A lőtéri döglött kutya esete a kritikai elmélettel

Ezzel a címmel kaptunk hosszabb hozzászólást ’Autonómia’ jeligével a blogunkon megjelent legutóbbi két írásra.

Íme:

Egészen elképedve gyötörtem végig magam a vitasorozat eddig megjelent két részén: bár a felvetett kérdés eléggé egzakt, a rá született válaszok egész egyszerűen minősíthetetlenek lettek, amik jól demonstrálják a hazai radikális baloldal impotenciájának legfőbb okait. Az embernek az az érzése, hogy semennyit sem léptünk előre, csupán ugyanazokat a köröket futjuk, mint eddig húsz-harminc vagy tán több éve.

Ezt a 'vitaformátumot' úgy tudnám nevezni, mint a 'vállról indítható történelmi-elméleti meghajtású személyeskedés', aminek a vége az, hogy lassan a 'Junkies - Miattad iszom te állat' című számát átírhatnánk az ilyenkor elhangzó érvek szerint - bár kétlem, hogy így jobban elkapná a lényeget, mint a szám eredeti verziója.

Nekem a javaslatom az, hogy ahelyett, hogy úgy tennénk, mint az utópisták, akik egymás haját cirógatják a mezőn egy csillagos éjszakán miközben azon elmélkednek, hogy milyen is lenne a jó társadalom, illetve ebből azonnal egymás anyázására térnénk rá (meg az elméleti-történeti szöszölésre), inkább nézzük meg, hogy a szerveződés kérdése a való életben mit takar.

Amennyire márpedig én tudom, a világtörténelem összes szerveződése és szervezése úgy kezdődött, hogy pár ember összeült, és mivel baszta a csőrüket egy kérdés, gondolták, hogy szervezett keretekben találnak rá választ. Az első pár hét vagy hónap ilyenkor azzal telik, hogy az emberek megrágják a kérdést magát, felmérik, hogy mik a lehetőségeik, mi lehetséges, utána ebből egy szűkebb kör beleáll abba, hogy ezt meg is valósítsa. A megvalósítás persze objektív anyagi korlátokba és lehetőségek hiányába ütközik vagy ütközhet, de egy sikeres szerveződés rákapaszkodik azokra a hullámokra, amik felfelé viszik, mások ügyesen lavíroznak. Rengeteg elbukik a gecibe, de az elbukottakat is tanulmányozzák mélyen azok, akik valamennyire sikeresek tudnak később lenni.

Ez egy általános leíró képlet, de korunkban igaz mindenre, lett légyen az zenekar, üzleti vállalkozás, párt, mozgalom, civil szervezet, lobbicsoport, tudjatök. A lényege az akarattal rendelkező emberek csoportja, akiknek van egy nünükéje, arra rá az elhatározás, majd a terv, a stratégia, azon belül a taktika, végül pedig a történelem ítélete, ami csak utólag látszik, hogy a rajtuk kívül álló folyamatok hogyan befolyásolták a sikerüket vagy éppen a kudarcokat.

És nem volt ez másképpen - teszem azt - az előttünk lévő forradalmároknál és forradalmaknál sem. A fenti képlet nélkül nincsenek munkástanácsok '56-ban, nincsen a szovjet blokk összeomlasztása, nincs '48, nincs 2006, nincs Kronstadt, nincs Beatles, nincs Sex Pistols, nincs Reformáció, nincs kereszténység, nincsen októberi forradalom, nincs '68, nincs Facebook, Amazon, Netflix vagy Google, de nincs se Fidesz, se NER, se Mészáros, és nincs LMP vagy Jobbik, se Amerika, se Izrael, se Rojava.

SEMMI.

De főként nincs munkásmozgalom és proletariátus, amit Marx azonosított, mint korunk cselekvő osztálya, ami harcban áll a felette lévő uralkodó osztályokkal, és akiknek létező, bontakozó harcából fejtette vissza a történelem sűrű szövetét egy törvényszerűségek alapján működő folyamattá - vitában a többiekkel, akik e korban ugyanezen folyamatokat elemezték, és egymást sűrűn anyázták.

De a sűrű anyázások kontextusa a közös cselekvés, a közös vágány gondolata és akarata volt, amelyet megelőzött a...

...hát, voltaképpen a szerveződés maga. A szerveződés kérdései maguk, amelyet ez a vitafórum ismét elszalaszt. Szégyen ránk, mert az internacionálét még olyan emberek rakták össze, akiket kitiltottak hazájukból, keresett a rendőrség, garast a fogukhoz alig tudtak verni, a korai Szovjetuniót Sztálin levelezéssel(!) irányított, mi pedig itt vagyunk az ujjaink alatt kvázi a telepátia előszobájában, és egymást átkozzuk ki szüntelen, gyorsabban tán, mint a gondolat maga.

(Írtam már arról és szóltam már sokszor, hogy ez nem rendszerkritika, ez élőszereplős szerepjáték: hogy Kissingert parafrizáljam, a viták pedig pontosan azért ennyire durvák, mert a tétek annyira kicsik.)

Nem kérek és rimánkodok semmiféle barom-egységfront hülyeséget. Helyette akkor folytatnám azzal, hogy milyen kérdések járnak egy szervező vagy szervezet fejében, és hogy miért (függetlenül attól, hogy ez a szervezet milyen területen működik):

Mit akarunk csinálni? Hány embert érint ez? Hány embert tudunk bevonni? Hány embert érdekel maximum, és hány embert minimum? Hányan lesznek élből ellenünk, kik az ellenségeink? Kik lehetnek a szövetségeseink, és kik azok, akik úgymond a 'versenytársaink'? Mindent tudunk azokról, akiket be akarunk vonni, vagy csak vágyképeink vannak róluk? Milyen formán lehet őket elérni? Milyen médiumokat kell bevonnunk, milyen formátumban kell kommunikálni, milyen nyelvet érdemes használni, milyen rendezvényeket érdemes szervezni? Hol kell majd kompromisszumokat kötnünk és hol nem? Hol van nekünk tiszta rés, ahol mi vagyunk hitelesek, és más meredten kussol? Hány ember kell ehhez, honnan lesz utánpótlásunk, honnan lesz rá pénzünk? Melyik fázisban mennyi pénz kell erre? Milyen altevékenységeket tudunk folytatni, melyek a fő céljainkat támogatják? A különböző fölmerült ötleteinket hogyan rendezzük fontossági sorrendbe? Hogyan mérjük le a befektetett energiát és a célokhoz képesti megtérülést? Kik a kulcsemberek, és hogyan oldjuk meg a pótolhatóságot? Mik az elengedhetetlen, ismétlődő és folyamatos tevékenységek, és mennyi időnk-energiánk marad kísérletezni?

Számomra innen indul a kérdés, hogy "Hogyan (ne) szerveződjünk" - feltételezve, hogy cselekvőképes személyek vagyunk, valamennyi erőforrással a birtokunkban.

A vitában eddig elhangzott érvek - centralizáció, fegyelem, decentralizáció, mindenki csináljon amit akar, horizontalitás, elnyomás... ezek mind bőven részkérdései a fenti képletnek, amire a megoldást az aktuális szükség szüli, nem pedig az előírás.

Ezért is végzünk ugye kutatást és felmérést és nézünk jó példákat, hogy ne magunktól jöjjünk rá, hogy egy tüntetésen a barikád állítást nem helyben, fórummal kell eldönteni, hanem. Másrészt meg mondjuk egy cselekvés kivitelezésénél, legyen akármekkora lapos és részvételi a szervezet, a végén csak kellenek felelősök, meg kijelölt területek, meg ha nem is számonkérés élből, de tapasztalat-átadás, kölcsönös segítség, és így tovább: ez ugyanis a bizalom alapja, nem pedig az, hogy csuklóból küldelek el a reformista kurva anyádba.

De aztán - tehetné föl a kérdést a kétkedő - miért ilyen lényegtelen, apró, technikai kérdések foglalkoztatják a szervezőt, mikor sokkal fontosabb, nagyobb és azonnali problémáink is vannak?

Mert minden szerveződés elemi lényege - most figyelj, mert beszarsz - hogy nő. Hogy elkezdi három hülye, aztán addig nő, ameddig át nem veszi a hatalmat, és képes végrehajtani egy igazi rendszerváltást. A burzsoázia is évszázadokig cseperedett, mire megszabadult az arisztokráciától. A proletariátust meg eddig minden forradalom, közte a sajátjai is elárulta, a kommunizmus valahol a messzi távolban van, tán a világvége után, amit aztán kurvára nem érdekel, hogy decentralizáltan, centralizáltan, párt-formában vagy informálisan vagyunk éppen segghülyék.

A történelem nem az alapján fog rólunk ítéletet mondani, hogy helyesebben szavaljuk-e a történeti-elméleti kötelezőt. Mert persze mi sem állunk kívül ezeken a folyamatokon, és igenis kihat ránk, hogy a mai társadalom és kommunikációs rendszerek hogyan tagolnak minket, és milyen módon kerülünk egymással is interakcióba - és hogy hogyan kell vagy nem kell másokkal foglalkoznunk (legyen az az elképzelt prolink, vagy akár az intézményes politika vagy intézményes rendszerkritika).

Most egy olyan áldatlan állapotban vagyunk, hogy tényleg épp mindenki azt csinálja amit akar, a maga megfontolásai szerint, az egymással való ellenséges viszony pedig úgy van a kritika gúnyájába rejtve, hogy igazából sokszor személyes ellentéteket takar. Ehhez képest a létező súlyunkat sem tudjuk olyan egységbe szervezni, ami azokkal az erőkkel szemben képviselné az álláspontunkat, akiket állandóan fikázunk: emellé a személyi átjárás gyakori, így az összes vita - pláne kívülről! - közröhej számba megy.

A javaslatom tehát az, hogy a fent vázolt kérdéseket mindenki gondolja át jól (mint szervezett csoport) és legyen egy olyan fórum, ahol teszem azt a következő öt évre a résztvevő felekkel elhatározzuk, hogy milyen elvek mentén tudunk együttműködni és cselekedni, figyelembe véve hogy a fenti kérdések a közös tevékenységet is kell szabályozzák. Sok értékes dolgot művelünk külön-külön így is, de ameddig nem lépünk túl a 'miattad iszom te állat' vonalon, addig együttműködni sosem fogunk tudni.

És ha egy kb. alap zsákban-futás versenyen nem vagyunk képesek elindulni, akkor mi alapján gondoljuk, hogy jogunk van jobb rendszert kitalálni (és kiharcolni!) a jelenleginél?
 

Válaszunk az olvasói kritikára

Örömmel vesszük, hogy anarchista elvtársaink – mint azt néhány napja általunk közzétett írásukban jelzik – hívei az együttműködésnek, annál kevésbé reménykeltő, hogy annak lehetőségét a továbbiakban következesen tagadják. Történeti példákkal élve illusztrálják pozíciójukat, mely példákat e helyütt nem érintenénk (sokukról, így a spanyol polgárháborúról vagy a sztálini fordulatról blogunk közölt már ennél sokkal korszerűbb forrásmunkákra támaszkodó elemzéseket).

Azért sem érdemes a példákba mélyebben belemerülni, mert mind ugyanarra a toposzra épülnek: a „hatalom” vagy „állam” vagy „elnyomás” ikonikus képviselői bántják az „igazi” kommunistákat vagy „igazi” munkásokat. Azokat, akik megfelelnek egy eszménynek vagy empirikus megfigyelésekből általánosított képzetnek. Hogy mi az a hatalom vagy állam vagy elnyomás, azt anarchista elvtársaink sosem definiálják, valamiféle obskúrus kategóriaként használják, ahol a magyarázat helyét e szavak egymásra való hivatkozása hivatott betölteni. Tekintettel arra, hogy az elnyomás szubjektív kategória (bárki érezheti magát elnyomva, akinek valamiféle kényelmetlenséget kell elszenvednie), így ez a fogalom a végtelenségig tartó körben forgó érvelést eredményez és lehetetlenné teszi a társadalmi viszonyok bármiféle objektív (materialista) elemzését, melyből aztán politikai következtetéseket lehetne levonni. Nem csoda, hogy anarchista elvtársaink már a „politikai” kifejezésen elakadnak és annak meghatározását követelik.      

A hatalom, mint morális kérdés

Az anarchista szövegekben - a kapott kritkában is - újra és újra hosszasan olvashatunk arról, hogy mennyire nagyon kell vigyázni, nehogy despota váljon belőlünk. Persze ne legyen így, nyilván nem kéne a szart újra elismételni. De az anarchistáknál mintha a küzdelem egy kizsákmányolástól és elnyomástól mentes társadalomért pusztán arról szólna, hogy hogyan maradjunk kristálytiszta lelkű morális hősök. Csakhogy az emberek – ha egyáltalán várnak valamit – akkor nem azt várják sem az anarchistáktól, sem mástól, aki más rendszert ígér, hogy ők majd szépen fognak viselkedni. (A mostani liberális ellenzék is hiába jön azzal, hogy ők majd tisztakezűek lesznek a jelenlegi gaz tolvajok helyett. Láthatóan ennek semmi hatása nincs, inkább csak annak, ha az ellenség elkezd ügyetlenül tolvajkodni és saját berkein belül egymást kinyírni az erőforrásokért. És őszintén: Te jobban éltél, amikor kevesebbet loptak?)

Ha van nagyszabású igény az emberekben, amire tartósan lehet építeni, az az, hogy lesznek majd valakik, akik ezt a fos, szánalmas életet, ami ma van, jobbá tudják tenni. Igazából nem egy ótvar nagy önzőség, vagy épp narcisztikus tempó azzal jönni, hogy én magam jó maradok? Tudjátok kinek jó ez? Egyedül annak, aki jó marad! Jobban alszik. Köszi, ez fasza, de mások meg az utcán alszanak, vagy hiába van ágyuk, mert a stressztől nem alszanak. Miféle tömegeket érdekel a Te állítólagos jóságod meg a Te mozgalmad tisztasága? A kibaszott kapitalizmusban élnek, úgysem fogják bevenni, hogy jó leszel, ahogy igazából Te sem azzal számolsz, hogy mások hirtelen jók lesznek veled. Nem neked, mint morális hősnek akarnak hinni, hanem annak, amit el tudsz érni az érdekükben. És másodlagos lesz, hogy közben mennyire maradsz, maradtál tisztakezű. Lehet erre azt mondani, hogy ez igazolása lehet egy „autoriter” baloldalnak, de mi van, ha ez nem igazolás, hanem szembenézés a valósággal? Inkább még időben legyünk tisztában azzal, hogy a társadalom nem idealistákból áll, hanem hús-vér emberekből, a maguk jórészt elég jól körülírható és megérthető igényeiből. Tegyük már világossá, hogy igenis vannak morális buktatók, senki nem jobb a másiknál. Amúgy meg többet ostorozzuk már a kibaszott kapitalistákat, akik megérdemlik, és kevesebbet önmagunkat.

A hatalom, mint strukturális kérdés

A másik, amitől agyfaszt kapunk, az a konszenzus mánia, ami megfertőzte az anarchistákon túli baloldali közeget is. Kicsit meghökkentő, hogy az anarchisták, akik az egyének sokféleségét és szabadságát olyan magas szinten tisztelik, miért gondolják, hogy csak konszenzussal lehet operálni a szervezkedés során. Miféle birka dolog már ez a konszenzus? Miért értene mindenki egyet akár még egy kisebb közösségben is? Miért kössünk teljes egyetértéshez akciókat, nyilatkozatokat, akármit? Aki ült már lakóközösségi közgyűlésen, tudja nagyon jól, hogy ha valami rosszabb a képviseleti demokráciánál, az a konszenzusos döntéshozatal: a képviseleti demokrácia legalább formálisan elismeri és védendőnek tartja a különvélemény jogát (most nem volt szerencséd, de talán majd máskor), ahol azonban a tökéletes egyetértés a döntéshozatal feltétele, a legsúlyosabb terror uralkodik. A döntést végül mindig azok hozzák majd, akik a legjobban ráérnek arra, hogy a végtelenségig ülésezzenek, azok pedig akiknek más dolguk is van, idővel rájuk hagynak mindent, mímelik a konszenzust, csak hogy végre csinálhassanak is valamit. Mint láthatjuk, egy informális privilégium – hatalmi viszony – az, ami a döntést meghatározza, legyen az a szabadidő vagy a belterjes közösségen belüli exkluzív bizalmi kapcsolat egyes tagok között. Amit anarchista elvtársaink szabad emberi közösségnek gondolnak, az a zsarnokság legsötétebb formájától terhes, mely annyira totális, hogy még a megnevezése is tabu. Ettől azonban nem szűnik meg, sőt.

