J. Arch Getty: The Road to Terror: Stalin and the Self-Destruction of the Bolsheviks

Szerzőnk a liberális értelmezéssel szemben nem redukálja a sztálini időszak diktatúrája okait egy személyre. Sztálin a 30-as évekre valóban autokratává vált, de hatalma mindig más csoportok hatalmi mezőin keresztül érvényesülhetett, így a terrort sem lehet pusztán az ő személyes eszközeként értelmezni. A kérdésünk így, félre tévén Sztálin személyét, a történelem pszichologizálását, a következő lesz: miért találhatott termékeny talajra a terror?

Nem mindegy, hogy milyen államfelfogáson keresztül vizsgáljuk az időszakot. A polgárháború megnyerése után a párt volt az állam, és lehetőségként adott volt Oroszország gazdaságának és szociális irányelveinek teljes megváltoztatása. Monopóliuma volt a politikai szervezkedés felett, a sajtót, bíróságot, hadsereget és rendőrséget is irányította. Mégis, az a párt, amely megállíthatta volna a terrort, aktívan részt vett önmaga elpusztításában olyan intézkedéseken keresztül, melyek szétverték saját rezsimjét, megosztották a társadalmát. Az egykoron kommunista élettől pezsgő párt a felismerhetetlenségig torzult el. Mindez magyarázatra szorul.

Miért vett részt a párt saját maga elpusztításában? Miért engedélyeztek olyan intézkedéseket, amelyek saját hatalmukat fenyegették? Hogyan fogadhatta el a nép – párton belüliek és kívüliek –, hogy az országot kémek és szabotőrök hada szállta meg, hogy Lenin volt elvtársai, az öreg bolsevikok elárulták a forradalmat? Miért fogadták el, hogy az egész társadalomra kiterjedő boszorkányüldözésre van szükség? Hogyan hihették el mindezt még azok is, akik ugyanezen rendszernek már egyszer áldozatai voltak?

Sokak történelmi megközelítésében minden csak és kizárólag Sztálintól ered, mindenki más csak passzív szenvedője vagy végrehajtója akaratának. Ezen megközelítésben ha már egyszer megtaláltuk a főkolompost, minden más kérdés lényegtelenné válik, a történetírás csak a „gonosz herceg” bűneinek listaszerű felsorolásából áll.

*

A húszas évek elejétől kezdve a párt teljes munkaidőben foglalkoztatott vezetősége az ország adminisztrátori rétegévé vált. Megszokták, hogy utasításokat adnak ki, kiváltságokat élveznek és az átlagnál jobban élnek. Egy hivatásos réteg elkülönülését figyelhetjük meg. A trockista kritika lényege is ez volt a rezsimmel szemben, nem véletlen, hogy a vele szimpatizáló csoportosulásokat az elit kegyetlenül üldözte. A párt ezen uralkodó szegmense idővel egyre öntudatosabbá vált a társadalomtól és pártkatonáktól való elkülönültségében. Önszelekción keresztül, azaz a meglévő hierarchiából kinevezve saját személyzetét, az elit egyre növekvő hatalommal, presztízzsel, és egyre több előjoggal bírt.

Így alakul ki az úgynevezett „nomenklatúra.” A szó eredeti értelmében a központi bizottság által kinevezett fontos pozíciókat jelölte, de később jelentésváltozáson megy keresztül: a párton belüli szűk irányító réteget értették alatta. A nomenklatúra is több rétegből épült fel: regionális párt titkárokból, Politburo tagokból, teljes állásban foglalkoztatott városi és vidéki szervezőkből. Ezen alcsoportok különböző érdekeltségűek voltak, gyakran ütköztek a többi csoporttal érdekek mentén, de egyesítette őket a közös „belsős” identitás. A nomenklatúra indítékai eltérőek voltak. Félve őrizték privilégiumaikat és immunitásukat. Minél kizárólagosabb hatalmat élveztek, annál inkább biztonságban tudhatták magukat, de nincs okunk azt hinni, hogy ne lettek volna hithű kommunisták mindeközben, hiszen meglátásuk szerint a globális szocializmus jövője a Szovjetunió meglétén múlott, utóbbi pedig pártjuk egységén, mely megkövetelte a militáns fegyelem megőrzését, és azon társadalom feletti kontrollt, mely gyakran ellenségesen reagált a rezsim intézkedéseire. Tisztában voltak azzal, hogy kiváltságos pozíciójuknak köszönhetően olyan javakat engedhettek meg maguknak, melyeket az átlagember nem, de a nomenklatúra hatalmi érdekei szemükben összeegyeztethetővé vált a forradaloméval.

Sztálinra így egyszerre kell tekintenünk a nomenklatúra részalkotójaként, eredményeként és szimbólumaként. Főtitkárként a legfontosabb pozíciókra ő nevezte ki az embereket, de hatalmát a nomenklatúra csoportjain keresztül nyerte és érvényesíthette, melyek legalább annyira támogatták Sztálint, mint ő őket. Trotsky az új vezetőréteg képviselőjét látta Sztálinban. A növekvő személyi kultuszát nem lehet pusztán a személyiségével magyarázni, hiszen a nomenklatúra egységét, közös céljait és vezetésének hibátlanságát szimbolizálta a nép felé. Sztálin kultusza jól palástolta az elit belső konfliktusait, hibáit, privilégiumait.

A párton belüli törésvonalak a harmincas évekre már nem a párt bal- és jobbszárnya között húzódtak, ahogyan a húszas években, hanem a hatalmi rétegek között. A szakadásvonalak többféleképpen lebonthatóak, több szférában is megjelennek.

A legnyilvánvalóbb törésvonal a párt és társadalma között húzódott. A leninista tradícióhoz hűen a párt egységét, egy közös pártarculat mutatását kulcsfontosságúnak tartották, nem csak a külföld számára, de a lakosság felé is. A pártegység a bolsevik túlélés számára kiemelt fontosságú volt, s kritikus pillanatokban mindig készen álltak az osztályellenség elleni összefogásra.

Egy másik törésvonal a párton belüli regionális és lokális pártvezetőség között húzódott, illetve az utóbbiak és a tagság (hétköznapi pártkatonák) között. A territoriális csoportosulások egymásnak falazva használták ki a tagságot saját érdekeik mentén. A párttitkárok elvárták a tagság teljes fegyelmét. Elvetették a feléjük irányuló kritikákat, a tagság szárnybontó próbálkozásait elnyomták. Ezeknek köszönhetően általános megvetésnek örvendhetett a vezetőség. Mikor a moszkvai hivatalnokok lehetőséget biztosítottak a kritika felfelé való áramlásának, akkor a tagság azon nyomban elárasztotta őket velük. Az alulról érkező kritikák szelepének megnyitását csak végső esetben használta a centrális erőtér, tipikusan saját érdekeik mentén, azaz a regionális vezetőség ellenében.

Moszkva centralizációs kísérletei a provinciák vezetőrétegének érdekeit sértették. A regionális hatalmi-hálózatok és a központi erőtér között így keletkező viszályok a nyilvánosság elől rejtve maradtak. Nem csak a párt törekedett az egységesség látszatának fenntartására. A hatalmi viszályok során ütköző érdekcsoportok is csak veszíteni tudtak volna a megosztottság tényének kiszivárgásából.

Kiemelt játékosoknak számított Sztálin és a Politbüro. Ők a centralizálós törekvések mellet álltak ki általában, de ha érdekeik úgy kívánták, akkor a regionális vezetők mellett foglaltak állást a centralizálással szemben. A centrális-regionális erőtér játékában Sztálinék testesítették meg a tágabb hatalmi érdekközösséget.

Ezekben az egymást átfedő játékterekben többféle átmeneti szövetség és ellentét volt lehetséges. Így történhetett, hogy 1933-ban és 35-ben Sztálin és a Politbüro a nomenklatúra egészével szövetségben rostálhatta át a magatehetetlen párttagságot. A regionális vezetők a tisztogatásokat arra használták ki, hogy saját hatalmi erőterüket megerősítsék, megszabadulva a nemkívánatos elemektől. Mindez 1936-ra egy újabb játékhelyzetet eredményez, melyben Sztálin és a moszkvai centrum most már a párttagok mellett áll ki, akik a regionális vezetők elnyomó intézkedéseire panaszkodnak. 1937-re Sztálinék a „párt tömegek mobilizációjával” indítanak hadat a nomenklatúra egészével szemben, de 1938-ra újabb fordulattal élve a regionális nomenklatúra hatalmát konszolidálják ismételten, hogy a keletkezett káoszt enyhítsék és a párton belüli rendet visszaállítsák.

Többször előfordult, hogy bizonyos elit csoportosulások hatalmát csökkenteni akarta volna, de a rezsimnek szüksége lett volna rájuk az országot vezetésében. Így válhatott Sztálin dilemmájává az, hogy hogyan cserélje le az egyes vezetőket annak látszata nélkül, hogy bármiféle hatalmi viszály lenne a politikai vezetőségben… Sokszor ez a játék nagyon rizikósnak bizonyult. Amikor a tömegek anti-bürokratikus impulzusait meglovagolva akarta azt az elit bizonyos részeivel szemben kihasználni, azt kockáztatta, hogy az egész politikai elitet nyílt kritikának teszi ki, lejáratván az egész Bolsevik rezsimet. Kardélen táncolva kellett nyilatkozniuk és kezdeményezéseket benyújtaniuk, hogy a rendszer adta kényszerekkel küzdhessenek. Végül 1937-ben Sztálin félredobja az összes eddigi játékszabályt, és kiengedve a szellemet a palackból megindítja a mindenki-mindenki elleni terrorját.

A könyv dokumentumai

Getty munkájának eredetisége abból áll, hogy a frissen megnyitott orosz állami archívumokból először tár fel az olvasóközönség számára olyan belső anyagokat, melyek eddig titkosítva voltak. A könyv felépítése, nagy vonalakban:

(1) a történelmi helyzet felvázolása;

(2) belső körökben terjedő iratok, levelek, titkosrendőrségi jelentések, beadott indítványok, stb. bemutatása;

(3) előbbiek értelmezése;

(4) a fennmaradó történelmi bizonytalanságokra való reflektálás.

A belső körök, az állam hivatalos szövegeit olvasni hátborzongató és gyomorforgató. Ahogy távolodunk Lenin halálának pillanatától, az olvasón is eluralkodik a korszakot (és a vezetőséget) átjáró félelem; kitapintható, hogy a rezsim minden áron biztos pontokba akar kapaszkodni, legyenek azok bár fikciók – csak az számít, hogy funkcionáljanak, kohéziót szolgáltassanak.

Pierre Bordieu-t idézi Getty:

„Amint az uralmi mechanizmusokat magába foglaló rendszer létrejön, objektíven biztosítva a létező rend reprodukcióját pusztán mindennapi működésén keresztül, a domináns csoport tagjainak csak engedniük kell, hogy a maguk kerékvágása szerint gördüljenek a dolgok, hogy hatalmukat biztosnak tudhassák; de mindaddig amíg nem létezik egy ilyen átfogó rendszer, addig közvetlenül, napról-napra, és minden személyes erőfeszítésükkel azon kell küszködniük, hogy az uralmi feltételeket biztosító mechanizmusok létrejöhessenek – míg ezek nem átfogóak, nem is megbízhatóak.”

A bolsevikoknak még a harmincas években sem volt biztos talajon rezsimjük. Nem véletlen tehát, hogy Sztálinék olyan értelmezési sémákat, a valóság kollektív reprezentációját adó ideológiát hoznak létre, amely a krízis magyarázatán túl a társadalmi elnyomást is legitimálni tudja.

A könyv által feldolgozott dokumentumok egy egész társadalom diszkurzív rendszerébe adnak betekintést. A Sztálin-korszak szövegei előre jóváhagyott szlogeneket, megszabott nyelvi megfogalmazásokat tartalmaztak, mivel célzott közönségük volt. Nem véletlen, hogy egy szövegnek több verziója létezett: egy a centrum belső fogyasztására, egy a tágabb nomenklatúra számára, és egy a népességnek. A szövegek fogyasztói megszállottan fésülték át ezeket egyrészt a burkolatlan szabályok megértése, másrészt a burkolt üzenetek kinyerése érdekében. A megfelelő politikai viselkedést csak az írott törvények, előírások és politikai beszédek átiratainak összevetésével lehetett kibogarászni. A rendszer sikeres politikusának gyógyszerészek precizitásával kellett az eltérő szövegeket mérlegelnie, a kinyert receptúrákat elsajátítania.

A feltárt szövegek egyik meglepetése, írja Getty, hogy Sztálinék ugyan azt mondták zárt ajtók mögött, mint nyilvánosan: a „titkos beszédek” átiratai nem különböztek lényegesen a Pravdában megjelentektől. A sztálinisták ugyan úgy rabjai voltak annak az ideológiai rendszernek, amit saját maguk hoztak létre. Mindenkinek meg kellett tanulni „bolsevikül beszélni,” hogy a sztálinista társadalom működhessen. A legszegényebb paraszttól a legfelsőbb titkárokig ugyanabban a hivatalos beszédmódban vitatták meg a politikai kérdéseket.

Lenin halála és a harmincas évek „új helyzete”

A harmincas évek eleje az éles kontrasztok időszaka volt, egyszerre jellemezte milliók éhezése és az erőltetett tempójú iparosítás. Marxistaként a bolsevikok feltételezték, hogy a szocializmus feltételez egy magasabb ipari szintet elérő társadalmat, és leninistaként azt, hogy egy egységes pártnak kell bábáskodnia a forradalom felett. Az 1917 utáni szinte azonnal kirobbanó polgárháború, a több mint egy tucat kapitalista állam által támogatott Fehérek és az első világháború súlya alatt már megtört Vörösök összecsapása életre szóló leckeként szolgált a Bolsevikok számára.

A Vörös Terrort azért indítják meg, hogy hatalmon maradhassanak és megmenthessék a forradalmat, felhatalmazva a Csekát korlátlan hatalommal. A háború katonai fegyelemre kényszerítette a bolsevikokat, a hangsúlyt az engedelmességre, egységre és harcias mentalitásra helyezték. A „kiengesztelhetetlen” és „könyörtelen” szavak ekkor jelennek meg a bolsevik lexikonban mint pozitív jelzők, a belső és külső ellenségekkel vívott élet-halál harc azt az állandó ostrom-mentalitást hozta létre köreikben, amely mindenütt árulókat és ellenségeket feltételezett. Bár 1921-ben megnyerik a polgárháborút, a rezsim nem érezte magát kellőképpen hatalomban. A bizonytalanság és félelem érzete tovább kísértette a forradalmárokat. Nem véletlen, hogy a párton belüli „frakciózást” szinte azonnal betiltják a polgárháború után, a Tizedik Pártkongresszus ülésén.

A polgárháború időszaka alatti „Hadikommunizmus” államosítások, élelmiszer-rekvirálások, munkás-mozgósítások és államilag támogatott cserekereskedelem rozoga tákolmánya volt. Lenin Új Gazdasági Irányelve (NEP) a megnyomorított parasztságot kiengesztelvén a mezőgazdasági termésekre és a kis- és középméretű iparra engedélyezi a piacot, csak a nagyobb gyárakat megtartva állami kézben. Mindezt szükséges rossznak tekintették, átmeneti engedményként a kapitalizmus javára, a lerombolt gazdasági rendszer újraépítésének érdekében. A bolsevikok a NEP-et vegyesen fogadták: ki „szusszanásnyi pihenőnek” tekintette „a szocializmus építésének útján,” ki „teljes visszavonulásnak” a kapitalizmus javára.

A közgazdász és Pravda szerkesztő Bukharin körül tömörülő jobb-szárny a NEP-re mint hosszútávú stratégiára tekintett, mondván, hogy a NEP-en keresztül tudja a párt megtartani a szövetségét a NEP-nek köszönhetően fokozatosan fellendülő parasztsággal, akik a társadalomnak nagyjából 80%-át tették ki. Úgy vélték, hogy a szocializmus útjára való visszatérést, az az által feltételezett iparosítást racionális adózási rendszernek és a gazdaság félpiaci növekedésének kellene megalapoznia. A leningrádi pártelnök Grigory Zinoviev, a moszkvai pártvezető Lev Kamenev, és Leon Trotsky által vezetett balszárny a parasztság javainak erőszakosabb és mihamarabbi kipréselését szorgalmazta, agresszívebb iparosítást követeltek, s a jobb-szárnyat azzal vádolták, hogy a parasztságot részesíti előnyben a proletariátus kárára.

Lenin 1924-es halálakor létrejövő hatalmi űr kihegyezte az ellentéteket. Személyes lojalitásokon, pártolt-pártfogó hálózatokon és irányvonalak platformjain keresztül a pártvezetők ismert vezéralakok körül kezdtek el gravitálni. Bukharin a NEP-párti jobb-szárnyat képviselte, Zinoviev az agresszívabb gazdasági balt. Trotsky, az örök szentségtörő, változóan, de az esetek többségében a bal-szárny gazdasági pozíciói mellett állt ki. Ami megkülönböztette őt társaitól: hangsúlyos antibürokratizmusa és a párton belüli demokrácia kiterjesztése melletti elkötelezettsége.

Sztálin, főptitkári pozíciójában, a növekvő apparátus támogatását élvezhette. A párttagság hihetetlen mértékben megnőtt 1917 óta, a felkelés orgánumából kormányzati szervvé nőtte ki magát. A polgárháború vége felé a párt irányító szerve, a Központi Választmány, három altestületet hozott létre a pártmunka végrehajtására: a Politikai Hivatalt (Politbüro-t), mely felelőssége a stratégiai irányelvek kidolgozása volt, a Szervezeti Hivatalt (Orgbüro-t), mely az előbbi döntéseit volt hivatott kiosztani a tagság között és felügyelni a végrehajtást, és végül a Titkárságot, mely a papírmunkával, a szervek közti mindennapi kommunikációval, a bürokrácia ügyeivel foglalkozott. Sztálin, kit még Lenin protezsált be, mondván, hogy jó szervező, mindhárom testületben pozícióhoz jutott. Mindenki azt hitte, hogy a Politbüro kerül majd Lenin halála után hatalmi szerepbe – bizonyos mértékig igazuk is volt –, de az ott végzett munka főképp elméleti és gazdasági ellentétekre éleződött ki, míg Sztálin az Orgbüro és Titkárság pozíciójából az egész gépezet működését felügyelhette. A húszas évek káoszában a helyi vezetők, kiknek elméletileg a Politbüro döntéseit kellett volna megvalósítania, egyre inkább Sztálinra, mint főtitkárra támaszkodtak.

