1. A klímakatasztrófa technológiai kihívásai
Vészesen sürgető kérdéseket boncolgat Szabó Dániel a mérce hasábjain: mennyiben változtatja majd meg az elkerülhetetlennek tűnő klímakatasztrófa hétköznapi életünket? Lehetséges-e egyáltalán fenntartható kapitalizmus? Az emberiség túlélésének vannak-e pusztán technológiai, a társadalom szerkezetét nem érintő megoldásai? Kik a felelősök, illetve lesznek-e (közvetlen és közvetett) haszonélvezői és károsultjai a katasztrófának?

A cikk a tőke érdekeivel összhangban lévő technokrata érvelés egyes elemeivel száll vitába. Érveit így összegezhetnénk:

1. jelenleg nincsenek egyszerű, mindent tromfoló technológiai csodakártyáink, csak részleges, újabb problémákat szülő félmegoldásaink;
2. nem létezhet olyan központilag kiszabott fejlesztési direktíva, amelyet ha minden régió egységes gúnyaként öltene magára, akkor hatékonyan küzdhetnénk meg a klímaválsággal, hiszen a tőkés rend a földrajzi, fejlettségbeli, stb. egyenlőtlenségek mentén és ezeket felerősítve képes csak terjeszkedni;
3. nincs és nem is lehet mindenki számára kedvező megoldás;
4. érdekbéli és ideológiai ellentétek törnek a felszínre, melyek ellentmondásait a jelenlegi gazdasági rend nem képes feloldani.

Túl azon, hogy a fentiekben egyetérthetünk, a cikk érvelésében több hézagra is bukkanhatunk, amelyekből kiindulva fontos kiegészítéseket kell tennünk. Szabó Dániel helyesen jelölte ki a problémát, de cikkében annyira a téma technológiai aspektusaira koncentrált, hogy a címben említett jelenség további feltárását elhanyagolta. Pontokba szedvén kifogásainkat így összegezhetnénk:

1. saját témakijelöléséről (az öko-közbeszéd „félrecsúszásáról”) tér le a szerző maga is, amikor elsősorban és szinte kizárólag a probléma technológiai aspektusára fekteti a hangsúlyt;
2. csak mintegy mellékesen érinti a valódi közbeszédet és a mögötte húzódó osztályideológiákat;
3. az előbbi miatt esetenként maga is a hegemón ideológia áldozatává válik;
4. végül mindezek miatt óhatatlan ködösíti vagy nyitva hagyja a politika-gazdasági megoldás kérdését.

Szemléltessük az előbbieket, végezzük el a szerzőnk által kijelölt, de befejezetlen munkát!

2. A klímapolitika nem lehet humanista – csak és kizárólag strukturális lehet
Szabó Dániel cikkéből emeljünk ki egy részletet, mely sajnos – bár szemléltette helyzetünk abszurditását – a megfelelő következtetéseket nem vonta le. Írja:

„A londoni „klímalázadás” során egy időre a tüntetők blokkolták a londoni belváros forgalmát, ám elnézést is kértek a londoniaktól azért, hogy megzavarták hétköznapi életüket. Nem kellett volna!”

Teljesen igaza van abban szerzőnknek, hogy a főként tizenévesekből verbuválódott londoni „lázadóknak” nem szabadott volna elnézést kérniük. Miért is nem? Nyilvánvalóan azért, mert őket fogja legsúlyosabban (és szinte kizárólag) érinteni 30-40 éves korukban az a helyzet, melyet most alapoznak meg a globális nagytőke érdekeit képviselő döntéshozók.