Vegyük észre, a közösség milyen felfogása előfeltételezi ezt a szerveződést. Akinek az a baja, hogy egy közösségen belül horizontális és vertikális tagolódás van (ezt nevezik anarchista elvtársaink „hatalomnak”), annak valójában az a baja, hogy nem ő van egyedül a világon, vagy legalábbis nem az ő másolata, akaratának puszta bábja minden emberi lény. Valóban, ha minden embert én irányítanék, ha a világban csak az én akaratom érvényesülne, nem lenne szükség emberek közötti szervezeti struktúrákra. Nem véletlen anarchista közegben az informális baráti kapcsolatok preferálása az átlátható, formális viszonyok helyett: az informális baráti kapcsolatok pontosan azon kimondatlan előfeltevésen alapulnak, hogy a másik azt akarja, amit én, a másik az én hatásom alatt áll, köztünk valamilyen tekintetben azonosság van. És persze abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy valamiben nem értünk egyet, azonnal vége a barátságnak, az illető áruló, és a közösség egyre kisebb és kisebb szektákra szakad szét annak megfelelően, hány ember képes még egymásról az azonosságot feltételezni. Az anarchisták nem a valóságban akarnak élni, hanem egy ideális világot imitálni, ahol minden ember egyetlen kollektív tudatban oldódik fel, amely – minő véletlen – pont az övék. Mi, autoriter, hatalommániás kommunisták azonban tiszteletben tartjuk, hogy az emberek különbözőek. Nem gondoljuk, hogy aki másképpen gondolkozik vagy más stratégiát folytat, az áruló lenne – akire aztán saját sikertelenségünk okaként gondolhatunk. Mivel nem megváltoztatni akarjuk az embereket, hanem velük együtt megváltoztatni a világot, melynek objektív kritériumait igyekszünk meghatározni, az érdekel, hogyan lehetséges az együttműködés, ebben pedig a hatalmi viszonyok elemzése és alakítása az eszközünk, nem a tagadásuk és a világból való gőgös kivonulás. A politika egy bizonyos formájától (a parlamentáris demokráciától vagy a nemzetállamok közti háborútól) való távolmaradás taktikája (az absztenzió vagy a forradalmi defetizmus) természetesen volt, hogy értelmes opció volt a munkásmozgalom számára, mert objektív tényezők (nagy méretű militáns mozgalmi háttér, mint hadászatilag is számottevő erő) ezt lehetővé tették. Azonban azt gondolni, hogy bizonyos taktikai megfontolások örökérvényűek intellektuális öngyilkosság. Valóban, rengeteg hiba és atrocitás történt a múltban, ezek oka azonban nem az, hogy az „árulók” (akik nem olyanok, mint mi) hátba szúrták az egyetlen igazság képviselőit (minket), hanem a célok és eszközök tekintetében való nézetkülönbségek, melyből ma csak tanulnunk érdemes, ezeket elemeznünk és újragondolnunk, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat. Akik a múltat arra használják, hogy „jókra” és „rosszakra” osszák a szereplőket, ahol ők a jók egyedül hiteles örökösei, pont ezt mulasztják el.  

Egy valódi közösség ügyeiben ugyanis igenis mindig is lesznek nézetkülönbségek, ettől még lépni kell. Majd máskor Neked lesz igazad, de bocs, addig Te is segítesz, akkor is, ha nem értettél egyet. Mert erről szól a közösség. A közösség meg a szolidaritás meg a hasonló nagy szavak nem arról szólnak, hogy ezeket felfested a transzparensre, meg orra alá dörgölöd azoknak, akikkel épp nem értesz egyet, hanem arról, hogy a küzdelemben vállalsz annyit, amennyit a másik, ha kiesik valaki, beugrasz, ha el vagy foglalva, akkor is megcsinálod. És hasonlók. Mert igenis, kibaszott áldozat nélkül lófasz nem lesz itt. Akiknek az a bajuk a kapitalizmussal, hogy dolgozni kell, erőfeszítést tenni és fegyelmezett struktúrák részeinek lenni, azok számára van egy rossz hírünk: a kapitalizmust meghaladni ugyanilyen lesz, csak sokkal intenzívebb, és még meg sem fizetik az embert közben.

Itt meg kell, hogy tudjuk különböztetni a hatalmat annak gyakorlójától. E megkülönböztetés elmulasztása a kortárs anarchisták egyik legsúlyosabb elméleti hiányossága. Mivel a problémák okaként az „elnyomást” jelölik meg, ezért objektív struktúrák helyett emberekben gondolkodnak, az elnyomás okát az emberek morális esszenciájában vélik felfedezni. Ez materialista elemzés helyett identitáspolitikát eredményez: a „homofóbok” csinálják a homofóbiát, a „rasszisták” a rasszizmust, meg kell tehát verni őket vagy markánsan elkülönülni tőlük, szóba nem állni velük, és ezzel megoldani véljük a problémát. Ez minden politika halála.

A hatalom tehát nem egy „dolog”, amit el lehet utasítani, hanem egy viszony, mely életünk minden aspektusát meghatározza. Akik valóban kritikusai a hatalomnak, azok nem tagadni próbálják létezését és bizonygatni, hogy ők „kívüle” vannak, hanem felszínre hozni, láthatóvá tenni, bevallani és felelősséget vállalni érte. Akik nem a „hatalomnélküliség” morális piedesztáljával akarják kárpótolni magukat alávetett helyzetükért, nem idealisztikus személyes igényeiket akarják a világba kiáltani és besöpörni a magasztosságukért járó lájkokat, hanem valóban tenni akarnak a világ megváltoztatásáért, azok nem távol maradni akarnak a hatalomtól, hanem megtalálni a módját, hogy azt céljaik elérése érdekében hasznosítsák, és hogyan építsenek fel olyan formális hatalmi szerkezeteket, amelyek a konkrét emberek minél nagyobb szabadságát teszik lehetővé.

És igen, a kritikában szereplő első kiragadott dőlt betűs rész igenis fontos, az akarat igenis fontos. Miért basznám el a szabadidőmet egy olyan közösségre, ahol a legtöbb arc csak tetteti, hogy csinál valamit, közben megy a megúszósdi, a bujkálás a feladat, a felelősség és a mozgalmi munka elől. Ja, az nem hangzik jól, hogy fegyelem meg katonai szintű szervezettség, meg hasonlók. Tényleg? És áruld már el, hogy a globális klímaváltozást röplapokkal, ökofalukba vagy foglaltházakba vonulva fogjuk valahogy egyszer kontroll alá venni? Nem, nem. Mindehhez hatalom kell. Nem kell vele visszaélni. De élni kell vele. Ahhoz meg először meg kell ragadni.

Írjátok: „Ha A hatalmi pozícióban van, ha B megkérdezése nélkül dönthet annak sorsáról, B viszont ezt nem teheti meg A-val, akkor B kiszolgáltatott A-nak.” Miféle szánalmas absztrakció ez? Igenis, ha A mint hatalomra került dolgozó megteheti, hogy B-t mint milliárdost móresre tanítsa, miután az szétbaszta a környezetét, a lakhatását, egyáltalán az életét sok millió embernek, akkor azt tegye csak meg bátran. Mert mégis különben mitől változnának meg a dolgok?

Kell-e kommunista párt?

A „hatalom” ilyen idealista felfogása maga után vonja a vádat, hogy azok, aki tényleges politikai szervezetekbe tömörülnek, és nem spontán életérzés-közösségekbe, reprodukálják a fennálló „elnyomó” rendet. Itt merül fel a régi kérdés, hogy szükség van-e kommunista pártra, vagyis a munkáshatalom milyen formájára, a forradalmi osztály milyen apparátusára van szükség? Ilyen kérdésnek azonban csak nagyon korlátozott mértékbe van értelme. Egy kommunista számára nincs olyan probléma, hogy nincs kommunista párt és kellene, hogy legyen. Egy kommunista számára a probléma az, hogy kommunista párt van, de nem kellene, hogy legyen. Persze, egy ad hoc asztaltársaságot pártként bejegyeztetni, csak azért, mert az informális baráti kör ugyanannak a focicsapatnak a szurkolója, vagy szeret „politizálni”, vagyis panaszkodni és irreális elvárásokat deklarálni, melyek ezért aztán radikálisnak tűnnek, esetleg van valamiféle eredetileg politikai jelentőségű identitása („kommunista” vagy urambocsá’ „kisember”, „munkás”, „hétköznapi, egyszerű ember”), melyet szeretne szimbolikusan reprezentálni (eljárni tüntetésekre) – ilyen értelmemben vett pártra tényleg nincsen szükség. Akik ebben vannak, jól teszik, ha nem forszírozzák a pártalapítást, különösen nem egy kommunista pártét, hiszen nyilvánvalóan nem kommunisták. Mi, kommunisták, teljesen mást értük párt alatt, mint egy szektát, klikket vagy kartellt.

A párt nem más, mint történeti képződmény, egy partikuláris pozíció, mely az osztályharc terméke. Ennyiben egy párt, egy partikuláris horizont történeti valóság, akkor is létezik, ha nem osztja senki, ha nincs szimbolikus megjelenítése a politikai térben, nincs tagsága. A kommunista párt feladata pedig egy osztálynélküli társadalom igényének képviselete, az arra való törekvés tehát, hogy a párt létezésének oka megszűnjön. Ennyiben egy kommunista párt „anti-párt”, úgy viszonyul a polgári pártokhoz, ahogy egy retrovírus a vírushoz. Amennyiben a polgári pártokhoz hasonló taktikát folytat, annak az oka mindössze annyi, hogy ahogy létezése, úgy formája sem akarat vagy ízlés kérdése, hanem szükségszerűség, melyet az osztályharc (vagyis természetesen a párt arról való értelmezése) határoz meg. „A forradalmi párt nem majmolja a burzsoázia pártjait, de szervezeti formáját tekintve adaptálódik a forradalmi harc objektív feltételeihez.” (Onorario Damen) Amennyiben a döntéseket a parlamentben hozzák, nem törekedni az oda való bekerülésre azt jelenti, hogy ellenfeleink fognak élni a lehetőséggel. Nincs külön Rubik-kockája a burzsoáziának és külön Rubik-kockája a kommunistáknak, amivel elvonulhatnak a sarokba játszani: a politikai harcban ellenfeleinkkel ugyanazokért az erőforrásokért és pozíciókért veszünk részt, ugyanazokból az elemekből építkezünk. Nem egy eszményi világot akarunk a szavainkból felépíteni, hanem a jelenlegit másképp elrendezni. Ennyiben tehát egy kommunista párt nem reprezentál semmit, ami mint szociológiai jelenség aktuálisan fennáll (de nincs reprezentálva) a társadalomban, és nem célja, hogy életérzés-közösség legyen. Amit képvisel, az olyasmi, ami még nincs. Éppen ezért mélységesen reakciós szemlélet terméke a kommunista párton számon kérni, hogy képviselői nem jelenítenek meg „hitelesen” valamit, ami létezik, nem „igazi munkások” vagy nem reprezentálják az „igazi” munkásokat, vagyis egy létező empirikus kategóriát. Ez nem cél: a forradalmi osztály nem igényli, hogy reprezentálják, mást meg minek. Amit igényel, az a szervezés, az erőforrások elérése és a felettük való diszpozíció strukturált formája. Amit igényel, az a perspektíva megteremtése: a politika nem szimbolikus, reprezentatív, hanem topológiai felfogása: terek és erőhatások viszonyaként való felfogása. Ennyiben a párt – miként azt Lukács is írta – egyszerre (egy elvont szinten) előfeltétele és (a gyakorlat szintjén) terméke a forradalmi osztálynak.

Korábbi gyakorlatunkhoz híven nyitottak vagyunk olvasóink kritikai észrevételeire, azokat leközöljük, amennyiben úgy ítéljük, témája és/vagy minősége okán érdemes a figyelemre és a viszontválaszra. Ezúttal a "Thinking and Rioting" bloghoz köthető anarchista kollektíva tisztelt meg minket nézeteivel. Az elvtársainknak kijáró tisztelet jogán írásukat (egy-két elgépelés kijavítása mellett) az általuk küldött formában közöljük, és előreláthatólag egy hét múlva válaszolunk érveikre. Íme:

______________________________________________________________________________________

Elvi szinten egyetértünk azokkal, akik azt javasolják, hogy mi, (valóban) antikapitalista mozgalmárok hangoljuk össze jobban a tevékenységünket és tendáljunk arrafelé, hogy valamilyen egységes szervezetbe tömörüljünk. Sokan, pl. a Részeg Hajó és a Forradalmi Forrás, ezt pártnak neveznék, bár, mint látni fogjuk, teljesen mást értenek ezen.

A Forradalmi Forrás által Jodi Dean-től fordított cikkben a szerző „politikai” pártról, „politikai” harcról, „politikai” hatalom megszerzéséről beszél [1], anélkül, hogy tisztázná, mit ért ezen fogalmak alatt. A legtöbb ember ezekről arra asszociál, hogy az államhatalom meghódításán keresztül, törvényekkel és rendeletekkel akarnak bevezetni valamit, amit szocializmusnak gondolnak. Dean ezt írja:

„Ne gondoljátok, hogy a legfontosabb kérdések szervezeti szőrhasogatásokon múlnának (tagsági elvárásokon, centralizáláson vs. hálózati struktúrákon, vezetőség személyein, stb.). Meggyőződésem szerint az elsődleges kihívásunk a politikai akarat kapcsán merül fel. Létezik-e, vagy hiányzik-e azon akaratunk, hogy összegyűljünk, hogy létrehozandó kollektív hatalmunkat megszilárdítsuk és közösségünkből kiáramoltassuk? Magától értetődőnek tartom, hogy amennyiben megalakul egy kommunista párt, a tagság az őket érő kihívásokra megfelelő struktúrákat lesz képes kidolgozni. ”

Beleköthetnénk abba, hogy zavaros elképzelésnek tűnik a hatalmat egy közösségből kiáramoltatni. (Talán úgy szeretnék, mint ahogy az ezoterikus gyógyítók a csí energiát?) Nehéz másként értelmezni ezeket a gondolatokat, mint hatalomvágynak, bolsevik típusú pártdiktatúra felépítésére irányuló szándéknak, főleg annak tudatában, hogy a szerző az ilyen rendszerek ismert apologétája [2] Emlékeznünk kell ugyanis arra, hogy „Leninnél a párt mint strukturált politikai intézmény, mint katonailag-bürokratikusan szervezhető struktúra jelent meg”. [3]. Olvasás közben tehát az a gyanúnk támad, hogy a cikkben leírt szociológiai jellegű elemzések is (amelyeket önmagukban értékesnek tartanánk) csak arra szolgálnak, hogy segítsenek lenyelni az új diktatúra szükségességének keserű piruláját, segítsenek elfelejteni azt, hogy a „vörös burzsoázia” mekkora károkat okozott a munkásmozgalomnak a XX. században (lásd erről pl. az utolsó lábjegyzetet).

Próbáljunk meg hát kicsit átlátni a ködösítésen. Tehát a marxisták (sőt, ami nem ugyanaz, a marxi alapon álló kommunisták) szerint a forradalmi párt lényege nem a szervezeti forma, hanem a kapitalista társadalom elemzéséből és az osztályharc történelméből leszűrt forradalmi program. [4] Ez elsőre szépen hangzik, csakhogy pontosításra szorul: a párt tagjainak nem a történelem és a társadalom van a fejében, hanem csupán az ezekről alkotott gondolataik. Szerintünk viszont idealizmus azt gondolni, hogy egy csoportot vagy szervezetet pusztán az definiál, hogy a tagjai mit akarnak, mit gondolnak a világról, a szervezetről, annak céljairól. A szervezet is egy rendszer, amely nem csupán alkotóelemei puszta összessége. Tíz vagy épp tízezer ember, akik ugyanazt gondolják, még nem szervezet, még nem párt. Meghatározó kérdés nem csak az, hogy kik a tagjai, hanem, hogy milyen viszonyok állnak fenn a tagok között. Hogyan hozzák meg a döntéseket, hogyan szervezik meg a tevékenységeket, hogyan áramlanak az anyagi és nem anyagi erőforrások, különös tekintettel az információra. 