Sztálin több szempontból is alkalmas vezetőnek bizonyult. A többi vezető személyiséggel ellentétben ő nem volt értelmiségi, teoretikus. Egyszerű és sallangokat kerülő nyelven beszélt egy olyan párthoz, amelynek tagságát egyre több paraszt és munkás tette ki. Kollégáival ellentétben, kik előszeretettel hivatkoztak a „helyzet súlyosságára,” az „eljövendő krízisre,” Sztálin a visszafogott, arany-középút megtestesítője volt. A Politbüro elmélet-terhelt útmutatásait a gyakorlat nyelvére fordította le a végrehajtók számára.

A hatalom utódlását röviden így lehet összefoglalni: 1923-ban Trotsky megvádolja Sztálint azzal, hogy a munkásság érdekeit elárulta saját hivatásos titkárjainak javára, hogy az európai forradalmak előremozdításáról lemondott. Sokaknak magától értetődő volt Trotskyra Lenin utáni legzseniálisabb teoretikusként tekinteni, a Vörös Hadsereg ambiciózus szervezőjét látni benne. Bukharin, Zinoviev, Kamenev, és Sztálin egyszerre zárták soraikat Trotsky-val szemben, akit pártszakítás kísérletével vádolnak meg, mondván, hogy a párton belüli demokráciára való törekvése valójában az ő személyes hatalmi ambícióit palástolta csak.

A Politburo így kialakult phalanx-szával szemben, a párt egységhez való szinte vallásos ragaszkodásnak és Sztálin párt-apparátus feletti befolyásának köszönhetően Trotsky-nak esélye sem volt a hatalom átvételére. 1924-re leváltják a hadsereg éléről, a párton belül félretolják.

1925-ben Zinoviev és Kamenev leválnak a „párt többségről,” a NEP-et a bal-szárnyról kritizálják: a piaci rendszer miatti folyamatosan emelkedő gabona ár a parasztság félhizlalását jelentette a munkásság kárára, emelve a kenyér árát, akadályozva az iparosítást, és előreláthatatlanul elhalasztva a szocializmus útjára való lépést. 1926-ban Trotsky csatlakozik hozzájuk, így megalakul a párton belüli Új vagy Egységes Ellenzék. A formáció vezetői magukkal hozzák a moszkvai és leningrádi szavazatokat, illetve Trotsky megritkított szavazótáborát.

Sztálin és Bukharin ismét pártszakítás vádjával él – a NEP sokkal biztonságosabb utat jelent számukra. Bukharin elméleti védőbeszéde „Lenin NEP-jéről” és Sztálin nyugodt pragmatikussága meggyőző kombinációnak bizonyult. A párttitkárság félve a beláthatatlan következményekkel járó változástól Sztálinhoz hűen 1927-re legyőzik az Új Ellenzéket. Elkeseredésükben Trotsky-ék az utcára viszik az elmérgesedő ellentéteket, tüntetést szervezve a forradalom tizedik évfordulóján, amit Sztálinék rendőrsége feloszlat. Trotsky-ék lépése megrémítette a párt többségét, mert a kiábrándult munkások orrára kötötte és a közfigyelem központjába vitte a párt belső ellentéteit. Úgy tűnt, hogy Trotsky saját érdekeit helyezi a pártéval szemben, az egész forradalmat kockáztatva. Zinovievet és Kamenevet megfosztják pozícióiktól, Trotskyt kitessékelik a pártból, 1929-ben az országból.

Bukharin és Sztálin maradtak hatalmon. Bukharin intézte az elméleti ügyeket és irányította a sajtót, Sztálin vezette a növekvő párt-apparátust. Beszámolók szerint szoros barátság alakult ki kettejük közt. A politikai győzelem viszont nem jelentett gazdasági győzelmet: a parasztság gabonájának kontrollálatlan ára az államkasszától jelentős forrásokat szív el, mi több, az ipari termékekre nem nő a kereslet a parasztság felől. Miután újra elérik az ipari termelés 1914-es (!) szintjét, az ipari növekedés stagnálni kezd. A munkások a magas élelmiszerárakkal küszködnek és a felettük elhatalmasodó, „munka-racionalizálás” által megkövetelt termelési fegyelemmel. Felüti fejét a munkanélküliség, megosztva a bolsevikok fő tömegbázisát. A legsürgetőbb probléma viszont a mezőgazdaság felől jött: a parasztság nem szállított elég gabonát a piacra. Ennek több oka is volt: az elévült mezőgazdasági technológia, rossz mezőgazdasági hozam, és az, hogy a parasztok ténylegesen kijátszották a piacot az áruk visszatartásával, mely az árakat – jövedelmüket – növelték. Sztálinnak el kellett tűnődnie azon, hogy a bal-szárnynak lehet, igaza volt.

1927-től kezdve Sztálin szponzorálásával megindulnak az erőszakos gabona rekvirálások: bolsevik csapatok bejárva a vidéket ráerőltetik a parasztságra, hogy megszabott áron értékesítsenek. Bukharin teljesen megrémül a hír hallatán. Messze nem volt a piaci elosztási rendszer híve, de csak a tehetős parasztok fokozatos rekvirálását támogatta. Úgy látta, hogy Sztálin a közép-parasztságot is fenyegetve a pártnak a parasztsággal kötött szövetségét rombolja le, a NEP alapjait rengeti meg.

Bukharin, Rykov, és Tomsky tüntetni kezdenek a Politbüro-ban, s mivel egyik fél sem engedett, a szakadás elkerülhetetlenné vált. Sztálin azzal vádolta a jobb-szárnyat, hogy paraszt-párti ellenzéket építenek a Központi Bizottság „többségi pozíciójával” szemben. 1930-ra megfosztják hármukat kulcspozícióiktól. A bal-szárny lázadásával ellentétben a jobb-szárny halkan távozott tanulván Trotsky sorsából, így sokkal enyhébb eljárásban részesültek. Bevallják „hibáikat” és megerősítik a sztálini, most már hivatalos irányelvet.

1927-28 között megindul a „kulák ellenes hadjárat,” aminek során több százezer családot fosztanak meg földjeiktől, deportálnak távoli régiókba. 1930-ra a hadjárat átcsap „teljes kollektivizálásba.” A magángazdálkodás és magántulajdon rendszerét megszüntetik, az agrárium állami kézbe kerül. Ugyanekkor a kis- és középméretű ipart is államosítják, a piaci rendszer megszűnik, leváltja az öt éves tervek rendszere. A termelési kvóták az egekbe emelkednek, és egy új, „Szovjet műszaki értelmiség” kerül az ipar élére. A sztálini „Új Forradalom” inkább volt lelkes és voluntarista tömegmozgósítási kampány, mint sem hivatalos irányelv. „A Bolsevikok előtt nincs bevehetetlen erőd” – ez lett a mozgalom jelszava. A sebességre és mennyiségre került a hangsúly a pontosság és minőség kárára; a precíz tervezést leváltja a spontaneitás.

Az óva intő figyelmeztetéseket szabotázsként bélyegzik meg. A szocializmusért folytatott nagy előretöréssel senki sem vitatkozhatott. Az első Ötéves Terv (1928-1932) izgalommal és bőségben telt. Munkások millióit küldték műszaki iskolákba, hogy a cári rezsim értelmiségét végre leválthassák. A fiatalság nagy számban jelentkezik a kollektivizálás megsegítésére, képzés és karrierek reményében. Nikita Kruschev és Leonid Brezhnev generációjának aranykora volt ez az időszak. A társadalmi létra felfelé való megnyílása úgy tűnt, hogy a forradalom ígért gyümölcseit hozza el.

Az első Ötéves Terv a nyugat gazdasági világválságának éles kontrasztot adott. Új hidak, gátak, utak épültek, a munkanélküliség megszűnt, s bár a reálbérek csökkentek (a tőkefölhalmozás egyik következményeként), az oktatás, társadalmi mobilitás, stb. lehetőségei mindenki előtt kitárulkoznak. Az agrárium viszont egy teljesen másik képet mutatott: a teljes katasztrófáét. A gabonát a parasztok igényeinek teljes figyelmen kívül hagyásával kobozták el, az ellenkezőket Szibériába deportálták. Sok paraszt ültetni sem tudott, mert minden magot elvittek, mások tüntetésből megtagadták a munkát. Sokuk ahelyett, hogy a kollektív farmoknak adta volna jószágait, inkább lemészárolta őket. Lovak, disznók, tehenek és birkák óriási számban lettek levágva a parasztság haragját szimbolizálva. A hús eltűntével éhezni kezdett a parasztság is. A szovjet hústermelés évtizedekig nem volt képes lábra állni. Elveszítve az ekét húzó barmokat, illetve annak köszönhetően, hogy az ipar nem tudott elegendő számban traktorokat gyártani, teljesen lebénul a mezőgazdaság. A rezsim racionális vetési és aratási célok kitűzésére való képtelensége vagy erre irányuló akaratának hiánya lehetetlenné tette a mezőgazdaságot, s a teljes katasztrófához már csak a kedvezőtlen időjárás hiányzott.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Chris Ealham: Osztály, kultúra, konfliktus 1898-1937 Barcelonájában

A könyv első fejezeteiben a szerző a 19. sz. végi – 20. sz. eleji barcelonai dolgozó osztály igen sanyarú helyzetének alakulásával, a dolgozók lakta körzetek belső világával foglalkozik. A lakóhelyi konfliktusok közül említést tesz arról, hogy a dolgozók szegénynegyedeiben – a kölcsönös segély kiterjedt informális hálózata mellett – saját maguk által fenntartott, illegálisnak számító piacokat is létrehoztak, amelyek a kereskedő tőkések érdekeit sértették. A tőkésekkel egyre erősebb konfliktusok alakultak ki, ezzel párhuzamosan egyre több dolgozó számára vált világossá, hogy az állam, a rendőrség nem az ő érdekeiket védi. Egyre gyakrabban csapott át nyílt erőszakba a feszültség. A dolgozói szegénynegyedekben a rendőrellenesség vált a legfontosabb szervezőerővé.

Univerzális politikai követeléseket először az anarchisták, majd nagyobb hatással az anarchoszindikalisták fogalmaztak meg; a szocdemek ezeken a környékeken gyengének számítottak, ők Madridot tették meg fő bástyájuknak. A jelentős proletár tömegek jelenléte és a helyi közvetlen akciók hagyománya miatt a franciáktól érkező anarchoszindikalizmus – forradalmi szakszervezetiség, antikapitalista jövőképpel – vált a fő mozgalmi formává és eszmévé, s nem az anarchizmus, amely inkább a középosztályt csigázta fel, és kevésbé a melósokat. 1910-ben alakul meg az anarchoszindikalisták mai napig legismertebb szakszervezeti szövetsége, a CNT, melyben hamarosan kialakul egy anarchista és egy kommunista-szindikalista frakció is.

A CNT nemcsak a munkahelyeket, az utcát is küzdőtérnek tekintette – akár békés, akár erőszakba fulladó volt az adott akció. Előfordult, hogy a nők, akik boltokba, éttermekbe hatoltak be élelemért, szervezett fegyveres támogatást kaptak a CNT-től. Ez a példa annyiban kivételes, hogy a mozgalmi hétköznapokban a nők alárendelt, kiszolgáló szerepet játszottak a mozgalmon belül. Megjelennek olyan premodern ellenállási akciók, mint a tőkések, földesurak otthonainak feldúlása. Az osztályharc különböző formái keveredtek az 1909-es általános sztrájkban is, amely jelentős városi felkeléssé dúzzadt, barikádokkal, fegyveres harccal, az egyház javainak elkobzásával és elpusztításával (pl. templomok felgyújtása). A nagyobb sztrájkoktól függetlenül fordul elő, hogy munkanélküliek csapatosan vonulnak be gyárakba, munkát követelvén, percek alatt összecsapásba kerülvén a riasztott rendőrséggel. Igazából a vágyak és a valóság közötti szakadékot szimbolizálták az ilyen akciók, melyeket Eric Hobsbawm, a neves brit történész "zavargásokon keresztüli kollektív alkuként" emlegetett csak.

1919-ben vízmű dolgozók csoportos elbocsátása után egy jelentéktelennek induló sztrájk igen sikeres sztrájkhullámmá növi ki magát. Ennek nyomán Európában először Barcelonában vezetik be a nyolc órás munkanapot. A következő években a hatalom azonban visszavágott és üldözni kezdték az aktivistákat. Ennek eredményeként a CNT-n belül a fegyveres egyéni vagy kis csoportos harcot javasló, az illegális harcot előnyben részesítő irányzatok erősödnek meg. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy fegyveres csoportok alakultak a szervezeten belül a mozgalmárok utcai épségének biztosítása végett, illetve közveszélyes vagy közutálatnak örvendő tőkéseket öltek meg, pénzt szereztek bankrablással. Számuk csekély volt, de megbecsülésük annál nagyobb.

Mivel tömegeket mozgósítani képes stratégiákat nem voltak képesek kidolgozni, 1923-ban Primo de Rivera puccsát a CNT nem tudta megállítani, és a fegyvertartás szabályainak szigorítása mellett a fokozódó elnyomás is visszavetette a mozgalmat. 1924-ben a katalán CNT-t betiltották. Az elnyomás elől voltak, akik a kulturális, közösségi központokba vonultak vissza, voltak, akik elmentek helyi szövetkezeteket szervezni.

1930-31-ben demokratikus fordulat következett be és az 1931 áprilisi választásokon a köztársaságot követelő pártok arattak elsöprő győzelmet. A kormányt a CNT-vel jó kapcsolat ápoló Katalónia Köztársasági Baloldala névre keresztelt, alapvetően szocdem-populista párt alapította meg két kisebb baloldali erővel. Madrid azonban nem ismerte el önállónak a helyben is lelkesen kikiáltott köztársaságot, amelyet a CNT is lelkesen üdvözölt. A katalán kormány meghajolt Madrid akarata előtt és hatalma a barcelonai városi tanácsra, a katalóniai önkormányzatra korlátozódott.

Az 1931-ben a (már csak Katalóniában 400 ezer tagot számláló) CNT-n belül az erőszakkal kapcsolatban eltérő nézetek ütköztek. A már említett, erőszakot alkalmazó kis csoportok azzal indokolták taktikai elkötelezettségüket, hogy az felbátorítja a többi tagot is az erőszakra. A kisebb akciók – érveltek – forradalmi tornaórákkal érnek fel, az állami megtorlások pedig majd sokakat felbőszítenek és ezáltal az ellenállás csak erősödik. Ez a felfogás az ortodox anarchizmus nézeteiből fakad.

Ealham kritikája: az anarchisták alábecsülték az állami válaszcsapás kiterjedtségét; az állami erőszak demoralizáló, megfélemlítő, passziváló hatásait figyelmen kívül hagyták. Ugyanakkor az egyéni terrort pártoló anarchista irányzat is üdvözölte a köztársaságot, jó ideig kitart mellette a közelgő baljós jelek ellenére is. Csak a kis számú („anti-sztálinista”) kommunista belső ellenzék hangoztatta elejétől fogva, hogy a Köztársaság lényegében egy burzsoá kormány, amelyben megbízni végzetes hiba, ugyanígy a középosztállyal sem érdemes szövetséget kötni, mert csak a dolgozó osztály vívhatja meg saját forradalmát. (Anarchizmussal szimpatizáló szerzőnk elismeri: ebben a kommunistáknak lett igazuk.) E vitákat azonban elfedte a homályos szolidaritás köde, a mindennapi aktivizmus: 1931 nyarán soha nem látott sztrájkhullám söpört végig egész Barcelonán és Katalónián, melyet a frissen nyert szabadságjogok gyakorlásának reménye itatott át.

A CNT és a mérsékeltebb, sztrájkokat nem igazán szervező, jobboldaliakat is magába tömörítő szociáldemokrata UGT szakszervezet közötti ellentétek egy helyi fegyveres összecsapásig éleződtek. Ugyanakkor a CNT-n belül egyre jellemzőbb lett az a kevésbé radikális nézet, hogy "a forradalom előtt nem szabad kifáradni," csak a legnehezebb helyzetben lévő ágazatokban érdemes csak sztrájkolni, elvárván, hogy a többi ágazat szakszervezetei is majd támogatják a szegényebb melósok harcait. (A bolsevikok ezt nevezték uszálypolitikának, tömegek mögött loholásnak.) Mindettől azonban nem lett kevesebb sztrájk, mert sok dolgozó számára a sztrájk érzelmi kérdés is volt, ekkor tudták megtapasztalni a közösség, az összefogás erejét, amire nagyon büszkék voltak.

Az új köztársaság létrejöttével a tőkés osztály is úgy gondolta, hogy neki is kijár a nagyobb szabadság – a kizsákmányolásban. Amikor munkásoktól szabadultak meg, jellemző kirohanásává vált a tőkéseknek az "Etessen titeket a köztársaság!”, vagy „Adjon munkát nektek a köztársaság!"

A CNT nemcsak az állammal, hanem a gyárvezetőkkel is egyre erőszakosabb konfliktusokba került, például amikor arra került a sor, hogy sztrájkőrségeket kellett megszervezni a sztrájktörőkkel szemben. Az addig békés aktivista munkát végzőket is egyre gyakrabban felfegyverezték. A sztrájkhullám aktivizálta és radikalizálta a tagokat és a helyi szakszervezeti aktivistákat, így a CNT egésze egy alulról jövő radikalizálódáson ment át.

A munkanélküliek önszerveződése, mozgalmi élete is erős volt, de körükben komolyabb befolyásnak örvendett a CNT kommunista szárnya, ezért a szakszervezetek anarchoszindikalista vezetése ellenállt annak, hogy erősebben megszervezzék a munkanélkülieket, félve attól, hogy az anarchoszindikalizmus politikai kihívót kap. A munkanélküliek szervezeten kívüli része utcai erőszak, boltkifosztások, útonállás révén jutott némi élelemhez és pénzhez. A CNT elutasította ezt mint bűnözést, és tagjait önvédelemre szólította fel ilyen esetekben. Ugyanakkor munkanélkülivé vált tagjai számára fizetős aktivista munkát - pl. szórólapozást – ajánlott fel sok esetben.

