Könyvbeszámoló - Thomas Piketty: A Tőke a 21. században

„ A vitathatatlan valóság az, hogy a gazdagság annyira koncentrált,

hogy a társadalom nagy része nincs is tudatában a létezésének.

Sokan azt hiszik, hogy a vagyon birtokosai valamilyen valóságon túli vagy titokzatos

szervezetek. Ezért annyira fontos, hogy módszeresen és szisztematikusan

tanulmányozzuk a tőkét és annak eloszlását.” (idézet a könyv 276. oldaláról)

 A könyv Párizsban jelent meg 2013-ban francia nyelven, magyarul pedig 2015-ben Balogh-Sárközy Zsuzsanna fordításában. Az alábbi összefoglalót a magyar fordítás alapján írtam. A végén rövid véleményemet is hozzátettem.

Piketty könyvéről sokan sokfélét írtak már, én most fejezetenként tekintem át főbb megállapításait - persze a teljesség igénye nélkül, hiszen nagyon terjedelmes műről van szó. 

1. Jövedelem és kibocsátás – madártávlatból

Piketty a könyv e fejezetében felvázolja a nagy képet.

1900-1980 között a globális GDP (bruttó hazai össztermékek) 70-80%-át Nyugat-Európa és Észak-Amerika adta, míg, 2010-ben ez az arány 50%. Lezajlott tehát egy kis közeledés az egyes országok GDP-i között, de az egy főre eső GDP-kben most is nagy a különbség. Fontos látni, hogy Európán és Amerikán belül a centrumban (Nyugat- és Észak-Európa, illetve Észak-Amerika) 2-4-szer nagyobb az egy főre eső GDP a két földrész perifériájához képest.

Vásárlóerőparitáson számolva a világ legtöbb országában az egy főre eső GDP 150 és 3000 euró között mozog. A globális átlag 700 euró, ami nagyjából Kína szintjének (600 euró) felel meg.

A szegényebb országokba áramló tőke növeli a GDP-t, de nem feltétlenül növeli a nemzeti jövedelmet, hiszen a külföldi tulajdonú vállalatok profitjuk egy részét (vagy akár az egészet) külföldre utalják, és ez egy olyan tétel, amelyet a nemzeti jövedelem kalkulálásakor le kell vonni. Piketty szerint nem azoknak az országoknak nőtt leggyorsabban a nemzeti jövedelme, ahol sok volt a külföldi tulajdonú cég, hanem éppen ellenkezőleg: a külföldi tőke beáramlását erősebben korlátozó országoké. Ez utóbbi országok inkább a hazai technológia, képzés fejlesztésére koncentráltak és ezzel értek el gazdasági sikereket.

2. Illúziók és valóság – a gazdasági növekedés

1700-2012 között éves átlagban 1,6%-kal nőtt a globális GDP, ennek pont fele-fele adódott a lakosságszám emelkedéséből és az egy főre eső kibocsátás növekedéséből. A 19. sz. végéig gyakorlatilag nem volt infláció. A jövedelmek összege stabilan jelezte a társadalmi osztályhelyzetet. A kényelmes megélhetéshez az átlagjövedelem 20-30-szorosa kellett. Az 1. világháború finanszírozása, majd az azt követő gazdasági válságok idején jelent meg az infláció.

 1913-2012 között éves átlagban 3%-kal nőtt a globális GDP. A szerző szerint a gyorsabb népességnövekedés a vagyoni egyenlőtlenség csökkenését segíti, mert így az öröklött vagyon szerepe csökken, de azért is, mert a népességnövekedés nyomán megjelenő új gazdasági, társadalmi funkciók megjelenésével új rétegek emelkedhetnek fel. Viszont félrevezető lenne az életszínvonal hirtelen emelkedéséről beszélni, hiszen közben a javak, szolgáltatások skálája egyre színesebb, miközben azok árai egymáshoz viszonyítva különböző ütemben emelkednek. A szolgáltatások súlya a gazdaságon belül például jelentősen nőtt (és egyre többen dolgoznak ilyen munkakörökben), de közben a szolgáltatások termelékenysége nem nő annyira. Az áraik viszont igen. Az állami szolgáltatások privatizálása csak látszólag növeli a GDP-t, mert amikor már a magántőke végzi ezeket a szolgáltatásokat, akkor magasabb árakon teszi ezt, mint korábban az állam. És magasabb árakkal számolva természetesen magasabb GDP jön ki.

3-4. Hasonlóságok és különbségek egyes országok között[i]

 Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a tőke/nemzeti jövedelem arány jelentősen csökkent a két világháború során és e két háború között is, de mára visszaállt a 19. századi kb. 600 %-os összes tőke/nemzeti jövedelem arány. A tőkén belül az idők során a termőföld súlya jelentősen csökkent, míg az ingatlan, ipari- és pénztőke súly nőtt.

 Ha az államadósságot nem vonjuk le az állami vagyonból, akkor azt látjuk, hogy az állami vagyon aránya a nemzeti jövedelemhez képest a 19. sz. 50 %-áról a 20. sz. második felére 100%-ra emelkedett Franciaországban és Nagy-Britanniában. Viszont a 80-as évektől azonban jelentősen csökken, és napjainkra a 20. sz. elejének arányára (kb. 50%-ra) állt vissza ez az arány.

 A német vállalatok jelentős külföldi tőkebefektetései miatt Németországban 2010-re a nettó külföldi tőkeállomány (a német cégek által végzett külföldi tőkebefektetések mínusz a külföldi cégek németországi tőkebefektetései) elérte az 1913-as szintet. Ennek az emelkedésnek a fele mindössze 10 évnek tudható be: 2000 óta különösen aktívak voltak a német cégek a külföldi tőkebefektetések terén. Németországban az összes magántőke ma a nemzeti jövedelem négyszerese, tehát alacsonyabb, mint a francia vagy angol szint, ami abból fakad, hogy az ipari tőke értékét a német esetben a vállalataik – a német rendszerből fakadóan -  alulértékelt tőzsdei értékei, és nem a könyv szerinti értékei alapján számolják, továbbá a lakóingatlanok ára alacsonyabb (a lakbérszabályozás és a német újraegyesítés hatása miatt).

 A három említett európai országban a két világháború során az összes tőke/nemzeti jövedelem arány a negyedére csökkent. Ennek csak a negyedéért felelős a fizikai pusztulás, a nagyobb része a vagyonok elértéktelenedésére és a megtakarítások visszaesésére vezethető vissza. A 2. világháborút követő államosítások gyengítették a magántőke szerepét. Piketty szerint mindez nem baj, hiszen a tőkések erős gazdasági hatalma ezzel valamennyire gyengült az 1950-es évekre.

 Az USA esetében az eredetileg alacsony tőke/nemzeti jövedelem arány az európai szint közelébe emelkedett 1700 és 1910 között. (Ugyanakkor, ha a rabszolgákat egy pillanatra a tőke részeként számítjuk, akkor ez az arány a déli államokban már eleve elérte az európai szintet. Így az egyenlőtlenségek is nagyobbak voltak az USA déli államaiban.) Itt a két világháború kevésbé vetette vissza ezt az arányt. De a 20. században a háborús sokkokat leszámítva a nyugat-európainál továbbra is alacsonyabb volt ez az arány. Míg a 18.  században az alacsonyabb tőke/nemzeti jövedelem aránynak az oka a föld alacsony ára és az volt, hogy a bevándorlók nem hoztak tőkét magukkal, addig a 20. században a progresszív jövedelemadó és a roosevelti állami beruházások fékezték a magántőke/nemzeti jövedelem arányának növekedését. Politikailag nézve az államosítások helyett hozták meg ezeket a döntéseket. A tőke/jövedelem arány az USA-ban stabilabb is, mint Európában és szintje jelenleg is alacsonyabb, így Piketty szerint talán erre is vezethető vissza az, hogy az amerikaiak elfogadóbbak a kapitalizmussal szemben. A nyugat-európai országokhoz képest kevésbé kiterjedtebb gyarmatosítás és az európaiak befektetései miatt az USA nettó külföldi tőke pozíciója kisebb. Mivel a külföldre vitt USA tőke hozama jellemzően nagyobb, mint amennyi kamatot az államadósság után fizetnek, ezért a külföldi tőke pozíciója gyengült egy kicsit az USA-n belül. Összességében a tőke 5%-a van külföldi kézben az USA-ban. Jelenleg a tőke/nemzeti jövedelem arány 450%. 

 Kanadában ezzel szemben lényegesen magasabb volt a külföldi tőke jelentősége, és a tőke/nemzeti jövedelem arány is magasabb volt. A külföldi tőke szerepe a 2. világháború után csökkent (a háborúk következtében az európaiak eladtak sok érdekeltséget), ezzel párhuzamosan a tőke/nemzeti jövedelem arány is csökkent és az USA szintjével egyezik meg napjainkban. Mivel nem volt konfliktusos a viszony a brit gyarmattartókkal, így államosítások sem tarkították a függetlenedést, ezért a magántőke szerepe erős maradt az állami tőkéhez képest.

 5. A hosszú táv nagyon fontos! - a tőke/jövedelem arány alakulása

 Piketty szerint a tőke/nemzeti jövedelem arány a kapitalizmus során a háborús sokkokat leszámítva stabil maradt és hosszú távon közelít a megtakarítási ráta/gazdasági növekedési ráta hányadosához. (Feltételezve, hogy a tőkén belül kis részt képviselnek a természeti erőforrások és az eszközárak, fogyasztási cikkek árai ugyanolyan mértékben változnak.)

 Ez alapján arra a következtetésre jut a szerző, hogy a nettó magántőke/jövedelem arány a legjelentősebb országokban 1970-2010 között azért nőtt 200-300% -ról 400-600%-ra, mert az alacsony gazdasági növekedés és a megtakarítások növekedése egyszerre volt jelen. Mindkettőnek fontos oka a társadalom elöregedése. A másik két ok a privatizáció, valamint az ingatlan és tőzsdei árak emelkedése.

 A fenti összefüggés azonban a tőke/nemzeti jövedelem arány rövid távú jelentős kilengéseit nem tudja megmagyarázni. Ezekre az árak és a profitok előre kiszámíthatatlansága adja alapvetően a magyarázatot. A tőke ára pedig függ az aktuális számviteli és adózási és egyéb szabályoktól is.

 Ma globális átlagban a tőke/nemzeti jövedelem arány 450% A gazdagabb országok esetében ez 600%. A fejlődőknél ez átlagosan 400%. A szerző a globális átlagot 2050-re 550%-ra, 2100-ra 650%-ra jósolja, bár elismeri, hogy különböző forgatókönyvek lehetnek.

 6. Tőke vs munka - a jövedelem munka és tőke közötti eloszlása

 A 19. században a tőkéből származó jövedelem (rövidebben: tőkejövedelem)/nemzeti jövedelem arány 35-40% volt. Ez a 20. sz. közepére visszaesett 20-25%-ra, ma pedig 25-30%. A szerző itt is elsősorban a nyugat-európai országok és az USA adataiból indul ki. A 19. és a 21.sz között a tőke hozama 4-5%-ról 3-4%-ra esett vissza. Ezt a 20. század során bevezetett adókkal magyarázza. 

 A szerző szerint a munkajövedelmek és tőkejövedelmek közötti stabil arány mellett is szélsőségesen növekedhetnek az egyenlőtlenségek. Ráadásul 1970 óta egyértelműen a tőke aránya növekszik, és növekedni fog továbbra is. A tőkének kedvező, a munkának nem kedvező gazdasági szabályozást is említi mint okot, amellett, hogy a munka egyre inkább helyettesíthető a tőkével.

 Piketty szerint a tőke hozamát (ahogy nevezi: határtermelékenységét) a technológia és a tőkeállomány nagysága határozza meg (utóbbi negatívan). Csak közvetve ismeri el, hogy a dolgozók munkájából fakad a profit, amikor azt mondja, hogy a túl sok tőke csökkenti annak hozamát.

 Piketty alapvetően elfogadja azt a marxista tételt, hogy a profitráta hosszú távon csökken. A kibocsátás növekedését ez nem zárja ki - a technológia fejlődése miatt. Ez felértékelheti az emberek munkáját, de a szerző szerint a demográfiai stagnálás (egyre kevesebb a dolgozó is) és a megtakarítási arány (stabilan 10% körüli) abba az irányba mutat, hogy a tőkejövedelmek aránya még növekedni is fog a munkával, így az emberi tőkével szemben is. A technológiai fejlődés ráadásul növeli a nem-humán tőke (újabb gépek, szabadalmak, stb.) iránti keresletet is. Így a tőke szerkezete és uralma valójában nem mutat olyan progresszív változásokat, amelyeket sokan feltételeznek.

 7-8. Fent és lent - az egyenlőtlenségek főbb számai

 Fontos elhatárolni a munkajövedelmek közötti és a tőketulajdonok közötti egyenlőtlenségeket és ugyancsak fontos megnézni ezek egymáshoz való viszonyát. (A közgazdász körökben legismertebb mérőszám a Gini-koefficiens összemossa ezeket. Az emberek jövedelmi tizedekre osztása esetében a tizedek túl tágak vagy épp túl szűkek – attól függően, hogy melyik társadalmi réteget nézzük.) Hiányossága a hivatalos adatoknak pl. az is, hogy a legfelső 10%-on belül nem mérik a felső 1% vagyonát, jövedelmét.

 A tőketulajdonok közötti egyenlőtlenség mindig nagyobb, mint a munkajövedelmek közötti egyenlőtlenség. A szerző összegzi a nyugat-európai és USA adatokat. A munkajövedelmi alsó 50%-os réteg együttesen a munkajövedelmekből 30 % körül részesedik, ez kb. a felső tíz százaléknak jutó aránnyal egyezik meg. Míg a tőkejövedelmekből az alsó 50%-nak kevesebb mint 5%, (sok országban nulla közeli) rész jut a tőkejövedelmekből. A felső tíz százaléknak viszont az össze tőkejövedelem minimum 50% jut, de a legtöbb fejlett országban ez 60-70%.

 A két tényezőt együtt figyelembe véve a társadalom felső 10%-a a jövedelmek 35-50 %-ával rendelkezik, az alsó 50% pedig  csak 20-25 %-ával. A köztes 40% a középosztály, amely a 20. században jelentősen növelte részesedését, de így is messze elmarad a felső 10%-tól. Ezek a számok alábecslik a tőkék közötti egyenlőtlenségeket a tőkejövedelmekre jellemző és könnyebb adózási és számviteli feltételek és a könnyebb adóelkerülés miatt. Az USA-ban egyébként ma nagyobbak az egyenlőtlenségek, mint Nyugat-Európában.

 Az egyenlőtlenségek további növekedésével számol a szerző. További szélsőséges növekedése forradalmakhoz vagy a rendszert fenntartó diktatúrákhoz fog vezetni Piketty szerint.

 Korosztályokon belül is hasonlóak a vagyoni egyenlőtlenségek, ezért az osztályharc szerepét nem vette át a korosztályok közötti harc.

 200 évvel ezelőtt nem a munka, hanem az öröklés jelentette az esélyt a felemelkedésre. Ma ugyan nem ez a vélekedés, de az öröklött vagyonnak a 21. században ismét nő a szerepe a nyugat-európai országok egyenlőtlenségeiben, és ezt a folyamatot az adórendszerek eddig csak fékezni tudták, de megállítani nem.

 Az egyenlőtlenségek változása nem a kapitalizmus természetéből fakad, hanem a háborús sokkokból és a követett politikákból - írja a szerző.

 9. Dolgozó szegények és szupermenedzserek - a munkajövedelmek közötti egyenlőtlenségek

 Miközben a tőke/nemzeti jövedelem arány kisebb az USA-ban, mint Nyugat-Európában, az USA-ban a munkából származó jövedelmek robbanásszerűen egyenlőtlenné váltak 1980 óta. Történelmi csúcson vannak a munkajövedelmek közötti különbségek.