A szervezeten belüli viszonyok, a tevékenység és annak megszervezési módja visszahatnak a gondolatokra és a programra is. Bizonyos szempontból ez hasonlít ahhoz, hogy a társadalom sem pusztán/elsősorban a gondolatok, eszmék, jogszabályok alapján fejlődik. Amint mi is írtuk a materializmusról szóló cikkünkben, „Az ember mindennapi tevékenysége, és azon viszonyok, amelyek között él, amelyek között mindennap tevékenykedik, egyszóval a léthelyzete alapvetően befolyásolja az ember gondolkodásmódját. ” [5]. Azt látjuk, hogy amit a marxisták/bolsevikok észrevettek a társadalmi totalitás kapcsán, azt nem látják a saját mozgalmuk esetében. Ennek az lehet az (egyik) oka, hogy annyira a gazdaságot, a termelési és tulajdonviszonyokat helyezték a középpontba, hogy elfelejtkeztek az általános emberi viszonyokról. Más szavakkal egyfajta vulgármaterializmus csapdájába estek.

Ha az információáramlás centralizált, pl. ha egy szűk csoport (párt-elit) effektíve monopolizálja a médiát, akkor nem lesz könnyű megakadályozni, hogy a vélt vagy valós, párton belüli vagy kívüli ellenfeleiket a tömegek szemében egy rágalomkampánnyal befeketítsék úgy, hogy annak nincs lehetősége válaszolni. Ezt tették a bolsevikok már jóval a sztálini fordulat előtt [6], de erre törekszik minden diktátor-aspiráns, pl. Orbán Viktor is. Aztán ha az illető csoport az anyagi erőforrások felett is rendelkezik, akkor az ezektől való megfosztással, kiéheztetéssel hozhatja lehetetlen helyzetbe ellenfeleit, lásd pl. azt, amikor a spanyol polgárháborúban a sztálinisták a szovjet fegyverekből nem adtak a hozzájuk nem lojális milíciáknak [7]. Ha pedig ez a csoport egy hierarchikus, centralizált erőszakszervezet feletti parancsnokságot is megszerzi, fizikailag is megsemmisíti mindazokat, akik teljhatalmának útjába állnak.

Erre édeskevés azt mondani, hogy ezúttal majd olyan munkásokat juttatunk hatalomba, akik elnyomottak és kizsákmányoltak voltak. Akik bizonyították, hogy becsületesek, jóindulatúak és tényleg a népért akarnak dolgozni. Majd ők nem lesznek hataloméhesek és korruptak, nem akarnak majd új elnyomókká válni! Materialistaként mi azt gondoljuk, hogy egyrészt a hierarchikus hatalmi struktúrák logikája követeli meg, hogy az akadékoskodókat, a nem engedelmeskedőket megbüntessék, akár brutális fizikai terrorral. Másrészt az az ember, aki csúcsvezető, pl. pártfőtitkár lett egy hatalmon lévő bolsevik pártban, az nem munkás többé, a léthelyzete, az életviszonyai drasztikusan megváltoztak, a kapcsolata a többi emberrel elidegenedettebbé vált. [8] Ugyanis az egészséges emberi kapcsolatoknak az a feltétele, hogy az emberek közti hatalmi viszonyok nagyjából szimmetrikusak legyenek. Ha A hatalmi pozícióban van, ha B megkérdezése nélkül dönthet annak sorsáról, B viszont ezt nem teheti meg A-val, akkor B kiszolgáltatott A-nak. Ekkor pl. B nem mondhatja meg A-nak őszintén a véleményét, különösen, ha az bíráló jellegű, anélkül hogy retorziótól, büntetéstől kellene félnie. Így mindkettejük személyisége torzul, és ha A csúcsvezető, akkor szélsőséges esetben teljesen elveszítheti a kapcsolatát a valósággal, különösképpen az alárendeltek problémáival kapcsolatban, lásd a „Nincs kenyerük? Egyenek kalácsot!” effektust. Érdemes elolvasni erről Bakunyin rövidke írását is. [9], aki már Marx életében figyelmeztetett arra, hogy a marxisták hatalomra jutásával egy újfajta zsarnokság jöhet létre [10].

 Aki szokott anarchista szerzőket olvasni, azt nem lepi meg a következő tény: ahol hierarchia van, ahol hierarchikus pozíciók vannak, ott rögtön megindul a pozíciókért való küzdelem. Hiszen (amíg végleg nem hagyjuk messze magunk mögött az osztálytársadalmak személyiségszocializációját) mindig lesznek olyanok, akik szeretnék, ha az ő akaratuk érvényesülne, ha mások felnéznének rájuk, táplálnák az egójukat. Ebben a küzdelemben valószínűleg az a legügyesebb, legsikeresebb, aki narcisztikus és/vagy pszichopata jegyekkel bőségesen rendelkezik. Ez egy elég fontos kérdés, lentebb még visszatérünk rá.

A FF cikke még csak a látszat szintjén sem próbálja tisztázni azt, hogy a múltban miért vezetett kiábrándító eredményre a szocdem/bolsevik pártok hatalomra jutása. Inkább elegánsan szőnyeg alá söpri a problémát: 

„Ekképp vélekedik a mai napig a radikális baloldal: „jaj, kérem, a hatalom megront, nem szabad érte küzdeni!” – nos, nem véletlen, hogy nincs hatalmunk! Ha a hatalmat félredobjuk, nem markolhatjuk! Ki merjük mondani, hogy „igen, politikai hatalomra van szükségünk”?! De a legfontosabb: merjük kiépíteni?! ”

Sőt, odáig megy, hogy letagadja, hogy bármi baj lehet a centralizált állammal:

„Számunkra a „tekintélyelvűség” épp, hogy nem annyira a centralizált államhatalomban keresendő; hanem, inkább abban, ahogyan decentralizáltan szerteosztja a piaci rendszer a hatalmát: ”

Miért ragaszkodnak mégis a bolsevikok a hierarchikus, centralizált szervezési módokhoz? A fő indokuk az, hogy hatékonyabban működik. Azonban ez egyrészt féligazság, hiszen pl. ha az ellenség kiiktatja a központot, rögtön felléphet a fejetlenség. Másrészt ez a hatékonyság az ellenforradalom felé haladás hatékonysága. Nem lehet úgy a szabadság felé haladni, hogy szolgának állunk. A bolsik azt hangoztatják, hogy képtelenség a siralmas jelenből egy ugrással a távoli jövőbe repülni. Jelenleg a munkások tudatossága, erkölcsi szintje nagyon alacsony, így a jól képzett párt-elitnek kell irányítani őket. Nos, elismerjük, hogy az ellenforradalmi időszakokban, mint ezen sorok írásának idején is, az alacsony színvonal tekintetében többnyire tényleg igazuk van, csakhogy forradalmi fellendülés idején ez pozitív irányba változik. Nem elég gyorsan? Sajnos a bolsevik módszerek éppen hogy lassítják ezt a folyamatot azzal, hogy birkaszerepbe nyomják le a lázadó energiával teli embereket. [11] Ez nem csak pár „hóbortos” anarchista rémálma, hanem tanácskommunisták, mint Pannekoek is észrevették:

„A jelenlegi munkáspártok egészen más jellegűek. Ezen kívül más a céljuk: a hatalom megszerzése és annak gyakorlása egyedül saját hasznukra. Távolról sem próbálnak meg hozzájárulni a munkásosztály emancipációjához, maguk akarnak kormányozni, és ezt a szándékot a proletariátus felszabadításának színlelésével leplezik. A szociáldemokrácia, amelynek emelkedő időszaka a nagy parlamentáris korszakba nyúlik vissza, ezt a hatalmat egy parlamenti többségre alapuló kormányzásnak tekinti. A maga részéről a Kommunista Párt hatalmi politikáját annak szélsőséges következményéig fokozza: a pártdiktatúráig. (...) ezeknek a pártoknak merev struktúrákkal kell rendelkezniük, melyek kohézióját szabályzatok, fegyelmi rendszabályok, belépési és kizárási eljárások biztosítják. Mivel uralkodásra lettek tervezve, úgy harcolnak a hatalomért, hogy az általuk birtokolt hatalmi szervekbe irányítják az aktivistákat és egyfolytában növelni igyekszenek befolyási övezetüket. Nem tekintik feladatuknak, hogy a munkásokat önálló gondolkodásra neveljék; ellenkezőleg, arra törekszenek, hogy kiképezzék, tanaik hűséges és odaadó követőivé változtassák őket. Míg a munkásosztálynak a szellemi fejlődés határtalan szabadságára van szüksége ahhoz, hogy növelje erejét és győzedelmeskedjen, a párthatalom alapja minden, a pártvonallal összhangban nem álló vélemény elnyomása. A demokratikus pártokban ezt olyan módszerekkel biztosítják, melyek porhintéssel fizetik ki a szabadságot; a diktatórikus pártokban brutális és nyílt represszióval.” [12]

Elvtársa, Otto Rühle a következőket állapította meg a német „kommunista” pártról:

„A KPD is politikai párttá vált. Történelmi értelemben vett párttá, olyanná, mint a burzsoá pártok, … A KPD vezetői is a szavakból indulnak ki. Szónokolnak, ígérnek, csábítgatnak, parancsolnak. Amikor a tömegek megjelennek, kész tények előtt találják magukat. Felsorakoztatják és ütemre meneteltetik őket. Hinniük, hallgatniuk, fizetniük kell. El kell fogadniuk és végre kell hajtaniuk a parancsokat és az utasításokat.

És szavazniuk kell!

Mert a KPD vezetői be akarnak jutni a parlamentbe. Tehát meg akarják választatni magukat. Miközben a tömegek süketen engedelmeskednek és passzívak maradnak, a KPD vezetői majd csinálják a parlamentben a szent politikát.” [13]

Amikor mi rámutatunk arra, hogy ez az út semmilyen szabadsághoz sem vezethet, a bolsik azzal vádolnak meg minket, hogy mi legyengítjük a mozgalmat azzal, hogy azt javasoljuk, hogy mindenki csináljon azt, ami épp eszébe jut, amihez épp kedve van. Merthogy ugye mi teljesen elvetjük a szervezett, fegyelmezett cselekvést. Pedig ez egyáltalán nem igaz ránk. Ebben a kérdésben lényegében egyetértünk Mahnóval, akinek egyébként több éves forradalmi-gyakorlati tapasztalata is volt:

 „Szervezeten belüli fegyelem nélkül egyáltalában nincs mód semmilyen következetes forradalmi tevékenység keresztülvitelére.” [14]

Kérdés, hogy milyen módon lehet úgy szervezkedni, hogy ne alakuljon ki egy újabb elnyomó párt, ill. rendszer. Egyes anarchisták írásaiból az olvasható ki, hogy különféle csoportok és közösségek (önigazgató gyárak munkástanácsai, lakóközösségek, kommunák stb.) egymással szolidaritás alapján álló föderációkba szerveződjenek. Amennyiben ezt úgy értik, hogy ezek a közösségek alkalomszerűen, szükség esetén kommunikáljanak egymással és segítsenek egymáson, akkor ezt a koncepciót hibásnak tartjuk. Az ilyen közösségek szükségképp a saját érdekeiket fogják szem előtt tartani, a gyárat, a földet tulajdonként fogják kezelni, hiszen a megélhetésük ettől a darabka termelőeszköztől függ. A saját problémáikkal lesznek elsősorban elfoglalva, a másokon segítést csak egy koloncnak fogják érezni a nyakukon.

Mi azt gondoljuk, hogy ezeknek a csoportoknak és közösségeknek már a kezdetektől határozottan törekedniük kell az összehangolt működésre, hogy az atomizációt leküzdve, a részérdekek harcán felülemelkedve egy globális emberi közösségbe szerveződést célozzanak meg. Egyetértünk a Részeg Hajóval, amikor ezt írják:

„Egymással kell összeszerveződni, egymásnak kell helyet biztosítani a tanácsokban; konszenzussal kell meghozni a döntéseket; amennyire lehet előnyben kell részesíteni az egyenlőt és a közvetlent a hierarchiával és a megbízottakkal szemben. A tulajdoni elválasztást e hálózatosodással kell felszámolni; … A gyárak stb. tanácsai nem lehetnek elkülönült darabok, hanem eme hálózatban hálózati csomóponttá kell válniuk.” [15]

Azt mondjátok, hogy ettől még mesze vagyunk? Ez igaz, de ha nem a cél felé, hanem az ellenkező irányba indulunk, akkor sosem jutunk el egy szabad társadalomhoz. Biztosak vagyunk abban, hogy nem csak az eszmeiségnek, hanem a szervezkedés formájának is tükröznie kell azt a társadalmat, ahová el akarunk jutni.

Mi a konkrét, jelenre vonatkozó javaslatunk? Nos, a mi zsebünkben sem lapul ott a bölcsek köve, de  röviden a következőket gondoljuk. Akik elvtársnak gondolják a másikat, kezdjenek el nem csak kommunikálni, nem csak eljárni egymás rendezvényeire (vitaest, olvasókör, szubkulturális események,...), hanem a kölcsönös segítség alapján összeműködni. Ha lehet, akkor offline, személyesen, ha nem, akkor legalább a virtuális térben. Első körben pl. lehet segíteni egymás anyagait (mémek, cikkek, videók, matricák) terjeszteni (legkisebb befektetéssel online, pl. a facebookon). Persze a mások produktumát sosem gondoljuk olyan tökéletesnek, mint a sajátunkat. Sebaj, el lehet látni (nem destruktív, nem sértő hangnemű) megjegyzésekkel, hogy mit tehetett volna még hozzá, mit csinálhatott volna másképp. Aztán, akinek van ideje, segíthet a másiknak már az alkotás fázisában is. Emellett lehet pl. arról egyeztetni, hogy mely megmozdulásokon, tüntetéseken jelenjünk meg egy blokkot alkotva, ezáltal láthatóbbá válva. Ezek a lépések elvezethetnek oda, hogy a meglévő egyének és csoportok között megerősödjenek a kapcsolatok, hosszabb távon létrejöhet egy olyan hálózat, amely sok-sok egyeztetés alapján összehangoltan képes cselekedni. Tehát nem az a legfontosabb, hogy deklaráljuk egy egységes szervezetet alapítását, hanem hogy felépítsük a valóságos viszonyrendszert, pl. cselekvések közössé tevését a mozgalmárok között. Ebből talán kinőhet egy olyan folyamat, amelynek során egyre nagyobb tömegek támadják meg a kapitalizmust és minden elnyomó viszonyt, míg hierarchikus hatalmi struktúrákból biztosan nem [16].

De hát ha mindig minden kérdést minden érintett részletesen megvitat, hogy konszenzusra jusson, akkor évek telhetnek el, míg bármit is elkezdünk! Mi van egy olyan helyzetben, ahol 5 perc sincs dönteni, pl. az ellenforradalmi hadsereggel vívott katonai ütközetben? – Kérdez(het)ik az államisták.

Egy adott projektben (pl. egy üzem vagy egy híd felépítése) ki lehet jelölni (önkéntes és döntően szakmai alapon) egy embert vagy egy néhány fős csoportot, akik koordinálják a tevékenységet és felelősséget vállalnak érte. De ettől ők még nem lesznek új elnyomók, nem foszthatják meg megélhetésüktől és nem vitethetik el Szibériába az okvetetlenkedőket. Ha despotikusan próbálnak működni, ha nem egyeztetnek az érintettekkel, akkor hamar visszahívják/leváltják őket.

Egy ütközet vezetése már fogósabb kérdés. Ha szükség is van parancsnokra, annak leválthatónak kell lennie, akár két csata közti szünetben. De még így sem lehet teljesen kizárni azt, hogy a parancsnok beküldje a legveszélyesebb helyekre (a golyózáporba stb.) azokat, akik korábban megkritizálták vagy ellenezték a megválasztását, így tartósítva a pozícióját. Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy nálunk – minthogy kommunistának is hívjuk magunkat –  le van rögzítve, hogy ez az illető nem kaphat anyagi előnyöket, pl. magasabb juttatásokat a pozíciója miatt, ami legalábbis gyengíti a motivációt arra, hogy így viselkedjen az illető. 

Van, aki erre úgy érvel, hogy ezek szerint elismerjük, hogy kellenek vezetők. Nos, a köznyelvben (részben a radikális baloldali körökben) sajnálatosan sok fogalom össze van zavarva/mosva. Pl. a párt, tekintély, vezető, demokrácia szavak egymástól eléggé távol álló, minőségileg különböző dolgokat jelentenek [17]. Az uralkodó osztálytól (és a médiájától) nyilván hiába várjuk, hogy eloszlassa a homályt és tisztázza a kérdéseket. Nincs igazán külön szó a különféle típusú vezetőkre, ill. „koordinátorokra”. Mahno meglehetősen más értelemben volt vezető, mint „Szent” István, Sztálin vagy ma Orbán. Röviden azt mondhatjuk, hogy nálunk egy koordinátornak nincsen általános hatalma, nem engedelmeskedik neki vakon semmilyen erőszakszervezet, és nem egy felsőbb hatalom által kinevezve vagy mások kizsákmányolásával jutott a pozíciójába, hanem a rátermettsége, vagy az átlagon felüli hozzáértése, szaktudása miatt.

