Slavoj Žižek - Against the Populist Temptation (Contingency, Hegemony, Universality – Contemporary Dialogues on the Left, Verso, 2000.)

A világ globális piacként való megvalósulása, a pénzügyi konglomerátumok teljes uralma, stb. –ezek világunk olyan megkérdőjelezhetetlen tényei, melyek lényegében megfelelnek Marx elemzésének. A kérdés az, hogy ezek között hol fér meg a politika? Milyen politika forma az, ami ténylegesen nem enged a tőke követelésének? – ez a kérdés ma. (Alain Badiou)

Laclau hegemónia koncepciója egy olyan példaértékű elméleti mátrixot biztosít számunkra, amelyben az egyetemesség, a történelmi eshetőség, és a létező viszonyait vizsgálhatjuk. Legfontosabb jellemzője, hogy a a társadalmi szférán belüli elemeket és azok különbségekeit, és azt a határvonalat, ami elválasztja magát a társadalmit a társadalmon túlitól (káosztól, hanyatlástól, a társadalmi láncolat felbomlásától) esetleges kapcsolatban tudja felmutatni. Rendszerében a szociális és a rajta kívül eső nem-szociális közti határvonal csak úgy tud megjelenni, ha a szociálisban található elemek közti különbségekre térképezi fel magát.

Egy példával élve: hogy kitapintható legyen a „munkahelyi demokrácia” (azaz a „szociálison túli” –hiszen ez nincs jelen társadalmunkban) és a „nem-demokratikus munkahely” (a szociálison belüli – társadalmi valóságunk) közti határvonal, először az szükségeltetik, hogy a meglévő társadalmi elemek közti különbségekre (melós – főnök; meleg melós – heteroszexuális melós, női melós – férfi melós, proletár – prekariátus, felnőtt munkás – diákmunkás, itthon maradt – külföldre ingázó stb.) rávetülhessen a „szociálisan túli” vízió.

Laclau a populizmust az osztályharc helyett választja. Számára az a populizmus előnye, hogy egy olyan nyílt küzdelem „semleges” mátrixát nyújtja, aminek tartalmát és kockázatait a hegemóniáért folytatott küzdelem esetlegességei adják, szemben az osztályharccal, mely feltételez egy bizonyos csoportot (munkásosztályt) mint afféle privilegizált politikai ágenst, amely „objektív társadalmi pozícióban” gyökerezik, kinek számára az ideológiai/politikai-küzdelem csak másodlagos jelenség. Laclau számára az, hogy egy a sok küzdelmi folyamat közül az „egyetemes ekvivalens” (egy olyan társadalmi tükörkép, melyben minden más mozgalom ráismer saját maga küzdelmeire) szintjére emelkedik nem előre elhatározott, objektív társadalmi tényeknek köszönhető, hanem a hegemóniáért folytatott küzdelem esetleges eredménye – egyszer ez az esetleges együttállás munkásmozgalmi lesz, egyszer patrióta-antikolonialista, másszor antirasszista, stb…

A politikai mező így „üres” és „lebegő” jelölők feloldhatatlan feszültségében mozog: egyszer csak az egyik jelölő mint „üres jelölő” kezd el funkcionálni (pl. Solidarność): az egyetemességet magára öltvén a többi „lebegő jelölőt” egy egyenlőségi láncba szedi, azokat mintegy maga alá tolja, őket bekebelezi.

A társadalom szövetét pásztázó radikális ellentmondások nála csak torzított módon jelenhetnek meg, a rendszeren belüli egyes elemek közti különbségeken keresztül kitapinthatók. Laclau lényegi állítása: (A) a társadalmon kívüli és belüli közti különbségek már eleve a társadalmin belül fellelhetőek; (B) a kettőjük közti kapocs esetleges és a (C) hegemóniáért folytatott politikai küzdelem eredménye, nem pedig olyasvalami, ami adott, vagy a társadalmi lények puszta cselekedeteiben belefoglalt lenne.

A Marxizmus történelmében a hegemóniának két felfogása (koncepcionális formája) volt: 1) egyenértékűek radikális forradalmi logikája (Mi vs. Ők, Haladás vs. Reakció, Szabadság vs. Elnyomás, stb.), melynek mindig egy adott csoportosulásra kellett támaszkodnia (munkásosztály, kolonizált parasztság), hogy a társadalmi változtatás egyetemes feladatát véghezvihesse; és 2) a progresszív politikai napirend (agenda) „revizionista” lefokozása a körülmények adta társadalmi problémák sorozatára, melyeket fokozatosan, kiegyezéseken keresztül megoldhatók. Általánosabban így jellemezhetnénk ezt a két koncepcionális formát: a szociális és antiszociális között húzódó kibékíthetetlen ellentét forradalmi felfogása vs. a korporatista felfogás a „társadalom organikus Testéről,” melyben mindenkinek ki van jelölve a megfelelő helye, mozgástere, alkupozíciója.

