Jacques Rancière: The Ignorant Schoolmaster

rendhagyó összefoglaló és vélemény

(A könyv eredetileg 1987-ben jelent meg franciául. Az alábbi szöveg az 1991-es angol nyelvű kiadás elolvasása nyomán készült.)

„We don't need no education 
We don't need no thought control
No dark sarcasm in the classroom
Teachers leave them kids alone
Hey! Teachers! Leave them kids alone”

Another Brick in the Wall (Part 2) – Pink Floyd

Minden szombaton és vasárnap 8-8 órát töltött a Szenszeinél. A Szenszei azt mondta, hogy egy magyar-japán nagyszótárt akar összeállítani, és azért van arra szükség, hogy a tanítvány a 8 órából kb. 6-ot kizárólag azzal töltsön, hogy a kandzsikat (japán írásjegyeket), kiejtésüket és jelentésüket egy-egy üres könyvtári katalóguscédulára másolja egy meglévő angol-japán szótárból. Közben magnóra is kellett mondani a kiejtést és a magyar jelentést. Kissé szerzetesi feladat volt. Főleg egy 12-13 éves gyereknek. A Szenszei egy kicsit sem volt nyelvtanárnak mondható. Igazából jogász volt, és láthatóan fogalma sem volt róla, hogyan tanítson nyelvet. Viszont nagyon jól tudta fanatizálni tanítványát, ami a fenti feladathoz eléggé szükséges is volt. Lakása tele volt japán könyvekkel, festmény másolatokkal, Buddha idézetekkel, egyszóval megvolt a hangulat a tanuláshoz.

A Szenszei a nyelvtant azzal intézte el, hogy egy A5-ös papírra legépelt egy nyelvtani szerkezetet, majd odaadta a tanítványnak, hogy nézze meg, olvasgassa, rakja el. Nem sok magyarázatot fűzött hozzá. Később a tanítvány rájött arra, hogy azért nem, mert a Szenszei maga sem tudta volna elmagyarázni a nyelvtani szerkezetet. Azért nem, mert ő úgy tanult meg japánul, hogy másfél évig ösztöndíjjal volt Japánban (jogászként) és igazából csak ráragadt a nyelv, de senki nem magyarázott neki sem. Ezen kívül még annyiból állt a dolog, hogy a tanítvány a tankönyvből hangosan felolvasta az olvasmányt. Így ment az első két évben a japán tanulás. A tanítvány így több mint 30 év után is úgy érzi, hogy az első két évben tanultak maradtak meg benne a legerősebben.

A Szenszeit egyébként egy magán angol tanár ajánlotta. Az angol tanár mániája az volt, hogy minden olvasmányt kívülről meg kellett tanulni. A tanítvány később rájött, hogy a szövegek kívülről való tanulásával sokkal stabilabban berögzül a nyelvtan ismerete. A nyelvtani szerkezetet egy idő után már nem is értjük, hanem inkább érezzük.

Van-e ebben bármi meglepő? Ha elolvassuk Rancière könyvét és egy kicsit is belegondolunk, akkor nem, nincs ebben semmi meglepő.

A kisgyerek is utánzással, ismétléssel tanul meg mindet, az anyanyelvet is. És Rancière „hőse” Joseph Jacotot, a 19. század elején élt „tudatlan tanító” is erre vezette rá „tanítványait”.

Rancière szerint, ha valamit elmagyarázunk, akkor azzal azt üzenjünk a másik embernek, hogy az képtelen saját maga megérteni valamit, és ezzel ostobább, éretlenebb és kevésbé intelligens, mint a tanára. A pedagógiai mítosz két részre osztja a világot, egész pontosan kétfajta intelligenciára: egy felsőbbrendű és egy alsóbbrendű intelligenciára. Az alsóbbrendű intelligencia véletlenszerűen érzékeli a világot, interpretálja, megismétli azt – és mindez a megszokás és a szükséglet zárt körén belül történik. A felsőbbrendű intelligencia ok-okozati összefüggésekkel foglalkozik, módszeresen halad előre az egyszerűtől a komplex felé.  Az oktatás az utóbbi intelligencia felfogásra épül, s ezzel a tanítványok is erre a fajta intelligenciára tesznek szert, és maguk is magyarázók lesznek.

Jacotot nem magyarázott el semmit, Jacotot nem adott át semmit. Nem volt módszere. Valójában nem is oktatás volt, amit csinált. Igazából csak rávezette a tanítványait, hogyan kezdjenek el tanulni. Az utánzáson és ismétlésen túl alapvetően fontos volt, hogy a tanulás során a tanítványok beszéljenek arról, amit tanulnak, mondják el, hogy mit gondolnak arról, amit tanulnak. Nagyon fontos, hogy a mester beszéltesse a tanítványokat, mert azok így tudnak jobban ráébredni saját intelligenciájukra. A mester nem azt igazolja vissza a tanítvány felé, hogy oké, ezt helyesen tudod, hanem azt igazolja vissza a tanítvány felé, hogy oké dolgoztál rajta, kutattad, kerested a választ. Mert a lényeg, hogy a tanítvány odafigyeljen és akarjon. Az odafigyelés és az akarat kerül értékelésre, és nem a tudás, nem az eredmény.

Jacotot tanítványai szívesen tanultak így, és gyorsan haladtak előre a legkülönbözőbb területeken.

Leegyszerűsítve erről van szó: A tanítás és a pedagógia felszámolása. Helyette: a tanulás általánossá tétele.

Jacotot elve a formális oktatási rendszerben anyagi okokból részt venni nem tudó szegények számára különösen fontos, hiszen tanulni otthon is lehet (ingyen) a családtagoktól, és az sem akadály, ha ők is tudatlanok. A lényeg, hogy emancipált legyen már az a családtag, hogy ő maga korábban már átmenjen ezen a tanulási folyamaton. Vagyis: valahol, valahogyan el kell kezdeni. Ezt pedig úgy lehet, hogy egyszer csak bejelentjük, hogy minden ember egyenlően intelligens. Mindenki el kell, hogy higgye saját magáról, hogy ugyanolyan intelligens, mint bárki más, és képes magyarázó (=tanító) nélkül tanulni. 

Azért emeltem ki azt a szót, hogy bejelentjük, mert az, hogy mindenki egyenlően intelligens nyilvánvalóan nem igaz. Mindenki máshogy intelligens, ha pedig a szintjét akarnánk mérni, akkor meg nyilván az jönne ki, hogy nem mindenki ugyanannyira intelligens – ennek viszont semmi értelme, amiről az is tanúskodik, hogy sokfajta IQ vizsgálati módszer létezik. A lényeg, hogy abból a feltételezésből induljunk ki, hogy mindenki egyenlően intelligens. Máshogy nem tudjuk beindítani az intellektuális emancipáció (= a tanulás) pozitív spirálját.

Azt, hogy ki mennyire intelligens, az eredményeiből szokták megítélni. Ez azonban az odafigyelésen, akaraton múlik, az pedig eltérő ez egyes embereknél. Vannak, akik lustábbak, de azért azok, mert a környezetük, az élethelyzetük nem támaszt velük szemben olyan igényt, hogy akarjanak tanulni. Ezzel persze eljutottunk odáig, hogy az egész, amiről Rancière ír egy társadalmi környezet része, így bármennyire is radikálisak Jacotot és Rancière nézetei, „módszerei” önmagukban nem fogják elhozni ez egyenlőséget. Arra alkalmas – és a szerző is elismeri ezt – hogy egyéneket emancipáljon.

A könyv 4. fejezetében Rancière azt fejtegeti, hogy az egyenként racionális emberek összessége, tehát a társadalom, nem lehet racionális. Az oké, hogy a társadalom nem matek, tehát az egyenként racionális emberekből nem fog magától összeállni egy racionális társadalom. Ugyanakkor nem igazán értem a szerző gondolatmenetét, ahogyan eljutott eddig. Leírom, amit felfogtam: A szerző szerint minden társadalom egyenlőtlen. „A társadalom kizárólag megkülönböztetéseken keresztül működik, és a természet produkál csak egyenlőségeket.” Míg az egész társadalom irracionális, az egyén lehet racionális és emancipált, és arra kell törekedni, hogy egyre több ilyen egyén legyen a társadalomban. Rancière szerint nemcsak a társadalom maga irracionális, hanem a társadalmi rend gyökeres megváltoztatására való törekvések is irracionálisak. Mindez eléggé lehangoló. Legalábbis szerintem pont az lenne a fő cél, hogy egy racionális társadalmat csináljunk, ha nem is teljesen racionálisat (hiszen ez valószínűleg lehetetlen), de mindenképpen racionálisabbat, mint a jelenlegi.

Rancière az 5. fejezetben azzal bíztat, hogy az egyenlőségnek egy ember és egy másik ember között van értelme, míg egy teljes társadalomban nem lehet egyenlőség, ezért ő inkább amellett van, hogy egymással egyenlő emberekből építsünk fel egy egyenlőtlen társadalmat, mert a társadalom úgyis csak egy fikció, míg az emberek valós lények. Az egyenlőség Rancière számára nem a cél, hanem a kiindulópont.

Rancière sokat ír arról, hogy Jacotot elveit hogyan próbálták terjeszteni. Azt leszögezi a szerző, hogy azt, amit Jacotot csinált, nem lehet intézményesíteni. Az embereket nem lehet emancipálni semmilyen oktatási vagy bármi állami intézmény által. Embert csak egy másik ember emancipálhat.

Az „univerzális tanítást”, (Jacotot elveinek összességét) nem lehet torzítás nélkül arra felhasználni, hogy bizonyos társadalmi szereplőket képezzünk, különösen nem olyanokat, akik másokat kell, hogy instruáljanak. (katonák, tanárok, pl.)

Az „univerzális tanítás” nem fog intézményesülni, de nem is fog megszűnni mint gyakorlat, hiszen az emberi elméből fakadó nagyon természetes „módszer”.

Mindebből az is következik, hogy az „univerzális tanítás” nem kompatibilis a kapitalizmussal. A kapitalizmusban az oktatás egyik fő funkciója az, hogy az embereket arra szocializálja, hogy mindig is lesznek feletteseik, akik utasítgathatják őket. A szokványos oktatási módszer a magyarázót (a tanítót) eleve a tanítvány fölé helyezi, míg Rancière elvei és gyakorlata tagadják ezt.
---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen! 

Könyvbeszámoló

Jodi Dean: Crowds and Party

(Verso kiadó, New York – London, 2016)

A könyv bevezetőjében a szerző az egyik jelentős Occupy Wall Street tüntetésről ír, idézem: „Tudtuk, hogy a Washington Square Parkot hamarosan bezárják. A rendőrök gyűrűje egyre szorosabb lett, a kívülről érkezőket visszafordították a park bejáratánál. Először kisebb csoportokban vitattuk meg, hogy mit tegyünk, tartsunk-e ki a park elfoglalása mellett. Majd egy közös gyűléssé álltunk össze.

Hogy mindenki hallja a beszédeket, a tömeg megismételt minden mondatot. Sokan vagyunk! Többen vagyunk! Meg tudjuk csinálni! Meg kell csinálnunk! Felemelt, integető tenyerekkel jelezték egyre többen, hogy egyetértenek. Ekkor egy kis vékony ember, sötét göndör hajjal, forradalmi kinézettel, elkezdett beszélni, a tömeg ismételte, hogy mindenki hallja hátul is:

El tudjuk foglalni a parkot!
„
El tudjuk foglalni ma este a parkot!
„
El tudjuk foglalni egy másik estén is ezt a parkot!
„
Nem mindenki áll készen ma este!
„
Minden embernek önmagának kell meghoznia az önálló döntését!
„
Senki nem dönthet helyetted! Neked kell önmagadról döntenéd!
"
Mindenki önálló egyén!
„

A hangulat megtört. A következő szónokok is az egyéni szempontjaikról kezdtek beszélni, és arról, hogy milyen bajba kerülnének, ha a szekusok vagy a rendőrök letartóztatnák őket. Többé nem voltunk a „Mi” közössége. Az autonómiánkat egyéni döntésekre redukáltuk, elpusztítottuk az akció szabadságát, amelyet tömegként élveztünk.”

Washington Square Park, 2011 (a CBS News fotója)

A demokratikus, anarchista, horizontális szervezés az egyén autonómiáját középpontba helyezve lehetetlenné teszi, hogy az alapján cselekedjünk, ami közös bennünk, és politikai erővé formálódjunk. Ebben erősen felelős a 68 utáni baloldal, amely szociális és kulturális témákra és identitásokra esett szét, ezért nem tudta megvédeni a népet az általános neoliberális támadásoktól, megszorításoktól. 

A dolgozó osztály és identitása túlérett lett, de a baloldal nem terjesztette ki a népre - minden elnyomottra - az ellenállást, pedig ezt a lehetőséget már Lenin is megfogalmazta, amikor minden elnyomott forradalmi szövetségéről beszélt.

Ebben a politikai patthelyzetben van a baloldal.

Individuum

A jóléti állam nárcisztikus személyiségét felváltotta a csak önmagára támaszkodó, csak önmagában megbízó pszichotikus személyiség. A másik emberre már csak eszközként tekint, de ezzel önmaga is megszűnik individuum lenni. A rászorultakkal szemben ellenséges, de ezzel csak azt próbálja leplezni, hogy ő maga is rászorult, igazából nem tud önállóan, mások nélkül boldogulni. Kiváló talaj ez a neoliberális eszme elfogadtatásához. A vállalatok és az állam is lerázza magáról a felelősséget, az individuum számára pedig már maga a túlélés is ünneplendő eredménynek számít. 

Ez már inkább pszichotikus mint nárcisztikus személyiség, amely igenis akar látszani, lájkolni és megosztani, és ezt meg is adja neki a kommunikatív kapitalizmus. A kommunikatív kapitalizmus arról szól, hogy minden, amit online csinálunk, beleértve azt is, amikor bármit csinálunk az okostelefonon, azt a rendszer azonnal beteszi az adatbázisba (Big Data), így minden tevékenységünk azonnal felhasználhatóvá válik a kapitalista profitszerzésre, az ingyenes információ azonnal a kizsákmányolás forrásává válik. 

Az állandó kommunikáció egyben azt is jelenti, hogy az emberek nem tanulnak meg egyedül lenni, így nem tanulnak meg védekezni a magány ellen. Azért kommunikálnak, hogy érzelmeket generáljanak önmagukban, miközben az érzelmeiket valójában senkivel sem osztják meg. De miközben a technológia hardware és software, a „közösségi média” az egyént helyezi középpontba, az elszigeteltségtől való menekülés igényére, a másokhoz való kapcsolódás, a kollektivitás igényére is épít, lehetőséget ad ezekre is. 

Az egyediség, az újdonság, a pillanat varázsa a motivációja sok politikai akció formának, de ez mára eljutott oda, hogy csak az akció marad és nem válik politikai erővé.  

A brit kommunista párt folyóiratában (Marxism Today) a 80-as években lezajlott vitában egymás után érveltek az egyén, a különlegesség, a sokszínűség mellett, - teljesen levéve napirendről a szocializmus vagy a kommunizmus perspektíváját, a kollektív fellépés, a szolidaritás fontosságát. Mindez különösen fájó volt az első nagy neoliberális támadás idején. A sok ágra szakadás, és saját magunk vagy saját csoportunk nézeteinek hangsúlyozása lett a menő, és nem az hogyan jöjjünk össze egy közös harcra, hogyan építsünk föl a különböző nézetekből egy közös politikai stratégiát. 

Tömeg

A tömeg nemcsak fizikai (tüntető, felkelő) tömeg lehet, hanem virtuális tömeg (egy közösségi oldalon), egy párt szavazótábora stb. stb. 

A tömeget a mai kommunikatív kapitalizmus is teremti és használja: hogy kontrollálhassa a tömeget, és megteremtse a kizsákmányolás alapanyagát. A neten a proletárok megosztanak: tudásukat, érzelmeiket, kapcsolataikat (ingyen!), és a kevesek nyerészkednek mindezen. Egyesek megpróbálják úgy beállítani mintha a facebook és hasonlók használata a lázadások idején az egyéni szabadságért és a demokráciáért való harccal lenne egyenlő, de valójában ezek a harcok a kommunikatív kapitalizmus proletarizálódó tömegeinek a harcai. Sokszor felsőfokú végzettségűek, de közben munkanélküliek vagy az alsó 50%-hoz tartoznak a jövedelmük szerint. Az osztályharc nemcsak a hagyományos dolgozó osztály harcaiból áll, hanem a prekariátus, a munkanélküliek mozgalmainak harcaiból is. A proletárok, a prekariátus és a munkanélküliek ugyanannak a kizsákmányolási láncolatnak a részei. 

Elias Canetti szerint a tömeg azért lehet vonzó, mert nagy élmény elfeledni félelmünket attól, hogy egy ismeretlen másik ember hozzánk ér. A tömeg megmozgat és mámorít. A tömeg úgy is felfogható mint annak az illúziónak az összeomlása, hogy egyedül is tehetünk valamit. Mindez igaz a virtuális tömegre is, a hashtagekre, a tömeges megosztásokra is, amikor átéljük a sokaság erejét. 

Dean szerint a politikai cselekvés alapegysége nem az egyén, hanem a tömeg. De ettől még a tömegnek nincsen politikája.  A tömegből lehet csőcselék is, nép is. Hogy melyik lesz belőle, az már politikai harc kérdése. 

Szubjektum és tömeg

Althusser szerint az ideológia teszi az egyént szubjektummá. A hitek és remények elfogadójává, de egyben alakítójává is.  Dean ezt fordítva gondolja: az ideológia állítja elő a szubjektumból az egyént. Például a reformáció szülte meg az individualizmust a katolikus közösségiség helyébe. Így született meg a burzsoá ideológia. A liberálisok szerint az egyén a szabadság lakhelye, de valójában burzsoá ideológia fosztotta meg az egyént a szubjektumától. Amikor a burzsoá ideológia bukásra áll, akkor tolul előtérbe az individuum helyett a tömeg. A problémák, amelyet addig az ember egyénként élt meg, hirtelen egy olyan állapotként jelenik meg, amelyben a tömeg tagjai osztoznak, kialakul egy kollektív szubjektum.                  

Az emberek folyamatosan konfliktusban vannak saját magukkal és megtapasztalják a többi emberhez való viszony és a közösségiség határait is. Az ember, amikor önmagára mint népre tekint az már a politika torzító hatásától van. A politika a rés területén zajlik. Ez a rés a nép (a Rész) és az önigazgatás (az Egész) között van. A nép mindig csak a Rész marad. Mindig is lesz elidegenedés, mert a nép egyes tagjainak egyénisége és a közösségek, új intézmények megteremtése között minimális feszültség mindig is lesz. 

Le Bon, majd Freud arra keresték a választ, hogy a tömeg miért viselkedik teljesen máshogy, mint a benne lévő egyének. Egyrészt arra jutottak, hogy a tömeg a tudatalattit képviseli, az egyén tudatos tevékenysége helyébe a tömeg tudatalatti cselekvése, dinamikája lép. A tömeg kreatív, kiszámíthatatlan, ideiglenes és intenzív: a nép mint szubjektum paradox ereje ez. Az egyén azért adja fel megkülönböztethetőségét a tömegben, mert harmóniára vágyik a tömeg tagjaival. A vezetők azért termelődnek ki, mert referenciapontként működnek: a vezetőhöz való rajongó viszonyban egyenlőségre találnak a tömeg tagjai egymás között. 

A nép mint szubjektum: a tömeg és a párt között 

A könyv e fejezetében a párizsi Kommün különböző elemzéseire épít a szerző.