Az, hogy nem szeretjük, ha parancsolgatnak nekünk, nem burzsoá/kispolgári liberális individualizmus. Ez az individualizmus (amit az individualista anarchisták vittek el logikus végpontjáig) a tradicionális „kollektivista” tekintélyelvűség tagadásaként, antitéziseként jött létre, de az elidegenedés birodalmán belül. Mi mindkettővel szemben állunk, pontosabban ezen két pólus szintézisére törekszünk meghaladva tagadásuk által. Ennek anyagi alapja a társadalmivá vált termelés, egyik legfőbb célja minden ember szabad személyiségfejlődésének biztosítása, amelyet a hierarchikus viszonyok közvetlenül gátolnak.

Hangsúlyozzuk, hogy a kommunista program, amit követendőnek tartunk, nem pusztán a tulajdonviszonyok és az elosztás radikális átalakításáról szól, mint a vulgármaterialistáknál. Az összes elnyomó, kizsákmányoló viszonyt meg kell támadni, fel kell számolni [18], különös tekintettel a politikai szférában jelen lévő hierarchiákra. Ez számunkra nem szőrszálhasogatás, hanem központi kérdés, ezért is hívjuk magunkat anarchistának (is).

Itt kell visszatérnünk az emberi személyiséggel kapcsolatos, lelki kérdésekre. Hallottunk már olyan véleményt a mozgalomban, hogy „Nem attól lesz győztes kommunista forradalom, hogy a kommunisták jó emberek!” hiszen a kapitalizmus objektív, kibékíthetetlen ellentmondásai számítanak. Ez nem csak leegyszerűsített féligazság. hanem veszélyes is. Alkalmas kifogás arra, hogy ne kelljen az illetőnek foglalkozni a saját személyiségfejlődésével. Ugyanis jelen társadalomban lényegében nincs olyan, hogy mentálisan teljesen egészséges ember. Ahogy egy korábbi cikkünkben írtuk:

„A kapitalista rendszer, amiben élünk, totális. Minden viszonyunkba behatol és mindent a saját képére formál. Önzést, versengést, kegyetlenséget, szorongásokat, boldogtalanságot termel ki. Mindannyiunkat eltorzít, megnyomorít, persze mindenkit másképp és más mértékben. Ez nem csak az ember gyerekkorában kezdődik, hanem már a születés előtt, a magzatkorban is, sőt, sok probléma transzgenerációsan öröklődik pl. epigenetikai úton. ” [19]

A sokféle kisebb-nagyobb probléma különböző módokon és mértékben gátolhatja azt, hogy közösségeket, osztályharcos szervezetet hozzunk létre. A függőség (pl. alkoholizmus vagy társfüggőség), kényszeresség (pl. tisztaságmánia) vagy a depresszió lehet igen súlyos probléma egy ember életében, de szervezeti működés szempontjából ez nem kiemelten fontos: egy ilyen ember nem biztos, hogy maradéktalanul elvégzi az általa elvállalt feladatokat, de ettől nagyobb baj szervezeti szempontból többnyire nincs ezzel. Egy kontrollmániás már több kárt csinálhat, főleg, ha magas pozícióba kerül. Egy narcisztikus személyiségzavaros viszont akármilyen pozícióból szétverhet egy közösséget a különböző manipulációs eszközökkel és általában a narcisztikus működésével [20].

Összességébe véve, nem csak a narcisztikus személyiségzavar ellenforradalmi, ugyanis általában véve is igaz, hogy mivel egy spektrumról lévén szó, minél egoistább, narcisztikusabb stb. valaki, minél kevésbé képes kölcsönös tiszteleten, empátián alapuló kapcsolatokat építeni, annál kevésbé lehet vele bármilyen olyan szervezetet vagy társadalmat építeni, amelyben a szolidaritás nem csak üres jelszó, hanem alapvetően fontos szervezőelv. 

A mozgalmi csoportoknak szerintünk jelenleg sem csupán az a feladata, hogy elméleti munkát végezzen, agitáljon és szervezze az uralkodó osztály elleni harcot (bár persze ezek a legfontosabbak). A lehetőségeinkhez mérten (!) segítenünk kell egymást nem csak a kapitalista társadalmon belüli túlélésben, elvtársi szolidaritással, hanem a saját (többé-kevésbé narcisztikus) egónkon való felülemelkedésen, továbbá egyéb lelki problémák (függőségek, stb.) leküzdésében. Számunkra a hamis tudat nem csak a politikáról, gazdaságról vallott tudatos nézeteket jelenti (pl. hogy a szegények maguk tehetnek a szegénységükről), hanem a különböző, az osztálytársadalom által kitermelt torz lelki működéseket, önvédő mechanizmusokat (projekció, elfojtás, passzív agresszió) is, amelyek akadályozzák a megfelelő szerveződést. [21]

Emellett fontosnak tartjuk, hogy nem csak jóval a forradalom után, hanem minél hamarabb elkezdjük informálni az embereket a nárcizmusról és hasonló, ellenforradalmi működést eredményező lelki torzulásokról. Minél többen, minél gyorsabban képesek felismerni azt, hogyha valakinek csökevényes az empátiája és eszközként használja az embertársait, annál kevesebb lehetőséget kap az illető az elnyomásra, a rombolásra. Mindezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy gyűlölni vagy bántani kell a lelkileg problémás embereket, hanem azt, hogy tudatosabban kell a kérdéshez hozzáállni.

Tehát igaz ugyan, hogy a hatalom korrumpál, azonban nem mindenfajta hatalom egyformán és nem minden embert egyformán korrumpál. Fontos tudatosan odafigyelni arra, hogy olyan szerveződési formákat találjunk, amelyekben minimális az elnyomó struktúrák, apparátusok kialakulásának esélye.

Na és miből gondoljuk, hogy az embereket mindez majd érdekli? Biztos, hogy energiát akarnak majd mindezekbe fektetni? Nos, ezt nem tudjuk (bár tény, hogy egyre többen foglalkoznak pl. a narcizmus témakörével), viszont ha nem akarnak szabadok lenni, ha nem akarnak tenni is egy emberhez méltóbb életért, akkor mi anarchisták és kommunisták nyilván nem rúghatunk labdába. Csakhogy akkor pártfunkcionáriusok által kiadott parancsokkal és hatósági eljárásokkal sem érdemes megpróbálni „kommunizmust” építeni, hiszen ez nem csak elméletileg ellentmondásos és etikailag megkérdőjelezhető, hanem gyakorlatilag is kontraproduktív lenne. A Rosa Luxemburg Kommunától kezdve Kronstadton át Spanyolországig [22] láttuk, hová vezet ez. Mi nem kérünk még egyszer ebből! 

Jegyzetek:

[1] „A pártforma azért szükséges, mert az osztályharc nem csak gazdasági, de politikai harc is egyben. Az egyén csak a politikai harcon keresztül nőheti ki az őt sújtó korlátokat: egységben többedmagával. ”
„Hogy világunkat gyökeresen megváltoztathassuk, arra van szükségünk, hogy politikai hatalmat tudjunk teremteni, összpontosítani és fenntartani.”

A cikket Jodi Dean-től fordították, nem tudjuk pontosan, mennyire tükrözi a Forradalmi Forrás álláspontját. https://forradalmiforras.blog.hu/2019/05/01/a_partforma_szuksegessegerol_kommunizmus_vagy_baloldali_realizmus?

[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Jodi_Dean

[3] http://www.eszmelet.hu/krausz_tamas-lenin-es-a-szervezeti-kerdes-torteneti-reko/

Bár volt olyan, amikor Lenin egészen mást javasolt.

[4] „The corollary is that the revolution is not a question of forms of organization. It depends on the programme. Only one proved, that the party form is the one most suited to represent and to defend the programme. The organizational rules in this case are not adopted from bourgeois society, but derive from the vision of future society, as we shall show.”
www.marxists.org/archive/camatte/origin.htm

[5] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2016/08/31/amit-eddig-felreertettel-a-materializmussal-kapcsolatban

[6] „Trockij, a hadügyi népbiztos, aki remek tollú szerző volt, valóságos sajtóhadjáratot indított Mahno és emberei ellen – megteremtve ezzel a későbbi sztálinista „történetírás” számos rágalom-toposzát. (Az már a történelem iróniája, hogy ezeket a Trockij által feltalált jelzős szerkezeteket – „a burzsoázia acsarkodó kutyája”, „veszett dúvad” stb. – majd éppen szerzőjük ellen fogják oly sokszor alkalmazni...)”
http://www.nestormakhno.info/magyar/barikad/b12.htm

[7] A kormány a CNT tagjait igyekezett még a repülőgép-összeszerelő műhelyektől is távol tartani, nehogy rátehessék a kezüket a legmodernebb harci eszközökre. Ez persze csak egy apróság volt a sok közül, amit műveltek, lásd az utolsó lábjegyzetet.

[8] Egy egyszerű történeti példa, amely Szovjet-Oroszországban történt: „Pestańa különösen megbotránkozott azon, hogyan viselkednek a Komintern Kongresszus külföldi delegáltjai a szállodában. Voltak, akik minden este kitették cipőjüket a folyosóra, hogy reggelre a személyzet lepucolja azt. Mások a hotel fodrászát fenyegették meg azzal, hogy kirúgatják, ha rosszul végzi a dolgát. (...) A leggyomorforgatóbb eset azonban mégis az volt, amikor egy delegált szexuális ellenszolgáltatásért cserébe felajánlotta élelmiszer-fejadagjának egy részét az egyik szobalánynak. Pestańa mindezek iránt érzett határtalan felháborodását Leninnek a következőképpen fejezte ki: „Néhány ritka kivételtől eltekintve mindegyiküknek burzsoá mentalitása van. Néhányuknak azért, mert társadalmi törtetők, másoknak pedig azért, mert tanultak vagy ilyen az alkatuk. […] Képzelheted, hogy fognak ezek az emberek cselekedni, ha holnap végbemegy a forradalom a saját országukban, és ha ők lesznek az egyedüliek, akik hatalmi pozícióban parancsokat osztogathatnak. A beszédek, amiket a kongresszuson mondtak, nem számítanak! Az, hogy testvériségről, barátságról és elvtársiasságról beszélnek, és azután rabszolgatartókként viselkednek, egyszerűen nevetséges, ha nem gyarló és utálatos dolog. […] Miért kellene hinnünk az ilyen emberek forradalmi szellemében és komolyságában?”.” (Poór Péter: Hetven nap, ahogy Ángel Pestańa látta. Egy spanyol anarcho-szindikalista utazása Szovjet-Oroszországban. In: MOSZT Könyvek 11. Új nemzedék. PTE BTK TTI MOSZT Kutatócsoport, Pécs, 2018. 133-134.) 

[9] http://www.holnaputanujsag.eoldal.hu/cikkek/mihail-bakunyin/a-hatalom-korrumpal-a-legjobban.html

[10] Korábban erről ezt írtuk: „Marx egy korszakalkotó zseni volt, akinek fontos felismerései mellett súlyos tévedései és hiányosságai is voltak. Szerintünk ezek közül a legvégzetesebb az volt, hogy túlságosan leegyszerűsítette az állam, a hierarchia, a tekintély kérdését. Nem ismerte fel elég tisztán, hogy a hierarchikus, államista szerveződési mód akkor is a tömegek elnyomását szolgálja, ha történetesen korábbi elnyomottak kerülnek a hierarchia csúcsára. Bakunyin vitába szállt Marxszal és még Marx életében figyelmeztetett arra, hogy egy újfajta zsarnokság jöhet létre. Meglátásunk szerint Marx jellemhibái (önteltsége és arroganciája) is hozzájárultak ahhoz, hogy ezeken a kritikákon képtelen volt érdemben elgondolkodni, továbbá abban, hogy végül is elmérgesedett a konfliktus a munkásmozgalom magát anarchistának és szociáldemokratának / kommunistának nevező szárnya között. Tehát egy egészen kicsi felelőssége mégiscsak van abban, amit aztán a nevében elkövettek. Ezzel együtt sem gondolnánk, hogy abban az értelemben tekintélyelvű lett volna, hogy Sztálinnal és követőivel lehetne rokonítani. Biztosak vagyunk benne, hogy egyáltalán nem azt értette proletárdiktatúra alatt, amit Lenin vagy Sztálin megvalósított, nem is beszélve Pol Potról.” Hozzátesszük, hogy azt sem gondoljuk, hogy Bakunyin „jobb”, vagy „okosabb” lett volna Marxnál, de ebben a kérdésben pont neki volt igaza. A Marx-Bakunyin vitáról bővebben: https://ceasefiremagazine.co.uk/in-theory-bakunin-2/

[11] A bolsevizmus általános kritikájára itt nem vállalkozhatunk. Részben azért, mert nincs elég tudásunk hozzá, részben pedig mert a Részeg Hajó szerzői (akik jóval olvasottabbak e témában) már bővebben írtak erről:
www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-kiadasaban--paul-avrich----kronstadt-1921/reszeg-hajo--eloszo-paul-avrich---kronstadt-1921-c.-konyvehez.html

[12] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/nemet---holland--baloldali--kommunizmus/anton-pannekoek/anton-pannekoek---part-es-munkasosztaly--1936-.html?fbclid=IwAR33QSWd41WUFkQvZIKjr_vUbFOebqU3IQiRBV-LM1b_1V8l3p222ZF_9Yc

[13] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/nemet---holland--baloldali--kommunizmus/otto-ruhle/otto-ruhle---a-forradalom-nem-partugy.html?fbclid=IwAR3zJRRuiQGc9Z7ajBpQhKBiGnrkCPX_ayRMRXLb8afv94ia3V0RSdmKh0Y

[14] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2013/07/07/nyesztor-mahno-a-forradalmi-fegyelemrol

[15] Az idézett szöveg folytatása is érdekes: „A kommunista pártnak, mint nem-hierarchikusnak: nemzetivé, elkülönült közhatalommá, állammá nem lehetőnek pont az a feladata, hogy e hálózatot létrehozza, hogy eme hálózattá legyen; az a feladata, hogy társadalmibb (és tudatosabb) lévén a munkásellenőrzés-önigazgatás szerveinél, a gyárak, a forradalmi alakulatok, a földfoglalók, a munkanélküliek, a lakók stb. bizottságait, tanácsait a párt mozzanataivá egyesítse, s ezzel a párt minden konspiratív-önvédő, nem-hierarchikus elkülönülése megszűnjön: a párt társadalommá (és nem állammá) legyen. S e hálózatban, új társadalommá levésben kell az új viszonyoknak, a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek megfelelő termelőerő (tudás, technika, eszköz, mentalitás stb.) fejlesztést végrehajtani a restauráció lehetőségnek megszüntetéséért, az új viszonyok stabilizálásáért. Viszont addig, amíg az új viszonyoknak megfelelő új termelőerő bázis nem alakul ki, tetszik vagy sem, a rendszert szükségképp gazdaságon kívüli kényszerrel, a külső-belső ellenforradalmi tendenciák elfojtásával, proletárdiktatúraként lehet csak működtetni. S ez utóbbi sem lehet elkülönült közhatalom, állam; ám, mint diktatórikus működés szükségképp veszélyeztetnie kell a szabad személyiségfejlődés társadalmának kialakítását. De hát a kommunistáknak nem csak a fennállóval és az ellenforradalommal kell harcolniuk, hanem önmagukkal is: nincs végső biztosíték arra, hogy a konspiráció, önvédelem, proletárdiktatúra ne váljon önmaga gyilkos karikatúrájává. Így a negatív tendenciákat csak fékezhetik - s ez a legtöbb, mi elérhető és ennyiben jobbak a bolsevikoknál, akik adott esetben öntudatlanul, ezért (ön)kritikátlanul, de maguk e tendenciák – tudatosan, kritika és önkritika útján kialakított kommunista irányelvek megértésével, megértetésével, következetes alkalmazásával, ekképp végrehajtva a kommunizmus létrehozásának történelmi feladatát.”

http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo---eloszo-paul-avrich-kronstadt-1921-c.-konyvehez.html?fbclid=IwAR3xeJqVQtfsweV6vl9gZeNOfuEv-tQKPg5uaItU7514DAwF2_yoqxLyxX4

