Könyvbeszámoló és vélemény: Friedrich Engels – A munkásosztály helyzete Angliában

Engels ezt a művét 1842-44-es angliai tapasztalatai alapján írta meg.

Először 1845-ben jelent meg német nyelven Lipcsében. Bár az angliai viszonyok elemzését adja, Angliában, angolul csak fél évszázaddal később, 1892-ben vált elérhetővé.

A szerző alkotói a korban fellelhető adatbázisok tanulmányozására támaszkodott, ugyanakkor nem érezte rangon alulinak, hogy a munkástelepek bejárása során is gazdagítsa ismereteit Anglia munkásosztályának helyzetéről.

A munkások világával való tervszerű ismerkedése során a célja az volt, hogy hitelt érdemlő anyagot gyűjtsön annak bizonyítására, hogy a burzsoázia fő törekvése a proletariátus munkáján meggazdagodni, amíg e proletariátus piaci hasznot képes számára termelni, majd sorsára hagyni, mihelyst ennek a célnak a proletariátus már képtelen megfelelni.

Bár Engels német volt, a munkásosztály helyzetének átfogó tanulmányozására azért Angliában látott hozzá, mert véleménye szerint a proletariátus létfeltételei ott voltak a legtisztábban érzékelhetők. Ezért saját hazájának társadalmi-gazdasági folyamatainak jobb megértéséhez és megismertetéséhez zsinórmértékként tekintett az angol példára.

Művében nyilvánvalóvá tette, hogy a fennálló rendszer igazságtalanságai előbb vagy utóbb kiélezik a társadalmi feszültségeket, ami robbanásba torkollhat, ha csak - tette hozzá - „a nemzet belátása nem foganatosít olyan intézkedéseket, amelyek az egész társadalmi rendszert új alapokra helyezi.”

Könyvében az angol munkásosztály történetét James Hargreaves 1764-es találmányától a „fonó Jenny”-től eredezteti. A munkások a gépek bevezetése előtt saját (nem városi környezetben lévő) otthonaikban szőttek és fontak (a nők a fonalat fonták, a férfiak pedig szőttek), szabad idejükben pedig földet műveltek, és egyszerű vallásos, természetközeli világukban - a későbbi fejleményekhez képest - egészen jól elvegetáltak.

A fonaltermelés gépesítése miatt átmenetileg növekedett a szövést végző emberek (takácsok) munkája iránti igény, de hamarosan a szövés gépesítésére is sor került, és a gépek tökéletesedése egyre kevesebb munkáskezet igényelt. A gépesítés ugyan a gyapjúfonalat olcsóbbá tette - a 18. század végén néhány évtized alatt a fonal önköltségi ára a felére csökkent, az előállított mennyiség pedig megháromszorozódott - csak éppen a mai kapitalista stílusban fogalmazva: a háziipar szereplőire lett egyre kevésbé volt kereslet.

Amikor még jól ment a takácsoknak, könnyen elhagyták a számukra élelmiszer önellátást biztosító kis földjeiket, s azt nagybérlők szerezték meg. Ez azzal járt, hogy a szövő/fonó funkcióban nélkülözhetővé váló emberek tömegei számára megszűntek a létfenntartás feltételei.

Az innováció lendülete a több tőkét igénylő iparra is kiterjedt.

A mind jobban tökéletesedő gépek alkalmazásával a textiliparban hatalmas jövedelmekre lehetett szert tenni. A befektetett tőke megtérülése tíz-húsz év alatt akár ötszázszoros is lehetett a 18. század végén. A textilüzemekben ugyanakkor gyakoriak voltak a tüzek. Ezért kezdték a gépeket fémből készíteni. A mélyen húzódó ércek bányászatához szivattyúk kellettek, különben a vízbetörések lehetetlenné tették a munkát. Ennek a feladatnak a megoldásához gőzzel hajtott szivattyúkat kezdtek el használni. Az első kiforrott megoldásnak James Watt 1769-ből való gőzgépe bizonyult. A gépek megjelenésével párhuzamosan persze megjelentek a gépeket gyártó gépek is.

A textilipar (majd később a tőkeigényesebb többi iparág) nagyarányú jövedelmezősége fokozatosan kialakította a tulajdon centralizációját, és minél centralizáltabb lett a tulajdon, annál eredményesebben semmisítette meg a régi világot.

A verseny révén a polgári társadalmat Engels a ’mindenki háborúja mindenki ellen’ kifejezéssel jellemzi. A verseny során a tőke centralizációjával a burzsoázia megszerezte a monopóliumot minden létfenntartási eszközre, amire a proletároknak szüksége volt.