Azaz te, londoni Elizabeth, és te, londoni John, fogod megszívni pár évtized múlva („majd ha nagy leszel”) annak a folyamatnak a végkimenetelét, amely most, mint sztenderd gazdasági gyakorlatként működik. A te házadat árasztja majd el a tenger, a te élelmiszerellátásod lesz kaotikus, te fogsz éhezni, te fogsz majd sátortáborokban élni, és a te életed lesz kilátástalan…

Hogyan is jön ide a „humanizmus?” Úgy, kedves olvasó, hogy a humanizmus, mint egyfajta esszencialista politika-filozófiai álláspont, átörökíti és átalakítja a középkorból ismeretes „lélek” fogalmát, s azt alkalmazza az összes emberre. Nem azt állítja a humanizmus, hogy mindenkinek „lelke van” (mely állítás kontextusában teológiai alapokon nyugszik pusztán), hanem azt, hogy minden egyes embertársunkat megillet egyfajta jogi és eljárásbéli alap. Mármost mit kezdjünk ezzel az általános kijelöléssel egy olyan rendszerben, ahol a kevesek éppen a többségnek (konkrétan: a jövő generációjának) ásnak alá? Hogyan is legyünk humanisták, tehát „mindenkinek egyenjogúságot” feltételezők akkor, amikor épp, hogy a globális társadalmunk szűk kisebbsége ássa alá a többség jövőjét?!

Amennyiben a mai (londoni) fiatalok szeretnének túlélni, ez lehetetlen előfeltételezésnek bizonyulhat csak. A humanista felfogás ideológiai értelemben kizárólag azt szolgálja, hogy a klímakatasztrófa áldozatai ne legyenek képesek megkülönböztetni magukat a klímakatasztrófa okozóitól. Azon ideológiai rendszer, szimbolikus rend égisze alatt, melyben mindenki (jogilag, erkölcsileg, teológiailag, stb.) egyenértékű, a károkozó és a kárt szenvedő nem megkülönböztethető. A (londoni) fiatalok érdeke tehát ennek a humanista ideológiának az elvetése, egy másik elvi álláspont, perspektíva felvételének érdekében.

Nincs (még absztrakt) egyenlőség (sem) ott, ahol az egyik fél luxusban él, pontosan az uralkodó gazdasági helyzet élvezőjeként, és a másik fél pár évtizeden belül létéért kényszerül majd küzdeni. Ilyen rendszerben csak és kizárólag strukturális ellenségek vannak: a (jelenlegi) tőkések (ún. „1%”) és a (jövendőbeli) bérmunkások (ún. „99%”). Természetesen ennek az ellentmondásnak tőkések és proletárok szembenállására való redukciója e helyütt nem térhet ki a globális pénzügyi rendszer és társadalmi szerkezet elemzésére, így bíznunk kell abban, hogy e strukturális pozíciók ilyen megszemélyesítése megfelelően szemléletes.

Fentiekből levont első tézisünk:

I. Minden olyan politikai elemzés, amely a „közbeszéd” (ideológia) értékelését tűzi ki céljaként a klímakatasztrófa tárgyalásakor, vagy kimutatja az osztálytársadalom humanista emberellenességét és elveti azt mint a létező osztályellentétek misztifikációját, vagy elfogadván mint premisszát, maga is felsorakozik az uralkodó osztály mellé az osztálykülönbséget nem ismerő humanizmusban.

3.1. A „bűntudat-politika”
Fontos (etikai) kérdés a következő: én, mint EU állampolgár – s egyben a fogyasztói társadalmunk tagja – kizsákmányolom-e az afrikai rabszolgamunkán tartott tizenéves kobalt-kifejtőket, vagy sem? Feltehetnénk a kérdést hazai viszonyok közt is: kizsákmányolója vagyok-e a magyar szalámigyár dolgozójának, ha az általa előállított szalámit fogyasztom? A marxista válasz az, hogy nem, hiszen nem etikai alapokról kiindulva, hanem strukturálisan vizsgálja termelés egészét.

De mégis, ha az oly távolban és sokkal rosszabb körülmények között lévő afrikai jetijódokról van szó, hát hogyan is ne lennénk magunk bűnrészesek!? Szerzőnk írja:

„A helyiek brutális kizsákmányolása mellett a kobaltbányászat nagy mennyiségű toxikus szennyezőanyagot is termel, tehát a kongóiakat nemcsak kizsákmányoljuk, de még meg is mérgezzük.”

