Olvasd és/vagy tekintsd meg videón.

A hétköznapokban ha a propaganda kifejezést használjuk, akkor erőszakos kormányzati, politikai véleményformálást, érzelmi befolyásolást értünk alatta. A propagandatermék megosztja közönségét: egyesek véleménye szerint a sorosozás a népbutítás eszköze és a kormány hatalmon maradásának záloga, mások szerint a kinyilatkoztatott igazság és reményforrás, de legalábbis a „van benne valami” alesete.

Itt a propagandának egy másik, sokkal elterjedtebb fajtájáról lesz szó: a reklámról, azaz gazdasági propagandáról. A reklámok olyannyira átszövik hétköznapjainkat, hogy már fel sem tűnnek legtöbbünk számára. Felkelsz, bekapcsolod a rádiót és már is szól egy házhoz szállítást vállaló étterem reklámja. Öltözködsz, magadra húzod a pólódat – rajta a márkajelzés. Tudod vagy sem, te magad is reklámfelület vagy. Melóba indulsz. Buszra szállsz és bambán nézed az elsüvítő reklámplakátokat. Mobilodon átlapozol pár hírt, hírnek álcázott reklámot, és egy a cikk közepére beillesztett dezodor reklámot.

Nem sorolom tovább.

A gazdasági propaganda tipikusan pár másodperctől fél percig tartó időközben próbál minket befolyásolni, elterjedtségén és változatosabb megjelenési formáin túl ezért sem feltétlenül tudatosul bennünk, hogy befolyása alá kerültünk. Ebbe a pár másodpercbe csak pár kép- és hangbéli trükk fér bele, melyek a kívánt hatásra (fogyasztásra) próbálnak serkenteni téged. Ezért is érdemesebb hosszabb terjedelmű reklámanyagokat szemügyre vennünk, ha meg akarjuk érteni, hogy hogyan befolyásolnak minket hőn szeretett piaci szereplőink, hiszen ezekben több manipulatív elemet is felfedezhetünk. Erre kiválóan alkalmas lesz az Apple legújabb termékének, a Homepod-nak a reklámfilmje, amely eddig kilenc milliós nézettségnek örvendhet youtube-on, és amelyre temérdek „reakció videót” forgattak a videókészítők.

Ha nem láttad még a reklámfilmet, kattints ide. Megvolt? Részvétem.

Filmünk egy melóból hazatartó hölgyet követ. Bágyadt képpel utazik a metrón, mely tömve van hasonló sorsú melósokkal. A hölgy próbálja kizárni környezetét. Figyeljünk a film tér- és színkezelésére. A rendezőnk a sötét színekkel és a metrókocsi tömöttségével bezártságérzetet próbál kelteni, a tömegben való eljelentéktelenedést próbálja kifejezésre juttatni.

Zajos és tömött utcán siet szereplőnk, zuhog az eső. Liftbe száll, pontosabban azt látjuk, ahogy már a liftből próbálna kiszállni, átpasszírozva magát a bocsánatkéréseire fel sem figyelő utazókon. Nem egy életszerű jelenet. A rendezőnk külön utasításba adta a színészeknek, hogy lehetőleg csak alig moccanjanak, de semmiképp se nézzenek a női hang forrása felé, egyszóval: viselkedjenek bunkón. Szereplőnk és embertársai viszonya rideg, személytelen, életidegen, erre erősít rá a szürke színpaletta is.

Hullafáradtan hazaérkezünk. Ez az első jobban megvilágított jelenet. Szereplőnk a megszokás automatizmusával kapcsolja fel a villanyt, csukja be az ajtót, rakja le a kulcscsomót. Oda sem kell figyelnie arra, mit csinál. A lakásán kívüli világ és az az által keltett érzetek hazáig követik. Továbbiakban azt látjuk majd, hogy hogyan tesz kísérletet az ettől való megszabadulásra.

Itt, a külvilág ridegségének és az otthon melegségének határán találkozunk először a termékünkkel, egy óriás végbélkúpra emlékeztető, beszélő hangszóróval, a Homepoddal. „Hé Sziri, rakj be valamit, amit szeretek!”, kéri.

Gondoljunk bele: mit árul el szereplőnkről a kérése? Azt kéri egy géptől, hogy válasszon ki helyette egy zeneszámot, „valamit, amit szeret”. Karakterünk ezzel lemond a választásról. Neki végül is mindegy, hogy mi megy, csak menjen valami a háttérben. Nincs szereplőnk ízléséről, jelenlegi hangulati állapotáról és ahhoz illő zenedarabról, nincs zenei műfajról, stílusról szó. Szereplőnk az ideális fogyasztó mintapéldája: mindenevő. Ha a zenekollekciódat úgy állítottad össze, hogy „jöhet bármi bármikor,” akkor valójában neked nincs is zenekollekciód; bármi zenei benyomás, divathullám, „újdonság” hatott rád, te azt szolgalelkűen felvetted egy listába.

Aztán itt van ez a jelenet… A kollegina hazajött a melóból és nincs célja a szabadidejével. Kínosan ácsorog, semmit tesz. Nincs ízlése, elkötelezettsége, akarata; ő egy lényegtelen és mesterkélt figura, akinek jellembeli üressége azt segíti elő, hogy azonosulni tudjunk vele. Próbáljunk egy marketinges fejével gondolkodni: mi lenne, ha főszereplőnk mondjuk metál zenét kért volna a „bármi” helyett? Azok, akik nem szeretik a metált, kiesnek a szereplővel való azonosulás nézői szerepköréből. A „bármit” nem lehet nem szeretni. Mi lenne, ha főszereplőnk értelmetlen ácsorgás helyett mondjuk egy könyvet kapna kezébe? Azokra is gondolni kell, kérem, akik lenézik az olvasást. Marad az ácsorgás.