 Ha az oktatás nem tart lépést a technológiával, akkor sokan nem jutnak munkához és ez is növeli a jövedelmi egyenlőtlenségeket. Ez alapján jobban megmagyarázhatók a jövedelmi különbségek, mint pusztán a munkaerőpiaci kereslettel, kínálattal. De Piketty szerint a képzettség szintjének sem erős a magyarázó ereje, ha a bérekről beszélünk az USA-ban, mivel az indokolhatónál jóval gyorsabban nőttek a felső 10%, a legképzettebbek bérei. Ez valójában a felső 1%-ban domináns arányhoz jutott szupermenedzserek jövedelmeinek emelkedéséből fakadt. Az alsó 90% esetében a bérmobilitás gyengesége (életed végére sem kerülsz vezető pozícióba), valamint a nagyon alacsony és ritkán emelt minimálbér is növelte az egyenlőtlenségeket az USA-ban. A képzettségi szint általános emelkedése egyáltalán nem vezetett az egyenlőtlenségek csökkenéséhez.

 A domináns, neoklasszikus közgazdasági iskola szerint a határtermelékenység egyenlő a bérrel, de a szerző szerint ez biztosan nem érvényes a legmagasabb bérekre, hiszen azokat maga a felső vezetés határozza meg (saját magának… pont mint a parlamenti képviselők…). Csak a nagyon standardizált, monoton munkafolyamatoknál lehet egyáltalán meghatározni a határtermelékenységet, de a bért ez is maximum hosszú távon határozza meg. A hétköznapokban a munka és tőke egymáshoz képesti alkupozíciója, a lokális munkaerőpiac, a bérszabályozás, a tőkések egyéni döntései befolyásolják a bérek szintjét.

 10. „A múlt felfalja a jövőt” és a tőkekoncentráció

 A tőke hozama mindig nagyobb volt a gazdasági növekedés üteménél. A tőkekoncentráció szinte folyamatos. Ez alól a 20.század pusztán egy kivétel, mert egyrészt a háborús és tőzsdei sokkok miatti veszteségek és a bevezetett adók miatt a hozam a korábbinál alacsonyabb volt, másrészt a régi tőkések nem tudtak gyorsan változtatni életmódjukon és tőkéjük egy részét felélték.

 1945 óta egyszerűen még nem telt el annyi idő, hogy a 19.sz végi tőkekoncentráció szintjére menjünk vissza, de a 70-es évek óta ez az irány: a tőkekoncentráció erősödik. A 21. század elején egymás után törlik el vagy csökkentik tőkéket érintő adókat, és a lassú gazdasági növekedés folytatódni fog. Nem feltétlenül jön vissza a 19.sz tőkekoncentrációjának magas szintje, de nem is zárható ki. Ha vissza is tér, több lesz a kis és közepes járadékos, mint a 19. században. Közben viszont egyre több lesz a szupermenedzser, extra magas jövedelemmel.

Piketty a legnagyobb problémának azt tekinti, hogy a tőke hozama meghaladja a gazdasági növekedés ütemét, s így a tőke mennyisége és uralma a munka felett tovább nő. Az öröklött vagyon és az ebből származó jövedelem magasabb, mint a munkából származó jövedelem és megtakarítás: "a múlt felfalja a jövőt".

 11. Érdem és örökség 

 Az örökségek+ajándékok/nemzeti jövedelem arány a 20.sz. elejének 20-25%-os szintjéről 5 %-ra csökkent 1950-re, de azóta mára 15%-ra nőtt és tovább fog emelkedni ez az arány. Az öröklött vagyon növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket.

 Piketty újabb egyenletet vezet be. Az örökségek+ajándékok/nemzeti jövedelem hányadost az öröklések és ajándékozások gazdasági áramának nevezi, amely = tőke/nemzeti jövedelem x halálozási ráta x az elhalálozottak átlagos vagyona/az élők átlagos vagyona.

 Az örökölt vagyonok legfőbb jellegzetessége, hogy nagyon egyenlőtlenül oszlanak el, de a 19. századdal ellentétben ma kevesebb az extra nagy öröklés, viszont több a kisebb, de még így is jelentős összeg. Ezek egyhatoda nagyobb, mint egy teljes élet során megkereshető minimálbér. (Franciaországra vonatkozó adatok szerint.)

 Az öröklés súlyának növekedése veszélyt jelent a demokráciára, mert a demokráciának az érdemen kell alapulnia – írja Piketty.

 12. Globális vagyoni egyenlőtlenségek

 A nagyobb tőkéknek magasabb a hozama mint a kisebb tőkéknek.

A Forbes és hasonló rangsorokból is kitűnik, hogy a legnagyobb vagyonok jóval gyorsabban nőnek mint az átlagvagyonok. Ma a globális felső egy ezreléké az összvagyon 20%-a, a felső 1%-é a globális vagyon 50%-a, a felső 10%-é pedig a 80-90 százaléka. A globális társadalom maradék felének a vagyon mindössze 5%-a jut.

 Az országok tartozik/követel adataiból kikövetkeztethető, hogy a globális vagyon 8%-a adóparadicsomokban van elrejtve.

 Nem erkölcsi alapon kell mindezt megítélni, hanem a fejlődést vizsgálni, és szabályozásokat bevezetni.

Nem az a fő veszély, hogy az egyes országokat Kína vagy az olajországok állami vagyonalapjai vásárolják fel, hanem az, hogy az adott ország milliárdosai. A kínai központi bank tartaléka egyhuszada az európai lakosság magánvagyonának.

 Az infláció a legtöbbször nem csökkenti a tőkehozamokat, mert azokat olyan dolgokba fektetik (pl. ingatlan), amelyek árai kb. annyival nőnek mint a fogyasztói árak. Az infláció eloszt: a nagyobb tőkék nagyobb hozamú befektetési lehetőségeket tudnak találni, az ingatlantulajdonnal nem rendelkezőket pedig a magas és emelkedő lakbérek sújtják. Magyarán: az infláció sokszor csak tovább növeli az egyenlőtlenségeket.

 13-16. Jó, jó, de akkor mégis mit lehetne tenni? - Piketty javaslatai

 Piketty főbb javaslatai:

A felsőoktatásban tandíjmentességet kell bevezetni, az állam kell, hogy finanszírozza, de az egyetemi autonómia feltétlenül szükséges. 

 A nyugdíjak esetében a felosztó-kirovó rendszert fenn kell tartani, de be kell vezetni az egyéni számlákat. A nyugdíjkorhatár emelése nem kerülhető el, de figyelembe kell venni, hogy a manuális munkát végzők hamarabb elfáradnak életük során.

 Progresszív jövedelemadó kell (lehetőleg 40% fölötti felső adókulccsal ) plusz a kb. felső 1% jövedelmeire 80%-os ún. konfiskáló adót kell kivetni. Ugyanakkor ez önmagában elégtelen eszköz (nem hoz elég bevételt).

 Piketty a gazdaságpolitikai javaslatai közül a legfontosabbnak a globális és progresszív tőkeadót tekinti, amely a vagyon nagyságától függően 0,1%-tól 10%-ig emelkedhet. Évente fizetnék, minden pénzügyi és nem pénzügyi vagyonra kiterjedne, a legkisebb vagyonokra is. A kisebb vagyonok esetében az adósságok levonása után fennmaradó vagyonra kell vetíteni az adót. A tőkeadó segítené a szociális kiadások finanszírozását és részben az államadósság ledolgozására is fel kellene használni.

 Mindezt a banki információk azonnali megosztása biztosítaná, ami egyes országokon belül már működik. A nemzeti jövedelem arányában évente csak 3-4%-ot hozna ez, de nem elsősorban a szociális állam kiterjesztése lenne a célja, hanem a kapitalizmus megrendszabályozása. A demokrácia így tudna kontrollt gyakorolni a kapitalizmus felett.

 Piketty az adót nemcsak az elvonás és elosztás eszközének tekinti, hanem a gazdaság általánosabb szabályozási eszközének. A javaslatot „hasznos utópiának” nevezi globális szinten, de regionális, EU szinten mindenképpen meg lehetne valósítani.

 A központi bankok a pénzteremtéssel nem hoznak létre új vagyont, csak újra elosztják azt. Pusztán hitelnyújtásról van szó, ami megakadályozhat csődöket, segítheti a vagyon újra gyarapodását. Az inflációt és az egyenlőtlenséget rossz irányba is tolhatja, így hatalmának korlátot kell szabni.

 Az euró létrehozásával az EU pénzt hozott létre állam nélkül, központi bankot kormány nélkül, amely ráadásul csak az infláció fékezésével foglalkozik, a kamatlábakkal, államadósságokkal nem. A 2008-as válság idején próbált valamit kezdeni az államadósságokkal (másodpiaci kötvényvásárlásokkal), de előrelépést az jelentene, ha összevonnák az európai államadósságokat és a vállalati társasági adóalapokat, alakítanának egy eurózónás költségvetési parlamentet és egy összeurópai politikai hatóságot a kapitalizmus rendszabályozására – mindezt demokratikus irányítás alá rendelve.

 A globális klímaváltozás megfékezése érdekében az államoknak a GDP kb 5%-át kellene fordítaniuk minden ezt segítő beruházásra, fejlesztésre.

 A piac és a választófülke között számos átmenet van a tőke demokratikus ellenőrzésére. Ennek alapvető feltétele azonban a magánvállalatok információihoz való teljes és értelmezhető hozzáférés és a dolgozók valódi beleszólása a tőke ügyeibe.

 Összegzés és vélemény:

 Piketty nemcsak adatokat halmoz, hanem szembesíti azokat a közgazdasági iskolákkal. Szépirodalmat, filmet is használ illusztrációként, különösen Balzac, Jane Austen regényeit.

 Míg Marx a Tőkében mechanizmusokról ír, és a kor makrogazdasági adathiánya miatt az egyéni tőkés felhalmozását elemzi, addig Piketty a makrogazdasági adatok alapján az arányok és egyenlőtlenségek változását teszi a középpontba. Leíróbb jellegű, mint Marx, de azért ad definíciókat, módszertant és elegendő történelmi adata, tudása van arra, hogy a követett politikák hatását is figyelembe vegye. Azt mondja a szerző, hogy újra politikai gazdaságtant kell művelni, és nem közgazdaságtudományt, mert célok és értékek, erkölcs nélkül értelmetlen foglalkozni a gazdasággal. Könyve mottójának ezt választotta „A társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.” (Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának első cikkelye, 1789.)

 Elegendően hosszú táv adatainak összegzésével kimondhatók törvényszerűségek. Szemben a ma domináns ideológiákkal a történelem nem a véletlenekről, a látszatokról és egyéni teljesítményekről szól. A gazdaság fejlődését a tőke törvényszerűségein túl a követett politikák, az osztályok alkupozíciói is alakítják.

 Piketty érdemtelennek tartja a magas bérjövedelmeket, a nagy örökségeket. Sok adattal felszerelkezve és némi gúnnyal beszél az ezeket igazoló nézetekről. A gazdasági szabályokban bízik, a maiakhoz képest radikális szabályozással kívánja korlátozni a tőke uralmát. A forradalmat káoszként értelmezi. A forradalmat és a diktatúrákat szerinte szabályozással meg lehet előzni. Viszont saját maga is szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi intézményekkel el lehet-e érni a javaslatait. Az is látszik nézeteiből, hogy a kapitalizmus és a demokrácia nem járnak párban, a tőke törvényszerűségei valójában rombolják a demokráciát. A tőkét Piketty szerint több demokráciával be lehetne szabályozni. Szerintem viszont egyre inkább úgy néz ki, hogy a szerző által javasolt megoldásoknak csak egy forradalom nyithat utat.

----------

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

[i] Hogy jobban érhető legyen, amit a 3-4. fejezetről összefoglaltam, érdemes ide idézni a Piketty által leírt alap definíciókat, egyenleteket:

Nemzeti jövedelem = amivel egy adott évben egy adott ország lakói rendelkeznek.

Nemzeti jövedelem = tőkejövedelmek (pl. profitok) + munkából származó jövedelmek.

Nemzeti jövedelem = GDP (az országban előállított javak, szolgáltatások értéke) mínusz az értékcsökkenés és a külföldre utalt jövedelmek, profitok plusz a külföldről átutalt jövedelmek, profitok.

Piketty a vagyont – az egyszerűség kedvéért – a tőke szinonimájaként használja, de nem számolja bele a humán tőkét, hiszen az olyan dolog, ami magáé az emberé.

Tőke(vagyon) = felhalmozódott tőke (A tőkébe a pénz, az értékpapírok, a nem fogyasztási cikk gépek mellett beleszámolja a szellemi jogokat is, az ingatlanokat, a földet is.) 

A nemzeti jövedelmen belül a tőkére eső rész = felhalmozódott tőke/nemzeti jövedelem arány x megtérülési ráta.   Ma Nyugat-Európában ez kb. így néz ki: 30% (a nemzeti jövedelmen belül a tőkére eső rész) = 600% (felhalmozódott tőke/nemzeti jövedelem arány) x 5%

Könyvbeszámoló és vélemény: Not in Our Genes. Biology, Ideology And Human Nature

A mű szerzői angol, illetve amerikai tudósok, Leon Kamin pszichológus, Richard Lewontin evolúcióbiológus, genetikus, és matematikus, Steven Rose neurobiológus. Amint azt az előszóból is megtudhatjuk, mindhárman részt vettek az 1970-es és 80-as években Nagy-Britanniában és az USA-ban meginduló ’radikális tudomány mozgalomban’ (radical science movement), mely a tudományok társadalmi felelősségének és szerepvállalásának fontosságát hirdette baloldali alapon.

A könyv tíz fejezete a 17. századtól kezdődően napjainkig eljutva veszi sorra a különböző természettudományok fejlődési irányait, éles kritikákat megfogalmazva velük szemben, minthogy hozzájárultak a kapitalista országokban kialakult társadalmi egyenlőtlenségek igazolásához. Ahogyan a címe is előrevetíti, ezen tudományok közül leginkább a genetikára, valamint az evolúcióbiológiára koncentrál a mű.

A természettudományok fejlődésének legfőbb problémáját a szerzők a Descartes nevével fémjelzett tudományos racionalizmus térhódításában, illetve még inkább az ennek következtében eluralkodó redukcionista szemléletben látják. A redukcionista szemlélet lényege, hogy egy komplex jelenséget úgy közelít meg, hogy az azt alkotó részegységek tulajdonságaira vezeti vissza a jelenséggel kapcsolatban felmerülő problémát, vagyis a komplex állításokat egyszerű tényekre bontja szét. A molekuláris biológiában például azt jelenti a redukcionista gondolkodás, hogy mondjuk egy proteinmolekula tulajdonságai előre megjósolhatók azon protonok, elektronok stb. tulajdonságai alapján, melyek a molekula atomjait alkotják. Ez a megközelítés vezet aztán el a biológiai determinizmushoz, melynek értelmében az emberi természet, az emberi viselkedés a génjeink által rögzítve van, az egyén jellemzőit az őt alkotó sejtek biokémiai tulajdonságai előre meghatározzák, az egyén viselkedése ilyen tulajdonságok láncolatából épül fel. Ebből ered az a szemlélet, hogy az egyes társadalmi jelenségek mögött az egyének biológiai determináltsága húzódik meg.

Ezek a tulajdonságok öröklődnek is, gondolja a redukcionista iskola, és meglétük mértéke alapján az emberek rangsorolhatók. A különböző tulajdonságok meglétének mértéke a különböző biokémiai anyagok mennyiségétől függ és ezek az anyagok anatómiailag lokalizálhatóak. Ebben a felfogásban az átlagtól való anatómiai eltérés rendellenességre utal, amit kezelni kell.

