Olvasd és/vagy tekintsd meg videón.

A 2016-os amerikai egyesült államokbeli elnökválasztás villámcsapásként érte az ország liberálisait. Az amerikai véleményformálók teljesen kizártnak tartották, hogy az ifjabb Bushnál is otrombább lény kerülhetne az elnöki székbe. A választás előtti közvélemény-kutatások körül gyülekező viharfelhőket látván tízezrek fenyegetőztek a „szociális” médiafelületeken: „ha Trump nyer, emigrálok Kanadába, Európába!” Az eredmény után pedig ezt sipítozták: „a fehér munkásosztály elárulta az országot!”, vagy „egy náci került hatalomra!” Százezrek siratták a háborús bűnös Hillary Clinton bukását (s százezrek, köztük Trump-szavazók és az előválasztás során átvert és kicsapott „Bernie-kraták” itták kajánul könnyeiket).

Már aznap este céltalan tömegek tódultak az utcákra. „Not my president!” (nem az én elnököm), stb. skandálták. A választást követő napokban beindult a demokrata agytröszt, bűnbak-keresés: a Green Party (a Zöld Párt) a hibás, mert fontos körzetekben miattuk nem billent át a mérleg Hillary javára (ami matematikailag hamis); a rasszista, nőgyűlölő, stb. proli a hibás, mert a kisebbségek sorsát szívén viselő Hillary-t lenézték (a fekete bőrű Obamát kétszer is megválasztották); a választást manipuláló oroszok a hibásak (bizonyíték erre a mai napig nincs, de azóta Trump meglepő könnyedséggel beállt ezen összeesküvés-elmélet mögé is).

A liberális oldal pár nap alatt közös álláspontra jutott: bárki is a felelős, azok nem mi vagyunk. Majd teltek a napok, hetek, s megindult a siralmas újratervezés: „a Demokrata pártot belülről kell megreformálni!” – mondták, mások: „Függetlenként kell indulni az időközi választásokon, de a Demokrata párton belül!”, és megint mások: „a Demokrata pártot kívülről kell jó irányba terelgetni!” Médiafelületet és párton belüli emelvényt nem kapó, perifériára szorított véleményként létezhetett csak ez a vélemény: „Hagyjuk a fenébe a Demokrata pártot, csak egy forradalom segíthet rajtunk!”

Az amerikai választásoktól számítva lassan két év telt el. A liberális sajtó és a kongresszus a legnagyobb természetességgel állt be Trump a milliárdosoknak további adó-kedvezményeket nyújtó csomagja, majd Szíria bombázása mögé. Trump migráns-politikájának kritizálása is szépen elhalkult, olybá tűnik a demokratáknak a kiszolgáltatottak iránti (már akkor sem hiteles) szolidaritása csak a kampány erejéig volt fontos, csak a kétpárti kirakatpolitika egy megkülönböztető díszleteként.

Míg Obama két cikluson keresztül a rendszernek egy kellemes – a saját szellentéseiket szagolgató értelmiségi köröknek mesterkélt megelégedettségre okot adó – arculatot tudott biztosítani, addig az amerikai középosztály lecsúszása, a szegénység kiszélesedése és elmélyülése megállíthatatlanul haladt tovább, az imperialista hadipari komplexum célkeresztjébe újabb milliók kerültek, a szólás- gyülekezeti- stb. szabadságjogokat tovább tépázták a terror elleni hadjárat nevében, a profit-orientált, gyakorlatilag rabszolgatartó börtönrendszer kényelmesen terjeszkedhetett tovább, s beszállítói, a bírák, rendőrök, egyre szebb számban és egyre rasszistábban tudták nyersanyaggal táplálni a gépezetet, akadályt csak a bűnözési statisztikák rekord alacsony adatai jelentették.

