Theodor W. Adorno: A kultúripar - válogatott esszék a tömegkultúráról (Fétisjelleg a zenében fejezet), Routledge, 2001

Kant az Ítélőerő kritikájában az esztétikai ítélet sajátosságait boncolgatja: mi számít szépnek, miről állíthatom, hogy szép? Kant szerint az a kérdés, hogy egy parfüm illata számomra kellemes vagy kellemetlen, hogy egy gőzölgő bableves látványa örömmel tölt-e el vagy sem nem képzi esztétikai ítélet tárgyát, lévén egyén függű választ képez, kizárólagosan egyéni szeszélyek alapján. Ami az én szeszélyemről, hajlamomról elmondható, nem mondható el máséról, és fordítva.

A szép felleléséhez először fel kell ismernünk, hogy az minden ember alapvető képessége. Ezzel a képességgel való rendelkezés univerzális emberi tulajdonság. Ha egy esztétikai ítéletet hozó ember megállapítja valaminek szépségét, azzal kijelenti, hogy mások is képesek arra, hogy ugyanazon következtetésre jussanak el, mint amire ő. Ha egy festményről kijelentem, hogy szép, nem azt állítom, hogy „nekem tetszik,” hanem azt, hogy a festmény szépségének felfedezése univerzálisan rendelkezésére áll minden embertársamnak.

A szépséget nem lehet hierarchiába rendezni, kívülről ránk erőltetni. A szépség horizontális, egyéni hozzáállásunk szerint kitárulkozó vagy kapuit bezáró élmény-lehetőség: nem kényszerít, csak csalogat.

Nem véletlen, hogy az új irányvonalakat kereső, hatvannyolcas mozgalmak bukásának örökösei rábukkannak a politikai emancipáció és esztétika lehetőségeinek párhuzamára, és ebben újféle politikai gyakorlat lehetőségét vélik felfedezni. Ezek a politikai kísérletek a mai napig folynak, többféle céllal. Hozzunk létre olyan művészi-politikai helyzeteket, melyek átmenetileg ugyan, de befogadó-értelmező szerepkörbe csalogatja az utca emberét! Teremtsük meg a befogadók közösségét! A „hivatásos művészetet” emeljük le fellegvárából, tálaljuk közérthetően!

Láthattunk már ezekre példát. Forgalmas plázában bolyongunk, amikor hirtelen arra leszünk figyelmesek, hogy a minket körbevevő tömegből egy tucat ember hirtelen megdermed, utolsó mozdulatukat szobrokként merevítik ki, majd két perc elteltével mintha semmi sem történt volna, megindulnak dolgukra…

A fővárosban „Orbán-értelmező” képgaléria megnyitóra tévedünk be, ahol futószalagról lepördült festmény-egypercesek igyekeznek meghökkenteni minket gazdag ellentmondásosságukkal: Orbán urbánus popsztár és falusi hungarikum; komenista és/vagy horthysta; szentségtörő, egyben szekta-alapító; itt tömeg fölé magasló totalitárius diktátor, ott szennylapba illő, jellegtelen senki…

Az a benyomásunk alakulhat ki, hogy sem a fentebbi performansz, sem a képgaléria nem hozott létre politikai, esztétikai eseményt – a kívánt emancipáció, univerzális lehetőség kibontakozása elmaradt, ha befogadói-értelmezői-politikai közösség ki is alakult, abban a pillanatban kámforrá vált. Milyen szerzői célzattal verbuválódott az a tucat megdermedő? Mit akartak kifejezni? Talán úgy vélték, hogy azáltal, hogy pár percre megállították az idő folyását, a befogadó-vásárlók magukra ismernek? Hogy kimerevítvén fogyasztói társadalmunk szürke jelenetét új tudásra lel a nézőközönség saját hétköznapjairól? Az igazi posztmodern válasz ez lenne: nem számít. A lényeg, hogy érzéseket váltottak ki, hogy elgondolkodtattak – hogy miről, miért, meddig? Ugyan. Támaszt nem kapunk. Ez alulról és belülről jött, és ez elég.

Mit kezdjünk a sokadik orbanológiai kiállítás eklektikusságával? Melyik az élethű, az igazi Orbán portré a sok közül? Mindegyik. Együtt és egyszerre. Egy percre se higgyük, hogy az ellenzéki eklektika a kormány hivatalos kultúrpolitikájának, a nemzeti giccsnek, vagy a centrális erőtér kultuszának lenne autentikus, decentralizált ellenpólusa; itt egy és ugyanazon folyamatról van szó: a Fidesz betömködi a húsdarálóba a nemzetit, a klientúra a fogantyún csavar párat, s a gép tárcsáján már pördül is ki szép csíkokban a darált hús, művészeink alapanyaga.