[16] Az anarchistának vagy anti-autoriternek nem nevezhető Bordiga sem gondolta, hogy a formális pártalapítás lenne a lényeg: „When the mass is thrust into action, these small groups lead the rest. The material party is the collection of small leading groups, the radical minorities. The movement that defines a class, also necessitates a party. But that party may exist materially but not formally. That is the political movement of the class is not necessarily grouped in a particular formal organisation, called a Party, with membership cards, aims and principals, an internal bulletin. The party may exist as a more diffuse movement, perhaps of several groups, all or none of whom may be called parties.”
http://libcom.org/library/bordiga-versus-pannekoek

[17] Fromm pl. megpróbál tisztázni egy fontos különbséget, amikor racionális és irracionális tekintélyről beszél. De ezt a témát feszegeti meglehetősen zavarosan Engels a tekintélyről szóló írásában, amire az anarchista válaszok itt olvashatók:

https://anarchism.pageabode.com/afaq/secH4.html

https://libcom.org/blog/authority-revisited-17052018

[18] „A valódi anarchisták számára a hierarchia, a hatalom, az uralom, az elnyomás stb. az élet minden területén megnyilvánulhat, az összes társadalmi intézményben, a legelemibb interperszonális kapcsolatokban, de akár saját magunk önelnyomásában is. Ezért mi nem csak az állami elnyomással állunk szemben, mint a libertariánusok, hanem az összes többivel is: pl. a rasszizmussal, a szexizmussal, a gyermekbántalmazással stb. Nem csak a konkrét elnyomó cselekedetekkel, hanem azzal is, hogy elnyomorító ideológiákat sulykolnak az emberek fejébe, pl. vallásos indoktrinációként: „az Úr férfinak és nőnek teremtette az embert, és aki ebbe nem illik bele, az hibás darab”. … Az anarchizmus, mint tömegmozgalom mindig is az elnyomottak és kizsákmányoltak olyan mozgalmát jelentette, amelynek célja az egész társadalom felszabadítása. Ez a kezdetektől szemben állt mindenfajta (feudális, tőkés stb.) kizsákmányolással, de a történelmi tendencia az, hogy a fentebb említett elnyomó működések közül is egyre többel, egyre tudatosabban, egyre szisztematikusabban szembefordult.”
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2016/01/17/az-anarcho-kapitalizmus-egy-kritikaja

 [19] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2018/01/20/acab-minden-rendor-szemet-vagy-megsem

[20] Egy rövid cikk arról, hogy egy narcisztikus főnök hogy rombolhat le egy céget:

https://www.irishtimes.com/business/work/how-malignant-narcissist-bosses-destroy-companies-1.3101532

Akit bővebben érdekel a téma, Tuija Välipakka A lélek meggyilkolásának 100 módja c. könyvét ajánljuk, különösen a 119. o.-tól.

[21] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2019/01/20/kerdesek-az-egyenrol-es-tudatarol

[22] „Az első mahnovista parasztkommuna a Pokrovszkoje falu melletti Rosa Luxemburg Kommuna volt. A több mint 300 tagot számláló kommuna jóval nagyobb termelékenységet mutatott fel, mint a korábbi nagybirtok, pedig tagjai nem dolgoztak látástól-vakulásig. Ésszerűbben, részben a saját szükségleteiknek, de részben még mindig egy elvont piac igényeinek megfelelően szervezték meg a termelőmunkát. (Az első kommuna egyébként szomorú sorsra jutott: 1919. június 10-én a bevonuló bolsevikok porrá égették, tagjai közül sokakat lemészároltak.)”

http://www.nestormakhno.info/magyar/barikad/b8.htm

A Kronstadti felkelésről és vérbefojtásáról röviden:

http://rednews.hu/index.php/a-gyakorlat-elmelete/303-xyz?screen_width=1440

és részletesen:

http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-kiadasaban--paul-avrich----kronstadt-1921/

A spanyol eseményekről:

„a sztálinisták befolyása a közigazgatásban és a fegyveres erők fölött – a már hónapok óta tartó folyamat betetőzéseként – óriási mértékben megnövekedett, s a Szovjetunió támogatásával együtt ez elégséges volt ahhoz, hogy akaratukat így is érvényesíteni tudják a kormányzásban. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az NKVD ellenőrzése alatt álló titkosrendőrség a nélkül láthatott hozzá a PCE politikai ellenfeleivel, kritizálóival való leszámozáshoz, hogy tartania kellett volna a kormány esetleges számonkérésétől. Sőt, az 1937 augusztusában Indalecio Prieto kezdeményezésére – a különböző kémelhárító szervek központosítása céljából – felállított SIM (Servicio de Investigación Militar, Katonai Nyomozó Szolgálat) is fanatikus sztálinisták irányítása alá került. A nyár folyamán katonai bíróságokat hoztak létre, és megkezdődtek a moszkvaihoz hasonló, nyilvános koncepciós perek, melyekben a szükséges vallomásokat a jól ismert módszerekkel csikarták ki a vádlottakból. Ahogy a spanyol történelemben rejlő folyamatosságra utalva Antony Beevor brit történész cinikusan megjegyezte: „az inkvizíció örökébe a SIM lépett, az egyház szerepét pedig a komisszárok vették át.”
A POUM lapját, illetve magát a pártot is betiltották, vezetőit elfogták és „árulásuk” bevallására kényszerítették. A szalámi-taktika elvének megfelelően a következő támadás az anarchisták ellen irányult, akiknek tevékenységét a PCE már régóta elégedetlenül szemlélte, de támogatottságának és fegyveres erejének nagysága miatt mindeddig nem mert nyíltan szembeszállni velük. Anarchistaellenes terveik megvalósításában Negrín maradéktalanul támogatta a sztálinistákat, s ezt a kormányfő könnyen megtehette, mert a CNT-FAI megbízottjai már nem voltak tagjai a központi kormánynak. A CNT lapját, a Solidaridad Obrerát szigorú cenzúrának vetették alá, jelentősen megnehezítve mind a sztálinisták vádjaira való reflektálást, önigazolást, mind pedig az anarchisták megszervezését saját védelmük és forradalmi vívmányaik megóvása érdekében.
A liberterek vezetése alatt álló barcelonai Védelmi Tanácsot még 1937 májusában feloszlatták, 1937. augusztus 11-én pedig ugyanerre a sorsra jutott a CRDA és valamennyi tagszervezete. A tanácstagokat letartóztatták, és Joaquín Ascaso, a CRDA elnöke ellen nyilvános pert indítottak. Súlyos támadás érte a polgárháború kezdeti időszakában önigazgatóvá vált gyárakat és a frissen létrehozott anarchista, vagy közös CNT-UGT termelőszövetkezeteket, melyekkel szemben Negrín, mint pénzügyminiszter már korábban is foganatosított intézkedéseket. 1937 júniusának második felében a központi kormány rendeleti úton elérte, hogy az ilyen üzemek nyersanyagkészleteit a magánkézben levő gyáraknak juttassák. Bő egy hónappal később megkezdődtek az állam javára történő rekvirálások, ezt követően pedig a mezőgazdasági kollektíváktól elkobzott gépeket, szerszámokat, járműveket és vetőmagokat a kollektivizálásból kimaradt kisbirtokosok közt osztották szét. (Ez gazdaságilag nem volt indokolható lépés, hiszen az önálló kisparasztok száma mindössze fele volt a termelőszövetkezetek kötelekében dolgozókénak.) Ahhoz, hogy mindezen céljait megvalósíthassa a PCE-támogatta központi kormány, mindenekelőtt a katonai feltételek megteremtésére volt szükség. A sztálinisták legjobb egységeit a határ őrzéséért felelős carabinerókkal egyetemben Aragóniába vezényelték. Emellett átszervezésre került a köztársasági haderő, s ennek következtében az anarchisták egyfajta külön hadseregeként létező és az aragóniai fronton állomásozó három hadosztálya (a 25, a 26. és a 28. hadosztály) élére sztálinista parancsnokokat neveztek ki. Az anarchisták ellen megindított offenzíva során pedig mindent megtettek, hogy ezeknek az egységeknek az – amúgy is aratással foglalatoskodó – tagjai ne szerezhessenek tudomást a hátországban történtekről.”

(https://www.academia.edu/18496206/Az_anarchist%C3%A1k_%C3%A9s_az_anarcho-szindikalist%C3%A1k_politikai_szerepv%C3%A1llal%C3%A1s%C3%A1nak_problematik%C3%A1ja_a_k%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1gi_Spanyolorsz%C3%A1gban_1936-1939_  26-27. o.) 

Könyvbeszámoló

Az alábbiakban a Napvilág kiadó által 2018-ban megjelentetett könyv bevezető részeit, 1. fejezetét és Ernesto Laclauval foglalkozó 2. fejezetét foglaljuk össze.

„A posztmarxizmus … úgy akarta létrehozni a radikális, forradalmi baloldal új építményét, mint az az ember, akinek oly kedves háza fölött eljárt az idő. … Ebben a helyzetben a legcélravezetőbb a tudatos visszabontás választása, és minden újraépítése az alapoktól. … A posztmarxizmus, a marxizmus düledező erődjét kezdte el visszabontani, és abban reménykedett, hogy ennek során a visszamaradt anyagok sokaságát használhatja majd fel az új épülethez. … arra törekedett, hogy az új konstrukció is rendelkezzen mindazzal, ami a régiben jó volt, amiért szerettük.” Kiss Viktornak ezt a szemléletes, komplex metaforáját találó felütésnek érzem az alábbi íráshoz, melyben megkísérlem, a szerző posztmarxista gondolkodókat és irányzatokat bemutató könyvét három részletben szummázni. Posztmarxista gondolkodókat, akik – mint, ahogy a fenti példázat is érzékelteti – legalább annyira posztok, mint amennyire marxisták. 

Ha egy pillantást vetünk a könyv borítójára, a cím struktúrájában ugyanezt a nóvum és hagyomány közti kapcsolatot fedezhetjük fel. Annak triadikus voltában ugyanis (ideológia, kritika, posztmarxizmus) a felosztás dialektikus gesztusával a szerző mintha rögtön azt sugallná, hogy minden dekonstruktivista, és sokszor tagadó attitűdje ellenére is a posztmarxizmus szerves része a marxista tradíciónak. E mellett pedig a címben az ideológiakritika, mint központi fogalom fókuszálásával azonnal rá is mutat Kiss Viktor Ariadné-fonalára, amellyel végigkalauzol minket a posztmarxista szerzők és gondolatok sokszor meglehetősen diverz útvesztőjében.

  ELŐSZÓ ÉS BEVEZETŐ

A könyv Előszavában rögtön az ideológia fontosságát, annak valóság fölött való győzelmét demonstrálja egy, Örkény Egypercesekbe illő sztorival. Eszerint Sugar Land nevű texasi kisvárosban nem volt egyetlen szelfiképes látnivaló se, így a városvezetés kreált egy szobrot két szelfiző lányról, eme tátongó űr betöltésére. A posztmarxizmus egyik legfontosabb szemléleti újítása ugyanis éppen az, hogy felülbírálja a marxizmus azon klasszikus elméletét, miszerint a gazdasági folyamatok a társadalom vizsgálata szempontjából privilegizáltak, és másodrendű jelentőségűek a felépítményhez, az ideológiához képest. Napjainkban ugyanis már rég nem a termelési viszonyok által nyomják el az embereket, hanem éppen a rendszert legitimáló ideológiák által.

A posztmarxista szerzők szerint ugyanis a posztindusztriális társadalom megteremtődésével a 60-as években a kapitalizmus jellege alapvetően változott meg, ennek következtében pedig az ortodox marxizmus több fő tétele is megdőlt. Többek közt megkérdőjeleződött a kapitalizmus szükségszerű kommunizmusba tartása, ugyanis a posztmarxista gondolkodók az előbbit, már nem egy bukásra ítélt termelési módként fogják fel, hanem mint egy önmagát folytonosan megújítani képes, adaptív és stabil rendszert. A klasszikus ipari munkásság fokozatos felszámolódásával, megosztottságával, preferenciáinak változásaival pedig a kapitalizmus leendő sírásójának a szubjektuma is erősen kérdésessé vált. Sok tekintetben megszűnt ugyanis az a megdönthetetlennek hitt immanens kapitalista antagonizmus, ami a munka és a tőke kibékíthetetlen érdekellentétén alapult. Eme megváltozott paradigmarendszerben tehát elkerülhetetlenné vált a forradalmi politika újragondolása.

Fontos szemléletbeli váltás továbbá, hogy a 60-as évek interdiszciplináris hullámának felfutása révén, többek közt a posztstrukturalista nyelvfilozófia, a diszkurzív és pszichoanalitikai ágazatok új irányt adtak a kritikai elméletnek. A posztmarxizmus, a klasszikus marxizmus alapvetően gazdasági, szociológiai és történetfilozófiai szemléletét politikaelméleti és kultúrkritikai orientációkra cserélte le. Ez a folyamat is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az irányzat gondolkodóinak látóterében egyre inkább privilegizált helyet követelt az ideológiakritika.

 1. MIÉRT ÉPPEN IDEOLÓGIAKRITIKA?

A könyv hivatalosan első, de valójában még mindig inkább bevezető fejezete ezen a gondolati íven halad tovább, a történetiség fénytörésében. A posztmarxista ideológiakritika gyökereit Gramsci, Lukács korai és a Frankfurti iskola háború előtti első nagy neomarxista hullámának műveiből eredezteti, ahol először jelent meg az a gondolat, hogy a kapitalizmus azért tudott és fog is fennmaradni tovább, mint várták, mivel az ideológia eltakarta vagy átfogalmazta azokat az osztályellentéteket, amelyek alapján egyébként az alárendelt strukturális pozícióban lévő rétegeknek egyértelműen a forradalom pozícióját kellett volna választaniuk. Azaz a szubaltern osztályok egyre inkább úgy érezték, hogy van szabadságuk és politikai mozgásterük a kapitalizmus keretein belül. Mindezt támogató, sokszor impliciten beépülő fogalmi keretek totalitása napjainkig tart, a bérmunka megszüntethetetlenségéről, a munkahelyről, mint az egyén szabad választásáról, a munkalapú társadalom erkölcsi primátusáról, a munkaerőpiacról, mint az igazságos és szabad verseny színteréről stb…

Leginkább azonban az 50-es 60-as évek jelentette az ideológiakritika első nagy kivirágzását, amikor a posztindusztriális társadalom begyűrűzött, a hagyományos bérmunkapiac átalakult, az árubőség révén a fogyasztói társadalom kibontakozott, karöltve a liberális demokráciával. A 60-as évek forradalmi politikájának egyik nagy szemléletbeli váltása így, a klasszikus osztályharc lecserélése volt az általános represszió elleni harcra. Ugyanis az ekkori felismerések szerint ugyanattól szenvedtek a nagyipari munkások, a háziasszonyok az egyetemisták és a társadalom számos szegmense, mivel mindenki egyaránt el van nyomva, de az elnyomás tényét és értelmezését eltakarja szemük elől a kurrens ideológia. A posztkapitalista társadalom szereplői pedig magukat és vágyaikat ezen ideológiák által tematizálják. Ahogy Althusser mondta, a kapitalizmus már nem csak egy gazdasági, hanem egy társadalmi rendszerré vált. Így tehát a nagybetűs felszabadításért indított harcban az elnyomás színtereként tételeződött a munka maga, a polgári család, és általában a polgárság struktúrái és intézményei. Ezt nevezte Aronson találóan „életstílus-anarchizmusnak”.

Ha egyértelmű történelmi cezúrát keresünk a korábbi időszakok és a posztmarxizmus számára, az csakis 1968 lehet. Lyotard koncepciójában a 68-asok egyik legfontosabb eszmei, attitűdbeli váltását abban látja, hogy ameddig a klasszikus marxizmus az úgynevezett hamis tudatot kívánta igaz tudásra lecserélni, addig ők ezt is egy ideologikus gesztusként fogták fel. Tehát a cél nem egy tartalmi váltás, hanem az ideológia minden formájától való megszabadulás, mivel az ideológia egyszerre eszköze a rendszer igazolásának, és ezáltal a reprodukciójának és fennmaradásának kulcsa. Lyotard ezért nevezte 68-at az ideológiakritika új fázisának.Az általános elszegényedés és pauperizáció korábbi klasszikus várakozásával ellentétben tehát éppen, hogy egy bőség és az úgynevezett középosztályosodás következett be.  Pont ez a jóléti, fogyasztói attitűd langymelegje adott új és minden eddiginél erősebb legitimációt a kapitalizmus számára. Ebből a szempontból fontos elméleti fordulópont, hogy a régi, klasszikus baloldal egyenlőségpártisága, vagy éppen a szocdemek követelései a nagyobb anyagi jólétről, mobilitásról, stb. éppen hogy a kapitalizmusnak ezt az új posztmodern módon elidegenült, spektakuláris, fogyasztói, represszív alakját kívánják bebetonozni. Az 60-as évek egyik legfontosabb ideológiakritikai felismerése tehát éppen az volt, hogy a teljes emancipációhoz távolról se elég a fogyasztói javakhoz való nagyobb hozzáférés (anyagi életszínvonal emelkedés), elengedhetetlenül fontos egy kulturális emancipáció is, tehát a posztkapitalizmus életstílusa, ideológiái alól való felszabadulás.

