Ecsenyi Áron, a Levesbe az adók 75%-val Párt tagja, az alábbi kritikát fogalmazta meg a blogunkon itt és itt szereplő David Harvey földrajztudóssal szemben. Cikkét teljes egészben, módosítások nélkül közöljük. Mondanunk sem kell, hogy véleményét nem osztjuk. Kritikájára válaszunkat a holnapi napon tesszük ki.

*

A kapitalizmusban semmi ellentmondás nincs, csak David Harvey fejében

Ecsenyi Áron

Harvey A Kapitalizmus 17 Ellentmondása című könyvében ismét lerántja a leplet a robotokról,  hogy előbb-utóbb mindenkitől elveszik a munkát. Ennyi sületlenséggel azonban nem éri be, megtoldja még azzal a mantrával, hogy a szabad piacon nem tudnak egyenlő feltételekkel érvényesülni a különböző nemű, etnikumú és állampolgárságú emberek. Végül, hogy megfeleljen a matematikából hülye bölcsészek körének, kijelenti, hogy a tőkéseknek érdekében áll a szakértelmi kör monopolizálhatóságának kiiktatása, hogy több munkahelyi pozíció kreálásával letörjék a dolgozók bérét.

Oda se neki, hogy a fenti 3 állításból kettő üti egymás. Ha ugyanis a gonosz tőkések egyszerre azon fáradoznak, hogy robotokkal helyettesítsék - az amúgy kizsákmányolt (sicc) - humán munkaerőt, és egyszerre növelik is a munkahelyek számát, “a szakértelem monopolizálódásának kiiktatásával”, akkor végülis nem tudható, hogy a predikció melyik irányba tart a szerző szerint. Nő, vagy csökken a humán munkaerő? Ugye...

Kezdjük azonban az első állásítással. Ha a robotok és gépek szerepét vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk kizárólag egy paraméterre fókuszálni, nevezetesen, hogy a termelékenységet felpörgetik. A robotok általában gyorsabbak, precízebbek, monotonítás tűrőbbek, és a lényeg: még bért sem kérnek a munkájukért. Világos, hogyha valamilyen cég meg tudja oldani, hogy a munkát automatizálja anélkül, hogy rontaná a minőséget, akkor megéri körülnéznie a piacon, hol talál erre alkalmas gépet.

Ekkor merül fel a kérdés, hogy mi lesz ebben az esetben az így felszabadult humán munkaerő sorsa. A laikus azt mondaná, hogy ha nincs szükség rá, akkor nekik lőttek – hiszen oda a megélhetésük, és nincs hová menniük –, végső soron pedig a társadalomnak is lőttek, hiszen a robotok által kreált munkanélküliség idézi elő a válságot. Viszont mielőtt nekiállnánk rombolni a gépeket, vegyük számításba, hogy a humán munkaerő az, ami egyúttal fogyasztó is a piacon. Mi értelme lenne hatékonyabban termelni robotok százaival, hogyha utána senki sem tudná megvásárolni a termékeket? Gondoljuk csak végig egy egyszerű példán. Tegyük fel, hogy egy kis faluban, a világ szélén egy főként kenyérre épülő agrár gazdaságból él. Egy nap az egyik pék automatizálja a malmát és a szántás-vetés folyamatát is, s innentől kezdve nyomott áron adja tovább a termékeit, hogy kiszorítsa a konkurenciát. Falusiak ezrei válnak munkanélkülivé, ami olyan szinten csökkenti a fogyasztást, hogy nem tudják megvenni az automatizációt végrehajtó pék kenyerét sem. Pékünk bevétele így rohamosan esik. Végül azon kapja magát, hogy már hiába termel, nincs felvevő piaca . Ez nem túl paradox forgatókönyv?