A húsdarálót egyesek nevén nevezik: kultúripar – mások sietve hozzáfűzik: a Fidesz nélkül is darálna, Orbán csak a hústöltés jogát sajátította ki.

Adorno az esztétikai ítélet puszta lehetőséget is teljes mértékben elvesztettnek tartja. A művészet (esszéjében: zene – de nyugodtan értelmezzük a bevezető példáira) az emberi impulzusok közvetlen kinyilatkoztatásának és azok megszelídítésének helyszíne volt. A kapitalizmusban kicsorbult a művészet éle: nem eszköze már annak, hogy a társadalmi harmóniáról és diszharmóniáról, helyesről, helytelenről ösztökéljen minket ítélkezni. Következésképp a társadalmi konvenciók szubjektív elfogadásának vagy elvetésének igénye is teljes mértékben megszűnt.

Az ízlés, mint olyan, elévült. Nem arról van szó, hogy kicsi lenne a választék ízlésünk formálásához, hanem arról, hogy a választás szabadsága maga illúzióvá vált, hiszen a kultúra irányából nem érkeznek felénk a társadalom értékelésre ösztönző gesztusok. Az ítélkezésre alkalmas alanyok léte alapjaiban véve kérdőjeleződik meg.

A „tetszik/nem tetszik” kategória alkalmatlanná vált önmagunk kifejezésére. Nem, hogy csak esztétikai ítéletet nem tudunk már hozni, egyéni mivoltunk is elvész: nincs miről ítélkezni, és nincs aki ítélkezzék. A tetszés-nyilvánítás helyére az adott kultúripari termék ismeretségéről való szolgai jelentés kerül: nincs olyan, hogy ez a sláger nem tetszik – minden nap szól a rádión. Ismerem.

Ezek a három perces kultúripari zenei termékek újra és újra felbukkannak hétköznapjainkban, s az a tény, hogy közeli ismerősünkké csempészik be magukat, felmenti őket hiányosságaik alól.

De mi a kultúripari termékek azon sajátossága, ami ezt az állapotot létrehozza? Mindegyikük olyan mértékben azonos, hogy zenehallgatóinkat a szerző bibliográfiai adatai, vagy a termék fogyasztásának körülményei jobban izgatnak mint a darab maga. A zenei termék által ígért élvezet – az elmerülés, reflexió – azonnal megtagadja tőlünk magát, és nincs akit valóban szórakoztasson. Az kultúripari termékek mellett megszűnik kritikusi szerepünk. A kultúripari zene nem is szórakoztat; nincs kit szórakoztatnia – valójában „az emberek csöndre való utasításának, a kifejező szó kihalásának, a kommunikációra való képtelenségnek tökéletes kíséretévé válik. A szorongás, munka, és engedelmesség által formált emberek közti csöndes réseket tömíti be. Bárhol is veszi fel szerepét, észrevétlen, mint némafilmek kísérete. Pusztán mint hátteret érzékeljük. Ha már senki sem tud beszélni, senki nem tud hallgatni sem.”

Mennyi bánattól menekül meg aki nem gondol el túl sokat, mennyivel jobban „összhangban van a valósággal” az az ember, aki tetteivel megerősíti, hogy a valós egyben helyes is, mennyivel nagyobb szabadságot élvez a gépezet használatában az az ember, aki panasz nélkül olvad össze

vele, csak hogy a hallgatói tudata és a fetisizált zene közti együttműködést értelmezhető maradhasson számára, még ha az előbbi nem is redukálta teljesen magát az utóbbira. A hallgatók és a termékek egybeillenek; még csak azt a struktúrát sem kapják meg amit követni sem tudnak, a slágerek formái annyira sztenderdizáltak, az ütemek számától kezdve, a dal hosszúságán át, hogy semmiféle forma nem jelenik meg egy adott darabban.

Amit a kultúripari termékek felszabadítanak a formák rabigája alól már nem azok a produktív

emberi impulzusok, melyeket egykoron megzaboláztak, s melyek felszabadulván a konvenciókkal

szembeni lázadásra voltak képesek inspirálni. Impulzus, szubjektivitás, megszentségtelenítés – az

elidegenítettség egykori ellenségei ma belesimulva és kényelmesen férnek meg vele. Az

önsanyargatás – egykoron reakciós tett – ma: a művészet előőrse.