 2. A HAMIS TUDAT NYOMÁBAN – ERNESTO LACLAU ÉS AZ IDEOLÓGIAKRITIKA REORGANIZÁCIÓJA

Laclau két lényegi alapállása, hogy névleg, a klasszikus marxizmus jegyében fogant rezsimeket borzalmasnak tételezi és elhatárolódik tőlük, illetve az a felismerés, hogy a társadalomban a politikai harcok végletesen pluralizálódtak. Az argentin származású gondolkodó ezért hozta be 1985-ös Hegemony and Socialist Strategy című – Chantal Mouffe-fal közösen írt - művében fontos elméleti újítását a diskurzust, amit az osztályharc és az ideológia helyére akart állitani, azaz ennek nevében újra fogalmazni őket. Laclau szerint a társadalom ugyanis diskurzusok sokaságából épül fel. Ezt a fogalmat a posztstrukturalizmusból emelte át a marxizmusba. A posztmodern nem tud mit kezdeni az ideológia fogalmával, mivel lényegileg tagadja a történelem, mint egységes folyamat és a gazdaság, mint egységes rendszer felfogását, és a társadalmat se tudja egészként, pláne szubjektumként tételezni, aminek alapstruktúrája vagy azt vezérlő alapmechanizmusai lennének: a benne lévő diskurzusok és identitások folyamatosan variálódnak, ahogy a nyelvi jelentéstulajdonítás is fokozatos transzformációknak van kitéve egy adott nyelv történetiségében, földrajzi és  társadalmi tagolódásában.

Laclau szerint a marxizmus „hamis tudat” koncepciója, amely ideológiává vált, egyenesen vezetett a sztálini rémdiktatúrához. Az, hogy minden tudat hamis ideologikus tudat, amit csak le kell mosni az általános tudományos tudás, a marxizmus jegyében, szintén ideológia, és ráadásul alapvető félreértés. Laclau szerint semmi nincs a diskurzuson kívül, tekintve, hogy a történések, emberek, jelenségek csakis a politikai társadalmi diskurzusok révén kerülnek kapcsolatba egymással és nyernek értelmet, mint a saussure-i nyelvelméletben a jelölő és jelölt. Nem létezik tehát az anyagi valóság és a gazdaság által létrehozott objektív helyzetek összessége, melyekbe a résztvevők belekerülnek, tekintve, hogy a társadalom identitáskonstrukciók viszonyrendszerében képződik, és ebből következően a felek már régen identitás viszonyokba lépnek, mielőtt az úgynevezett, akaratuktól független termelési viszonyokba lépnének. A létező szocializmus tehát, ami egzakt „tudományos” alapon próbált proletár öntudatot kialakítani és rendszert építeni, a társadalom komplexitása és az identitások állandó változása és variabilitása felől nézve megerőszakolta a „valóságot”. Ahogy Laclau mondja, a szocializmusban az osztályharc ára az identitások erőszakos fixálása és megcsonkítása. Szerinte az efféle marxista élcsapat pályája, ami a vélelmezett végső igazság birtokosa a jakobinusokról Sztálinig rajzolható fel. Tehát a radikális forradalmi politika nem lehet többé az igazság politikája, csak diszkurzív politika.

További probléma az úgynevezett igazság politikájával, hogy végletesen erodálja a politika szabadságát. Ugyanis, ha feltételezzük, hogy van egy minden ideológián kívül extraideologikus igaz tudás, ami kívül helyezhető, és aminek nézőpontjából minden más tudat, elvetendő hamis tudat, akkor ezzel kizárja, hogy a politikának saját, belső, autonóm logikája legyen. Egy ilyen transzhistorikus, osztályharc logikából elgondolva a politika kérdései elve elrendeltek, mivel az függetlenek a szereplők céljaitól és aspirációtól. Ez pedig végső soron egy determinisztikus és önmagába záródó történelemkép kialakításához vezetett, ami lényegében a politikai tagadása, mivel az csak az adott gazdasági és társadalmi folyamatok következménye eleve elrendelt módon. Ez pedig Laclau szerint olyan egydimenziós politika felfogáshoz vezet, ahol az egyetlen adekvát mód az osztályharc, és az osztálytudat kialakítása, és ahol lényegében mindenki vagy burzsoá vagy proletár. Ez a redukcionista szemlélet pedig azért torzít, mert a mai, úgynevezett proletariátus identitásai is fluidak, sokfélék és változók, átmetszik az osztályhatárokat.

Laclau politika képének eredője Gramsci volt, aki a politikát nem történelmen átívelőnek és következményjellegűnek tekintette, hanem egyedi, adott történelmi blokkokban időről időre aktualizálódó tényezőnek. Ezért Laclau elveti az osztályharcot és helyére a forradalmat helyezi hiszen igy, más-más politika is elgondolható, adaptálva az aktuális szituációkhoz. Ugyanis az adott történelmi blokkok politikái nem az osztályviszonyok következményei szerinte, hanem a társadalomban levő sokszínű identitásokat kollektivizálni akaró hegemóniáért való küzdelmek eredményei.

Szerinte a munkás és tőkés viszonyai olyan identitás elemek és pozíciók, amelyek közt a különbség diszkurzív gyakorlatok által realizálódik. Antagonizmus ebből akkor keletkezik, ha például valami miatt az alárendelt fél az alárendelt pozícióját elnyomásként kezdi értékelni.

Az osztályharc helyett a radikális demokráciát akarja fókuszba tenni, ugyanis szerinte a történelem lényegét nem az osztályharc adta. A francia forradalomban látja ő a paradigmatikus váltást, amikor is egy olyan demokratikus változás történt, melyben a nép vált a követelések fókuszává a „szabadság-egyenlőség-testvériség” által. A demokratikus horizont jegyében a politika azóta strukturális különbségeket alárendelt viszonyokként azonosít. A munkásmozgalom tévedése az volt, hogy az osztályharcra helyezte a fókuszt nem pedig egy totális demokratikus emancipációra. Ennek ékes példája szerinte, hogy manapság már jó ideje nem elsősorban, vagy nem csak a munka a világa az, ahol az egyén alárendelt pozícióba kerül, hanem a társadalom legkülönbözőbb viszonyaiban jelentkezik az elnyomás. Például: kultúra, szabadidő, oktatás nemiség.

Laclau ideológiakritikájának az elmúlt évtizedekben két fontos területe volt. Az első a 80-as évek politikai közegét vizsgálva az általa „antidemokratikus offenzívaként” megfogalmazott jelenség elemzése. Ennek célja nem a társadalmi struktúrák megváltoztatása, hanem egy hegemonikus identitásképzés, amely alapján a társadalom egy bizonyos csoportját, egy hipotetikus „mi” identitás alá lehet rendezni, hogy aztán képviselhesse őket a politika a „nem mi”-vel szemben. Ez az identifikációs gesztus mélységesen ideologikus, tekintve, hogy az identitásképző „mi” tartalmát esetlegesen és legtöbbször opportunista módon választja ki a politika. Példának hozza Laclau a 80-as évek neoliberalizmusából a „mi szabad állampolgárok” hegemonikus fogalmát, de nálunk ugyanígy működnek a polgár, magyar, európai szlogenek.

Ebből egyenes út vezet a második fontos területre, a 90-es években szárba szökkenő jobboldali populizmusok tematizálásához. Ezek virágzásának strukturális okai szerinte a társadalmi szereplők és identitások extrém szétszóródásában keresendők, akik ily módon nem képesek tartósan artikulálni magukat egyetlen demokratikus pólusként. Ráadásul a diszartikulált és diverz aktorokkal szemben jól szervezett hatalmi pólusok állnak. A populizmus lényege pont az, hogy egy adott csoport valamely hatalommal szemben bizonyos igényt felmutatva megszervezi magát. Hogy ez legtöbbször felülről képződik meg manipulatív céllal, arra kitűnő példa a Soros kampány, ahol a hipotetikus elnyomott nép áll szemben a nyugattal, aki le akarja cserélni a fehér magyar kultúrát. Fontos attribútuma a populista logikának, hogy a „mi” részközösséget totalitásként mutatja be a „nem mi” –vel szemben. Erre is jó példa az a kommunikációs panel, miszerint a magyarokat támadja az EU (holott valójában a magyar kormányt támadja), ami lényegében szerkezetileg egy „rész az egész helyett” metonimikus retorikai formáció, céljában pedig teljesen megfelel az egy adott részközösség totalitásként való beállításának. Tehát a populizmus, amelynek látszólagos célja valamely igény kielégítése, végeredményben ezt csak katalizátorként használja egy hipotetikus közösség megképzésére, ahol a sokszínű, diverz igények feloldódnak ebben az egy generális „célban”, amit Laclau épp ezért nyelvészeti példával élve üres jelölőnek nevez. Jelenleg, mindebből következően a legégetőbb kérdés, hogy a baloldalnak el kell-e fogadnia ezt a populista paradigmát, és ha igen, hogy nézne ki az az ideális baloldali populizmus, ami strukturálisan épp ellenkezője volna a manapság divatos reakciós válfajának.

Az összefoglaló második részében Zizek, Debord és a szituacionisták illetve Foucault kerülnek majd terítékre. A harmadik etapban pedig többek közt Deleuze és a Gramsci féle hegemónia elmélet lesz fókuszban, Kiss Viktor záró összegzésével, amely kapcsán majd kritikai megjegyzéseket is kívánunk fűzni a teljes könyvhöz és annak eszmevilágához.

 ----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

André Gorz: Farewell to the Working Class – An essay on Post-Inudstrial Socialism c. könyvének kritikus ismertetése. (A megjegyzések, a kritika dőlt betűvel lesz közölve, egész mondatokban.) Megjelent Pluto Press London, 1982, fordította Michael Sonenscher. (Az eredeti művet 1980-ban adták ki Párizsban, francia nyelven.)

A kilenc fejezetből és egy rendhagyó utószóból álló könyv első négy fejezetében Gorz elég keményen nekimegy Marx nézeteinek a proletariátusról, annak szerepéről, harcáról és a munkáshatalomról.

Az első fejezetben leszögezi, hogy Marx nem empirikus, hanem filozófiai alapon alkotta meg a proletariátus fogalmát. Pusztán elméleti alapon írta meg a forradalmi proletariátusról szóló nézeteit. Marx szerint a proletariátusnak az az eleve elrendeltetése, hogy forradalmi osztállyá váljon. A balos aktivistáknak nem kell elmenni az üzemekbe, mert nem érdekes az, hogy az egyes proletár ma minek érzi magát, egyszer majd úgyis öntudatra ébred. Gorz szerint ebből eredeztethetők a forradalmi mozgalmak élcsapat és elit identitása, de a spontaneitást vagy éppen a szakszervezetek szerepét a középpontba helyező elképzelések is.

Mindezek az élcsapat jellegű mozgalmak Gorz szerint szükségszerűen el vannak szigetelődve a proletariátustól. A proletariátus így nem tud ezekhez a mozgalmakhoz hogyan viszonyulni. Mivel a proletariátus vezető szerepe a jövőben válik gyakorlattá a marxisták szerint és mindennapi gyakorlati tapasztalat nem támasztja ezt alá, így a különböző marxista irányzatok közötti vita arról szól, hogy ki hűségesebb a marxi dogmákhoz. A marxista ortodoxia, a dogmatizmus és a marxizmus vallásos jellege annak hegeli alapjaiból fakad.

Egy rövid és elnagyolt Leninre hivatkozáson kívül Gorz teljesen figyelmen kívül hagyja a különböző marxista irányzatokat és gyakorlatot, amely azért jócskán árnyalja azt a képet, amelyet a marxizmusról (valójában inkább csak Marxról) néhány oldalban leír. Hogy csak egyet említsek Leninnél és másoknál is megjelenik – és politikai gyakorlatukban egy ideig a központba is kerül – hogy a proletároknak a szegényebb parasztság mindenképpen a szövetségese kell, hogy legyen (igaz a proletariátus vezetésével), egyes mai marxista szerzők (pl. David Harvey) pedig hangsúlyozzák, hogy a nem-dolgozók (munkanélküliek, diákok stb.) mind olyan rétegek, amelyeknek minden oka megvan a szocializmusért folyó küzdelemben, amelyben a proletariátus vezető szerepe helyett az egyes rétegek közös harca, célja, egysége kell, hogy a középpontba kerüljön. De a könyv nem emiatt a vita miatt érdekes, így evezzünk is át a második fejezetre.

A második fejezetben Gorz leszögezi, hogy a termelőeszközök kollektív kisajátítása mítosz és amúgy is lehetetlen. Fejtegetése szerint a kapitalizmus saját arcára formálta a proletárt, amely a vállalatok militarizált rendszerében kénytelen dolgozni és nem is láthatja át az egész rendszert. Ráadásul az automatizálás és a robotizálás miatt gyorsan nő a valójában szakképzetlen munkaerő, amellyel szemben végképp nem lehet olyan igényeket támasztani, hogy osztálytudatos proletár legyen. A valóságban létező proletár egyén számára a kollektív proletár külső, meg nem értett fogalom maradt, nem tudja a kollektivitást átélni, beépíteni saját tudatába. Hmm… nézzük csak azt, hogy amikor leáll egy autógyár (mint pl. pár hónapja a magyarországi Audi üzem), akkor leállnak azok a hazai külföldi üzemek, amelyek beszállítói vagy vevői a győri Audinak. Egy ilyen helyzetben világosabb válik az autógyári dolgozó számára, hogy hol a helye a folyamatokban és az, hogy van ereje, tud nyomást gyakorolni. Gorz szerint a történelem is azt mutatta meg, hogy az osztály kollektív erejéből nem következik az, hogy az egyes proletár a történelem tudatos alanyává, csinálójává válhat. Így a proletárok osztálya nem tudja kisajátítani a termelőeszközöket, nem tudja azokat saját kollektív céljainak alárendelni.

Gorz szerint a dolgozók mozgalmai a következő választás előtt állnak:

Elfogadják továbbra is a termelés-központúság (produktivizmus) ideológiáját, azt, hogy a termelőeszközök fejlődése a lényegi előfeltétele a szabadságnak, amiből az fakad, hogy azután is a kapitalista körülmények között és elvárások szerint fognak termelni, hogy a termelőeszközöket kisajátították, vagy a dolgozók mozgalmai felismerik, hogy a termelőeszközök és a megtermelt javak kisajátítása fölösleges, mert a kapitalizmus lényege (a termelékenység kényszere) fenn fog maradni. Utóbbi esetben a valódi kérdés az lesz, hogy a termelőeszközöket és a termelés, a gazdaság egész szerkezetét hogyan lehet gyökeresen átalakítani, hogy utána érdemes legyen kisajátítani azt, hogy végre aztán ne a kapitalizmus folytatódjon, hanem szocializmust teremtsünk. Ez azt igényli, hogy maga a munkásosztály is megváltozzon, hogy a készségek, képességek, felelősségek, a munkamegosztás is megváltozzanak – lényegében politikai és kulturális igények mentén. A munkásosztálynak saját önálló (Gorz megfogalmazásában: autonóm) céljai alapján kell elérnie ezt. A munkásosztály politikai hatalma nem a megoldás, hanem az egyik eleme csak sok egyéb átalakulási folyamatnak – előfeltétel és nem cél.

A harmadik fejezet címében Gorz megerősíti, hogy a proletár csak a tőke lenyomata. A proletarizálódás folyamata akkor válik teljessé, amikor a proletárt megfosztják minden olyan autonóm képességétől, amely saját fennmaradásának eszközeit előállíthatná. Ennek köszönhető, hogy a ’valódi élet’ teljesen a munka világán kívülre szorul. Az autonómia praktikusan azt jelentené, hogy rendelkezne például egy kis kerttel, ahol a saját szükségletei szerint tudna növényeket termeszteni – persze ez is csak részleges autonómia. Ugyanakkor ez az autonómia gátja az osztálytudatnak, hiszen ezzel fellazul az a proletár identitás, hogy a proletárság egy elkerülhetetlen sors – egészen a proletárforradalomig. Ezért van az, hogy a balos aktivisták számára a részleges autonómia a burzsoá individualizmus jele. Az autonómia szerintük nem proletár érték.