A munkáskereslet éppen olyan árucikk lett, mint bármely más árucikk kereslete.

A mindenki harca mindenki ellen világosan megmutatkozott a munkások egymás közötti konkurenciájában: az angol munkásnak meg kellett küzdenie a nála alacsonyabb ’civilizációs fokon’ álló ír munkással, aki kevesebbért is hajlandó volt dolgozni, és ezáltal a béreket egyre jobban leszorította, és az ő alkalmazásával a tőkés sakkban tarthatta az angol munkást is.

A költségek leszorítása az élet minden színterén megjelent: igaz volt ez a lakhatási körülményekreⁱ éppúgy, mint a táplálkozásra, ahol a romlott és hamisított élelmiszerek árusítása állandó kísérője lett a mindennapoknak.

A szörnyű lakhatási viszonyok, az elégtelen táplálkozás és a kimerítő munka - röviden a munkások életkörülményei – magukkal hozzák a betegségek és járványok intenzív jelenlétét.

Az angliai munkáslét állandó jellemzője a gyerekeknek még a felnőttekénél is nehezebb helyzete. Az asszonyok, akik otthon dolgoztak, hogy kisgyerekeik ne akadályozzák őket a munkában különféle ópium származékokkal tömték őket. Ennek pusztító következményei voltak

Az ismert járványos megbetegedések következtében a halálozási ráta négyszerese lett a Manchester környéki vidéki területeknek. Az ipari forradalom előtti időszakhoz képest a halálozási ráta - a tudomány növekvő számú vívmánya ellenére – növekedett. Carlisle-ban korábban 10000-ből 4408 gyerek nem élte meg az öt éves kort, míg az ipari forradalom alatt ez a szám 4738-ra növekedett. A felnőtt népesség esetében az ipari átalakulás előtt 10000 főből 1006 fő halt meg 39-ik születésnapja előtt, az ipari forradalom következtében ez a szám 1261 főre emelkedett.

Engels rámutatott, hogy a kimerültségből és az elégtelen munkavédelmi szabályokból eredő maradandó egészségkárosodásokat szintén a tőkés átalakulás okozta.

A munkások politikai szervezeteit is áttekinti Engels. Angliai tartózkodása során egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy a politikai pártok gazdasági érdekek kifejeződései, bár ezt a polgári pártok igyekeznek ideológiai erős állításokkal elleplezni.

Sok oldalt szentel a chartizmusnak, az angol munkásság első politikai jellegű tömegmozgalmának. Véleménye szerint a chartizmus lényegét tekintve szociális jellegű mozgalom. Mai megfogalmazással élve, elsősorban a munkásjólét kivívására koncentrált, és nem a fennálló rendszer meghaladásra. Engels az angol munkásmozgalom társadalmi hátterét vizsgálva érdekes megfigyelést tett: véleménye szerint a chartistákat igazi proletártömegek alkotják, bár világnézetükben, politikai céljaik megfogalmazásában közelebb állnak ahhoz a burzsoáziához, ahonnan a szélesebb látókörű, radikálisabb, magukat szocialistának nevező emberek érkeztek. Ha ez a kettő összeolvad, akkor lesz a munkásosztály igazán Anglia ura – vélekedett Engels.

Engels szerint, ha a rendszer növekvő ellentmondásait a burzsoázia nem veszi észre, és nem cselekszik ezek radikális csökkentése érdekében, akkor olyan forradalom következik be, amelyhez fogható még nem volt a világtörténelemben. A végsőkig elkeseredett munkások olyan dühvel fognak rombolni, amihez képest elhalványulnak a az 1793-as év franciaországi történései is. A közelgő forradalom pusztító és ösztönös voltát - véli Engels - az fogja meghatározni, hogy a kirobbanás időpontjára az angol munkás milyen mértékben teszi magáévá a kommunista nézeteket. Ha lehetséges lenne még a harc előtt az angol munkásságot kommunistává tenni, akkor a harc békésebb lefolyású lenne, mert akkor a tömegek pontosan tudnák, hogy ez a küzdelem nem az egyes tőkés személyek ellen folyik, hanem a burzsoázia, mint osztály ellen.

A mai viszonyok között a munkás csak úgy mentheti meg emberi mivoltát, ha fellázad a burzsoázia ellen, és – mondja Engels – a jelenlegi elkeseredéshez már elég egy kis lökés, hogy a lavina meginduljon

Ha Engels fenti művének értékelését keressük a neten, akkor leggyakrabban azzal a megállapítással találkozunk, hogy a munkásmozgalomnak a Kommunista Kiáltvány előtti legnagyobb hatású munkájának minősítik, amelynek komoly szerepe volt a nyugati munkásmozgalom önképének kialakításában.