Mivel ma a „sikeres” kizárólag a legismertebb lehet, a banális válik legmeghatározóbbá, a minőségi termék eladhatósága eltörpül mellette, hiszen figyelmet követel a befogadótól, és az ócska szintjén a siker sztenderdizálásának köszönhetően nincs megújulás, csak végtelen imitáció. Felül felfoghatatlanság, alul elkerülhetetlenség; az elit és pórnép kultúrája ugyan úgy élhetetlenné válik, és nincs helye többé az individuumnak, az egyedinek, az egésznek.

A partikuláris pillanatok eltúlzása mindkét rétegre jellemző. A populáris zenében a könnyen

felismerhető refrént leszámítva – melyre gyakran fel is eszmélnek a rádióhallgatók, hogy füttyel,

dallal kísérjék, csak hogy azonnal visszatérjenek szendergő némaságukba, amint a rész véget ér – a

darab többi része elviselhetetlen, de pont ez az elviselhetetlenség az, ami egyben kiemeli, értékkel látja el, és emlékezetessé teszi a refrént. A „komolyzenében” szimfóniák, áriák besztofját, részeik válogatását adják elő, nem a tiszta darabokat. A vulgarizált művek feloldozzák a befogadót hallgatói feladatai alól.

Amennyiben Adornonak igazat adhatunk, az esztétika politikai felhasználása értelmetlen vállalkozás: az elméleti feljogosítás kiindulási pontja, az egyén, oly mértékben sérült, hogy a várt végcélt, az emancipációt, nem érhetjük el. Kérdéses, hogy a forradalmi öngyógyítás megkezdése előtt bármiféle eredményt elérhetnünk-e ezen a téren.

Állításait marxista alapokon támasztja alá Adorno:

Ma az egész zenei életben az áruforma uralma érvényesül: az utolsó prekapitalista maradványokat is felszámolták. Amerikában a zene lényegében olyan árukat reklámoz, amelyeket meg kell vennünk, hogy zenét hallgathassunk. Számos slágerszöveg magát a slágert dicséri, csupa nagybetűvel kiemelve a sláger címét. Amit az ilyen nagybetűs szavakkal bálványoznak, az maga a csereérték, amelyből eltűnt a lehetséges élvezet kvantuma. Marx az áru fétisjellegét úgy határozza meg, mint valamely ember alkotta dolog kultikus tiszteletét, amely dolog mint csereérték a termelőktől és a fogyasztóktól - az „emberektől" - egyként elidegenedik: „Az áruforma titokzatossága tehát egyszerűen abban áll, hogy az áruforma az emberek számára saját munkájuk társadalmi jellegét úgy tükrözi vissza, mint maguknak a munkatermékeknek tárgyi jellegét, mint ezeknek a dolgoknak társadalmi természeti tulajdonságait, ennél fogva a termelőknek az összmunkához való társadalmi viszonyát is úgy, mint tárgyaknak rajtuk kívül létező társadalmi viszonyát." Ez a titok valóban a siker titka. A siker puszta reflexiója annak, amit az ember a termékért a piacon fizet: a fogyasztó tulajdonképpen azt a pénzt imádja, amelyet maga adott ki a koncertre szóló jegyért. Szó szerint ő „csinálta" a sikert, amelyet eldologiasít, és mint objektív kritériumot fogad el anélkül, hogy magára ismerne benne. Ám nem azzal „csinálta" a sikert, hogy a koncert tetszett neki, hanem azzal, hogy megvette a jegyet. A kultúrjavak területén persze sajátos módon jut érvényre a csereérték. Mert ez a terület úgy jelenik meg az áruk világában, mint amelyet a csere nem tud hatalmába keríteni, mint a javakhoz való közvetlen viszonyulás területe; a kultúrjavak egyedül ennek a látszatnak köszönhetik csereértéküket. A kultúrjavak egyúttal teljességgel beletartoznak az áruk világába, piacra készülnek, és a piachoz alkalmazkodnak. Amilyen erős a közvetlenség látszata, olyan kérlelhetetlen a csereérték kényszere. A társadalmi egyetértés harmonikussá teszi az ellentmondást. A közvetlenség látszata hatalmába keríti a közvetettet, magát a csereértéket is. Ha az áru mindenkor csereértékből és használati értékből tevődik össze, akkor a tiszta használati értéket, melynek illúziójáról a maradéktalanul kapitalizált társadalomban a kultúrjavak nem mondhatnak le, pótolja a tiszta csereérték, amely éppen mint csereérték megtévesztő módon átveszi a használati érték funkcióját. Ebben a quid pro quóban, ebben a felcserélésben konstituálódik a zene sajátos fétisjellege: az affektusok, amelyek a csereértékre reagálnak, a közvetlenség látszatát hozzák létre, az objektumra vonatkozás hiánya ugyanakkor cáfolja ezt a látszatot. Ez a vonatkozásnélküliség a csereérték absztraktságán alapul. Ilyen társadalmi szubsztitúción múlik minden későbbi "pszichológiai" szubsztitúció, minden pótkielégülés.