Itt egy kis kitérőt tennék. Eretnekségnek tűnhet, de szerintem fontos lenne hangsúlyozni, hogy amikor szocializmusért, kommunizmusért küzdünk, akkor tegyük nyilvánvalóvá, hogy ebben van egy önzőség, van egy adag individualizmus is, hiszen úgy gondolom, hogy nekem mint egyénnek, mint egyéni proletárnak is jobb lesz egy igazságos társdalomban élni. A saját külön bejáratú érdekem is ez. Nem mondom, hogy mindez válasz arra, amit Gorz állít, de szerzőnknek ez az „eretnek” gondolat nem jut az eszébe.

A proletárnak a Gorz által leírt helyzetben csak az az ’aktív passzivitás’ jut, hogy sztrájkol, munkát lassít és hasonlók, melyek nem mások mint a tőkések által rájuk kényszerített ’passzív aktivitásra’ adott válaszok. De a passzivitás, a puszta tagadás, negálás fennmarad: „szar bérért szarul dolgozom” – mondja a munkás. A helyzetnek ez a passzív elfogadása azonban nem vezethet ki a kapitalizmusból. A bérmunkás létbe való beszorulás nyomán sok proletár azt mondja, hogy akkor az, aki nem dolgozik, az ne is kapjon semmilyen jövedelmet. A követelések lemennek arra a szintre, hogy a bérüket megkapják, vagy hogy több bért kapjanak, hogy többet fogyaszthassanak. És ha valamit nem kapnak meg, akkor azt az állam biztosítsa a számukra. Az államhatalom megszerzésének vágyának helyébe az lép, hogy az állam védjen meg engem mint proletárt, mint egyént, mint fogyasztót.

Gorz szerint a proletariátusnak el kell utasítania a kapitalista termelési viszonyok ’mátrixát’. De hogyan nyer erre képességet a proletariátus? Ez az, amire Gorz szerint a marxizmus nem ad választ. A proletárt a kapitalizmus tette olyanná, amilyen ma. Ezért először a kapitalista termelési viszonyokban kell elérni egy törést. Egy ilyen törés nyomán alakulnak ki új struktúrák a termelési viszonyokban, egy ilyen törés nyomán alakulhat ki egy másfajta munkásosztály.

A munkások csak úgy találhatnak saját magukra mint emberekre, ha megtagadják a proletár létet. Ekkor lehetséges, hogy passzívból aktívvá, negálásból affirmálásba váltsanak át.

A negyedik fejezetben Gorz elveti a munkáshatalmat. Állítása szerint – néhány szegmensét és néhány rövidebb időszakot leszámítva – a proletariátusnak nem alakult ki forradalmi öntudata abban az értelemben, hogy el tudna képzelni egy olyan társadalmat, amelyben a munka nem a túlélés eszköze, hanem önálló, kreatív, szabad tevékenység lenne, amelynek gyümölcsét teljes egészében élvezni tudná. A burzsoázia lerombolta a lehetőségét is egy ilyen öntudat kialakulásának. Olyan termelési szervezet alakult ki, amelyben nem tudja elképzelni a fenti szép jövőt a munkásosztály. Azt gondolom, hogy ebben van igazság, de miért zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy létezik egy kicsiny, de ezzel a vízióval tudatosan vagy ösztönösen rendelkező kisebbsége a munkásosztálynak? És miért zárnánk ki annak a lehetőségét, hogy a radikális baloldal megszervezze és növelje, erősítse ezt a kisebbséget?

Gorz elismeri, hogy például az 1920-as évek elejének olaszországi gyárfoglalásai megcsillantották azt a lehetőséget, hogy a munkások az egész társadalmat is igazgatni tudják, nemcsak egy üzemet, ugyanakkor ez ma már nem reális, mert a tőkések nem függnek az akkori jól képzett szakmunkásoktól, mert ma alacsony képzettségű, könnyen lecserélhető, alkuerővel nem bíró dolgozókkal működtetett munkafolyamatok vannak. Másrészt ma egy adott üzem nem áll meg önmagában, hanem nemzetközi munkamegosztás része – távolban működtetett üzemekkel, szolgáltatókkal van kapcsolatban, és mindezek egy centralizált menedzsment alatt vannak irányítva. Vagyis az egyes üzemnek, s így az ott dolgozóknak önmagában nincs hatalma, alkuereje, nem ott születnek a döntések, hanem integráltan, nemzetközi szinten. Így az egyes üzemekben esetlegesen kialakuló önigazgató munkástanácsok korszaka, lehetősége is elmúlt. Ma egy adott üzem szintjén a dolgozók maximum vétózhatnak: elutasítják a rossz munkakörülményeket, elérhetik a túl szigorú normák módosítását. A mai üzemi tanácsok ezért sokszor valójában csak szakszervezetekként működnek. A munkások kisebb csoportjait képviselő szakszervezeti bizalmik puszta összekötők a munkások és a menedzsment között. Ezzel azonban még mindig a kapitalizmus logikáján, működésén belül maradunk. Az adott üzem munkásainak nincs beleszólása a termelés mennyiségébe, a termelés egészének szervezésébe. A bonyolultabb értékláncok és a globalizáció miatt Gorz szerint már senkinek sincs hatalma. Az egyes tőkés, egy adott üzem igazgatója már nem bír önálló döntési jogokkal, hatalommal. Ők is csak végrehajtók, a tőke ügynökei. Vagy ahogyan Marx maga is leírta, a tőke funkcionáriusai. Csak adminisztrálják a folyamatokat, de nincs azok felett valódi hatalmuk. A hatalom már nem valakié. A hatalom inkább egy struktúra. Az üzemigazgató csak felfelé mutogat: „Engem is csak utasítottak. Nekem sem tetszik, de ezt kell tennem. Nem én csinálom a szabályokat, nekem csak be kell tartanom azokat.” Gorz szerint minden modern hatalmi forma elvesztette alanyiságát – a modern államban már nem kapunk parancsokat.

Még ha sok igazság van is mindebben, azért vitatkoznom kell vele. Lehet, hogy a döntéseket nem üzemi szinten hozzák meg, de nemzetközi szinten azért minden vállalatnak van egy igazgató tanácsa. Ha pedig az államot nézzük, akkor mégiscsak valaki bírságol meg – a rendőrség vagy az adóhatóság részéről. Igenis vannak döntéshozók, vannak felelősök. Nevük van. És céltáblájává kell válniuk a munkások és általában a nép ellenállásának. Persze ez önmagában nem elég. De ha a politikának nincs alanya, nincs cselekvője, akkor megszűnik politikának lenni és örökké alávetett helyzetben maradunk – eszközök nélkül. A történelmet végső soron mégiscsak emberek csinálják – még akkor is, ha az emberi társadalom, a gazdaság egyre bonyolultabbnak tűnik is.

Borúlátóan végződött tehát a könyv negyedik fejezete. Az ötödik fejezettől kezdve azonban kellemes meglepetések is értek a munkásosztályt bőszen eltemető szerző részéről. Gorz az ötödik fejezet elején elutasítja azt a javaslatot, hogy vissza kéne térnünk a kisebb vállalati szervezetekhez, ahol a tulajdonos, a menedzser és az alkalmazottak kapcsolata szorosabb, már-már demokratikus vagy éppen családias. Nem, most már menthetetlenül hatalmas, személytelen gépezetekben dolgozunk, innen nincs visszaút, és a nosztalgiák is alapvetően hamisak: a kisebb kapitalista szervezetekben ugyanúgy megvan az elnyomás és kizsákmányolás. A mai nagy szervezetekre különösen igaz, hogy a hatalmi pozíciók és a hatalomgyakorlás eszközei előre meghatározottak. Megint közbe kell vetnem: mindezt végső soron nem adott emberek döntik el? De abban igazat kell adnunk Gorznak, amikor azt írja, hogy aki a rendszerben érvényesülni akar, annak be kell tartania a meglévő szabályokat. A szerkezet határozza meg a fogaskereket és nem fordítva. Elképesztő vállalati bürokráciák vesznek körül minket, amelyek elképesztően rugalmatlanok tudnak lenni. Valóban a személyes hatalomnál erősebbnek tűnik a személytelen – ahogyan Gorz fogalmaz – funkcionális hatalom. És igen, mindez nemcsak a gazdasági hatalomra, hanem a politikai hatalomra, az államra is igaz. Valóban, az osztályharc is homályosabbá vált, hiszen a munkás a gyárigazgatóval van konfliktusban, de annak sokszor nincs saját önálló döntéshozatali joga. Sokszor attól akarjuk elvenni a hatalmát, akinek nincs is. Ebben a helyzetben az emberek újra és újra ki vannak éhezve arra, hogy megtalálják a felelőst vagy azzal szemben keressenek egy vezetőt, egy harcost, aki valóban felelősséget vállal az általa képviselt közösségért, hogy változást érjen el. Ez azonban személyi kultuszhoz vezethet, és itt – teszem hozzá én - nem feltétlenül csak egy ország vezetőjéről lehet szó, hanem egy kisebb közösségéről is. A vezetőt egyfajta megváltó szereppel ruházzák fel és elfeledkeznek arról, hogy a rendszer mechanizmusának gyökeres megváltoztatása kellene, hogy a cél legyen. Ha a mechanizmus marad, csak pusztán egy új vezető kerül az élére, akkor valójában nem változik semmi. Akkor sem, ha a munkásosztály harcai révén került oda.

Gorz szerint ezért a hatalom megragadásának koncepcióját alapjaiban kell újra gondolni. A hatalmat egy már dominánssá vált osztály tudja csak megszerezni. A forradalomnak először a rendszer működését kell megváltoztatnia, visszafordíthatatlanul lerombolva a létező mechanizmusokat. Gorz szerint a jelenlegihez képest „más fajta viszonyok alternatív hálózatának fejlesztésével” (ez lenne a forradalom? – kérdem én) lehetséges egy olyan kollektív gyakorlat, amely erre képes. Gorz szerint a már említett személytelen, funkcionális hatalom minden fajta társadalomban létezett és létezni is fog. Amit tenni lehet és kell az az, hogy ezt a fajta hatalmat leszűkítsük azokra a területekre, amelyek nem tudnak máshogy működni csak így. Hatalom egyes területeken mindig lesz, de a dominanciát a társadalom egészét tekintve le kell rombolni.

A hatodik fejezetben Gorz a történelem egy új alanyát a ’poszt-indusztriális proletárok nem-osztályát’ nevezi meg mint a változás kulcs tényezőjét.

Miről van szó?

Mára a dolgozók közönyössé váltak munkájukkal szemben, a munkát teljesen csak egy külső kényszerként élik meg. Nem szeretnek dolgozók lenni, nem akarnak proletár identitást. S ez egyben értelmetlenné teszi számukra, hogy osztállyá szerveződjenek. A klasszikus dolgozó, proletár helyett a nem-proletárok nem-osztálya kezd kialakulni. Ez előrevetít egy olyan társadalmat, amelyben megszűnik a munka (mint ránk kényszerített bérmunka) és a dominancia minden formája. E nem-osztályt már nem a kapitalizmus határozza meg. Ez az osztály – szemben Marx proletariátusával – már azonnali osztálytudattal rendelkezik. Léte egyszerre szubjektív és objektív, egyszerre kollektív és individualista. Ebbe az osztályba mindenki beletartozik, akit kitettek a munkahelyéről, aki nem használja teljes kapacitását (pl. alulfoglalkoztatott, pl. a robotizálás eredményeként), aki a kirúgás szélén van, akit még bármikor felvehetnek valahova dolgozni (de per pillanat munkanélküli), aki részmunkaidős, aki alkalmi vagy szezonális munkás. (Tőlük eltérően a biztosan és tartósan foglalkoztatott dolgozók ma már csak egy kisebbsége a társadalomnak.) Ma ez a nem-osztály, a poszt-indusztriális újproletariátus a többség. A robotizálás és egyes vállalatszervezési módszerek miatt tovább fog nőni ennek a nem-osztálynak a létszáma. A nem-osztály tagjai jellemzően túlképzettek Gorz szerint. Egy biztos: a nem-osztály tagjai nem érzik magukat a munkásosztály tagjainak, de a tőkés osztály tagjainak sem. Maximum átmenetileg dolgoznak, de egyáltalán nem kötődnek érzelmileg a munkájukhoz. A nem-osztály tagjainak a szubjektivitását a biztos, tartós munka elutasítása határozza meg, és az, hogy a munkát kizárólag elidegenedésnek élik meg. A munkásosztálytól eltérően rájuk a szabad szubjektivitás a jellemző. Nem érzik, hogy a társadalom számára objektívan fontosak lennének, ki vannak zárva a társadalomból, egy nem-erőt képviselnek. A társadalom fejlődését maguktól idegennek érzik, úgy tekintenek rá mint puszta látványra, showműsorra. Így nem érzik fontosnak, hogy megragadják a hatalmat. Nem kell emiatt feláldoznunk magunkat a történelem oltárán, mert a történelem nem tart sehova. E helyett a nem-osztály tagjai minél nagyobb területeket próbálnak kiharapni saját maguk számára autonóm tevékenységek végzésére. A jelenlegi társadalomtól és annak tovább fejlődésétől már semmit sem várnak, mert az a társadalom a munkát már gyakorlatilag fölöslegessé tette, a termelékenység növekedése már csak a barbárságot és az elnyomást fokozza, és az hogy embereket a munka világában tartanak szinte kizárólag arról szól, hogy kontroll, elnyomás alatt tartsák őket.

De ha a társadalomtól és a történelemtől nem is várunk már semmit, világosan tudnunk kell, hogy mit utasítunk el, mire vágyunk – beszél most már Gorz többes szám első személyben a nem-osztály szószólójaként: elutasítjuk a termelékenység és a felhalmozás logikáját, mechanizmusait, etikáját, és minden osztály megszűnését kívánjuk. A termelékenységet fel kell, hogy váltsa egy más fajta racionalitás. Ez a törés, ez a változás nem anyagi jellegű folyamatokból fog kibontakozni, hanem alkotó cselekvés révén, amely tisztában van saját szabad szubjektivitásával, és úgy lép fel mint a minden egyénben meglévő önmagában való végső cél. Minderre csak a nem-osztály nem-termelői képesek csak. Így zárja e fejezetet Gorz, hogy a következő fejezet címében már a forradalom szót használja (’A posztindusztriális forradalom’).

A hetedik fejezetet azzal kezdi a szerző, hogy a poszt-indusztriális proletariátus nem rendelkezik a jövő társadalmának átfogó víziójával, amely egyszerre erősség és gyengeség is. Nincs egységes és messianisztikus látomása, így – legalábbis ez – nem ad neki kohéziót és folyamatos, konzekvens aktivitást. Céljuk pusztán az, hogy visszaszerezzék ellenőrzésüket saját életük felett és szakítsanak a termelékenység piaci racionalitásával, szakítsanak a külső kényszerekkel. Az mondjuk nem világos, hogy Gorz miféle forradalomról beszél a fejezet címében. De olvassunk tovább.

Gorz hangsúlyozza, hogy nála az egyén szuverenitása nem azt jelenti, hogy szabadon fogyaszthasson minél többet, hanem azt, hogy mindenfajta gazdasági cél nélkül folytasson teljesen öncélú tevékenységeket: kommunikáció egymással, adni a másiknak, alkotni, esztétikai élvezeteknek hódolni, életet adni gyermekeknek és felnevelni őket, gyengédnek lenni egymással, fejleszteni fizikai, érzéki és értelmi képességeinket, pusztán használati értékkel bíró (nem áruként funkcionáló) dolgokat létrehozni, amelyeket amúgy sosem állítanának elő, mert nem hoznak elég profitot. Lényegében kommunákban élnének az emberek, ahol pl. közösen használt javítóműhelyek lesznek, hogy ne kelljen eldobni a gépeket idő előtt, közösségi házak, könyvtárak működnének, ahol mindenki a maga épülésére művelődhetne, fejleszthetne új technológiákat is akár. Mindenki által hozzáférhető mozik, koncertek, rádió- és tv adások, amelyekben egyben szabadon cserélhetnék egymással az emberek nézeteiket, alkotásaikat.

És szó sincs arról, hogy a nők házimunkáját meg kellene fizetni. Azért nem, mert bőven jutna rá idejük, ahogyan a férfiaknak is (!), hiszen csak minimális óraszámban kellene dolgozni. Ha a nők házimunkáját megfizetnénk, akkor azt is bérmunkává tennénk, ami elutasítandó. Nem arról van szó, hogy a nőket felszabadítjuk a házimunka alól, hanem arról, hogy a házimunkát és az egyéb gazdaságilag nem racionális tevékenységeket terjesztjük ki a háztartások határain túlra is.