A kutya ott van elásva, hogy elhisszük, hogy van úgyis kereslet a profitra, hogy általa nem tudjuk növelni más termékek iránt a keresletünket. Egy faluban, ahol minden vagyon a kenyér, nyilvánvalóan nem tudjuk érdemlegesen növelni a vagyonunkat azzal, hogy még sokkal több kenyerünk lesz. Miért akarnánk tehát a kenyér eladásából profitálni? Akkor van értelme a több pénznek, hogyha utána más szolgáltatásokat is megkaphatnánk. Például, mint pék el tudnánk menni a borbélyhoz. A borbély egy új szolgáltatás - amit talán nehéz elképzelnünk - de ha mindenki a kenyérrel van lefoglalva, akkor nehéz megfizetni. Pontosan akkor lesz elérhetőbb szolgáltatás a borbély, hogyha valamiért már elérhetőbb termék maga a kenyér is. Azaz kevesebbet ér. Ilyen értékromlást követnek el a robotok. Nem akarná azonban senki sem rontani a kenyér értékét, hogyha ezáltal ne jutna több értékhez, ami már nem a kenyér. Csakhogy a borbély szolgáltatás sem maradhat továbbá az eredeti értékén, mertha megnőtt rá a kereslet akkor nincs sok értelme továbbra is mindenkinek kenyerrél foglalkoznia. Lesz inkább még több borbély, rontva annak is a értékét. Sokan tehát ízibe átképezik magukat borbéllyá.

A robotok azért jók az értékrontásban, mert csak a kínálati oldalon jelentenek hatékonyságot, a keresleti oldalon nagyon gyenge a hozzáadott értékük: lényegében csak áram és karbantartás kell nekik. A humán munkaerő az, aminek lesz igénye elmennie üdülni, vagy meghallgatnia egy koncertet; rájuk van szüksége a tőkésnek is, hogy vegyék a termékét. Azaz a robotok megjelenése nem hajtja fel a keresletet olyan szolgáltatásokra, mint a példánkban szereplő borbély. Éppen emiatt lehetséges az, hogyha rontják egy szolgáltatás értékét, akkor maga a humán munkaerő is rontja egy másik szolgáltatás értékét. Az értékrontás tehát nem baj, mert piaci egyensúlyban van; előidézi más szolgáltatás értékrontását is.

Természetesen a valóságban a dolgok ennél bonyolultabbak. Borbélynak még csak-csak meg tud tanulni valaki könnyedén, látva, hogy nőtt rá az igény. A való életben azonban emberek vesztik el munkájukat, és nincs ott add-uram de mindjárt a kereslet az asztalon. Nincs ott egy ügyfél, hogy jelezze igényét az új szolgáltatásokra. Illetve honnan lesz arra pénze a munkásnak, hogy új szolgáltatást nyújtson, ha egyszer elbocsátották?

Vegyük észre azt, hogy nem muszáj egy adott termék piacán versenyeznie minden tőkésnek. Mert mi történik, hogyha a tőkés automatizálni akar? Ha látja, hogy a gép hatékonyabban termel, egyszerűen vesz pár gépet és kész. Nem fog profitelköltési modellekkel szarakodni. Ám ennek következtében nőni fog a verseny az adott piacon. És minél inkább nő a verseny egy adott piacon, annál inkább nő az igény arra, hogy a vesztes tőkések más piacok felé nyissanak. Ilyenek a startuppok. A dolog lényege az, hogy az automatizálás nyomán érdemes lesz egyes tőkéseknek növelniük a termékkínálatot, új piaci igényeket teremteni, hogy aztán ezeket ki tudják szolgálni s ebből hasznot húzni. Ezt pedig úgy tehetik meg, ha kiszállnak arról a piacról, ahol beindult az automatizációs verseny – és olyan piacok felé nyitnak, ahol humán munkaerő túlkínálat lépett fel. Ez vezet át minket arra, hogy honnan lesz a humán munkásoknak pénze: a kiszorított tőkések érdekeltek lesznek abban, hogy mindaddig, amíg tart a humán munkaerő túlkínálata, inkább az erre épülő a piacba fektessenek be, magyarán alkalmazzák a felszabaduló munkaerőt. Kevesebb költséggel jár humán munkaerő alkalmazásával új piaci igények kielégítésébe fektetni, például a kulturális szolgáltatások, a sport, a tudományos kutatások vagy a szabadidős tevékenységek terén, hogyha a meglévő piacon vagy piacokon csökken a humán munkaerő iránti kereslet. Tehát a termelékenység növekedésének hatására tartósan nem alakulhat ki humán munkaerő piaci túlkínálat, mivel a csak humán munkaerővel fenntartott szolgáltatások keresleti varianciája lényegében bármekkora lehet.

A gépesítés és így közvetve a tőkések kockázatai tágítják a piacot, növelik a megvehető termékek varianciáját. Hogy ez mennyire nem baj, annak az elmúlt 90 év az ékes bizonyítéka. A Horthy-korszakban még a népesség több mint 55%-a dolgozott mezőgazdaságban, ma ez az arány 1,6%. Ennek eredményeként nem, hogy éheznénk, hanem még sokkal több terméket és szolgáltatást is igénybe tudunk venni, mint 90 évvel ezelőtt.

