Engels és a feminizmus 

Napjainkban a feminizmus olyan világképet fest fel, amelyben a társadalom két elkülönült csoportra oszlik: nőkre és férfiakra, s a problémák szinte kizárólag a férfiak tulajdonságaiból fakadnak. Ez a megközelítés nem meglepő, hiszen akárcsak az LGBT, etnikai stb. mozgalmaknál, a női egyenlőséget hirdető zászlók alatt is a vélt/valós identitásokra alapoznak szinte mindent. Engelsnek az 1884-ben írt A család, a magántulajdon és az állam eredete c. műve azért is fontos, mert a nők szerepét, helyzetét – a ma létező feminizmus domináns irányzataival ellentétben - nem az identitásból, hanem a társadalom legkisebb társas (majd gazdasági) alapegységének, a családnak a kifejlődéséből vezeti le. Annak idején persze még nem volt identitás politika, de hasonlatosan a mai helyzethez, sokan kulturális, vallási, stb. megközelítésből vezették le a nők szerepét és helyzetét - tévesen, ahogy azt Engels is megjegyzi a műve elején. 

Engels - kora legfrissebb antropológiai munkái alapján, azok részletes bemutatásával – mutat rá arra, hogy a családi viszonyok (szexualitás, munkamegosztás, öröklés, stb.) gyökeres változásokon mentek keresztül már az ókor előtt, sőt, igazándiból a legtöbb mai napig ható változás pont akkortájt zajlott le. A törzsön belüli csoportházasság fokozatosan a párházasság felé mozdult el, mivel észrevették, hogy a beltenyészet miatt gyengébb képességű utódok születnek. A csoportházasságban csak az anya kiléte volt bizonyos, így az anyajog rendszere működött. Az utódok az anyjukhoz tartoztak, az anyjuk döntött sorsukról. Az apák a nem monogám életmódért cserébe nem alakítottak ki előjogokat. A nők már akkor is többet teljesítették a családért, de cserébe ez több presztízzsel, és több hatalommal járt. Ha a férfi nem járult hozzá megfelelő mértékben a közös készlethez, egyszerűen elzavarhatták. Engels így ír a párházasság irányába tett első lépésekről: 

"Előbb a közelebbi, majd a mind távolabbi rokonoknak, sőt utoljára a csak beházasodottaknak a kizárásával végül a csoportházasság minden fajtája gyakorlatilag lehetetlenné válik, és végeredményben csak az egyelőre még lazán összekapcsolt egy pár marad meg, az a molekula, amelynek felbomlásával a házasság egyáltalában véget ér. Már ebből is látszik, hogy a szó mai értelmében vett egyéni nemi szerelemnek milyen kevés köze volt a monogámia keletkezéséhez." "A monogámiára való átmenet lényegében a nők műve. Minél jobban elvesztették a régi hagyományos nemi viszonyok a gazdasági életfeltételek fejlődésével, tehát az ősi kommunizmus aláásásával és a népesség növekvő sűrűségével az őseredetien naiv jellegüket, szükségképp annál lealacsonyítóbbak és nyomasztóbbak lettek azok a nők szemében; annál sürgetőbben kellett megváltásként óhajtaniok a jogot az erényességre, az egyetlen férfival való időleges vagy tartós házasságra. A férfiaktól ez az előrehaladás már azért sem indulhatott ki, mert mind a mai napig egyáltalában sohasem jutott eszükbe, hogy a tényleges csoportházasság kellemetességeiről lemondjanak. A nőknek előbb végre kellett hajtaniok a párosházasságra való átmenetet, s csak akkor vezethették be a férfiak a szigorú monogámiát - persze csakis a nők számára."

 A párházasság elterjedése azonban nem jelentette az anyajog megszűnését. A nők alárendeltsége igazából az ókor elején alakult ki, amikor a földművelés, kézművesség kialakult, és az ahhoz szükséges szerszámokat a férfiak tulajdonának kezdték el tekinteni. Majd az emberek is megvehető áruvá lettek, kialakult a rabszolgaság.

