Beszámoló

Jodi Dean Kommunikatív kapitalizmus: keringés és a politika kiszorítása c. írásáról

(Eredeti címe: Communicative capitalism: Circulation and the foreclosure of politics. Megjelent: Cultural Politics c. folyóirat, 1. évf. 1. szám, 2005, UK.)

Az amerikai marxista professzornő és aktivista írása 2005-ben jelent meg, így még elsősorban a web1-es időszak tapasztalataira épít. Szerintem megállapításai több mint 10 évvel később a web2-es (a közösségi média dominálta) korszakban is megállják a helyüket.

A 2003 tavaszi hatalmas tiltakozóhullám ellenére is katonai támadást intézett az USA Irak ellen. A tiltakozás az interneten is erősen jelent volt (pl. a Democracy Now videóinak formájában), a mainstream médiában is olvasható volt (pl. a The Nation hasábjain), valamint számtalan tiltakozó blogbejegyzés, email, online aláírásgyűjtés, tiltakozó telefonhívások és faxok, valamint tömegtüntetések formájában. Az üzenet azonban nem ért célba, hanem csak keringett körbe a neten, a médiában. Bush csak annyit mondott a tiltakozásokra, hogy mindenki kifejezheti a véleményét. Választ azonban nem adott a tiltakozásokra. A hihetetlen mennyiségű vélemény és információ ellenére nem volt vita. A háború ellenes vélemények pusztán cirkuláltak.

Mit ért a szerző kommunikatív kapitalizmus alatt?

A kommunikatív kapitalizmus koncepciója szerint a demokratikus törekvések kifejezésének terepe a piac. Ez egy különös összeolvadása a demokráciának és a kapitalizmusnak. Arról van szó, hogy a demokrácia legfontosabb értékei (hozzáférés, beleszólás, vita, részvétel) a globális telekommunikációs hálózatok terjeszkedése, intenzívebb működése és az összekapcsoltság erősödésének keretei között nyernek alakot.  Ahelyett, hogy ez egyenlőbb vagyoni eloszlást és egyenlőbb befolyást teremtene, ahelyett, hogy a szabadság gyakorlását erősítené, ahelyett, hogy többfajta életmódot tenne lehetővé, valójában a monitorok és a látvány áradata aláássa a legtöbb ember számára a politikai lehetőségeiket, politikai szándékaik hatásos kifejezését.

Az egyedi tiltakozó akciók, vélemények közlése, cirkulálása önmagukban nem jelentek politikát. Ezeket politikaivá kell tenni, vagyis: más küzdelmekkel, eszmékkel közösen kell azokat kifejezni, egy közös ellenféllel vagy ellenséggel való szembenállás kontextusában és folyamatában. (A Laclau - Mouffe szerzőpáros műveire hivatkozva írja ezt Dean.) A kommunikatív kapitalizmus azonban megakadályozza a politikaivá tételt, a dolgok politizálását.  Miért?

A bőség illúziója: valódi kommunikáció helyett a közlemények keringése

Az internet hatalmas hitet teremtett az információk gyorsaságában, mennyiségében és az összekapcsoltságban, valamint abban, hogy növekedni fog a jólét és demokratikusabb lesz a világ, hiszen egyre többen tudnak hozzáférni az információkhoz, tudják kifejezni véleményüket, tudnak kapcsolatba lépni egymással.

A kommunikáció maga is áruvá vált. Az üzenetek egy hatalmas nagy (szintén áruvá vált) adatfolyamba csatornázodnak be, de nem jutnak el sehova, csak keringenek körbe és körbe. Az üzenetek csereértéke kiszorította az üzenetek használati értékét. Mindegy, hogy mi az üzenet konkrét tartalma, mindegy, hogy ki küldte, mindegy, hogy kinek szánták, mindegy, hogy válaszol-e rá. Az egyetlen, ami fontos, hogy a nagy keringés részévé vált. És minél több vélemény, komment van, annál kisebb lesz a hatása. A nagyobb hatást csak sokkoló, látványos vagy újszerű tartalommal lehet elérni. Összességében: a kommunikáció saját tagadását állítja elő. Vagy ahogy Giorgio Agamben fogalmaz: a kommunikáció megakadályozza a kommunikációt.

Mindez összefügg a posztpolitika megjelenésével.  Slovoj Zizek szerint a posztpolitika azt hangsúlyozza, hogy hagyjuk el a régi ideológiai ellentéteket, és új témákkal foglalkozzunk és szakértőkkel oldjuk meg a dolgokat – az emberek konkrét igényei és követelései alapján. Vagyis: a posztpolitika azt feltelezi, hogy az emberek eleve konszenzusban vannak egymással és vidáman kooperálnak, mindenki türelmesen meghallgatja a másikat és elismeri a más véleményhez való jogát. A valós szembenállás, a lázadás eleve ki van zárva. Ami korábban vita, küzdelem tárgya volt, azt most személyes ügyeknek vagy technikai problémáknak tartják. A probléma ezzel az, hogy ez a fajta tolerancia azzal jár, hogy a dolgokat valójában nem képviselik, a dolgok nem szólnak semmi rajtuk túlmutató tartalomról. A dolgokat csak különösségükben kezelik, speciális dolgokként, amelyekre mind-mind van egy-egy különálló speciális terápia, jogi megoldás, látványos mondás vagy éppen fegyelmezés. De a dolgokat semmiképpen nem tekintik egy nagyobb láncolat vagy politikai formáció részének. A posztpolitikai világban az értékek és hitek sokszínűségét hangsúlyozzák, és hogy milyen fontos ezeket tolerálni. Barát és ellenség helyett a hangsúly a mindenkin van.

Tegyük félre most egy kicsit Deant és Zizeket egy hazai kitérő érdekében! A posztpolitika Magyarországon is jelen van. A legnyilvánvalóbban a Momentum esetében, amely azt mondja, hogy adjunk a helyi problémákra helyi konkrét technikai megoldást, de az egész egy nagy semmitmondásba van beágyazva, nincs mögötte valós politikai tartalom, így az sem világos, hogy a technikai megoldás kinek az érdekét szolgálná. A Fidesz-kormány részéről szintén megjelenik a posztpolitika: csak az „emberek” vannak, akik „98 %-ban” ugyanazt mondják - legalábbis a Fidesz szerint lényeges kérdésekben. Más ügyekben pedig azt mondják, amit G. W. Bush is mondott az iraki háborút ellenzőknek: tüntessetek csak, van jogotok a véleményetekhez. Az ellenzék esetében a posztpolitika kb. így jelenik meg: konszenzus van abban, hogy Orbánék lopnak, csalnak, hazudnak és hogy demokratikusabb rendszer kellene. Ezen a konszenzuson túl már nincsen valódi vita azokról a dolgokról, amiket politizálni kellene (dolgozók helyzete, egészségügy, oktatás stb.) A Magyar Kétfarkú Kutyapárt a humorba és az antipolitikába csomagolja a posztpolitikát, ami náluk azt jelenti, hogy a helyi akciókkal (pl. járda színesre festése) egy kis terápiát alkalmazunk, de nincs semmi ezen túlmutató, valóban politikai tartalma a dolognak. A Kutyapárt talán azért is szimpatikusabb sokak számára a többi pártnál, mert az ő esetükben nincs képmutatás: a Kutyapárt eleve nem akar igazán politikaivá válni. Az ő posztpolitikájuk is felszámolja a valós politikát.

A részvétel illúziója: a technológiai fetisizmus

Térjünk vissza Dean írásához! Mivel folytatja a szerző? Azzal, hogy az emberek nem pusztán hozzászoktak ahhoz, hogy véleményüket online közzétegyék, hanem azt hiszik, hogy gondolataik célba érnek, számítanak, jelentenek valamit. Így azt gondolják, hogy azzal, hogy véleményük bekerült a nagy keringésbe, azzal már kommunikáltak. Azt hiszik, hogy aktívak, sőt azt hiszik, hogy változtattak valamit a dolgokon azzal, hogy klikkeltek egyet, kommenteltek egyet. Zizek ezt a hamis akitivitást „interpasszivitásnak” nevezi. Valójában, amikor interpasszívak vagyunk, akkor helyettünk egy fétis objektum az, amelyik aktív. Így a nagy keringés depolitizál, passzivizál, nem azért mert az emberek nem akarnak aktívak lenni, hanem pont azért mert igenis aktívak akarnak lenni. Közben azzal, hogy bedobjuk a magunkét a nagy adatkeringésbe, pont azokat (a globális telekom, netes és más cégeket) tesszük még erősebbé, akik ellen küzdünk. A neten folyó küzdelmek megismétlik a való életben folyó küzdelmeket, de amennyire megismétlik, úgy ki is szorítják a való életből e küzdelmeket. Ez a kiszorítás, megszűnés pedig még nagyobb biztonságba helyezi a hivatalos politikát, hiszen kisebb lesz a valós életben ellene folytatott küzdelem.

Az Apple, a Napster, az open-source szoftverek és számos más technológiák képviselői mind-mind a közéleti részvétel forradalmasítását, a demokrácia kiszélesedését és más radikális üzeneteket hirdettek és hirdetnek, valójában azonban a beleszólás soha nem látott mértékben visszaszorult, a demokrácia kiüresedett. Ez nyilván nem pusztán az elmített cégeknek, hanem magának a rendszernek a számlájára is írható. Tény, hogy a nagy technológiai optimizmus és fetisizálás indokolatlan volt.

Milyen mechanizmusokkal működik a technológia fetisizálása? Alapvetően a következő hárommal:

sűrítés, elmozdítás és kiszorítás

A sűrítés

A politika összetettségét (szervezettség, küzdelem, kitartás, eltölkéltség, megosztottság, képviselet stb.) egyetlen dologgá, egyetlen megoldandó problémává, egyetlen megoldandó technológiai problémává sűrítik. Például van ez a szlogen, hogy a demokrácia egyetlen problémája, hogy az emberek nem eléggé tájékozottak. Ez a megközelítés ahhoz vezetett, hogy a nagy élelmiszergyártó cégek az USA-ban a termékek csomagolásán bővebb összetétel információt adtak meg, sőt szorgalmazták az ilyen törvények szigorítását. Ez a törekvésük azonban azt szolgálta, hogy szembeszálljanak maguknak az összetétel szabályozásoknak a szigorításával (pl. adalékanyagok használata, ami sokkal húsbavágóbb kérdés). De ugyanígy: az emissziós adatokkal vagy az orvosi műhibákkal kapcsolatos információnyújtásban készséges cégek ellenezték maguknak a környezetvédelmi, betegjogi szabályozásoknak a szigorítását.

Az elmozdítás

Egy honlap felállítását, egy honlap meghekkelését vagy éppen blokkolását valós politikai cselekvésnek állítják be. Ezzel a megközelítéssel a politikai energiát elmozdítják a szervezés és küzdelem kemény munkája felől más irányba. Érdekes, amit Clay Shirkey ír Howard Dean demokrata elnökjelölt előválasztási kampányáról: „Az online közösségekben való részvétel gyakran olyan kielégülést nyújt, amely csökkenti az akaratot az interakcióra a valós élettel. Ha hasonló gondolkodású emberekkel vagy együtt, akkor úgy érzed, hogy elvégeztél azzal valamit, hogy a többiekkel együtt kidolgoztad az eljövendő tökéletes világ legapróbb részleteit, míg persze a tökéletlen és valóban létező világ – szokása szerint – észre sem veszi, hogy mit csinálsz. Ennek sok oka van, de az egyik ebből az, hogy az online élet menekülést jelent a valós világ szeszélyei elől. Azzal, hogy az online élet ellaposítja a kommunikációt és minden a felhasználó kényelmét szolgálja, még magasabbra nő az a küszöb, ami a világ megváltoztatásáról való beszéd és a világ valódi megváltoztatása között van.”

A kiszorítás

Vannak, akik szerint a „forradalom a világ wikifizációját jelenti”, hiszen a világ több verzióját alkothatod meg, amelyeket mindenki írhat, olvashat, szerkeszthet. Ez a kijelentés egy olyan lételmélettel (ontológiával) operál, amely szerint a világ politikai természetét konkrét technológiák működése határozza meg. A politikai ontologizálása éppen azt szimbolikus űrt rombolja le, ami a dolgok politizálásához szükséges, azt az űrt, ami a dolog és annak reprezentációja között van. Ezzel kiszorítják, lehetetlenné teszik a dolgok politizálását. Márpedig a dolgok politikaivá tétele csak akkor lehetséges, ha a dolgok reprezentációjával a dolgokon túlmutató tartalmat tudunk megfogalmazni. Ha egy webrádiót vagy egy nyílt forráskódot önmagában politikainak tekintünk, akkor nem egyszerűen megtagadjuk a többi politikai küzdelmet, hanem egyszerűen nem veszünk tudomást azokról az antagonizmusokról, amelyek a webrádió vagy egy nyílt forráskód megszületéséhez vezettek. Nem veszünk tudomást beágyazottságukról a globális tőke rendszerébe, a rasszista erőszak és megosztottság viszonyaitól való függésükről.

Csak akkor tudjuk elkerülni a technológia fetisizálását, ha olyan viszonyokat teremtünk, ahol a technológia többet jelent, mint pusztán technológiát, ahol a technológia olyan küzdelem szolgálatában áll, ami túlmutat önmagán a technológián.

A teljesség illúziója: a globális zéró intézmény

Claude Levi-Strauss alkotta meg a zéró intézmény koncepcióját, amelyet Zizek magyarázott el egyik 2001-es művében: A zéró intézménynek nincs jelentése, csak önmaga létezését fejezi ki. Olyan intézmény, amelynek nincs pozitív funkciója, csak az intézményességet mint olyat jelöli. Levi-Strauss e koncepciója eredetileg annak magyarázatát segítette elő, hogy megértsük miért képesek teljesen más közösség-felfogással bíró emberek mégis ugyanazon közösség részeinek értelmezni önmagukat. A nemzet például ilyen zéró intézmény, amely a társadalom egységét jelöli a radikális szembenállások, kibékíthetetlen megosztottságok, az osztályok közötti harc ellenére is. A nemzet azonban idővel egyre kevésbé tudott ezen intézményességnek megfelelni, így a kommunikatív kapitalizmusban az internet emelkedett ki mint zéró intézmény.

Az internet a globális egység és teljesség illúzióját teremtette meg. Azonban már a 90-es években elinduló viták is megkérdőjelezték ezt. Voltak, akik azt ünnepelték, hogy a felhasználók a net segítségével beleszólhatnak a közügyekbe, kommunikálhatnak válaszott képviselőikkel, míg mások szemében a felhasználók koszos kis szobáikban mást sem csinálnak csak pornót töltenek le vagy sötét szerencsejátékokban vesznek részt. Voltak, akik az ártatlan gyermekeket féltették, megint mások pedig háborús online játékokat játszó tizenévesek hordáit vizionálták. A jó felhasználó az Amazonon szorgalmasan vásárló képében jelent meg, a gonosz pedig drogokkal vagy plutóniummal kereskedett, gyerekpornót nézett. Mindez azt mutatja, hogy az internet valójában sosem nyújtott egységet, hanem mindig is partikluáris volt, és elindultak a küzdelmek, hogy a partikularitásba mi fér bele és mi az, ami már nem fér bele.

