Jacques Rancière: A tudatlan tanító
A könyvről szóló korábbi blogbejegyzésünkhöz hasonlóan az alábbi összefoglaló és vélemény is a könyvnek az 1991-es The Ignorant Schoolmaster. Five Lessons in Intellectual Emancipation címmel megjelent angol nyelvű fordításán alapul. Itt oldalt a képen Joseph Jacotot (1770-1840), a "tudatlan tanító" látható.
A könyv találó kiindulópontja lehet az önképzőkörünkben végzett munkának, hiszen azt példázza, hogy az ember autodidakta módon is magáévá tehet bizonyos ismereteket, emészthet meg például tudományos munkákat. Nem feltétlenül szükséges egy magyarázó, aki elvégzi helyettünk az értelmezés munkáját. Persze ez nem mindig könnyű feladat, szükséges hozzá az egyén eltökéltsége is – ahogy Marx is mondja A tőke második kötetében: „A tudományhoz nem visz széles országút, s csak azok remélhetik, hogy napsütötte ormait elérik, akik nem riadnak vissza attól, hogy meredek ösvényeinek megmászása fáradságos.”
Az eltökéltség meglétének kérdésköre véleményem szerint rá is mutat arra a problémára, ami Jacotot tanítási módszerének, pontosabban nem-módszerének univerzális jellegét megkérdőjelezhetővé teszi. Legalábbis én úgy hiszem, nem mindenkiben buzog ugyanakkora tudásvágy és elszántság, mindig lesznek olyanok, akiket még a tudatlan tanítómester sem fog tudni rávenni, hogy teszem azt elolvassák a Télémaque-ot, vagy éppenséggel az Ignorant Schoolmastert. Ugyanakkor fontos leszögeznem, hogy ez nem az egyén intelligenciájából fakad, éppen ezért nagy igazságot látok Jacotot azon alapelvében, miszerint minden intelligencia egyenrangú. Ugyanis kellő akaraterővel vagy affinitással akár egy olyan ember is tud nagyon jelentős eredményeket elérni valamely tudományos vagy művészeti területen, aki életkörülményeiből, társadalmi helyzetéből, s az ezek által determinált előzetes tudásanyagának hiányosságaiból adódóan hátrányban van másokhoz képest (az már más kérdés, hogy kortársai mennyire hagyják az illetőt kibontakozni). Talán leginkább ebben az elgondolásban ragadható meg Rancière és az általa kritizált Bourdieu oktatásszociológiai alapvetése közötti különbség. Míg Bourdieu elérendő célnak tekinti a társadalmi egyenlőséget az oktatásban, Rancière egy másfajta megközelítéssel élve eleve adottnak tekinti azt. Ebből kifolyólag a tanuláshoz való jogot is eleve adottnak tekinti Rancière, nem olyasvalaminek, amit az embernek ki kell harcolnia. Franppánsan a szabadság természetéhez hasonlítja a szerző tanulásét: „It’s not given, it’s taken” – vagyis az egyénnek nem a társadalomtól kell kiérdemelnie, hanem el kell ragadnia. Ez esetben úgy érzem, hogy ez az elgondolás szembe megy a marxista megközelítéssel, hiszen az individuum szerepe felértékelődik, ugyanakkor a végcél ugyanaz: az elnyomott tömegek öntudatra ébresztése.
Az intelligenciák egyenlőségére számtalan példát lehetne felsorolni, most csak egy ilyet szeretnék megemlíteni, ami a Jacotot leuveni diákkísérletéhez hasonlóan a francia nyelv elsajátításához kapcsolódik, Kristóf Ágota írónő példáját. Az írónő 1956-ban Svájcba emigrált, s úgy lett belőle francia nyelven alkotó világhírű író, hogy emigrációja előtt egyáltalán nem tudott franciául. Ahogy azt a sokatmondó Az analfabéta című önéletrajzi regényében is leírja, óragyári munkásként kezdett el ismerkedni a francia nyelv alapjaival. Irodalmi sikereit aztán pont a nyelvi nehézségekből adódó stílusának köszönhette, jobbára egyszerű tőmondatokból építette fel regényeit, tehát előnyt kovácsolt a hátrányából.