Igen jól szervezett lakbér sztrájkok (fizetési bojkottok, melyekben több tízezren vettek részt) zajlottak le Barcelonában 1931-ben. A szervezők jó kapcsolatban voltak a CNT-vel, de küzdelmüket nem kívánták politikai vagy forradalmi szintre emelni. Előfordultak fosztogatások, a kilakoltató verőemberekre rendszeresen rátámadtak, a környéken lakók azonnal a kidobandó családok segítségére siettek. Nagyon fontos volt, hogy a CDE, a lakbérsztrájkolók szervezete, összekötő kapcsot, közös mozgalmat jelentett a munkanélküliek és a dolgozók között, kiket oly könnyű egymás ellen fordítani, és sokszor eleve nem szolidárisak egymással.

Félvén, hogy az 1931. május elsején 150 ezer főre dagadó tömeg a kormányépületek elfoglalását tűzné ki célul, a kormány parancsot ad a rendőrségnek a tömegbe lövetésre. 45 perces tűzharc után véget ér az incidens, a rendőrök oldaláról egy áldozattal. A tűzharcnak a tüntetők túlereje mellett az vetett véget, hogy a kormány visszahívta a rendőröket és helyettük katonákat küldött, akiket viszont a nép a testvéreinek tekintett és nem lőtt rájuk. Mindez azonban nem jelentette a tűzharcok mindennapossá válását. A közterek elfoglalásának hagyományát folytatva viszont a következő hónapokban is többször utcára vonultak a munkanélküliek, ami többször fosztogatásba, középosztálybeliek házainak elfoglalásába torkollott.

Ahogy a szerző fogalmaz: „A köztársaság utópiáját szétmarta az osztályharc sava.”

Az 1932-34 a militáns anarchizmus megerősödésének időszaka. A CNT mérsékelt vezetése nem tudott igazából mit kezdeni a munkanélküliekkel. A folytatódó utcai és munkahelyi összetűzések, a munkanélküliek, a belső migránsok elleni állami uszítás, stb. mind-mind az anarchoszindikalistáknál radikálisabban fellépő anarchistáknak kedveztek, őket igazolták. Ők erősödhettek meg és vehették át egyre több szakszervezeti ágazatban a vezetést. Kijelentették, hogy a köztársaság rendőrsége ugyanolyan mint a monarchiáé, a munkanélküliséget pedig csak a forradalom után lehet megoldani. E nézetek vegytisztán a FAI-ban, a spanyol országos anarchista mozgalomban jelentek meg, amely egyre nagyobbá, majd lényegében a CNT részévé vált, ezért beszélnek a későbbiekben a „CNT-FAI”-ról. Az anarchisták az erőszakot, az illegalitást önmagában véve is forradalminak tekintették. Mi sem példázza ezt jobban, mint a következő anekdota. Durruttihoz, a máig is legismertebb korabeli anarchista vezetőhöz, egyszer odament egy koldus pénzt kérni, erre ő a kezébe nyomott egy pisztolyt és azt mondta: "Tessék, rabolj ki egy bankot!"

1932 januárjában Figols városának közhivatalait elfoglalták az anarchisták vezette sztrájkoló bányászok. Barcelonában egy nem túl jól szervezett, fegyverhiánnyal küszködő, pár nappal megkésett általános sztrájkkal és tüntetéssorozattal vállaltak szolidaritást a fegyveres felkeléssel. Új frontot nyitottak.

A figolsi felkelést leverték, a CNT központi lapját pár hétre betiltották, anarchista vezetőket börtönöztek be. A kudarc nyomán éles belvita, sőt fegyveres konfliktus bontakozott ki a CNT-n belül. A szervezetlen, erőforrás-hiányos fegyveres felkeléseket ellenzőket, tehát az anarchoszindikalistákat, a kommunista szárnyat és az általuk vezetett ágazati szakszervezeteket kizárták a CNT-ből. Az anarchisták egyértelmű többségbe kerültek a CNT-n belül. A CNT összlétszáma így Katalóniában pár hónap alatt a felére csökkent, mozgósító ereje visszaesett. Az anarchisták ezt a felmerülő gyengeséget ismét szétszórt fegyveres felkelések sorozatával próbálták leplezni. E taktikai vonalat sem a belőle származó kudarcok, sem az eldurvuló állami megtorlások nem ingatták meg.

Az anarchisták 1933. novemberében meghirdetik a választások bojkottját, tették ezt úgy, hogy a választások előtt nagyon megerősödött a jobboldal és a fasiszta szélsőjobb is. Abban bíztak, hogy a (szerintük eredendően) szabad szellemű Ibéria úgy is ellenáll a fasizmusnak, amelyet a CNT-FAI idővel úgy is majd porrá zúz, különben is: „a forradalom küszöbén állunk.” A valóban alacsony választási részvételt önigazolásként használták. A választásokat a jobbközép nyerte, ezután decemberben az anarchisták fegyveres felkelést és általános sztrájkot szerveztek Barcelonában. A felkelést 4 nap alatt leverték. Ismét azért, mert az anarchistáknak nem volt elég fegyverük, emberük és stratégiájuk egy sikeres felkeléshez. A valóban fegyveres harcot vívó mozgalmárok csak pár százan voltak, hiába élvezték több százezer dolgozó hallgatólagos rokonszenvét. Az általános sztrájk nem vált forradalmivá. Bár az anarchisták proletariátuson kívüli, teljesen elszegényedett rétegek körében is népszerűek voltak, a szakszervezetük tagsága rohamosan fogyatkozott. Szerzőnk sejteti, hogy anarchisták nem értették meg, hogy a dolgozók legszélesebb szövetsége és egysége, az ezért folyó szervezeti küzdelem – mely emberfeletti türelmet, pragmatizmust és kitartást kíván – a legfontosabb feladat; sikeres forradalom csak ezek után lehetséges.

1935-36-ban a militáns anarchistákat egyre több belső és nemzetközi kritika érte a nem közösségben végzett, elitista döntéshozatalukért, a szakszervezeteik taglétszámának csökkenéséért. Megfordult a hangulat: egyre többen kezdték el a kisebbség fegyveres harca és fosztogatásai helyett a tömegforradalom eszméjét hangoztatni. Megkezdődik a korábban kizárt anarchoszindikalisták visszafogadása. A terrorizmust magasztaló és egyben szektás – vagyis más radikális baloldali mozgalmakkal való együttműködéstől elzárkózó – anarchisták pozícióját gyengítette, hogy Asturiában anarchista-kommunista-szocialista együttműködéssel, és antifasiszta éllel egy helyi felkelés nyomán két hétig kitartó kommün jött létre – 1871 óta először Nyugat-Európa történetében. Katalóniában is az antifasiszta összefogás lett a fő szlogen.

1936 elejére általános választásokat írtak ki. Katalóniában nem egy kommunista-szociáldemokrata dolgozói (és antifasiszta) egységfront, hanem az anarchisták támogatását is élvező, kapitalista erőket is felkaroló népfront jött létre, mely a dolgozókat és tőkéseket egyaránt óhajtotta képviselni, pár baloldali és liberális párt összefogásával. A népfront által ígért amnesztia és az anarchisták más radikális baloldali irányzatoktól való eddigi elzárkózása (szektássága) volt a két ok, amiért az anarchisták végül népfrontpolitikát választották. Jegyezzük meg jól: a saját terrorista taktikájuk vezetett elvtársaik tömeges bebörtönzéséhez, és ezért válhatott kívánatossá az amnesztia ígérete; a saját szektásságuk vezetett tömegbázisuk leépüléséhez, ezért válhatott kívánatossá az egységfrontnál tágabb népfrontpolitika platójára ugraniuk. Kommunista szemszögből: hibás taktikákat váltottak le egy másik hibás taktikával.

A népfront baloldali és liberális pártjai nyerték a választást 1936 elején, de a jobb és szélsőjobboldal azonnal szervezkedni kezdett a hatalom visszaszerzéséért – lényegében: a fasizmusért.

A CNT-FAI számított arra, hogy jobboldali katonai puccs lesz. 1936 nyár elejétől már erre készítették fel mozgalmárjaikat. Így júliusban a fasiszta katonák és támogatóik a puccs megkezdése után azonnal szembetalálták magukat a felfegyverzett dolgozók, valamint a rendőrök ellenállásával. A fasiszta puccskísérletet délutánra a CNT-FAI vezetésével legyőzték és a mozgalmárok a katonai támaszpontok elfoglalásával rengeteg fegyverhez jutottak. Kitört a forradalom. A kormány felajánlotta a CNT-FAI párosnak, hogy megosztja velük a hatalmat. Az anarchisták elfogadták ezt az ajánlatot, de mivel az anarchisták elvi alapon államhatalom-ellenesek, pusztán szimbolikus gesztussal az államhatalmat átnevezték az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságának. Maga az államhatalom érintetlen maradt és az anarchistákat ez nem érdekelte. Hogy az államhatalmat nem zúzták szét - szemben a francia vagy az orosz forradalommal – később visszaütött.

1936 július heteiben a dolgozók tömegei számos üzemet elfoglaltak, melyeket lakónegyedeikkel együtt barikádokkal védtek. Nem kívántak visszatérni a puccskísérlet előtti köztársasághoz. A barikádok praktikusan és szimbolikusan is a munkáshatalom győzelmét jelképezték, erőt demonstráltak. Így a kezdeti 8 napos általános sztrájk után is megtartották azokat. A hatalom az első hetekben alulról is áradhatott: a dolgozók a helyi bizottságokon keresztül (már azokon a részeken, ahol övék volt a kizárólagos hatalom) helyhez kötött proletárdiktatúrát gyakoroltak, ami ismét érdekes, hiszen nagy részük anarchista befolyás alatt állt. Szemben a korai szovjetekkel, ezeket a bizottságokat nem választották és visszahívhatóságot sem gyakoroltak. A bizottsági pozíciókat elsősorban CNT-FAI aktivisták és helyben népszerű emberek foglalták el. A helyi proletárdiktatúra mentegetőzéstől mentesen nyúlt erőszakhoz nem csak az ellenforradalmi erőkkel, de az egyházzal szemben is, sőt, az is előfordult, írja Ealham, hogy a meghaladott illegális tevékenységeket tovább folytató anarchista elvbarátaikat végeztek ki anarchisták. A tőkéseket azonban kevésbé támadták, lévén az anarchisták a tőkések érdekeit is védő népfrontkormányban benne voltak, kötötte őket a megkötött kompromisszum.

A Barikádok Szövetsége tömörítette a helybeli, kerületi bizottságokat, fegyveres erőkkel uralta Barcelona nagy részét, de az anarchista befolyás miatt nem törekedett arra, hogy államhatalommá váljon. A hatalom kaotikusan három erő között oszlott meg, ezek az egykori köztársaság vezetői, a CNT-FAI vezetők, valamint a helyi, kerületi bizottságok voltak.

Ahol teljes volt a munkáshatalom, ott helyi szinten javítani tudtak az élelmezésen, az egészségügyi ellátáson, kulturális és hétköznapi életen. 3000 céget kollektivizáltak, a dolgozók számára oktatást és gyerekfelügyeletet szerveztek. Ezen felül 300 iskolát szerveztek, közülük sokat anarchista módszerekkel. Montseny, az anarcho-feminista miniszter nyomására az abortuszt és a válást engedélyezik. Azonban maga a kapitalista rendszer szinte érintetlenül állt a helyén, a forradalom nem váltotta le a rendszert. A köztársaság – a burzsoá állam – fokozatosan sajátította ki maga számára a hatalmat. Mivel az anarchisták hozzáigazodtak a burzsoá államhoz a népfrontpolitika miatt, az irányítást néhány hónap leforgása alatt elvesztik. Elmondható, hogy a népfrontkormány három anarchista minisztere nem vállalt kezdeményező szerepet. Az anarchisták abba is belementek, hogy a kormányból az (anti-sztálinista, de) kommunista POUM-ot (az Egységes Marxista Dolgozók Pártját) is kidobják. Közben a népfrontkormány egyik pártja, a (sztálinista) Katalán Egységes Szocialista Párt megerősödött és egyszerre kezdett rend-, kistőkés-, és gazdagparaszt-párti politikát folytatni. A CNT-FAI-ban volt mindez ellen alulról jövő radikális anarchista tiltakozás főleg a fiatalabbak részéről, akik a POUM-mal is összefogtak, sőt 1937. májusban erőiket egyesítve összecsaptak a kormányerőkkel egész Katalóniában, de végül gyenge koordináció miatt alulmaradtak. Ezek után az áruló anarchista vezetők nemhogy jutalmat nem kaptak, de őket is kirakták a kormányból. A forradalom barikádjait, helyi bizottságait erőszakkal verte le a kormány. A forradalom 1937. májusával végleg elbukik.

*

A forradalom 1937-es bukása annak is köszönhető, hogy nem alakított ki olyan hatalmi koordinációra képes intézményrendszert, mely meg tudta volna védeni a forradalmi vívmányokat, továbbhaladva a kapitalizmus felszámolásának útján. Olyan intézményrendszerek hiányát szenvedték, melyek egyben alkalmassá tehették volna a forradalmat arra, hogy ezek után megnyerjék a polgárháborút a nacionalistákkal, fasisztákkal szemben. El kell ismerni, hogy a korabeli CNT-FAI társadalom-elemzését és -kritikáját marxista alapon végezte. Az anarchisták erőszakos fellépését nem ellenezték a túlnyomórészt gettóban élő dolgozó tömegek, mert a gettólétben maguk a dolgozók és munkanélküliek is illegális, erőszakos módon jutottak a napi betevőhöz, ha a szükség úgy kívánta, így könnyen azonosultak az anarchistákkal. Más kérdés a kis csoportok/egyének stratégiai megítélése. Az anarchista vezetők tömegforradalomra vonatkozó stratégiát nem dolgoztak ki, ami szükségszerűen vezetett rossz kompromisszumokhoz, a burzsoá kormányba való belépéshez, áruláshoz, és végül a forradalom elbukásához.

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

A kvantumfizika lételméleti következményei

(Zizek: Less than Nothing c. könyvének 14. fejezete)

Zizek monumentális művében arról ír, hogy Hegel hogyan és mennyire segíthet hozzá világunk megértéséhez. Most az utolsó 14. fejezetről esik szó, amelyben a kvantumfizika lételméleti következményeit próbálja feltárni Zizek. Ennek megértéshez érdemes először elolvasni a wikipédia kvantummechanika oldalát.

Úgy tűnhet mintha a materializmus alaptétele az lenne, hogy létezik egy objektív valóság. A dialektikus materializmusnak azonban szakítania kell ezzel a leegyszerűsítéssel. A valóság nem kiindulópont, hanem az űr, ami a különböző megközelítéseket elválasztja egymástól. A valóság maga az ok és az akadály, amely megakadályozza, hogy közvetlenül érzékeljük. A szubjektív megfigyelő és perspektívája maga is a valóság része, ezért sem beszélhetünk egy objektív valóságról. A kvantummechanikában a megfigyelő mérőműszerétől függ, hogy az elektront részecskeként vagy hullámként érzékeljük.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a newtoni fizikától a kvantummechanikáig való elmozdulás során a természet megváltozott volna. A természetről szóló tudásunk az, ami megváltozott. De ez még nem minden: a modern fizika nemcsak az ismeretelméletben, hanem a lételméletben is elmozduláshoz vezetett.

Zizek szerint csak a transzcendentális materializmus tud választ adni arra, hogy a szokványos fizikailag létező dolgok mint például egy szék, valójában nem léteznek. Egy szék csak részecskék összessége. Nem alkot egészt. Egészt csak az organizmusok alkotnak, amelyek önmagukért is léteznek, egyes részeik valóban kölcsönhatásban vannak egymással. Egy sejtnek már van önmagához való viszonya, létezik számára a kívül és a belül.

Az igazi nagy kérdés az, hogyan emelkedik ki a rend az eredeti rendetlenségből? Az egész mettől nemcsak részecskék összessége? Hogyan alakul ki a dolog önmagához való viszonya (hogyan jelenik meg a sejt membránja)?

Leninnek igaza volt abban, hogy a nagy tudományos felfedezésekkel megváltozik a materializmus definíciója, de Materializmus és empiriokriticizmus c. művét alaposan újra kell írni. A materializmus minimális definíciójába be kell épülni annak, hogy a valóságnak van egy transzcendentális alapozottsága. Be kell látni, hogy van egy űr a létezés és a létezés alapja (Schelling) között. Van egy kaotikus proto-valóság, egy virtuális áramlás, amelyben még nem állt össze a valóság.

Egy dolognak nemcsak a térbeli pozíciója a meghatározó tulajdonsága (valósága), hanem az is, hogy onnan milyen irányba mozdul el. Ehhez az elmozduláshoz idő kell, tehát a térhez társul az idő, megjelenik a tér-idő fogalma. Valami ilyesmiről szól a differenciálszámítás is, amely egy adott pontban számítja ki a görbe meredekségét (tehát irányát). Ehhez azonban a távolságot a végtelenig le kell rövidíteni. Itt fontos látni azt, hogy a modern matematika szakít a hagyományos metafizikának annak a felfogásával, amely szerint a végtelen az egy abszolút valami és teljesen külön áll a végestől. A modern matematikában nincs ilyen elkülönülés, mert a végtelen nem különül el a véges számoktól, hanem azoknak végtelen hosszú sorozataként jelenik meg. Az idő tehát beleíródik a térbe. Zizek ezt a nemzet fogalmára is értelmezi, mert a nemzetet – Renanra hivatkozik - a múlt hamis emlékei, a jelenbeli szomszédok elleni gyűlölködés és a veszélyes jövőbeli illúziók is meghatározzák. Visszacsatolva ezt a fizikához: „Egy elmosódott szélű objektumban nem az az érdekes, hogy pontatlanok a körvonalai, hanem az, hogy az objektum realitásának része az a virtuális realitás, hogy a jövőben, hogyan fog majd mozogni.”

 Zizek szerint van abban valami, amikor azt mondják a kvantumfizikára, hogy egyáltalán nem mutatja meg a valóságot. Ezt azonban nem is lehet számon kérni rajta. A kvantumfizika valójában matematikai formalizmus. Persze, hogy egy dolog nem lehet egyszerre két helyen. A valóságban ez lehetetlen. A másik rejtély, hogy a fotonok - a kvantumfizika legismertebb ún. kétréses megfigyelési kísérletében – részecske és hullámtulajdonságokat is mutathatnak. Bohr ezt azzal oldja fel, hogy olyan fogalmak mint például a részecske vagy a hullám, nem fizikailag létező dolgokat jelölnek, hanem koncepciók. Althusser megkülönbözteti a valós tárgyat a tudás tárgyától. Ebben az értelemben az egész kvantum mező nem valós tárgy, hanem a tudás tárgya, és arra próbál magyarázatot (koncepciót) adni, hogy mérőeszközünk miért azt mutatja, amit mutat.

 Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a valóságon túl van egy párhuzamos valóság. Nincs szó arról, hogy a természet titkos üzeneteit fogjuk fel, nincs semmiféle spirituális dimenzió, nincs köze a kvantum mezőnek az emberi tudathoz. A kvantum egyszerűen egy matematikai formula.

 További buktatók is lehetnek még. A természettudományban úgy tűnhet mintha a tárgyak tudnák, hogy hogyan viselkedjenek (a fizika törvényei szerint). Ráadásul a kvantummechanikában néha mintha egy pillanatra elfelejtenék a dolgok ezeket a törvényeket. Így a kvatummechanikában mintha emberi tulajdonságok jelennének meg. Az apai autoritás lényege az erőszakkal való fenyegetés (felpofozhat). Ugyanígy a részecske viselkedését a valószínűség határozza meg. A kétréses megfigyelésben az elektron egyszer részecskeszerű, egyszer hullámszerű, mintha tudná, hogy megfigyelik és hogy milyen módon figyelik meg. Egy másik dolog, hogy mire a részecskét regisztráljuk, addig is eltelik egy igen rövid idő, amelyben a részecske csinálhat dolgokat anélkül, hogy mindezt észlelnénk. Megfigyelésünk eredményét tehát valamennyire visszavetítjük a múltba, azt is kijelentjük, hogy mi történhetett (de nem biztos, hogy az történt). Ezt a hegeli dialektika egyik kulcsfogalmának a retroaktivitásnak a segítségével érthetjük meg. Ez hozzátartozik a kvantummechanika lételméleti következményeihez.

 Ezek alapján akár a spiritualizmus csapdájába is eshetünk: a megfigyelő teremti meg a valóságot, vagy: a valóság attól létezhet csak, hogy Isten megfigyeli azt. A másik szélsőséges álláspont szerint pedig a megfigyelőtől függetlenül is összeomlik a hullámfüggvény, mi csak érzékeljük ezt – mérési módszerünktől függetlenül biztos, hogy így van. Bohr ezt azzal oldja fel, hogy azt mondja, hogy a részecskéknek nincsen meghatározott helyzete és pillanata, el kell utasítanunk azt, hogy az ún. objektív valóságban a dolgoknak mind-mind rögzített tulajdonságai vannak.

 A kvantumfizikában nem az a legdöbbenetesebb, hogy a valóság leírása nem teljes, hanem az, hogy maga a valóság sem teljes. Eljutunk a semmiig. Így a legnagyobb kérdés nem az, hogy a valami hogyan alakult ki a semmiből, hanem az, hogy miért létezik a semmi, miközben a valami is létezik. Miért jutunk el a semmiig? Hegeli alapon erre azt mondhatjuk, hogy a megismerés korlátja maga is a valóság egyik tulajdonsága és része, ezért el kell fogadnunk, hogy a semmi is létezik.

 Mi történt az ősrobbanás (Bing Bang) előtt? Semmi. Paul Davies szerint az ősrobbanás az idő kezdete. Így rákérdezni arra, hogy mi volt előtte, ugyanolyan értelmetlen mint az kérdezni, hogy mi van északabbra mint az Északi-sark? Bár vannak olyan mérések, amelyek régebbi anyagokat mutatnak ki a Bing Bang becsült időpontjánál….

 Ugyan Hegel teljesen más dolgokról gondolkozott mint Bohr, érvelésük alapja ugyanaz, mert mindketten elutasítják azt, hogy először felállítsunk egy űrt ami a tudással bíró szubjektum és a megismerendő objektum között van, hogy aztán azzal foglalkozzunk, hogy ezt az űrt miként lehet áthidalni. Helytelen, amit Lenin állít, hogy a tudásunk az objektív valóság tökéletlen visszatükröződése. E helyett Hegel és Bohr is belehelyezik a szubjektumot a megismerendő objektumba. Hegel ezt hívta reflexivitásnak. Elménk nem teremt valóságot, nincs az elménktől elkülönült valóság, a valóságról alkotott tudásunk, elménk maga is a valóság része, amelyet megfigyelünk. Ha egy sötét szobában van egy bot a kezünkben, akkor kitapogathatjuk vele, hogy hol van a szoba fala, és így megmérhetjük a szobát. Ha viszont már eleve ismerjük, hogy mekkora a szoba, akkor a bot falhoz érintésével a botot mérhetjük meg, s nem a szobát.

 De a valóság mindettől még nem lesz szubjetív. A materialista felfogás továbbra is helytálló, mert ugyanolyan körülmények között ugyanolyan mérőműszerrel végzett kísérlet ugyanazt az eredményt hozza.

 A végén egy gondolatot szeretnék idefűzni, hogy miért fontos minderről elmélkedni. A mai természettudósok, amikor nekik szegeznek egy kérdést, amelyre a tudomány nem tud választ adni, akkor mindig azt mondják, hogy egyelőre nincs válasz és a tudománynak az a dolga, hogy a választ megtalálja a kérdésre. Ennyi. Ennyivel azonban nem érik be az emberek, mert mindig van egy vágy, amely a teljességet akarja látni. Azonban meg kell értenünk, hogy mindig lesz egy általunk még nem ismert, nem megmagyarázható része a valóságnak. Ilyen a valóság. Nem szabad, hogy a még nem ismert dolgok helyébe képzelgéseket tegyünk, amelyek aztán a már megismert világra adott magyarázatunkat is eltorzítják.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Útmutató öt egyszerű lépésben

1. Pattogtass kukoricát.

2. Kapcsold be az élő adást:

3. Várd meg a nyugdíjas pankrációt:

4. Kapcsold ki az adást.

5. Olvass Marxot.

David Bohm & David Peat – Tudomány, rend, kreativitás (Science, Order, and Creativity, Bantam Books, London, 1987.)

Francis David Peat (1938-2017) és az 1956-os eseményekig magát marxistának valló David Joseph Bohm (1917-1992) elméleti fizikusok a londoni Birkbeck College falai között találkoztak és kezdtek el közösen gondolkodni a hetvenes évek elején. Bohm ekkor már a Manhattan Projecten is dolgozott elismert kvantumfizikus volt, aki gyorsan a pályakezdő Peat mentorává vált, olyannyira, hogy Peat később mesterének életrajzírója is lett (Infinite Potential, 1997). A „Tudomány, rend, kreativitás” (1987) közös beszélgetéseik éveken át érlelődő gyümölcse.

Az alkotás – utalva Desmond Morris által is leírt kísérletekre – ösztönös tevékenysége az embernek. Bármilyen nagy kedvvel is festettek azonban a Morris által bemutatott csimpánzok, amint jutalmat kaptak érte, kedvuk hanyatlani kezdett és már csak annyit tettek, amennyi az elvárt jutalomhoz volt szükséges. Ugyanez történik Bohm & Peat szerint az emberi társadalomban: ahogy a külső elvárások meghatározzák, mire kell figyelnünk, a szabad játék és mozgás által életben tartott kreatív ösztön hanyatlani kezd, és a hallgatólagos infrastruktúrákat körülbástyázó intézmények mintázatai kezdik megfertőzni a viselkedést. A könyv azt a kérdést feszegeti, miben állnak a kreativitás gátjai a tudományos életben, és miként tehetünk ellenük.

*

A térkép nem egyenlő a területtel – hangzik Alfred Korzybski sokat idézett aforizmája. Egy formális modell nagyon hasznos tud lenni, amennyiben szerkezete analóg annak a jelenségegyüttesnek a szerkezetével, melyet reprezentál, önmagában azonban nem képes pótolni a jelenség közvetlen megismerését: aminek nevezünk egy dolgot, nem azonos magával a dologal. Bohm és Peat szerint a fizika XX. századi története során olyan mértékben kezdett formális rendszerekre hagyatkozni, ami új minőséget hozott a tudományos gondolkodásba. A pithagoreusoktól Kepleren át a csillagász James Jeansig, aztán Heisenbergig és tovább uralkodik az elképzelés, miszerint a matematika nyelve az adekvát reprezentációja a valóság szerkezetének. Nem csak arról van szó azonban, hogy a matematikai szépség eszményét kérjük számon a világot leíró elméleteken. A kvantumfizika megjelenése az észlelésbe vetett bizalom megrendülésével járt, mely egyenesen vezetett ahhoz a meggyőződéshez, hogy bármely tudományos intuíció legfeljebb a jelenség mentális képére vonatkozhat, melyet matematikai formulával írhatunk le, nem pedig a jelenség valóságára. A matematikai leírhatóság korábban is fontos kritériuma volt a tudományos felfedezés érvényességének, de nem az egyetlen kritériuma. Ez az említett fejlemény az emberi elme megismerőképessének súlyos korlátozásához vezet, nem beszélve a tudományos élet egyre exkluzívabbá válásáról.

Amikor például Robert Boyle a gázok törvényszerűségeivel foglalkozott, kísérletei során szisztematikusan izolálta azok különböző adottságait (mint összetétel, hőmérséklet), hogy viselkedésüket más-más kontextusban vizsgálhassa. Ehhez egyszerre kellett fizikusnak és vegyésznek lennie, ami ma már nem lenne lehetséges. A tudományos gondolkodásban analízis és szintézis, egyedi megközelítés és általánosítás dialektikus mozgását tartja a köztudat értelmes és produktív eljárásnak. Az ismeretanyag növekedése és a problémák fokozódó komplexitása a tudományos élet egyre nagyobb fokú specializációját szükségelteti, mely a részterületek számára egyre kevesebb lehetőséget nyújt arra, hogy hátrább lépjenek és kérdéseiket egy tágabb kontextushoz viszonyítsák. Ma már egy molekuláris biológusnak alig van köze az általánosságban vett biológiához, ahogy egy neurológusnak sincs igénye arra, hogy kövesse az asztrofizika legújabb eredményeit. Az átfogó perspektíva hiánya vezet ahhoz a jelenséghez, melyet Bohm és Peat fragmentációnak (töredezettségnek) nevez. A fogalom az egységes egész véletlenszerű, önkényes felosztását sugallja, az egészre tekintettel lévő értelmes tagolás helyett. A töredékek nem bírnak értelemmel az egészre vonatkoztatva, attól (és egymástól) független életet élnek. A tudományos élet fragmentációja komoly kontraproduktivitáshoz vezethet annak gyakorlati, a társadalom egészére vonatkozó hasznosságában. A fragmentáció másik oka így a tudományos eszmék „hallgatólagos infrastruktúrája”. Ahogy elég egyszer megtanulnunk kerékpározni, hogy onnantól gondolkodás nélkül, automatikusan menjen, úgy az élet minden területén, így a tudományos kutatómunkában is az általunk végzett tevékenységek túlnyomó részben olyan rutinszerű eljárásokból állnak, melyeket egyszer habitussá alakítottunk, hogy onnantúl minden szellemi energiáinkat az újonnan felmerülő problémákra fordíthassuk. Amit már egyszer megoldottunk, vagy sokkal inkább mások megoldották helyettünk, azon és annak a megoldásnak az előfeltevésein már nem szeretünk gondolkozni, csak alkalmazni az eljárást és elméleti keretrendszert, ami korábban bevált. Ez egyfelől növeli a hatékonyságot, másfelől viszont azzal a veszéllyel fenyeget, hogy reflektálatlanok leszünk azzal szemben, amit csinálunk és rugalmatlanok, ha új kihívással találkozunk. Hendrik Lorentz például a fény észlelésének a mérőeszköz oldalán jelentkező anomáliájával próbálta magyarázni a fénysebesség egy mozgó objektumhoz képest való stabil értékét, hogy elszámoljon arról, miért nem viselkedik a fény a newtoni fizikai törvényeknek megfelelően.

A fragmentáció harmadik oka a tudományos paradigmák egymáshoz való viszonya. A paradigmák az az átfogó infrastruktúrái és kontextusai a tudományos kutatásnak, melyek magában foglalják nem csak az érvényes fogalmi hálót, nyilvános elveket, doktrínákat, hanem a fent említett hallgatólagos tudást, mely a szakmákon belül öröklődik egyik nemzedékről a másikra. A paradigmák egymáshoz való viszonya az összemérhetetlenség fogalmával írható le: nincs szó rivalizálásról, a két paradigma egymás számára kölcsönösen irreleváns. Kuhn megkülönböztet tudományos forradalmakat és normális tudományos periódusokat, melyek egymásssaal váltakoznak. Bohm & Peat szerint szakítanunk kell a kreativitásnak azzal a „forradalmi” elképzelésével, mely Kuhn ilyetén olvasatából fakadhat. A paradigmaváltások nem abszolút érvényű történelmi mozzanatok, melyek mindent megváltoztatnak, sőt, megkockáztathatjuk, a kreativitás valódi terepe a tudomány normál működési periódusa. Gondoljunk arra, hogyan élt meg egymás mellett sokáig a mozgás két alternatív koncepciója. Arisztotelésznél a mozgás különös helyzet volt, melyet az inherensen nyugalmi állapotban lévő tárgyakra ható külső ok váltott ki. Ezzel szemben a newtoni fizika a mozgást tekinti a tárgyak alapállapotának, melynek a nyugalmi helyzet egy speciális esete, amikor is a tárgyra ható erők kiegyenlítik egymást. Utóbbi felfogáshoz képest az előbbi fokozatosan veszítette el relevanciáját, miközben utóbbi rengeteg más korábbi hallgatólagos előfeltevést (mint az anyag vagy tér-idő természetére vonatkozóakat) megőrzött.

Valójában a paradigmák – éppen a fragmentáció folytán – párhuzamosan léteznek, a köztük lévő kreatív párbeszédnek nincs elvi akadálya. Sok esetben összemérhetetlen elméletek ugyanannak a jelenségnek más metaforizációi, melyek gyakorlati haszna viszont összemérhető és néha nagyjából azonos. A Hamilton-Jacobi elmélet, mely a mozgást nem egy objektum és a hozzá társított vektor együtteseként, hanem összefüggő hullámként láttatja, ugyanúgy alkalmas arra vonatkozó megbízható számítások készítésére. A hullám metaforája tehát látszólag felesleges újítás volt, azonban később, a fény természetének megragadása során termékenynek bizonyult és a kvantumfizika alapjainak lerakása felé mutatott.

A tudományos életet átsző egy sajátos „szubkulturális mátrix”. A szakmabeliek saját nyelven beszélnek és a speciális tevékenységeiket meghatározó hallgatólagos infrastruktúra áthatja életüket és működésüket. Ennek pozitív hozadéka, hogy összetartja őket mint értelmező közösséget és lehetővé teszi a hatékony munkamegosztást, másfelől ahhoz vezethet, hogy az uralkodó paradigma nem tűr meg más megközelítéseket. A tudományos élet nyelvbe való zártsága tovább fokozza annak töredékességét. Az észrevétlen fogalmi változások tovább nehezítik a kölcsönös megértést. A szerzők szerint ismereteink fogalmi-metaforikus természete míg egyfelől korlátot képez, másfelől teret ad a kreativitásnak. Gondoljunk bele, hogy Newton előtt a hallgatólagos elképzelés az volt, hogy égi és földi objektumok a létezés, a kozmosz más szférájában mozognak, Newton azonban forradalmasította a fizikát azzal, hogy azt feltételezte, az égitestekre is ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint egy almára: új, eddig ismeretlen metafora jött létre. Ez ilyen metaforikus gondolkozás, amit Koestler a Teremtésben biszociációnak nevez lényegi mozzanata a tudományos invenciónak, és Bohm & Peat szerint elménk legnagyobb fegyvere a fragmentáció ellen. Az elektromosságra és a mágnesességre vonatkozó ismereteink sokáig fragmentáltak voltak, míg Maxwell elő nem állt az elektromágneses mező fogalmával, de Einstein egy korai a speciális relativitáselméletet tárgyaló munkájáig (A mozgó testek elektrodinamikájáról) kellett várni, hogy látható legyen a metaforizáció fragmentáltságot feloldó hatása: a mágnesesség és az elektromosság tulajdonképpen ugyanannak a jelenségnek más-más a mozgás aspektusától függő megnyilvánulása. Ez a belátás végül a Lorenz transzformációhoz, az idő és tér egymásnak való hasonló megfeleltethetőségének elvéhez vezetett.

Amikor a tudományos munka komolyságához viszonyítjuk, a játék fogalma negatív értéktartalomal telítődik. (Gondoljunk az „illúzió” – illudere – képzetére.) A szerzők azonban azt javasolják, használjuk a játék metaforáját a gondolkodás azon szabad mozgására, melyet nem kötnek az előírt protokollok és rigid előfeltevések a várt eredményre vonatkozóan. Amikor feltevéseink nem járnak a várható visszaigazolással, vissza kell tudjunk térni abba a kötetlen játéktérbe, amelyben újra bármilyen feltevést tehetünk. Nagyon jól tudjuk, legalábbis Karl Popper óta, hogy a tudományosság kritériuma nem az, hogy csak igaz állításokat tegyünk, hanem hogy feltételezéseink – legyenek azok a kutatás kezdeti szakaszában bármilyen légből kapottak – végeredményben elvethetőek legyenek, ha azokat kizáró adatokat kapunk. A falszifikáció kritériuma nem mond semmit arra vonatkozóan, hogy hipotéziseink honnan eredhetnek. Nyilvánvaló az is, hogy a fizikában az empirikus adatok értelmezése nem közvetlen dedukció útján történik, hanem mindig tartalmazza az értelmező által hozzáadott kreatív belevetítést, melyet annak előítéletei befolyásolnak. Ez azonban nem baj, elvégre a szakmaiság fragmentált elvárásaival ellentétben nincs okunk kizárni a lehetőségét, hogy egy jelenségnek több kielégítő magyarázata is legyen.