Marx többek között azt hangsúlyozta a Kommün kapcsán, hogy nép a maga kezébe vette a mindennapi ügyek intézését is. Kirstin Ross pusztán ezt a momentumot kiemelve azt mondja, hogy a sokszínű egyéni igények praktikus politikai megvalósítása és az egyéni szintű sokféle átalakulás milyen fontos volt, és a forradalom valójában erről, és nem az osztályharcról szól. 

Szemben a klasszikus elemzésekkel Dean szerint a Kommün esetében nem az az érdekes, hogy mit kezdtek az állammal, hanem az, hogy a tömeg hogyan vált politikai szubjektummá. A Kommün mint elképzelés már a Kommün előtti hónapokban megvolt, de az erre tett kísérleteket egy kis létszámú kisebbség próbálta megtenni. Ezt a próbálkozást vérbe fojtották, a többség pedig rendszeresen amelett szavazott, hogy elismeri a központi kormány hatalmát. Az áttörést azt hozta, amikor március 18-án a tömeg mint egy tenger elmosta, magába nyelte a központi kormány katonaságát, amely átállt. A tömeg-esemény az, amely a népet kollektív és politikai iránnyal bíró szubjektummá teszi. A pártnak az a dolga, hogy ezt segítse. 

Sok vita van erről régóta, de a többség osztálytudata sosem lesz kifejlett, megosztottságaik még a forradalom idején is létezni fognak. Elkerülhetetlen, hogy a forradalomban egy kisebbség eszméje vegye át a dominanciát a megosztott többség felett. A kommün esetében a dolgozók néhány követeléssel maguk mellé tudták állítani a középosztályt: az adósságokra vonatkozó kamatok eltörlésével, az adósságok visszafizetésének elhalasztásával. Ugyanakkor a Kommün leverésében már – Lenin szerint – az játszotta a szerepet, hogy a dolgozók nem tudtak szövetségre lépni a parasztokkal, nem tartott ki annyi ideig a Kommün, hogy ez lehetséges lett volna. Az 1905-ös orosz forradalom esetében, ahol már létezett párt, a párt lemaradását kritizálja Lenin a gyorsan radikalizálódó tömegek mögött. A pártnak tudnia kell tanulni a tömegektől, tudnia kell választ adni a tömegnek, hatnia kell a felkelésre. 

Több mint sokaság

Részben már 1968, majd különösen 1989 után nem pusztán a szovjet vagy kínai vagy eurokommunista pártokat írta le a baloldal, hanem általában a pártot mint szervezeti formát, elfeledve, hogy a párt szerepe milyen fontos a kollektív szándékok koncentrálásában. Annak ellenére, hogy a kapitalizmusban a centralizált és decentralizált tendenciák is érvényesülnek a piac és az állam részéről, illetve kettőjük kapcsolatában, a baloldal a sokszínűség égisze alatt működik és nem próbálja meg egységbe szervezni a proletarizálódó tömegeket. A baloldal identitásokkal foglalkozik, az egyén szerepét helyezi középpontba, a média és a kultúra területére helyezi át a politikát. Nem helyezi célpontba a kapitalizmust és az államot, fenntartva ezzel magát a rendszert. 

Ezeknek a nézeteknek az egyik megalapozója Robert Michels volt, aki az „oligarchia vastörvénye” elnevezéssel (1911-es Political Parties c. művében) azt mondta, hogy minden politikai szervezet, beleértve a polgári pártokat, sőt az anarchistákat is, hovatovább maga a demokrácia is, szükségszerűen oligarchiához vezet. Ezt a problémát azonban nem Michels fedezte fel, a szocialista mozgalomban a kezdetektől fogva folyt a vita arról a veszélyről, hogy a szervezet elszakad a proletárok harcaitól. Michels szerint szükségszerű, hogy a kevesek uralma alakuljon ki. Két dimenzióról beszél. A technikai dimenzió szerint minden csoportban szükségszerűen kialakul a vezetés, kiemelkednek vezetők. Sok millió ember nem tud dönteni piti kérdésekben, a feladatokat delegálják képviselőkre, és megjelenik a vezető, aki megmondja az irányt – a tömeg pedig rá támaszkodik.  A tömeg szükségszerűen a szónok, a híresség hatása alá kerül, és nemcsak az egyén, hanem annak személyisége és felelőssége is elenyészik. Az anarchisták direkt akciói a kevesek hősiességére épülnek, a szervezési munkában is kitermelődnek azok, akik iránymutatást adnak, az anarchista vezetők, szónokok pedig az önfeláldozás, a meggyőződés apostolaivá emelkednek.  A legkülönbözőbb irányultságú szervezetekre jellemző, hogy a tagok állandóan cserélődnek. Akik hosszabb távon maradnak, azok nagyobb tapasztalatot és elismerést halmoznak fel, és kialakulnak érdekeik a szervezet fenntartása céljából: ők lesznek mindig a vezetők. 

Dean nem megy szembe ezekkel a nézetekkel. Ehelyett Freud egyik jelentős követőjét Jacques Lacant idézi. A vezető imitálási mániájának tárgya valójában nem a vezető, hanem a presztízs, a sokaság jelenléte és nyomása. A lelkesedés pusztán a kollektív erő átélése. Michels is elismeri, hogy a tömeg hazamegy, és ahhoz, hogy a harcot fenn lehessen tartani, szükség van egy professzionális kádercsapatra, akik elkötelezettek maradnak a célokért való harcban, s ez őket – a keveseket – elválasztja a sokaságtól. Lacan szerint a kommunista párt a célokat még nem elért harcokat képviseli, ezek érdekében fejt ki nyomást, koncentrálja és irányt ad ezeknek a nyomásoknak. Azután is, hogy a tömeg hazament. 

Dean a pszichoanalízis alappilléreit alkalmazza a párt működésére. A kommunista pártban az ideális ego a jó elvtárs, aki lehet pl. bátor vagy jó szervező, képzett szónok, lojális tisztségviselő. A párt szuperegója az, amely büntet, az amely azt mondja, hogy nem, ez az erőfeszítés sem elég, nem csináltok elég pártmunkát - pedig mi tagok azt gondoljuk, hogy túl sokat is végeztünk. 

A szerző a 30-as évek USA kommunista pártjának hétköznapjaiból hoz példákat:

A párt egyik helyi szervezete ételosztást tartott egy éhező családnak, mire a helyi szociális ellátásért felelő hatósági személy megpróbálta akadályozni ezt, sőt kihívta a rendőröket, akik kiemelték a fő szervezőt a tömegből, de a tömeg fenyegető moraja félelmet keltett a rendőrökben. A párt emberei ekkor határozottan léptek fel: „Hogy képzelitek, hogy nem segíthetünk egy éhező anyán és gyermekein?” Az ott lévő elvtársak fenyegető morajával megerősödve a rendőrök meghátráltak. A történettel az ideális ego és az ego ideál szoros kapcsolatát illusztrálja a szerző. 

Ugyanebben az időszakban a kommunista párton belül egyszerre volt jelen a lelkesedés a sok új tag miatt, de a csalódottság is, mert sokakat közülük nem tudtak a pártban megtartani. Egymás után születtek javaslatok, hogy ezen miként lehetne változtatni: a dolgozók nyelvén kell beszélni, nem a kommunista zsargonban; többet kell foglalkozni az újak képzésével; meg kell őket külön látogatni, személyesebbé kell tenni a kapcsolatot velük. A szuperego újra és újra kritikát gyakorolt, és még több tevékenységre ostorozott. Kulcsfontosságú, hogy a kollektíva részéről meglegyen a nyomás a párttagon. A kollektíva visszahat az egyénre, megváltoztatja őt. A közösség örömteli érzése fontos dolog, de mindenképpen párosulnia kell a számonkérhetőséggel. A pártnak reflektálnia kell önmagára, akkor is, ha ez sokszor fájdalmas. Dean ezt hiányolja John Holloway anarchista eszméiből, aki azt mondja, hogy a politikai cselekvés „tevékenységből” kell, hogy álljon, a tevékenyek kollektívájára van szükség, amely térben is időben áramlik. Dean szerint ez a fajta kollektivitás nem hoz magával semmilyen kollektív szintű önreflexiót, a tömeg puszta tömeg marad. 

Holloway másik kritikája annak a Leninnek tulajdonított nézetről szól, hogy az osztálytudatot kívülről kell bevinni a dolgozókba, mert maguktól erre nem képesek, s rá vannak szorulva, hogy az értelmiség tegye ezt meg velük. Daniel Bensaid szerint Lenin nem ezt állította, hanem azt, hogy a politikai tudatosság az, amely a gazdasági harcokon kívülről vihető csak be a dolgozókba, hiszen a politikai harc és tudatosság kívül van a munkahelyi partikuláris, gazdasági harcokon. Ugyanakkor az osztálytudat valóban nem spontán dolog. Zizek úgy fogalmaz, hogy ami spontán megvan az emberekben, az egy téveszme, amely szerint ők olyan egyedi problémákkal küzdenek, amelyekkel más nem. 

Holloway és mások már eleve a marxizmust is azzal bírálják, hogy az objektív, tudományos alapú tudást vindikál magának a történelemről, és ezzel különbséget tesz a tudással bírók, a tudatosak valamint a mindezzel nem bírók között. Zizek ezzel szemben azt állítja, hogy a pártnak nem a konkrét tudás ad tekintélyt, hanem a tudás egy formája, amivel rendelkezik: a tudás egy új formája ez, mert ez a tudás egy kollektív politikai szubjektumhoz kötődik: a politikai gyakorlatból, a történelemből leszűrt tanulságok összessége ez a tudás. 

Holloway szerint egyszerűen el kell utasítani az államot mint eszközt egy jobb társadalomért, azt állítva, hogy a szocialista mozgalmak erre játszanak, és ennek rendelik alá pártot és az osztályharcot is. Az államhoz való viszonyt azonban nem lehet így leegyszerűsíteni, hiszen egy koalícióban való részvételtől kezdve egy fegyveres felkelésig a legkülönbözőbb fajtájú taktikái vannak az államhoz fűződő viszonynak, ezek az adott helyzettől, a rövid- és hosszú távú kilátásoktól is függnek. Hiába nem foglalkozunk az állammal, az állam foglalkozik velünk, elnyom minket, és nem fogja önként és dalolva szétzúzni a kizsákmányolás rendszerét. 

A kommunista párt érzelmi dinamikája

Ismét konkrét példákkal érzékelteti a szerző, hogy mire is gondol, továbbra is a 30-as évek USA-jában vagyunk. Lilly nem meri bevallani ortodox zsidó apjának, akivel egyedül él, akit eltart és ellát, hogy kínai fiúja van. Az apa azt mondja, hogy megöli Lillyt ha összeházasodnak, Lilly retteg és hallgat. Lilly elvtársa azt mondja, hogy akkor akár a teljes pártot odaviszi Lilly lakására, hogy tegyenek valamit. Lilly ezt elhárítja, de legközelebb, amikor szóba kerül a téma, akkor apjának azt mondja: „Ha megölsz engem, ki fog rád főzni?” Lilly maga mögött érezte a pártot, a közös identitást, az érzékenységet a problémára. Így nagyobb lett az önbizalma is. 

Hosea Hudson Alabamában élt fekete, írástudatlan kommunistaként.  Szinte egyedüli politikai tevékenysége a szórólapozás volt, mert a szavazójogért való küzdelem, a lincselések, rendőri erőszak elleni küzdelem közvetlen és azonnali fontossággal bírt számára. Azt sem értette, hogy a „demokratikus jogok” szóösszetétel mit jelent, de azt mondta: „a pártban jöttem rá, hogy én is vagyok valaki”. Nem nevették ki, hanem bíztatták. Mindig volt, aki segített neki, otthon érezte magát a pártban. A közösség ereje és szolidaritása erőt adott neki, és mivel egyenlőnek tekintették, át tudta érezni, hogy lehetséges egy egyenlőbb világ is. Ez a fajta praktikus optimizmus kulcsfontosságú. A praktikus optimizmus fenntartásában nagyon fontos szerepet játszott a párt által használt nyelvezet, a rituálék, a gyűlések, az írásos beszámolók készítése. A nagy kép, a perspektíva megléte értelmet adott a kis, helyi akcióknak is. 

Peggy Dennis, a párt főtitkárának felesége volt, de férje ebben a minőségében többször is börtönbe került, neki pedig – amikor terhes lett, majd gyermeke született - megtiltották, hogy olyanba keveredjen, amitől ő is dutyiban végzi. Peggy egyedül volt akkor is, amikor megszülte gyermeküket. Nem tudta anyának érezni magát, csak éjjel 2-kor egy olyan szoptatás közben, amikor néma csend volt. De amikor beszűrődött a város zaja, akkor árulónak érezte magát, hogy ő miért nem aktív. Egy 20 éves párttársa így fogalmazott: a valódi életed a pártban volt, minden ami azon kívül történt az burzsoá kapitalista szarság volt. A párt mint szuperegó igen erős volt. 

Egy chicagoi helyi szervezet fegyelmi tárgyalás alá vonta Rosst. Ez úgy zajlott, mint mikor a szomszédok összejönnek, hogy megbeszéljenek egy problémát lakóhelyükön. Az egész abból állt, hogy nagyon informális módon beszéltek a nemzetközi és hazai helyzetről. Ez adta meg a látószöget Rossnak ahhoz, hogy megértse saját hibáját. Nem megalázták, hanem felnyitották a szemét, és a végén annyi történt, hogy bocsánatot kért, de így is kizárták. A párt önkéntes munkára alapozódott, de joga volt határoznia arról, hogy ki az, aki nem lehet részese a történelmi harcnak. A párton belül elengedhetetlen a fegyelem, a számonkérhetőség, az elítélés, a kizárás. Nem lehet megúszni a közösség visszahatását ez egyénre. 

Zárszó

A 21. század elejének zavargásai, lázadásai, felkelései és forradalmai és kialakuló új pártjai azt mutatják, hogy a pártra bizony szükség van, és hogy a párt formáját a tömeg fellépése kell, hogy meghatározza. A különböző témák körüli harcok, ha önmagukban maradnak, akkor elenyésznek vagy becsatornázódnak a globális kapitalizmus uralta személyes kommunikációba. A pártnak össze kell kötnie, koordinálnia ezeket az elkülönült harcokat.

A pártnak nem kell élcsapatnak lennie, a párt nem eszköz. A párt egy olyan teret kell, hogy létrehozzon, amelyben a tömeg népként tekint önmagára, és mások is népként tekintenek a tömegre. A pártnak nem kell képviselnie a mozgalmakat, hanem a partikuláris követeléseket kell univerzális politikává emelnie. A pártnak koncentrálnia kell a követeléseket, és egységes irányt adni nekik, perspektívát kell adnia. A dolgozó osztály túlérett identitása helyén kialakuló sokféle identitások is túlérettek és alkalmatlanok a szolidaritás építésére és arra jók csak, hogy egymásnak essenek az elnyomottak. Az identitásokat egybe kell integrálni, és ezzel túl kell lépni rajtuk. Az összes elnyomott forradalmi szövetségét kell kialakítani. Szervezett párt nélkül mindez nem lehetséges. Ha a baloldal csak szónokol, de nem ismeri be, hogy szervezetre is szükség van, akkor semmit sem ér.  A párt nem tévedhetetlen. Van, amikor energiáit saját maga ellen kell fordítania. Ha ezt nem bírja ki, akkor nem azok a baloldaliak, kommunisták vannak benne, akikre szükség van.

Aki nem akar beszélni a pártról, az ne beszéljen a politikai átalakulásról sem.

Rövid zárszó a beszámoló írójától

Sokszor felmerült bennem, hogy vajon azoknak, akik aktívan politizálnak van-e jövőképük, amelyet meg tudnak nevezni, és rajta tudják-e tartani valamennyire a szemüket ezen a jövőképen, azért hogy legyen erejük a hétköznapi küzdelmekhez, a szervezési aprómunkához? Sokszor láttam úgy, hogy nem. Szerintem ez nagyban megmagyarázza azt, hogy miért kopnak ki sokan a mozgalmakból, de azt is, hogy nincs kellő alázat a cél és a közösség iránt, míg az egyénieskedés önmagában menőnek számít. Dean könyve számomra abból a szempontból is fontos, hogy szakítsunk azzal a gyakorlattal, hogy az egyénhez igazítjuk a politikai tevékenységet. Minél erősebb és szervezettebb a hatalom, annál szervezettebbnek és kollektívabbaknak kell lennünk nekünk. Különben soha nem állnak össze kezünkben kemény kővé az ellenállás homokszemei, hanem kifolynak ujjaink között.
---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Dmytri Kleiner: The Telekommunist Manifesto

Dmytri Kleiner egy jelenleg Hollandiában élő telekommunista politikai aktivista és szoftverfejlesztő, aki hackerként kezdte pályafutását az informatika világában. A ’Telekommunisten’ szó egy azonos nevű, a szerző által meglátogatott berlini kollektívára utal, ami egyúttal a saját LAN- hálózatuk neve is. Innen fejlődött ki kisebbfajta mozgalommá a telekommunizmus. A Telekommunist Manifesto Joanne Richardson, Brian Wyrick and Dmytri Kleiner 2004–2008 között született írásainak feldolgozásából és Kleiner általi bővítéséből született.

A mű – a címével ellentétben – nem egészében egy kiáltvány, bár tartalmazza a már említett kollektívának az 1848-as kommunista kiáltványt újragondoló manifesztumát, ami mellett a szerző hitet tesz. Ez az uralkodó osztály megdöntését eredményező forradalom kiindulópontjaként egy olyan közösség létrehozását irányozza elő, melynek 10 alaptézise a következő:

1. A termelőeszközök köztulajdonba helyezése és a bérlemények közös célokra való használatának lehetővé tétele
2. Feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése, amelynek forrását a közösség tagjai a közösség összjövedelméhez való hozzájárulásukkal arányosan biztosítják.
3. Annak legyen joga az adott közösség tagjának lenni, aki munkájával hozzájárul a közösség boldogulásához. Ne születési előjogokhoz kötődjön a tagság.
4. Akik az adott közösség tagjaivá válnak, le kell mondaniuk a maguk által termelt javak tulajdonjogáról, amire szükségük van, azt csak bérbe kaphatják a közösségtől.
5. Közös kötvénypiac létrehozása, ahol a kötvények aukción kerülnek kiárusításra, abból a célból, hogy ebből megteremthető legyen a közös termelőeszközök alapja.
6. Eszközök létrehozása, melyek biztosítják a közösség tagjai közötti kommunikációt, illetve a tagok szállítását.
7. A közösségen belüli vállalkozások számára minden lehetséges eszközzel biztosítani, hogy a „termelést” a lehető legmagasabb színvonalon végezzék.
8. Minden tagnak ugyanolyan lehetőségeket biztosítani a közösségi munkában való részvételhez.
9. A termelő és a fogyasztó közti különbségek megszüntetése, és a piaci tranzakción alapuló viszony helyett általánosított elosztás; eladásra szánt javak helyett szociális értékkel bíró javak létrehozása.
10. Tudás és tapasztalat megosztására szolgáló hálózati rendszer létrehozása a tagok támogatására, képességeik fejlesztésének biztosítására. 

A könyv egy új elgondolást, a „telekommunista koncepciót” kívánja mintegy bevezető jelleggel felvázolni, megalapozni.

A telekommunista koncepció a fentebb elsorolt 10 ponton nyugszik, lényegében az internet világának, a digitális információáramlás szabadságának és az ehhez – az információs forradalomnak köszönhetően szervesen kapcsolódó – szerzői jogok kérdésének marxista alapokon nyugvó újraértelmezése. Kleiner szerint az internetes hálózatok felügyelete esetében is egyfajta osztályharc jelenik meg. Az uralkodó osztály, az államhatalom nem nézi jó szemmel az ún. peer networks, vagyis az egyéni felhasználók közötti hálózatok működését, mivel azokat nem tudja hatékonyan az ellenőrzése alá vonni, nem tudja megfékezni a szabad információáramlást (ami alapvető fontosságú a telekommunisták számára is), s ezáltal a kapitalista világrendre is veszélyt jelentenek. Az ilyen hálózatok kedveznek a venture communism létrejöttének, aminek az a lényege, hogy a szerzők szabad felhasználásra teszik közzé szellemi alkotásaikat. A szerzői jog intézményét mint olyant a cenzúra és a kizsákmányolás eszközének tekinti Kleiner, ami maguknak a szerzőknek sem válik hasznára, hiszen az alkotás létrehozója jogainak bizonyos részét elveszíti a létrehozott termék alkotás felett, vagyis a munkás elidegenedik a munkától, továbbá az alkotói szabadság is korlátokba ütközik. Kritikával illeti a Web 2.0-t is, vagyis az olyan netes közösségi oldalakat, mint a Facebook vagy a Youtube, amelyek valójában nem a közösségi értékek ápolására helyezik a legfőbb hangsúlyt, hanem a termelők által termelt tartalmon, hasznon való nyerészkedésre: tehát ugyanolyan kapitalista kizsákmányolás zajlik itt is – ezzel szemben kíván alternatívát a telekommunista koncepció, mely a közösségi értékeket valóban ápolná.

Kleiner a copyrighttal szembállítva használja a copyleft fogalmát, ami a szerzői jogokat újfajta módon értelmezi; a termék szabad felhasználása, esetleges továbbfejlesztése ebben az esetben megengedett a fogyasztók számára is. De ezt az elgondolást nem kívánja az összes műalkotásra kiterjeszteni, nem akarja felrúgni a szerzői jogokra vonatkozó meglévő szabályozási rendszert, hanem konstruktív módon új lehetőségeket kínál. A copyleft csak a szabad felhasználás célzatával létrehozott szoftverekre alkalmazható modell, s hangsúlyozottan a digitális világon belül kíván maradni. Ehhez az elképzeléshez közel áll a Creative Commons koncepciója, ami a szabad licencet lehetővé teszi, de Kleiner szerint ez egy túl önkényes rendszer, mert a szerzők ezen belül a felhasználást és terjesztés saját belátásuk szerint feltételekhez köthetik (mennyiben lehet változtatni az alkotáson, milyen feltételek között lehet terjeszteni – bár egyes alkotók akár teljes mértékben közkinccsé is nyilváníthatják alkotásukat, de ez sok esetben nem így van).  Ha megnézzük a fenti 10 pontot, akkor Kleiner a copyfarleft eszméjét képviseli, és ezt nyíltan fel is vállalja a könyvben.

Megjegyzések:

Én azt hiányoltam a szövegből - bár ez nyilván egy nagyobb falat lenne -, hogy nem egy univerzális rendszert vázolt fel, amit minden alkotásra, termékre lehetne alkalmazni és nemcsak a digitális világban. Sajnos mostanában sokat szívtam ilyen szerzői jogos kérdéseknek való utánajárással, egy csomó értékes régi anyagot egyszerűen lehetetlen legálisan közkinccsé tenni, mert bár a szerzőjük már rég meghalt, de a családtagok birtokolják a jogokat, őket meg néha lehetetlen felkutatni.

Tőlem nem áll távol a Creative Commons alapelve sem, hogy az alkotó maga határozhassa meg a felhasználás feltételeit. Bár igaza van Kleinernek, hogy ez így elég körülményes, de sajnos nem mindenki alkot a mások hasznára/örömére. Eléggé megütköztem, amikor egy kedvenc zenészem azt nyilatkozta, hogy neki elemi késztetés az alkotás, de csak azért adja ki a számait, hogy jó sok pénzt keressen, nem érdekli, hogy másoknak tetszik-e. :D Viszont ugyanez az ember nemrég több száz számát felpakolta soundcloudra csak úgy, szóval ezek a közösségi oldalak ösztönzően hathatnak, de valahogy azt látom, hogy az idő haladtával egyre jobban elkurvulnak és profitorientáltak lesznek, ahogy felismerik, milyen sok pénzt lehet ebből kisajtolni, pedig élek azzal a naiv feltételezéssel, hogy sokuk eredetileg tisztán a közösségi értékek szolgálatában jöttek létre (na nem a Facebookra gondolok :D). A soundcloudon például régebben voltak külön csoportok, ahol az alkotók megoszthatták az adott stílusnak megfelelő zenéiket, nemrég megszüntették az összes ilyen csoport, és felhasználói csomagokat lehet vásárolni, és az segít a terjesztésben. Ugyanakkor nagyon hálás is vagyok ezeknek az oldalaknak, mert rengeteg szolgálatot tettek eddig a kultúra terjesztésében stb., de jelenleg a digitális forradalomban kb. a szocdem pártok jobbszárnyát játsszák.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Engels és a feminizmus 

Napjainkban a feminizmus olyan világképet fest fel, amelyben a társadalom két elkülönült csoportra oszlik: nőkre és férfiakra, s a problémák szinte kizárólag a férfiak tulajdonságaiból fakadnak. Ez a megközelítés nem meglepő, hiszen akárcsak az LGBT, etnikai stb. mozgalmaknál, a női egyenlőséget hirdető zászlók alatt is a vélt/valós identitásokra alapoznak szinte mindent. Engelsnek az 1884-ben írt A család, a magántulajdon és az állam eredete c. műve azért is fontos, mert a nők szerepét, helyzetét – a ma létező feminizmus domináns irányzataival ellentétben - nem az identitásból, hanem a társadalom legkisebb társas (majd gazdasági) alapegységének, a családnak a kifejlődéséből vezeti le. Annak idején persze még nem volt identitás politika, de hasonlatosan a mai helyzethez, sokan kulturális, vallási, stb. megközelítésből vezették le a nők szerepét és helyzetét - tévesen, ahogy azt Engels is megjegyzi a műve elején. 

Engels - kora legfrissebb antropológiai munkái alapján, azok részletes bemutatásával – mutat rá arra, hogy a családi viszonyok (szexualitás, munkamegosztás, öröklés, stb.) gyökeres változásokon mentek keresztül már az ókor előtt, sőt, igazándiból a legtöbb mai napig ható változás pont akkortájt zajlott le. A törzsön belüli csoportházasság fokozatosan a párházasság felé mozdult el, mivel észrevették, hogy a beltenyészet miatt gyengébb képességű utódok születnek. A csoportházasságban csak az anya kiléte volt bizonyos, így az anyajog rendszere működött. Az utódok az anyjukhoz tartoztak, az anyjuk döntött sorsukról. Az apák a nem monogám életmódért cserébe nem alakítottak ki előjogokat. A nők már akkor is többet teljesítették a családért, de cserébe ez több presztízzsel, és több hatalommal járt. Ha a férfi nem járult hozzá megfelelő mértékben a közös készlethez, egyszerűen elzavarhatták. Engels így ír a párházasság irányába tett első lépésekről: 

"Előbb a közelebbi, majd a mind távolabbi rokonoknak, sőt utoljára a csak beházasodottaknak a kizárásával végül a csoportházasság minden fajtája gyakorlatilag lehetetlenné válik, és végeredményben csak az egyelőre még lazán összekapcsolt egy pár marad meg, az a molekula, amelynek felbomlásával a házasság egyáltalában véget ér. Már ebből is látszik, hogy a szó mai értelmében vett egyéni nemi szerelemnek milyen kevés köze volt a monogámia keletkezéséhez." "A monogámiára való átmenet lényegében a nők műve. Minél jobban elvesztették a régi hagyományos nemi viszonyok a gazdasági életfeltételek fejlődésével, tehát az ősi kommunizmus aláásásával és a népesség növekvő sűrűségével az őseredetien naiv jellegüket, szükségképp annál lealacsonyítóbbak és nyomasztóbbak lettek azok a nők szemében; annál sürgetőbben kellett megváltásként óhajtaniok a jogot az erényességre, az egyetlen férfival való időleges vagy tartós házasságra. A férfiaktól ez az előrehaladás már azért sem indulhatott ki, mert mind a mai napig egyáltalában sohasem jutott eszükbe, hogy a tényleges csoportházasság kellemetességeiről lemondjanak. A nőknek előbb végre kellett hajtaniok a párosházasságra való átmenetet, s csak akkor vezethették be a férfiak a szigorú monogámiát - persze csakis a nők számára."

 A párházasság elterjedése azonban nem jelentette az anyajog megszűnését. A nők alárendeltsége igazából az ókor elején alakult ki, amikor a földművelés, kézművesség kialakult, és az ahhoz szükséges szerszámokat a férfiak tulajdonának kezdték el tekinteni. Majd az emberek is megvehető áruvá lettek, kialakult a rabszolgaság.

Azzal, hogy a szerszámok, emberek tulajdonosaivá válhattak a férfiak, érdekeltté és képessé váltak az anyajog megdöntésében, az apaági öröklés kialakításában. Engels ezt írja: 

"Az anyajog megdöntése a női nem világtörténelmi veresége volt. A férfi vette kezébe a gyeplőt a házban is, a nőt megalázta, leigázta, élvezetének rabszolgájává és a gyermeklétrehozás puszta szerszámává tette." A nő mint feleség is megvehető lett. "A família szó (...) a rómaiaknál eleinte nem is a házaspárra és gyermekeire vonatkozik, hanem csakis a rabszolgákra. Famulus házi rabszolgát jelent, família pedig az egy férfi tulajdonában levő rabszolgák összessége." Engels Marxot is idézi: „A modern család nemcsak a rabszolgaságot (servitus), hanem a jobbágyságot is csírájában magában foglalja, mert eleve vonatkozásban áll a földművelésben teljesítendő szolgálattal. Miniatűrben mindazokat az ellentéteket magában hordja, amelyek később a társadalomban és annak államában szélesen kifejlődnek.”

 Illetve: 

"A régi kommunisztikus háztartásban, amely sok házaspárt és azok gyermekeit foglalta magában, a nőkre bízott háztartásvezetés éppen olyan közügynek, olyan társadalmilag szükséges tevékenységnek számított, mint a férfiak által végzett táplálékszerzés. A patriarchális családdal és még inkább a monogám családdal ez megváltozott. A háztartás vezetése elvesztette közügy jellegét. Már nem tartozott a társadalomra. Magánszolgálattá vált; a nő első cseléddé lett, a társadalmi termelésben való részvételből kiszorult. Csak korunk nagyipara nyitotta meg újra a nő előtt - de csakis a proletárnő előtt - az utat a társadalmi termeléshez. Ám ezt oly módon tette, hogy ha a nő teljesíti kötelességeit a család magánszolgálatában, akkor kívül marad a köztermelésen és semmit sem kereshet; ha pedig részt vesz a köztevékenységben és önállóan akar keresni, képtelen családi kötelességeit teljesíteni."

 Balázs Gábor az előbbiekkel kapcsolatban ezt írja: 

"a modern tőkés rendszer kibontakozásával kialakult maga a háztartási gazdaságtól elszakadt „gazdasági szféra”, amely már nem elsősorban a szükségletek kielégülését szolgálta, hanem saját logikája alapján működött, és vetett alá ennek a logikának minden mást (általában közvetlen fizikai erőszakkal: ez az ún. „eredeti felhalmozás”). A modern árutermelő rendszer, azaz a kapitalizmus, a világtörténelemben először alakított ki társadalmi méretekben valamit, amelyet „gazdaságnak” nevezünk. Ez a „gazdaság” lett a férfiak ügye, míg a nők visszaszorultak a valaha volt, az árutermelés kialakulásával azonban másodlagos szerepbe került „háztartás” szférájába: ide szorult vissza az önfenntartás összes „érzelmi” aspektusa, melyet az ezen kívüli maszkulin verseny-szféra mint alacsonyabbrendűt ítélt meg. Ennek már semmi köze a prekapitalista társadalmakra is jellemző patriarchális viszonyokhoz – ez már a kapitalizmus terméke. (…) A marxi értelemben vett értéktermelés uralomra jutása azzal a következménnyel is járt, hogy minden olyan tevékenységi fajta, emberi tulajdonság, attitűd, amely nem hasznos, vagy egyenesen hátrányt jelent ebben az értékesülési folyamatban, az vagy a margóra került, vagy alacsonyabb rendűnek értékeltetett: ez a „leválás” alapvető jellemzője, amely elválasztja az érték értékesülési folyamatában hasznos jelenségeket a haszontalanoktól, vagy károsaktól. Mint olvasóink már bizonyára kitalálták: előbbiek a „férfias”, utóbbiak a „nőies” kvalitások. A leválasztott feminitás egyrészről az áruforma világának a teljes jogú másik „oldala”, másrészről azonban alávetett és lebecsült, alárendelt ebben a viszonyban, pontosan azért mert leválasztott az értéktermelés logikájától. Értéktelen." (...) "a feminizmus azért lehet forradalmi elmélet, mert erre az alapvető elválasztásra kérdez rá, nem azért, mert az elnyomott és deklasszált nő „feminitása” lenne a társadalmi forradalom pozitív elve: a „levált-érték” másvilágában létező „feminitás” és a „maszkulinitás” együttes megszüntetése lehetséges csupán.” (merce.hu, 2018, január 20.)

Különösen Engels fejtegetéseinek fényében túlzónak érzem azt, amit a kapitalista és kapitalizmust megelőző patriarchális viszonyok közötti különbségekről ír szerzőnk a Mérce hasábjain, de gondolatai ezzel együtt is találóak. 

A kommunista perspektíva

Engels, ismét: 

"olyan társadalmi forradalmasodásnak megyünk elébe, amely a monogámia eddigi gazdasági alapzatait éppoly biztosan el fogja tüntetni, mint az azt kiegészítő prostitúciót. A monogámia nagyobb vagyonoknak egy kézben - mégpedig férfi kezében - való koncentrálásából keletkezett és abból a szükségletből, hogy e vagyonokat ennek a férfinak a gyermekei örököljék, ne pedig máséi. Ehhez a nő monogámiájára volt szükség, a férfiéra nem, úgyhogy a nő e monogámiája egyáltalán nem állt útjában a férfi nyílt vagy leplezett poligámiájának. Ám az előttünk álló társadalmi forradalmasodás, amely a tartós, örökölhető vagyonoknak legalábbis az aránytalanul legeslegnagyobb részét - a termelési eszközöket - társadalmi tulajdonná változtatja majd, ezáltal az egész örökösödési gondot minimumra zsugorítja. Mivel mármost a monogámia gazdasági okokból keletkezett, el fog-e tűnni, ha ezek az okok eltűnnek?

Nem lenne jogosulatlan, ha azt válaszolnók: olyannyira nem fog eltűnni, hogy éppenséggel csakis akkor fog igazán megvalósulni. Mert a termelési eszközöknek társadalmi tulajdonná változtatásával eltűnik a bérmunka, a proletariátus is, tehát az a szükségszerűség is, hogy a nők egy bizonyos - statisztikailag megállapítható - száma kénytelen magát pénzért áruba bocsátani. A prostitúció eltűnik, a monogámia pedig, ahelyett, hogy letűnnék, végre valósággá válik - a férfiak számára is.

A férfiak helyzete tehát mindenesetre nagyon megváltozik. De jelentős változáson megy át a nőké is, valamennyi nőé. A termelési eszközök köztulajdonba kerülésével a monogám család már nem gazdasági egysége a társadalomnak. A magánháztartás átváltozik társadalmi tevékenységgé. A gyermekek gondozása és nevelése közüggyé válik; a társadalom egyaránt gondoskodik minden gyermekről, akár házasságon belüli, akár házasságon kívüli. Ezzel véget ér a „következményektől” való félelem, ez a leglényegesebb társadalmi - morális és gazdasági - mozzanat, amely ma egy leányt megakadályoz abban, hogy semmivel sem törődve odaadja magát a szeretett férfinak."

Ugorjunk a közelmúltba és a jelenbe.

A feminizmusnak több hulláma volt, jelentős eredményeket értek el, sokszor  a szocialista és kommunista mozgalmak támogatását élvezve. Ez a folyamat azonban fordulatot vett 1968 után. Miközben a 68-as mozgalmi fellendülés újabb eredményeket ért el, a szocialista forradalom, a nők teljes felszabadítása elmaradt. A szocialista, kommunista szervezetek és a feminista mozgalmak eltávolodtak egymástól. A monetarista, majd neoliberális gazdasági fordulat az egyént helyezte a középpontba, ami az osztályharc felől az individualizmus felé (azaz jobbra) húzta a politikai irányzatokat. Így a nőt mint egyént ragadta meg a feminizmus is, a „nő” fogalma leválasztásra került az emberiség történelmi fejlődéséről, gazdasági-társadalmi körülményektől. A női identitás került a középpontba a közösen átélt szociális, gazdasági helyzet, azaz a teljességre törekvő társadalmi kép helyett. A szocialista, kommunista mozgalmak gyengülésük miatt nem adtak perspektívát a nők számára sem, és nem fejlesztették tovább a szocialista feminizmust. A kapitalizmus meghaladása lekerült a napirendről, és az aktuális, egyre jobbra tolódó feminizmus megközelítését plántálták vissza a baloldalba, aminek ma is tanúi vagyunk. Mindeközben az „összes nőt elnyomja az összes férfi” tétel egyre abszurdabbá vált a szingli háztartások, a csonka családok elterjedésével, a férfiak szociális lecsúszásával, a férfiak szélesebb munkalehetőségeit sokáig biztosító fizikai munkakörök visszaszorulásával és a nők egy kisebb részének (tőkés) felemelkedésével, mely  egészen a politikai és üzleti hierarchia csúcsáig vezette a nők csekély százalékát. 

A mai antifeminizmus, bár felhasznál konzervatív eszméket is, igazából a feminista identitás-politika tükörképe, egy arra született reakció. A férfi a sérelmeiből, biztonsághiányából identitást rak össze, és ezt vágja a feministák fejéhez. Hasonlóan ahhoz, ahogy az egyoldalúan csak a férfiak párkapcsolati erőszakát listázó feministák teszik. Megoldást mindez nem nyújt. 

Máshonnan kell elindulni. 

A kommunista és a feminista eszmében az egyenlőség közös cél. Ehhez a közös ponthoz kell visszatérni, és onnan nekirugaszkodni. A kultúrharc, a különbségek hangsúlyozása helyett azt kell kiemelni, ami összeköt, és nem azt, ami elválaszt. Azt kell megfogalmazni és képviselni, ami minden emberben közös igény, képesség, cél és vágy. Egyenlőség felé menni emberek egymás ellen uszításával teljes képtelenség. Ráadásul, ha az univerzális közös pontok jelentik a viszonyítás alapját, akkor derül ki igazán, de egyben pontosabban is, hogy a legtöbb nő valóban még sok szempontból alávetett helyzetben van, akár a fizetéseket, akár a házimunka terheit és alulfizetettségét (szánalmas családi pótlék vagy éppen ápolási díj), akár a szociális és fizikai biztonságot nézzük. 

Tudnia kell minden feministának, nőnek és férfinak egyaránt, hogy a kapitalizmus alapköve, a magántulajdon, a nők alávetett helyzetének záloga, és azt is, hogy a férfiak felé támasztott elvárások (gazdagság, erő, hatalom) a legtöbb férfi életét is megnyomorítják. Ahogy nincs női princípium, úgy nincs férfi princípium sem. 

Mik lennének a konkrétabb célok a jelenlegi identitás-alapú feminizmus zsákutcáinál? 

- az oktatásban nemtől függetlenül motiválni a tudásvágyat, a képességek fejlesztését, a házimunkában való részvételt. Szigorúbban kell fellépni az iskolán belüli nemek közötti megalázásokkal szemben. A gyerekkorban dől el sok minden, így akkor kell beavatkozni, később már nagyon nehéz;

- az államnak szabályozó képességével, anyagi ösztönzésével kell rávennie az apákat a terhességtől kezdődően a gondozás feladataiból való részvállalásra (közös kötelező megjelenés a terhesgondozáson, apás szülés ösztönzése, kötelező gyed időtartam bevezetése az apa számára, stb.); 

- emelni kell a házimunkát, gondozást, ápolást elismerő juttatásokat; 

- meg kell oldani házimunka terheinek szervezett átvállalását ingyen vagy állami támogatással olcsón (gyermekfelügyelet, bölcsődék bővítése, bevásárlás-közlekedés-javítási munkák közösségi szinten). A nők szabadidejének növelése kulcsfontosságú a közéletben való erősebb részvételük erősítése érdekében is. A női kvóta valójában a már eleve szabadidővel jobban rendelkező, nagyobb vagyoni biztonsággal bíró nőknek ad csak lehetőséget, így pusztán csak feminin színezetet ad az osztályuralomnak. A kapitalizmus rendszerében magasra jutott nők azonnal a nők ellenségeivé válnak, a rendszer haszonélvezőiként, a magántulajdonon alapuló társadalom szolgáiként; 

- nincs semmi meglepő abban, hogy a szexizmus az aktivista körökben is fellelhető. Ez a tény meglepetést csak a jellemzően idealista (tehát nem materialista) alapokról építkező, magukat radikálisoknak vélők számára jelenthet. Szerintem tévedés azt hinni, hogy a kapitalista rendszerben való részvétel során valamiféle „vegytiszta” feminizmus vagy morális magaslatra juthatna bármely férfi vagy nő. Ezzel együtt nem kérdés, hogy 1. az aktivisták köreiben mindenképpen előremutató lenne, ha több nő venne részt, és a férfi aktivisták viselkedése ezt nem gátolná; 2. az adott aktivista közösség világos szabályokat állítana fel a szexizmus megfékezésére a közösségen belül (is). Az informális viszonyokra épülő, a rendszer beidegződéseit szisztematikusan nem támadó szervezet saját magán belül is csak ugyanazt fogja látni, amit a társadalomban általában. 

Végül: mindazok a feministák, akik a liberálisoktól várják a megváltást, vagy maguk nyíltan liberálisok, csak az alávetett létüket betonozzák be. A magántulajdon megszüntetésével törölhetjük csak el társadalmaink máig patriarchális jellegét.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

David Harvey: Jegyzetek az egyenlőtlen földrajzi fejlődés elméletéről 

I. Meglévő elméletek 

Harvey az egyenlőtlen földrajzi fejlődés négy különböző elméleti magyarázatáról számol be, melyek között átfedéseket fedezhetünk fel, és melyeket eltérő politikai filozófiák is magukénak vallhatnak: 

(A) Historicista/diffúzionista megközelítés a fejlett kapitalista országokat (a Nyugatot) tartja a kapitalizmus előőrsének, mely képes a gazdasági, politikai, intézményi, és szellemfejlődés útjára állítani a többi „maradi” országot. Az egyenlőtlen földrajzi fejlődés ezen iskola szerint abból származtatható, hogy amikor az elmaradott országok a centrummal kapcsolatba kerülnek, eltérő különbségkiegyenlítési-kapacitást mutatnak fel: a régi rend felkavart üledéke vagy kisebb ellenálló csoportok akadályozzák a kapitalizmus által előmozdított modernizációs folyamatot. A „maradiság” a fejlődésre való hajlandóság vagy arra való képesség hiányából eredeztethető – nyilván léteznek rasszista értelmezések is –, és e miatt nem képes az adott ország felzárkózni a civilizáció legfelsőbb fokát jelentő kapitalista modernitáshoz. Egész társadalmakat és kultúrákat bélyegez meg e felfogás, mint saját és más országok sorsának befolyásolására alkalmatlant, de nagy ritkán egy-egy ország „jobb belátásra tér” (Japán, Kelet-, Délkelet-Ázsia) és csatlakozik az élcsapathoz, míg a többi ország a „történelem várószobájában” üldögél. Konzervatív, liberális, és marxista verziója is létezik a historicista/diffúzionista iskolának. 

(B) A konstruktivista elméletek az „alulfejlettség elterjesztésére” (development of underdevelopment) fókuszálnak. A nagyhatalmi tőkés országok hadászati, politikai, geopolitikai kizsákmányolás alatt tartanak egész régiókat, kultúrákat és népeket imperializmusuk és (neo-)kolonializmusuk által. Törzsi, népi, stb. erőforrásokat, erősségeket, és kulturális sajátosságokat darál be a tőkés gépezet az egész földkerekségen. Míg a kizsákmányolás külföldről jön, előbb-utóbb belföldi szövetségesekre talál komprádor-burzsoák, helytartók, és gyarmati kiskirályok személyében, akik megtalálják a módját annak, hogy csurranjon-cseppenjen nekik is a kisemmizés folyamata során kisajtolt javakból, szert téve némi jómódra. Konzervatív (Edmund Burke-féle tradíció), liberális (emberi jogok), és marxista (pl. dependencia elmélet, aránytalan kereskedelmi feltételek, stb.) verziói is léteznek. 

(C) A környezet-központú magyarázatok Montesquieu-ig és Rousseau-ig vezethetők vissza. Bár ezen felfogás hírnevét a rasszista leágazásai csorbították, azon érvelési szála, mely szerint a régiók környezeti adottságainak különbségei elkerülhetetlenül fejlettségbéli különbségekhez vezetnek, a mai napig elfogadottnak számít. Reneszánszát éli e felfogás a zöld mozgalmaknak köszönhetően, melyek a természet korlátait, régiónként eltérő egészségügyi kockázatokat, stb. hangsúlyozzák, illetve azon értelmezéseknek köszönhetően, melyek a társadalmak környezetükhöz való alkalmazkodását hangsúlyozzák, azt a folyamatot, ahogy az eltérő környezeti adottságok régiókra jellemző specializációkat, munkamegosztást, életvitelt eredményeztek a tőke felhalmozás keretrendszerén belül. Konzervatív, liberális, bio-regionalista, és zöld/marxista verziói léteznek. 

(D) A geopolitikai értelmezések szerint az egyenlőtlen fejlődés a territoriális egységekre szerveződő politikai- és osztályharc(„ok”) különböző szinteken való ütközésekor előre kiszámíthatatlan módon jön létre. Ezek a hatalmi erők államok vagy állam-blokkok szintjén szerveződnek, de a régiók közti, városi, közösségi, kommunális, stb. szintek is harcterei. Régebbi formái az „erősebb kutya baszik,” stb. metaforákkal átitatott szociáldarwinista narratívák táptalajai voltak, de modern megközelítései szakítottak ezzel az örökséggel, és a territoriális szervezetek politikai, hadászati, gazdasági (egyszóval: hatalmi) javakért, hatalomért, nyersanyagokért folyó harcok színtereire összpontosítanak. A geopolitikai felfogás imperialista verziói az államok és államszövetségek többletérték kizsákmányolásra való képességére fókuszálnak, arra, hogy a „világ hátralévő részét” ezek a hatalmi szövetségek hogyan képesek a nekik megfelelő termelési ágazatokba, munkamegosztásra, stb. kényszeríteni. A geopolitikai iskola a véletlenszerűségnek igen nagy teret enged: egyrészről a lokális politikai mozgalmak, forradalmak, kulturális normák, történelmi fordulatok, másrészről a nyersanyagbéli adottságok, az adott embertőke, múltbéli befektetések mind-mind meghatározói lesznek a létrejövő harctérnek. Konzervatív, liberális, és „marxista-realista” szóvivői is léteznek ezen iskolának. 

Az említett átfedésekről: fontos lehámoznunk minden egyebet ezen iskolák alapvetései közül, hogy a kapitalizmus-felfogásukat tisztán lássuk, ugyanis ez határozza meg, hogy mit tartanak legitimnek és igazságosnak a politikai tettek mezején. 

Az (A) iskola szerint a primitív tőkefelhalmozás és a természet radikális átalakítása „szükségszerű rossz,” egy kikerülhetetlen fejlődési fok, mely egyedül képes a tradíciók, babonák, vallásosság bűbáját megtörni, egy jobb társadalmat elhozni. A kapitalizmus, sőt, az imperializmus is lehet afféle pozitív folyamat, melyek fokára ha még nem lépett egy társadalom, akkor szocialistáknak és más „progresszív” mozgalmaknak kell bemocskolnia kezüket (Harvey példaként a szovjet kuláktalanítást hozza fel). A (B) felfogás nehezen tudná ekképp feljogosítani a kapitalizmust és a rokonszármazású (neo-)kolonializmust és imperializmust. Az autonómiát zászlajukra kitűző politikai mozgalmak, a globális gazdaságtól való elszakadás, bizonyos természeti átalakításoktól való ódzkodás mind a progresszív ellenállás részei. A (C) iskolái szerint a régiók természet adta kényszerei (egyes hívek szerint: parancsai!) olyan normákat közvetítenek, melyeket a politikai mozgalmaknak követniük kell, még akkor is, ha ezek a normák az egyenlőtlen fejlődés fokozódásával járnak. Végül a (D) szerint a politikai küzdelmek elkerülhetetlenek, s az egyedüli kérdés az, hogy ki marad felül, és ki alul. 

1. Az egyenlőtlen földrajzi fejlődés (általános) elméletének körvonalai 

Harvey: az egyenlőtlen földrajzi fejlődés általános elméletének legalább annyira egyszerűnek kell lennie, hogy felfogásunkat segítse, de szükségszerűen annyira bonyolultnak is, hogy a nüanszokat és sajátosságokat értelmezni lehessen segítségével. Ennek az elméletnek négy radikálisan eltérő kondíciót kell figyelembe vennie, melyek eltérő ismeretelméleti státusszal bírnak: 

1. A tőkefelhalmozás folyamatainak anyagi beágyazottságának módját a szocio-ökológiai életben.
2. Kisajátítás általi felhalmozást (Marx „primitív” és „eredeti” akkumulációról szóló koncepcióinak általánosítását, mely arról ad számot, hogy az eleve adott javakat hogyan gyűjtik össze – munkaerőként, pénzként, termelési kapacitásként, termékekként – és helyezik körforgásba mint tőkét).
3. A tőkefelhalmozás tér- és időbeli törvényszerűségeit.
4. Politikai, társadalmi és osztályharc(„ok”) eltérő földrajzi skálákon lévő variációt. 

Harvey gondolatvezetését két megközelítési mód vezérli. Elsőként az a sajátos mód, ahogyan Marx az absztrakt és konkrét problémáját kidolgozta. A dialektika arra törekszik, hogy a partikuláris és univerzális, az absztrakt és konkrét közti kapcsolatokat véget nem érően lekövesse. Egy példával: a marxi felfogásban nem létezhet elvont (absztrakt) munka ezeregy konkrét termelési cselekvés nélkül és a kereskedelem nélkül, mely életre hívja azt; másfelől a konkrét munka folyamatában oly számos eltérő meghatározottság összpontosul, hogy nem tudjuk pusztán az elvont munka egy megnyilvánulásaként felfogni, arra redukálni. 

Második vezérelve a tér-felfogás tudatosításán nyugszik. Ez legalább annyira fontos, mint a dialektikai-elkötelezettség, hiszen az egyenlőtlen fejlődés mindenképpen egyfajta tér-felfogáson alapszik. A társadalmi elméletek – írja – hajlamosak vagy teljesen kizárni a teret mint olyat látókörükből, mint afféle teljesen fölösleges tényezőt (pl. internet-fetisiszták: „minden csak egy karnyújtásnyira, klikkre van tőled!”), vagy mint egy egyszerűen elfoglalható és megváltozhatatlan tartályokként tekintenek rá, melyben történnek a társadalmi folyamatok („szülj még két magyart, mert különben a helyüket elfoglalják a bevándorlók!”). Harvey (Lefebvre nyomdokaiban) a terekre mint aktívan kitermelt társadalmi folyamatok cselekvésmeghatározó buborékaira tekint. 

1. A tőkefelhalmozás folyamatainak anyagi beágyazottsága a szocio-ökológiai életben 

A tőkések tevékenységei csak valamely talajon történhetnek. Különböző anyagi folyamatokat (fizikait, ökológiait, szociálisat) kell kisajátítaniuk, használniuk, elcsavarniuk és átformálniuk, hogy a tőkefelhalmozás céljainak megfeleljenek, de ez fordítva is igaz: a tőkefelhalmozásnak is alkalmazkodnia kell azokhoz az anyagi valóságokhoz, melyekkel szembesül. Az általános elméletünknek tehát szólnia kell a tőkeforgalomról és tőkeakkumulációról, illetve ki kell alakítania egy metodológiát, mely képes kifejezésre juttatni azt, hogy ezen szabályszerűségek hogyan jutnak kifejeződésre miközben a szocio-ökológiai folyamatokkal egymásba gabalyodnak és egymást kölcsönösen átformálják. 

Mindeközben kerülnünk kell, hogy a kapitalizmus absztrakcióit és fikcióit mintegy misztikus „külső erőt” írjuk le. Távol kell tartanunk magunkat a tőke logikájának afféle felfogásától, mely azt mint az „élet hálóján kívül esőre”, a materiális hatásokra immunis dologra tekint. Metodológiánknak a tőkére mint intézményi berendezkedésekből fakadó perverz és korlátozó logikára kell tekintenie, mely egy szűk csoportosulás osztályérdekeiben került kialakításra, s eközben figyelembe kell vennie azt is, hogy a tőke rugalmasságából fakadóan ezek az intézmények is folyamatosan alkalmazkodnak a szociális vagy természeti korlátokhoz. 

Ha elfogadtuk, hogy a tőke nem eshet a szocio-ökológiai hálón kívülre, be kell vallanunk magunknak, hogy hétköznapi életünk, minden ami a munkánk és szabadidőnk során történik ugyanúgy hatása alatt van. Szinte minden, amit ma eszünk, iszunk, viselünk és használunk, nézünk és tanulunk hozzánk termékként jut el, s mint ilyen a munka megosztását, a tőkés ideológiák és narratívák evolúcióját, a fogyasztói társadalom ösztöneit – a tőke tantételeit – tükrözi. A tőkés rend csak akkor képes hatékony önlegitimációra és (számunkra spontánnak tűnő és) mindent átitató érzelmi/értelmi világkép biztosítására, ha a hétköznapi élet teljesen kitárulkozott és átadta magát a tőke forgalmának, ha a politikai vízióinkat már teljesen bekebelezte logikája. Ilyen körülmények között az emberi test maga is a „felhalmozási stratégia” sokadik terepévé válik. 

Harvey felhívja a figyelmünket a természetről alkotott hibás elképzelésekre is. A „természet” és tőkeakkumuláció között anyagcsere folyamat áll fenn. Meg kell értenünk, hogyan működik a tőkefelhalmozás a természeti folyamatokon keresztül, hogyan formálja át és zavarja meg azt menetelése közben. Nem szabad elkülönítenünk a szociálist, mint valami radikálisan mást, az ökológiai vázától. Budapestben nincs semmi „természetellenes” – a pénz és tőke körforgását ugyan úgy kell lekövetnünk mint a levegő és víz körforgását. A tőke „élet hálójában való anyagi beágyazottsága” csak így válhat központi elemévé a politikai földrajz (cf. gazdaságtan) elméletének. 

2. Kisajátítás/leértékelés általi felhalmozás 

Minden társadalom létrehoz többletet (olyan használati értéket, mely a közvetlen igényeken fölül keletkezik) a fennmaradása érdekében. Minél bonyolultabb egy társadalmi rendszer, annál fontosabb szerepet játszik benne e többlet. A kedvező környezeti adottságok a többlet létrehozását elősegítik, de kisajátítása és centralizálása politikai és osztályhatalmi formációk eredményei pusztán. Az igazán fontos kérdések: kik döntenek a többlet kisajátításáról, mennyi többletet szabad kisajátítani és hogyan kerül felhasználásra a kisajátítás után? 

A tőkés osztály felemelkedése kezdetben nem függött társadalmainak azon képességén, hogy mennyi többletet képes létrehozni. A létfontosságú kérdés ekkor az volt, hogy a születőfélben lévő burzsoázia mennyiben vált-válhat a meglévő gazdasági többletetek kisajátítására alkalmassá és felhatalmazottá, hogy képessé válhat-e magántulajdonaként kezelni a kisajátított többleteket, hogy piaci körforgásba tudja-e helyezni őket? Míg a kereskedelem, a banki kölcsön és uzsora a korai profitszerzésnek megágyazhatott, csak később vált a kapitalizmus a bérrabszolgasággal kölcsönösen függővé – a tőke csak ezután vált képessé arra, hogy rendszerén belül hozza létre a(z akkora már) többlet(értéket) mint mindennapi kenyerét. Ez előtt a tőkések első számú ellenségét még a meglévő (tipikusan vallási legitimációtól függő) monarchikus rend maradványai jelentették. Tőlük kellett elcsenniük (néhol békésen, néhol erőszakosan) a többletek feletti irányítást, és – mint azt előbb említettem – egyben magát a többletek irányításának és generálásának módját átalakítaniuk. 

A tőkések hatalomra kerülése után vált központi kérdéssé (pl. a szén, olaj, stb.) geográfiai elhelyezkedése, a régiók nyersanyagbéli adottságainak figyelembe vétele – ezek kisajátításától („használatba vételétől”) pusztán a megfelelő térbeli-stratégia választotta el őket. 

Vegyünk egy (marxista közegben szokatlan) példát: kulturális történelmeket és ereklyéket. A bérleti díjak feletti monopólium hajszája arra ösztökélte tőkéseinket, hogy a turizmus-fogyasztást vonzó sajátos történelmi leleteket, helyszíneket, és az azokhoz való hozzáférést (repterek, szállók, idegenvezetés, stb.) termékek és magántulajdonok formájában sajátítsák ki, hiszen ezek a kapitalizmuson belül egybeforrva jelentenek kettős (történelmi és piaci) értelemben páratlan, autentikus és lemásolhatatlan tulajdont, és fogyasztói megtapasztalást. Nota bene: a honfoglaló magyarok vérszerződéséhez vajmi kevés köze volt tőkéseinknek, de az ópusztaszeri „nemzeti” Disneyland kialakításához annál több érdek fűzte őket. 

Ugyanennek a törekvésnek lehetünk tanúi, amikor az autentikusnak számító népzenei, vagy a gettó életre reflektáló hiphop és rap sorsát követjük nyomon. A magáért való mindennapi kreativitást sajátítja ki és teszi termékké a tőke logikája: tegnap népdal, holnap „best seller world music”; tegnap az gettó lélektana, holnap Nicki Minaj segg-implantátuma… 

A világ tőkések általi használati-értéktől való megfosztásának évszázadokra visszanyúló története van, de ne essünk abba a hibába, hogy azt higgyük, hogy ez az egyetlen vagy domináns tőkés működési módozat. A történetnek csak egyik fele a kisajátítás, mely létszükséglete a tőkés rendnek, hiszen a „stabilitásának” és „önforradalmasításának” – amit Jodi Dean egyik előadása során a „kapitalizmus őrjöngő egy helyben való toporzékolásának” hív – látszata nagyban ettől függ. Mindenesetre: az egyenlőtlen földrajzi fejlődés folyománya a tőkés kisajátításnak. 

A történet másik felét nevezhetnénk a „gazdasági eszközök” kannibalizmusának: a tőkés gazdasági krízisek során a tőke leértékelődik, ami annyit tesz, hogy a többletértékek, s idő múltával a mögöttük lévő kitermelt többletek eltörpülnek, vagy egyenesen megsemmisítik őket. A tőkés országok intenzív versenybe kerülnek egymással a krízisek során: egymásra próbálják hárítani a krízis által okozott leértékelések terhét. Ekkor a többlet kisajátításának vagy irányításának tétje már nem az, hogy ki viszi a termékeket először vagy a legkedvezőbb körülmények között piacra, hanem, hogy ki lesz képes elértékteleníteni vagy fizikailag megsemmisíteni (ha kell, hadászati úton) mások többletét, hogy kinek kell végül elviselnie a krízis súlyát a vállán. Mára ezt a pénzpiac nagyban „normalizálta”: a nemzetközi adósság, kölcsönök (IMF, stb.) intézményesített formáját biztosítják az előbbinek: látszólagos pusztítás nélküli pusztítást. De gondoljunk csak a „megvalósult szocializmus” (most a minek-nevezzelek problematikájába ne menjünk bele) örökségének – nehéz- és könnyűiparának – sorsára: a rendszerváltás pillanatában jövendőbeli tulajdonosaik (francia, német, stb. tőkések) a rendszerváltó kormányokat privatizációra ösztökélik, a rendszerváltó kormányok beharangozzák a népességnek, hogy ezek a szektorok versenyképtelenek a piacgazdaságban, az új – most már valódi – tulajdonosok első lépésként elértéktelenítik őket, kirúgják a munkásokat, bezárják a gyárak kapuit. 

Az angol használt ruha és a bangladesi gyerekmunkások által legyártott pólók – úgy tűnik – „piacképesebbek” mint a több ezer szegedit foglalkoztató, hazai textilipar. ¯\_(ツ)_/¯ 

3. A tőkefelhalmozás tér- és időbeli törvényszerűségei 

Eleddig egy közel használható megközelítést nyújtottunk az egyenlőtlen földrajzi fejlődés elméletének. Most tételezzük föl, hogy az eredeti fölhalmozás már megtörtént, a proletariátus-burzsoázia kettős már operatív, létezik egy olyan „elősegítő állam”, mely olyan intézményi szinten (jog, szerződés, magántulajdon, személyi jog, stb. által) garantálja a rendszer akadálymentes működését. 

Jegyzetszerűen folytatom: 

3.1. Piaci cserefolyamat

A termékláncok, a piac által közvetített társadalmi kapcsolatok és struktúrák, a kereskedelmi tőke hatalma (pl. monopóliumok), nem csak a termékek zavartalan mozgását biztosítják, hanem a többlet-érték kisajtolásának pontjait is kijelölik. Az egyenlőtlen fejlődés nyilvánvalóan következik mindezekből. 

3.2. A térbeli verseny kényszerítő törvényei

A tőkés termelők egymással folyamatos versenyben vannak, és a magasabb profit ígérete a fejlettebb technológiák alkalmazására ösztökélik őket. Igen ám, csak az így nyert elsőbbség mindig átmeneti, hiszen a versenytársak idővel utolérik őket, vagy egyenesen átugorják őket. Ebből származtathatjuk a tőkés rend technológia és szervezeti dinamizmusát. A termelési szerepkörök folyamatos változásával a földrajzi kép is folyamatosan átvariálódik, instabillá válik. Idővel a helybéli földtulajdonosok átveszik a befektetőktől a bérleti-díj megemelésével a profitot, vagy a mögöttük lévő állam megadóztatja őket, emeli a minimálbért, stb. A verseny kényszertörvényei folyamatos instabilitást eredményeznek a kapitalizmus globális térképén. 

3.3. A munka földrajzi megosztása

Az eltörpülő földrajzi adottságok térképét a piac törvényei felnagyítják. A termelés helyszínét a tőkések megállás nélkül telepítik át kedvezőbb és kedvezőbb országokba, és a termelési követelmények által állított különleges igényeket egész országokat állít rá sajátos termelési specializálódásra. A gazdaság különböző ágazatai – irányítás, kutatás, infrastruktúra fejlesztés, termelés, marketing, pénzügy, stb. – sajátos módon régiókban összpontosulnak: a meglévő pénzügyi központ még több bank központot vonzz, a meglévő termelő központ még több gyárat, stb. A gazdaságon belüli körkörös és felhalmozó okozati-láncok tovább hizlalják a tőke-gazdag országokat, és tovább éheztetik a szegényebbeket. 

3.4. Monopólium hajsza

A közelmúltban a magas szállítási díjak és vámok a helyi monopóliumokat kényelmesen tudták biztosítani. Ahogy a távolságok egyre csökkentek a technológiai fejlődésnek köszönhetően, ahogy a „szabad piac” teret nyert, előbbiek biztonságát kikezdték a nagyobb hatalommal bíró vetélytársaik. A monopólium-helyzet megtartásának két fő támpillérét a fokozottabb tőke központosítás és a tőke-védelem (szellemi tulajdon, szabadalom, stb.) adta. Mindkét pillér a „világvárosok” létrejöttét erősítette, alárendelt helyszíneik ezek alá tagozódtak be. A multinacionális cégek „látható keze” (vö. Adam Smith „láthatatlan kéz”) az egyenlőtlen fejlődés szobrászatának kőfaragó eszközeit szemünk előtt kopogtatják.

3.5. Felgyorsulás és a „tér megszüntetése az idő által” (Marx)

A tőkés innovációk a termelés, marketing és fogyasztás folyamatát igyekeznek felgyorsítani. Minél könnyebben mozdítható a tőke, annál érzékenyebb a parányi minimálbérbéli, nyersanyagbéli, fogyasztói „adottságok”, stb. különbségekre, hiszen azokat könnyebben képes kizsákmányolni. Más szóval, a távolságok csökkentésének lehetősége a mobilis tőke számára érzékeny pont, és ismét: ráerősít az egyenlőtlen fejlődésre, esetenként belemarkolva az adottba, de könnyedén áthuppanva a picit is kedvezőbbre. 

3.6. A fizikai infrastruktúra (a földhöz kötött mozdíthatatlan tőke) hatása a termelésre, fogyasztásra

A termeléshez, szállításhoz és fogyasztáshoz szükséges infrastruktúra „felszabadítja” a tőke egyéb formáit, biztosítva az optimális tőke-folyást. A (tömeg)közlekedési befektetéseket csak úgy vonzzák a termelési központok (hát hol lenne olcsóbb azt a terméket elfogyasztani?), de ugyanígy a banki és kereskedelmi ágazatokat is (hiszen hol vennének fel még több kölcsönt arra a sok kacatra, ha nem a meglévő centrumokban?). Az efféle infrastrukturális befektetések (munkás lakások, tömegközlekedés, gyárak, hivatalok, kikapcsolódást biztosító helyszínek, szupermarketek, kórházak, iskolák stb.) egy gócpontba tömörülnek, biztosítva a kölcsönös hozzáférést – a nagyvárosok kialakítását a tőke igényei irányítják, befagyasztva a meglévő különbségeket. A tőke regionálisan növekvő mozgásigénye a földrajzi egyenlőtlenségek megdermedését eredményezi. 

3.7. A regionalitás kitermelése

Az előbbi térben egyfajta szocio-kulturális koherencia alakul ki: fogyasztási, mozgásbéli, lakhatási, stb., de ezt is képes felülírni pl. a tömegközlekedés fejlődése: Pestre (na! Bécsbe) ingáznak a magyar vidékiek, akik az előbb említett nagyvárosi infrastruktúrákat csak korlátozottan képesek kihasználni. A tőke nyersanyagai (köztük a munkaerő, órabér) idővel leértékelődhetnek, hiszen olcsóbb (vidéki) nyersanyagok tárulkoztak fel: ez a Budapesti pincér, ez a bolti eladó bizony Érdről ingázik, kedves fővárosi! A tőke további felhalmozása elengedhetetlenül magával vonzza a nagyváros-vidék(-falu-senkiföldje) kettősség (négyes) folyamatos átértelmezését, forradalmasítását; a tőke – szó szerint – régiókat hoz létre, definiál, semmiz ki, szervez át. 

3.8. A „skálák” kitermelése

A fent leírt folyamat részeként (is) újra definiálja a tőke a piacait, azok mértékeit: termékek térbeli elhelyezéséről, mennyiségi eloszlásáról, milyenségéről beszélünk. Egy utolsó vidéki paraszt nem engedheti meg magának a fehérje dús marhahúst, de egy Pestre ingázó proletárnak igenis biológiai igénye és vásárlói előjoga az ehhez való hozzáférés. Itt a tőkés központosítás és decentralizálás közti feszültségnek vagyunk tanúi (melynek cégek szervezetén belüli vonzatai is vannak, nyilvánvalóan). Központi kérdés, hogy hogyan fogjuk fel a tőke „skálázási” folyamatait, de ami biztos: azok a méretek, melyekre a tőkefelhalmozás összpontosít, idővel változnak. Ahogy a tőke logikája mintegy mellékesen lepottyantja maga mögött a városaink képét, a lakosságunk mozgását, fogyasztási szokásainkat, és ezekhez azonnal alkalmazkodik is. Az a skála, aminek egyszer „gazdasági racionalitása” volt, egy évvel rá már „gazdasági nonszensznek” bizonyul, és a profit kiszipolyozását már nem egy központból, hanem egy tucat kistelepülésből biztosítják maguknak tőkéseink.

3.9. Az adminisztráció területi rendszerei (a közbeavatkozó állam)

Nem a kapitalizmus találta ki a területi adminisztrációkat, meglévő intézményi egységeket vett át a feudális rendszertől, és ezeket változtatta meg, és bizonyos értelemben forradalmasította igényei szerint. Röviden: ha az állam nem létezett volna a tőkés rend előtt, a tőkés rendnek fel kellett volna találnia. Az adminisztratív egységek a világ több régiójában koloniális maradványok örökösei (csak nézzünk rá Afrika vagy Ázsia térképére és ahol négyszögletű országhatárokat látunk, következtessünk belátásunk szerint…) Az ilyen „ország(határ)-tákolmányok” bár nem mindig feleltek meg a „szabad kereskedelem” igényeinek, a tőkefelhalmozás igényeit könnyedén ki tudták szolgálni. Az európai „nemzetállamok határai” bár első ránézésre organikusabb tákolmánynak tűnnek, történetüket tekintve gyakorta a tőkés és tőke-előtti rendszerek összecsapásának eredményeit tükrözik, melyek tétje a területi adminisztráció feletti hatalom is volt. Egyfelől az EU, NAFTA, Mercosur stb. adminisztratív egységei kiugrásszerűen kebelezték be az addig széthúzó adminisztratív egységeket, másfelől kisebb régiók, mint Katalónia, Hong Kong, vagy Szingapúr, stb. erről a pályáról le/eltérve, központi tőkés régiókká nevelkedtek. Ezek a kapitalizmuson belüli álfüggetlen régiók egyfajta bekebelezéssel szembeni ellenállást fejtenek ki a mai napig. Ezen régiók vezetői, ügykezelői, technokratái egyfelől az álfüggetlenségük zálogai, másfelől a globális kapitalizmusba való beilleszkedésüké. Az államapparátus a kapitalizmuson belül egy ilyen kettős entitás. A „közbeavatkozó állam” logikailag mindig megelőzi az „[befektetést, stb.] elősegítő államot”, és nem mellékesen a kapitalizmus (folyamatos) kríziseinek kezelőjévé válik. 

Tudvalevő, hogy az állam egyszerre az osztályharc terepe és az osztályszövetségek intézménye. Következésképpen könnyebben működik, ha egyfajta (lebutított) demokratikus legitimitásnak örvend. A tőkés és egyéb osztályok harctere tehát az állam, melyben eltérő érdekek csapnak össze, és a csaták kimenetele (bár nyilván súlyozott), általában véve nem megjósolható. Az eredmény? Egyenlőtlen földrajzi fejlődés, nem csak a jólét terén, de nagyvárosok közti válogatás, tőkés politikai pártok közti feszültségek, és a lakosság 99%-a számára lényegében jelentéktelen „nagy döntésekben” is. Az államok „nemzetközi” terében a hadászati felkészültség legalább akkora szerepet játszik, mint a gazdasági teljesítmény. 

Ezen tényezők egytől-egyig a tőkés rend(ek) belső geopolitikai hajlamainak górcső alá helyezésére ösztökélnek minket. 

3.10. A tőke geopolitikája

Egy belső ellentét húzódik a területi felügyelet és a tőke piaci logikája között. Territoriális logika alatt Harvey egy adminisztratív-egység politikai, hadászati, diplomáciai stb. irányvonalait érti, míg a piaci logika alatt azt, hogy milyen igényeket fektet le a tőke a munka, pénzügyi, kereskedelmi, stb. mozgásai terén. A két logika, bár első ránézésre összefeszül, egybefonódik: a pénzzel rendelkező kapitalista érdeke, hogy oda fektesse be pénzét, ahol az fialni fog; a kapitalista politikusok és államfők érdeke elsősorban saját hatalmuk bebiztosítása, melyet államuk hadászati és politikai szituációja korlátoz. Míg a tőkés (relatív és relációs értelemben) szabadabb térben mozog náluk, a politikusok tere abszolút területen nyugszik.  Míg a tőkés jön-és-megy, befektet majd kifektet, addig az állam egy stabil entitás, ami biztosítani tudja az előbbi szabad mozgását. 

Ezen ördögi kör, ezen saját farkába harapó kígyó „eleje és vége” két akadályba ütközik. Először is számításba kell vennünk azt, hogy a regionális osztályszövetségek politikai nyomást gyakorolnak. A „belső” politikai struktúráknak alkalmazkodniuk kell a „külső” érdekeihez (pl. IMF). A régiók politikai hatalma hierarchizálódik: a gazdagabbak még gazdagabbak lesznek, a szegényebbek még szegényebbek. Ezekből következhet akár belső lázadás is… 

Amikor globális krízisekre kerül sor, a relatív szimbiózisban élő régiók hirtelen vetélytársakként tekinthetnek egymásra: „ki viselje az elértéktelenítés terhét?” Az efféle lokális-globális geopolitikai harcok kimenetelei kiszámíthatatlanok. 

4. A társadalmi küzdelmek politikája 

Kedves Olvasónk, remélem nem veszed zokon, ha most helyhiány miatt beszámolómat abbahagyom, és arra invitállak, hogy olvasd el a hátralévő pár oldalt a könyv ezen fejezetéből!

---

A könyvhöz hozzájuthatsz, ha írsz nekünk!

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Beszámoló

Jodi Dean Kommunikatív kapitalizmus: keringés és a politika kiszorítása c. írásáról

(Eredeti címe: Communicative capitalism: Circulation and the foreclosure of politics. Megjelent: Cultural Politics c. folyóirat, 1. évf. 1. szám, 2005, UK.)

Az amerikai marxista professzornő és aktivista írása 2005-ben jelent meg, így még elsősorban a web1-es időszak tapasztalataira épít. Szerintem megállapításai több mint 10 évvel később a web2-es (a közösségi média dominálta) korszakban is megállják a helyüket.

A 2003 tavaszi hatalmas tiltakozóhullám ellenére is katonai támadást intézett az USA Irak ellen. A tiltakozás az interneten is erősen jelent volt (pl. a Democracy Now videóinak formájában), a mainstream médiában is olvasható volt (pl. a The Nation hasábjain), valamint számtalan tiltakozó blogbejegyzés, email, online aláírásgyűjtés, tiltakozó telefonhívások és faxok, valamint tömegtüntetések formájában. Az üzenet azonban nem ért célba, hanem csak keringett körbe a neten, a médiában. Bush csak annyit mondott a tiltakozásokra, hogy mindenki kifejezheti a véleményét. Választ azonban nem adott a tiltakozásokra. A hihetetlen mennyiségű vélemény és információ ellenére nem volt vita. A háború ellenes vélemények pusztán cirkuláltak.

Mit ért a szerző kommunikatív kapitalizmus alatt?

A kommunikatív kapitalizmus koncepciója szerint a demokratikus törekvések kifejezésének terepe a piac. Ez egy különös összeolvadása a demokráciának és a kapitalizmusnak. Arról van szó, hogy a demokrácia legfontosabb értékei (hozzáférés, beleszólás, vita, részvétel) a globális telekommunikációs hálózatok terjeszkedése, intenzívebb működése és az összekapcsoltság erősödésének keretei között nyernek alakot.  Ahelyett, hogy ez egyenlőbb vagyoni eloszlást és egyenlőbb befolyást teremtene, ahelyett, hogy a szabadság gyakorlását erősítené, ahelyett, hogy többfajta életmódot tenne lehetővé, valójában a monitorok és a látvány áradata aláássa a legtöbb ember számára a politikai lehetőségeiket, politikai szándékaik hatásos kifejezését.

Az egyedi tiltakozó akciók, vélemények közlése, cirkulálása önmagukban nem jelentek politikát. Ezeket politikaivá kell tenni, vagyis: más küzdelmekkel, eszmékkel közösen kell azokat kifejezni, egy közös ellenféllel vagy ellenséggel való szembenállás kontextusában és folyamatában. (A Laclau - Mouffe szerzőpáros műveire hivatkozva írja ezt Dean.) A kommunikatív kapitalizmus azonban megakadályozza a politikaivá tételt, a dolgok politizálását.  Miért?

A bőség illúziója: valódi kommunikáció helyett a közlemények keringése

Az internet hatalmas hitet teremtett az információk gyorsaságában, mennyiségében és az összekapcsoltságban, valamint abban, hogy növekedni fog a jólét és demokratikusabb lesz a világ, hiszen egyre többen tudnak hozzáférni az információkhoz, tudják kifejezni véleményüket, tudnak kapcsolatba lépni egymással.

A kommunikáció maga is áruvá vált. Az üzenetek egy hatalmas nagy (szintén áruvá vált) adatfolyamba csatornázodnak be, de nem jutnak el sehova, csak keringenek körbe és körbe. Az üzenetek csereértéke kiszorította az üzenetek használati értékét. Mindegy, hogy mi az üzenet konkrét tartalma, mindegy, hogy ki küldte, mindegy, hogy kinek szánták, mindegy, hogy válaszol-e rá. Az egyetlen, ami fontos, hogy a nagy keringés részévé vált. És minél több vélemény, komment van, annál kisebb lesz a hatása. A nagyobb hatást csak sokkoló, látványos vagy újszerű tartalommal lehet elérni. Összességében: a kommunikáció saját tagadását állítja elő. Vagy ahogy Giorgio Agamben fogalmaz: a kommunikáció megakadályozza a kommunikációt.