A könyv eredeti, 1987-es francia nyelvű kiadásának borítója
Ne feledkezzünk meg azonban a tanítómester szerepéről sem, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy az élethelyzete adta kényszerűségek önképzésre motiválják. Sokaknak csak egy kis kezdőlökésre van szükségük, hogy elinduljanak ezen az úton, egy motiváló hangra, amely, ahogy egy isteni sugallat is a tévelygő Szent Ágostonnak a Szentírásra utalva, azt mondja: Tolle, lege! – azaz Vedd föl és olvasd! Persze az sem mindegy, hogy ez a hang milyen tónusú, vagyis hogy hogyan viszonyul a tanítómester a tanulóhoz. Egyrészt éreztetnie kell a tanulóval, hogy egyenlő félként kezeli őt, mivelhogy intelligenciájuk ugyanannyit ér, nem pedig azt hangoztatni, hogy ő magasabb szellemi szinten helyezkedik el, és mindig legalább egy leckével a tanuló előtt jár. Ebben áll a tanulatlan emberek intellektuális emancipációja. Másrészt az is fontos, hogy a tanítómester rámutasson, diákjának rendelkezésre állnak olyan információmorzsák, amikből kiindulva tovább tudnak haladni a nagyobb összefüggések felismerése felé. Ehhez kapcsolódik Jacotot másik fontos alapelve, a „minden megvan mindenben” princípiuma, amely szerint az élet legkülönfélébb területei között is vannak kapcsolódási pontok, olyan kapaszkodók, amelyek segítségével számunkra eddig ismeretlen tájakra is elhajózhatunk. Csak hogy erre is felhozzak egy konkrét példát, a napokban hallottam, hogy egy angol kazánmérnök, Tal Golesworthy egy számára addig nagyjából ismeretlen területen, az orvostudományban ért el hatalmas áttörést, minthogy mérnöki ismereteiből kiindulva saját beteg aortájára tervezett szilárdító hálót, amellyel szívbetegségét gyakorlatilag meggyógyította.
A könyvben felvázolt univerzális tanítás folyamatának működési mechanizmusát igyekeztem tetten érni abban, hogy én magam hogyan dolgoztam fel Rancière munkáját. Rá kellett jönnöm, hogy sok szempontból hasonló módon vittem végbe a mű értelmezését és feldolgozását, ahogyan az emancipátor tanítómester szegény tanítványa tenné a Télémaque-kal, bár nyilván nem ilyen mértékben az alapoktól kezdve, hiszen tudok angolul. Ugyanakkor ezen nyelvtudásom nagy részére egy gyönge általános iskolai alapozáson kívül önerőből tettem szert, így azért hosszabb angol nyelvű szövegeket nem úgy dolgozok föl, hogy egyből elolvasom elejétől a végéig, betűről-betűre. Kiindulási alapnak először is kellett egy olyan kapaszkodó, amit a tanítómester adott az analfabétának azzal, hogy elmondta neki, mi a könyv első mondata. Számomra ez a kapaszkodó az volt, hogy első olvasókörünk tagjai említették, hogy mi a könyv alapgondolata, ez nagyjából így szólt: hogyan taníthatja meg akár egy írástudatlan szülő is olvasni a gyermekét egy egyszerű módszer segítségével [ez mondjuk úgy hangzik, mint egy béna netes kamuhirdetés]. Azután a fejezetcímek és a bevezető szöveg alapján megkerestem, hogy melyek lesznek majd a fő szöveg kulcsszavai, és a továbbiakban elsősorban erre koncentráltam, szövegbeli kontextusukban megfigyelve őket. Történészként segítségemre voltak a szöveg értelmezésénél például a tanítómester-típuskora felhozott történeti analógiák, a tanítványait folyton félbeszakító, folyton mindent megmagyarázni akaró Szókratész, és a lázongó plebeiusokhoz egyenrangú félként szóló, számukra is könnyen érthető metaforákat használó Menenius Agrippa ellentétpárja rögtön egyértelművé tette számomra, miben rejlik a két pedagógiai stílus közötti különbség.
---
Csatlakoznál olvasói körünkhöz? Írj ránk facebookon vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!