A szerzők szerint ez efféle biológiai determinizmus a mindenkori hatalom pozíciójának megszilárdulását segíti elő és a tudományosság látszatával igyekszik alátámasztani az osztályok, nemek és rasszok között hatalmukban, erejükben és egészségi állapotukban mutatkozó egyenlőtlenségeket. Az okokat végső soron a génekig vezetik vissza. Így a társadalmi elnyomás a tudományosság köntösét ölti magára. Művelői – akár nem tudatosan, akár kifejezetten tudatosan - a domináns osztály, nem, rassz érdekeit szolgálják ki.

A három tudós ezzel szemben egy szocialista társadalom megvalósításán fáradozik a tudomány segítségével. A redukcionizmussal szemben a dialektikus módszer mellett tesznek le a garast, melynek értelmében a rész és az egész kölcsönösen hatással van egymásra, s az emberi lények egyes tulajdonságai nem izoláltan léteznek, hanem a szociális élet következményeiként jelentkeznek, és történetileg változnak. A különböző folyamatok, jelenségek nem külön-külön vizsgálandó dolgok, azokat összefüggéseikben kell megragadni és értelmezni; a komplex egységek bár részkomponensekből épülnek fel, de ezeknek a részegységeknek az interakciója során létrejövő komplex valaminek a tulajdonságai különböznek az alkotórészek tulajdonságaitól.

A rész és egész kapcsolatának lényegét a süteménysütés példáján keresztül szemléltethetjük: a cukor, a tészta és a vaj is kiveszi a részét egy új végső termék létrehozásában, de ez a végső termék nem fog hasonlítani az alkotóelemekre, tulajdonságai nem fognak feltétlenül egyezni azokéval.

Fontos továbbá az élő organizmus és környezetének kapcsolata: míg a biológiai determinizmus hívei azt hangsúlyozzák ki, hogy a környezet folyamatosan befolyásolja, változtatja az organizmusokat, addig a dialektikusok felhívják a figyelmet arra, hogy az organizmusok – különösképpen az emberek – reagálnak is a környezetükre, alternatívákat keresnek arra, hogy hogyan változtathassák meg azt. Nemcsak arról van szó, hogy a lét meghatározza a tudatot, hanem arról is, hogy a tudat visszahat a létre.

Az ember természetének és környezetének kapcsolata a következő kísérleti példával mutatják be: rakjunk egy kis cukoroldatot egy baktériumokat tartalmazó csészébe. A baktériumok először is abba az irányba kezdenek mozogni, ahol számukra a legoptimálisabb, tehát legmagasabb a cukortartalom. Így elérik, hogy környezetük magas cukor-koncentrációjú legyen s ne alacsony; ezután aktívan megdolgozzák a cukormolekulákat, más összetevőkké alakítva át őket, amikből valamennyit lekötnek, valamennyit pedig „kilöknek” a környezetükbe. A környezetük ezáltal megváltozik, például savasabb lesz. Ha ez a folyamat lejátszódott, a baktériumok odébb mozognak a nagyobb savtartalmú helytől a kisebb savtartalmú felé. Ezen a példán keresztül miniatűrben láthatjuk azt, ahogy egy organizmus először kiválasztja az általa preferált környezetet, azt aktívan átdolgozza, ezáltal megváltoztatva azt, majd ezen változásra egy újabb, alternatív cselekvést választ. Az organizmus megértéséhez tehát nem elegendő csak az organizmus tulajdonság-halmazát figyelembe vennünk, hiszen az ő és környezete közti interakció egy újabb okozati láncot indít be, ezért a dialektikus látásmódra van szükségünk.

Az első fejezet a 80-as évekbeli USA és Nagy-Britannia politikai helyzetét elemzi. Reagan és Thatcher személyében mindkét államban konzervatív vezetők kerültek hatalomra, s egy új konzervatív ideológia, az úgynevezett New Right (Új jobboldal) térnyerése vált megfigyelhetővé. Ez az irányzat a gazdaságban a laissez-faire elvéhez kívánt visszanyúlni, szorgalmazva az állami kontroll és beavatkozás csökkentését, az individualizmus mindenek feletti elsőbbségét hirdetve, és a hobbesi „mindenki harca mindenki ellen” elvét hangoztatva. Egyszóval: a klasszikus liberalizmushoz tért vissza. Az Új jobboldal nagyban támaszkodott a biológiai determinizmus állításaira. A szerzők felhívják a figyelmet arra is, hogy ez a tendencia részben a ’68 utáni USA és brit újbaloldali elképzelésekkel szemben jött létre, melyek a biológiát csupán társadalmi konstrukciónak vélték, az embert végtelen módon alakíthatónak gondolták (a szerzőink szemében ez sem követendő irányvonal).

A második fejezet a biológiai determinizmus érveléstechnikáját, ok-okozati láncolatainak módozatait tárgyalja bővebben. A fejezet rámutat arra is, hogy a biológiai determinizmus alapgondolata már a 20. század előtt is jelentkezett, nem csak a biológiában, hanem többek között a szépirodalomban is. Dickens és Zola művei merülnek fel példaként: annak ellenére, hogy mindkét író igen nagy szociális érzékenységről tett tanúbizonyságot, hőseik nemegyszer azért cselekednek úgy, ahogy, mert a „vérükben van”, hogy így viselkedjenek, erre predesztináló tulajdonságokat örököltek stb.

A harmadik fejezet egy nagy időintervallumot átfogva, a középkortól napjainkig veszi sorra a tudományos gondolkodás azon állomásait, melyek ahhoz vezettek, hogy a determinista gondolkodásmód az uralkodó burzsoá ideológia „központi magjává” váljon. A középkori feudális társadalmak a társadalmi státuszt és az emberek anyagi javakhoz való viszonyát változatlannak, Isten kegyétől determináltnak tekintették, ami vérségi alapon öröklődik tovább, így a társadalmi helyzeten való változtatást nem hirdették. Az ember kapcsolata a természettel itt nem a dominanciáról, hanem azzal való együttélésről szólt.

Ezen állapotok felforgatását a tudományos racionalizmus 16. századi megjelenése indította be. Descartes – akinek természettudományos munkásságával kezdetét vette a modern biológia (is) – a világot egy géphez hasonlította. A gép darabjaira szedhető a megértés céljából, és utána összerakható. A gép minden részegységének külön funkciói vannak, amik analizálhatóak. Az eszmetörténetben következett a 17. századi redukcionizmus. Ezek az eszmei irányzatok vitték vállukon a világ rendszerezésének, atomokra bontásának, „varázstalanításának” a folyamatát, majd a newtoni fizikával a változatlanság, a statikusság helyébe a dinamizmus lépett.

A 18. század második felében a felvilágosodás eszméi elősegítették a burzsoázia hatalomra kerülését, hiszen a tudományos racionalizmus vallásosság felett aratott diadala elengedhetetlen előfeltételének bizonyult a termelőerők fejlődésének előmozdításában, mely felett a feudális rendben addig a papság is őrködött. A felvilágosodás filozófusai a szabadság és egyenlőség eszméjét is hangoztatták - forradalmi retorikájuk részeként.

A 19. század egyik fontos tudományos irányzata a mechanikai materializmus volt. Követői többek között Jacob Moleschott és Ludwig Feuerbach voltak, az utóbbi redukcionista hozzáállásának kritikájaként alkotta meg Marx és Engels a dialektikus materializmus gondolatát. A század másik fontos irányzata az evolucionizmus volt, amely a természetes szelekció elvét nem csak az életformákban vélte felfedezni. A szerzők megfogalmazásában ez „burzsoá világnézet apoteózisát [megistenülését] reprezentálta”. Ebből következik aztán a szociáldarwinizmus, majd az eugenika, ami aztán a náci fajelméletbe torkollik.

Említésre méltó a kriminálantropológia atyjának, Cesare Lombrosónak a munkássága is, aki a külső testi jegyek, jellegzetes anatómiai elváltozások alapján beazonosíthatónak vélte a „született bűnöző” embertípusait. Itt újabb szépirodalmi példa kerül elő, mely jól mutatja a kriminálantropológia népszerűségét: Agatha Christie egyik regényében egy szakszervezeti aktivista megjelenésével kapcsolatban megjegyzi, hogy alacsony, kiugró homloka, „bűnözői” állkapcsa azonnal feltűnt volna a Scotland Yardnak.

A fejezet végül a DNS szerkezetének az 50-es években történő felfedezéséig jut el, amit újabb bizonyítékul sajátítottak ki maguknak a redukcionista és determinista gondolkodók, mondván, hogy az emberi viselkedés a génekben dől el. A következtetési láncolat végül az lesz, amit többek között Richard Dawkins is kifejtett Az önző gén című művében: a gének meghatározzák az egyént, az egyén pedig a társadalmat.

A 4-8. fejezetekben alaposan elemzik azt a három irányvonalat, ahol a biológiai determinizmus politikai jellege megnyilvánul. E fejezetekben számos szociobiológiai kísérletet, illetve kísérletek eredményeit összegzi a könyv, ezek kerülnek górcső alá. A biológiai determinizmus hívei a szerzők szerint gyakran szociális, kulturális vagy politikai elfogultságuk miatt jutnak el végkövetkeztetésükhöz – nyilván ezzel a jelen könyv alkotóit is meg lehet vádolni.

A biológiai determinizmus politikai jellege jól kivehető a rassz-alapú genetikai különbözőségek, különösen az eltérő intelligenciabeli kvalitások hangoztatásánál, amelyből végül az eltérő szociális helyzetet is levezetik a deterministák.

E kapcsán kerül bemutatásra az amerikai Arthur Jensen 1969-es, Harvard Educational Reviewban megjelent cikke, mely szerint a feketék és fehérek által kitöltött IQ-tesztek közti különbségek csak az eltérő genetikájukból fakadhattak. Jensen kutatásaira később felfigyel, és előszeretettel hivatkozik a Nixon-adminisztráció szociális és oktatáspolitikai intézkedései igazolásakor.

Nagy-Britanniában Hans Eysenck pszichológus volt a rassz-alapú intelligenciakülönbségek hirdetője. Kutatási eredményei felhasználásra kerültek a feketék és ázsiaiak emigrációja elleni kampányban, továbbá sokan magyarázták genetikai különbségekre és Eysenck-re hivatkozva a bevándorlók magas munkanélküliség arányát, a szociális egyenlőtlenségek helyett.

Az 5. fejezet részletesen foglalkozik az IQ-teszt megalkotásával, és általában a pszichometriával, továbbá az ezekhez kapcsolódó kutatási eredményekkel, melyeket összevetve gyakorlatilag azt szűrhetjük le, hogy nincs genetikai evidencia a különböző IQ-szintek között, és a deterministák azon állítása sem bizonyítható, hogy az intelligenciahányados örökíthető lenne. Azon elgondolás károsságára is felhívják a figyelmet a mű szerzői, hogy az IQ-szint fixen megmutatná a gyerek képességeit a jövőre nézve. Ezt még az IQ-teszt feltalálója, Alfred Binet is elutasítja, hiszen még szerinte is változtatható az intelligencia. Az IQ-alapú rangsorolás tehát a hatalom újabb kísérlete a társadalmi egyenlőtlenségek magyarázatára. Ugyan ezt a ideológiai funkciót látja el a nemek közötti „kognitív és temperamentumbeli különbségek” hangoztatása.

Elolvashatjuke a szociobiológia atyjának tekintett Edward Oswald Wilson amerikai biológus elképzelését is, aki kijelentette, hogy nagy valószínűséggel a jövőben még a legegyenlőbb társadalmakban is a férfiak fogják a vezető szerepet játszani a politikai, üzleti és a tudományos életben. Wilson a szociáldarwinizmus híveként egyébként azt is állítja, hogy az idegengyűlölet is genetikailag kódolt.

Említésre kerül még a deterministák devianciához, mentális betegségekhez való hozzáállása. Szerintük a rossz gének a hibásak. Például Vernon Mark és Frank Ervin agysebészek a Violence and the Brain című művükben megállapítják, hogy a 60-70-es években az amerikai gettókban a kóros agyi elváltozásaik miatt lázongtak a feketék, nem pedig a szociális körülményeik miatt. Az ilyen jellegű kutatások soha sem kérdőjelezik meg a szociális intézmények működését, nem vizsgálják azok hatásait. Az intézmények helyett az egyéneknek kell megváltozniuk. A biológiai determinizmus az „áldozathibáztatás” egyik minősített esete.

A fentiek szöges ellentétét képezik Foucault és Ronald David Laing következtetései, akik a devianciát, illetve a mentális betegségeket puszta konstrukcióknak tekintették, amelyek a hatalom intézményi kontrolljának megalapozásául szolgáltak. A szerzők ezt sem tartják tökéletes megközelítési módnak, minthogy a jövőre nézve nem szolgálnak problémamegoldási javaslattal, de mindenesetre figyelemre méltó történelmi tény, hogy az őrültség mint olyan csak kétszáz éve vált alaposabban vizsgálandó (és kontrollálandó) problémává.

A mentális betegségekkel kapcsolatban szó esik a skizofrénia genetikai okokra való visszavezetésének lehetetlenségéről, a gyógyszeripar és pszichiátria nyerészkedéséről és kutatásaik bizonyító erejének hiányáról, valamint a hiperaktivitásról és az egyéb tanulási nehézségekről, melyeket olyan gyógyszerekkel (pl. az USA-ban a Ritalinnal) kezelnek, melyek pozitív hatása nem bizonyított.

Nem tagadom: elsőre mellbevágó volt olvasnom az elmúlt évszázadok tudományos megközelítéseinek bírálatát, ugyanakkor a szerzők nem kérdőjelezik meg a műben magukat a tudományos vívmányokat. A könyvet olvasva olyan érzésem volt, mintha Marx eszméinek a természettudományokra átültetett változata lenne kezemben. Nem hiába hangsúlyozzák a történetiség fontosságát a szerzők. A tudományban is megvannak az egyes szükségszerű lépcsőfokok, bár a végkifejlet nem világos.

S hogy milyen alternatívát kínálnak a szerzőink? Ha a nagy vonalakban haladó összefoglalóm felkeltette a kíváncsiságodat, vagy épp, hogy mélységesen nem értettél az elhangzottakkal egyet, akkor a 10. fejezetben találod meg a szerzők részletesen kifejtett alternatívaképét. Ha e-mailen megkeresel minket, segítséget tudunk nyújtani a könyv beszerzésében.

------------

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Könyvbeszámoló és vélemény: Friedrich Engels – A munkásosztály helyzete Angliában

Engels ezt a művét 1842-44-es angliai tapasztalatai alapján írta meg.

Először 1845-ben jelent meg német nyelven Lipcsében. Bár az angliai viszonyok elemzését adja, Angliában, angolul csak fél évszázaddal később, 1892-ben vált elérhetővé.

A szerző alkotói a korban fellelhető adatbázisok tanulmányozására támaszkodott, ugyanakkor nem érezte rangon alulinak, hogy a munkástelepek bejárása során is gazdagítsa ismereteit Anglia munkásosztályának helyzetéről.

A munkások világával való tervszerű ismerkedése során a célja az volt, hogy hitelt érdemlő anyagot gyűjtsön annak bizonyítására, hogy a burzsoázia fő törekvése a proletariátus munkáján meggazdagodni, amíg e proletariátus piaci hasznot képes számára termelni, majd sorsára hagyni, mihelyst ennek a célnak a proletariátus már képtelen megfelelni.

Bár Engels német volt, a munkásosztály helyzetének átfogó tanulmányozására azért Angliában látott hozzá, mert véleménye szerint a proletariátus létfeltételei ott voltak a legtisztábban érzékelhetők. Ezért saját hazájának társadalmi-gazdasági folyamatainak jobb megértéséhez és megismertetéséhez zsinórmértékként tekintett az angol példára.

Művében nyilvánvalóvá tette, hogy a fennálló rendszer igazságtalanságai előbb vagy utóbb kiélezik a társadalmi feszültségeket, ami robbanásba torkollhat, ha csak - tette hozzá - „a nemzet belátása nem foganatosít olyan intézkedéseket, amelyek az egész társadalmi rendszert új alapokra helyezi.”

Könyvében az angol munkásosztály történetét James Hargreaves 1764-es találmányától a „fonó Jenny”-től eredezteti. A munkások a gépek bevezetése előtt saját (nem városi környezetben lévő) otthonaikban szőttek és fontak (a nők a fonalat fonták, a férfiak pedig szőttek), szabad idejükben pedig földet műveltek, és egyszerű vallásos, természetközeli világukban - a későbbi fejleményekhez képest - egészen jól elvegetáltak.

A fonaltermelés gépesítése miatt átmenetileg növekedett a szövést végző emberek (takácsok) munkája iránti igény, de hamarosan a szövés gépesítésére is sor került, és a gépek tökéletesedése egyre kevesebb munkáskezet igényelt. A gépesítés ugyan a gyapjúfonalat olcsóbbá tette - a 18. század végén néhány évtized alatt a fonal önköltségi ára a felére csökkent, az előállított mennyiség pedig megháromszorozódott - csak éppen a mai kapitalista stílusban fogalmazva: a háziipar szereplőire lett egyre kevésbé volt kereslet.

Amikor még jól ment a takácsoknak, könnyen elhagyták a számukra élelmiszer önellátást biztosító kis földjeiket, s azt nagybérlők szerezték meg. Ez azzal járt, hogy a szövő/fonó funkcióban nélkülözhetővé váló emberek tömegei számára megszűntek a létfenntartás feltételei.

Az innováció lendülete a több tőkét igénylő iparra is kiterjedt.

A mind jobban tökéletesedő gépek alkalmazásával a textiliparban hatalmas jövedelmekre lehetett szert tenni. A befektetett tőke megtérülése tíz-húsz év alatt akár ötszázszoros is lehetett a 18. század végén. A textilüzemekben ugyanakkor gyakoriak voltak a tüzek. Ezért kezdték a gépeket fémből készíteni. A mélyen húzódó ércek bányászatához szivattyúk kellettek, különben a vízbetörések lehetetlenné tették a munkát. Ennek a feladatnak a megoldásához gőzzel hajtott szivattyúkat kezdtek el használni. Az első kiforrott megoldásnak James Watt 1769-ből való gőzgépe bizonyult. A gépek megjelenésével párhuzamosan persze megjelentek a gépeket gyártó gépek is.

A textilipar (majd később a tőkeigényesebb többi iparág) nagyarányú jövedelmezősége fokozatosan kialakította a tulajdon centralizációját, és minél centralizáltabb lett a tulajdon, annál eredményesebben semmisítette meg a régi világot.

A verseny révén a polgári társadalmat Engels a ’mindenki háborúja mindenki ellen’ kifejezéssel jellemzi. A verseny során a tőke centralizációjával a burzsoázia megszerezte a monopóliumot minden létfenntartási eszközre, amire a proletároknak szüksége volt.

A munkáskereslet éppen olyan árucikk lett, mint bármely más árucikk kereslete.

A mindenki harca mindenki ellen világosan megmutatkozott a munkások egymás közötti konkurenciájában: az angol munkásnak meg kellett küzdenie a nála alacsonyabb ’civilizációs fokon’ álló ír munkással, aki kevesebbért is hajlandó volt dolgozni, és ezáltal a béreket egyre jobban leszorította, és az ő alkalmazásával a tőkés sakkban tarthatta az angol munkást is.

A költségek leszorítása az élet minden színterén megjelent: igaz volt ez a lakhatási körülményekreⁱ éppúgy, mint a táplálkozásra, ahol a romlott és hamisított élelmiszerek árusítása állandó kísérője lett a mindennapoknak.

A szörnyű lakhatási viszonyok, az elégtelen táplálkozás és a kimerítő munka - röviden a munkások életkörülményei – magukkal hozzák a betegségek és járványok intenzív jelenlétét.

Az angliai munkáslét állandó jellemzője a gyerekeknek még a felnőttekénél is nehezebb helyzete. Az asszonyok, akik otthon dolgoztak, hogy kisgyerekeik ne akadályozzák őket a munkában különféle ópium származékokkal tömték őket. Ennek pusztító következményei voltak

Az ismert járványos megbetegedések következtében a halálozási ráta négyszerese lett a Manchester környéki vidéki területeknek. Az ipari forradalom előtti időszakhoz képest a halálozási ráta - a tudomány növekvő számú vívmánya ellenére – növekedett. Carlisle-ban korábban 10000-ből 4408 gyerek nem élte meg az öt éves kort, míg az ipari forradalom alatt ez a szám 4738-ra növekedett. A felnőtt népesség esetében az ipari átalakulás előtt 10000 főből 1006 fő halt meg 39-ik születésnapja előtt, az ipari forradalom következtében ez a szám 1261 főre emelkedett.

Engels rámutatott, hogy a kimerültségből és az elégtelen munkavédelmi szabályokból eredő maradandó egészségkárosodásokat szintén a tőkés átalakulás okozta.

A munkások politikai szervezeteit is áttekinti Engels. Angliai tartózkodása során egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy a politikai pártok gazdasági érdekek kifejeződései, bár ezt a polgári pártok igyekeznek ideológiai erős állításokkal elleplezni.

Sok oldalt szentel a chartizmusnak, az angol munkásság első politikai jellegű tömegmozgalmának. Véleménye szerint a chartizmus lényegét tekintve szociális jellegű mozgalom. Mai megfogalmazással élve, elsősorban a munkásjólét kivívására koncentrált, és nem a fennálló rendszer meghaladásra. Engels az angol munkásmozgalom társadalmi hátterét vizsgálva érdekes megfigyelést tett: véleménye szerint a chartistákat igazi proletártömegek alkotják, bár világnézetükben, politikai céljaik megfogalmazásában közelebb állnak ahhoz a burzsoáziához, ahonnan a szélesebb látókörű, radikálisabb, magukat szocialistának nevező emberek érkeztek. Ha ez a kettő összeolvad, akkor lesz a munkásosztály igazán Anglia ura – vélekedett Engels.

Engels szerint, ha a rendszer növekvő ellentmondásait a burzsoázia nem veszi észre, és nem cselekszik ezek radikális csökkentése érdekében, akkor olyan forradalom következik be, amelyhez fogható még nem volt a világtörténelemben. A végsőkig elkeseredett munkások olyan dühvel fognak rombolni, amihez képest elhalványulnak a az 1793-as év franciaországi történései is. A közelgő forradalom pusztító és ösztönös voltát - véli Engels - az fogja meghatározni, hogy a kirobbanás időpontjára az angol munkás milyen mértékben teszi magáévá a kommunista nézeteket. Ha lehetséges lenne még a harc előtt az angol munkásságot kommunistává tenni, akkor a harc békésebb lefolyású lenne, mert akkor a tömegek pontosan tudnák, hogy ez a küzdelem nem az egyes tőkés személyek ellen folyik, hanem a burzsoázia, mint osztály ellen.

A mai viszonyok között a munkás csak úgy mentheti meg emberi mivoltát, ha fellázad a burzsoázia ellen, és – mondja Engels – a jelenlegi elkeseredéshez már elég egy kis lökés, hogy a lavina meginduljon

Ha Engels fenti művének értékelését keressük a neten, akkor leggyakrabban azzal a megállapítással találkozunk, hogy a munkásmozgalomnak a Kommunista Kiáltvány előtti legnagyobb hatású munkájának minősítik, amelynek komoly szerepe volt a nyugati munkásmozgalom önképének kialakításában.

Lenin 1896-os Engels halálára írt nekrológja jól összefoglalja mindezt:

„Engels előtt igen sokan leírták a proletariátus szenvedéseit és rámutattak arra, hogy a proletariátuson segíteni kell. Engels volt az első, aki megmondta, hogy a proletariátus nemcsak szenvedő osztály; hogy a proletariátust éppen gyalázatos gazdasági helyzete feltartóztathatatlanul előre taszítja és rákényszeríti arra, hogy harcoljon végleges felszabadulásáért. A harcoló proletariátus pedig maga fog segíteni magán. A munkásosztály politikai mozgalma elkerülhetetlen eljuttatja a munkásokat ahhoz a felismeréshez, hogy a szocializmuson kívül nincs számukra kivezető út. Másfelől a szocializmus csak akkor lesz majd erővé, ha a munkásosztály politikai harcának céljává válik.”ⁱⁱ

Vélemény:

Emlékszem, hogy a 80-as évek VHS-korszakában az Emanuelle című erotikus film megjelenése a kádári nyilvánosságban milyen tabudöntögetésnek számított, mennyire magával ragadta a társadalom apraja-nagyját, és egyúttal felpörgette a VHS-ipart.

Több mint negyedszázad elteltével elég csak megnézni a legismertebb hírportálok tartalmát, hogy tudjuk, a felnőttfilm-iparágban (is) „forradalmi” változások játszódtak le.

Na de hogyan jön Engelshez Emanuelle? Ahogy a felnőttfilm ipar újabb és újabb alkotásai, úgy a kapitalizmus újabb és újabb kísérőjelenségei is durván emelték az elmúlt negyedszázadban az ingerküszöbünket. A tőkés rendszer extrém kísérőjelenségeiről olyan intenzív tudása lehet a közéleti kérdések iránt nyitott embereknek, hogy emiatt 2016-ban olvasni Engelsnek e művét igazából unalmas tevékenység.

Az 1845-ös első kiadásakor a reveláció erejével hatott a német munkásmozgalom köreiben egy ilyen tudományos igényű analízis-vádiratot olvasni, mi viszont itt a jelenben ráismerünk a rendszer akkori bűneinek mai megnyilvánulásaira. Ha képesek vagyunk eltekinteni a szöveg történelmi kontextusától, és mai szövegként olvasni az egyes fejezeteket, akkor minden fejezetben ráismerhet korunk egy-egy súlyos és megoldatlan problémájára.

Olvassuk el csak a könyv (al)fejezet címeit!

Engels a nagyvárosokról és benne a proletárok lakhatásáról beszél. Mi naponta olvashatunk lepusztult lakásállományról, a bérlakások hiányáról, és a hajléktalanság problémájáról.

Engels a munkások konkurenciaharcról beszél. Mi a mai lapokban arról olvasunk, hogy egy-egy állásra százak adták be az önéletrajzukat.

Engels a tudatlanságról és az iskolák nem kielégítő színvonaláról ír. Mi a 16 évre leszállított tankötelezettségről, a szakképzésben a közismereti tárgyak elsorvasztásáról olvashatunk.

Engels a gyári munka lélekölő és eltompító jellegéről ír. Mi arról olvasunk, hogy az aktuális kormány újabb ipari összeszerelő műhely felavatását ünnepli.

Engels a jótékonykodás képmutató jellegéről ír. Mi pedig a Csányi Alapítvány honlapján a hátrányos helyzetű gyerekek támogatásának fontosságáról olvashatunk

Engels a hosszú munkaidőről, a Truck rendszerrőlⁱⁱⁱ, Cottage-rendszerről^iv ír. Mi a Munka Törvénykönyvének tudatos lebutításáról olvasunk, és evidenciaként kezeljük, hogy egyre több ágazatban még a felvizezett szabályokat is folyamatosan áthágják.

Engels a munkások erkölcsi elhanyagolásáról ír. Mi pedig szabadon dönthetünk arról, hogy melyik TV csatorna valóságshowját akarjuk nézni, vagy tiszteletreméltó hírportálokon a tökéletes vaginafotók elkészítésének módszeréről olvashatunk lényegre törő írásokat.

Szóval a Munkásosztály helyzetét ma (újra)olvasva nekem Erich Maria Remarque híres könyvének címe jutott eszembe: „Nyugaton a helyzet változatlan”.

A kérdés csak az: meddig?

(Friedrich Engels: A munkásosztály helyzete Angliában c. könyve Marx és Engels válogatott művei 2. kötetének 211–473. oldalain olvasható el magyarul.)

Videó és dalszöveg:

Add a lelked!

A telód, a tárcád, az időd, a terveid.

Nincs vonalkód? Nincs buli. Nincs személyid? Söröd ugrik.

A bankkártyád, a jogsid… Mit gondolsz, félsz-e?

Nincs SIM kártyád? Nincs diszkó. Ne fotózz, itt ne.

A véred, verejtéked, kedvtelésed, amit bánsz.

A nyereséged, szabadidőd, a stílusod, s akire vágysz.

A gyógyszered, a füved, a melled, a segged.

A nevetésed, a golyóid, add ide mindet! Add a lelked!

A pénzed, a házad, a telód, a léted! Add a lelked!

Oszd meg mit csinálsz, a szeszélyed, mitől borzongsz.

Add meg a címed, a lábméreted, a korod.

A kódod, a terved, a számod, a szemed.

A napirended, a géped, az adataid, a léted.

Mutasd a kölköd, a képed, a fészked.

Nesze, itt a kölcsön, a biztosítás, a hitelszerződésed.

Szerezz állást, kapj nyugdíjat, itt a borbély, itt a szabó.

Játssz lottón, játssz focit, egyéjszakázz, szippants kokót.

Kell agyfurkász, pár téveszme? Meghívunk, ha piálsz, rá se ránts a könyvekre!

A kacatot rád sózzuk, az adód behajtjuk. Nem vagyunk kispályások. Te előre fizetsz! Add a lelked!

A pénzed, a házad, a telód, a léted! Add a lelked!

A gondolatod, az érzelmed, a szerelmed, az álmod.

A csekkfüzeted, lényeged, verejtéked, felsírásod.

Biztonságod, józanságod, ártatlanságod, a néped.

Az éned, a helyed, a távolságod, a tered.

Menj vissza csicsikálni, te butuska nép! A kormány majd mindent megold helyetted.

Ezt nézzétek. Pofa be!

Szabadon teheted amit megparancsoltunk!

Szabadon teheted amit megparancsoltunk!

Nesztek fiú banda, itt a Meki, egy Britney, itt a kóla.

Itt a pizza, itt a tévé, és egy rock&roll dal róla.

Nézz reklámot, még több reklámot, nézd a Mónikát, ne a Győzikét.

Fotele kényelméből rendezze életét!

Nesztek popcorn, egy magazin, nesztek turmix, farmer nadrág.

Nesze párnázott cicifix, egy hónalj spray, a focis pólód, a bézból sapkád.

Nesze kibeszélő show, nesze videójáték, itt a lájt kólád, tíz új sávod.

Itt a szűrőd, a feltöltött ajkad, az éjjel-nappali plázád, a csípőprotézised. Add a lelked!

A pénzed, a házad, a telód, a léted! Add a lelked!

Menj vissza csicsikálni, te butuska nép! A kormány majd mindent megold helyetted.

Nesztek. Pankrációs műsor. Ezt nézzétek. Pofa be!

Menj vissza csicsikálni, itt a pankráció show!

Nesze, kapsz 56 tévé csatornányit belőle!

Nézd, ahogy ezek az agyhalottak egymást még hülyébbre verik,

így tisztelegnek szabadságod előtt!

Nesze, te kis butus.

Szabadon teheted amit megparancsoltunk!

Szabadon teheted amit megparancsoltunk!

Nem kell hippi, sem csavargó, sem lecsúszott, sem meleg.