A fentiek fényében nyilvánvaló hogy ha megkülönböztetünk deskriptív (leíró) és proskriptív (előíró) rendet, be kell lássuk, hogy a valóságban egyik sem létezik. Minden a rendről való fogalmunk az előzetes előfeltevéseink és a tapasztalt mintázatok összjátékából keletkező, ami magán viseli az entrópia jegyeit. Az, hogy felfedezzük-e a rendet valamiben, csupán a vizsgálat léptékének függvénye: mivel egy mintázat elvben a végtelenségig kicsinyíthető és nagyítható, az ismétlődő minta maga is a ismételt fókuszálás terméke (l. fraktálelmélet). Az észlelés tudatos cselekvés. Gondoljunk csak arra, milyen elválaszthatatlanul összefügg a látás a saját mozgásunkkal: ha nem lennénk képesek az észlelt objektumokhoz képest való elhelyezkedésünket módosítani, nem tudnánk megtanítani szemünket a kontúrok és mélységek érzékelésén keresztül a tárgyak felismerésére. Mozgásunk azonban akaratlagos és ezáltal észlelésünk és megismerésünk is: öntudatlanul is eldöntjük, mit látunk. A szerzők bevezetik a generatív rend fogalmát, menet közben keletkezik az alkotó előzetes repetitív beidegződései és a létrehozni kívánt forma kölcsönhatásából, azt megelőzően nem létezik. A generatív rend kontextusában a hierarchia fogalma is más megvilágításba kerül: nem uralmi jellegű, mely felé- és alárendelt viszonyt tételez, hanem az általános és a kevésbé (és kevésbé) általános közti dinamikus rétegződést jelenti. Ebben az értelemben az általánosítás nem egyedi minták következménye, hanem a generatív rend lokális kifejeződése, mely nem totális (,,explikát”), hanem időben kibomló: implikát. Ez a gondolat segíthet felismerni a mintázatot, mely a tudományos kutatás látszólagos objektivitása mögött meghúzódik, legyen az a tőke logikája, kulturális beidegződés, intézményes elvárás vagy más.

A tudományos és technológiai innováció az emberiség életminőségére gyakorolt pozitív hatása egyértelmű és sokáig vitathatatlanul nagyobb súllyal esett latba, mint káros következményei. A szerzők amellett érvelnek, hogy a töredezett és rigid szakmai enklávék helyett a tudományos élet értelmező közösségeinek dinamikus összjátéka szükséges, hogy az emberi kreativitás lehetőségei kibontakozhassanak. Ez felveti a kérdést, milyen intézményes formát adhat az akadémiai élet egy ilyen ,,holisztikus” nézőpont képviseletének. Ez a fajta kreatív játék az egyén szintjén lehetetlen, hogy áttörjön az intézményes protokollok kötött pályáit kiosztó szervezeti kereteket. A tudományos felfedezésekhez sokszor vezetett a kutatók különc és illogikus magatartása ezt mint receptet azonban aligha írhatjuk fel akárkinek Bohm és Peat ennyiben kicsit fordítva ülik meg a lovat: gazdag kultúrtörténeti anyagukba temetkezve azt hiszik, a szabad játék újrafelfedezése megváltoztathatja a társadalmat, de az a kérdést nem teszik fel, milyen társadalom tenné lehetővé ezt a szabad játékot először is.

Nagvvonalú és néha ezoterikus eszmefuttatásai mellett a könyv hasznos olvasmány bárkinek, aki bevezetőre – mégpedig radikálisra – vágyik a tudománytörténetbe. Amikor a világ megismerésére mint olyanra gondolunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy az alany és tárgy dinamikus kapcsolatát feltételezi. Egyfelől létezik valóság, másfelől az, hogy mire vagyunk belőle kíváncsiak meghatározza, mit érzékelünk annak. A modellt pedig, melyben leképezzük az általunk észlelt valóságot, hajlamosak vagyunk tőlünk független létrejöttnek tekinteni. Pedig – mint Peat állítja – fontos értenünk, hogy az univerzum minden modelljére az van írva (Magritte-et parafrazeálva): „Ez nem az univerzum”.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Slavoj Žižek - Against the Populist Temptation (Contingency, Hegemony, Universality – Contemporary Dialogues on the Left, Verso, 2000.)

A világ globális piacként való megvalósulása, a pénzügyi konglomerátumok teljes uralma, stb. –ezek világunk olyan megkérdőjelezhetetlen tényei, melyek lényegében megfelelnek Marx elemzésének. A kérdés az, hogy ezek között hol fér meg a politika? Milyen politika forma az, ami ténylegesen nem enged a tőke követelésének? – ez a kérdés ma. (Alain Badiou)

Laclau hegemónia koncepciója egy olyan példaértékű elméleti mátrixot biztosít számunkra, amelyben az egyetemesség, a történelmi eshetőség, és a létező viszonyait vizsgálhatjuk. Legfontosabb jellemzője, hogy a a társadalmi szférán belüli elemeket és azok különbségekeit, és azt a határvonalat, ami elválasztja magát a társadalmit a társadalmon túlitól (káosztól, hanyatlástól, a társadalmi láncolat felbomlásától) esetleges kapcsolatban tudja felmutatni. Rendszerében a szociális és a rajta kívül eső nem-szociális közti határvonal csak úgy tud megjelenni, ha a szociálisban található elemek közti különbségekre térképezi fel magát.

Egy példával élve: hogy kitapintható legyen a „munkahelyi demokrácia” (azaz a „szociálison túli” –hiszen ez nincs jelen társadalmunkban) és a „nem-demokratikus munkahely” (a szociálison belüli – társadalmi valóságunk) közti határvonal, először az szükségeltetik, hogy a meglévő társadalmi elemek közti különbségekre (melós – főnök; meleg melós – heteroszexuális melós, női melós – férfi melós, proletár – prekariátus, felnőtt munkás – diákmunkás, itthon maradt – külföldre ingázó stb.) rávetülhessen a „szociálisan túli” vízió.

Laclau a populizmust az osztályharc helyett választja. Számára az a populizmus előnye, hogy egy olyan nyílt küzdelem „semleges” mátrixát nyújtja, aminek tartalmát és kockázatait a hegemóniáért folytatott küzdelem esetlegességei adják, szemben az osztályharccal, mely feltételez egy bizonyos csoportot (munkásosztályt) mint afféle privilegizált politikai ágenst, amely „objektív társadalmi pozícióban” gyökerezik, kinek számára az ideológiai/politikai-küzdelem csak másodlagos jelenség. Laclau számára az, hogy egy a sok küzdelmi folyamat közül az „egyetemes ekvivalens” (egy olyan társadalmi tükörkép, melyben minden más mozgalom ráismer saját maga küzdelmeire) szintjére emelkedik nem előre elhatározott, objektív társadalmi tényeknek köszönhető, hanem a hegemóniáért folytatott küzdelem esetleges eredménye – egyszer ez az esetleges együttállás munkásmozgalmi lesz, egyszer patrióta-antikolonialista, másszor antirasszista, stb…

A politikai mező így „üres” és „lebegő” jelölők feloldhatatlan feszültségében mozog: egyszer csak az egyik jelölő mint „üres jelölő” kezd el funkcionálni (pl. Solidarność): az egyetemességet magára öltvén a többi „lebegő jelölőt” egy egyenlőségi láncba szedi, azokat mintegy maga alá tolja, őket bekebelezi.

A társadalom szövetét pásztázó radikális ellentmondások nála csak torzított módon jelenhetnek meg, a rendszeren belüli egyes elemek közti különbségeken keresztül kitapinthatók. Laclau lényegi állítása: (A) a társadalmon kívüli és belüli közti különbségek már eleve a társadalmin belül fellelhetőek; (B) a kettőjük közti kapocs esetleges és a (C) hegemóniáért folytatott politikai küzdelem eredménye, nem pedig olyasvalami, ami adott, vagy a társadalmi lények puszta cselekedeteiben belefoglalt lenne.

A Marxizmus történelmében a hegemóniának két felfogása (koncepcionális formája) volt: 1) egyenértékűek radikális forradalmi logikája (Mi vs. Ők, Haladás vs. Reakció, Szabadság vs. Elnyomás, stb.), melynek mindig egy adott csoportosulásra kellett támaszkodnia (munkásosztály, kolonizált parasztság), hogy a társadalmi változtatás egyetemes feladatát véghezvihesse; és 2) a progresszív politikai napirend (agenda) „revizionista” lefokozása a körülmények adta társadalmi problémák sorozatára, melyeket fokozatosan, kiegyezéseken keresztül megoldhatók. Általánosabban így jellemezhetnénk ezt a két koncepcionális formát: a szociális és antiszociális között húzódó kibékíthetetlen ellentét forradalmi felfogása vs. a korporatista felfogás a „társadalom organikus Testéről,” melyben mindenkinek ki van jelölve a megfelelő helye, mozgástere, alkupozíciója.

Laclau szerint a két pólus egy ponton megegyezik: a korporatistának ki kell vetnie azokat az erőket, melyek (organikus felfogása szerint) képtelenek elfoglalni „megfelelő” helyüket (zsidók, kommunisták, „meleg lobbi,” stb.), ezáltal biztosítván, hogy a társadalmi ellentétek „a társadalom Teste” és a „hanyatlását okozók” között marad továbbra is érzékelt, míg a forradalmi felfogásnak egy adott kiváltságos elemre (osztályra) kell támaszkodnia, ami az egyetemességet testesíti meg. Laclau következtetése: mivel a társadalmi totalitás teljességében elérhetetlen, minden arra építő próbálkozás szükségszerűen elbukik, de az elérhetetlen hajszolása közben részleges problémák egész sorozata kerülhet megoldásra.

Laclau szerint tehát két lehetséges út létezik, melyek egy eredményre vezetnek: vagy eleve részleges problémákat tűzünk ki célul, és kis szerencsével egy részüket megoldjuk, vagy a társadalom egészét óhajtjuk transzformálni, de ez úgy is elbukik – közben részmegoldások születnek.

Žižek szerint létezik egy harmadik út is. A feudalizmusból kapitalizmusba való átmenetet nevetséges lenne problémasorozatok részleges megoldásaként, vagy bukásként jellemezni; itt a társadalom alapvető struktúrái kerültek átalakításra. Igaz, ez az átalakulás nem érintette a „társadalmi totalitás teljességét,” de jóval több történt „pár részleges probléma megoldásánál.”

Žižek a sztenderd posztmodern baloldali narratívát, mely szerint az osztály-esszencialista Marxizmust (kivételezett történelmi alanyával, a proletariátussal) leváltotta az újbalos „részeire le nem bontható küzdelmek pluralitása,” historizálja – egy valós történelmi folyamat leírásaként tekint rá. Ezen narratíva szószólói elfelejtik megemlíteni, hogy milyen örökségről is mondtak le. Valójában úgy gondolják: „a kapitalizmusnak nincs alternatívája.” A társadalmi egész Marxista kritikájával, és a marxista teljes transzformáció programjával szemben az identitás-politika és populizmus hívei eleve feltételezik politikájuk háttereként a kapitalista rendet, azt a rendet, amihez szegezik követeléseiket.

A kapitalizmus osztály- és áru-struktúrája nem csak a gazdaság bizonyos berkeiben uralkodó, hanem a társadalmi egészet strukturáló alapelv: a politikától kezdve, a művészeteken át, a vallásokig. Ezt a globális dimenziót függeszti fel a jelenkori progresszív politika, s ezért korlátozódik antikapitalizmusuk a „szexista/rasszista/stb.” elnyomás elleni fellépésekre.

A posztmodern baloldal az osztály-analízist csak csendben függeszti fel: az ideológiai hangsúlyáthelyezéssel járó tünetegyüttese árulkodó: az osztályellentét létét tagadják, annak központi, strukturáló szerepét figyelmen kívül hagyják, de az érzékelt és (kulturális politikával) felfüggeszthetetlen hatásait más társadalmi különbségekre (nemi, etnikai, szexuális, stb.) helyezik át, mintegy rajtuk keresztül felszívva az előbbit. Az osztályellentét valóságát így misztifikálva átalakítják át ezeregy részküzdelemre, melyek mértéktelen súlyt kapnak. A központi problémát valójában nem képesek sem felszívni, sem magukban tartani „antikapitalistáink” részproblémái. Csakugyan, a kapitalizmus okozta összes szenvedést magukra vállalhatják vagy zászlójukra tűzhetik torzult és részleges képleteikkel és megoldásaikkal (etikus vásárlás, vegetarianizmus, Twitter kultúrharc, stb.), de a végbemenő hangsúlyáthelyezés árulkodóvá válik, és a belőle fakadó mértéktelenség („dögöljön meg az összes férfi/húsevő!”) a posztmodern politikai diskurzus fémjelzőjévé lesz. (Nota bene: az „alt-right” sem menekül meg e sors alól.)

Marx a Grundrisse-ben azt állította, hogy a termelés-elosztás-csereforgalom-fogyasztás sorozatban a „termelés” kétszeresen szereplő fogalom: először mint a felsorolás egyik eleme, másodszor mint az egész sorozat strukturáló elve. Vegyük észre, hogy az identitás-politikában az osztály-gender-rassz-stb. sorozatban pont a determináns elem válik hangsúlytalanná, elméletükben és gyakorlatukban egyaránt. Laclau-nál ez a sorozat: demokrácia-gender-gazdaság-stb., ahol a „demokrácia” a strukturáló elem, azaz szerinte a modernitás politikai küzdelmeit mint a gender-demokratizálása, gazdaság-demokratizálása, stb. szériában kell felfognunk. Az identitáspolitika és a populizmus egyaránt a kapitalizmus depolitizáltságát veszik kiindulópontjuknak. Ez formai szükségszerűségük és korlátjuk. Nyilván bizonyos kérdéseket nem tehetnek fel:

„Hogyan ássuk alá a kapitalizmust mint olyat?

„Mik a demokrácia és a demokratikus állam velejáró korlátai?”

Laclau populista modelljének legkisebb egysége a „társadalmi követelés,” s az e mögött húzódó elméleti stratégia könnyen lekövethető: (1) a követelés alanya a követelésen keresztül lép életbe (előtte nem létezik), viszont (2) a követelés feltételez egy Másikat is, akihez szólnak a követelések, akinek azt teljesítenie kell.

A forradalmár pontosan ezt a Másikat kerüli ki. A forradalmár már nem követel a hatalmon lévőktől, az államtól, a piactól – ő meg akarja semmisíteni ezeket…

Amit tehát Laclau „elfelejt” hangsúlyozni, hogy modelljének előfeltétele a demokratikus háttér, ami nélkül nem tud a különbségek logikája (a társadalom mint korlátozott rendszer) és az ekvivalenciák logikája (két antagonisztikus csoportra oszló társadalmi tér mely kiegyenlíti belső különbségeit) egybefűződni és működésbe lépni. Feltételezi tehát pontosan azt a demokratikus hátteret, amelyet a piac politika árucikké torzított: választásokkor „kereskedelmi pártok” mint (hatalmi) árucikkek versenyeznek a szavazókért, és a szavazatunkat mint valutát váltjuk be az áhított kormányért. Ami elvész így a politikából az pont az a társadalmi dimenzió (nyilvános viták, érdekek felszínre hozatala, stb.) ami mindannyiunkat érintene, amit a demokráciától várunk, de (már?) nem képes megadni.

A demokrácia mint politikai forma nem hogy képes magába építeni az (osztály-, stb.) ellentéteket, hanem épp, hogy elősegíti ezek fennmaradását, mi több, saját létfeltétele ezek intézményesítése. Ami más politikai rendszerek számára lehetséges veszélyforrás, az a demokrácia számára a normális menetrend előfeltétele: a hatalomgyakorlás helye üres; nincs isteni akaratból felkent; a „trónért” folyó küzdelem elkerülhetetlen, és minden regnáló kormányt e küzdelem hatalmazott fel.

Kétféleképpen munkálkodik a „lehetetlen” Laclau antagonizmus koncepciójában: 1) lehetetlen kielégítően reprezentálni/kifejezésre juttatni a Társadalom teljességét; 2) lehetetlen kielégítően reprezentálni/kifejezésre juttatni azt az antagonizmust, ami megakadályozza a Társadalom egészének teljességre törekvését. Másképp mondva: nem csak a „Társadalmi teljesség” lehetetlen ideológiai fantázia; ez a lehetetlen maga is torzítottan reprezentálódik/testesül meg az ideológiai mezőben (pl. összeesküvés elméletek). Amikor ezt a lehetetlent megtestesítik egy külső elemmel (pl. antiszemiták zsidó-képe), a belső lehetetlenség külső, áthidalható akadállyá változik.

Egy alapvető ideológiai művelet két irányban folyhat: egyrészről egy gyakorlati akadályt történelmétől megfosztva átváltoztathat egy örök állandóvá („a nők természetüktől fogva alsóbbrendűek”), vagy egy adott lehetetlent/lezártságot átültethet egy (külső) gyakorlati akadállyá (zsidók kiirtása). Laclau ezzel tisztában van amikor elveti azt az elképzelést, hogy a forradalom után egy teljesen áttetsző társadalom alakulhat ki, de míg ennek az elvetése önmagában indokolt, a globális transzformáció elvetése nem az. A „jelen lételméletének” kritikájáról átugrani az utópia ellenesség (reformista, fokozatosság párti) politikájára helytelen elméleti és következtetésbeli útlezárás.

Az egyetemesség fogalma és ideológiai gyakorlata más és más volt a premodern, modern, és posztmodern korszakokban. A tőkés piaci társadalom bevezetésével a személyek a társadalmi rendben többé nem mint a globális építményben elfoglalt pozíció képviselőiként vesznek részt, hanem közvetlenül, „absztrakt” egyénekként.

A marxisták első lépésének annak kell lennie, hogy azonosítják azt a részleges elemet, ami saját mintájára szabja át az egyetemesség formáját, pl. „az egyetemes emberi jogok rendszere gyakorlatilag csak a tőkések kereskedelmi törekvéseinek, a munkásaik kizsákmányolásának biztosítéka.” A második, sokkal fontosabb lépés annak azonosítása, hogy maga az egyetemes forma hogyan alakul ki: hogyan, milyen történelmi körülmények között válik az absztrakt egyetemesség a társadalmi lét tényévé? Milyen körülmények között tapasztalják meg saját magukat a személyek az egyetemes emberi jogok alanyaként?

Marx árufetisizmus fogalma segítségünkre siet: egy olyan társadalomban, ahol az árucsere nagyobb súllyal bír mint az emberiség maga, az emberek maguk is úgy viszonyulnak önmagukhoz és az árucikkekhez, mint az absztrakt-egyetemes esetlegességének végeredményeihez. Azt, hogy én mi vagyok, mi az én konkrét társadalmi vagy kulturális hátterem, esetlegesnek érzékelem, hiszen ami végső soron definiál engem az a munkára való absztrakt-egyetemes képességem (kapacitásom).