Szabó Dániel nem csak azzal vádol minket, magyar vásárlókat (társadalmi helyzettől, a termeléshez való viszonytól függetlenül egy kalap alá vévén minket – ld. fentebbi humanizmusról szóló pontunk), hogy kizsákmányoljuk a kongói gyermekrabszolgákat, de egyenesen meg is mérgezzük őket! Nos, ha a bűnlajstromunk ilyen súlyos, akkor nyilván vezekelnünk kell!

Az ágensek egyenlőségét feltételező etikai problémafelvetéssel szemben a kapitalizmus strukturális valósága radikálisan eltérő képet fest: a termelés folyamata, melyet a tőkések tartanak kezükben, hiszen birtokolják magukat a termelőeszközöket és (akár a Kongóba való terjeszkedés eszközeit is) az átlag bérmunkás-fogyasztó számára pusztán külsődleges fogyasztói „választásként” jelenik meg. Azaz, amikor én, alul-bérezett magyar szalámigyári proli elmegyek a TESCO polcain lévő áruk közül válogatni, nagyjából annyi felelősséggel bírok a valós termelés folyamatára nézve, mint Karácsonykor a hatéves kisgyerek (valójában szüleitől kapott) ajándékaira nézve.

Az idetartozó, lényeges ideológiai operáció pedig a következő: a tőke a valódi, földünk lakosságát borzasztó módon befolyásoló döntéseinek terhét a (lokális) bérmunkás-vásárlókra téríti át: „nem velünk van a baj, kik a harmadik világ gyáraiban rabszolga gyerekmunkásokkal termeljük ki a pólódat, hanem Veled, kedves Vásárló, ki nem ügyel eléggé fogyasztói magatartására, ki nem elég tudatos vásárlása során!”

Fentiek alapján kijelentjük:

II. Minden olyan magát „semleges politikának/ténynek” álcázó ideológiai tétel, amely a bérmunkások bűntudatát hivatott felkorbácsolni annak érdekében, hogy a bérmunkásokat és a tőkéseket egyneműként jelenítse meg, s ezáltal söpörje félre az osztályharc kiegyeztethetetlen ellentéteit, illetve a globális munkásosztály valós sorsközösségét, csak és kizárólag a tőkés érdekeket szolgáló politikai vagy ideológiai tétel lehet.

3.2. „Személyes felelősség” vs. valós osztályhelyzet
Szerzőnk tudta nélkül merít a hegemón ideológiából. Írja:

„A megoldás részét sokkal inkább az jelentené, ha a városokban a tömegközlekedést fejlesztenék és ingyenessé tennék, az autóhasználatot pedig betiltanák. Vannak európai városok, ahol már sikerült nagymértékben korlátozni az autós forgalmat, tehát ez egyáltalán nem lehetetlen. De biztos, hogy komoly társadalmi ellenállásba ütközne, és ezen a ponton az „átlagpolgárok” személyes felelőssége is megkerülhetetlen.”

Tudniillik az „átlagpolgár” mint kategória egy szociológiai, szubjektív fikció. A marxista osztályelmélet pontosan ezzel a szubjektivista osztályfelfogással szemben hirdeti, hogy igenis léteznek objektív osztályok, melyek pozíciói a termelőeszközökkel szembeni (birtokló, vagy elszenvedő) pozíciók alapján kategorizálhatóak.

Vegyük szemügyre szerzőnk feltételezéseit egy forradalmi szituáció keretein belül. Tételezzük fel, hogy hazánkban forradalom üti fel fejét. Tételezzük föl továbbá, hogy adott forradalmi kormányunk a szerzőnk által (helyesen) diagnosztizált (ökológiailag „fenntartható”) tömegközlekedés kiterjesztését kezdeményezi a személyes (tehát: magán-autós) közlekedés kárára.