Nem kell balos, sem bolondok, sem vélemény, nem-nem!

Sem gondolkodók, sem tanárok, sem tények, sem aki hangyás!

Sem görkorisok, sem függők, sem igazság, sem alvás!

Nesztek popcorn, egy magazin, nesztek turmix, egy farmer nadrág.

Nesze párnázott cicifix, egy hónalj spray, a focis pólód, a bézból sapkád.

Nesztek egy nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon hosszú reklám!

------------

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Könyvbeszámoló: David Harvey – Tizenhét ellentmondás és a kapitalizmus vége

Szerzőnk az ellentmondások két fajtáját különbözteti meg: az arisztotelészi ellentmondást, amikor is két állítás egyértelműen kizárja egymást, ellentmond egymásnak, és antagonisztikus ellentmondást, amikor is egymással szembe feszülő erők egyszerre vannak jelen egy szituációban, folyamatban, eseményben vagy intézményben.

David Harvey az utóbbi fogalomra hivatkozik, amikor ellentmondásokról beszél. A legfontosabb ellentmondás szerinte a valóság és annak látszata között feszül a mai világban. Utal Marxra, aki a fetisizmus fogalma alatt a különböző álarcokat, torzításokat, félrevezetéseket értette, amelyek miatt nem látjuk pontosan a valóságot. Idézi is Marxot, miszerint „ha minden valóban az lenne, aminek a felszínen látszik, akkor nem lenne szükség tudományra”. A valóságot először fel kell tárnunk, ha azt szeretnénk, hogy politikai akaratunk és cselekedeteink szoros összefüggésben legyenek egymással. Harvey könyve ebben nyújt segédletet; a kapitalizmus gazdasági működésének valóságát, a tőke ellentmondásait tárja fel.

A könyv címét is adó tizenhét ellentmondást három csoportra bonthatjuk fel: alapvető ellentmondásokra (7), mozgásban lévő ellentmondásokra (7), és „életveszélyes” ellentmondásokra (3). Beszámolónk az első csoportot fogja bemutatni – a hét alapvető ellentmondásét –, melynek sajátossága – egyben megnevezésének oka –, hogy ezek közül ha bármelyiket megváltoztatnánk, az összes többi ellentmondásra is kihatással lennénk.

1. Használati érték ↔ csereérték

Vegyünk egy lakást példaként, hogy megértsük e két fogalmat. Lakásunk használati értéke abból fakad, hogy benne élhetünk, hogy fedelet nyújt az eső ellen, meleget a télben. Használati értékét abban leljük, hogy mire és hogyan jó bizonyos igényeink kielégítésében. Nyilván ugyanazon lakás használati értéke nagyon különböző lehet attól függően, hogy ki és hogyan él benne, mire használja. Egy lakás lehet iroda, kupleráj, egy hat fős család otthona, vagy egy agglegényé.

A lakás csereértéke azonban egyértelműen meghatározott: x millió forint. Az egy forint pedig egyenlő egy forinttal. Ez nem változik, bárki is használja a házat. Mindenki számára ugyanaz az ár (vagy bérleti díj) jelenik meg.

A használati érték és a csereérték gyakran kerül ellentmondásba egymással, sokszor válsághoz vezetve. Az ellentmondás az idők során egyre világosabb lett – a történeti ív a telepesektől (vagy mondjuk az először lakhelyet építő őskori embertől) a mai ingatlanspekulációs világig tart.

Hogyan alakult ki a csereérték? A telepesek szabadon, a talpuk alatti földet és környezetük erőforrásait felhasználva, saját erejükkel építették fel házaikat. Sokszor a szerszámaikat is maguk készítették, de esetleg ha mástól vették a szerszámot, annyiban megjelent egyedüli mozzanatként a csereérték.

Később a házat nem maguk építették, hanem másokkal építtették meg a jövendőbeli lakók: a csereértékbe itt már az alapanyagok és építészek, vállalakozók, kőművesek számára kifizetett összegek is beépülnek. Vegyük észre, hogy itt még a csereérték nem irányít, de az már megmutatkozik, hogy nem mindenki tud nagy, sokfunkciós házat építtetni magának. Itt az elérhető használati értéket már korlátozza a csereérték.

A mai modern kapitalizmusban már más a helyzet: a ház, a lakás árucikk, amit eleve azért építenek, hogy aztán eladják. Így aztán a telekár, valamint az ingatlanfejlesztő profitja (spekulációs haszna) és az általa felvett hitelek kamatai is beépülnek az csereértékbe. Az építkezés kizárólagos célja a csereértéke megszerzése. De ez csak potenciális csereérték, mert az is lehet, hogy a tőkés veszít az egész tevékenységén, viszont arra törekszik, hogy ezt a csereértéket biztosan megszerezze, így aztán a folyamat kizárólagos mozgatórugójává válik a csereérték.

Lakást csak hitelre tud venni a legtöbb ember, és erre kamatot kell fizetni, miközben a lakás csereértéke változik (pl. azért is mert a környék is változik, vagy megjelennek ingatlanfejlesztők, akik mást akarnak a területtel és kezdik kiszorítani a lakókat, egyéb spekulációs okok). És ha jelzálog is be van jegyezve rá, akkor a csereérték változása még nagyobb ellentmondásba kerül a használati értékkel. Az ingatlanárak emelkedése sok helyen okozott ingatlan és hitelezési buborékot, majd annak kipukkanását.

A folyamat végén milliókat lakoltatnak ki, ami azt jelenti, hogy a csereértékért folyó hajsza elpusztítja a használati értéket. Hasonló folyamatok játszódtak le az oktatás és az egészségügy területén is.

Ezen ellentmondás feloldására tettek kísérletet az állami lakásépítési programok és támogatások, de a csereérték mindig újra megjelent. Mostanra még erősebb, mivel a neoliberális politika miatt az állam szerepe csökkent, míg a tőkepiacoké, a spekulációé nőtt. Az ingatlanipar és az albérletipar erősödése miatt a fejlesztők és a lakók részéről is egyre fontosabbá vált a lakástulajdonhoz jutás, egyre égetőbb kérdéssé a lakás csereértékének nagysága.

A megoldás nyilván a használati érték közvetlenül a használó számára való biztosítása lenne.

2. A munka társadalmi értéke ↔ a pénz mint ennek képviselője

A csereérték mérése szükségessé tette a pénz – mint általános egyenérték – megjelenését.

A pénz azt méri, hogy az áruk egymáshoz képest mennyit érnek, és ezt valamennyire reálisan teszi. Ugyanakkor a pénzzel tudok jogosultságot szerezni mások által előállított áruk (= társadalmi érték) megszerzésére – attól függetlenül, hogy mikor tenném ezt, mivel a pénz tárolja is az értéket. Azt azonban nem látjuk, hogy a birtokolt pénzünkön vett áru mögött valójában mennyi munka (társadalmi érték) is van.

Ezért a pénz és az általa képviselt társadalmi érték között szakadék van – ez a második alapvető ellentmondás. A pénz csak torzítva tükrözi a társadalmi értéket. A nemesfémből vert pénznél még elvontabb a papírpénz, a papírpénznél az elektronikus, és akkor a hitelpénzről még nem is szóltunk.

Maga a pénz is tőkévé vált: pénztőkévé, hiszen felhasználható arra – használati értéke az –, hogy profithoz juttat minket.

Abban is ellentmondás feszül, hogy a piacon az aktuális kereslet és kínálat alapján alakul ki az ár, így aztán nincs közvetlen kapcsolat a konkrét ár és az általános érték, így általában a társadalmi értékek között. Az ár és az érték között nemcsak mennyiségi, hanem minőségi különbség is van. Árért lehet embert csempészni, prostituáltakat futtatni, fegyvert csempészni.

A tőkések az ár (és nem az érték) alapján tevékenykednek, vagyis a gazdasági döntéseiket az ellentmondás által eltorzított információk alapján hozzák meg.

A pénz felszámolása csak a csereérték megszüntetésével érhető el. Ha a csereérték leépülne, majd teljesen eltűnne, akkor a pénz iránti sóvárgás is eltűnne a társadalomból – írja Harvey. Első lépésként már az is sokat jelentene, ha a pénzt visszafokoznánk pusztán a csere funkciójára, amelyet Silvio Gesell úgy képzelt el, hogy a pénz ugyanúgy megrohadna, mint egy gyümölcs: egy idő után nem lehetne felhasználni. Az elektronikus pénz, a bitcoin stb. korában igazából technikailag ez könnyen megvalósítható.

3. A magántulajdon ↔ a kapitalista állam

Az árukat piacra kell vinni, ott lehet csak értékesíteni őket. Ehhez azonban az kell, hogy az eladó és a vevő kizárólagos joggal és tulajdonnal rendelkezzen az áru és a pénz felett, és ezt valahogyan garantálni kell.

Azonban különbséget kell tenni az egyéni kisajátítás és a magántulajdon között. Minden, amit használunk, fogyasztunk, egyéni kisajátítással jár. Van, ahol kizárt, hogy más is hozzájusson (pl. egy almát megeszek), van, ahol más is hozzáfér (pl. egy tévé-csatorna nézése) és vannak közjavak, de ezek használatának/fogyasztásának is vannak fizikai korlátai (nem mindenki tud egyszerre inni egy nyilvános vízcsapból). A magántulajdon esetében egy olyan kizárólagos tulajdonjog van, ami attól függetlenül is érvényes, hogy a tulajdonos éppen használja-e/fogyasztja-e azt a tulajdont vagy sem.

Különbséget kell tenni a haszonélvezeti jog és a tulajdonjog között is. A gyarmatosításnál például élesen kijön ez a különbség. Az őslakosok közvetlen haszonélvezeti alapon használták a földjüket, míg a gyarmatosítók tulajdonjogot erőszakoltak a földre. Az őslakosok hirtelen azzal szembesültek, hogy a nomád/félnomád életmódjuk nem gyakorolható tovább, mert lekerített részekkel találkoznak.

A polgári államok alkotmánya összeköti a tulajdonjogot és védelmét az egyéni szabadsággal. Ugyanígy tesz az örökléssel kapcsolatban is. Az állam törvénybe iktatta és legitimálta a tulajdonjogot. Azt, hogy a tulajdonjog meddig terjedhet, ma is vitatják, jó példa erre a szellemi jogok területe.

Mik itt az ellentmondások?

Miközben a tulajdonjogokat ’szabadon’ lehet gyakorolni, az állam szabályozza ezeket a jogokat. A leglibertariánusabbak is elismerik, hogy valamilyen szabályozásra szükség van. E szabályok betartatása érdekében az államnak rendelkeznie kell az erőszak monopóliumával. A centralizált állam decentralizált árucserefolyamatokat szabályoz.

Egy másik ellentmondás, hogy miközben elvileg csak szabályoz az állam, a közjavak esetében beleszól az azokhoz való hozzáférésbe, sőt sokszor az ezekkel kapcsolatos jogokat saját maga állapítja meg.

Tévedés azt hinni, hogy a kapitalizmus kialakulása vezetett a polgári demokráciához. A polgári demokrácia kialakulása szólt arról, hogy miként lehet az állam szabályozó, betartató szerepét valamilyen egyensúlyba hozni az egyéni szabadság iránti vággyal.

Egy másik kérdés, hogy mit kezdjen az állam a piac tökéletlen működésével, az externáliákkal (utóbbiak közül például a környezetszennyezéssel). Az egyének, cégek például alap esetben nem fizetnek a környezetszennyezés miatt. Ennek szabályozása során aztán az állam konfliktusba kerül az egyénnel, a cégekkel.

Az állam a területén működő cégek kereskedelmi, tőkefelhalmozási érdekei szerint háborúkat is indít. Ezt azonban finanszírozni kell. A magáncégek például államkötvények vásárlásával tudják támogatni az államot, és ennek a gyakorlatnak a nyomán alakult ki az első (a brit) központi bank is. Ezzel egyben biztosították az állam monopóliumát a pénz szabályozása felett.

A dollár tartalékvaluta szerepe biztosítja az USA számára azt, hogy pénzt tudjon nyomtatni a háborúik finanszírozására, és így fenn tudja tartani hegemón szerepét a világban.

Az államnak a pénzzel kapcsolatos bizonyos irányító funkcióit tulajdonképpen kiszervezték a nagy bankoknak. A központi bank és ezen bankok közötti kapcsolatok részletei nem átláthatóak, titkosítottak.

A kapitalista állam és a magántulajdon között feszültség is kialakulhat. Az állam például a munkaerő viszonylag szabad mozgását írja elő, de ez sokszor sérti a kapitalisták érdekeit. Baloldali pártok, szakszervezetek nyomására a munkaerőpiac, a jövedelmi különbségek szabályozásra kerülnek, ennek nyomán is konfliktusba kerülhet az állam a magántulajdonnal. Az elmúlt években azonban a magántulajdont egyre erősebben védi az állam a dolgozókkal és a környezettel szemben.

Ha minderre pusztán azt a választ adnánk, hogy az államot szorítsuk vissza a magánszférából, és térjen vissza a tisztán szabályozó szerephez, akkor a tőkések még nagyobb szabadsághoz jutnának. Ezt a tőkés szabadságot egyébként egyre erőszakosabban védi az állam.

Ehelyett fel kell oldani az egyéni ill. magán érdekek és az államhatalom közötti ellentmondást, és más viszonyba helyezni a két oldalt egymáshoz képest. A javak demokratikus, kollektív irányításával lehetne ezt megoldani. Harvey külön kiemeli, hogy a pénz, a hitel esetében is ez lenne a megoldás. És ha az államot megfosztanánk a pénznyomtatás, az árfolyamszabályozás monopóliumától, akkor a fegyverkezés is lenullázódna, az állam hatalma elporladna. Feloldódna a kapitalista állam – anélkül, hogy szét kellene zúzni – állítja Harvey.

4. Magánkisajátítás ↔ a közjavak

Harvey szerint fontos, hogy ne csak a legális árucserét tekintsük a tőkefelhalmozás eszközének, hanem a nem legális dolgokat is (rablás, uzsora, kartellezés, piacfelosztás, piramisjátékok stb.) Ennyiben túlmegy az eredeti marxi felfogáson, amely a termelésből adódó felhalmozásról szól. Sőt, Harvey azt is állítja, hogy a legális és nem legális tevékenységek összefonódnak, szükségszerű kapcsolat van köztük.

Polányi Károly a Nagy Átalakulás c. művében (1944) kijelenti, hogy a munkaerő, a föld és a pénz valójában nem áruk, mivel a munkaerőt nem eladásra „termelik”, a földet nem az ember alkotta (hanem a természet szinonimája), és a pénzt sem állítja elő senki munkával. Polányi szerint, ha ezek áruvá válnak, akkor az „a társadalom pusztulását eredményezi”. Ugyanakkor tudjuk, hogy ezek elengedhetetlenek a tőkefelhalmozáshoz, és áruként funkcionálnak. Ez egy súlyos ellentmondás.

Polányi szerint, ha a rendszer eldobja a munkaerőt, akkor magát az embert is eldobja annak fizikai, pszichológiai, erkölcsi valójában is. A természet elpusztul, a pénzbőség és a pénzhiány pedig olyan katasztrófákhoz vezet mint az áradás és az aszály a primitív társadalmak idején.

Harvey hangsúlyozza, hogy a föld, a munkaerő és a pénz mint áruk (árulátszatok) a kapitalista osztályuralom alapját képezik. Ugyanakkor magát a tőkefelhalmozást is veszélyezteti e három dolog áruvá válása. Ez tovább fokozza az ellentmondást.