A „foglalkozás” modern fogalomképe azt tükrözi, hogy magamat már nem úgy tapasztalom meg mint egy olyan személyt, aki „közvetlen beleszületett” társadalmi szerepébe – hogy „mi lesz belőlem” esetleges társadalmi körülmények és döntéseim játékának eredménye, és ebben az értelemben vagyok lakatos vagy pincér. Másik irányból megközelítve: értelmetlen lenne az az állítás, hogy egy középkori jobbágy „foglalkozása szerint paraszt” volt. A kapitalizmusban válik az absztrakció a társadalmi lét közvetlen jellemzőjévé, azzá a móddá, ahogyan konkrét egyének viselkednek és viszonyulnak sorsukhoz és társadalmi környezetükhöz.

Marx (Hegelt követve) tudta, hogy az egyetemesség csak akkor válhat magáért valóvá, ha az egyének többé nem azonosítják „létük lényegét” az adott társadalmi helyzettel, ha úgy tapasztalják meg saját magukat, mint akik örök összeilleszthetetlenségben vannak saját szituációjukkal. Az egyetemességnek tehát van konkrét formája, és ez a globális rendben helyét nem találó individuum. Az egyetemesség azokban az emberekben testesül meg (ölt konkrét formát), azokban válik magáért valóvá, akik nem találják helyüket benne.

Laclau hegemóniáért folyó végtelen küzdelemről szóló modelljének „egyetemes” státusza válik megkérdőjelezhetővé: az összes lehetséges ideológiai folyamat formális koordinátáit mutatja be, vagy csak a klasszikus baloldal visszavonulása utáni posztmodern politikai koordinátáit?

Žižekkel gyanítjuk: az utóbbit. Az „(osztály)esszencialista marxizmusról” az „esetlegesség politikájára” való váltás nem tudáselméleti lépcsőfok, hanem a kapitalizmuson belüli globális változással való lépéstartásra tett kísérlet.

A végső kérdés nem az, hogy melyik részleges tartalom (elem) hegemonizálja az üres egyetemességet (ezáltal kizárva a többi részleges elemet); hanem: melyik tartalomnak (elemnek) kellet kizárásra kerülnie ahhoz, hogy az egyetemes üres formája egyáltalán létrejöhessen a hegemónia csatatereként?

(Tsipras, Orbán, Farage)

Žižek következtetés: a populizmus nem szolgálhat az emancipációs politika megújításának kiindulási pontjaként. A populizmus kortárs formáját a múltbélitől az a tipikus ellenfélkép különbözteti meg, akik ellenében mozgósítja a tömeget: a semleges, technokrata bürokratákkal szemben (Fidesz: „Brüsszel”) enged teret olyan követelések megfogalmazására, amelyeket az ellenfél kizárt, így azzal szimbiotikus kapcsolatba lép, politikai alapvetéseikben osztozik, a helyzet bonyolultságát az ellenféllel szövetségben homályosítva el.

Hajnalok hajnalán egy részeg koma az utcalámpa fényében matat a járdán.

Az egyik járókelő megkérdezi tőle: „maga meg mit keres?”

– A kulcscsomómat – válaszolja emberünk.

– Hol vesztette el pontosan? – érdeklődik a járókelő.

– Valahol egy sötét sarkon… – ismeri be emberünk.

– Hát akkor miért pont itt keresi, a lámpa fénye alatt?

– Mert itt jobbak a látási viszonyok. – hangzik a válasz.

A populizmusban mindig van egy ehhez hasonló trükk. Az emancipatorikus projektek jövője azon múlik, hogy olyan tömegeket mobilizálni képes politikai formát találjon magának, ami (a populizmushoz hasonlóan) kritikus az intézményesített politikával szemben, de eszközeiben és politikai alapvetéseiben elkerüli a populizmus sajátosságait.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Theodor W. Adorno: A kultúripar - válogatott esszék a tömegkultúráról (Fétisjelleg a zenében fejezet), Routledge, 2001

Kant az Ítélőerő kritikájában az esztétikai ítélet sajátosságait boncolgatja: mi számít szépnek, miről állíthatom, hogy szép? Kant szerint az a kérdés, hogy egy parfüm illata számomra kellemes vagy kellemetlen, hogy egy gőzölgő bableves látványa örömmel tölt-e el vagy sem nem képzi esztétikai ítélet tárgyát, lévén egyén függű választ képez, kizárólagosan egyéni szeszélyek alapján. Ami az én szeszélyemről, hajlamomról elmondható, nem mondható el máséról, és fordítva.

A szép felleléséhez először fel kell ismernünk, hogy az minden ember alapvető képessége. Ezzel a képességgel való rendelkezés univerzális emberi tulajdonság. Ha egy esztétikai ítéletet hozó ember megállapítja valaminek szépségét, azzal kijelenti, hogy mások is képesek arra, hogy ugyanazon következtetésre jussanak el, mint amire ő. Ha egy festményről kijelentem, hogy szép, nem azt állítom, hogy „nekem tetszik,” hanem azt, hogy a festmény szépségének felfedezése univerzálisan rendelkezésére áll minden embertársamnak.

A szépséget nem lehet hierarchiába rendezni, kívülről ránk erőltetni. A szépség horizontális, egyéni hozzáállásunk szerint kitárulkozó vagy kapuit bezáró élmény-lehetőség: nem kényszerít, csak csalogat.

Nem véletlen, hogy az új irányvonalakat kereső, hatvannyolcas mozgalmak bukásának örökösei rábukkannak a politikai emancipáció és esztétika lehetőségeinek párhuzamára, és ebben újféle politikai gyakorlat lehetőségét vélik felfedezni. Ezek a politikai kísérletek a mai napig folynak, többféle céllal. Hozzunk létre olyan művészi-politikai helyzeteket, melyek átmenetileg ugyan, de befogadó-értelmező szerepkörbe csalogatja az utca emberét! Teremtsük meg a befogadók közösségét! A „hivatásos művészetet” emeljük le fellegvárából, tálaljuk közérthetően!

Láthattunk már ezekre példát. Forgalmas plázában bolyongunk, amikor hirtelen arra leszünk figyelmesek, hogy a minket körbevevő tömegből egy tucat ember hirtelen megdermed, utolsó mozdulatukat szobrokként merevítik ki, majd két perc elteltével mintha semmi sem történt volna, megindulnak dolgukra…

A fővárosban „Orbán-értelmező” képgaléria megnyitóra tévedünk be, ahol futószalagról lepördült festmény-egypercesek igyekeznek meghökkenteni minket gazdag ellentmondásosságukkal: Orbán urbánus popsztár és falusi hungarikum; komenista és/vagy horthysta; szentségtörő, egyben szekta-alapító; itt tömeg fölé magasló totalitárius diktátor, ott szennylapba illő, jellegtelen senki…

Az a benyomásunk alakulhat ki, hogy sem a fentebbi performansz, sem a képgaléria nem hozott létre politikai, esztétikai eseményt – a kívánt emancipáció, univerzális lehetőség kibontakozása elmaradt, ha befogadói-értelmezői-politikai közösség ki is alakult, abban a pillanatban kámforrá vált. Milyen szerzői célzattal verbuválódott az a tucat megdermedő? Mit akartak kifejezni? Talán úgy vélték, hogy azáltal, hogy pár percre megállították az idő folyását, a befogadó-vásárlók magukra ismernek? Hogy kimerevítvén fogyasztói társadalmunk szürke jelenetét új tudásra lel a nézőközönség saját hétköznapjairól? Az igazi posztmodern válasz ez lenne: nem számít. A lényeg, hogy érzéseket váltottak ki, hogy elgondolkodtattak – hogy miről, miért, meddig? Ugyan. Támaszt nem kapunk. Ez alulról és belülről jött, és ez elég.

Mit kezdjünk a sokadik orbanológiai kiállítás eklektikusságával? Melyik az élethű, az igazi Orbán portré a sok közül? Mindegyik. Együtt és egyszerre. Egy percre se higgyük, hogy az ellenzéki eklektika a kormány hivatalos kultúrpolitikájának, a nemzeti giccsnek, vagy a centrális erőtér kultuszának lenne autentikus, decentralizált ellenpólusa; itt egy és ugyanazon folyamatról van szó: a Fidesz betömködi a húsdarálóba a nemzetit, a klientúra a fogantyún csavar párat, s a gép tárcsáján már pördül is ki szép csíkokban a darált hús, művészeink alapanyaga.

A húsdarálót egyesek nevén nevezik: kultúripar – mások sietve hozzáfűzik: a Fidesz nélkül is darálna, Orbán csak a hústöltés jogát sajátította ki.

Adorno az esztétikai ítélet puszta lehetőséget is teljes mértékben elvesztettnek tartja. A művészet (esszéjében: zene – de nyugodtan értelmezzük a bevezető példáira) az emberi impulzusok közvetlen kinyilatkoztatásának és azok megszelídítésének helyszíne volt. A kapitalizmusban kicsorbult a művészet éle: nem eszköze már annak, hogy a társadalmi harmóniáról és diszharmóniáról, helyesről, helytelenről ösztökéljen minket ítélkezni. Következésképp a társadalmi konvenciók szubjektív elfogadásának vagy elvetésének igénye is teljes mértékben megszűnt.

Az ízlés, mint olyan, elévült. Nem arról van szó, hogy kicsi lenne a választék ízlésünk formálásához, hanem arról, hogy a választás szabadsága maga illúzióvá vált, hiszen a kultúra irányából nem érkeznek felénk a társadalom értékelésre ösztönző gesztusok. Az ítélkezésre alkalmas alanyok léte alapjaiban véve kérdőjeleződik meg.

A „tetszik/nem tetszik” kategória alkalmatlanná vált önmagunk kifejezésére. Nem, hogy csak esztétikai ítéletet nem tudunk már hozni, egyéni mivoltunk is elvész: nincs miről ítélkezni, és nincs aki ítélkezzék. A tetszés-nyilvánítás helyére az adott kultúripari termék ismeretségéről való szolgai jelentés kerül: nincs olyan, hogy ez a sláger nem tetszik – minden nap szól a rádión. Ismerem.

Ezek a három perces kultúripari zenei termékek újra és újra felbukkannak hétköznapjainkban, s az a tény, hogy közeli ismerősünkké csempészik be magukat, felmenti őket hiányosságaik alól.

De mi a kultúripari termékek azon sajátossága, ami ezt az állapotot létrehozza? Mindegyikük olyan mértékben azonos, hogy zenehallgatóinkat a szerző bibliográfiai adatai, vagy a termék fogyasztásának körülményei jobban izgatnak mint a darab maga. A zenei termék által ígért élvezet – az elmerülés, reflexió – azonnal megtagadja tőlünk magát, és nincs akit valóban szórakoztasson. Az kultúripari termékek mellett megszűnik kritikusi szerepünk. A kultúripari zene nem is szórakoztat; nincs kit szórakoztatnia – valójában „az emberek csöndre való utasításának, a kifejező szó kihalásának, a kommunikációra való képtelenségnek tökéletes kíséretévé válik. A szorongás, munka, és engedelmesség által formált emberek közti csöndes réseket tömíti be. Bárhol is veszi fel szerepét, észrevétlen, mint némafilmek kísérete. Pusztán mint hátteret érzékeljük. Ha már senki sem tud beszélni, senki nem tud hallgatni sem.”

Mennyi bánattól menekül meg aki nem gondol el túl sokat, mennyivel jobban „összhangban van a valósággal” az az ember, aki tetteivel megerősíti, hogy a valós egyben helyes is, mennyivel nagyobb szabadságot élvez a gépezet használatában az az ember, aki panasz nélkül olvad össze

vele, csak hogy a hallgatói tudata és a fetisizált zene közti együttműködést értelmezhető maradhasson számára, még ha az előbbi nem is redukálta teljesen magát az utóbbira. A hallgatók és a termékek egybeillenek; még csak azt a struktúrát sem kapják meg amit követni sem tudnak, a slágerek formái annyira sztenderdizáltak, az ütemek számától kezdve, a dal hosszúságán át, hogy semmiféle forma nem jelenik meg egy adott darabban.

Amit a kultúripari termékek felszabadítanak a formák rabigája alól már nem azok a produktív

emberi impulzusok, melyeket egykoron megzaboláztak, s melyek felszabadulván a konvenciókkal

szembeni lázadásra voltak képesek inspirálni. Impulzus, szubjektivitás, megszentségtelenítés – az

elidegenítettség egykori ellenségei ma belesimulva és kényelmesen férnek meg vele. Az

önsanyargatás – egykoron reakciós tett – ma: a művészet előőrse.

Mivel ma a „sikeres” kizárólag a legismertebb lehet, a banális válik legmeghatározóbbá, a minőségi termék eladhatósága eltörpül mellette, hiszen figyelmet követel a befogadótól, és az ócska szintjén a siker sztenderdizálásának köszönhetően nincs megújulás, csak végtelen imitáció. Felül felfoghatatlanság, alul elkerülhetetlenség; az elit és pórnép kultúrája ugyan úgy élhetetlenné válik, és nincs helye többé az individuumnak, az egyedinek, az egésznek.

A partikuláris pillanatok eltúlzása mindkét rétegre jellemző. A populáris zenében a könnyen

felismerhető refrént leszámítva – melyre gyakran fel is eszmélnek a rádióhallgatók, hogy füttyel,

dallal kísérjék, csak hogy azonnal visszatérjenek szendergő némaságukba, amint a rész véget ér – a

darab többi része elviselhetetlen, de pont ez az elviselhetetlenség az, ami egyben kiemeli, értékkel látja el, és emlékezetessé teszi a refrént. A „komolyzenében” szimfóniák, áriák besztofját, részeik válogatását adják elő, nem a tiszta darabokat. A vulgarizált művek feloldozzák a befogadót hallgatói feladatai alól.

Amennyiben Adornonak igazat adhatunk, az esztétika politikai felhasználása értelmetlen vállalkozás: az elméleti feljogosítás kiindulási pontja, az egyén, oly mértékben sérült, hogy a várt végcélt, az emancipációt, nem érhetjük el. Kérdéses, hogy a forradalmi öngyógyítás megkezdése előtt bármiféle eredményt elérhetnünk-e ezen a téren.

Állításait marxista alapokon támasztja alá Adorno:

Ma az egész zenei életben az áruforma uralma érvényesül: az utolsó prekapitalista maradványokat is felszámolták. Amerikában a zene lényegében olyan árukat reklámoz, amelyeket meg kell vennünk, hogy zenét hallgathassunk. Számos slágerszöveg magát a slágert dicséri, csupa nagybetűvel kiemelve a sláger címét. Amit az ilyen nagybetűs szavakkal bálványoznak, az maga a csereérték, amelyből eltűnt a lehetséges élvezet kvantuma. Marx az áru fétisjellegét úgy határozza meg, mint valamely ember alkotta dolog kultikus tiszteletét, amely dolog mint csereérték a termelőktől és a fogyasztóktól - az „emberektől" - egyként elidegenedik: „Az áruforma titokzatossága tehát egyszerűen abban áll, hogy az áruforma az emberek számára saját munkájuk társadalmi jellegét úgy tükrözi vissza, mint maguknak a munkatermékeknek tárgyi jellegét, mint ezeknek a dolgoknak társadalmi természeti tulajdonságait, ennél fogva a termelőknek az összmunkához való társadalmi viszonyát is úgy, mint tárgyaknak rajtuk kívül létező társadalmi viszonyát." Ez a titok valóban a siker titka. A siker puszta reflexiója annak, amit az ember a termékért a piacon fizet: a fogyasztó tulajdonképpen azt a pénzt imádja, amelyet maga adott ki a koncertre szóló jegyért. Szó szerint ő „csinálta" a sikert, amelyet eldologiasít, és mint objektív kritériumot fogad el anélkül, hogy magára ismerne benne. Ám nem azzal „csinálta" a sikert, hogy a koncert tetszett neki, hanem azzal, hogy megvette a jegyet. A kultúrjavak területén persze sajátos módon jut érvényre a csereérték. Mert ez a terület úgy jelenik meg az áruk világában, mint amelyet a csere nem tud hatalmába keríteni, mint a javakhoz való közvetlen viszonyulás területe; a kultúrjavak egyedül ennek a látszatnak köszönhetik csereértéküket. A kultúrjavak egyúttal teljességgel beletartoznak az áruk világába, piacra készülnek, és a piachoz alkalmazkodnak. Amilyen erős a közvetlenség látszata, olyan kérlelhetetlen a csereérték kényszere. A társadalmi egyetértés harmonikussá teszi az ellentmondást. A közvetlenség látszata hatalmába keríti a közvetettet, magát a csereértéket is. Ha az áru mindenkor csereértékből és használati értékből tevődik össze, akkor a tiszta használati értéket, melynek illúziójáról a maradéktalanul kapitalizált társadalomban a kultúrjavak nem mondhatnak le, pótolja a tiszta csereérték, amely éppen mint csereérték megtévesztő módon átveszi a használati érték funkcióját. Ebben a quid pro quóban, ebben a felcserélésben konstituálódik a zene sajátos fétisjellege: az affektusok, amelyek a csereértékre reagálnak, a közvetlenség látszatát hozzák létre, az objektumra vonatkozás hiánya ugyanakkor cáfolja ezt a látszatot. Ez a vonatkozásnélküliség a csereérték absztraktságán alapul. Ilyen társadalmi szubsztitúción múlik minden későbbi "pszichológiai" szubsztitúció, minden pótkielégülés.

Adorno esszéje óta háromnegyed évszázad telt el. A plázai performansznál nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett „csereértékről”: ingyen tekinthettük meg. Igen ám, csak ez az esemény abban a reményben készült, hogy a „szociális” média hasábjaira kerülvén legalább a performansz csoport szociális státuszát (ismertségét, követőik számát) növelni fogja. Az előadásuk közben a nézőközönség videókat és fotókat készít, azokat posztolják és „lájkértékre” cserélik le az élményt. Az internetes nézettség, lájkok száma, a megtekintők statisztikákba sűrített információi a Facebook big data állományába kerül, mely alapján célzott hirdetésekkel tudják bombázni felhasználóikat, személyre szabva tudják növelni a reklámok hatékonyságát – profithoz jutnak gyermeteg emancipációs kisérletünkből is.