A következő jelenet nyitja a reklámfilm új fejezetét. Szereplőnk itt lép be fantáziavilágába. Ne feledjük: mindaz a dinamizmus, életvidámság, stb. ami következik csak az ő fejében játszódik le. Kolleginának nincs hova menekülnie, csak az ábrándjaiba.

És ha már beléptünk a fantáziavilágunkba, minden lehetségessé válik! (Hány reklám, üres ideológiai szlogen játszik ezzel, te jó ég?!) A valóságával ellentétben ez az a terep, ahol szereplőnk mindent irányítani tud. Itt minden változatos, színes, kiszámíthatatlan, és mégis intim.

Fantáziavilágáról ismerszik meg az ember. A fantáziánk egy olyan élvezeti forrás, amely azért kárpótol minket, ami a valóságunkban nem adatik meg. A fantáziavilág azt nyújtja, amit egy szoptatásról leszoktatott kisbabának a cumi. Nem véletlen, hogy ideológiáink a fantáziánk tisztásán vernek sátrat.

Főszereplőnk – nem mellesleg – eddig egy hangfelismerő géppel és a szoba falával értett csak szót. Ha a liftben álldogáló embertársainál süket fülekre is talált, az Apple terméke meghallgatja, segít az ábrándozásban, amiben még a plafon is issza szavait.

Emlékezzünk vissza az első jelenetekre, azok szürkeségére, klausztrofóbiájára. Itt a tér urává válhatsz, minden falat, akadályt lebonthatsz és ebben hűséges társad lesz a Homepod. A reklámfilm a termékhez fűzött ilyen érzelmi- és gondolattársítást alakít ki a nézőben, vagy, ha úgy tetszik, ezért veszed meg ezt a szart… és ezért propaganda, amit nézünk.

Ne maradjunk itt le egy fontos részletről. A tánc koreográfiája itt azt az Apple reklámfilmet idézi fel, amelyik George Orwell 1984 című regényét kölcsönözte. A kalapácsdobó nő a totalitárius rezsimet megtestesítő Nagy Testvért célozza meg. Nem újdonság e fogás a reklámipartól: a forradalom felszabadító erőszakát, a lázadó ellenállást társítani egy termékhez, fogyasztási aktushoz. A kapitalizmus egyik ördögi erősségének vagyunk szemtanúi, a piac azon képességének, hogy a konformizmust rendszerellenességnek tüntesse fel.

Menjünk tovább. Éles fény és sötétség váltakozik főszereplőnk fantázia alagútjában, mintegy összesűrítve, éles kontrasztot állítva a film által használt eddigi két szín- és fényállapot között. Onnan is tudhatjuk, hogy az eddigiek összefoglalójánál vagy tetőpontjánál tartunk, hogy szereplőnk észrevesz minket, nézőket, ránk mutat. Ha nem volt világos eddig, most egyértelművé teszik, hogy nekünk a kolleginával kell azonosulnunk. „Én te vagyok, az én helyzetem a tiéd.” Te is a szürke és nyomasztó hétköznapok rabja vagy, de ez a termék a fény az alagút végén.

Utolsó fordulatát veszi a film. Megjelenik a főszereplőnk tükörképe. Eddig a propagandafilm azon ügyködött, hogy kicsikarja a nézőből a kolleginával való azonosulást. Most viszont valami nyomasztó dolognak vagyunk tanúi, a propagandafilm leghatásosabb húzásának. Te, a néző, már azonosultál a főszereplővel, de most, hogy megjelent a tükörképe, a főszereplő és tükörképe közti viszony a te saját magaddal szembeni viszonyodat mutatja be. Nem bírsz szembenézni magaddal, nem bírsz a tükörbe nézni. Amit látsz, szégyenled. Bizonytalan az önértékelésed.

Mivel ez a termék „segít ha fáj a torkod, és még a zorrodat is tisztíccsa,” mindez megváltozhat. Ha megveszed, szembe tudsz majd nézni önmagaddal, úgy, hogy egy teljesebb képet kapsz magadról, és ehhez még egy önelégült mosoly is jár.

És igen, ha ez nem volt elég egyértelmű, tessék. Ezt nevezik narcisztikus állapotnak. A Homepod megvásárlásával egyenesen magadba tudsz majd szerelmesedni.

Bravúros húzással zárul a film. Eddig a sötétség az elviselhetetlen hétköznapokat kísérte, de most, hogy magadba szerelmesedtél, a sötétség maga nem más mint a határok nélküli tér, az összes fal és akadály lebomlása. Elcsodálkozik főszereplőnk: eddig miért félt ettől? Olyan idegennek tűnik neki a régi énje.

Szereplőnk kilép a fantáziavilágából és alig várja, hogy másnap az, ami eddig embertelennek és elviselhetetlennek tűnt, újrakezdődjék, hogy a tőkés rendnek termelhessen.

Vajon milyen állása van? Milyen a főnöke? Mennyi a fizu? Ezek sajnos nem derülnek ki. Csak sejtéseink lehetnek a munkakörülményeiről, ha visszaemlékezünk a film elejére. De a lényeg, hogy legalább egy Homepod-ot meg tudott vásárolni.