Marx a Tőké-ben leírja, hogy a föld, a munkaerő, a pénz hogyan vált áruvá. Harvey azt mondja, hogy az eredeti tőkefelhalmozás idején lejátszódó erőszak ma is működik, különösen a vízért, a földért, a természeti erőforrásokért folyó harcban, valamint a nehéz munkával összekuporgatott megtakarítások és ingatlanok elértéktelenedésének formájában.

Más közjavak mint pl. az oktatás, a lakhatás, az egészségügy és a közszolgáltatások is az áruk sorsára jutottak. Ezek privatizálása és a háborús gépezet működtetésének kiszervezése is napjaink nagy ellentmondása.

5. Tőke ↔ munka

A dolgozóknak több értéket kell termelniük, mint amit bér formájában kapnak ahhoz, hogy a tőke létrejöhessen, és reprodukálhatóvá válhasson. Ezt a hozzáadott értéket teszi zsebre a tőke, és azt tartalékolván egy örökké növekedő pénzhatalmi koncentrációra tesz szert. A dolgozó – akarata ellenére – újratermeli a rendszer uralmának zálogát önmaga felett.

A munkaerő áruvá tételével tud csak a tőkés profitot felhalmozni. Különben nem haladna előre a tőkefelhalmozás. Harvey szerint klasszikusan a tőke↔munka ellentmondást helyezték a központba a marxisták, de legalább ennyire fontos a használati érték↔csereérték ellentmondása, e két ellentmondáspár egymással való kapcsolata. Elválaszthatatlan a munka↔tőke ellentét és a pénzkoncentráció elleni küzdelem.

A tervgazdaságok, az anarchista kommuna kísérletek, a vállalati szintű próbálkozások során megpróbálták a dolgozók munkaidejét kollektívan korlátozni, a munkafolyamatot és termékeit kollektívan ellenőrizni, de ezek nem tudták kiküszöbölni az ellentmondásokat, mert a csereérték fennmaradt így is. A 20.sz-i kísérletek kollektív önkizsákmányolást hajtottak végre.

Hibás mindent a munkahelyi harcra alapozni. Hiába szűnne meg az elidegenedett munka, ha az ingatlancégek, a bankok, a közműcégek visszavennék azt a pluszt, amit a dolgozók elértek.

Harvey szerint a tőke↔munka ellentét nagyon alapvető, áttételei kézzelfoghatóak az etnikai, nemi, vallási megosztottságban, elnyomásban. Ezeket az áttételes dimenziókat nem lehet figyelmen kívül hagyni a kapitalizmussal szembeni alternatíva kialakítása során.

6. A tőke: folyamat vagy dolog?

A fizika tudománya arra jutott, hogy a fény részecske- is és hullám-természetű is.

A termelés során egy új áru születik, amelyet a piacon eladnak a fogyasztóknak, a tőkés pedig pénzhez jut, amelyben benne van a profit is. Rögtön másnap ugyanez játszódik le. A pénzt újra befekteti a tőkés, nem pusztán kapzsiságból, hanem azért is, mert ha ezt nem teszi meg akkor a versenytársa kiszorítja őt a piacról. A tőkének tehát folyamatosan körforgásban kell lennie, különben meghal.

Mindennek van illegális oldala is: a kezdőtőkét rablás, erőszak árán is meg lehet szerezni. A dolgozókkal való embertelen bánásmód, a fogyasztók becsapása, monopolisztikus árképzés stb. is ilyenek. Hogy hol húzódik a legális és illegális között a határ, azt az állam határozza meg, de ezt nagyban befolyásolják az osztályok erőviszonyai. Több illegális dolog legális lett a neoliberalizmus hatására. A Wall Street pedig szintén befolyásolja az állam működését, nem véletlen, hogy a pénzügyi cégek sok mindent megúsznak.

A körforgás sebessége is fontos: ha a tőkém gyorsabban, akkor versenyelőnyre teszek szert.

A valóságban ez a körforgás egyáltalán nem zökkenőmentes. Előfordulhat nyersanyaghiány, munkaerőhiány. A kereskedők – miközben átvállalnak egyes költségeket és kockázatokat a gyártóktól – leszoríthatják a gyártók profitjait. A bankárok, finanszírozó cégek is aktív szerepet játszanak a tőke forgásában és felhalmozásában. A kereskedő és a pénzügyi tőke összefonódásával pedig nagyon komoly erőközpontok jönnek létre.

Ellentmondást találunk a tőke mozdíthatatlansága és a körforgása között. A fizikai infrastruktúra jelentős része mozdíthatatlan (utak, kikötők, optikai kábelek stb.) és hosszú élettartamú. Utóbbi jellegzetessége miatt a tőke viszonylag nagyra tornyosulhat - szemben a tőke azon formáival, amelyek mozdíthatóak és/vagy tiszavirág életűek. A felhalmozás csak a mozdítható tőke forgásából adódik. A mozdíthatatlan tőke ugyanakkor elengedhetetlen a mozdítható(bb) tőke forgásához (pl. a kereskedelem jelentős része összeomlana, ha nem lennének kikötők), sőt minél stabilabb ez a tőke, annál gyorsabban forog a mozdítható tőke.

Mindebből egy másik ellentmondás is fakad. Valahogyan a nem mozdítható tőkéből is közvetlen hasznot próbálnak nyerni, így alakult ki például az ingatlanspekuláció. Ennek összefonódása a pénzintézetekkel már a többi gazdasági tevékenységet is veszélyezteti. A lakhatásra pedig súlyos hatással van az ingatlanspekuláció.

Ha a mozdítható tőke forgása leáll, akkor fölöslegessé válik a nem mozdítható tőke is – így váltak szellemvárossá, romhalmazzá az egykori ipari városok.

Harvey szerint a jelzáloggal való kereskedést le kell állítani. A földet, a nyersanyagokat, az amortizálódott felépített környezetet kategorizálni kéne és közös tulajdonba adni a valódi használók számára. Pénzügyi megfontolások, spekulációk nem szabad, hogy hatást gyakoroljanak a fizikai (nem mozdítható) infrastruktúra építésére, el kell szakítani ezt az kapcsot. Az infrastruktúrát mindenekelőtt a használati érték alapján kellene biztosítani – a politikai közösségek általi racionális tervezés alapján. A mozdítható és nem mozdítható tőke ellentmondását (és a dolgok és a folyamatok ellentmondását is) a közjó és nem a végtelen tőkefelhalmozás alapján kellene feloldani.

7. A termelés és az értékesülés ellentmondásos egysége

Az értéktöbblet, ami a termékben van, mindaddig rejtve marad, amíg áruként el nem adják.

Marx csak a Tőke 2. kötetében foglalkozik az értékesülés viszonyaival, és a legtöbb Marxot jól ismerő ember is csak az 1. kötetet olvasta el.

Mik az ellentmondások?

1. Miközben a dolgozók fontosak a piac számára mint az áruk elfogyasztói, közben munkaerejüket minimális árszintre próbálja lenyomni a rendszer.

2. A rendszer újra és újra túltermelésbe rohan, mert az értékesülés nem tart lépést a termeléssel. A társadalom többsége valójában tartósan szegény és az is marad.

A lanyha kereslet lassítja a tőkefelhalmozást, csökkenti a profitokat. Örök ellentmondása a kapitalizmusnak, hogy VAGY a hozzáadott értéket maximalizálja, de akkor nem biztos, hogy mindez értékesül is, VAGY magasan tartja a keresletet, de ezzel plusz erőt ad a dolgozóknak és ezzel veszélybe sodorja az értéktöbblet képződését.

A neoliberális ellenforradalom az értéktöbblet képződést segítette, de ezt az értékesülés kárára tette, mert a piaci értékesítésben problémákat okozott.

Az ellentmondást a munkaerő számának bővülése, a luxusfogyasztás felpörgetése vagy a hitelezés enyhítheti. A hitelezés felpörgetésével a termelés↔értékesítés közötti ellentmondást csak áttolják a hitelrendszeren belülre. Közben a használati érték↔csereérték ellentmondás, a pénz és a társadalmilag szükséges munka közötti ellentmondás nem szűnik meg.

Egy másik módszer a termelés↔értékesítés ellentmondás áthidalására, amikor a dolgozóktól átszivattyúznak jövedelmeket: különböző adók, járulékok, járadékok átcsoportosításával. Ilyen például a nyugdíjjogosultság szűkítése, az oktatási és egészségügyi ellátások szűkítése, piacosítása. Így a tőkések egy másik szférában bevételhez jutnak, a dolgozók, munkanélküliek alkuereje pedig csökken.

A munkahelyen és a munkahelyen kívül életben tapasztalható osztálykonfliktus valójában összefügg, és egységet alkot - Harvey szerint a baloldal ezt sokszor figyelmen kívül hagyja.

Az alapvető szükségleteknek meg kell határozni egy olyan szintjét, amelyet ki kell venni az áruk köréből, és a társadalom használati értékre való igénye szerint kell kezelni és biztosítani azt. Harvey szerint a 60-as évektől a skandináv országok részben megtették ezt, azzal, hogy a kereslet alapján alakították ki gazdaságpolitikájukat.

Olvasói vélemény:

Harvey nagyrészt Marx Tőkéjének 1. kötetét, kisebb részt 2. kötetének legfontosabb részeit teszi értelmezhetőbbé, konkrét példák, folyamatok bemutatásával. De továbblép az eredeti marxi műnél. Úgy tűnik, hogy Harvey nem a kizsákmányolást, hanem a cserértéket tartja a kapitalizmus fő alapkövének – bár maga nem akarja túlzottan hangsúlyozni a hét alapellentmondás közül egyiket sem a többivel szemben.

A kapitalizmus bárminemű leépítési folyamatát a csereérték korlátozásán keresztül képzeli el – általában erre fut ki a gondolatmenete. A rendszer felszámolását egyértelműen a csereérték felszámolásával köti össze. Ez egyben arra viszi Harveyt, hogy a közjavak (beleértve az oktatást, egészségügyet), ingatlanok áruvá tételének, stb. nagyobb hangsúlyt fektessen mint a tőke↔munka ellentétnek. Számára az előbbiek által kijelölt küzdelmi terep egyenrangúan helyezkedik el a tágabb értelemben vett antikapitalista küzdelem térképén. Harvey nem tekinti a proletariátust a küzdelem prioritást élvező alanyának.

Harvey megközelítése közelebb hozhatja a hétköznapi emberhez a marxista szemléletet, mivel ma a munka↔tőke ellentét – különösen a nem/átmenetileg/részmunkaidőben dolgozók számára - sokszor ködösebb vagy nehezebben értelmezhető, kikezdhető - szemben a rendkívül markáns és látványos árufetisizmussal, valamint az ingatlan- és pénzügyi spekulációval vagy az oktatás, egészségügy leépítésével/piacosításával.

Fontos, hogy Harvey a spekulációt nem a kapitalizmus vadhajtásának, erkölcstelenségének tekinti (mint sok baloldali), hanem úgy értelmezi mint a rendszer egyik alapkövét, mint a csereértéknek a közjavakon, ingatlanon való eluralkodását. Mindennek kialakulását nem morális, hanem történeti alapon magyarázza el.

Harvey egyes konkrét példái, hangsúlyai az USA 2007-8-as gazdasági válságának jelenségeit tükrözik. Ezt a szerző tudatosan alakította így, de ezzel párhuzamosan tud figyelni arra, hogy a Földön bárki számára világos tudjon maradni az érvelése.

Az amerikai baloldalra különösen jellemző felfogás is enyhén érezhető, miszerint a skandináv országok egyfajta részlegesen szocialista rendszerek, így a következő lépcsőfoknak tekinthetők más országok, de különösen az USA számára az antikapitalista küzdelemben. Az első hét fejezet alapján is sejthető, hogy Harvey inkább hajlik a forradalmi követelések fokozatos (reformista) megvalósítására, ugyanakkor végcélja egyfajta kommunisztikus rendszer.

------------

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Olvasd és/vagy tekintsd meg videón.

A hétköznapokban ha a propaganda kifejezést használjuk, akkor erőszakos kormányzati, politikai véleményformálást, érzelmi befolyásolást értünk alatta. A propagandatermék megosztja közönségét: egyesek véleménye szerint a sorosozás a népbutítás eszköze és a kormány hatalmon maradásának záloga, mások szerint a kinyilatkoztatott igazság és reményforrás, de legalábbis a „van benne valami” alesete.

Itt a propagandának egy másik, sokkal elterjedtebb fajtájáról lesz szó: a reklámról, azaz gazdasági propagandáról. A reklámok olyannyira átszövik hétköznapjainkat, hogy már fel sem tűnnek legtöbbünk számára. Felkelsz, bekapcsolod a rádiót és már is szól egy házhoz szállítást vállaló étterem reklámja. Öltözködsz, magadra húzod a pólódat – rajta a márkajelzés. Tudod vagy sem, te magad is reklámfelület vagy. Melóba indulsz. Buszra szállsz és bambán nézed az elsüvítő reklámplakátokat. Mobilodon átlapozol pár hírt, hírnek álcázott reklámot, és egy a cikk közepére beillesztett dezodor reklámot.

Nem sorolom tovább.

A gazdasági propaganda tipikusan pár másodperctől fél percig tartó időközben próbál minket befolyásolni, elterjedtségén és változatosabb megjelenési formáin túl ezért sem feltétlenül tudatosul bennünk, hogy befolyása alá kerültünk. Ebbe a pár másodpercbe csak pár kép- és hangbéli trükk fér bele, melyek a kívánt hatásra (fogyasztásra) próbálnak serkenteni téged. Ezért is érdemesebb hosszabb terjedelmű reklámanyagokat szemügyre vennünk, ha meg akarjuk érteni, hogy hogyan befolyásolnak minket hőn szeretett piaci szereplőink, hiszen ezekben több manipulatív elemet is felfedezhetünk. Erre kiválóan alkalmas lesz az Apple legújabb termékének, a Homepod-nak a reklámfilmje, amely eddig kilenc milliós nézettségnek örvendhet youtube-on, és amelyre temérdek „reakció videót” forgattak a videókészítők.

Ha nem láttad még a reklámfilmet, kattints ide. Megvolt? Részvétem.

Filmünk egy melóból hazatartó hölgyet követ. Bágyadt képpel utazik a metrón, mely tömve van hasonló sorsú melósokkal. A hölgy próbálja kizárni környezetét. Figyeljünk a film tér- és színkezelésére. A rendezőnk a sötét színekkel és a metrókocsi tömöttségével bezártságérzetet próbál kelteni, a tömegben való eljelentéktelenedést próbálja kifejezésre juttatni.

Zajos és tömött utcán siet szereplőnk, zuhog az eső. Liftbe száll, pontosabban azt látjuk, ahogy már a liftből próbálna kiszállni, átpasszírozva magát a bocsánatkéréseire fel sem figyelő utazókon. Nem egy életszerű jelenet. A rendezőnk külön utasításba adta a színészeknek, hogy lehetőleg csak alig moccanjanak, de semmiképp se nézzenek a női hang forrása felé, egyszóval: viselkedjenek bunkón. Szereplőnk és embertársai viszonya rideg, személytelen, életidegen, erre erősít rá a szürke színpaletta is.

Hullafáradtan hazaérkezünk. Ez az első jobban megvilágított jelenet. Szereplőnk a megszokás automatizmusával kapcsolja fel a villanyt, csukja be az ajtót, rakja le a kulcscsomót. Oda sem kell figyelnie arra, mit csinál. A lakásán kívüli világ és az az által keltett érzetek hazáig követik. Továbbiakban azt látjuk majd, hogy hogyan tesz kísérletet az ettől való megszabadulásra.

Itt, a külvilág ridegségének és az otthon melegségének határán találkozunk először a termékünkkel, egy óriás végbélkúpra emlékeztető, beszélő hangszóróval, a Homepoddal. „Hé Sziri, rakj be valamit, amit szeretek!”, kéri.