Ami pedig a teljességet illeti - még ha el is tekintünk a nyelvi különbségektől – vajon az ateista website-okat olvasók kapcsolatba kerülnek a Korán tanításaival a neten? Miért néznének ilyen oldalakat, miért érdekelné őket ilyesmi? Számosan leírták már jogosan, hogy a hírek és egyéb információk személyre szabása – a személyes érdeklődés amúgy is meglévő korlátairól most nem is beszélve – a felhasználók szegmentálódásához és elszigetelődéséhez vezet, véleménybuborékok alakulnak ki, s ezekben a buborékokban csak olyanok vannak, akik amúgy is egyetértenek egymással. Így a globális az, amit az egyes közösségek annak hisznek. Minden ami a buborékon belüli tapasztalaton vagy felfogáson kívül esik, az vagy nem létezik vagy egy tökéletesen idegen veszély, amelyet fel kell számolni. Vita helyett megsemmisítés kell. Már megvan az egyetértés, így a vita, tehát a politika nem kell már. A pusztán körbe keringő tartalmak nem tudják megváltoztatni a világot, de hisz nem is kell, mert a világ már teljes, egységes. Legalábbis ez az illúzió. Pusztán egy külső idegen és ismeretlen, megsemmisítendő veszély az, ami megmarad.

Összegző gondolatok

Dean hangsúlyozza, hogy az internet természetesen van amikor képes elősegíteni a politikai ellenállást. Példaként hozza fel erra a szerbiai B92 rádiót a 90-es évekből, amelynek sikerült elkerülnie a kormányzati cenzúrát, és beszámolt a Milosevics-ellenes tömegtüntetésekről. Fontos megjegyezni, hogy az online média hatékonysága a politikai kontextuson is múlik. Egy nagyon szabad és burjánzó médiában az üzenetek könnyebben elvesznek, könnyebben válnak a puszta keringés részévé. Ami egy zárt társadalomban, egy médiaszabadáság nélküli helyzetben elősegíti a demokráciát, az egy másik helyzetben egy új hegemóniává válhat. A kommunikatív kapitalizmusban cirkuláló tartalmak kizárhatják a terepről az antagonizmusokat és vitákat, amelyek szükségesek a politikához. Viszonylag zárt társadalmakban az antagonizmusok eleve nyilvánvalóbbak.

Az internet pozitív szerepet játszhat egy politikai kampány felépítésében, egy mozgalom kiépítésében, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a politikai változáshoz sokkal, de sokkal több kell, mint az online kommunikáció. És azt sem szabad feledni, hogy az ún. közösségi média önmagában is akadálya lehet a valós terepen végzett akcióknak. A valós terepen végzett szervezés, mobilizálás nélkül, személyes visszacsatolások nélkül a politika csak a politika médiája és médiapolitika marad.

A nagyvállalatok által egyre szigorúbban kontrollált média világában az internet fontos eszköze a politikai aktivistáknak, még akkor is, ha az aktivisták jellemzően csak egymással vannak kapcsolatban a neten. Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy nagyobb szabású szervezések sikerrel járjanak, és ahhoz sem, hogy valóban tartós politikai szolidaritások formálódjanak. A szerző úgy gondolja, hogy a globális hálózatos, online kommunikáció végül is nehezebbé tette a politikai változtatást, ugyanakkor még szükségesebbé tette azt. Ahhoz, hogy politikai változást érjünk el, szakítanunk kell azokkal az illúziókkal, melyek oly erősen odatapasztanak minket a kommunikatív kapitalizmushoz.

 ---
Csatlakoznál az önképzőkörünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Háttér irodalom Jodi Dean írásához:

Agamben, G. (2000), Means Without End: Notes on Politics, translated by V. Binetti and C. Casarino, Minneapolis: University of Minnesota Press.

Barabasi, A.-L. (2003), Linked: How Everything is Connected to Everything Else and What It Means, New York: Plume. (Ez a mű magyarul is megjelent Behálózva címmel.)

Laclau, E. and Mouffe, C. (1986), Hegemony and Socialist Strategy, London: Verso.

Zizek, S. (1989), The Sublime Object of Ideology, London: Verso.

—— (1997), The Plague of Fantasies, London: Verso.

—— (1999), The Ticklish Subject, London: Verso.

—— (2001), Enjoy Your Symptom (second edition), New York: Routledge.

—— (2002), “Afterward: Lenin’s Choice,” in Revolution at the Gates: Selected Writings of Lenin from 1917, London: Verso.

 Jodi Dean további művei közül kettő:

The Communist Horizon, Verso, 2012.

Crowds and Party, Verso, 2016.

Ha írsz nekünk, segítünk hozzájutni e művekhez!