Harvey robotos félelmei tehát nem valósak. Ő azonban tovább megy; szerinte a szabad piacon nem tudnak egyenlő feltételekkel érvényesülni a különböző nemű, etnikumú és állampolgárságú emberek. A szoftver programozók és fejlesztők az USA-ban jelentős számban indiai férfiak. A kelet-európai nők, a mexikói és karibi vendégmunkások nyugaton legtöbbször a házigondozás, vagy ápolás területén dolgoznak, de ugyancsak felülreprezentáltak a mexikóiak a mezőgazdaságban és átmeneti munkakörökben. A nehezebb, koszosabb, izzasztóbb munkákat jellemzően bevándorlók végzik. 

Nem tudom, hogy kinek nem világos a jelenség oka, de annyit elárulhatok, hogy statisztikai halmazból faktoranalízis nélkül nem következtethetsz oksági viszonyra. Nem azért fog valaki nyugaton házigondozó lenni, mert kelet-európai nő. Ez egy emberi tulajdonság, ami mellett számos egyéb tulajdonságot is figyelembe kell venni, hogyha kíváncsiak vagyunk mely tulajdonság az, aminek szerepe lehet egy oksági folyamatban. Egyrészről látni kell azt, hogy az elnyomott és megnyomorított gazdaságban élő kelet-európaiaknak, vagy afrikaiaknak a latrina pucolás is megváltás, csakhogy növeljék a lehetőségeiket. Azaz nem a szaktudásuk az, ami miatt be akarnak kerülni a nyugati piacra, hanem a lehetőség nélküli életük elől való menekülés. Azaz alacsonyabb szaktudást igénylő munkákban fognak versenyképesebbek lenni. Ugyanis ott elég csak a béralku. Egyszerűen kevesebbért is örömmel elvállalnak olyan munkát, amit más nem. Arról pedig, hogy miért van az államszervezetek között vagyoni egyenlőtlenség, kérdezzük inkább magukat az állam-szervezeteket és korrupt irányítóikat, mintsem a szabad piacot.

Harvey utolsó említésre érdemes támadása a kapitalizmus ellen, hogy a tőkések és a munkások nincsenek egyenlő pozícióban, hiszen az előbbiek szétaprózzák a munkát. Például, ha a programozás, mint újnak ítélt szakértelem fontossá válik, akkor a tőkések célja a szakértelmi kör monopolizálhatóságának kiiktatása azáltal, hogy a programozói oktatást minél jobban kiszélesítsék és minél több programozó jöhessen létre. Ezen lépésükkel egyszerre törik meg a programozók bérét – hiszen többen vannak, mint korábban valaha, de mégis, megosztottabban, mint bármikor. Itt ugyebár elég csak rámutatni arra, hogy abból, hogy egy pizzát felszeletelsz, nem lesz kisebb maga a pizza. Ennek megfelelően nem lesz attól nagyobb programozói kínálat a piacon, hogyha több programozó között osztod el ugyanazt a feladatot, mintha egynek adod oda. A feladat szétosztásával nem nő az egymást helyettesíteni képes programozók száma. Azt hiszem ezt nincs értelme még egy harmadik mondatban leírni. 

Harvey egész gondolatmenete egy félresiklott erőtlen balos próbálkozás, reménykedve abban, hogy a kommunizmus újracsomagolása majd felrázza az elitellenes kedélyeket. Záró gondolatként említést tesz még az elidegenedésről is, ami már végképp átcsap egy heideggeri poszt-nyelv bullshit narratívába. Elméletében a szerencsétlen munkásoknak valamiért kötelező dolgoznia az ájfosért és bevásárolni a Tescoban, és ezért arra kényszerülnek, hogy egymástól “elidegenítő” munkafolyamatokban vegyenek részt. Úgy látszik ez a fene nagy elidegenedés mégsem akkora probléma, mert a cserébe kapott ájfos és Tescos termékek végül mindenért kárpótolják őket. Harvey azonban úgy látja, hogy rosszul döntöttek. Ott lenne a lehetőség mindenkinek, hogy kommunában éljenek, de ők mégis elidegenítő munkákat vállalnak. Ez Harvey szerint elfogadhatatlan.