Laclau szerint a két pólus egy ponton megegyezik: a korporatistának ki kell vetnie azokat az erőket, melyek (organikus felfogása szerint) képtelenek elfoglalni „megfelelő” helyüket (zsidók, kommunisták, „meleg lobbi,” stb.), ezáltal biztosítván, hogy a társadalmi ellentétek „a társadalom Teste” és a „hanyatlását okozók” között marad továbbra is érzékelt, míg a forradalmi felfogásnak egy adott kiváltságos elemre (osztályra) kell támaszkodnia, ami az egyetemességet testesíti meg. Laclau következtetése: mivel a társadalmi totalitás teljességében elérhetetlen, minden arra építő próbálkozás szükségszerűen elbukik, de az elérhetetlen hajszolása közben részleges problémák egész sorozata kerülhet megoldásra.

Laclau szerint tehát két lehetséges út létezik, melyek egy eredményre vezetnek: vagy eleve részleges problémákat tűzünk ki célul, és kis szerencsével egy részüket megoldjuk, vagy a társadalom egészét óhajtjuk transzformálni, de ez úgy is elbukik – közben részmegoldások születnek.

Žižek szerint létezik egy harmadik út is. A feudalizmusból kapitalizmusba való átmenetet nevetséges lenne problémasorozatok részleges megoldásaként, vagy bukásként jellemezni; itt a társadalom alapvető struktúrái kerültek átalakításra. Igaz, ez az átalakulás nem érintette a „társadalmi totalitás teljességét,” de jóval több történt „pár részleges probléma megoldásánál.”

Žižek a sztenderd posztmodern baloldali narratívát, mely szerint az osztály-esszencialista Marxizmust (kivételezett történelmi alanyával, a proletariátussal) leváltotta az újbalos „részeire le nem bontható küzdelmek pluralitása,” historizálja – egy valós történelmi folyamat leírásaként tekint rá. Ezen narratíva szószólói elfelejtik megemlíteni, hogy milyen örökségről is mondtak le. Valójában úgy gondolják: „a kapitalizmusnak nincs alternatívája.” A társadalmi egész Marxista kritikájával, és a marxista teljes transzformáció programjával szemben az identitás-politika és populizmus hívei eleve feltételezik politikájuk háttereként a kapitalista rendet, azt a rendet, amihez szegezik követeléseiket.

A kapitalizmus osztály- és áru-struktúrája nem csak a gazdaság bizonyos berkeiben uralkodó, hanem a társadalmi egészet strukturáló alapelv: a politikától kezdve, a művészeteken át, a vallásokig. Ezt a globális dimenziót függeszti fel a jelenkori progresszív politika, s ezért korlátozódik antikapitalizmusuk a „szexista/rasszista/stb.” elnyomás elleni fellépésekre.

A posztmodern baloldal az osztály-analízist csak csendben függeszti fel: az ideológiai hangsúlyáthelyezéssel járó tünetegyüttese árulkodó: az osztályellentét létét tagadják, annak központi, strukturáló szerepét figyelmen kívül hagyják, de az érzékelt és (kulturális politikával) felfüggeszthetetlen hatásait más társadalmi különbségekre (nemi, etnikai, szexuális, stb.) helyezik át, mintegy rajtuk keresztül felszívva az előbbit. Az osztályellentét valóságát így misztifikálva átalakítják át ezeregy részküzdelemre, melyek mértéktelen súlyt kapnak. A központi problémát valójában nem képesek sem felszívni, sem magukban tartani „antikapitalistáink” részproblémái. Csakugyan, a kapitalizmus okozta összes szenvedést magukra vállalhatják vagy zászlójukra tűzhetik torzult és részleges képleteikkel és megoldásaikkal (etikus vásárlás, vegetarianizmus, Twitter kultúrharc, stb.), de a végbemenő hangsúlyáthelyezés árulkodóvá válik, és a belőle fakadó mértéktelenség („dögöljön meg az összes férfi/húsevő!”) a posztmodern politikai diskurzus fémjelzőjévé lesz. (Nota bene: az „alt-right” sem menekül meg e sors alól.)

Marx a Grundrisse-ben azt állította, hogy a termelés-elosztás-csereforgalom-fogyasztás sorozatban a „termelés” kétszeresen szereplő fogalom: először mint a felsorolás egyik eleme, másodszor mint az egész sorozat strukturáló elve. Vegyük észre, hogy az identitás-politikában az osztály-gender-rassz-stb. sorozatban pont a determináns elem válik hangsúlytalanná, elméletükben és gyakorlatukban egyaránt. Laclau-nál ez a sorozat: demokrácia-gender-gazdaság-stb., ahol a „demokrácia” a strukturáló elem, azaz szerinte a modernitás politikai küzdelmeit mint a gender-demokratizálása, gazdaság-demokratizálása, stb. szériában kell felfognunk. Az identitáspolitika és a populizmus egyaránt a kapitalizmus depolitizáltságát veszik kiindulópontjuknak. Ez formai szükségszerűségük és korlátjuk. Nyilván bizonyos kérdéseket nem tehetnek fel:

„Hogyan ássuk alá a kapitalizmust mint olyat?