Gondoljunk bele: mit árul el szereplőnkről a kérése? Azt kéri egy géptől, hogy válasszon ki helyette egy zeneszámot, „valamit, amit szeret”. Karakterünk ezzel lemond a választásról. Neki végül is mindegy, hogy mi megy, csak menjen valami a háttérben. Nincs szereplőnk ízléséről, jelenlegi hangulati állapotáról és ahhoz illő zenedarabról, nincs zenei műfajról, stílusról szó. Szereplőnk az ideális fogyasztó mintapéldája: mindenevő. Ha a zenekollekciódat úgy állítottad össze, hogy „jöhet bármi bármikor,” akkor valójában neked nincs is zenekollekciód; bármi zenei benyomás, divathullám, „újdonság” hatott rád, te azt szolgalelkűen felvetted egy listába.

Aztán itt van ez a jelenet… A kollegina hazajött a melóból és nincs célja a szabadidejével. Kínosan ácsorog, semmit tesz. Nincs ízlése, elkötelezettsége, akarata; ő egy lényegtelen és mesterkélt figura, akinek jellembeli üressége azt segíti elő, hogy azonosulni tudjunk vele. Próbáljunk egy marketinges fejével gondolkodni: mi lenne, ha főszereplőnk mondjuk metál zenét kért volna a „bármi” helyett? Azok, akik nem szeretik a metált, kiesnek a szereplővel való azonosulás nézői szerepköréből. A „bármit” nem lehet nem szeretni. Mi lenne, ha főszereplőnk értelmetlen ácsorgás helyett mondjuk egy könyvet kapna kezébe? Azokra is gondolni kell, kérem, akik lenézik az olvasást. Marad az ácsorgás.

A következő jelenet nyitja a reklámfilm új fejezetét. Szereplőnk itt lép be fantáziavilágába. Ne feledjük: mindaz a dinamizmus, életvidámság, stb. ami következik csak az ő fejében játszódik le. Kolleginának nincs hova menekülnie, csak az ábrándjaiba.

És ha már beléptünk a fantáziavilágunkba, minden lehetségessé válik! (Hány reklám, üres ideológiai szlogen játszik ezzel, te jó ég?!) A valóságával ellentétben ez az a terep, ahol szereplőnk mindent irányítani tud. Itt minden változatos, színes, kiszámíthatatlan, és mégis intim.

Fantáziavilágáról ismerszik meg az ember. A fantáziánk egy olyan élvezeti forrás, amely azért kárpótol minket, ami a valóságunkban nem adatik meg. A fantáziavilág azt nyújtja, amit egy szoptatásról leszoktatott kisbabának a cumi. Nem véletlen, hogy ideológiáink a fantáziánk tisztásán vernek sátrat.

Főszereplőnk – nem mellesleg – eddig egy hangfelismerő géppel és a szoba falával értett csak szót. Ha a liftben álldogáló embertársainál süket fülekre is talált, az Apple terméke meghallgatja, segít az ábrándozásban, amiben még a plafon is issza szavait.

Emlékezzünk vissza az első jelenetekre, azok szürkeségére, klausztrofóbiájára. Itt a tér urává válhatsz, minden falat, akadályt lebonthatsz és ebben hűséges társad lesz a Homepod. A reklámfilm a termékhez fűzött ilyen érzelmi- és gondolattársítást alakít ki a nézőben, vagy, ha úgy tetszik, ezért veszed meg ezt a szart… és ezért propaganda, amit nézünk.

Ne maradjunk itt le egy fontos részletről. A tánc koreográfiája itt azt az Apple reklámfilmet idézi fel, amelyik George Orwell 1984 című regényét kölcsönözte. A kalapácsdobó nő a totalitárius rezsimet megtestesítő Nagy Testvért célozza meg. Nem újdonság e fogás a reklámipartól: a forradalom felszabadító erőszakát, a lázadó ellenállást társítani egy termékhez, fogyasztási aktushoz. A kapitalizmus egyik ördögi erősségének vagyunk szemtanúi, a piac azon képességének, hogy a konformizmust rendszerellenességnek tüntesse fel.

Menjünk tovább. Éles fény és sötétség váltakozik főszereplőnk fantázia alagútjában, mintegy összesűrítve, éles kontrasztot állítva a film által használt eddigi két szín- és fényállapot között. Onnan is tudhatjuk, hogy az eddigiek összefoglalójánál vagy tetőpontjánál tartunk, hogy szereplőnk észrevesz minket, nézőket, ránk mutat. Ha nem volt világos eddig, most egyértelművé teszik, hogy nekünk a kolleginával kell azonosulnunk. „Én te vagyok, az én helyzetem a tiéd.” Te is a szürke és nyomasztó hétköznapok rabja vagy, de ez a termék a fény az alagút végén.

Utolsó fordulatát veszi a film. Megjelenik a főszereplőnk tükörképe. Eddig a propagandafilm azon ügyködött, hogy kicsikarja a nézőből a kolleginával való azonosulást. Most viszont valami nyomasztó dolognak vagyunk tanúi, a propagandafilm leghatásosabb húzásának. Te, a néző, már azonosultál a főszereplővel, de most, hogy megjelent a tükörképe, a főszereplő és tükörképe közti viszony a te saját magaddal szembeni viszonyodat mutatja be. Nem bírsz szembenézni magaddal, nem bírsz a tükörbe nézni. Amit látsz, szégyenled. Bizonytalan az önértékelésed.

Mivel ez a termék „segít ha fáj a torkod, és még a zorrodat is tisztíccsa,” mindez megváltozhat. Ha megveszed, szembe tudsz majd nézni önmagaddal, úgy, hogy egy teljesebb képet kapsz magadról, és ehhez még egy önelégült mosoly is jár.

És igen, ha ez nem volt elég egyértelmű, tessék. Ezt nevezik narcisztikus állapotnak. A Homepod megvásárlásával egyenesen magadba tudsz majd szerelmesedni.

Bravúros húzással zárul a film. Eddig a sötétség az elviselhetetlen hétköznapokat kísérte, de most, hogy magadba szerelmesedtél, a sötétség maga nem más mint a határok nélküli tér, az összes fal és akadály lebomlása. Elcsodálkozik főszereplőnk: eddig miért félt ettől? Olyan idegennek tűnik neki a régi énje.

Szereplőnk kilép a fantáziavilágából és alig várja, hogy másnap az, ami eddig embertelennek és elviselhetetlennek tűnt, újrakezdődjék, hogy a tőkés rendnek termelhessen.

Vajon milyen állása van? Milyen a főnöke? Mennyi a fizu? Ezek sajnos nem derülnek ki. Csak sejtéseink lehetnek a munkakörülményeiről, ha visszaemlékezünk a film elejére. De a lényeg, hogy legalább egy Homepod-ot meg tudott vásárolni.

Olvasd és/vagy tekintsd meg videón.

A 2016-os amerikai egyesült államokbeli elnökválasztás villámcsapásként érte az ország liberálisait. Az amerikai véleményformálók teljesen kizártnak tartották, hogy az ifjabb Bushnál is otrombább lény kerülhetne az elnöki székbe. A választás előtti közvélemény-kutatások körül gyülekező viharfelhőket látván tízezrek fenyegetőztek a „szociális” médiafelületeken: „ha Trump nyer, emigrálok Kanadába, Európába!” Az eredmény után pedig ezt sipítozták: „a fehér munkásosztály elárulta az országot!”, vagy „egy náci került hatalomra!” Százezrek siratták a háborús bűnös Hillary Clinton bukását (s százezrek, köztük Trump-szavazók és az előválasztás során átvert és kicsapott „Bernie-kraták” itták kajánul könnyeiket).

Már aznap este céltalan tömegek tódultak az utcákra. „Not my president!” (nem az én elnököm), stb. skandálták. A választást követő napokban beindult a demokrata agytröszt, bűnbak-keresés: a Green Party (a Zöld Párt) a hibás, mert fontos körzetekben miattuk nem billent át a mérleg Hillary javára (ami matematikailag hamis); a rasszista, nőgyűlölő, stb. proli a hibás, mert a kisebbségek sorsát szívén viselő Hillary-t lenézték (a fekete bőrű Obamát kétszer is megválasztották); a választást manipuláló oroszok a hibásak (bizonyíték erre a mai napig nincs, de azóta Trump meglepő könnyedséggel beállt ezen összeesküvés-elmélet mögé is).

A liberális oldal pár nap alatt közös álláspontra jutott: bárki is a felelős, azok nem mi vagyunk. Majd teltek a napok, hetek, s megindult a siralmas újratervezés: „a Demokrata pártot belülről kell megreformálni!” – mondták, mások: „Függetlenként kell indulni az időközi választásokon, de a Demokrata párton belül!”, és megint mások: „a Demokrata pártot kívülről kell jó irányba terelgetni!” Médiafelületet és párton belüli emelvényt nem kapó, perifériára szorított véleményként létezhetett csak ez a vélemény: „Hagyjuk a fenébe a Demokrata pártot, csak egy forradalom segíthet rajtunk!”

Az amerikai választásoktól számítva lassan két év telt el. A liberális sajtó és a kongresszus a legnagyobb természetességgel állt be Trump a milliárdosoknak további adó-kedvezményeket nyújtó csomagja, majd Szíria bombázása mögé. Trump migráns-politikájának kritizálása is szépen elhalkult, olybá tűnik a demokratáknak a kiszolgáltatottak iránti (már akkor sem hiteles) szolidaritása csak a kampány erejéig volt fontos, csak a kétpárti kirakatpolitika egy megkülönböztető díszleteként.

Míg Obama két cikluson keresztül a rendszernek egy kellemes – a saját szellentéseiket szagolgató értelmiségi köröknek mesterkélt megelégedettségre okot adó – arculatot tudott biztosítani, addig az amerikai középosztály lecsúszása, a szegénység kiszélesedése és elmélyülése megállíthatatlanul haladt tovább, az imperialista hadipari komplexum célkeresztjébe újabb milliók kerültek, a szólás- gyülekezeti- stb. szabadságjogokat tovább tépázták a terror elleni hadjárat nevében, a profit-orientált, gyakorlatilag rabszolgatartó börtönrendszer kényelmesen terjeszkedhetett tovább, s beszállítói, a bírák, rendőrök, egyre szebb számban és egyre rasszistábban tudták nyersanyaggal táplálni a gépezetet, akadályt csak a bűnözési statisztikák rekord alacsony adatai jelentették.

Felmerül a kérdés: mit sirattak Hillary Clinton szimpatizánsai? Könnyű szerrel mondhatnánk: az említett illúzió elvesztését; azt, hogy nem adatik meg többé az a valóságot lefedő, kényelmes ideológiai lepel, ami elviselhetővé tette az alatta megbúvó szörnyű folyamatokat. Nehezen hihetnénk, hogy a cinikusság ilyen fokán politizáltak volna olyan sokan. Bármennyire is tévelygők a liberálisok, ha a liberális siratók tömegjelenségét nézzük, nem kielégítő az előbbi magyarázat. Nem csak azért, mert többségüket nem a cinikusság vezette, hanem mert a tömeges sírás jelenetét egy elhúzódó tömeges gyász követett. A valóban cinikus liberális véleményformálók és pártfunkcionáriusok bűnbak keresése ebben a kontextusban nyeri el csak a teljes értelmét: a párttagok, aktivisták, szavazók gyászát akarják olyan mederbe terelni, ami egyrészt az önreflexió, önmarcangolás – a valódi gyászmunka – terhét leveszi vállukról, másrészt a gyászt a végtelenségig képes elhúzni. Miért?

Képletesen mondva: a szavazókban Hillary siratásakor felszakadt egy régi seb, aminek nyalogatása komoly veszélyt jelentett a Demokrata pártra nézve. Amikor a szavazókban feltört a politika gyász, a gyász tárgyát képző, (eleve) elvesztett valami (ami az igazságos, egyenlő társadalom, és annak a vágya) újból és leplezetlenül felszínre bukkant bennük. Ha e gyászt magára hagyja a Demokrata elit, félő, hogy a gyász tárgyáról (tehát erről az igazságos, egyenlő társadalomról) kiderül, hogy inkonzisztens, vagy hogy az az út, ami ténylegesen elvezetne a hőn áhított társadalomhoz, a létező intézményi kereteket kikerüli. A Demokrata párt érdeke tehát a választók gyászát úgy terelgetni, hogy azt eltussolják, de talán ennél is fontosabban: a következő választásokig a gyászmunkát elodázzák, amikorra is az el nem végzett valódi gyászmunka már nehezteléssé válván újra fűteni képes lesz politikai aktivizmusukat.

Ebben a ciklikus játéktérben a liberális szavazók számára a demokrácia katartikus élményét nem a hőn áhított társadalom kibontakozása vagy megjelenése okozza, hanem az említett kollektív nehezteléstől való ideiglenes megszabadulás, a labda másik térfélre való átdobása.

2018-ban Magyarország is szavazott. A mi késő-kapitalizmusunknak nem adatott meg, hogy hanyatlását egy szép arcú, jó kiállású, udvarias politikus (Obama) mögé bujtassa. A mi „progresszív” vagy „liberális” szavazóink eleve a neheztelés elnyújtott állapotában találták magukat, mely fölött a tőke jobbján álló hétfejű (Orbán, Lázár, Rogán…) sárkány őrködött, s többségüknek már a fejek számának ritkítása (azaz a kétharmad) az apolitikus káröröm keserédes elégtételével kecsegtetett: „A Fidesz fog nyerni,” – konstatálták –, „de legalább a kétharmaduk nem lesz meg!”

Voltak persze olyanok is, akik a közvélemény-kutatások egyöntetű eredményei mögött is a Fidesz manipulációját vélték felfedezni, s délibábként lebegett szemük előtt a kormányváltás reménye. Arról, hogy hogyan is képzelték a Jobbik-DK-LMP-Momentum, stb. koalícióját, összeegyeztethetetlen programjuk és ideológiájuk összeboronálását, csak hallgattak. (Az önbecsapás, vágy-vezérelt gondolkodás ilyen mesterien űzött és túlfűtött jelenségéről hosszasan lehetne értekezni.)

Megjátszott hüledezéssel és heves káromkodással fogadták a tévé/monitor képernyőjén megjelenő narancsba borult magyarország térképet. „Itt mindennek vége!” – mondták, „Ennyit ér ez az ország!” – károgták, „Ez kell a hülye népnek!” – vélekedtek felvilágosult szavazóink. Nálunk a bűnbak keresést már nem kell felülről kezdeményezni, ömlik ez alulról is: „A vidéki parasztok elárulták az európai fővárost”, vagy „A tudatlan prolik bedőltek a sorosozásnak”, és a többi. A „szociális” médiafelületeken – talán legfájóbban – a következő orrfennhordó fenyegetések(?) jelentek meg: „Ennyi, én elhagyom ezt az országot” – írták a még itt lévők, „Ennyi, én ráhagyom az egész politikát!” – írták a már kivándoroltak.

Ezen honfitársainknak az elhúzódó neheztelésük már valóságosabbnak tűnik, mint az a gyász, amire azt ráépítik.

A sajtó is nekilódult az átfogó magyarázat-kísérletek írásának: az LMP-nek, Kétfarkúnak, stb. köszönhető a kétharmad (matematikailag hamis állítás); a határon túli szavazók, az ukrán átszavazók tehetnek róla (matematikailag hamis és soviniszta állítások); a pártok szúrták el, mert nem egyesültek (arról szó nem esik, hogy egy Fidesz–Nem-fidesz kétpártrendszer semmivel sem „demokratikusabb” a jelenleginél); de ami biztos: a választási csalás az oka (ha csak száz évre tekintünk vissza hazánk történetében, csalás-mentes választásról, igazságos választási rendszerről történeti feljegyzést nem találunk)!