Mindez összefügg a posztpolitika megjelenésével.  Slovoj Zizek szerint a posztpolitika azt hangsúlyozza, hogy hagyjuk el a régi ideológiai ellentéteket, és új témákkal foglalkozzunk és szakértőkkel oldjuk meg a dolgokat – az emberek konkrét igényei és követelései alapján. Vagyis: a posztpolitika azt feltelezi, hogy az emberek eleve konszenzusban vannak egymással és vidáman kooperálnak, mindenki türelmesen meghallgatja a másikat és elismeri a más véleményhez való jogát. A valós szembenállás, a lázadás eleve ki van zárva. Ami korábban vita, küzdelem tárgya volt, azt most személyes ügyeknek vagy technikai problémáknak tartják. A probléma ezzel az, hogy ez a fajta tolerancia azzal jár, hogy a dolgokat valójában nem képviselik, a dolgok nem szólnak semmi rajtuk túlmutató tartalomról. A dolgokat csak különösségükben kezelik, speciális dolgokként, amelyekre mind-mind van egy-egy különálló speciális terápia, jogi megoldás, látványos mondás vagy éppen fegyelmezés. De a dolgokat semmiképpen nem tekintik egy nagyobb láncolat vagy politikai formáció részének. A posztpolitikai világban az értékek és hitek sokszínűségét hangsúlyozzák, és hogy milyen fontos ezeket tolerálni. Barát és ellenség helyett a hangsúly a mindenkin van.

Tegyük félre most egy kicsit Deant és Zizeket egy hazai kitérő érdekében! A posztpolitika Magyarországon is jelen van. A legnyilvánvalóbban a Momentum esetében, amely azt mondja, hogy adjunk a helyi problémákra helyi konkrét technikai megoldást, de az egész egy nagy semmitmondásba van beágyazva, nincs mögötte valós politikai tartalom, így az sem világos, hogy a technikai megoldás kinek az érdekét szolgálná. A Fidesz-kormány részéről szintén megjelenik a posztpolitika: csak az „emberek” vannak, akik „98 %-ban” ugyanazt mondják - legalábbis a Fidesz szerint lényeges kérdésekben. Más ügyekben pedig azt mondják, amit G. W. Bush is mondott az iraki háborút ellenzőknek: tüntessetek csak, van jogotok a véleményetekhez. Az ellenzék esetében a posztpolitika kb. így jelenik meg: konszenzus van abban, hogy Orbánék lopnak, csalnak, hazudnak és hogy demokratikusabb rendszer kellene. Ezen a konszenzuson túl már nincsen valódi vita azokról a dolgokról, amiket politizálni kellene (dolgozók helyzete, egészségügy, oktatás stb.) A Magyar Kétfarkú Kutyapárt a humorba és az antipolitikába csomagolja a posztpolitikát, ami náluk azt jelenti, hogy a helyi akciókkal (pl. járda színesre festése) egy kis terápiát alkalmazunk, de nincs semmi ezen túlmutató, valóban politikai tartalma a dolognak. A Kutyapárt talán azért is szimpatikusabb sokak számára a többi pártnál, mert az ő esetükben nincs képmutatás: a Kutyapárt eleve nem akar igazán politikaivá válni. Az ő posztpolitikájuk is felszámolja a valós politikát.

A részvétel illúziója: a technológiai fetisizmus

Térjünk vissza Dean írásához! Mivel folytatja a szerző? Azzal, hogy az emberek nem pusztán hozzászoktak ahhoz, hogy véleményüket online közzétegyék, hanem azt hiszik, hogy gondolataik célba érnek, számítanak, jelentenek valamit. Így azt gondolják, hogy azzal, hogy véleményük bekerült a nagy keringésbe, azzal már kommunikáltak. Azt hiszik, hogy aktívak, sőt azt hiszik, hogy változtattak valamit a dolgokon azzal, hogy klikkeltek egyet, kommenteltek egyet. Zizek ezt a hamis akitivitást „interpasszivitásnak” nevezi. Valójában, amikor interpasszívak vagyunk, akkor helyettünk egy fétis objektum az, amelyik aktív. Így a nagy keringés depolitizál, passzivizál, nem azért mert az emberek nem akarnak aktívak lenni, hanem pont azért mert igenis aktívak akarnak lenni. Közben azzal, hogy bedobjuk a magunkét a nagy adatkeringésbe, pont azokat (a globális telekom, netes és más cégeket) tesszük még erősebbé, akik ellen küzdünk. A neten folyó küzdelmek megismétlik a való életben folyó küzdelmeket, de amennyire megismétlik, úgy ki is szorítják a való életből e küzdelmeket. Ez a kiszorítás, megszűnés pedig még nagyobb biztonságba helyezi a hivatalos politikát, hiszen kisebb lesz a valós életben ellene folytatott küzdelem.

Az Apple, a Napster, az open-source szoftverek és számos más technológiák képviselői mind-mind a közéleti részvétel forradalmasítását, a demokrácia kiszélesedését és más radikális üzeneteket hirdettek és hirdetnek, valójában azonban a beleszólás soha nem látott mértékben visszaszorult, a demokrácia kiüresedett. Ez nyilván nem pusztán az elmített cégeknek, hanem magának a rendszernek a számlájára is írható. Tény, hogy a nagy technológiai optimizmus és fetisizálás indokolatlan volt.

Milyen mechanizmusokkal működik a technológia fetisizálása? Alapvetően a következő hárommal:

sűrítés, elmozdítás és kiszorítás

A sűrítés

A politika összetettségét (szervezettség, küzdelem, kitartás, eltölkéltség, megosztottság, képviselet stb.) egyetlen dologgá, egyetlen megoldandó problémává, egyetlen megoldandó technológiai problémává sűrítik. Például van ez a szlogen, hogy a demokrácia egyetlen problémája, hogy az emberek nem eléggé tájékozottak. Ez a megközelítés ahhoz vezetett, hogy a nagy élelmiszergyártó cégek az USA-ban a termékek csomagolásán bővebb összetétel információt adtak meg, sőt szorgalmazták az ilyen törvények szigorítását. Ez a törekvésük azonban azt szolgálta, hogy szembeszálljanak maguknak az összetétel szabályozásoknak a szigorításával (pl. adalékanyagok használata, ami sokkal húsbavágóbb kérdés). De ugyanígy: az emissziós adatokkal vagy az orvosi műhibákkal kapcsolatos információnyújtásban készséges cégek ellenezték maguknak a környezetvédelmi, betegjogi szabályozásoknak a szigorítását.

Az elmozdítás

Egy honlap felállítását, egy honlap meghekkelését vagy éppen blokkolását valós politikai cselekvésnek állítják be. Ezzel a megközelítéssel a politikai energiát elmozdítják a szervezés és küzdelem kemény munkája felől más irányba. Érdekes, amit Clay Shirkey ír Howard Dean demokrata elnökjelölt előválasztási kampányáról: „Az online közösségekben való részvétel gyakran olyan kielégülést nyújt, amely csökkenti az akaratot az interakcióra a valós élettel. Ha hasonló gondolkodású emberekkel vagy együtt, akkor úgy érzed, hogy elvégeztél azzal valamit, hogy a többiekkel együtt kidolgoztad az eljövendő tökéletes világ legapróbb részleteit, míg persze a tökéletlen és valóban létező világ – szokása szerint – észre sem veszi, hogy mit csinálsz. Ennek sok oka van, de az egyik ebből az, hogy az online élet menekülést jelent a valós világ szeszélyei elől. Azzal, hogy az online élet ellaposítja a kommunikációt és minden a felhasználó kényelmét szolgálja, még magasabbra nő az a küszöb, ami a világ megváltoztatásáról való beszéd és a világ valódi megváltoztatása között van.”

A kiszorítás

Vannak, akik szerint a „forradalom a világ wikifizációját jelenti”, hiszen a világ több verzióját alkothatod meg, amelyeket mindenki írhat, olvashat, szerkeszthet. Ez a kijelentés egy olyan lételmélettel (ontológiával) operál, amely szerint a világ politikai természetét konkrét technológiák működése határozza meg. A politikai ontologizálása éppen azt szimbolikus űrt rombolja le, ami a dolgok politizálásához szükséges, azt az űrt, ami a dolog és annak reprezentációja között van. Ezzel kiszorítják, lehetetlenné teszik a dolgok politizálását. Márpedig a dolgok politikaivá tétele csak akkor lehetséges, ha a dolgok reprezentációjával a dolgokon túlmutató tartalmat tudunk megfogalmazni. Ha egy webrádiót vagy egy nyílt forráskódot önmagában politikainak tekintünk, akkor nem egyszerűen megtagadjuk a többi politikai küzdelmet, hanem egyszerűen nem veszünk tudomást azokról az antagonizmusokról, amelyek a webrádió vagy egy nyílt forráskód megszületéséhez vezettek. Nem veszünk tudomást beágyazottságukról a globális tőke rendszerébe, a rasszista erőszak és megosztottság viszonyaitól való függésükről.

Csak akkor tudjuk elkerülni a technológia fetisizálását, ha olyan viszonyokat teremtünk, ahol a technológia többet jelent, mint pusztán technológiát, ahol a technológia olyan küzdelem szolgálatában áll, ami túlmutat önmagán a technológián.

A teljesség illúziója: a globális zéró intézmény

Claude Levi-Strauss alkotta meg a zéró intézmény koncepcióját, amelyet Zizek magyarázott el egyik 2001-es művében: A zéró intézménynek nincs jelentése, csak önmaga létezését fejezi ki. Olyan intézmény, amelynek nincs pozitív funkciója, csak az intézményességet mint olyat jelöli. Levi-Strauss e koncepciója eredetileg annak magyarázatát segítette elő, hogy megértsük miért képesek teljesen más közösség-felfogással bíró emberek mégis ugyanazon közösség részeinek értelmezni önmagukat. A nemzet például ilyen zéró intézmény, amely a társadalom egységét jelöli a radikális szembenállások, kibékíthetetlen megosztottságok, az osztályok közötti harc ellenére is. A nemzet azonban idővel egyre kevésbé tudott ezen intézményességnek megfelelni, így a kommunikatív kapitalizmusban az internet emelkedett ki mint zéró intézmény.

Az internet a globális egység és teljesség illúzióját teremtette meg. Azonban már a 90-es években elinduló viták is megkérdőjelezték ezt. Voltak, akik azt ünnepelték, hogy a felhasználók a net segítségével beleszólhatnak a közügyekbe, kommunikálhatnak válaszott képviselőikkel, míg mások szemében a felhasználók koszos kis szobáikban mást sem csinálnak csak pornót töltenek le vagy sötét szerencsejátékokban vesznek részt. Voltak, akik az ártatlan gyermekeket féltették, megint mások pedig háborús online játékokat játszó tizenévesek hordáit vizionálták. A jó felhasználó az Amazonon szorgalmasan vásárló képében jelent meg, a gonosz pedig drogokkal vagy plutóniummal kereskedett, gyerekpornót nézett. Mindez azt mutatja, hogy az internet valójában sosem nyújtott egységet, hanem mindig is partikluáris volt, és elindultak a küzdelmek, hogy a partikularitásba mi fér bele és mi az, ami már nem fér bele.

Ami pedig a teljességet illeti - még ha el is tekintünk a nyelvi különbségektől – vajon az ateista website-okat olvasók kapcsolatba kerülnek a Korán tanításaival a neten? Miért néznének ilyen oldalakat, miért érdekelné őket ilyesmi? Számosan leírták már jogosan, hogy a hírek és egyéb információk személyre szabása – a személyes érdeklődés amúgy is meglévő korlátairól most nem is beszélve – a felhasználók szegmentálódásához és elszigetelődéséhez vezet, véleménybuborékok alakulnak ki, s ezekben a buborékokban csak olyanok vannak, akik amúgy is egyetértenek egymással. Így a globális az, amit az egyes közösségek annak hisznek. Minden ami a buborékon belüli tapasztalaton vagy felfogáson kívül esik, az vagy nem létezik vagy egy tökéletesen idegen veszély, amelyet fel kell számolni. Vita helyett megsemmisítés kell. Már megvan az egyetértés, így a vita, tehát a politika nem kell már. A pusztán körbe keringő tartalmak nem tudják megváltoztatni a világot, de hisz nem is kell, mert a világ már teljes, egységes. Legalábbis ez az illúzió. Pusztán egy külső idegen és ismeretlen, megsemmisítendő veszély az, ami megmarad.

Összegző gondolatok

Dean hangsúlyozza, hogy az internet természetesen van amikor képes elősegíteni a politikai ellenállást. Példaként hozza fel erra a szerbiai B92 rádiót a 90-es évekből, amelynek sikerült elkerülnie a kormányzati cenzúrát, és beszámolt a Milosevics-ellenes tömegtüntetésekről. Fontos megjegyezni, hogy az online média hatékonysága a politikai kontextuson is múlik. Egy nagyon szabad és burjánzó médiában az üzenetek könnyebben elvesznek, könnyebben válnak a puszta keringés részévé. Ami egy zárt társadalomban, egy médiaszabadáság nélküli helyzetben elősegíti a demokráciát, az egy másik helyzetben egy új hegemóniává válhat. A kommunikatív kapitalizmusban cirkuláló tartalmak kizárhatják a terepről az antagonizmusokat és vitákat, amelyek szükségesek a politikához. Viszonylag zárt társadalmakban az antagonizmusok eleve nyilvánvalóbbak.

Az internet pozitív szerepet játszhat egy politikai kampány felépítésében, egy mozgalom kiépítésében, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a politikai változáshoz sokkal, de sokkal több kell, mint az online kommunikáció. És azt sem szabad feledni, hogy az ún. közösségi média önmagában is akadálya lehet a valós terepen végzett akcióknak. A valós terepen végzett szervezés, mobilizálás nélkül, személyes visszacsatolások nélkül a politika csak a politika médiája és médiapolitika marad.

A nagyvállalatok által egyre szigorúbban kontrollált média világában az internet fontos eszköze a politikai aktivistáknak, még akkor is, ha az aktivisták jellemzően csak egymással vannak kapcsolatban a neten. Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy nagyobb szabású szervezések sikerrel járjanak, és ahhoz sem, hogy valóban tartós politikai szolidaritások formálódjanak. A szerző úgy gondolja, hogy a globális hálózatos, online kommunikáció végül is nehezebbé tette a politikai változtatást, ugyanakkor még szükségesebbé tette azt. Ahhoz, hogy politikai változást érjünk el, szakítanunk kell azokkal az illúziókkal, melyek oly erősen odatapasztanak minket a kommunikatív kapitalizmushoz.

 ---
Csatlakoznál az önképzőkörünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Háttér irodalom Jodi Dean írásához:

Agamben, G. (2000), Means Without End: Notes on Politics, translated by V. Binetti and C. Casarino, Minneapolis: University of Minnesota Press.

Barabasi, A.-L. (2003), Linked: How Everything is Connected to Everything Else and What It Means, New York: Plume. (Ez a mű magyarul is megjelent Behálózva címmel.)

Laclau, E. and Mouffe, C. (1986), Hegemony and Socialist Strategy, London: Verso.

Zizek, S. (1989), The Sublime Object of Ideology, London: Verso.

—— (1997), The Plague of Fantasies, London: Verso.

—— (1999), The Ticklish Subject, London: Verso.

—— (2001), Enjoy Your Symptom (second edition), New York: Routledge.

—— (2002), “Afterward: Lenin’s Choice,” in Revolution at the Gates: Selected Writings of Lenin from 1917, London: Verso.

 Jodi Dean további művei közül kettő:

The Communist Horizon, Verso, 2012.

Crowds and Party, Verso, 2016.

Ha írsz nekünk, segítünk hozzájutni e művekhez!

Marx, a humorista!

Forrás: https://existentialcomics.com
---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Könyvbeszámoló

Mészáros István: A tőkén túl.  Közelítések az átmenet elméletéhez (első és harmadik rész)

A monumentális könyv tavaly elhunyt szerzője Lukács György tanítványa volt Budapesten. Mestere munkásságával bővebben is foglalkozik a könyv első kötetében, elsősorban ami Lukács Történelem és osztálytudat című művét illeti. 1956-ban, a forradalom és szabadságharc leverését követően Mészáros Olaszországba emigrált, majd az 1960-as évek közepén Angliába költözött. Egyetemi professzorként Anglia mellett Kanadában és több latin-amerikai országban is oktatott filozófiát.

A tőkén túl eredetileg egy kötetben, angol nyelven látott napvilágot 1995-ben, magyar fordításban Csala Károly jóvoltából olvashatjuk, négy kötetre felosztva, amelyek 2008 és 2010 között jelentek meg.

Művében Mészáros feltárja a tőke határait, azokat a belső ellentmondásokat, melyek a tőkés viszonyokat hosszú távon fenntarthatatlanná teszik, lassan, de biztosan szétfeszítik. Hogy ez a folyamat milyen lassan éri el a végkifejletét, az már nem derül ki a könyvből, de a szerző szerint előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a tőkés rendszer összeomlása, hiszen ezek a kezdetektől meglévő bomlasztó antagonizmusok a rendszer lényegének már eleve részelemei. Csak hogy egy példát említsek, ilyen ellentmondás a „termelő rombolás” is, mellyel a szerző a Föld nyersanyagkészletének őrült mértékű kitermelésére utal. Mészáros több olyan világméretű problémát is sorra vesz, melyek a tőkés viszonyok kiteljesedésével egyre inkább felerősödnek, szembeötlőbbek lesznek, ilyen például a krónikus munkanélküliség vagy az olyan globális természeti katasztrófák, melyek az emberi tevékenység következtében keletkeztek. Tulajdonképpen a „minél rosszabb, annál jobb” gondolata vonul végig a művön, vagyis hogy minél több probléma jelentkezik a társadalomban, a gazdaságban, annál szembeötlőbb a tőkés viszonyok tarthatatlansága – amely tényt a tőke védelmezői persze folyton-folyvás leplezni próbálnak hazugságaikkal – s annál inkább a szocializmus tűnik majd a járható útnak az emberiség számára.

A könyv írójának egy másik fontos célkitűzése, hogy lerántsa a leplet a tőke védelmezőinek azon hazugságáról, miszerint „nincs alternatíva”, egyedül a tőkés rendszer az emberiség egyetlen járható útja. Az „általános, maradandó tőke” elvét megfogalmazó Hegeltől kezdve a The Economist című angol újságnak az állami ünnepnapokat (így a május 1-jét is) gazdaságilag károsnak ítélő, azok eltörlését szorgalmazó publicistáin, vagy a társadalomtól a megélhetésüket követelő, de a megélhetésüket megvásárolni képtelen jobbágyok felett ítélkező Malthuson keresztül Margaret Thatcherig sok mindenki megkapja a magáét, amiért ezt az álláspontot védelmezi, miközben a valóság azt bizonyítja, hogy a rendszer folyamatosan önmaga válságát generálja, és folyamatosan javításokra szorul. Egyébként maga a „nincs alternatíva”- szlogen Thatchertől származik, aki ezért megkapta a TINA becenevet (ami a There is no alternative-ból – „Nincs alternatíva” - képzett mozaikszó). Mészáros érvelése néhol filozófiai, néhol gazdaság- és társadalomtudományi alapokon nyugszik, vagy esetenként ezek együttesén, megállapításai tehát több perspektívából is alátámasztást nyernek. 

A Vas(aló)lady és a munkanélküli (Kevin Kallaugher karikatúrája 1987-ből)

A könyv címe a tőkés viszonyokon való túllépés mellett Marxnak A tőke című művére is utal, ennek a műnek az alapvetéseihez kíván visszatérni, tehát Mészáros egy vegytisztán marxista álláspontot kíván nyújtani nekünk. Felhívja azonban a figyelmünket, hogy míg Marx idején a tőkés rendszer csak a „világ egy kis zugában” fejtette ki hatását, napjainkra „történelmi emelkedésen” ment keresztül, immáron az egész földgolyót behálózta, melynek következtében még kirívóbbak azok a problémák, amelyeket okoz. Ezért Mészáros az aktuális történelmi helyzet marxista szempontú elemzését kísérli meg, kiegészítve a Marx által A tőkében, valamint A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalaiban leírtakat.