Adorno szavait fűzhetnénk tovább így is: a használati értéktől megfosztott kulturális javak a fogyasztókhoz a csereértéket kikerülvén is eljuthatnak, az utóbbinál is virtuálisabb lájk- megosztás- stb. értéket felvévén. A csereérték csak az után bukkan föl, miután a Facebook aktivitásunkat adatokra átalakítva kisajátítja, s végül azt mint hirdetési csomagot egy kliensének értékesíti.

Mi hozza közös nevezőre végül a plázai performanszot és az Orbán galériát?

Bármikor, amikor megpróbálnak a fogyasztók kötelező passzív státuszából kitörni, amikor „aktiválják magukat”, a pszeudoaktivitás kísértése csalja el őket. A tömegekből a retardáltak olyan egyedtípusai emelkednek ki, akik pontosan a pszeudoaktivitásukkal különböztetik meg magukat a többiektől, és regresszív állapotukat még nyilvánvalóbban mutatják ezáltal. Saját maguk termelik ki a lelkesedésüket, mint életvitelük, fogyasztói magatartásuk reklámanyagát. Extázisuk tartalom nélküli – az, hogy „az” megtörtént váltja le a tartalmat.

Beszámolóm befejeztével eszembe jutott az a közszájon forgó észrevétel, hogy a megvalósult szocializmusunk világát legjobban A tanú című film mutatta be, és elgondolkoztam azon, hogy ha már Adorno zenén keresztül mutatja be kultúránk hanyatlását, vajon mi lehetne a korunk zenei tanúja kapitalizmusunk világából? Nem jutottak eszembe megcsinált popsztárok, ellenben az utcákat járva egy szájharmonikázó koldus mellett sétáltam el. Lerítt róla, hogy sérült. Dallamot, ritmust nem ismerve fújta hangszerét. A véletlenszerűség kottájából játszott, s közben a semmibe meredt tekintete. Eszembe jutott, egy másik város zenélő koldusa, furulyás, sérült. Egy kézzel fogta a sípot, és három lyuk lefogását váltogatta, megfontolás nélkül. Eszembe jutott ugyanebből a városból egy részeg koldus is, aki a sétálóutca közepén terpeszkedve ütemesen csapkodta a földet tenyerével, és rekedt hangon ordította azokat a slágereket, amelyek épp eszébe jutottak. Ezen hármas együttesét emelném a kapitalizmust bemutató piedesztálra.

Magát marxistának valló három pártunk – meg sem nevezem őket – méltó tükörképe a rendszernek. Az egyik a földet csapkodva ordibál értelmetlenül, a másik ugyanazt a három lyukat fogja le politikai sípján repetitíve, a harmadik csak úgy fújdogál, mintha rendszertelen lélegzete elé csak véletlenül került volna hangszere.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

A matematika dícsérete

Gilles Haéri nagyinterjúja Alain Badiou francia marxista filozófussal.

Eredeti címe: Éloge des mathématiques, Flammarion, Paris, 2015. Angolra fordította: Susan Spitzer (In Praise of Mathematics címmel, Polity Press, 2016)

Az alábbiakban Badiounak Haéri kérdéseire adott válaszait összegzem főbb témák köré csoportosítva.

Mentsük meg a matekot!

A legtöbb matematikus viszonya a matematikához rendkívül elitista. Megfelel nekik az is, hogy úgymond csak ők értik a matematikát. Legtöbbször csak más matematikusokkal érintkeznek. Ennek következtében két fajta hozzáállás alakult ki matematikával kapcsolatban a hétköznapi emberek részéről. Az egyik egy udvarias tisztelet az elit felé, a másik pedig a közöny: ’nincs meg bennem a matematikai érzék’. A fiatalok, ha már túl vannak a matek felmérőkön, gyorsan elfelejtik az összeszedett tudást. Nagyon ellentmondásos a helyzet, hiszen például napjaink szinte mindenki által használt kommunikációs eszközeinek működése is a matematikán alapul.

Az említett elitizmus felszámolásához az szükséges, hogy megtaláljuk a középutat a matematika formalizmusa és a céljai között. Ehhez azonban arra is szükség van, hogy a suliban minél korábban megismerkedjenek a tanulók a filozófiával és annak történetével. Platón és Arisztotelész elsősorban tanítóknak érezték önmagukat. A filozófia azt mutatja meg, hogy mindegy, hogy mi a tudás, a különböző jellegű tudások átadása igazából nagyon hasonlóan történik. Kulcsfontosságú, hogy a tanulókban nagyon korán felkeltsék az érdeklődést a matematika iránt és hogy megértessék velük azt, hogy érdekükben áll tudni a matekot. De nem azért, hogy majd az elithez csatlakozzanak, hanem azért, mert hihetetlenül sok izgalmas gondolat, koncepció épül a matematikára.  A matekot úgy kellene bevezetni a kisgyermekek számára mint rejtélyek megoldását, hiszen a kisgyerekek iszonyú kíváncsiak, imádnak rejtélyeket megoldani. Nagyon fontos, hogy olyan játékokkal ismertessük meg őket óvodás korban, amely rejtélyek megoldásáról szólnak – írja Badiou. Hadd tegyek itt hozzá egy saját élményt: a hamarosan 8 éves kislányom azért imádja a matematikát, és ügyes abban, mert óvodás kora óta rejtélyek megoldásának tekinti a matematikai feladatokat.

Matematika és filozófia kapcsolata

A filozófia azért Görögországban született meg, mert a matematikában is ott születtek meg teljesen új koncepciók mint például a deduktív geometria vagy az aritmetika (számtan), mert ott újult meg a leggyorsabban a művészeti élet, mert ott újult meg a politika (pl. a demokrácia feltalálásával) és mert először ott fejezték ki az érzelmeket új formákban (pl. a lírai költészet).

Míg az ókori görögöknél a matematika és a filozófia kéz a kézben jártak, később ez a kapcsolat megszakadt. Manapság ezt a sajnálatos szétszakadást tovább súlyosbítja, hogy a filozófia két irányzata az analitikus filozófia (amely az egyes állítások közötti nyelvi különbségekre koncentrál), és a kognitív filozófia (amely minden gondolatot és cselekvést az agy működésére próbál visszavezetni) egyaránt magasról tesz a matematikára, nincs matematikai alapja és kultúrája, pusztán csak a filozófia történetére építkezik. Sőt igazából ezen – elefántcsonttoronyba zárkózott – irányzatok nem kezdenek semmit a politikával, az esztétikával sem, így alkalmatlanok arra, hogy a valós élet megértéséhez hozzásegítsék az embereket.

Súlyos probléma, hogy manapság a filozófiához nem követelnek meg semmilyen tudományos ismeretet, így a matematikát sem. Szinte bárki lehet filozófus, ami önmagában akár még jó is lenne, csakhogy arról van szó, hogy filozófusnak tekintik mindazokat, akik pusztán csak a véleményüket írják le és van elég kapcsolatuk a médiában, hogy azt közzé is tegyék. Mivel a legtöbb ilyen ’filozófusnak’ nincs tudományos alapismerete, így nem tudnak univerzális gondolatokat produkálni. Amit mondanak és írnak az valójában ötletszerű és banális. (Hozzáteszem: jól ismert példa erre Paolo Coelho vagy éppen Oravecz Nóra.)

A matematika az ókori görögöknél azért volt forradalmi jelentőségű, mert a bizonyításra alapult és nem a narratívára.  A narratívára épülő igazság az ’tradicionális’ igazság: mitológián vagy kinyilatkoztatáson alapul. A matematika elsöpörte az összes tradicionális narratívát, a dolgok bebizonyítását racionális módszerrel végezte el, és ha valakinek kiderült, hogy nincs igaza, azt el kellett ismernie. Ebben az értelemben a matematika része a demokratikus gondolkodásnak is. Nem csoda, hogy a demokrácia is az ókori görögöknél született meg.

A későbbi filozófusok egy része is valójában matematikus is volt. Descartes a modern filozófia megalapítója is közéjük tartozott. Ragaszkodott ahhoz, hogy a dolgok megkérdőjelezését mint módszert nem szabad megkérdőjelezni. Érdekesség, hogy Isten létének bizonyítását Descartes matematikai alapon végezte el, amikor ezt mondta: Bizonyos vagyok abban, hogy vannak elképzeléseim a végtelenről, miközben én magam véges vagyok, ebből pedig az következik, hogy kell, hogy legyen egy végtelenül létező valami, ami elültette bennem a végtelenül létező valami gondolatát. Spinoza egyik tétele szerint a tudás egyik formája, hogy ösztönösen tudjuk, hogy van Isten. Ugyanakkor ez a fajta tudás nem lehetséges a metodológiai koncepcionális tudás nélkül, ami nem más, mint a dolgok lépésről lépésre való bebizonyítása. Később Kant már nem tekintette a racionalitást univerzális dolognak, arra hivatkozva, hogy szubjektív lények vagyunk. Hegel majd mások, így Sartre is eltávolodtak az analitikus és bizonyításon alapuló racionalitástól. Wittgenstein a matematikát már csak egy nyelvnek tekintette a sok közül.

Persze a matematikát nevezhetjük egyfajta nyelvnek, de olyan értelemben nem mint a francia, kínai stb. nyelvet. Míg a francia, kínai stb. nyelvekben – hiába fordítjuk le szépen - ugyanaz a szó egy kicsit más jelentéssel is bírhat, addig a matematika minden ’szava’, jele pontosan ugyanazt jelenti mindenki számára kerek e Földön, vagyis: univerzális. Ez nem zárja ki azt, hogy a költészet is univerzális legyen. Csak a költészet más utat jár: a nyelv mélyére hatol, a dolgok puszta leírásától eljut a metaforikus párhuzamokig, és a végén eljut valamiféle univerzálisig. Az univerzálisig, ami Badiou számára a valóst, a valóságot, a valós életet jelenti.

A könyv eredeti francia kiadásának borítója

Miről szól a matematika?

Na ez az, amiben a matematikusok sem értenek egyet. Egy részük – összefoglaló néven: a ’realista’ - irányzat szerint a matematika a valóságot, a létezést próbálja minél jobban megközelíteni, leírni, elemezni. Sőt – Badiou szerint - igazából a matematika lételmélet is egyben. A másik –’formalista’ – irányzat szerint a matematika csak egy nyelvi játék, máshogyan fogalmazva egy nyelv szabályokba foglalása, és persze e szabályok merevek, de ettől még a matematika nincs összefüggésben a megtapasztalható valósággal. Többfajta matematikai univerzum létezhet. Nincsenek örök axiómák. Badiou inkább a ’realista’ irányzat megközelítését vallja, de azt mondja, hogy a ’formalista’ irányzatnak is megvannak a maga igazságai. Így például nyilvánvaló, hogy az einsteini fizika teljesen más, mint a newtoni. Vagy: a geometriában is gyökeres változások zajlottak le az évezredek során.

Hogyan inspirálta a matematika Badiou-t filozófiai munkásságában?

Badiou nézeteinek alapköve, hogy léteznek igazságok. De nincs egyetlen Igazság. Az igazságok olyan dolgok, amelyekből valamilyen univerzális érték fakad. Vannak tudományos igazságok (a fizika és a biológia természeti törvényei), vannak politikai igazságok (pl. a társadalom szervezésére vonatkozó elképzelések), vannak művészeti igazságok (a művek nemesítik mindazt, ami érzékszerveinkkel felfogunk) és vannak a szerelem igazságai, amelyeknek közös lényege arról szól, hogy a világot nem egyénként (egyetlen emberként) tapasztaljuk meg, hanem párként. A filozófia mindig akkor fejlődött gyorsan, amikor új ’igazságok’ születtek a tudomány, a művészet, a politika és a szerelem területén.

Badiou szerint a létezés összetettséget, sokaságot jelent, a létezés összetett dolgokból, sokaságokból áll.  A sokaság különböző formáinak racionális elmélete nem más, mint a halmazelmélet. Badiou szerint az igazságok – mint minden más létező dolog – összetettek. De hogyan alapozhatunk összetett dolgokra egy univerzális értéket? Badiou a matematikában kereste erre a választ, amelyre Paul Cohen matematikus műveiben bukkant rá a 60-as évek elején. Cohen szerint vannak ’generikus sokaságok’. Badiou ebben az interjúban – idő hiányában - nem mondja el, hogy ez a fogalom mit jelent, de jelzi, hogy Lét és Esemény c. (1988-as) könyvében részletesen kifejti a ’generikus sokaság’ fogalmát. Hogy mégis megértsük, hogy konkrétabban miről is van szó, megemlíti, hogy Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratok c. korai (1844-es) művében a proletariátusról mint ’generikus’ társadalmi halmazról beszél: a proletariátusnak van egy univerzális igazsága mégpedig az, hogy a proletárforradalom az egész emberiséget fel fogja szabadítani. Ebben az esetben egy igazságot egy generikus halmaz tesz univerzálissá. A matematikai felfedezés (Cohen, 1962) és a filozófiai javaslat (Badiou, 1988) összeolvasztásának egy nagyon tiszta formáját figyelhetjük meg.

A matematika boldoggá tesz minket?!

Mi lehetne fontosabb egy fiatal számára annál, mint hogy felfedezzen valamilyen új és meglepő dolgot, amely egyben a boldogság érzését okozza neki!

Badiou számára mindig is nagy örömet okozott, amikor a végére ért egy bonyolultabb matematikai bizonyításnak és meg tudta nevezni, hogy ebből milyen következtetések vonhatók le filozófiai szemszögből. Badiou egyik példája a következő: Bebizonyítható, hogy egy halmaznak több részhalmaza van, mint eleme. Ez azért van így mert egyetlen elem is önmagában részhalmaznak tekinthető, így könnyű belátni a tétel igazságát. Mindennek az a filozófiai következtetése, hogy a kollektivitás, a közösségiség (a részhalmazok) győzedelmeskedik az individuum felett.

Badiou azt mondja, hogy természetesen más is okozhat boldogságot, nemcsak a matematika. De például egy atléta versenyzőnek a győzelemből, sikerből fakadó boldogsága nárcisztikus: ő mint egyén elért valamit, és ennek örül. A boldogság, amit matekozás során érzel az viszont azonnal univerzális: tudod, hogy bárki, aki ugyanazt a módszert, bizonyítási folyamatot alkalmazza mint Te, az ugyanazt a boldogságot érezheti mint Te. Igazából a filozófia arra törekszik (vagy kellene, hogy törekedjen), hogy az egyént az ilyen univerzális boldogság felé vezesse. Önmagában azonban a filozófia sem képes senkit boldoggá tenni, mert a boldogság valódi forrása az, hogy te mint alany (szubjektum) elköteleződj, hogy végigmész egy igazság-folyamaton. Így például boldog lehetsz, amikor átéled a politikai elköteleződésed egy intenzív pillanatát vagy amikor egy művészeti alkotás befogadásakor öröm, meghatottság stb. érzése fog el vagy amikor megértesz egy komplex tételt, ami új gondolatok sorát szüli meg benned. A filozófia azért tud fontosabb fajta boldogságot adni, mert közben alannyá (szubjektummá) válsz, és megszűnsz pusztán egyénnek (individuumnak) lenni, akinek az uralkodó eszmék szerint nincs más dolga csak az egyéni élvezetekben elmerülni, igazodni a domináns eszmékhez és engedelmeskedni.  

Persze rögös út vezet a szubjektummá váláshoz, de a filozófia legalább megadja az esélyt arra, hogy szubjektummá, valódi cselekvő emberré válj. Mindez nem jelenti azt, hogy nem kellenek vagy hogy tilosak a mindennapok apró örömei, dehogynem kellenek! De ezen túl szükségünk van egy mélyebb és pozitív kapcsolatra néhány igazsággal. Azzal, hogy szubjektummá válsz kapcsolatba kerülsz az univerzálissal. Igen, ezt megtapasztalhatod, ha gondolkodsz, ha erőfeszítéseket teszel a gondolkodásban, ha fókuszált erőfeszítéseket teszel a gondolkodásban – végső soron minden a Te saját erőfeszítéseden múlik e folyamat során.

Az interjú nagyon arra bíztat engem (és remélem másokat is), hogy jobban megismerjem Badiou műveit!
---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Jacques Rancière: A tudatlan tanító

A könyvről szóló korábbi blogbejegyzésünkhöz hasonlóan az alábbi összefoglaló és vélemény is a könyvnek az 1991-es The Ignorant Schoolmaster. Five Lessons in Intellectual Emancipation címmel megjelent angol nyelvű fordításán alapul.  Itt oldalt a képen Joseph Jacotot (1770-1840), a "tudatlan tanító" látható.

A könyv találó kiindulópontja lehet az önképzőkörünkben végzett munkának, hiszen azt példázza, hogy az ember autodidakta módon is magáévá tehet bizonyos ismereteket, emészthet meg például tudományos munkákat. Nem feltétlenül szükséges egy magyarázó, aki elvégzi helyettünk az értelmezés munkáját. Persze ez nem mindig könnyű feladat, szükséges hozzá az egyén eltökéltsége is – ahogy Marx is mondja A tőke második kötetében: „A tudományhoz nem visz széles országút, s csak azok remélhetik, hogy napsütötte ormait elérik, akik nem riadnak vissza attól, hogy meredek ösvényeinek megmászása fáradságos.”

Az eltökéltség meglétének kérdésköre véleményem szerint rá is mutat arra a problémára, ami Jacotot tanítási módszerének, pontosabban nem-módszerének univerzális jellegét megkérdőjelezhetővé teszi. Legalábbis én úgy hiszem, nem mindenkiben buzog ugyanakkora tudásvágy és elszántság, mindig lesznek olyanok, akiket még a tudatlan tanítómester sem fog tudni rávenni, hogy teszem azt elolvassák a Télémaque-ot, vagy éppenséggel az Ignorant Schoolmastert. Ugyanakkor fontos leszögeznem, hogy ez nem az egyén intelligenciájából fakad, éppen ezért nagy igazságot látok Jacotot azon alapelvében, miszerint minden intelligencia egyenrangú. Ugyanis kellő akaraterővel vagy affinitással akár egy olyan ember is tud nagyon jelentős eredményeket elérni valamely tudományos vagy művészeti területen, aki életkörülményeiből, társadalmi helyzetéből, s az ezek által determinált előzetes tudásanyagának hiányosságaiból adódóan hátrányban van másokhoz képest (az már más kérdés, hogy kortársai mennyire hagyják az illetőt kibontakozni). Talán leginkább ebben az elgondolásban ragadható meg Rancière és az általa kritizált Bourdieu oktatásszociológiai alapvetése közötti különbség. Míg Bourdieu elérendő célnak tekinti a társadalmi egyenlőséget az oktatásban, Rancière egy másfajta megközelítéssel élve eleve adottnak tekinti azt. Ebből kifolyólag a tanuláshoz való jogot is eleve adottnak tekinti Rancière, nem olyasvalaminek, amit az embernek ki kell harcolnia. Franppánsan a szabadság természetéhez hasonlítja a szerző tanulásét: „It’s not given, it’s taken” – vagyis az egyénnek nem a társadalomtól kell kiérdemelnie, hanem el kell ragadnia. Ez esetben úgy érzem, hogy ez az elgondolás szembe megy a marxista megközelítéssel, hiszen az individuum szerepe felértékelődik, ugyanakkor a végcél ugyanaz: az elnyomott tömegek öntudatra ébresztése.