Kik lennének elégedetlenek ebben a helyzetben?

Azon proletárok, akik eddig is arra kényszerültek, hogy a város perifériájából ingázzanak a belvárosba (vagy más városokba), kik most azt tapasztalják a forradalmi körülmények között, hogy a forradalmi kormány tetteinek következtében a járatsűrűség és a tömegközlekedés általi területlefedés megnőtt, vagy azon „polgárok” (értsd: kis- és nagy-burzsoák), akik a személyautó birtoklását nem mint bérmunkás létük szükségleteként élték meg, hanem mint (ideológiailag átszínezett) „szabadság kifejező” faktort?

Szerintem erre egyértelmű a válasz.

Szabó Dániel egy további gondolattal áll elő:

„Épp ideje lenne annak, hogy az emberekben tudatosítsuk, hogy ez a fajta hétköznapi élet teljesen fenntarthatatlan.”

Szerzőnk szempontjai közé, nyilvánvalóan a cikk terjedelmi okaiból kifolyólag nem kerül be a tőkés rendszer strukturális ellentmondásaira való reflexió igénye, ezért is használ olyan semmitmondó fogalmakat, mint „emberek”, „átlagemberek” vagy „hétköznapi élet”. Ezek tartalmatlanságával maga is tisztában kell legyen, nem véletlenül használja egynémelyiket idézőjelben.

Kik ezek a (jelzők nélküli) „emberek?!” [ld. humanizmus, fentebb.] Lennének ezek a tizenéves, globálisan sztrájkoló diákjaink? Lennének ők a mai globálisan nap-mint-nap vért pisáló bérmunkásaink? Nyilvánvalóan nem, hiszen pont ők azok, akik tisztában vannak azzal, hogy pusztán a létfenntartásuk végett fel kell adniuk bizonyos civilizációs/urbanizációs előnyöket, és nyilvánvalóan ők azok, akik bármiféle egzisztenciális lemondásra egyáltalán hajlandóak lennének, mint a tőkés rend elszenvedői. És mi az, hogy az „emberekben tudatosítsuk”? Az emberekbe beletartoznak a tőkések is. A tudatosítás netalántán azt jelenti, hogy lebeszéljük őket, hogy a profitszempontok elé helyezzék a fenntarthatóságot? Dehát ez lehetetlen! Legalábbis szavakkal biztosan az.

A fentiek alapján:

III. Aki a „személyes felelősséget” összemossa a strukturális érdekekkel, ezáltal egyenlőségjelet tévén a bérmunkás és tőkés között, az ideológiai misztifikációt hajt végre, mégpedig a hatalmasok érdekeit szolgálván (tudatosan vagy tudattalanul). Az osztálytudatos ember nem ismer „átlagpolgárt,” ez utóbbit mint szociológiai ideologémát elutasítja, és hangsúlyozza a termelőeszközök feletti hatalommal bírók és hatalommal nem bírók kibékíthetetlen ellentmondását.

4.1. Kizsákmányolás-típusok
Szerzőnk írja:

„Ezért fontos, hogy ne csak a globális klímaváltozásról beszéljünk, mert különben könnyen olyan megoldásokat találhatunk, melyek csak az ökológiai válság egyik területéről a másikra tolják át a környezetszennyezést, és a Föld kizsákmányolását valójában nem csökkentik.”

Nem gondolhatjuk komolyan, hogy a természet adta lehetőségeink kiaknázása (történjen ez utóbbi az adott és teljes mértékben fenntarthatatlan gazdasági rendszerünk alatt) azonos kategória alá eshetne, mint a bérmunkások uralkodó osztály általi kizsákmányolásának ténye. Amióta ember az ember, amióta homo a sapiens, környezetünkből vonjuk ki az életfenntartásunkhoz szükséges nyersanyagokat. Marxot olvasókként igenis meg kell tudnunk különböztetni az ember ember általi kizsákmányolását a környezet adta lehetőségek kiaknázásától, bár legyen ez utóbbi bármennyire is fenntarthatatlan, s bár legyen bármennyire is az ember ember általi kizsákmányolása függő a környezeti lehetőségek kiaknázásától. Mi több, marxistákként tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy a természet adta kincsekre a tőke rendszere sajátoson módon tapad rá, a homo sapiens történelme során egyedülálló termelékenységgel, ez utóbbit leginkább kimerítő képességgel.