Azzal, hogy a szerszámok, emberek tulajdonosaivá válhattak a férfiak, érdekeltté és képessé váltak az anyajog megdöntésében, az apaági öröklés kialakításában. Engels ezt írja: 

"Az anyajog megdöntése a női nem világtörténelmi veresége volt. A férfi vette kezébe a gyeplőt a házban is, a nőt megalázta, leigázta, élvezetének rabszolgájává és a gyermeklétrehozás puszta szerszámává tette." A nő mint feleség is megvehető lett. "A família szó (...) a rómaiaknál eleinte nem is a házaspárra és gyermekeire vonatkozik, hanem csakis a rabszolgákra. Famulus házi rabszolgát jelent, família pedig az egy férfi tulajdonában levő rabszolgák összessége." Engels Marxot is idézi: „A modern család nemcsak a rabszolgaságot (servitus), hanem a jobbágyságot is csírájában magában foglalja, mert eleve vonatkozásban áll a földművelésben teljesítendő szolgálattal. Miniatűrben mindazokat az ellentéteket magában hordja, amelyek később a társadalomban és annak államában szélesen kifejlődnek.”

 Illetve: 

"A régi kommunisztikus háztartásban, amely sok házaspárt és azok gyermekeit foglalta magában, a nőkre bízott háztartásvezetés éppen olyan közügynek, olyan társadalmilag szükséges tevékenységnek számított, mint a férfiak által végzett táplálékszerzés. A patriarchális családdal és még inkább a monogám családdal ez megváltozott. A háztartás vezetése elvesztette közügy jellegét. Már nem tartozott a társadalomra. Magánszolgálattá vált; a nő első cseléddé lett, a társadalmi termelésben való részvételből kiszorult. Csak korunk nagyipara nyitotta meg újra a nő előtt - de csakis a proletárnő előtt - az utat a társadalmi termeléshez. Ám ezt oly módon tette, hogy ha a nő teljesíti kötelességeit a család magánszolgálatában, akkor kívül marad a köztermelésen és semmit sem kereshet; ha pedig részt vesz a köztevékenységben és önállóan akar keresni, képtelen családi kötelességeit teljesíteni."

 Balázs Gábor az előbbiekkel kapcsolatban ezt írja: 

"a modern tőkés rendszer kibontakozásával kialakult maga a háztartási gazdaságtól elszakadt „gazdasági szféra”, amely már nem elsősorban a szükségletek kielégülését szolgálta, hanem saját logikája alapján működött, és vetett alá ennek a logikának minden mást (általában közvetlen fizikai erőszakkal: ez az ún. „eredeti felhalmozás”). A modern árutermelő rendszer, azaz a kapitalizmus, a világtörténelemben először alakított ki társadalmi méretekben valamit, amelyet „gazdaságnak” nevezünk. Ez a „gazdaság” lett a férfiak ügye, míg a nők visszaszorultak a valaha volt, az árutermelés kialakulásával azonban másodlagos szerepbe került „háztartás” szférájába: ide szorult vissza az önfenntartás összes „érzelmi” aspektusa, melyet az ezen kívüli maszkulin verseny-szféra mint alacsonyabbrendűt ítélt meg. Ennek már semmi köze a prekapitalista társadalmakra is jellemző patriarchális viszonyokhoz – ez már a kapitalizmus terméke. (…) A marxi értelemben vett értéktermelés uralomra jutása azzal a következménnyel is járt, hogy minden olyan tevékenységi fajta, emberi tulajdonság, attitűd, amely nem hasznos, vagy egyenesen hátrányt jelent ebben az értékesülési folyamatban, az vagy a margóra került, vagy alacsonyabb rendűnek értékeltetett: ez a „leválás” alapvető jellemzője, amely elválasztja az érték értékesülési folyamatában hasznos jelenségeket a haszontalanoktól, vagy károsaktól. Mint olvasóink már bizonyára kitalálták: előbbiek a „férfias”, utóbbiak a „nőies” kvalitások. A leválasztott feminitás egyrészről az áruforma világának a teljes jogú másik „oldala”, másrészről azonban alávetett és lebecsült, alárendelt ebben a viszonyban, pontosan azért mert leválasztott az értéktermelés logikájától. Értéktelen." (...) "a feminizmus azért lehet forradalmi elmélet, mert erre az alapvető elválasztásra kérdez rá, nem azért, mert az elnyomott és deklasszált nő „feminitása” lenne a társadalmi forradalom pozitív elve: a „levált-érték” másvilágában létező „feminitás” és a „maszkulinitás” együttes megszüntetése lehetséges csupán.” (merce.hu, 2018, január 20.)

Különösen Engels fejtegetéseinek fényében túlzónak érzem azt, amit a kapitalista és kapitalizmust megelőző patriarchális viszonyok közötti különbségekről ír szerzőnk a Mérce hasábjain, de gondolatai ezzel együtt is találóak. 