Az intelligenciák egyenlőségére számtalan példát lehetne felsorolni, most csak egy ilyet szeretnék megemlíteni, ami a Jacotot leuveni diákkísérletéhez hasonlóan a francia nyelv elsajátításához kapcsolódik, Kristóf Ágota írónő példáját. Az írónő 1956-ban Svájcba emigrált, s úgy lett belőle francia nyelven alkotó világhírű író, hogy emigrációja előtt egyáltalán nem tudott franciául. Ahogy azt a sokatmondó Az analfabéta című önéletrajzi regényében is leírja, óragyári munkásként kezdett el ismerkedni a francia nyelv alapjaival. Irodalmi sikereit aztán pont a nyelvi nehézségekből adódó stílusának köszönhette, jobbára egyszerű tőmondatokból építette fel regényeit, tehát előnyt kovácsolt a hátrányából.

A könyv eredeti, 1987-es francia nyelvű kiadásának borítója

Ne feledkezzünk meg azonban a tanítómester szerepéről sem, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy az élethelyzete adta kényszerűségek önképzésre motiválják. Sokaknak csak egy kis kezdőlökésre van szükségük, hogy elinduljanak ezen az úton, egy motiváló hangra, amely, ahogy egy isteni sugallat is a tévelygő Szent Ágostonnak a Szentírásra utalva, azt mondja: Tolle, lege! – azaz Vedd föl és olvasd! Persze az sem mindegy, hogy ez a hang milyen tónusú, vagyis hogy hogyan viszonyul a tanítómester a tanulóhoz. Egyrészt éreztetnie kell a tanulóval, hogy egyenlő félként kezeli őt, mivelhogy intelligenciájuk ugyanannyit ér, nem pedig azt hangoztatni, hogy ő magasabb szellemi szinten helyezkedik el, és mindig legalább egy leckével a tanuló előtt jár. Ebben áll a tanulatlan emberek intellektuális emancipációja. Másrészt az is fontos, hogy a tanítómester rámutasson, diákjának rendelkezésre állnak olyan információmorzsák, amikből kiindulva tovább tudnak haladni a nagyobb összefüggések felismerése felé. Ehhez kapcsolódik Jacotot másik fontos alapelve, a „minden megvan mindenben” princípiuma, amely szerint az élet legkülönfélébb területei között is vannak kapcsolódási pontok, olyan kapaszkodók, amelyek segítségével számunkra eddig ismeretlen tájakra is elhajózhatunk. Csak hogy erre is felhozzak egy konkrét példát, a napokban hallottam, hogy egy angol kazánmérnök, Tal Golesworthy egy számára addig nagyjából ismeretlen területen, az orvostudományban ért el hatalmas áttörést, minthogy mérnöki ismereteiből kiindulva saját beteg aortájára tervezett szilárdító hálót, amellyel szívbetegségét gyakorlatilag meggyógyította.

A könyvben felvázolt univerzális tanítás folyamatának működési mechanizmusát igyekeztem tetten érni abban, hogy én magam hogyan dolgoztam fel Rancière munkáját. Rá kellett jönnöm, hogy sok szempontból hasonló módon vittem végbe a mű értelmezését és feldolgozását, ahogyan az emancipátor tanítómester szegény tanítványa tenné a Télémaque-kal, bár nyilván nem ilyen mértékben az alapoktól kezdve, hiszen tudok angolul. Ugyanakkor ezen nyelvtudásom nagy részére egy gyönge általános iskolai alapozáson kívül önerőből tettem szert, így azért hosszabb angol nyelvű szövegeket nem úgy dolgozok föl, hogy egyből elolvasom elejétől a végéig, betűről-betűre. Kiindulási alapnak először is kellett egy olyan kapaszkodó, amit a tanítómester adott az analfabétának azzal, hogy elmondta neki, mi a könyv első mondata. Számomra ez a kapaszkodó az volt, hogy első olvasókörünk tagjai említették, hogy mi a könyv alapgondolata, ez nagyjából így szólt: hogyan taníthatja meg akár egy írástudatlan szülő is olvasni a gyermekét egy egyszerű módszer segítségével [ez mondjuk úgy hangzik, mint egy béna netes kamuhirdetés]. Azután a fejezetcímek és a bevezető szöveg alapján megkerestem, hogy melyek lesznek majd a fő szöveg kulcsszavai, és a továbbiakban elsősorban erre koncentráltam, szövegbeli kontextusukban megfigyelve őket. Történészként segítségemre voltak a szöveg értelmezésénél például a tanítómester-típuskora felhozott történeti analógiák, a tanítványait folyton félbeszakító, folyton mindent megmagyarázni akaró Szókratész, és a lázongó plebeiusokhoz egyenrangú félként szóló, számukra is könnyen érthető metaforákat használó Menenius Agrippa ellentétpárja rögtön egyértelművé tette számomra, miben rejlik a két pedagógiai stílus közötti különbség.
---
Csatlakoznál olvasói körünkhöz? Írj ránk facebookon vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Rudolf Steiner: Nevelőművészet

A Waldorf pedagógiával már így vagy úgy a legtöbb honfitársunk találkozhatott, akár olyan formában, hogy belülről tapasztalhatta meg ezt a metodikát, akár úgy, hogy ismert waldorfos diákokat, vagy csak olvasott, esetleg távolról, hallomásból értesült eme alternatív oktatási formáról. Az általános kispolgári konzervatív szetereotípiák reformpedagógiák ellen lesújtó bunkósbotja is – viszonylagos ismertsége révén – legtöbbször a Waldorfon csattan. Miszerint, nem az életre nevel, csak deviáns és különc gyerekeknek való stb. Az állítás első fele természetesen igaz, amennyiben élet alatt ezek a polgártársak a számokban mérhető, uniformizált, fegyelmezett, termelői életmódot értik (nyilván ezt értik alatta). A második fele, ellenben tájékozatlanságukból eredő tévképzet, tekintve, hogy az első Waldorf sulit, egy Emil Molt nevű német gyáros (a Waldorf Astoria cigarettagyár tulajdonosa) alapította 1919-ben kifejezetten munkásgyerekek számára. Eme nagytőkés humanista tett indukálója pedig az a tény volt, hogy az illető megismerkedett Rudolf Steinerrel és tanaival.

Abból a sokaságból is, akik már hallottak a Waldorf-pedagógiáról, csak egy szűk kisebbség ismeri ezen úttörő metodika megálmodóját, Rudolf Steinert! Az ő általa, a századfordulón elindított filozófiai mozgalomnak, a világ szellemi megismerését célzó antropozófiának a neveléselméletbe való inkarnációja lett végeredményben a Waldorf. Az antropozófia részletesebb ismertetésére most nincs módom, csak azokat a szegmentumait veszem górcső alá, melyek mindenáron fontosak a Steiner-i reformpedagógia megértésében. Mindettől függetlenül azonban azt gondolom, hogy napjainkban, az antropozófia szellemi termőtalaja nélkül is, a Waldorf-módszer, akár egy a világ lehetséges immateriális aspektusait teljesen elvető ember számára is fontos iránytűként szolgálhat a kreatív és szabad elme kibontakoztatásához.

A Nevelőművészet című, alábbiakban ismertetendő könyv alapját Steiner 5 előadása adja, melyek az elsőként létesített, Stuttgart-i Freie Waldorfschuleban hangzottak el 1924 áprilisában. Amiért fontosnak tartom eme munka bemutatását az Steiner módszere, amelyet a személyközpontú oktatás egyik legfontosabb modern mérföldkövének érzek. Természetesen a nem frontális és aktív gondolkodásra, cselekvésre késztető oktatás-nevelés alapjai jóval régebbre nyúlnak vissza, elég csak az antik sztoákra gondolnunk, vagy éppen a Lorántffy Zsuzsanna által hazánkba is meghívott Comeniusra (Komensky), akinek 17. századi módszereiben már olyan ultramodern elemek is szerepeltek, mint a diákok korához adaptált tananyag, szemléltető eszközök, vagy épp a drámajátékon keresztüli tanulás. Steiner oktatástörténeti jelentőségét a gyermeki szellemhez való fordulás radikalitásában látom, hogy aztán abból, mint egyfajta origóból bontsa ki a konstruktív nevelés sajátos módszertanát.

Ebben a könyvében is kifejti kiindulópontként Steiner azt, az antropozófia fundamentumának is tekinthető szellemtörténeti alapvetését, miszerint nagyjából a 15. századtól datálható egyfajta alapvető racionális, materialista fordulat. Fontos, hogy se nem vágyódik vissza ebbe az időbe, de kétségbe is vonja a középkornak az utólagos sötétként való dehonesztáló elnevezését, mivel az akkori kultúrát a közvetlen szellemi megtapasztalás idejeként aposztrofálja, amely ugyan fogalmilag még sokszor kaotikus volt, de épp ezt tette tisztába a rákövetkező racionális fordulat. Steiner szerint tehát ez a változás szükségszerű volt az emberiség szellemtörténetében, hogy az ész segítségével a „denevér babonáktól” és elavult dogmáktól megszabadulva találjunk vissza a szabadsághoz. Ez a fajta látszólag éles felosztás szerintem is adekvát, elég, ha csak napjaink egyik jelentős zeneszerzőjére, Dukay Barnabás szavaira gondolnunk, aki a zenetörténetet a misék és az operák idejére osztja fel, melyek közül az előbbi korszak, a gótikus polifónia legnagyobb alkotóival (Dufay, Ockeghem) szintén a 15. században zárul.

Steiner (öntudatlan dialektikusként) úgy gondolja, hogy a modern kor feladata eme két időszak, a szellem és a ráció idejének fúziója, tehát a racionalitás talajáról visszatalálni a szellemi megismeréshez. Ehhez saját metaforája, hogy a puszta természettudományos, materiális megismerés olyan mintha csak betűzgetnénk a Wilhelm Maistert, azonban a szellemi megismerés kell ahhoz, hogy mindebbe behozza az „összhangzó értelmet”, tehát be is tudjuk fogadni Goethe nagy fejlődésregényét (vagy bármely más irományt) a maga teljességében. Fontos látnunk ez alapján a példa alapján is, hogy Steiner nem akarja elvetni a tudományt és a rációt és nem akar helyébe valami ködös pre new ages áltudományt állítani, tekintve, hogy a betűk ismerete (ami az ő metaforájában a kurrens tudomány) az alapja minden értő olvasásnak. Eme holisztikus szemlélettel fordul a gyerekekhez is, mint alapvetően szellemi lényekhez, és a Waldorf pedagógia lényege éppen ennek az emberi szellemnek a megismerése és értő felnevelése. Steiner egyik érzékletes hasonlatával élve, az eddigi materiális nevelés megrekedt a bőrnél és így, mint egyfajta sematizált anyagot kezelték a gyereket.

A könyv címe, mint Nevelőművészet két szempontból is találó. Egyfelől utalhat a Waldorfban nagyon fontos művészeti nevelésre, de utalhat a nevelésre magára, mint művészetre, amit maga Steiner a legnagyobb művészetnek tartott, mivel anyaga a legnemesebb dolog, az emberi lélek. Szintén a holisztikus szemlélet érhető tetten abban a látásmódban, mely a nevelést az egész élet türkében nézni, ezért a tanárnak a saját alapszemélyiségén is túllépve, teljesen a gyerek felé kell fordulnia. Erre érdekes példákat hoz Steiner. A Hippokratész féle 4 fő személyiségtípust veszi végig és fejti ki, hogy ha az oktató nem viszonyul magához önreflektív módon, akkor az, mélyreható negatív lenyomatokat hagyhat a gyerekben. Például, ha az adott tanár erősen flegmatikus személyiség - tehát ezen tipológia szerint jellemző rá a heves érzelmektől való mentesség, a saját világában való elmerülés, külvilág kizárása - egy ilyen oktató, ha nem figyel magára és nem próbál meg változtatni, viselkedése azt eredményezheti, hogy a gyerek impulzusai nem találnak benne fogadásra. Ez pedig Steiner szerint felnőttkorban például neuraszténiában fog kiütközni az adott tanulónál.

A gyerekhez való odafordulásnak egy másik fontos eleme, hogy ne a mi elvont és alapvetően túlverbalizált fogalmi rendszerünkön próbáljunk szólni hozzá, hanem az ő éppen adott lelki fejlettségi szintjén. Steiner több szintet különít el a lélek fejlődése szempontjából. Az első korszak a fogváltásig, tehát 6-7 éves korig tart szerinte. Ilyenkor az antropozófia tanai alapján a lélek még csak nemrég inkarnálódott a testbe és még félig a szellemi világban van, így keresi a megfelelő földi jeleket nyelvben, viselkedésben stb. Egy hatalmas érzékszerv a gyerek, aki mindent be akar fogadni, ahogy Steiner nevezi homo religious, mivel létformájában olyan, mint a vallásos ember, aki az anyagi világból akar teljesen elmerülni Isten által a szellemiben. A gyermeki létezés mintha mindennek az inverze lenne, tehát a szellemiből akar teljesen az anyagiban elmerülni és azt interiorizálni. A fogváltási előtt álló gyermekek nevelését, a hasonlatot tovább bontva Steiner egyfajta papi neveléshez hasonlítja, ahol a gyermek befogadni akaró, utánzó állapotához a leginkább adekvát, ha a nevelő egy szerető, pozitív, példaadó autoritásként létezik.

A következő periódus 15 éves korig, azaz a nemi érésig tart. Ilyenkor a gyerek Steiner szerint egy művész, tehát az alkotáson keresztül kell szólni hozzá, alapvetően képekben. Itt érzékletes hasonlatokat használ maga is, mint egy demonstrálva a helyes attitűdöt. A földi növényzetet és ökoszisztémát, illetve az azokat összekötő ökológiai egységet például az ember hajához hasonítja, ahol az ember feje a föld és ezzel alkot egészet a rajta élő növény és állatvilág. Az ilyenfajta képszerű példák visszautalhatnak Krisztusra, aki azért beszél példázatokban, hogy az emberek a saját világukból vett metaforák segítségével értsék meg a nagyobb szellemi igazságokat, de akár gondolhatunk ez alapján a napjainkban egyre divatosabb modellező matematikára, ahol a totális absztrakciókat életből vett szemléletes példákkal hozzák közel a diákokhoz. Az pedig, hogy Steiner sokszor használja a tudományos dolgokra alkalmazott metaforákhoz az emberi testet (mint ahogy fentebb is említettem a haj-növényzet példájával), különösen nagy bölcsességre vall. Tekintve, hogy már a Vitruvius-féle építészeti esztétika is a test arányait tette meg legfőbb viszonyítási pontnak, a modern kognitív nyelvészet pedig tematizálta az úgynevezett képi sémákat (kapcsolatok, ellentétek, szimmetria stb.) amelyek alapvetően strukturálják a gondolkodásunkat, és amelyek eredője - feltevésük szerint - szintén maga az emberi test és annak szerkezete, mint elsődleges tapasztalati alap. Mindez elemi szinten cseng össze Steiner egyik legszebb tételmondatával, miszerint a nevelés „az emberi lény önmagának, önmaga által való megragadása.”

A gyermek teljes lényére hat Steiner szerint ez a fajta képszerű nevelés, mert ha absztrakt tudományos módon magyarázunk például a növényvilágról a gyerekeknek, az nem talál majd hozzájuk utat. Ha metaforákban kell gondolkodniuk, akkor viszont azt el fogják mutogatni, le fogják rajzolni, taktilis értelemben is a teljes testüket mozgásba fogják hozni a világnak effajta befogadása és megismerés céljából. Ebből is látszik, hogy a művészet Steinernél az egyik legfontosabb eszköz, nem csak luxus csatolmány, mint a polgári társadalomban oly sokszor, hanem interiorizált attitűd, a megismerés talán legelemibb eszköze és nyelve.

Fontos tanácsa még Steinernek a blokkosított oktatás, aminek a fő célja, hogy a gyerek el tudjon merülni egy adott dologban és ne rántsuk ki folyton egyik órából a másikba. Ez ma a projekt szemléletű oktatásban szerencsére egyre inkább diadalútját éli. Valamint szintén napjaink iphonizálódott világát, és az ismeretek átalakult minőségét vetíti előre, amikor azt fejtegeti, hogy a fő cél az emberi lényiség kinevelése, és az adatok (Steiner példájában Törökország fővárosa) esetlegesek és jóval lényegtelenebbek, mivel ezek úgyis rögtön kinézhetők egy lexikonból, ha szükség van rájuk.

A legradikálisabb gondolatai Steinernek azok, ahol azt mondja (például a későbbi Rancière-rel egybecsengve, akinek egyik művéről előző blogbejegyzésünkben írtunk) hogy a tanár akkor nevel jól, ha nem nevel. Nem próbálja előre gyártott fogalmakkal, definíciókkal megerőszakolni a gyermek nyiladozó tudatát, hanem csak magokat ültet el benne, találó hasonlatával élve, a gyerek lelkének ébresztőjévé válik, nem pedig megköltőjévé. Így nevelhető ki egy olyan tudat, amely nem a világtól elidegenült, arról leváló, hanem abban magát megtalálva bontakoztatja ki belső - Steiner szavaival élve – emberi lényegét. Mindezek összegzéseként zárásaként álljon itt a könyv egyik legszebb tételmondata… „Akkor a nevelésben a világ emberré lesz, és az ember felfedezi magában a világot.”
---
Csatlakoznál olvasói körünkhöz? Írj ránk facebookon vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!