Fentiek alapján:

IV. A tőkés osztálytársadalom bérmunka-kizsákmányolását és a tőkés rend általi „természet-uralásnak” gazdasági és ideológiai valóságát összemosni, ezeket egyként kezelni csak hibás elemzést eredményezhetnek, legyenek bár ezek nyilvánvaló kapcsolatban egymással.

4.2. A nagybetűs „Föld”
A nagybetűs Föld nem létezik, ahogyan a nagybetűs Természet sem, ahogyan Gaiai istennő sem. Nincs és nem is lehet nagybetűs harmónia-előállító Erő. Pusztán ahhoz, hogy ma olaj- és szén-erőforrásaink lehessenek hihetetlen ökológiai katasztrófáknak kellett végbemenniük évmilliókkal ezelőtt. Nem csak az egész dinoszauruszok által uralt periódusnak kellett megszűnnie, de pontosan ezen élőlényeknek kellett szénné és olajjá válniuk.

A „Természet” és a „Föld” pontosan annyira szarik ránk, homo sapiensre, mint ahogy szart a dinókra.

Költőink ezeregy oldalt írtak már a „Természet” nagyságáról, s nyilván lejegyezték az ógörög filozófusaink után azt is, hogy az emberi művészet csak a „Természet” utánzásáról szól. A valóság nem is lehetne távolabb ezen felfogásoktól.

Ismételjük: nincs, és nem is létezhet nagybetűs „Természet,” sem nagybetűs „Föld.” Ezek pusztán ideológiai képzetek, azaz ideologémák. Hogy megérthessük a „Föld” valódi „Természetét,” tekintsünk csak Pompei áldozataira. Értékes belátást nyerhetünk egy „Természettel harmóniában” élő civilizációról, kiket egy éjszaka alatt bekebelezett a vulkánból felbuggyanó magma. De gondoljunk csak korábbi őseinkre, nevezetesen az ősemberekre, kik arra kényszerültek, hogy „Gaiai anyánk” elől barlangokba meneküljenek, félvén az ugyanúgy „Természet” által kitermelt ragadozóktól.

Nyilvánvaló tehát, hogy akik a nagybetűs (tehát: megszemélyesítő) „Természetben” vagy „Földben” gondolkoznak, azok ideológiai fétis képek alatt operálnak. Az evolúció, a természet, a fizikai törvények, stb. mind-mind szívtelen és tudattalan folyamatok, „melyek” nagy ívben „tesznek” a bolygónk jelenlegi állapotára. Pontosan ezért se feledjük, hogy a környezeti szennyezésünkhöz (legyen ez bármennyire fenntarthatatlan) már maga a „Természet” is el kezdett alkalmazkodni: a növények a növekvő CO2 kibocsátáshoz, a tengeri élőlények a műanyaggal szennyezett környezetükhöz, stb. Ha egy varázscsapással mindezt megszüntethetnénk, egy másfajta ökológiai katasztrófát okoznánk, pontosan azt a már meginduló evolúciós adaptációval szemben cselekednénk, mely megkezdett a szennyezésünkhöz igazodni.

Kijelenthetjük:

V. A természet egy tudattal és erkölccsel nem bíró, egyszóval velünk szemben álló, de legalábbis az emberiséggel kiegyeztethetetlen irányban haladó folyamat. Ezen felismerésünk jelenti emberségességünk maradéktalan zálogát. Minél inkább felruházzuk a természetet emberi tulajdonságokkal, minél inkább haladunk a „Természet” vagy a „Föld” megszemélyesítésének irányába, annál inkább mondunk le saját emberi kompetenciánkról, annál hajlandóbbak vagyunk a megszemélyesített személytelenre ráróni saját embertelenségeinket.