A kommunista perspektíva

Engels, ismét: 

"olyan társadalmi forradalmasodásnak megyünk elébe, amely a monogámia eddigi gazdasági alapzatait éppoly biztosan el fogja tüntetni, mint az azt kiegészítő prostitúciót. A monogámia nagyobb vagyonoknak egy kézben - mégpedig férfi kezében - való koncentrálásából keletkezett és abból a szükségletből, hogy e vagyonokat ennek a férfinak a gyermekei örököljék, ne pedig máséi. Ehhez a nő monogámiájára volt szükség, a férfiéra nem, úgyhogy a nő e monogámiája egyáltalán nem állt útjában a férfi nyílt vagy leplezett poligámiájának. Ám az előttünk álló társadalmi forradalmasodás, amely a tartós, örökölhető vagyonoknak legalábbis az aránytalanul legeslegnagyobb részét - a termelési eszközöket - társadalmi tulajdonná változtatja majd, ezáltal az egész örökösödési gondot minimumra zsugorítja. Mivel mármost a monogámia gazdasági okokból keletkezett, el fog-e tűnni, ha ezek az okok eltűnnek?

Nem lenne jogosulatlan, ha azt válaszolnók: olyannyira nem fog eltűnni, hogy éppenséggel csakis akkor fog igazán megvalósulni. Mert a termelési eszközöknek társadalmi tulajdonná változtatásával eltűnik a bérmunka, a proletariátus is, tehát az a szükségszerűség is, hogy a nők egy bizonyos - statisztikailag megállapítható - száma kénytelen magát pénzért áruba bocsátani. A prostitúció eltűnik, a monogámia pedig, ahelyett, hogy letűnnék, végre valósággá válik - a férfiak számára is.

A férfiak helyzete tehát mindenesetre nagyon megváltozik. De jelentős változáson megy át a nőké is, valamennyi nőé. A termelési eszközök köztulajdonba kerülésével a monogám család már nem gazdasági egysége a társadalomnak. A magánháztartás átváltozik társadalmi tevékenységgé. A gyermekek gondozása és nevelése közüggyé válik; a társadalom egyaránt gondoskodik minden gyermekről, akár házasságon belüli, akár házasságon kívüli. Ezzel véget ér a „következményektől” való félelem, ez a leglényegesebb társadalmi - morális és gazdasági - mozzanat, amely ma egy leányt megakadályoz abban, hogy semmivel sem törődve odaadja magát a szeretett férfinak."

Ugorjunk a közelmúltba és a jelenbe.

A feminizmusnak több hulláma volt, jelentős eredményeket értek el, sokszor  a szocialista és kommunista mozgalmak támogatását élvezve. Ez a folyamat azonban fordulatot vett 1968 után. Miközben a 68-as mozgalmi fellendülés újabb eredményeket ért el, a szocialista forradalom, a nők teljes felszabadítása elmaradt. A szocialista, kommunista szervezetek és a feminista mozgalmak eltávolodtak egymástól. A monetarista, majd neoliberális gazdasági fordulat az egyént helyezte a középpontba, ami az osztályharc felől az individualizmus felé (azaz jobbra) húzta a politikai irányzatokat. Így a nőt mint egyént ragadta meg a feminizmus is, a „nő” fogalma leválasztásra került az emberiség történelmi fejlődéséről, gazdasági-társadalmi körülményektől. A női identitás került a középpontba a közösen átélt szociális, gazdasági helyzet, azaz a teljességre törekvő társadalmi kép helyett. A szocialista, kommunista mozgalmak gyengülésük miatt nem adtak perspektívát a nők számára sem, és nem fejlesztették tovább a szocialista feminizmust. A kapitalizmus meghaladása lekerült a napirendről, és az aktuális, egyre jobbra tolódó feminizmus megközelítését plántálták vissza a baloldalba, aminek ma is tanúi vagyunk. Mindeközben az „összes nőt elnyomja az összes férfi” tétel egyre abszurdabbá vált a szingli háztartások, a csonka családok elterjedésével, a férfiak szociális lecsúszásával, a férfiak szélesebb munkalehetőségeit sokáig biztosító fizikai munkakörök visszaszorulásával és a nők egy kisebb részének (tőkés) felemelkedésével, mely  egészen a politikai és üzleti hierarchia csúcsáig vezette a nők csekély százalékát. 