Az első rész, mely Az ellenőrizhetetlenség árnya címet viseli, sorra veszi azokat az okokat, amelyek miatt a tőkén túl kell lépni. Az egyik ilyen ok – ahogy azt ennek a résznek a címe is jelzi – a rendszer ellenőrizhetetlensége, átláthatatlansága, amelyet a tőke védelmezői nem hajlandók elismerni, és olyan szépelgő kifejezésekkel próbálják a tőkés viszonyokat racionálisnak beállítani, mint például az egyén érdekeit a tőkés berendezkedésre szomjúhozó „Világszellem” akaratának szolgálatába állító hegeli fenomén, az „ész csele”, vagy a piaci folyamatokat szabályozó „láthatatlan kéz” (Adam Smith agyszüleménye). Az „egészséges verseny” is csupán fikció, a tőkés viszonyokat sokkal inkább a hobbesi „bellum omnium contra omnes” (azaz „mindenki harca mindenki ellen”) – állapot jellemzi. Továbbá az a megállapítás is egy önmentegető hazugság, hogy a tőkés viszonyok közepette érvényesül a fogyasztói szuverenitás vagy hogy a vásárló érdeke áll mindenek fölött. A könyv első része foglalkozik még többek között a nők egyenjogúságának kérdésével is, aminek a tőkés rendszer egyértelműen gátat vetni látszik. E helyütt Herbert George Wellsnek, az egyébként szocialista beállítottságú, de a marxistákkal vitában álló angol sci-fi írónak az ide kapcsolódó véleményét idézi föl, aki a nők számára a szolgálói szerepet tartja az ideálisnak a társadalomban, ami által a „társadalom habarcsaként” funkcionálnak – valahogy így tekint a tőkés rendszer is a nőkre. A „társadalmi habarcs” elgondolás Mészárosnak Kőmíves Kelemenné balladáját juttatja eszébe, ahol a tizenkét kőműves férfi maga hozza meg azt a törvényt, ami alapján a Kőmíves Kelemenné kötőanyagként végzi magos Déva várának kövei között. Mészáros felhívja a figyelmet arra, hogy a mesében mi lett Kőmíves Kelemenék kisgyermekének a sorsa, aki akár a tőkés viszonyok közepette élő társadalmat is jelképezhetné: minthogy az anya kísértete nem válaszolhat kisfia hívó szavára, megszakad a szíve s egyúttal a föld is a kisgyermek alatt, elnyelve őt.

 A harmadik rész végigveszi, hogyan vallott csúfos kudarcot a 20. századi tőkés fejlődés három nagy formája: a monopolista magántőke-felhalmozás és terjesztés, a harmadik világ „modernizálása”, valamint a szovjet típusú tervgazdálkodás. Mészáros a tőkés rendszer alatt ugyanis nem csak a kapitalizmust érti, hanem a szovjet típusú szocializmust is, amelyet a kapitalizmushoz hasonlóan tökéletlen társadalmi-gazdasági berendezkedés, mely gyakorlatilag átmentette a tőkés viszonyokat. A társadalmi rendben ugyanúgy hierarchikus munkamegosztási struktúra alakult ki, a sztahanovizmus valójában ugyanaz a könyörtelen többletmunka-kiaknázás volt, mint ami a kizsákmányoló kapitalista társadalmakban folyik, a beszolgáltatási rendszer elidegenítette a munkást munkájától és a termelés nem a társadalom akaratának és szükségleteinek megfelelően folyt. A sztálini rendszernek vajmi kevés köze volt tehát a szocializmushoz, ráadásul a nagy októberi szocialista forradalmat, valamint az utána kialakuló berendezkedést politikai szükségszerűségként fogta fel, míg – Mészáros szerint – a szocialista forradalmat a gazdasági és társadalmi szükségszerűség robbantja ki, nem pedig a politikai. A Szovjetunió példája is jól mutatja, hogy a szocialista forradalomnak a világon mindenütt egyidejűleg kell végbemennie – ahogyan erre Marx is figyelmeztet –, egy ellenségekkel körülvett, magára maradt országban a szocializmusnak egy erősen eltorzult, a szocializmus lényegi elemeit nélkülöző fajtája jöhet csak létre. Meg kell jegyeznem, hogy már az a tény is a szocialista eszme megcsalatását jelzi, hogy a sztálini Szovjetunió rendszerében még csak halvány jele sem mutatkozik annak, hogy az állam elhalására irányuló törekvés lenne, ami pedig az igazi szocializmus egyik lényegi eleme. Ehelyett a sztálini rendszer konzerválni kívánta az általa létrehozott állampárti rendszert, „megvalósult szocializmusként” beállítva azt.

A nagy októberi szocialista forradalom és az azt követő oroszországi események kapcsán részletesen elemzi a szerző Lukácsnak a Történelem és osztálytudat című művét, amely alaposan körüljárja azt a kérdést, hogy mik lehetnek egy  szocialista forradalomnak a buktatói – Lukács, mint a magyarországi Tanácsköztársaság aktív résztvevője ezt a saját bőrén tapasztalhatta. Lukács György is arra int, hogy egy elszigetelt, bekerített forradalom az objektív lehetőségek elégtelensége miatt kudarcra van ítélve és az ilyen forradalmat követő gazdasági-társadalmi berendezkedés tendenciái nagy mértékben eltérnek a szocializmus eredeti eszméitől.

Mészáros a sztálini irányvonal mellett a szociáldemokráciát is elítéli, minthogy az megalkuvó magatartásával hozzájárul a kapitalista világrend, illetve a „nincs alternatíva”-élethazugság fenntartásához. A zöld mozgalmakról is szót ejt a szerző. Bár jogosnak tartja az ipari és a mezőgazdasági környezetszennyezés miatti félelmeiket, úgy véli, hogy ez a probléma csak csepp a tengerben, ezért ezek a mozgalmak önmagukban nem igazán hasznosak.  Azt is kiemeli, hogy a környezet tönkretételének problematikája nem új jelenség, már a tőkés rendszer kezdetével megjelent. 

Stephanie Mcmillan egyik rajza Capitalism Must Die! című képeskönyvéhez

A mű hiányossága, hogy nem kínál egyértelmű stratégiát a tőkés viszonyok elleni küzdelemhez. Meghatároz bizonyos alapelveket, de csak nagyon homályosan fejti ki azokat, illetve egy részüket önmagának is ellentmondva elveti. A szocializmus híveinek a defenzív (csak a korábban a munkásság számára sikeresen  kiharcolt kiváltságok és intézmények, így például a szakszervezetek működésének védelmét célzó) hozzáállás helyett offenzív magatartást ajánl, de azt nem tudjuk meg, hogy a rendszer elleni támadás pontosan milyen módon valósulhatna meg. Másrészt hangsúlyozza, hogy a Szovjetunió példája is jól mutatja: a szocializmus az eredeti, tiszta formájában nem valósulhat meg egyetlen országban, hanem csak globálisan, mikor azonban a kommunista Internacionálék működése, valamint a nemzetközi összefogás kerül szóba, úgy tűnik, hogy kétségbe vonja azok hatékonyságát, noha a szerző egyéb okfejtései alapján mégiscsak ez lehet a követendő stratégia, persze nem feltétlenül abban a formában, ahogy a korábbi Internacionálék megvalósultak.

---

Csatlakoznál az önképzőkörünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Beszámoló Karl Marx Széljegyzetek a német munkáspárt kongresszusához - A gothai program kritikája című művéről

A XIX. század második felének két német munkásszervezete, a Wilhelm Liebknecht és August Bebel vezette Szociáldemokrata Munkáspárt, és a Lassalle vezette Általános Német Munkásegylet a 1875-ben a türingiai Gothában tartotta egyesülési kongresszusát. A Liebknechthez és Bebelhez képest reformista politikát követő Lassalle már nem lehetett jelen az egyesítő kongresszuson, ugyanis még 1864-ben párbajban elhunyt.
Marx és Engels üdvözölték a két munkáspárt egyesülését, ugyanakkor bírálatot is megfogalmaztak a lassalleiánusoknak tett elméleti engedmények miatt.
A kongresszus tagjai számára Marx levele kényelmetlennek bizonyult, ezért csak 1891-ben jelenhetett meg az írás először, mindenki számára hozzáférhető módon az egyesült párt elméleti lapjában, a Neue Zeit-ben.
Marx és Engels nézete szerint az egyesülésbe addig nem lett volna szabad beleegyezni, amíg az egyesülés világos elméleti alapjait ki nem dolgozzák.

Marx pontról pontra haladva kritizálta a néhány oldal terjedelmű „Gothai programot.”

1. A munka minden gazdagságnak és minden kultúrának forrása, és minthogy hasznothajtó munka csak a társadalomban és a társadalom révén lehetséges – a munka hozadéka levonás nélkül, egyenlő jog szerint megilleti a társadalom minden tagját.

A munka nem a kizárólagos forrása minden gazdaságnak – veti szemükre Marx –, hiszen a természet éppen annyira a forrása a használati értékeknek mint a munka, amely maga is csak megnyilvánulása egy természeti erőnek, az emberi munkaerőnek. Az az ember, akinek munkaerején kívül egyéb tulajdona nincs, azok rabszolgája kell, hogy legyen, akik a munka tárgyi feltételeit megteremtik. Az ő engedelmükkel dolgozhat, csak az ő engedelmükkel élhet.
A fenti programpont második fele szerint hasznot hajtó munka társadalom nélkül nem létezhet, de az első mondatrész szerint a társadalom nem létezik munka nélkül. A két mondatrész között ellentét feszül – mondja Marx. Véleménye szerint a fenti mondatnak a következőképpen kellett volna szólnia helyesen: a gazdagságnak és a kultúrának forrásává a munka csak a társadalomban és annak révén válik.
Továbbá amilyen mértékben fejlődik a munka társadalmilag és ezáltal gazdagságnak és kultúrának forrásává lesz, abban a mértékben fejlődik a szegénység és lesüllyedés a dolgozó oldalán, a gazdagság és kultúra pedig a nem-dolgozó oldalán.

2. A mai társadalomban a munkaeszközök a tőkésosztály monopóliumát képezik. A munkásosztály ezáltal megszabott függősége az oka a nyomorúság és szolgaság minden formájának.

Marx szerint a munkaeszközöket, azaz az emberi élet feltételeinek (újra)termeléséhez szükséges egyedüli forrásokat a tőkések és a földtulajdonosok monopolisztikusan birtokolják. Lassalle azért nem nevesítette külön a földtulajdonosokat, mondja Marx, mert titkos szerződést kötött Bismarckkal, mely szerződés értelmében a Lassalle által szervezett munkásságnak 1864 szeptemberében Hamburgban kellett volna követelnie Schleswig-Holstein bekebelezését a kancellártól, aki cserébe – azon túl, hogy „kénytelen“ teljesíteni a követelést – általános választójogot hirdetett volna ki.
Marx véleménye szerint ennél a szövegrésznél az alakuló munkáspárt az Internacionálé szervezeti szabályzatát kiragadta a kontextusából és saját lassalleiánus politikai akcióik igazolására használta fel azt.

3. A munka felszabadítása megköveteli a munkaeszközöknek a társadalom köztulajdonává emelését és az összmunka kollektív szabályozását a munkahozadék igazságos elosztásával.

Marx szerint a „munkahozadék” kifejezés meglehetősen tág értelmezéseket foglalhat magában. Mi is az? A munka terméke vagy annak értéke? Mi az „igazságos” elosztás? Vajon nem nevezik-e a fennálló elosztási rendszert igazságosnak? Újabb kérdést vet fel, ha a program ezt a tételmondatát összekapcsoljuk az 1. helyen kiemelt tételmondattal, amely arról beszélt, hogy „a munka hozadéka levonás nélkül, egyenlő jog szerint megilleti a társadalom minden tagját.” A nem-dolgozókat is? Vagy csak a dolgozókat? Akkor viszont hol van az „egyenlő jog?” – teszi fel Marx a kérdést.
Marx véleménye szerint a kommunista társadalomban az egyes termelő egyenértékűen visszakapja azt a társadalomtól, amit ad neki. Az egyes termelő a társadalomtól elismervényt (munkajegyet) kap arról, hogy mennyi munkát szolgáltatott, és cserébe ezen elismervényért a fogyasztási eszközök társadalmi készletéből olyan módon részesülhet, hogy a fogyasztási eszközökben megtestesülő munkával egyenértékűen férhessék azokhoz hozzá, a termelői munkája függvényében. Senki a munkáján kívül egyebet nem adhat, és egyéni fogyasztási javakon kívül semmi más nem mehet át az egyes emberek tulajdonába. Marxnak ezt a gondolatát is alkalmazza a Cockshott és Cottrell-féle 1993-ban megjelent könyv, amelyben egy új szocialista társadalom gazdasági, politikai rendszerére tesznek javaslatot: 

Véleményem szerint Marx munkaérték-elmélete problematikus. Elgondolása szerint az érték lényege a munka, mértéke pedig a munka elvégzéséhez szükséges átlagos idő. Ennek az elvnek az alkalmazása a szellemi tevékenységek és bizonyos szolgáltatások esetében a teljesítmény szubjektív megítélése miatt elég bonyolult feladat lenne.
Az átmeneti időszakban, - vagy, ahogy Marx nevezi: a kommunista társadalom első szakaszában - jelentkező elosztási rendszer objektív hiányosságairól és szükségszerűségéről a következőket mondja: A termelők joga munkaszolgáltatásaikkal arányos. Minden ember fizikailag és szellemileg különb, mint a másik, tehát egységnyi idő alatt eltérő minőségű munkát szolgáltat az egyik, mint a másik. Tehát az életviszonyaikat szabályozó jog egyenlősége, azaz az egyenlő mércével (a munkával) való mérése, valójában az „egyenlőtlen jog egyenlőtlen munkáért” képlete. Ezen a ponton ez a jog nem ismer el osztálykülönbségeket, de elismeri természetes kiváltságként a társadalomban az egyenlőtlenül meglévő tehetségeket, és ennek eredményeképp az egyenlőtlen egyéni teljesítőképességet. Ezek az ellentmondások a kommunista társadalom első szakaszán – miután az a tőkés társadalomból hosszú vajúdás után éppen csak megszületett – elkerülhetetlenek.
Marx az átmeneti időszakban jelentkező elosztási rendszer objektív hiányosságairól és szükségszerűségéről a következőket mondja: A kommunista társadalom egy fejlettebb szakaszában, amikorra a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga a legfőbb szükséglet is, és akkorra, amikorra a termelőerők fejlődése következtében a gazdagság minden forrása buzog, csak akkor lehet átlépni a polgári jogrendszeren, és lehet azt mondani: mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint!
Hozzáteszi: a fogyasztási eszközök mindenkori elosztása csak következménye a termelési feltételek megoszlásának. Ez a megoszlás pedig magának a termelési módnak a jellemvonása. A vulgáris szocializmus átvette a polgári közgazdászoktól, hogy az elosztást úgy tekintse, mintha az a termelési módtól független lenne, tehát a szocializmust úgy ábrázolja, mintha az az elosztás körül forogna.
Marx így folytatja: „Nekünk itt nem olyan kommunista társadalommal van dolgunk, amely a saját alapján kifejlődött, hanem ellenkezőleg, olyannal, amely éppen hogy a tőkés társadalomból keletkezik; amely tehát minden vonatkozásban, gazdaságilag, erkölcsileg, szellemileg még magán viseli annak a régi társadalomnak anyajegyeit, melynek méhéből származik.” Ez kapaszkodóként szolgált Leninnek (és követőinek) abban, hogy a bolsevik kísérlet ellentmondásosságait igazolni próbálják.

Marx megjegyzi, hogy Lassalle azon nézete sem tartható, amely szerint a munkásosztállyal szemben egyetlen reakciós tömeg létezne csak. Vagy talán a „legutóbbi” – 1874-es választásokon, amikor a birodalmi gyűlésbe kilenc munkásképviselő jutott be – a kisiparosokhoz és a parasztokhoz így szóltak: „velünk szembe ti a burzsoákkal és a feudálisokkal együtt csak egyetlen reakciós tömeget alkottok?” - teszi fel a kérdést gúnyosan, majd így folytatja: „Lassalle a munkásmozgalmat nemzeti szempontokra redukálta, annak ellenére, hogy a mai ún. nemzeti állam gazdaságilag a világpiac keretén belül van. Bármely kereskedő tudja, hogy a német kereskedelem egyúttal külkereskedelem, és Bismarck nagysága a nemzetközi politikában áll.” Marx szerint a munkáspárt új programjában megtagadta a nemzetköziséget.

Johann Heinrich Wilhelm Dietz Hiábavaló vesződség című karikatúrája (Der wahre Jakob c. szatirikus munkásújság, 19. (1902) 411. sz. 3742.)

Az államfelfogással kapcsolatban felvetődik a kérdés – mondja Marx – hogy milyen változásokon megy át az államiság a kommunista társadalomban? Mely funkciók maradnak meg, amelyek hasonlók a mai állam funkcióihoz?
Az állam szerepének, helyzetének elemzését kérdéssel vezeti be: „Szabad állam — hát ez mi?" A kérdésre a következőképpen válaszol: „A munkásoknak, akik megszabadultak korlátolt alázatos mentalitásuktól, semmiképpen sem az a céljuk, hogy az államot szabaddá tegyék.” Marx a burzsoá állam szabadságát abban látja, hogy az olyan eszközként jelenik meg, amelyet „a társadalom fölé rendeltek". Ellenben a jövőbeli szocialista államról, amelyben a munkások megszabadulnak „a korlátolt alattvalói" mentalitástól, azt mondja, hogy ez „a társadalomnak mindenben alárendelt szerve" lesz, az új társadalom építésének szolgálatában fog állni. Az akkor (és ma) meglévő államok gazdasági és társadalmi alapjáról, és ennek az alapnak a munkásosztály részéről való értelmezéséről ezt mondja: „A német munkáspárt, ahelyett, hogy a fennálló társadalmat a fennálló állam alapzataként tárgyalná, az államot, ellenkezőleg, valami önálló tényként tárgyalja, amelynek saját »szellemi, erkölcsi és szabadság-alapzatai« vannak." Marx véleménye szerint minden állam alapját a „fennálló" társadalom alkotja. Amikor a társadalom létét az állam alapjának tekintik, ez azt jelenti, hogy a társadalom fennálló osztályviszonyai az állam valós társadalmi alapját képezik. Más szóval egy adott társadalom jellemző társadalmi-gazdasági viszonyai döntő jellemzői az adott államnak.

Az állam és a társadalom egymáshoz való viszonya a munkásosztály számára igen fontos következményekkel bír. Amennyiben a munkásosztály új szocialista társadalmat akar, akkor új államot is akarnia kell. Az új társadalom nem építhető fel egy olyan helyzetben, amely egy eltérő társadalomnak felel meg. A munkásosztály illúziója a burzsoá államtól követelni a munkásosztály burzsoá kizsákmányolásából finanszírozott kisegítését.
A burzsoá állam gazdasági és társadalmi alapjának megítélésekor a termelési viszonyok burzsoá jellege a meghatározó. A termelés kapitalista módjának keletkezésével és fejlődésével keletkezik és fejlődik a burzsoá államiság. Ha megszűnik a társadalmi-gazdasági viszonyok tőkés jellege, akkor megszűnik a burzsoá állam is. Ahogy Marx mondja: „Ilyen értelemben beszélhetünk a mai államiságról, szemben a jövendővel, amikor ennek az államiságnak mai gyökere, a polgári társadalom már elhalt."