5. (De)centralizáció
Szerzőnk a következő, a tényekkel nem összeegyeztethető képlettel rugaszkodik elő:

„A vidéki munkahelyteremtés mellett az állami intézményrendszer és a közszolgáltatást nyújtó intézmények decentralizációja is szükséges lenne[.] A valódi gazdasági, igazgatási stb. decentralizációt tehát a folyamatos tőkekoncentráció megakadályozza.”

A tőke, közhiedelemmel ellentétben, nem csak és kizárólag centralizáló erő. Igenis van annyira rugalmas (s pont ezért: életképes, fenntarthatatlanságában fenntartható), hogy ezen sémákat maga kénye kedvére írja felül. Mi más lenne, ha nem (relatív környezetében végzett) decentralizációs folyamat az, amikor a Google (Microsoft, stb.) felajánlja alkalmazottainak, hogy heti 4 napban dolgozzanak csak „nekik,” s egy napban saját hobbijuknak, mely szenvedély szülöttje, ha elégségesen profitképes eredményt szül, megvásárolásra kerül majd a cég által! Mi más lenne, ha nem a tőke decentralizációs képességét szemléltető erő, hogy a kapitalizmus neoliberális fázisa alatt az állam térveszésének ellenében erősíti a magántőkét? Mi más lenne, ha nem a tőke decentralizációja, hogy saját munkásainak képes és hajlandó és ösztökélt felajánlani az adott cég részvényeket? A cikk tehát adós marad a centralizáció általa használt fogalmának definíciójával.

Folytathatnánk. Tézisünk a következő: a Szabó Dániel cikkében is fellelhető „centralizáció vs. decentralizáció” dichotómia a tőkés rend rugalmasságából származó, a kapitalizmust felszámolni képes/hajlandó politikai hatalomra vetített ideologémája, mint ilyen, analitikus eszköztárában meghaladott.

Egyrészről nyilvánvaló, hogy a szovjet-típusú centralizációs modell alkalmazhatatlan a jelen körülményekre, de másrészről ugyanúgy nyilvánvaló az is, hogy a tőkét meghaladni vágyó jövendőbeli „felszabadult territóriumok” kénytelenek lesznek bizonyos centralizációs törekvéseket megvalósítani. Míg a szovjet-modell minden tagja számára viselhetőként akarta kiszabni a fejlődési direktívát, a (felvezetőnkben említett viselendő) gúnyát, mindeközben hanyagolta a (fél-)autonóm territóriumainak sajátosságait, addig ez a megközelítés a mai helyzetünkben (sem) jelenthet megoldást, mi több, a katasztrófa további súlyosbításához vezetne. (Ugyanebben a történelmi kontextusban kell értelmeznünk például a Rákosi-féle vaskohó mániát, mely egy olyan ország területén létesült, ahol vasérc gyakorlatilag nem volt.)

Még is, a fentebbiek alapján magabiztosan kijelenthetjük, hogy egyféle centralizációs törekvésre igen is szükség van és lesz, amennyiben globálisan akarjuk megtörni a klímakatasztrófa kikövezett útját. Amennyiben nem leszünk képesek a proletariátus nemzeteket átívelő és centralizált hatalmát kiépíteni, mely egyedüliként tudná csak a tőkés rendet alapjaiban megrengetni, akkor törekvéseink mind hiábavalóak lesznek.

Összegezvén:
VI. Csak és kizárólag az önmagát fölszabadító munkásosztályok lesznek képesek egy olyan centrális erőteret létrehozni, mely a jelenlegi tőkés centrummal szemben nem csak a „versenyt” képes felvenni, de azt maga alá is tudja gyűrni.