A mai antifeminizmus, bár felhasznál konzervatív eszméket is, igazából a feminista identitás-politika tükörképe, egy arra született reakció. A férfi a sérelmeiből, biztonsághiányából identitást rak össze, és ezt vágja a feministák fejéhez. Hasonlóan ahhoz, ahogy az egyoldalúan csak a férfiak párkapcsolati erőszakát listázó feministák teszik. Megoldást mindez nem nyújt. 

Máshonnan kell elindulni. 

A kommunista és a feminista eszmében az egyenlőség közös cél. Ehhez a közös ponthoz kell visszatérni, és onnan nekirugaszkodni. A kultúrharc, a különbségek hangsúlyozása helyett azt kell kiemelni, ami összeköt, és nem azt, ami elválaszt. Azt kell megfogalmazni és képviselni, ami minden emberben közös igény, képesség, cél és vágy. Egyenlőség felé menni emberek egymás ellen uszításával teljes képtelenség. Ráadásul, ha az univerzális közös pontok jelentik a viszonyítás alapját, akkor derül ki igazán, de egyben pontosabban is, hogy a legtöbb nő valóban még sok szempontból alávetett helyzetben van, akár a fizetéseket, akár a házimunka terheit és alulfizetettségét (szánalmas családi pótlék vagy éppen ápolási díj), akár a szociális és fizikai biztonságot nézzük. 

Tudnia kell minden feministának, nőnek és férfinak egyaránt, hogy a kapitalizmus alapköve, a magántulajdon, a nők alávetett helyzetének záloga, és azt is, hogy a férfiak felé támasztott elvárások (gazdagság, erő, hatalom) a legtöbb férfi életét is megnyomorítják. Ahogy nincs női princípium, úgy nincs férfi princípium sem. 

Mik lennének a konkrétabb célok a jelenlegi identitás-alapú feminizmus zsákutcáinál? 

- az oktatásban nemtől függetlenül motiválni a tudásvágyat, a képességek fejlesztését, a házimunkában való részvételt. Szigorúbban kell fellépni az iskolán belüli nemek közötti megalázásokkal szemben. A gyerekkorban dől el sok minden, így akkor kell beavatkozni, később már nagyon nehéz;

- az államnak szabályozó képességével, anyagi ösztönzésével kell rávennie az apákat a terhességtől kezdődően a gondozás feladataiból való részvállalásra (közös kötelező megjelenés a terhesgondozáson, apás szülés ösztönzése, kötelező gyed időtartam bevezetése az apa számára, stb.); 

- emelni kell a házimunkát, gondozást, ápolást elismerő juttatásokat; 

- meg kell oldani házimunka terheinek szervezett átvállalását ingyen vagy állami támogatással olcsón (gyermekfelügyelet, bölcsődék bővítése, bevásárlás-közlekedés-javítási munkák közösségi szinten). A nők szabadidejének növelése kulcsfontosságú a közéletben való erősebb részvételük erősítése érdekében is. A női kvóta valójában a már eleve szabadidővel jobban rendelkező, nagyobb vagyoni biztonsággal bíró nőknek ad csak lehetőséget, így pusztán csak feminin színezetet ad az osztályuralomnak. A kapitalizmus rendszerében magasra jutott nők azonnal a nők ellenségeivé válnak, a rendszer haszonélvezőiként, a magántulajdonon alapuló társadalom szolgáiként; 

- nincs semmi meglepő abban, hogy a szexizmus az aktivista körökben is fellelhető. Ez a tény meglepetést csak a jellemzően idealista (tehát nem materialista) alapokról építkező, magukat radikálisoknak vélők számára jelenthet. Szerintem tévedés azt hinni, hogy a kapitalista rendszerben való részvétel során valamiféle „vegytiszta” feminizmus vagy morális magaslatra juthatna bármely férfi vagy nő. Ezzel együtt nem kérdés, hogy 1. az aktivisták köreiben mindenképpen előremutató lenne, ha több nő venne részt, és a férfi aktivisták viselkedése ezt nem gátolná; 2. az adott aktivista közösség világos szabályokat állítana fel a szexizmus megfékezésére a közösségen belül (is). Az informális viszonyokra épülő, a rendszer beidegződéseit szisztematikusan nem támadó szervezet saját magán belül is csak ugyanazt fogja látni, amit a társadalomban általában. 

Végül: mindazok a feministák, akik a liberálisoktól várják a megváltást, vagy maguk nyíltan liberálisok, csak az alávetett létüket betonozzák be. A magántulajdon megszüntetésével törölhetjük csak el társadalmaink máig patriarchális jellegét.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!