Persze mindez a létforma csak akkor fogja legyőzni a kapitalizmust, ha feltűnik mint alternatíva, ha kulturálisan befolyása lesz másokra is.

A nyolcadik fejezetben (’Egy duális társadalom felé’) Gorz bemutatja a hetedik fejezetben leírt életformát. A szabad szubjektivitás szférája (az autonómia szférája) nem zárja ki azt, hogy a Gorz által elképzelt társadalomban létezzen a külső kényszer (heteronómia) szférája is – az autonómia szféráján túl. A lényeg, hogy a külső kényszer szférája alá legyen rendelve az autonómia szférájának. Gorz szerint Marx is ilyesmiről írt a Tőke 3. kötetében, amikor a ’szabadság szférájáról’ és az ’anyagi termelés szférájáról’, ezek kapcsolatáról írt.

„A szabadság birodalma valójában csupán ott kezdődik, ahol megszűnik a nyomor és a külső célszerűség diktálta munka, vagyis ez a birodalom a dolog természeténél fogva kívül esik a tulajdonképpeni anyagi termelés szféráján ... Ezen a téren a szabadság csak azt jelentheti, hogy a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik a természettel való anyagcseréjüket, ahelyett, hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk; ezt az anyagcserét a legkisebb erő felhasználásával, az emberi természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek mellett hajtják végre. De ez még mindig a szükségszerűség birodalma.

Ezen túl kezdődik az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma, amely azonban csak a szükségszerűség e birodalmán mint alapján virágozhat ki. Az alapfeltétel a munkanap megrövidítése.” (MEM, 25. A tőke, III. 786. o.)

Az anyagi termelés szférája az autonómia, a szabadság szférájának kiterjesztését kell, hogy szolgálja.

Az anyagi termelés (a külső kényszer, a heteronómia) szférája „programozott és tervezett” (Gorz megfogalmazása) annak érdekében, hogy minden elő legyen állítva az egyéni és közösségi élet fenntartása érdekében, maximális hatékonysággal és a legkisebb erőfeszítéssel és forrásfelhasználással. És minden, ami az autonómia szférájában is ellátható (pl. minden nem költséges orvosi kezelés), az legyen ott ellátva, előállítva. Az autonómia szférájában olyan dolgokat is előállítanak az emberek, amelyek a fennmaradás miatt nem szükségesek, hanem csak saját vágyaikat, ízléseiket és fantáziáikat fejezik ki. Az egyének szabadon és folyamatosan mozoghatnak az anyagi termelés (a külső kényszer, a heteronómia) szférája és az autonómia szférája között. Ez az átjárhatóság azért is fontos, hogy a – feltehetően kommunákból álló – autonómia szférája ne kezdjen el befelé fordulni, elszigetelődni, hiszen az sivársághoz, a tudás leépüléséhez vezethet. A családon belüli erőszak mai elterjedtsége az elszigetelten működő nukleáris család intézményéből is fakad, nyilván ezt sem szabadna újratermelni egy igazságos társadalomban.

A kilencedik fejezetben az anyagi termelés (a szükségletek) szférájáról és az államról ír Gorz. Az anyagi termelés szférája két dolgot foglal magában. Az egyik az emberi szükségleteket kielégítő anyagi termelés, a másik pedig a társadalom anyagi működését szolgáló termelés. (Nyilván termelés alatt a szolgáltatások nyújtását is értenünk kell.) A kapitalizmusban a kínálat diktál és nem a kereslet. Igazából nem az a lényeg, hogy termékeket állítsanak elő, hanem az hogy fogyasztókat állítsanak elő, akiket beidomítanak arra, hogy milyen termékeket vegyenek, majd pedig azokat a termékeket állítják elő. Ez a kapitalista tömegtermelésből is fakad, amely úgy hatékony, ha minél inkább egy kaptafára készülnek a termékek. Ezzel szemben Gorz szerint a posztindusztriális szocializmusban az üzemméretek kisebbek lesznek és decentralizáltabb, lokálisabb lesz a termelés. Tehát közelebb lesz a termelés a fogyasztóhoz, mert ha közelebb vannak a fogyasztók, akkor könnyebb megismerni, begyűjteni a fogyasztói igényeket. Hiszen az igényekből kell kiindulni – ellentétben a mai kapitalizmussal, amely a kínálatot erőlteti rá az emberekre.

Gorz rendszerében az anyagi termelés szférája a szükségletek felmérésen alapuló tervezésen alapul. A szerző szerint ahol tervezés van, ott a tervet végre is kell hajtani, tehát államnak is kell lennie. De ez az állam a maihoz képest jóval kisebb lesz, eleve csak a rendszer egy részét jelenti majd. Gorz szerint a szabályok betartatása miatt is kell állam (pl. rendőrség is). Gorz azt mondja, hogy a szabályok betartatását azért kell, hogy az állam végezze el, hogy a civil társadalmat, az egyéneket ne terheljék ezzel a feladattal, mert ez feszültségeket okozna. Sőt pénz, s így árak is lennének, mert a szerző szerint a csere (barter) gyanút, bizalmatlanságot okozna, merthogy nem lenne egy általános értékmérő eszköz. Gorz figyelmen kívül hagyja, hogy már Marx is leírta a Gothai program kritikájában, hogy a munkajegy alkalmas lenne a pénz helyett. Gorz rendszere abban is különbözik a kommunizmus klasszikus felfogásától, hogy fennmaradna benne a politika mint funkció. De az nem hatalomgyakorlást jelentene, hanem csak a vitáról szólna, arról, hogy az anyagi termelés szférájának működését hogyan lehet összeegyeztetni az autonómia szférájával.

Gorz utószava két részből áll.

Az első részben az Idő politikájáról ír. Vissza kell szereznünk az Időnket a kapitalizmustól.

Túl sokat dolgozunk. És indokolatlanul dolgozunk túl sokat, mert az automatizáció, a robotizáció és a számítógépek elterjedésének és teljesítményük növekedésének köszönhetően dolgozhatnánk kevesebbet is. De annak érdekében, hogy kontrolláljanak minket a kapitalisták, a munkahelyeken tartanak minket. Túl sokat dolgozunk, a heti 40 óra túl sok, nincs időnk a gyerekek normális nevelésére, ellátására, nincs időnk arra, hogy saját ízlésünknek, érdeklődésünknek megfelelő dolgokkal foglalkozzunk alkossunk, kommunikáljunk egymással. És ez azzal jár, hogy a munkaidőn túli tevékenység piacosodik, azt is a tőke uralja: minél rövidebb idő alatt, ezért igencsak iparszerűen elégítik ki igényeinket. Ez azonban megint csak nem egy valóban emberi élet. Ráadásul pénzt is kérnek érte, nem is keveset, így valójában az elszegényedés irányába tol minket a szabadidőnk is.

A második részben egy elképzelt politikai szituációt ír le egy elképzelt országban, amelyet egyébként maga is utópiának nevez. Milyen szituációról van szó? Az emberek jelentős része a kapitalista rendszeren belül ki tudott magának alakítani alternatív hálózatokat, autonóm szférát, és ezzel társadalmi nyomás helyeződik a hatalomra. Lezajlanak ugyan választások, de az új kormány megalakításának átmeneti időszakában a társadalmi nyomás eredményeként az államelnök rendkívüli intézkedéseket jelent be, amelyek a Gorz által leírt duális társadalom megalapozást jelentik.

Mik az alapelvek?

A kapitalista rendszerben a fogyasztás alá van rendelve a termelésnek. A GNP-t mint gazdasági mutatót teljesen félrevezetőnek tekinti Gorz, hiszen olyan dolgokat is beleszámolnak mint például az eldobható csomagolások és kütyük, vagy éppen az ipari balesetek utáni műtétek. Magyarán a pazarlás, a károk helyreállítása, a pusztítás is a gazdagság növekedéseként vannak elszámolva, ami teljesen abszurd. Mennyivel jobb lenne, ha mondjuk az ipari balesetek megelőzésével foglalkoznánk – ha már a példánál maradunk! Vagy ha sokkal tartósabb háztartási gépeket állítanánk elő. Persze mindez rontaná a gazdasági növekedésről szóló statisztikákat. Ha tartósabb dolgokat termelnénk, akkor kevesebbet is kellene termelni, kevesebb erőforrást használnánk fel.

Nem többet kell fogyasztani, hanem minőségileg kell jobban élni. A posztindusztriális szocializmusnak ez az egyik célja, s emiatt is jobb rendszer, mint a kapitalizmus, amely a vég nélküli növekedést erőlteti, újra ás újra kialakuló válságokkal, életszínvonal csökkenéssel. A cél, hogy dolgozzunk máshogy, dolgozzunk kevesebbet, éljünk – minőségileg – jobban. Gorz szerint az ezt célzó ’társadalmi kísérletek’ (újfajta együttélési, termelési, fogyasztási és szövetkezési formák) és az alternatív technológiák fontosak már ma is. A képzeletbeli államelnök ezeknek ad még nagyobb teret intézkedéseivel az elképzelt politikai szituációban. Milyen intézkedések ezek? 29 nagyvállalat államosításának előterjesztése a parlamentben. E vállalatok több mint fele fogyasztási javakat állít elő. Az államosítás révén csökkentenék a munkaidőt e cégeknél és a minőségibb életet szolgáló fogyasztási cikkeket állítanának elő. Új intézkedésekkel tennék lehetővé, hogy a dolgozók munkahelyi gyűléseken dönthessenek munkaidejükről, a munkaszervezésről, a termelés tervezéséről – helyi szakbizottságok segítségével. A heti munkaidő heti 24 órában lenne meghatározva, de aki ennél többet akar dolgozni, azt is megteheti. A 24 órás munkahéttel a szabadidő növekedne, közben többen jutnának munkához és jobb megélhetéshez. A 24 óráért fixen meghatározott, a normális megélhetéshez elegendő bér járna. Aki ezen felül luxuscikkeket is akarna vásárolni (a gépkocsit is ide sorolja Gorz), az ennél többet kellene, hogy dolgozzon. Az áruk ára munkaidőben lenne meghatározva. (Ez egyébként lényegében visszatérés Marxnak a Gothai program kritikája c. művében leírt munkajegyhez.) A technológia fejlődésével az árak csökkennek, hiszen egyre kevesebb idő kell egy adott áru előállításához. (Direkt írok árut, mert Gorz rendszerében a pénz, az, ár, a bér fennmaradnának.) Ugyanakkor az árutermelést visszaszorítaná az állam legalább olyan mértékben, hogy a helyi közösségek szükségleteinek legalább felét saját maguk állítanánk elő saját maguknak – kivonva ezen termékeket az árutermelés, a kereskedelem szférájából. A kerékpárok és motorkerékpárok gyártását azonnal 30%-kal növelnék, de ezek fele olyan lenne, hogy a fogyasztóknak maguknak kellene összerakni őket a rendelkezésükre bocsátott közös (iskolák, rendőrörsök, városházák, laktanyák részeként működő) szerelőműhelyekben, az ott szabadon használható szerszámokkal. A 24 órás munkaidő lehetővé tenné, hogy az emberek saját maguk alakítsák ki a helyi gyerekfelügyeleti, idősgondozási és hasonló szolgáltatásokat, intézményeket, a kölcsönös segítség alapján, tehát nem pénz alapon.

Az oktatási rendszerben megmaradna a történelem, a matematika, az irodalom és a természettudományok oktatása, de ez kiegészülne és szorosan összekapcsolódna a mezőgazdasági munkák, valamint a fém- fa-, kő- és textilmegmunkálás oktatásával. A diákok a kötelező alap- és középfokú oktatást követően úgy tanulnának tovább, hogy a tanulás mellett heti 20 órát dolgoznának, amiért teljes fizetést kapnak: mezőgazdasági, bányászati, acélipari, építőipari munkákat közszolgáltatásban szükséges (elsősorban egészségügyi és gyermek- és idősgondozási) munkákat végeznének. Nehéz, kellemetlen munkát (pl. kukás) folyamatosan maximum 3 hónapig végeznének a diákok. Ugyanakkor 45 éves kor alatt a nem diákok évente maximum 12 nap ilyen nehéz és kellemetlen munkakört kell, hogy ellássanak – rugalmas időbeosztásban. Az országnak az élelmiszerrel való önellátása kulcskérdés, ezért évi 100.000 embert ösztönöznének arra, hogy alacsonyabb népsűrűségű vidékekre költözzenek és ott organikus művelési módszerekkel mezőgazdasági munkát végezzenek. Az ehhez szükséges szakértelmet, technológiát az első 5 évben ingyen kapnák. Az emberek képzelőerejének fejlesztése érdekében pénteken és szombaton nem lenne tv-adás.

A hegeli "széplélek"

Most tegyük félre azt, hogy a legutóbbi javaslatnak sok értelme nem lenne az internet létezése és jellegzetességei miatt (amelyeket Gorz nem láthatott előre) vagy azt, hogy a francia rendszerből indul ki, ahol az elnök egyszemélyes hatalma jelentős, így végül is elméletileg azt is megteheti, amit Gorz leírt. Az égetőbb kérdés az, hogy egyáltalán megerősödhet-e az autonóm szféra annyira, hogy ez ilyen intézkedések bevezetésére kényszerítheti egy kapitalista állam elnökét? A másik, hogy a duális társadalom konkrét megalapozása mégiscsak felülről jön, az államelnök részéről. Lássuk már be: a kapitalizmus elpusztítására csak akkor van garancia, ha alulról jön nemcsak az igény, hanem a megvalósítás is. És természetesen intézkedések bevezetéséhez hatalom kell, de ennek azért kollektívabbnak, szervezettebbnek és ellenőrzöttebbnek kell lennie egy „jó útra tért” államelnök improvizációjánál.Gorz végcélja tetszetős, helyenként egészen kidolgozott és meggyőző, de adós marad azzal, hogy akár egy az általa leírt duális társadalom (a poszt-indusztriális szocializmus) mégis hogyan alakulhatna ki. A könyv megírása óta eltelt kb. 40 év alapján sajnos nem közeledtünk az általa leírtakhoz, hanem inkább távolodtunk. És tegyük hozzá, hogy sok egyéb ok mellett azért távolodtunk, mert a baloldalon túl sokan voltak gyávák ahhoz, hogy a változás cselekvő alanyait megnevezzék és megfelelően megszervezzék. Sajnos André Gorz is elutasítja mindezt könyvében. Sokan már a címe alapján is felhatalmazást érezhettek arra, hogy hagyják a faszba az egész radikálbalos szervezkedést. Pedig a könyv 8-9. fejezetében olyan dolgokat is megfogalmaz a jövő kommunizmusáról, amelyek akár elfogadhatók kiindulópontnak vagy akár célnak is – kinek-kinek ízlése szerint.

2019 júliusában tartott a Forradalmi Forrás néven futó olvasói körünk nyári egyetemet. Az alábbi előadás azt mutatja be, hogy hogyan alakult ki és változott a történelemben a piaci tudatforma, hogyan határozza meg a kortárs ideológiai térképét. Mit tehetünk ellene?

Az alábbi pedig kortárs példákat hoz arra, hogy az identitáspolitika és egyéb liberális tévelygések hogyan fertőzik meg a radikális baloldalt. Hogyan segíthet a pártforma ezek leküzdésében?

2019 júliusában tartott a Forradalmi Forrás néven futó olvasói körünk nyári egyetemet. Az alábbi előadás a Kommunista kiáltvány gondolati tárának eredettörténetét tárja fel, hogy rátérhessen arra a kérdésre: mi a teendő ma?

Az alábbi pedig a filmes montázs kialakulását követi le, bemutatván annak bensőséges kapcsolatát a forradalommal.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

2019 júliusában tartott a Forradalmi Forrás néven futó olvasói körünk nyári egyetemet. Az alábbi előadás Moishe Postone, David Harvey és egyéb szerzők munkáira támaszkodva mutatja be az értékelmélettel felmerülő problémákat, a kapitalizmus Marx óta lefolyó változásait.

Az alábbi pedig a proletárdiktatúra fogalomkörével foglalkozik, lekövetve annak történelmi értelmezéseit.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen

2019 júliusában tartott a Forradalmi Forrás néven futó olvasói körünk nyári egyetemet. Az alábbi előadás Orbánék NERjét mint a félperifériális kapitalizmus eredményét vizsgálja.

Az alábbi pedig Cockshott & Cottrell páros Towards a New Socialism ("Az új szocializmus felé") c. könyvét mutatja be, amely a szocialista gazdaság lehetséges kibernetikai tervezéséről szól. Beszélgetés és vita követi.

----
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen