Könyvbeszámoló és vélemény: Not in Our Genes. Biology, Ideology And Human Nature

A mű szerzői angol, illetve amerikai tudósok, Leon Kamin pszichológus, Richard Lewontin evolúcióbiológus, genetikus, és matematikus, Steven Rose neurobiológus. Amint azt az előszóból is megtudhatjuk, mindhárman részt vettek az 1970-es és 80-as években Nagy-Britanniában és az USA-ban meginduló ’radikális tudomány mozgalomban’ (radical science movement), mely a tudományok társadalmi felelősségének és szerepvállalásának fontosságát hirdette baloldali alapon.

A könyv tíz fejezete a 17. századtól kezdődően napjainkig eljutva veszi sorra a különböző természettudományok fejlődési irányait, éles kritikákat megfogalmazva velük szemben, minthogy hozzájárultak a kapitalista országokban kialakult társadalmi egyenlőtlenségek igazolásához. Ahogyan a címe is előrevetíti, ezen tudományok közül leginkább a genetikára, valamint az evolúcióbiológiára koncentrál a mű.

A természettudományok fejlődésének legfőbb problémáját a szerzők a Descartes nevével fémjelzett tudományos racionalizmus térhódításában, illetve még inkább az ennek következtében eluralkodó redukcionista szemléletben látják. A redukcionista szemlélet lényege, hogy egy komplex jelenséget úgy közelít meg, hogy az azt alkotó részegységek tulajdonságaira vezeti vissza a jelenséggel kapcsolatban felmerülő problémát, vagyis a komplex állításokat egyszerű tényekre bontja szét. A molekuláris biológiában például azt jelenti a redukcionista gondolkodás, hogy mondjuk egy proteinmolekula tulajdonságai előre megjósolhatók azon protonok, elektronok stb. tulajdonságai alapján, melyek a molekula atomjait alkotják. Ez a megközelítés vezet aztán el a biológiai determinizmushoz, melynek értelmében az emberi természet, az emberi viselkedés a génjeink által rögzítve van, az egyén jellemzőit az őt alkotó sejtek biokémiai tulajdonságai előre meghatározzák, az egyén viselkedése ilyen tulajdonságok láncolatából épül fel. Ebből ered az a szemlélet, hogy az egyes társadalmi jelenségek mögött az egyének biológiai determináltsága húzódik meg.

Ezek a tulajdonságok öröklődnek is, gondolja a redukcionista iskola, és meglétük mértéke alapján az emberek rangsorolhatók. A különböző tulajdonságok meglétének mértéke a különböző biokémiai anyagok mennyiségétől függ és ezek az anyagok anatómiailag lokalizálhatóak. Ebben a felfogásban az átlagtól való anatómiai eltérés rendellenességre utal, amit kezelni kell.

A szerzők szerint ez efféle biológiai determinizmus a mindenkori hatalom pozíciójának megszilárdulását segíti elő és a tudományosság látszatával igyekszik alátámasztani az osztályok, nemek és rasszok között hatalmukban, erejükben és egészségi állapotukban mutatkozó egyenlőtlenségeket. Az okokat végső soron a génekig vezetik vissza. Így a társadalmi elnyomás a tudományosság köntösét ölti magára. Művelői – akár nem tudatosan, akár kifejezetten tudatosan - a domináns osztály, nem, rassz érdekeit szolgálják ki.

A három tudós ezzel szemben egy szocialista társadalom megvalósításán fáradozik a tudomány segítségével. A redukcionizmussal szemben a dialektikus módszer mellett tesznek le a garast, melynek értelmében a rész és az egész kölcsönösen hatással van egymásra, s az emberi lények egyes tulajdonságai nem izoláltan léteznek, hanem a szociális élet következményeiként jelentkeznek, és történetileg változnak. A különböző folyamatok, jelenségek nem külön-külön vizsgálandó dolgok, azokat összefüggéseikben kell megragadni és értelmezni; a komplex egységek bár részkomponensekből épülnek fel, de ezeknek a részegységeknek az interakciója során létrejövő komplex valaminek a tulajdonságai különböznek az alkotórészek tulajdonságaitól.

A rész és egész kapcsolatának lényegét a süteménysütés példáján keresztül szemléltethetjük: a cukor, a tészta és a vaj is kiveszi a részét egy új végső termék létrehozásában, de ez a végső termék nem fog hasonlítani az alkotóelemekre, tulajdonságai nem fognak feltétlenül egyezni azokéval.

Fontos továbbá az élő organizmus és környezetének kapcsolata: míg a biológiai determinizmus hívei azt hangsúlyozzák ki, hogy a környezet folyamatosan befolyásolja, változtatja az organizmusokat, addig a dialektikusok felhívják a figyelmet arra, hogy az organizmusok – különösképpen az emberek – reagálnak is a környezetükre, alternatívákat keresnek arra, hogy hogyan változtathassák meg azt. Nemcsak arról van szó, hogy a lét meghatározza a tudatot, hanem arról is, hogy a tudat visszahat a létre.

Az ember természetének és környezetének kapcsolata a következő kísérleti példával mutatják be: rakjunk egy kis cukoroldatot egy baktériumokat tartalmazó csészébe. A baktériumok először is abba az irányba kezdenek mozogni, ahol számukra a legoptimálisabb, tehát legmagasabb a cukortartalom. Így elérik, hogy környezetük magas cukor-koncentrációjú legyen s ne alacsony; ezután aktívan megdolgozzák a cukormolekulákat, más összetevőkké alakítva át őket, amikből valamennyit lekötnek, valamennyit pedig „kilöknek” a környezetükbe. A környezetük ezáltal megváltozik, például savasabb lesz. Ha ez a folyamat lejátszódott, a baktériumok odébb mozognak a nagyobb savtartalmú helytől a kisebb savtartalmú felé. Ezen a példán keresztül miniatűrben láthatjuk azt, ahogy egy organizmus először kiválasztja az általa preferált környezetet, azt aktívan átdolgozza, ezáltal megváltoztatva azt, majd ezen változásra egy újabb, alternatív cselekvést választ. Az organizmus megértéséhez tehát nem elegendő csak az organizmus tulajdonság-halmazát figyelembe vennünk, hiszen az ő és környezete közti interakció egy újabb okozati láncot indít be, ezért a dialektikus látásmódra van szükségünk.

Az első fejezet a 80-as évekbeli USA és Nagy-Britannia politikai helyzetét elemzi. Reagan és Thatcher személyében mindkét államban konzervatív vezetők kerültek hatalomra, s egy új konzervatív ideológia, az úgynevezett New Right (Új jobboldal) térnyerése vált megfigyelhetővé. Ez az irányzat a gazdaságban a laissez-faire elvéhez kívánt visszanyúlni, szorgalmazva az állami kontroll és beavatkozás csökkentését, az individualizmus mindenek feletti elsőbbségét hirdetve, és a hobbesi „mindenki harca mindenki ellen” elvét hangoztatva. Egyszóval: a klasszikus liberalizmushoz tért vissza. Az Új jobboldal nagyban támaszkodott a biológiai determinizmus állításaira. A szerzők felhívják a figyelmet arra is, hogy ez a tendencia részben a ’68 utáni USA és brit újbaloldali elképzelésekkel szemben jött létre, melyek a biológiát csupán társadalmi konstrukciónak vélték, az embert végtelen módon alakíthatónak gondolták (a szerzőink szemében ez sem követendő irányvonal).

A második fejezet a biológiai determinizmus érveléstechnikáját, ok-okozati láncolatainak módozatait tárgyalja bővebben. A fejezet rámutat arra is, hogy a biológiai determinizmus alapgondolata már a 20. század előtt is jelentkezett, nem csak a biológiában, hanem többek között a szépirodalomban is. Dickens és Zola művei merülnek fel példaként: annak ellenére, hogy mindkét író igen nagy szociális érzékenységről tett tanúbizonyságot, hőseik nemegyszer azért cselekednek úgy, ahogy, mert a „vérükben van”, hogy így viselkedjenek, erre predesztináló tulajdonságokat örököltek stb.

A harmadik fejezet egy nagy időintervallumot átfogva, a középkortól napjainkig veszi sorra a tudományos gondolkodás azon állomásait, melyek ahhoz vezettek, hogy a determinista gondolkodásmód az uralkodó burzsoá ideológia „központi magjává” váljon. A középkori feudális társadalmak a társadalmi státuszt és az emberek anyagi javakhoz való viszonyát változatlannak, Isten kegyétől determináltnak tekintették, ami vérségi alapon öröklődik tovább, így a társadalmi helyzeten való változtatást nem hirdették. Az ember kapcsolata a természettel itt nem a dominanciáról, hanem azzal való együttélésről szólt.

Ezen állapotok felforgatását a tudományos racionalizmus 16. századi megjelenése indította be. Descartes – akinek természettudományos munkásságával kezdetét vette a modern biológia (is) – a világot egy géphez hasonlította. A gép darabjaira szedhető a megértés céljából, és utána összerakható. A gép minden részegységének külön funkciói vannak, amik analizálhatóak. Az eszmetörténetben következett a 17. századi redukcionizmus. Ezek az eszmei irányzatok vitték vállukon a világ rendszerezésének, atomokra bontásának, „varázstalanításának” a folyamatát, majd a newtoni fizikával a változatlanság, a statikusság helyébe a dinamizmus lépett.

A 18. század második felében a felvilágosodás eszméi elősegítették a burzsoázia hatalomra kerülését, hiszen a tudományos racionalizmus vallásosság felett aratott diadala elengedhetetlen előfeltételének bizonyult a termelőerők fejlődésének előmozdításában, mely felett a feudális rendben addig a papság is őrködött. A felvilágosodás filozófusai a szabadság és egyenlőség eszméjét is hangoztatták - forradalmi retorikájuk részeként.

A 19. század egyik fontos tudományos irányzata a mechanikai materializmus volt. Követői többek között Jacob Moleschott és Ludwig Feuerbach voltak, az utóbbi redukcionista hozzáállásának kritikájaként alkotta meg Marx és Engels a dialektikus materializmus gondolatát. A század másik fontos irányzata az evolucionizmus volt, amely a természetes szelekció elvét nem csak az életformákban vélte felfedezni. A szerzők megfogalmazásában ez „burzsoá világnézet apoteózisát [megistenülését] reprezentálta”. Ebből következik aztán a szociáldarwinizmus, majd az eugenika, ami aztán a náci fajelméletbe torkollik.

Említésre méltó a kriminálantropológia atyjának, Cesare Lombrosónak a munkássága is, aki a külső testi jegyek, jellegzetes anatómiai elváltozások alapján beazonosíthatónak vélte a „született bűnöző” embertípusait. Itt újabb szépirodalmi példa kerül elő, mely jól mutatja a kriminálantropológia népszerűségét: Agatha Christie egyik regényében egy szakszervezeti aktivista megjelenésével kapcsolatban megjegyzi, hogy alacsony, kiugró homloka, „bűnözői” állkapcsa azonnal feltűnt volna a Scotland Yardnak.

A fejezet végül a DNS szerkezetének az 50-es években történő felfedezéséig jut el, amit újabb bizonyítékul sajátítottak ki maguknak a redukcionista és determinista gondolkodók, mondván, hogy az emberi viselkedés a génekben dől el. A következtetési láncolat végül az lesz, amit többek között Richard Dawkins is kifejtett Az önző gén című művében: a gének meghatározzák az egyént, az egyén pedig a társadalmat.

A 4-8. fejezetekben alaposan elemzik azt a három irányvonalat, ahol a biológiai determinizmus politikai jellege megnyilvánul. E fejezetekben számos szociobiológiai kísérletet, illetve kísérletek eredményeit összegzi a könyv, ezek kerülnek górcső alá. A biológiai determinizmus hívei a szerzők szerint gyakran szociális, kulturális vagy politikai elfogultságuk miatt jutnak el végkövetkeztetésükhöz – nyilván ezzel a jelen könyv alkotóit is meg lehet vádolni.

A biológiai determinizmus politikai jellege jól kivehető a rassz-alapú genetikai különbözőségek, különösen az eltérő intelligenciabeli kvalitások hangoztatásánál, amelyből végül az eltérő szociális helyzetet is levezetik a deterministák.

E kapcsán kerül bemutatásra az amerikai Arthur Jensen 1969-es, Harvard Educational Reviewban megjelent cikke, mely szerint a feketék és fehérek által kitöltött IQ-tesztek közti különbségek csak az eltérő genetikájukból fakadhattak. Jensen kutatásaira később felfigyel, és előszeretettel hivatkozik a Nixon-adminisztráció szociális és oktatáspolitikai intézkedései igazolásakor.

Nagy-Britanniában Hans Eysenck pszichológus volt a rassz-alapú intelligenciakülönbségek hirdetője. Kutatási eredményei felhasználásra kerültek a feketék és ázsiaiak emigrációja elleni kampányban, továbbá sokan magyarázták genetikai különbségekre és Eysenck-re hivatkozva a bevándorlók magas munkanélküliség arányát, a szociális egyenlőtlenségek helyett.

Az 5. fejezet részletesen foglalkozik az IQ-teszt megalkotásával, és általában a pszichometriával, továbbá az ezekhez kapcsolódó kutatási eredményekkel, melyeket összevetve gyakorlatilag azt szűrhetjük le, hogy nincs genetikai evidencia a különböző IQ-szintek között, és a deterministák azon állítása sem bizonyítható, hogy az intelligenciahányados örökíthető lenne. Azon elgondolás károsságára is felhívják a figyelmet a mű szerzői, hogy az IQ-szint fixen megmutatná a gyerek képességeit a jövőre nézve. Ezt még az IQ-teszt feltalálója, Alfred Binet is elutasítja, hiszen még szerinte is változtatható az intelligencia. Az IQ-alapú rangsorolás tehát a hatalom újabb kísérlete a társadalmi egyenlőtlenségek magyarázatára. Ugyan ezt a ideológiai funkciót látja el a nemek közötti „kognitív és temperamentumbeli különbségek” hangoztatása.

Elolvashatjuke a szociobiológia atyjának tekintett Edward Oswald Wilson amerikai biológus elképzelését is, aki kijelentette, hogy nagy valószínűséggel a jövőben még a legegyenlőbb társadalmakban is a férfiak fogják a vezető szerepet játszani a politikai, üzleti és a tudományos életben. Wilson a szociáldarwinizmus híveként egyébként azt is állítja, hogy az idegengyűlölet is genetikailag kódolt.

Említésre kerül még a deterministák devianciához, mentális betegségekhez való hozzáállása. Szerintük a rossz gének a hibásak. Például Vernon Mark és Frank Ervin agysebészek a Violence and the Brain című művükben megállapítják, hogy a 60-70-es években az amerikai gettókban a kóros agyi elváltozásaik miatt lázongtak a feketék, nem pedig a szociális körülményeik miatt. Az ilyen jellegű kutatások soha sem kérdőjelezik meg a szociális intézmények működését, nem vizsgálják azok hatásait. Az intézmények helyett az egyéneknek kell megváltozniuk. A biológiai determinizmus az „áldozathibáztatás” egyik minősített esete.

A fentiek szöges ellentétét képezik Foucault és Ronald David Laing következtetései, akik a devianciát, illetve a mentális betegségeket puszta konstrukcióknak tekintették, amelyek a hatalom intézményi kontrolljának megalapozásául szolgáltak. A szerzők ezt sem tartják tökéletes megközelítési módnak, minthogy a jövőre nézve nem szolgálnak problémamegoldási javaslattal, de mindenesetre figyelemre méltó történelmi tény, hogy az őrültség mint olyan csak kétszáz éve vált alaposabban vizsgálandó (és kontrollálandó) problémává.

A mentális betegségekkel kapcsolatban szó esik a skizofrénia genetikai okokra való visszavezetésének lehetetlenségéről, a gyógyszeripar és pszichiátria nyerészkedéséről és kutatásaik bizonyító erejének hiányáról, valamint a hiperaktivitásról és az egyéb tanulási nehézségekről, melyeket olyan gyógyszerekkel (pl. az USA-ban a Ritalinnal) kezelnek, melyek pozitív hatása nem bizonyított.

Nem tagadom: elsőre mellbevágó volt olvasnom az elmúlt évszázadok tudományos megközelítéseinek bírálatát, ugyanakkor a szerzők nem kérdőjelezik meg a műben magukat a tudományos vívmányokat. A könyvet olvasva olyan érzésem volt, mintha Marx eszméinek a természettudományokra átültetett változata lenne kezemben. Nem hiába hangsúlyozzák a történetiség fontosságát a szerzők. A tudományban is megvannak az egyes szükségszerű lépcsőfokok, bár a végkifejlet nem világos.

S hogy milyen alternatívát kínálnak a szerzőink? Ha a nagy vonalakban haladó összefoglalóm felkeltette a kíváncsiságodat, vagy épp, hogy mélységesen nem értettél az elhangzottakkal egyet, akkor a 10. fejezetben találod meg a szerzők részletesen kifejtett alternatívaképét. Ha e-mailen megkeresel minket, segítséget tudunk nyújtani a könyv beszerzésében.

------------

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!