Lenin 1896-os Engels halálára írt nekrológja jól összefoglalja mindezt:

„Engels előtt igen sokan leírták a proletariátus szenvedéseit és rámutattak arra, hogy a proletariátuson segíteni kell. Engels volt az első, aki megmondta, hogy a proletariátus nemcsak szenvedő osztály; hogy a proletariátust éppen gyalázatos gazdasági helyzete feltartóztathatatlanul előre taszítja és rákényszeríti arra, hogy harcoljon végleges felszabadulásáért. A harcoló proletariátus pedig maga fog segíteni magán. A munkásosztály politikai mozgalma elkerülhetetlen eljuttatja a munkásokat ahhoz a felismeréshez, hogy a szocializmuson kívül nincs számukra kivezető út. Másfelől a szocializmus csak akkor lesz majd erővé, ha a munkásosztály politikai harcának céljává válik.”ⁱⁱ

Vélemény:

Emlékszem, hogy a 80-as évek VHS-korszakában az Emanuelle című erotikus film megjelenése a kádári nyilvánosságban milyen tabudöntögetésnek számított, mennyire magával ragadta a társadalom apraja-nagyját, és egyúttal felpörgette a VHS-ipart.

Több mint negyedszázad elteltével elég csak megnézni a legismertebb hírportálok tartalmát, hogy tudjuk, a felnőttfilm-iparágban (is) „forradalmi” változások játszódtak le.

Na de hogyan jön Engelshez Emanuelle? Ahogy a felnőttfilm ipar újabb és újabb alkotásai, úgy a kapitalizmus újabb és újabb kísérőjelenségei is durván emelték az elmúlt negyedszázadban az ingerküszöbünket. A tőkés rendszer extrém kísérőjelenségeiről olyan intenzív tudása lehet a közéleti kérdések iránt nyitott embereknek, hogy emiatt 2016-ban olvasni Engelsnek e művét igazából unalmas tevékenység.

Az 1845-ös első kiadásakor a reveláció erejével hatott a német munkásmozgalom köreiben egy ilyen tudományos igényű analízis-vádiratot olvasni, mi viszont itt a jelenben ráismerünk a rendszer akkori bűneinek mai megnyilvánulásaira. Ha képesek vagyunk eltekinteni a szöveg történelmi kontextusától, és mai szövegként olvasni az egyes fejezeteket, akkor minden fejezetben ráismerhet korunk egy-egy súlyos és megoldatlan problémájára.

Olvassuk el csak a könyv (al)fejezet címeit!

Engels a nagyvárosokról és benne a proletárok lakhatásáról beszél. Mi naponta olvashatunk lepusztult lakásállományról, a bérlakások hiányáról, és a hajléktalanság problémájáról.

Engels a munkások konkurenciaharcról beszél. Mi a mai lapokban arról olvasunk, hogy egy-egy állásra százak adták be az önéletrajzukat.

Engels a tudatlanságról és az iskolák nem kielégítő színvonaláról ír. Mi a 16 évre leszállított tankötelezettségről, a szakképzésben a közismereti tárgyak elsorvasztásáról olvashatunk.

Engels a gyári munka lélekölő és eltompító jellegéről ír. Mi arról olvasunk, hogy az aktuális kormány újabb ipari összeszerelő műhely felavatását ünnepli.

Engels a jótékonykodás képmutató jellegéről ír. Mi pedig a Csányi Alapítvány honlapján a hátrányos helyzetű gyerekek támogatásának fontosságáról olvashatunk

Engels a hosszú munkaidőről, a Truck rendszerrőlⁱⁱⁱ, Cottage-rendszerről^iv ír. Mi a Munka Törvénykönyvének tudatos lebutításáról olvasunk, és evidenciaként kezeljük, hogy egyre több ágazatban még a felvizezett szabályokat is folyamatosan áthágják.

Engels a munkások erkölcsi elhanyagolásáról ír. Mi pedig szabadon dönthetünk arról, hogy melyik TV csatorna valóságshowját akarjuk nézni, vagy tiszteletreméltó hírportálokon a tökéletes vaginafotók elkészítésének módszeréről olvashatunk lényegre törő írásokat.

Szóval a Munkásosztály helyzetét ma (újra)olvasva nekem Erich Maria Remarque híres könyvének címe jutott eszembe: „Nyugaton a helyzet változatlan”.

A kérdés csak az: meddig?

(Friedrich Engels: A munkásosztály helyzete Angliában c. könyve Marx és Engels válogatott művei 2. kötetének 211–473. oldalain olvasható el magyarul.)