A leszűrt következtetés, láthatjuk, megfelel az amerikai demokratáékkal: bárki is a felelős, azok nem mi vagyunk. Meglepő tehát, hogy a választásokat követő, impozáns tömegeket megmozgató tüntetés-sorozatnak ilyen üzenetei voltak? „Mi jobbak vagyunk náluk, mi többen vagyunk, mi nagymagyarabbak és EU-sabbak vagyunk egyszerre, mint ők.” Örömittasan jegyezték meg liberális demagógjaink: „Mi egyesítettük azokat, akik eddig nem tudtak közösen tüntetni!”, továbbá kérték a résztvevőket, hogy „Sohase engedjék el egymás kezét!”, látván az árpádsávos és EU-s zászlók tengerét...

Nem hagyhatjuk szó nélkül ezt a jelenséget, ugyanis tény, hogy liberális és konzervatív elemeket is mozgósítani tudott a „Fidesz-ellenesség.” A történelmi példák nem festenek túl derűlátó képet e két pólus egységéről, arról, amikor a konzervatívok és liberálisok „végre” egyetértésben, kézen fogva tudnak haladni. A világmegváltást ígérő első világháború egy ilyen jelenség volt. A hidegháborús anti-kommunista hisztéria ilyen jelenség volt. A munkásosztály kisebb győzelmeinek neo-konzervatív, neo-liberális bedarálása ilyen jelenség volt. Az Occupy Wallstreet-re, Arab tavaszra fintorgás ilyen jelenség volt. Sosem fért kétség ahhoz, hogy ha a tőke bal és jobb oldala egymásra tud találni, kik lesznek végül a vesztesek – a rejtély mindig is az volt, hogy a néptömegek hogyan tudtak az őket sanyargatók mögé oly lelkesen beállni.

Ne feledkezzünk meg a választást övező oroszellenességről. Hazánkban ez egy sajátos jelenség, mely részben az orosz megszállás emlékéből, részben periferiális és határ menti helyzetünkből fakad. Legyen itt csak annyi elég, hogy a napnál is világosabb, hogy hazánkban EU-s, amerikai és orosz érdekek ütköznek, hogy kormányaink mindig is ebben a Bermuda-háromszögben evickéltek. Míg Amerikában a választási csalásokra, fasizálódásra, imperializmusra magyarázat és érv az orosz-fóbia, hazánkban, főképp liberális körökben, az orosz rémkép egy hamis kettősség fenyegető pólusaként jelenik meg; így zsarolnak minket liberálisaink: „Valódi, nyugati demokráciát és jólétet akartok, vagy a putini nyomort és diktatúrát?” Erre nem létezhet más válasz, minthogy: „nem.” Orbánék, mellesleg, köszönik, hogy az ellenzék önként osztozik abban az illúzióban, amit a kormány ideológiai fegyvertára hoz létre. A Fidesz nem folytat szabadságharcot az EU-val, a Fidesz (akárcsak a hasonszőrű lengyel kormány) az EU periféria politikájára egy lehetséges politikai reakció, ők az EU belső és ál-ellenzéke. A Fidesz hatalmának záloga (a tettetett EU-ellenesség) jelöli ki a liberális körök utópia képét („elhozzuk majd az EU-t”).

A magyar liberálisok nem tudják olyan mértékben irányítani az ellenzéki gyászt és abból fakadó neheztelést, mint amerikai elvbarátaik, hiszen tudtukon kívül ezt a feladatot már átruházták a Fideszre. A Fidesz-ellenes nagykoalíció ábrándképének legnagyobb politikai gyengesége, hogy osztja a Fidesz által keltett illúziókat, s csak egy negatív előjelet csap hozzájuk. Így kényelmesedhetett el propagandamunkájuk a végletekig: a Fidesz által tematizált illúziókra, a politikai reakciósokra, azaz a társadalmi haladást ellenzőkre reagálnak pusztán, s nem nyújtanak semmiféle alternatívát vagy eszközt. Az ellenzéki pártok már csak annyiban különböznek, hogy a Fidesz által leosztott témák újrahasznosításánál milyen prioritással válogatnak, azokat milyen hangsúllyal tálalják.

Példák az ilyen intenzitásbeli és előjeles kamu különbségekre: Migráns kérdés? A Jobbik hangsúlyozza, hogy ők migráns-ellenesebbek a Fidesznél. Az LMP-nek nem tetszik ez az egész, de inkább elhallgat. EU kérdés? A Momentum a leginkább EU-párti, elhozza nekünk a modern nyugati Kánaánt. A Jobbik lemondva EU-ellenességéről csak csöndben EU-s béreket szeretne…

Az oroszozáshoz még csak ennyit: Tamás Gáspár Miklós egyik utóbbi cikkében így fogalmaz: „a liberális sajtómunkások [...] megtalálták a maguk saját külön nacionalizmusát a legelborultabb oroszellenesség formájában” (HVG). Ennél az értékelésnél tovább kell mennünk, sajnos. Az „oroszellenesség” valahol a nacionalizmus és strukturális antiszemitizmus között van ideológiai-funkcionális szerepét tekintve: a MI (nemzet, ország) ÉRDEKEINKET sértik ŐK (oroszok); bizonyos mozgalmak (Le Pen, Jobbik) MÖGÖTT ŐK (oroszok) állnak, ők húzogatják a szálakat, kiépített kémhálózatukkal, nemzetközi finanszírozással. Egyszóval: a sorosozás tükörképével van dolgunk a liberális oldalon.

Nézzük meg, hogy nálunk milyen újratervezési javaslatok vannak a politika terén. „Szabadpiaci” ideológusunk, Tóta W. így értékel: „A mesterterv [sic!] végén egyetlen ellenzéki szövetség áll fel a Fidesszel szemben, közös listával és jelöltekkel – nemhogy 2022-ben, hanem már az önkormányzati választáson.” (HVG) Ezzel folytatja: "ez a terv rengeteg lemondást követel azoktól, akik most a maguk köreiben viszonylag fontos embereknek számítanak” – itt a „fontos,” úgy tűnik elsőként presztízst, pitiáner szervezeten belüli és szervezetek közti hatalmi pozíciókat, stb. jelöli, melyek viszonylagos könnyedséggel feladhatóak a közjó érdekében (kormányváltás), s nem pedig a pártok, az önkormányzat, az állam és magántőke különböző gazdasági érdekszféráit… Tóta W., ahol tőkés érdekek csapnak össze, csak ideológiai ellentéteket lát. A valóság talajától egyre elrugaszkodottabban írja: "A munka egyébként annál nehezebb lesz, minél sikeresebb. A Fidesz nem fogja ölbe tett kézzel nézni, amint feláll az egyesült ellenzék.” Ismét láthatjuk a Fidesz vs. mindenki képlet idealizmusát: itt majd a párt elnökei (s mögöttük, a különböző tőkés érdekek) szépen feladják egyéni érdekeiket, s szövetségbe lépnek a „gonosszal szemben”. „Ehhez hősök kellenek. Kötélidegzet, világos stratégia, taktikai érzék, feddhetetlenség, ambíció, és egy piramis stabilitása [sic!] – ja és alkalmasság” – Tóta W. politikai térképén két pólus létezik: egy semlegességre és összefogásra képes, és egy démoni. A valóságban pedig: a pártok mögé bevonuló tőkések, akiknek lényegében teljesen mindegy, hogy ki adja az arcát az ő rendszerüknek.

Vegyük sorba az „ellenzéki” újratervezés javaslatait: nagykoalíció (azaz: fából vaskarika); a pártok relatív autonómiáját megtartó Fidesz-ellenes együttműködés megerősítése (gyakorlatilag ugyanaz, mint ami volt a 2018-as felállás, csak most aztán tökre komolyan); a „a békés politizálás feladása” és polgári-engedetlenség (azaz: ugyanúgy „békés politizálás,” csak a polgári jog kereteit feszegetve, vagy röviden: nem forradalmi politika); a népesség energiájának „civil” törekvésekbe való belefeccolása (azaz: töredezettség), és abból való felépítkezés.

Ezek a stratégiák, sorrendben: „a tűz és víz egységét” hírdetik, vagy „együtt de külön elvét,” vagy „nélkületek de ugyanúgy” elvét, vagy „külön, szolidaritásban, de kapcsolatba nem hozható módon” elképzelését!

Mint láthattuk az amerikai párhuzamnál: az egyetlen és valóban rendszer-ellenes pozíció nem kap, nem kaphat médián belül, sem a pártok porondján, pártok holdudvarán szót: aki az egész rendszer (és nem csak a NER) ellen érvelne, legyen szíves távozni!

Essék pár szó azokról az állampolgárokról is, akik Trumpra, Orbánra voksoltak, majd azokról, akiknek elméletileg ezen az egészen felül kéne kerekedniük.

Mark Blyth, baloldali skót közgazdász azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy Trump győzelmét és a Brexitet is előre meg tudta jósolni. A demokrácia kríziséről alkotott véleményét röviden így foglalhatjuk össze: nagyon kevés olyan szavazó maradt ezen a világon, aki még hinne a politikusoknak, programoknak. Szavaztunk jobbra, balra, de az egyedüli állandó, a társadalmi lecsúszás, megmarad. Így alakulhatott ki a szavazók „elit-tudata”, melyet, ha mentalitásra, életérzésre kéne fordítanunk, így hangzana: „legyen már nektek is egy kicsit szar!”

A brit proli nem azért szavazott a Brexit mellett, vagy legalábbis nem első sorban azért, mert meggyőzték volna a kilépés melletti érvek, hanem mert minden csatornából az folyt: „ez barbarizmus, elképzelhetetlen, káoszt eredményez, Angliának befellegzik, hogy ha kilép az EU-ból”, és a brit proli ebből azt olvasta ki, hogy az uralkodó elit a Brexittől be van szarva, hát ikszelt. Az amcsi proli nem azért szavazta meg Trumpot mert olyannyira soviniszta, szexista, rasszista stb. lenne (bár nyilvánvalóan erősödik ez hangos – még – kisebbség, kiket szeret felnagyítani a sajtó, mintegy megerősítve a liberálisok erkölcsi fensőbbség-érzetét, és bátorítván a valóban szexistákat, sovinisztákat, az által, hogy bemutatja, hogy a többség fél tőlük). Minden csatornából az ömlött, hogy „Trump elfogadhatatlan, beszámíthatatlan, vállalhatatlan”, stb., és az amcsi proli ebből azt olvasta ki, hogy az uralkodó elit Trump-tól be van szarva, hát így ikszelt. Utánuk a vízözön.

Miben különbözött a magyar helyzet? A mi Trumpunk és ellenzéke osztozik az elit intézményrendszerének azonosításában (EU), persze teszik ezt más előjellel: a Fidesz szerint az elsődleges intézményrendszer az EU (Soros, Brüsszel, ENSZ) és az rossz, a NER pedig csak egy másodlagos intézmény-rendszer, afféle védő-háló velük szemben. Az ellenzék szerint a NER az elit elsődleges intézményrendszere, de a másodlagos, avagy alternatív-intézmény, az EU, na az a tuti.

Miben egyezett meg a magyar helyzet az előbbiekkel? Abban, hogy a kormány, az ellenzék, a jelöltek, a politikai tér maga, a hazai és EU-s elit intézményi rendszerének szerves része voltak és maradnak.

Azok közülünk, akik az elitet és intézményeiket gazdasági-rendszerkritikán keresztül szemlélik, s nem pusztán a demokrácia színpadjáról, nem lepődhettek meg azon, hogy míg Trump választási kampánya során az az ígéret hangzott el, hogy Amerika közel-keleti hadjáratait felfüggeszti, a választások után nem sokkal már olyan cégnek a rakétáival bombázta Szíriát Trump, melynek maga is részvényese, megnövelve a cég (és saját) részvényeinek piaci értékét. Ugyanígy nem lepődhetünk meg azon, ha a Fidesz heves EU-ellenes választási retorikája után az EU-s pénzek szétosztása marad továbbra is a hatalmuk sarokköve, vagy hogy a Visegrádi Négyek (Orbán nagy büszkesége) EU-n belül képzeli el a régió jövőjét.

Ha a politikát a demokrácia nézősoraihoz kötjük és nem vesszük észre a politikát a gazdaságban, akkor marad a sírás, káromkodás, lelépéssel fenyegetőzés, „a demokratikus többség” ábrándja, s a pillanatnyi kárörömben való élvezkedés az egyik oldalon, és az erkölcsi fölény hamis érzete a másikon.

Végül: mi van azokkal, akiknek ezen az egészen át kellett volna látniuk, akiknek a tőkés rendszert magát, s nem csak bizonyos aspektusait kellene ellenezniük? Mit tettek a mi anarchistáink, szociáldemokratáink, kommunistáink? Amerikában, Angliában, és idehaza szép számban csusszantak be a legkisebb rossz, „a demokratikus ellenzék” mögé, osztozva a demokrácia négy évente megismétlődő hisztérikus roham-keltésében. Meglepő ez, ha radikálisainkról – s talán folytassuk itt legközelebb – már 1937-ben megszületett a következő diagnózis?

„A tipikus szocialista nem, ahogy azt remegő nénikék képzelik, kegyetlen arcvonású, gépzsíros overallba bújt, érdes-hangú munkásember, hanem vagy egy bolsevizmussal kacérkodó sznob, aki öt éven belül igen nagy valószínűséggel jómódú házasságot kötvén, átkeresztelkedik római katolikusnak, vagy, jellemzőbben talán, egy fehér-galléros kimért kisember, aki titokban absztinens és a vegetarianizmus felé kacsingat, háta mögött a beilleszkedésre képtelenség életútjával, de mindenek előtt egy olyan társadalmi pozícióval, amiről semmiképp sem mondana le. [A]z a borzasztó – igazán nyugtalanító – tényállás, hogy bárhol is gyülekezzenek szocialisták, körükben túlsúlyba kerülnek a félbolondok. Az embernek az a benyomása alakul ki, hogy a „szocializmus” vagy „kommunizmus” szó mágnesként odavonzza Anglia összes gyümölcslé kortyolóját, nudistáját, szandál-viselőjét, szexmániását, egalitárius keresztényét*, „Természetes Gyógymód” megszállottját, pacifistáját, és feministáját. [Az átlagember] úgy gondolhatja, hogy minden szocialistának van valami excentrikussága. Ezt az elképzelést, úgy tűnik, maguk a szocialisták is osztják. Hogy egy példát hozzak: kezemben tartom egy nyári iskola prospektusát, mely heti-lebontásban tartalmazza a programleírást, és azt kéri tőlem, hogy jelezzem: „étrendem szokványos vagy vegetáriánus!” Adottnak veszik, tetszik tudni, hogy ezt a kérdést feltenni szükségszerű. Már csak az efféle dolog elég ahhoz, hogy szépszámú tisztességes embert elidegenítsenek maguktól. [Hogy] tetézzük, vegyük számításba azt a tényt, hogy a legtöbb középosztálybeli szocialista, míg elméletben az osztály-nélküli társadalom mellett érvel, képtelen elengedni társadalmi presztízse morzsáit. […] Ezek a zsugori szörnyecskék – kérdeztem magamtól – lennének a munkásosztály bajnokai? A gyülekezet összes résztvevője, férfiak és nők egyaránt, viselték magukon a másokat lenéző, magukat felsőbbrendűnek valló középosztály legrosszabb stigmáit. Ha egy valódi munkásember, mondjuk a mélység mocskától maszatos bányász, közéjük tévedt volna, feszengés, undor, és harag fogta volna el őket; egyesek, úgy gondolom, orrukat befogva menekültek volna el.”

– George Orwell, The Road to Wigan Pier, p. 156-158.

* Eredetiben: kvékerek.