Felmerül a kérdés: mit sirattak Hillary Clinton szimpatizánsai? Könnyű szerrel mondhatnánk: az említett illúzió elvesztését; azt, hogy nem adatik meg többé az a valóságot lefedő, kényelmes ideológiai lepel, ami elviselhetővé tette az alatta megbúvó szörnyű folyamatokat. Nehezen hihetnénk, hogy a cinikusság ilyen fokán politizáltak volna olyan sokan. Bármennyire is tévelygők a liberálisok, ha a liberális siratók tömegjelenségét nézzük, nem kielégítő az előbbi magyarázat. Nem csak azért, mert többségüket nem a cinikusság vezette, hanem mert a tömeges sírás jelenetét egy elhúzódó tömeges gyász követett. A valóban cinikus liberális véleményformálók és pártfunkcionáriusok bűnbak keresése ebben a kontextusban nyeri el csak a teljes értelmét: a párttagok, aktivisták, szavazók gyászát akarják olyan mederbe terelni, ami egyrészt az önreflexió, önmarcangolás – a valódi gyászmunka – terhét leveszi vállukról, másrészt a gyászt a végtelenségig képes elhúzni. Miért?

Képletesen mondva: a szavazókban Hillary siratásakor felszakadt egy régi seb, aminek nyalogatása komoly veszélyt jelentett a Demokrata pártra nézve. Amikor a szavazókban feltört a politika gyász, a gyász tárgyát képző, (eleve) elvesztett valami (ami az igazságos, egyenlő társadalom, és annak a vágya) újból és leplezetlenül felszínre bukkant bennük. Ha e gyászt magára hagyja a Demokrata elit, félő, hogy a gyász tárgyáról (tehát erről az igazságos, egyenlő társadalomról) kiderül, hogy inkonzisztens, vagy hogy az az út, ami ténylegesen elvezetne a hőn áhított társadalomhoz, a létező intézményi kereteket kikerüli. A Demokrata párt érdeke tehát a választók gyászát úgy terelgetni, hogy azt eltussolják, de talán ennél is fontosabban: a következő választásokig a gyászmunkát elodázzák, amikorra is az el nem végzett valódi gyászmunka már nehezteléssé válván újra fűteni képes lesz politikai aktivizmusukat.

Ebben a ciklikus játéktérben a liberális szavazók számára a demokrácia katartikus élményét nem a hőn áhított társadalom kibontakozása vagy megjelenése okozza, hanem az említett kollektív nehezteléstől való ideiglenes megszabadulás, a labda másik térfélre való átdobása.

2018-ban Magyarország is szavazott. A mi késő-kapitalizmusunknak nem adatott meg, hogy hanyatlását egy szép arcú, jó kiállású, udvarias politikus (Obama) mögé bujtassa. A mi „progresszív” vagy „liberális” szavazóink eleve a neheztelés elnyújtott állapotában találták magukat, mely fölött a tőke jobbján álló hétfejű (Orbán, Lázár, Rogán…) sárkány őrködött, s többségüknek már a fejek számának ritkítása (azaz a kétharmad) az apolitikus káröröm keserédes elégtételével kecsegtetett: „A Fidesz fog nyerni,” – konstatálták –, „de legalább a kétharmaduk nem lesz meg!”

Voltak persze olyanok is, akik a közvélemény-kutatások egyöntetű eredményei mögött is a Fidesz manipulációját vélték felfedezni, s délibábként lebegett szemük előtt a kormányváltás reménye. Arról, hogy hogyan is képzelték a Jobbik-DK-LMP-Momentum, stb. koalícióját, összeegyeztethetetlen programjuk és ideológiájuk összeboronálását, csak hallgattak. (Az önbecsapás, vágy-vezérelt gondolkodás ilyen mesterien űzött és túlfűtött jelenségéről hosszasan lehetne értekezni.)

Megjátszott hüledezéssel és heves káromkodással fogadták a tévé/monitor képernyőjén megjelenő narancsba borult magyarország térképet. „Itt mindennek vége!” – mondták, „Ennyit ér ez az ország!” – károgták, „Ez kell a hülye népnek!” – vélekedtek felvilágosult szavazóink. Nálunk a bűnbak keresést már nem kell felülről kezdeményezni, ömlik ez alulról is: „A vidéki parasztok elárulták az európai fővárost”, vagy „A tudatlan prolik bedőltek a sorosozásnak”, és a többi. A „szociális” médiafelületeken – talán legfájóbban – a következő orrfennhordó fenyegetések(?) jelentek meg: „Ennyi, én elhagyom ezt az országot” – írták a még itt lévők, „Ennyi, én ráhagyom az egész politikát!” – írták a már kivándoroltak.