Adorno esszéje óta háromnegyed évszázad telt el. A plázai performansznál nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett „csereértékről”: ingyen tekinthettük meg. Igen ám, csak ez az esemény abban a reményben készült, hogy a „szociális” média hasábjaira kerülvén legalább a performansz csoport szociális státuszát (ismertségét, követőik számát) növelni fogja. Az előadásuk közben a nézőközönség videókat és fotókat készít, azokat posztolják és „lájkértékre” cserélik le az élményt. Az internetes nézettség, lájkok száma, a megtekintők statisztikákba sűrített információi a Facebook big data állományába kerül, mely alapján célzott hirdetésekkel tudják bombázni felhasználóikat, személyre szabva tudják növelni a reklámok hatékonyságát – profithoz jutnak gyermeteg emancipációs kisérletünkből is.

Adorno szavait fűzhetnénk tovább így is: a használati értéktől megfosztott kulturális javak a fogyasztókhoz a csereértéket kikerülvén is eljuthatnak, az utóbbinál is virtuálisabb lájk- megosztás- stb. értéket felvévén. A csereérték csak az után bukkan föl, miután a Facebook aktivitásunkat adatokra átalakítva kisajátítja, s végül azt mint hirdetési csomagot egy kliensének értékesíti.

Mi hozza közös nevezőre végül a plázai performanszot és az Orbán galériát?

Bármikor, amikor megpróbálnak a fogyasztók kötelező passzív státuszából kitörni, amikor „aktiválják magukat”, a pszeudoaktivitás kísértése csalja el őket. A tömegekből a retardáltak olyan egyedtípusai emelkednek ki, akik pontosan a pszeudoaktivitásukkal különböztetik meg magukat a többiektől, és regresszív állapotukat még nyilvánvalóbban mutatják ezáltal. Saját maguk termelik ki a lelkesedésüket, mint életvitelük, fogyasztói magatartásuk reklámanyagát. Extázisuk tartalom nélküli – az, hogy „az” megtörtént váltja le a tartalmat.

Beszámolóm befejeztével eszembe jutott az a közszájon forgó észrevétel, hogy a megvalósult szocializmusunk világát legjobban A tanú című film mutatta be, és elgondolkoztam azon, hogy ha már Adorno zenén keresztül mutatja be kultúránk hanyatlását, vajon mi lehetne a korunk zenei tanúja kapitalizmusunk világából? Nem jutottak eszembe megcsinált popsztárok, ellenben az utcákat járva egy szájharmonikázó koldus mellett sétáltam el. Lerítt róla, hogy sérült. Dallamot, ritmust nem ismerve fújta hangszerét. A véletlenszerűség kottájából játszott, s közben a semmibe meredt tekintete. Eszembe jutott, egy másik város zenélő koldusa, furulyás, sérült. Egy kézzel fogta a sípot, és három lyuk lefogását váltogatta, megfontolás nélkül. Eszembe jutott ugyanebből a városból egy részeg koldus is, aki a sétálóutca közepén terpeszkedve ütemesen csapkodta a földet tenyerével, és rekedt hangon ordította azokat a slágereket, amelyek épp eszébe jutottak. Ezen hármas együttesét emelném a kapitalizmust bemutató piedesztálra.

Magát marxistának valló három pártunk – meg sem nevezem őket – méltó tükörképe a rendszernek. Az egyik a földet csapkodva ordibál értelmetlenül, a másik ugyanazt a három lyukat fogja le politikai sípján repetitíve, a harmadik csak úgy fújdogál, mintha rendszertelen lélegzete elé csak véletlenül került volna hangszere.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!