi és leíró módszer”, ha úgy tetszik, a Marx által is alkalmazott dialektikus logikát alkalmazó módszer segítségével meglehetősen világosan megfogalmazott. Proudhon elveti ezt a módszert, azaz nem időrend szerinti, hanem az eszmék egymásutánisága szerint kívánja értelmezni a gazdaságot. Vagyis – ahogyan Marx fogalmaz – „gazdasági-metafizikai módszert” alkalmaz, ami filozófia, nem pedig gazdaságtudomány (de annak sem valami jó – lásd a könyv címét). Marx ennek örvén azzal gúnyolódik, hogy Proudhon a „politikai gazdaságtan metafizikájának Quesnayje”. Quesnay volt az, aki a közgazdaságtant tudománnyá tette. A nevével fémjelzett fiziokrata gazdaságtani irányzat egyik tétele, hogy a gazdaságnak saját, külső befolyásoktól független törvényszerűségei vannak. A gúnyolódást Marx azzal tetézi, hogy Hegellel is párhuzamba állítja Proudhont a metafizikai módszer kapcsán. A hegeli dialektika tézis-antitézis-szintézis-hármasát alkalmazva is igyekszik rávilágítani a proudhoni okfejtések logikátlanságára, mivelhogy szerinte Proudhon önmagát tézisként tételezi, s ez a tézis, ha önmagával szembeállítják, két ellentmondó gondolattá hasad szét.

Marx a mű folyamán sorra veszi A nyomorúság filozófiájában elhangzó állításokat, s immanens kritikával élve szedi azokat darabjaira, vagyis a saját okfejtéseiből származó logikai ellentmondásokat kéri számon Proudhonon. Kiindulópontként a használati érték és a csereérték problematikájából indul ki. A nyomorúság filozófiája ennek a két fogalomnak a szintézisére tesz kísérletet. Proudhon megfogalmazásában a használati érték egy terméknek azon képessége, hogy az ember létfenntartását szolgálja, a csereérték pedig az a képesség, hogy a termék kicserélődik egy másikra. „Hogyan válik a használati érték csereértékké?” – teszi fel a kérdést Proudhon, melyre a válasza az, hogy az ember számára szükséges javak a természetben csekély mennyiségben állnak rendelkezésre, ezért muszáj valahogy elősegíteni ezek termelését, de minthogy az egyes embereknek nincs kapacitásuk arra, hogy ezt a sokfajta szükséges dolgot kitermeljék, ezért indítványozzák másoknál („munkatársaiknál”), hogy termékeik egy részét engedjék át nekik az övékért cserébe. Marx szerint ez az érvelés azért hibás, mert – mivel azt feltételezi, hogy a termelést egynél több ember segíti elő – magától értetődőként kezeli azt, hogy a termelés munkamegosztáson alapul. Ennyi erővel a csere és a csereérték meglétét is axiómaként lehetne kezelni, ami már azelőtt is adott volt, hogy az ember kilépett volna „robinsoni magányából”, együttműködésre lépve a „munkatársakkal”. A csere, a csereérték és a munkamegosztás meglétének ez a feltételezése tehát helytelen Marx szerint, s Proudhon más logikai következtetéseinek is ellentmond, például annak, hogy: „Istent feltételezni annyi, mint tagadni őt”. A francia gondolkodó továbbá adós marad annak kifejtésével is, milyen körülmények között keletkezik a munkamegosztás indítványozása és a csere, noha ezek létrejöttének megvan a maga története, amit Ricardo és Adam Smith is már alaposan kifejtett.

Proudhon azt állítja továbbá, hogy a használati érték és a csereérték ellentmondásban, valamint fordított arányosságban vannak egymással, amire a közgazdászok szerinte még nem jöttek rá. Marx több közgazdász kijelentéseit idézve mutat rá, hogy igenis rájöttek már mások is erre az összefüggésre (pl. Sismondi svájci közgazdász, aki ebből az állításból kiindulva fogalmazta meg, hogy a jövedelem a termelés növekedésének arányában csökken). Marx ismerteti Proudhon – szerinte „elcsépelt igazságokból” álló – érvelését ezzel a fordított arányossággal kapcsolatban, melynek lényege, hogy minél nagyobb bőségben van meg valamely termék a kereslethez viszonyítva, annál alacsonyabb a csereértéke vagy ára.

Proudhon szerint azoknak a dolgoknak, melyeknek használatára nagy szükség van és korlátlan mennyiségben állnak rendelkezésre, ingyen kaphatóknak kéne lenniük, azoknak pedig, amiknek nincs hasznossága, és nagyon ritkán elérhetőek, felbecsülhetetlenül magas árral kéne rendelkezniük, ez azonban a valóságban nem valósul meg, mert a használati érték és a csereérték „fatális egymáshoz láncoltsága” ezt kizárja. Proudhon azonban kifelejti az egyenletből a keresletet mint befolyásoló tényezőt – hívja fel a figyelmet Marx. Ugyanis egy termék csak annyiban ritka vagy annyiban található meg bőségesen, amennyiben kereslet van iránta. Téves lépés Proudhon részéről továbbá, hogy a használati érték és a bőség, valamint a csereérték és ritkaság között egyenlőségjelet von, ahogyan az is, hogy ebből kiindulva a használati értéket a kínálattal, a csereértéket pedig a kereslettel azonosítja.
Proudhon gondolatmenetében az is hibás, hogy az egymással – a használati- és a csereérték ellentétéből kifolyólag – ellentétben álló fogyasztókat és termelőket egyetlen fogyasztóként és termelőként gondolja el, így nem számol egy fontos tényezővel, tudniillik azzal, hogy az egyes fogyasztók és termelők között konkurenciaharc zajlik, amely befolyással van a kereslet és kínálat alakulására. Az szintén helytelen következtetés részéről Marx szerint, hogy az emberek szabad akarata idézné elő a használati érték és a csereérték közti ellentétet, meghatározván a szükségletek rendszerét.

Ezt követően Proudhonnak az úgynevezett konstituált érték (munkaidő által meghatározott érték) fogalmáról alkotott elképzeléseit elemzi; ezzel kapcsolatban Proudhon elköveti azt a hibát, hogy az áru termeléséhez szükséges munkaidőt összekeveri a munka értékével, így szerinte egy termékben rögzített bizonyos munkamennyiség egyenlő értékű a munkás díjazásával, azaz a munka értékével. Ugyanilyen alapon keveri össze a termelési költségeket a munkabérekkel.

A szerző a továbbiakban még hosszasan ekézi Proudhon állításait, melyeket nem kívánnám részletezni, csupán Marx néhány fontos kijelentését szeretném kiemelni (melyeket Proudhon a saját logikájával nem ismert fel). A termékek felhasználását azok a társadalmi viszonyok szabják meg, melyekbe beágyazódva élnek a fogyasztók – ezek a viszonyok pedig az osztályok antagonizmusán alapulnak. A civilizáció kezdetével a termelés kezd a rendek, osztályok antagonizmusára, s végül a felhalmozott munka és közvetlen munka antagonizmusára épülni. Ellentét nélkül nincs haladás. Azt állítani, hogy az emberek azért szentelhették magukat magasabb rendű termékek előállítására, mert valamennyi dolgozó minden szükséglete kielégítetté vált, azt jelentené, hogy elvonatkoztatunk az osztályok antagonizmusától, s feje tetejére állítjuk az egész történeti fejlődést.