Ezen honfitársainknak az elhúzódó neheztelésük már valóságosabbnak tűnik, mint az a gyász, amire azt ráépítik.

A sajtó is nekilódult az átfogó magyarázat-kísérletek írásának: az LMP-nek, Kétfarkúnak, stb. köszönhető a kétharmad (matematikailag hamis állítás); a határon túli szavazók, az ukrán átszavazók tehetnek róla (matematikailag hamis és soviniszta állítások); a pártok szúrták el, mert nem egyesültek (arról szó nem esik, hogy egy Fidesz–Nem-fidesz kétpártrendszer semmivel sem „demokratikusabb” a jelenleginél); de ami biztos: a választási csalás az oka (ha csak száz évre tekintünk vissza hazánk történetében, csalás-mentes választásról, igazságos választási rendszerről történeti feljegyzést nem találunk)!

A leszűrt következtetés, láthatjuk, megfelel az amerikai demokratáékkal: bárki is a felelős, azok nem mi vagyunk. Meglepő tehát, hogy a választásokat követő, impozáns tömegeket megmozgató tüntetés-sorozatnak ilyen üzenetei voltak? „Mi jobbak vagyunk náluk, mi többen vagyunk, mi nagymagyarabbak és EU-sabbak vagyunk egyszerre, mint ők.” Örömittasan jegyezték meg liberális demagógjaink: „Mi egyesítettük azokat, akik eddig nem tudtak közösen tüntetni!”, továbbá kérték a résztvevőket, hogy „Sohase engedjék el egymás kezét!”, látván az árpádsávos és EU-s zászlók tengerét...

Nem hagyhatjuk szó nélkül ezt a jelenséget, ugyanis tény, hogy liberális és konzervatív elemeket is mozgósítani tudott a „Fidesz-ellenesség.” A történelmi példák nem festenek túl derűlátó képet e két pólus egységéről, arról, amikor a konzervatívok és liberálisok „végre” egyetértésben, kézen fogva tudnak haladni. A világmegváltást ígérő első világháború egy ilyen jelenség volt. A hidegháborús anti-kommunista hisztéria ilyen jelenség volt. A munkásosztály kisebb győzelmeinek neo-konzervatív, neo-liberális bedarálása ilyen jelenség volt. Az Occupy Wallstreet-re, Arab tavaszra fintorgás ilyen jelenség volt. Sosem fért kétség ahhoz, hogy ha a tőke bal és jobb oldala egymásra tud találni, kik lesznek végül a vesztesek – a rejtély mindig is az volt, hogy a néptömegek hogyan tudtak az őket sanyargatók mögé oly lelkesen beállni.

Ne feledkezzünk meg a választást övező oroszellenességről. Hazánkban ez egy sajátos jelenség, mely részben az orosz megszállás emlékéből, részben periferiális és határ menti helyzetünkből fakad. Legyen itt csak annyi elég, hogy a napnál is világosabb, hogy hazánkban EU-s, amerikai és orosz érdekek ütköznek, hogy kormányaink mindig is ebben a Bermuda-háromszögben evickéltek. Míg Amerikában a választási csalásokra, fasizálódásra, imperializmusra magyarázat és érv az orosz-fóbia, hazánkban, főképp liberális körökben, az orosz rémkép egy hamis kettősség fenyegető pólusaként jelenik meg; így zsarolnak minket liberálisaink: „Valódi, nyugati demokráciát és jólétet akartok, vagy a putini nyomort és diktatúrát?” Erre nem létezhet más válasz, minthogy: „nem.” Orbánék, mellesleg, köszönik, hogy az ellenzék önként osztozik abban az illúzióban, amit a kormány ideológiai fegyvertára hoz létre. A Fidesz nem folytat szabadságharcot az EU-val, a Fidesz (akárcsak a hasonszőrű lengyel kormány) az EU periféria politikájára egy lehetséges politikai reakció, ők az EU belső és ál-ellenzéke. A Fidesz hatalmának záloga (a tettetett EU-ellenesség) jelöli ki a liberális körök utópia képét („elhozzuk majd az EU-t”).

A magyar liberálisok nem tudják olyan mértékben irányítani az ellenzéki gyászt és abból fakadó neheztelést, mint amerikai elvbarátaik, hiszen tudtukon kívül ezt a feladatot már átruházták a Fideszre. A Fidesz-ellenes nagykoalíció ábrándképének legnagyobb politikai gyengesége, hogy osztja a Fidesz által keltett illúziókat, s csak egy negatív előjelet csap hozzájuk. Így kényelmesedhetett el propagandamunkájuk a végletekig: a Fidesz által tematizált illúziókra, a politikai reakciósokra, azaz a társadalmi haladást ellenzőkre reagálnak pusztán, s nem nyújtanak semmiféle alternatívát vagy eszközt. Az ellenzéki pártok már csak annyiban különböznek, hogy a Fidesz által leosztott témák újrahasznosításánál milyen prioritással válogatnak, azokat milyen hangsúllyal tálalják.

Példák az ilyen intenzitásbeli és előjeles kamu különbségekre: Migráns kérdés? A Jobbik hangsúlyozza, hogy ők migráns-ellenesebbek a Fidesznél. Az LMP-nek nem tetszik ez az egész, de inkább elhallgat. EU kérdés? A Momentum a leginkább EU-párti, elhozza nekünk a modern nyugati Kánaánt. A Jobbik lemondva EU-ellenességéről csak csöndben EU-s béreket szeretne…

Az oroszozáshoz még csak ennyit: Tamás Gáspár Miklós egyik utóbbi cikkében így fogalmaz: „a liberális sajtómunkások [...] megtalálták a maguk saját külön nacionalizmusát a legelborultabb oroszellenesség formájában” (HVG). Ennél az értékelésnél tovább kell mennünk, sajnos. Az „oroszellenesség” valahol a nacionalizmus és strukturális antiszemitizmus között van ideológiai-funkcionális szerepét tekintve: a MI (nemzet, ország) ÉRDEKEINKET sértik ŐK (oroszok); bizonyos mozgalmak (Le Pen, Jobbik) MÖGÖTT ŐK (oroszok) állnak, ők húzogatják a szálakat, kiépített kémhálózatukkal, nemzetközi finanszírozással. Egyszóval: a sorosozás tükörképével van dolgunk a liberális oldalon.

Nézzük meg, hogy nálunk milyen újratervezési javaslatok vannak a politika terén. „Szabadpiaci” ideológusunk, Tóta W. így értékel: „A mesterterv [sic!] végén egyetlen ellenzéki szövetség áll fel a Fidesszel szemben, közös listával és jelöltekkel – nemhogy 2022-ben, hanem már az önkormányzati választáson.” (HVG) Ezzel folytatja: "ez a terv rengeteg lemondást követel azoktól, akik most a maguk köreiben viszonylag fontos embereknek számítanak” – itt a „fontos,” úgy tűnik elsőként presztízst, pitiáner szervezeten belüli és szervezetek közti hatalmi pozíciókat, stb. jelöli, melyek viszonylagos könnyedséggel feladhatóak a közjó érdekében (kormányváltás), s nem pedig a pártok, az önkormányzat, az állam és magántőke különböző gazdasági érdekszféráit… Tóta W., ahol tőkés érdekek csapnak össze, csak ideológiai ellentéteket lát. A valóság talajától egyre elrugaszkodottabban írja: "A munka egyébként annál nehezebb lesz, minél sikeresebb. A Fidesz nem fogja ölbe tett kézzel nézni, amint feláll az egyesült ellenzék.” Ismét láthatjuk a Fidesz vs. mindenki képlet idealizmusát: itt majd a párt elnökei (s mögöttük, a különböző tőkés érdekek) szépen feladják egyéni érdekeiket, s szövetségbe lépnek a „gonosszal szemben”. „Ehhez hősök kellenek. Kötélidegzet, világos stratégia, taktikai érzék, feddhetetlenség, ambíció, és egy piramis stabilitása [sic!] – ja és alkalmasság” – Tóta W. politikai térképén két pólus létezik: egy semlegességre és összefogásra képes, és egy démoni. A valóságban pedig: a pártok mögé bevonuló tőkések, akiknek lényegében teljesen mindegy, hogy ki adja az arcát az ő rendszerüknek.

Vegyük sorba az „ellenzéki” újratervezés javaslatait: nagykoalíció (azaz: fából vaskarika); a pártok relatív autonómiáját megtartó Fidesz-ellenes együttműködés megerősítése (gyakorlatilag ugyanaz, mint ami volt a 2018-as felállás, csak most aztán tökre komolyan); a „a békés politizálás feladása” és polgári-engedetlenség (azaz: ugyanúgy „békés politizálás,” csak a polgári jog kereteit feszegetve, vagy röviden: nem forradalmi politika); a népesség energiájának „civil” törekvésekbe való belefeccolása (azaz: töredezettség), és abból való felépítkezés.

Ezek a stratégiák, sorrendben: „a tűz és víz egységét” hírdetik, vagy „együtt de külön elvét,” vagy „nélkületek de ugyanúgy” elvét, vagy „külön, szolidaritásban, de kapcsolatba nem hozható módon” elképzelését!

Mint láthattuk az amerikai párhuzamnál: az egyetlen és valóban rendszer-ellenes pozíció nem kap, nem kaphat médián belül, sem a pártok porondján, pártok holdudvarán szót: aki az egész rendszer (és nem csak a NER) ellen érvelne, legyen szíves távozni!

Essék pár szó azokról az állampolgárokról is, akik Trumpra, Orbánra voksoltak, majd azokról, akiknek elméletileg ezen az egészen felül kéne kerekedniük.

Mark Blyth, baloldali skót közgazdász azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy Trump győzelmét és a Brexitet is előre meg tudta jósolni. A demokrácia kríziséről alkotott véleményét röviden így foglalhatjuk össze: nagyon kevés olyan szavazó maradt ezen a világon, aki még hinne a politikusoknak, programoknak. Szavaztunk jobbra, balra, de az egyedüli állandó, a társadalmi lecsúszás, megmarad. Így alakulhatott ki a szavazók „elit-tudata”, melyet, ha mentalitásra, életérzésre kéne fordítanunk, így hangzana: „legyen már nektek is egy kicsit szar!”

A brit proli nem azért szavazott a Brexit mellett, vagy legalábbis nem első sorban azért, mert meggyőzték volna a kilépés melletti érvek, hanem mert minden csatornából az folyt: „ez barbarizmus, elképzelhetetlen, káoszt eredményez, Angliának befellegzik, hogy ha kilép az EU-ból”, és a brit proli ebből azt olvasta ki, hogy az uralkodó elit a Brexittől be van szarva, hát ikszelt. Az amcsi proli nem azért szavazta meg Trumpot mert olyannyira soviniszta, szexista, rasszista stb. lenne (bár nyilvánvalóan erősödik ez hangos – még – kisebbség, kiket szeret felnagyítani a sajtó, mintegy megerősítve a liberálisok erkölcsi fensőbbség-érzetét, és bátorítván a valóban szexistákat, sovinisztákat, az által, hogy bemutatja, hogy a többség fél tőlük). Minden csatornából az ömlött, hogy „Trump elfogadhatatlan, beszámíthatatlan, vállalhatatlan”, stb., és az amcsi proli ebből azt olvasta ki, hogy az uralkodó elit Trump-tól be van szarva, hát így ikszelt. Utánuk a vízözön.

Miben különbözött a magyar helyzet? A mi Trumpunk és ellenzéke osztozik az elit intézményrendszerének azonosításában (EU), persze teszik ezt más előjellel: a Fidesz szerint az elsődleges intézményrendszer az EU (Soros, Brüsszel, ENSZ) és az rossz, a NER pedig csak egy másodlagos intézmény-rendszer, afféle védő-háló velük szemben. Az ellenzék szerint a NER az elit elsődleges intézményrendszere, de a másodlagos, avagy alternatív-intézmény, az EU, na az a tuti.

Miben egyezett meg a magyar helyzet az előbbiekkel? Abban, hogy a kormány, az ellenzék, a jelöltek, a politikai tér maga, a hazai és EU-s elit intézményi rendszerének szerves része voltak és maradnak.