Az állam elhalásának elméleti és gyakorlati jelentőségét - a hatalom megragadása előtt - Lenin is kiemelten fontosnak tartotta, és szívesen írt arról, hogy Marx szerint a proletariátusnak csak elhaló államra van szüksége, azaz olyan államra, mely úgy van berendezve, hogy az elhalásra van ítélve, hogy annak okvetlenül el is kell halnia. Kifejtve Marxnak az állam elhalásáról szóló tanítását, Lenin ezt írja Az állam és forradalom c. művében: „Az állam elhal, amennyiben nincsenek többé tőkések, nincsenek többé osztályok, s ezért semmiféle osztályt nem lehet elnyomni. De az állam még nem halt el egészen, mert megmarad még a „polgári jog" védelme, amely szentesíti a tényleges egyenlőtlenséget. Az állam teljes elhalásához a teljes kommunizmusra van szükség."
E megállapítások után térjünk vissza Marxnak az „állam elhalása” elképzelés kapcsán annak tárgyának és módszerének megindoklásához. A kérdésre: „milyen változáson megy át az államiság a kommunista társadalomban?” Marx így válaszol: erre a kérdésre csak tudományosan lehet felelni. A tőkés és a kommunista társadalom között van egy időszak, melyben a tőkés társadalom forradalmi úton kommunista társadalommá alakul át. Ennek megfelel egy átmeneti politikai időszak, melynek az állam nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája.

Marxnak A gothai program kritikája című munkája kiemelten fontos hozzájárulás a szocialista eszmékhez az államfelfogás tekintetében, és a szocialista társadalom jogi és politikai rendszerének megalkotása, az állami kényszer funkciójának értékelése szempontjából is.

Karl Marx: A gothai program kritikája c. műve  Marx és Engels válogatott művei 3. kötetében található a 163-180. oldalakon, illetve az 1969-es kiadású Marx és Engels Művei 19. kötetének 11-30. oldalain. De ha nem akarsz sokat keresgélni, megoldjuk, hogy hozzájuss. Írj nekünk bátran a forradalmiforras@gmail.com címre vagy privátban a Forradalmi Forrás nevű facebook oldalunkra!
---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Könyvbeszámoló és vélemény: Louis Althusser: Pour Marx (Párizs, 1965)

Harmadik könyvem és sokadik cikkem a szerzőtől. Althusser-t mindig is élvezettel olvasom, sorait letisztultnak és fölösleges sallangokat kerülőnek, gondolatvezetését jól szerkesztettnek és követhetőnek tartom. Szövegeinek legnehezebb részei is pár nekifutás után megérthetőek. A francia intellektuális elitre jellemző fölösleges nyakatekertség és öncélú zsargon távol áll tőle, használt terminológiája követhető, de akinek még így is nehézséget jelentene a könyv, fordítónk az angol kiadás legvégén a részletes szójegyzékkel magyarázza az althusseri fogalmakat.

Kifogásra okot a Szovjetunió iránti (kritikától nem mentes) elkötelezettsége adhat, de a hidegháború kétpólusú világában ez általános tendenciának számított nyugati értelmiségi körökben (pl. Sartre, Hobsbawm). A nagyjából 250 oldalas könyvből 27 oldalas jegyzetet írtam. Ezt igyekszem most pár oldalba sűríteni, tudván, hogy fontos részeket kell kihagynom. 

A könyv tézise a következő: a kommunista elmélet jövője azon áll vagy bukik, hogy felismerjük-e, hogy nem lehet egy homogén marxi pályáról beszélni; azon, hogy képesek vagyunk-e megkülönböztetni a kortársaitól megörökölt filozófiai hozománnyal operáló ifjú Marxot az érett Marx tudományosságától és kortársaival vívott filozófiai forradalmától. Az ifjú és érett Marxot egy episztemológiai (tudáselméleti) törés választja el egymástól, ugyanúgy mint pl. a ptolemaioszi földközpontú világot a kopernikuszi fordulattól, azaz napközpontú világképtől, vagy a newtoni fizikát az einsteinitől. 

Marx korának alapvető problémája a felvilágosodás ígéreteinek (szabadság, egyenlőség, testvériség) aktualizálása. Hiába akarják a tömegek a felszabadítást, hiába kokettálnak órák hosszat az ifjú értelmiségiek a kaszinókban és kávézókban az eljövendő utópiáról, a gyökeres változás nincs a láthatáron. A kor német értelmisége először féltékenyen követte a francia forradalom eseményeit, majd elkeseredve a negyvennyolcas forradalmi hullám bukását. Szerzőnk szerint a német politikai alulteljesítést ideológiai túlburjánzás kísérte, megkockáztatom: kompenzálta. Az ifjú Marx munkássága ezen miliő elméleti fonalát veszi föl, és későbbi tudáselméleti fordulata ezen ideológiák világával való szakítást jelentette. Hogy ezt megértsük, először is tudnunk kell definiálni az ideológiát, mint olyat. 

*

Althusser szerint az ideológia egy olyan sajátos logikával rendelkező, képeket, mítoszokat, elképzeléseket és koncepciókat reprezentáló rendszer, mely történelmi léttel bír egy adott társadalomban. Az emberi társadalmak történelmük során ugyanolyan természetességgel szívják föl és eresztik ki magukból az ideológiákat, mint amilyen természetességgel beszívjuk és kifújjuk a levegőt hétköznapjainkban. Nem is tudatosul bennünk, hogy lélegzünk, nem is tudatosul bennünk, hogy az ideológiák parkettjén ropjuk a társadalom táncát. Az ideológiák a társadalmak történelmének egyszerre alkotóelemei és általános légkörük. Az ideológia, mint olyan, tehát nem egyfajta történelmi tévelygés – épp ellenkezőleg: a társadalmak működéséhez nélkülözhetetlen, alapvető és meghatározó struktúra. Következésképpen csak és kizárólag egy ideológiai szemléletmód képzelheti el a világot ideológiák nélkül. 

Ismerjük mindannyian ezeket a bugyuta, morális felsőbbrendűségérzet által fűtött, egy sémára gyártott, és valójában teljesen ideológiai beköpéseket, nyilatkozatokat:

 „Nem vagyok se baloldali, se jobboldali, én az »izmusok« felett állok!”
 „Olyan pártra van szüksége az országnak, amelyik nem foglalkozik az ideológiákkal, csak szakértőket delegál!”
 „A mi politikai közösségünk nem propaganda munkát végez, pusztán tényeket közöl!”

Végül: mi különbözteti meg az ideológiát a tudománytól? A választ társadalmi funkciójukban leljük. Az ideológia a társadalmat átszőve, azzal kölcsönös függőségi viszonyban állva látja el a társadalmi lét tapasztalati funkcióit, míg a tudomány inkább mint lehetőség kínálkozik arra, hogy az általa felhalmozott és rendszerbe szedett tudást társadalmi funkcióvá tegye, hogy a tudásnak magának adjon a társadalmon belül elméleti funkciót. A határvonalak viszont nem ilyen élesek, hiszen, mint látni fogjuk, a tudományban és az ideológiában folyamatos harc dúl, mi több, mindkettő ellát elméleti és tapasztalati funkciót is, azzal a különbséggel, hogy a tudományban az elméleti funkció a fontosabb, míg az ideológiában a tapasztalati.

Most pedig magyarul, egy példával… Elmész diszkóba. Olyan hangosan szól a diumdisu, hogy a táncosok nem hallják egymást. Becsiccsentesz ezerötszáz forintos (akciós) koktélokból („Józanul, ezt?!”), kiszemelsz valakit, vagy vársz, hogy kiszemeljenek. Táncoltok, leléptek, egyéjszakáztok. Számcsere másnap kérdéses – a másnap garantált. Ezt a cselekvéssorozatot az ideológiák tapasztalati funkciója teszi számodra kívánatossá és jóként megéltté egy sor asszociatív hálón, társított képen és a többin keresztül.

Ha megkérdeznénk téged, hogy mit is csinálsz, amikor diszkóba indulsz, és miért is csinálod, akkor igen nagy valószínűséggel az említett asszociatív (stb.) háló elemei fejtenék ki hatásukat választott szavaid mögött: ez a menő, fiatalos, ez normális, jó a buli, jó a zene, mert ott vannak a csajok/haverok, mert így tudom megvakarni azt a bizonyos viszketést stb. Tudományos megközelítésben valamiféle reflexiót várnánk el: miért ez a menő, hogyan válik ez kívánatossá, milyen társadalmi variációk léteznek rá stb. – elvárnánk azt a bizonyos elméleti funkciót. A „diszkóba járni jó” életérzés különböző társadalmi struktúrák (piac, állam, iskola, család, stb.) szövevényes hatásaként alakul ki bennünk, s észre sem vesszük, hogy ezek hogyan ösztökélnek minket, hogyan csatornázzák impulzusainkat az általuk lefektetett konformitás és látszati lázadás útvesztőibe:

 – Miért mész diszkóba?
– Mert apám megtiltotta.

Az ideológiai reprezentációk többségében az emberekre terhelt struktúrákból származnak, nem pedig az emberi tudatosságból. Ezek érzékelt–elfogadott–elszenvedett kulturális dolgok. Hatásukat úgy gyakorolják, hogy figyelmünket elkerülik. A társadalmak ideológiáikat nem mint tudatállapotokat élik meg, hanem mint világuk közvetlen dolgait, mint világukat magát. Az ember és világának viszonya ideológiákon keresztül szűrődik át, mi több, maga is ideológia. Az ideológiai tudattalanon keresztül válnak az emberek tudatossá a világukban betöltött helyükről, csak ezen keresztül képesek a világ és maguk közti kapcsolatot megváltoztatni.

Az ideológiákról kialakított tudás önmagában nem változtatja kámforrá azokat, hiszen a róluk kialakított tudásnak magában kell hordoznia szükségességük felismerését. Magyarán hiába tudjuk, hogy a diszkót a tőkés kultúripar teszi lehetővé, hogy a diszkó csak egy példája annak, ahogy a tőke alapvető emberi szükségleteinket és képességeinket (párkapcsolat választást, kikapcsolódást stb.) kisajátítja magának, és formálja azt maga igényei szerint, mi ugyanúgy elmegyünk diszkóba holnap is. A tudomány elméleti-funkciója önmagában nem elég a szubjektív változásomhoz.

Ember és világának viszonya csak akkor válhat „tudatossá,” ha a viszony szükségszerű tudattalanságát (f)elismeri. Magyarán csak akkor tudom kezembe venni pl. a diszkóhoz való viszonyulásomat, ha annak ideológiai okságait ismerem, és látom azt is, hogy milyen módon kerít befolyása alá az ideológia társadalmi tapasztalati-funkciója, hogy hogyan tapasztalok általa. Nem tudok kikerülni az ideológiák alól, csak egy másik (ugyanúgy tudattalan) tapasztalati viszonyulást tudok kialakítani a társadalmamhoz.

Amikor először kérdeztek minket, „miért mentek diszkóba?”, a dolog triviálisnak tűnt számunkra. A tudattalan viszonyulásunk pont azért tűnhet egyszerűnek, triviálisnak, mert valójában iszonyatosan komplex. Nem egy első-rendbeli viszonyrendszer, hanem viszonyok közti viszonyrendszer: nem csak én és diszkó, a diszkó és a pénzem, de én és a társadalom, a társadalom és ideológiája, az ideológia és társadalomra való hatása, erkölcs, mítoszok, elménkben felvillanó képek, érzések, stb. viszonyrendszere. A társadalom ideológiáin keresztül az emberek nem a világuk és maguk közvetlen viszonyát fejezik ki, hanem hogy ezt a viszonyt hogyan élik meg, tehát egyszerre kell beszélnünk egy valós viszonyról és egy képzeletbeli (imaginárius, megélt) viszonyról.

Az ideológia értelmét nem közvetlen elemei határozzák meg, hanem az a mód, ahogyan a tudattalan problematikáját – elemeinek elrendezési logikáját – egyáltalán bemutatja, ahogy saját szeme elől rejti el ezt a problematikát és ezen keresztül mutat megoldásokat. Ilyen elemekre példa a „zsidó” képe az antiszemitizmusban, vagy Orbán mint „kommunista” a hazai liberalizmusban, és ezeket rendezi sajátos logikájuk mentén az adott ideológia, úgy, hogy a rendezés módját elrejti előlünk.

Az ideológiai elemek relációit feltárva válhatunk csak képessé az ideológia-kritikára, de ez önmagában nem elégséges. Az ideológia rejtett problematikája mindig árulkodó jeleket hagy maga után, és ezekre kell figyelnünk kritikánk során, kiemelten arra, hogy az ideológia által elrejtett problematika hogyan csavarja ujja köré a valós problémákat, eltorzítva pont azokat ellentmondásokat, amikre hamis megoldásokat kínál. Ideológia-kritikánk tehát nem lehet teljes a konkrét világra való hivatkozás nélkül.

 *

Következő lépésként röviden vázolnunk kéne Marx történelmi közegének ideológiai forgatagát, hogy megérthessük filozófiai forradalma mivel szakított. A helyhiányt figyelembe véve és a filozófiai zsargon kerülése végett minimálisra szorítom.

A tizenkilencedik századi német politikafilozófia Marx „episztemológiai törése” előtt Hegel árnyékában nyüzsgött. A fiatal Marx is ifjú-hegeliánus, mestere Ludwig Feuerbach, kihez (radikálisnak vélt) materializmusa vonzza.

Althusser tagadja, hogy a „Hegel feje tetejére állítása” pontos leírása lenne Marx érett munkásságának. A közismert fáma így szól: Hegel történelemfelfogása az eszme dialektikájának pillanatairól szól, Marx történelemfelfogása pedig a gazdaság dialektikájáról; Hegel szerint a politikai-ideológia a gazdaság esszenciája, Marx szerint a gazdaság adja a politikai-ideológiai esszenciát.

Hegel inverziójának nevezni Marx filozófiáját központi fontosságú részleteket rejt véka alá, hiszen Marx nem „egy az egyben” veszi át Hegel metódusát, s alkalmazza azt az anyagi világra: hegeli terminusokat helyettesít (1), a dialektika belső logikáját, az ellentétpárok viszonyait megváltoztatja (2), és a filozófiát leemeli az egekből, azonos státuszra helyezve a hétköznapi értelemben vett munkával (3). Althusser az utóbbit így fogalmazza meg: „a filozófia nem egyéb az elméleti osztályharcnál.”

Az elmélet hibás megközelítéseiről elmondható, hogy rossz sorrendben kezelik az absztrakt és konkrét fogalmait, s ebben az ifjú Marx és mestere, Feuerbach, egyaránt bűnös. Az ideológiai felfogás szerint a tudományos elmélet absztrakción keresztül mintegy kiszívja a konkrét (valós) dolgok esszenciáját. Másképp megfogalmazva: az ideológiai megközelítés szerint először van a dolog maga (konkrét), ebből leképezve „készül” az elmélet (absztrakció).

A dolgok ezen sorrendje ott vét hibát, hogy a tudományos munkásság valóságát (konkrét létét) tagadja, a produktumát (tudományos elméletet) a valóban létező és ható (tehát konkrét) dolgok sorából kivonja. Althusser ezt az „ideológiák futószalagon gyártott hadianyagaként” jellemzi.

Hegelnél az eszme önfejlődése a „magában való” állapot felől halad a „magáért való” felé – az  idea termeli ki valóságát. Engels ezt A szent családban így parodizálja: a „Gyümölcs” mint absztrakció termeli ki a konkrét almát, szőlőt, stb. Követve ezt a példát, Feuerbach (és az ifjú Marx) empirizmusa a Hegeli sorrendet megfordítva úgy látja, hogy a konkrét gyümölcsből nyerjük ki az absztrakt gyümölcsöt. 

Az érett Marx ismeretelméleti forradalma szakít mindkét megközelítéssel. A tudományos gyakorlat eleve absztrakt dolgokon fejti ki munkásságát, majd konkrét tudást produkál. Althusser a tudományos folyamat három stációját különbözteti meg: I., II., és III. Általánosságot.

Az első általánosság a tudomány tárgya, nyersanyaga, amin a tudomány „dolgozni fog.” Miből áll ez? Ideológiai töltetekből, téves elképzelésekből, közhiedelemből, stb. Példánknál maradva legyen ez „az alma mint az Édenkertbe helyezett isteni csalétek a bűnre.”

A második általánosság a tudós konkrét gyakorlata, minek kissé-kevésbé ellentmondásos elméleti egysége alkotja az adott pillanat teóriáját, ami később egy egész tudományos területnek ágyazhat meg. Ezen folyamat által válik az első általánosság absztrakciója konkrétummá. Ilyen például a növényzet osztályozása mint tudományos gyakorlat.

A harmadik általánosság: tudás-konkrétum, tudás (egy tárgyról). Az ettől megkülönböztetett valóság-konkrétum (a tudás tárgyát képző alma, önmagában) „megmarad függetlenségében, tudáson kívüliként, akárcsak előtte, úgy utána is.” (Marx)

 *

Végezetül nézzük meg, hogy Marx módszere (dialektikus materializmus) milyen tudást produkált vizsgált tárgyairól és ezt hogyan jellemzi Althusser.

Leninre hivatkozva vezeti be a túldetermináltság (overdetermination) fogalmát szerzőnk. A kapitalizmus általános ellentmondása (termelői erők vs. termelési viszonyok) önerőből nem képes forradalmi szituációhoz vezetni. A forradalom kirobbanásához több „állapothoz” és „áramlathoz” van szükség, melyek közül sok (látszólagos ellentmondásosságban) a forradalomtól teljesen idegen, de egy adott pillanatban összeforrva a forradalmi gyújtóponthoz vezetnek. Ezek az áramlatok (a felépítmény, termelői viszonyok, geopolitikai helyzet, stb.) meghaladják az általános ellentmondás jelenségeit, pedig onnan származtathatóak. Egy ellentmondás nem különíthető el a társadalom teljes struktúrájától (amibe maga is tartozik és ami egyben előfeltétele), sem az általa irányított jelenségektől, sem a kölcsönhatásban lévő ellentmondások összességétől. Egy ellentmondáson belüli túldetermináltság a létfeltételeinek (magántulajdon, osztályok, piac, stb.) a komplex egészben (klímaváltozás, globális kapitalizmus, stb.), és a többi ellentmondás egyenletlen fejlődésében való visszatükröződése.

Ebben a komplex egészben minden egyes ellentmondás, a struktúra minden egyes kifejeződése, ezen kifejeződések viszonyai a domináns struktúrához (a gazdasághoz) egymás kusza és kölcsönös létfeltételeit adják. Példákkal: a „termelési viszonyok” nem egyszerű jelenségei az osztályrendszernek, hanem egyben létfeltételei is; a felépítmény (állam, vallás, kultúra, stb.) nem egyszerű jelensége a bázisnak, hanem egyben létfeltétele is. Minden egyes ellentmondás létfeltételét a domináns struktúra szövi egy egésszé. Minden egyes ellentmondás (egyenetlen viszonyában a többi ellentmondással) önmagában is visszatükrözi a domináns struktúrát a komplex egészben.

Marx a Grundrisse-ben is ezt a tanulságot vonja le: az „egyszerű” csak egy komplex struktúra részeként létezhet; egy egyszerű kategória univerzális léte sosem származtatható önmagából, csak egy hosszú történelmi folyamat eredményeként tekinthetünk rá.
 ----------
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!