Azok közülünk, akik az elitet és intézményeiket gazdasági-rendszerkritikán keresztül szemlélik, s nem pusztán a demokrácia színpadjáról, nem lepődhettek meg azon, hogy míg Trump választási kampánya során az az ígéret hangzott el, hogy Amerika közel-keleti hadjáratait felfüggeszti, a választások után nem sokkal már olyan cégnek a rakétáival bombázta Szíriát Trump, melynek maga is részvényese, megnövelve a cég (és saját) részvényeinek piaci értékét. Ugyanígy nem lepődhetünk meg azon, ha a Fidesz heves EU-ellenes választási retorikája után az EU-s pénzek szétosztása marad továbbra is a hatalmuk sarokköve, vagy hogy a Visegrádi Négyek (Orbán nagy büszkesége) EU-n belül képzeli el a régió jövőjét.

Ha a politikát a demokrácia nézősoraihoz kötjük és nem vesszük észre a politikát a gazdaságban, akkor marad a sírás, káromkodás, lelépéssel fenyegetőzés, „a demokratikus többség” ábrándja, s a pillanatnyi kárörömben való élvezkedés az egyik oldalon, és az erkölcsi fölény hamis érzete a másikon.

Végül: mi van azokkal, akiknek ezen az egészen át kellett volna látniuk, akiknek a tőkés rendszert magát, s nem csak bizonyos aspektusait kellene ellenezniük? Mit tettek a mi anarchistáink, szociáldemokratáink, kommunistáink? Amerikában, Angliában, és idehaza szép számban csusszantak be a legkisebb rossz, „a demokratikus ellenzék” mögé, osztozva a demokrácia négy évente megismétlődő hisztérikus roham-keltésében. Meglepő ez, ha radikálisainkról – s talán folytassuk itt legközelebb – már 1937-ben megszületett a következő diagnózis?

„A tipikus szocialista nem, ahogy azt remegő nénikék képzelik, kegyetlen arcvonású, gépzsíros overallba bújt, érdes-hangú munkásember, hanem vagy egy bolsevizmussal kacérkodó sznob, aki öt éven belül igen nagy valószínűséggel jómódú házasságot kötvén, átkeresztelkedik római katolikusnak, vagy, jellemzőbben talán, egy fehér-galléros kimért kisember, aki titokban absztinens és a vegetarianizmus felé kacsingat, háta mögött a beilleszkedésre képtelenség életútjával, de mindenek előtt egy olyan társadalmi pozícióval, amiről semmiképp sem mondana le. [A]z a borzasztó – igazán nyugtalanító – tényállás, hogy bárhol is gyülekezzenek szocialisták, körükben túlsúlyba kerülnek a félbolondok. Az embernek az a benyomása alakul ki, hogy a „szocializmus” vagy „kommunizmus” szó mágnesként odavonzza Anglia összes gyümölcslé kortyolóját, nudistáját, szandál-viselőjét, szexmániását, egalitárius keresztényét*, „Természetes Gyógymód” megszállottját, pacifistáját, és feministáját. [Az átlagember] úgy gondolhatja, hogy minden szocialistának van valami excentrikussága. Ezt az elképzelést, úgy tűnik, maguk a szocialisták is osztják. Hogy egy példát hozzak: kezemben tartom egy nyári iskola prospektusát, mely heti-lebontásban tartalmazza a programleírást, és azt kéri tőlem, hogy jelezzem: „étrendem szokványos vagy vegetáriánus!” Adottnak veszik, tetszik tudni, hogy ezt a kérdést feltenni szükségszerű. Már csak az efféle dolog elég ahhoz, hogy szépszámú tisztességes embert elidegenítsenek maguktól. [Hogy] tetézzük, vegyük számításba azt a tényt, hogy a legtöbb középosztálybeli szocialista, míg elméletben az osztály-nélküli társadalom mellett érvel, képtelen elengedni társadalmi presztízse morzsáit. […] Ezek a zsugori szörnyecskék – kérdeztem magamtól – lennének a munkásosztály bajnokai? A gyülekezet összes résztvevője, férfiak és nők egyaránt, viselték magukon a másokat lenéző, magukat felsőbbrendűnek valló középosztály legrosszabb stigmáit. Ha egy valódi munkásember, mondjuk a mélység mocskától maszatos bányász, közéjük tévedt volna, feszengés, undor, és harag fogta volna el őket; egyesek, úgy gondolom, orrukat befogva menekültek volna el.”

– George Orwell, The Road to Wigan Pier, p. 156-158.

* Eredetiben: kvékerek.