„Mik a demokrácia és a demokratikus állam velejáró korlátai?”

Laclau populista modelljének legkisebb egysége a „társadalmi követelés,” s az e mögött húzódó elméleti stratégia könnyen lekövethető: (1) a követelés alanya a követelésen keresztül lép életbe (előtte nem létezik), viszont (2) a követelés feltételez egy Másikat is, akihez szólnak a követelések, akinek azt teljesítenie kell.

A forradalmár pontosan ezt a Másikat kerüli ki. A forradalmár már nem követel a hatalmon lévőktől, az államtól, a piactól – ő meg akarja semmisíteni ezeket…

Amit tehát Laclau „elfelejt” hangsúlyozni, hogy modelljének előfeltétele a demokratikus háttér, ami nélkül nem tud a különbségek logikája (a társadalom mint korlátozott rendszer) és az ekvivalenciák logikája (két antagonisztikus csoportra oszló társadalmi tér mely kiegyenlíti belső különbségeit) egybefűződni és működésbe lépni. Feltételezi tehát pontosan azt a demokratikus hátteret, amelyet a piac politika árucikké torzított: választásokkor „kereskedelmi pártok” mint (hatalmi) árucikkek versenyeznek a szavazókért, és a szavazatunkat mint valutát váltjuk be az áhított kormányért. Ami elvész így a politikából az pont az a társadalmi dimenzió (nyilvános viták, érdekek felszínre hozatala, stb.) ami mindannyiunkat érintene, amit a demokráciától várunk, de (már?) nem képes megadni.

A demokrácia mint politikai forma nem hogy képes magába építeni az (osztály-, stb.) ellentéteket, hanem épp, hogy elősegíti ezek fennmaradását, mi több, saját létfeltétele ezek intézményesítése. Ami más politikai rendszerek számára lehetséges veszélyforrás, az a demokrácia számára a normális menetrend előfeltétele: a hatalomgyakorlás helye üres; nincs isteni akaratból felkent; a „trónért” folyó küzdelem elkerülhetetlen, és minden regnáló kormányt e küzdelem hatalmazott fel.

Kétféleképpen munkálkodik a „lehetetlen” Laclau antagonizmus koncepciójában: 1) lehetetlen kielégítően reprezentálni/kifejezésre juttatni a Társadalom teljességét; 2) lehetetlen kielégítően reprezentálni/kifejezésre juttatni azt az antagonizmust, ami megakadályozza a Társadalom egészének teljességre törekvését. Másképp mondva: nem csak a „Társadalmi teljesség” lehetetlen ideológiai fantázia; ez a lehetetlen maga is torzítottan reprezentálódik/testesül meg az ideológiai mezőben (pl. összeesküvés elméletek). Amikor ezt a lehetetlent megtestesítik egy külső elemmel (pl. antiszemiták zsidó-képe), a belső lehetetlenség külső, áthidalható akadállyá változik.

Egy alapvető ideológiai művelet két irányban folyhat: egyrészről egy gyakorlati akadályt történelmétől megfosztva átváltoztathat egy örök állandóvá („a nők természetüktől fogva alsóbbrendűek”), vagy egy adott lehetetlent/lezártságot átültethet egy (külső) gyakorlati akadállyá (zsidók kiirtása). Laclau ezzel tisztában van amikor elveti azt az elképzelést, hogy a forradalom után egy teljesen áttetsző társadalom alakulhat ki, de míg ennek az elvetése önmagában indokolt, a globális transzformáció elvetése nem az. A „jelen lételméletének” kritikájáról átugrani az utópia ellenesség (reformista, fokozatosság párti) politikájára helytelen elméleti és következtetésbeli útlezárás.

Az egyetemesség fogalma és ideológiai gyakorlata más és más volt a premodern, modern, és posztmodern korszakokban. A tőkés piaci társadalom bevezetésével a személyek a társadalmi rendben többé nem mint a globális építményben elfoglalt pozíció képviselőiként vesznek részt, hanem közvetlenül, „absztrakt” egyénekként.

A marxisták első lépésének annak kell lennie, hogy azonosítják azt a részleges elemet, ami saját mintájára szabja át az egyetemesség formáját, pl. „az egyetemes emberi jogok rendszere gyakorlatilag csak a tőkések kereskedelmi törekvéseinek, a munkásaik kizsákmányolásának biztosítéka.” A második, sokkal fontosabb lépés annak azonosítása, hogy maga az egyetemes forma hogyan alakul ki: hogyan, milyen történelmi körülmények között válik az absztrakt egyetemesség a társadalmi lét tényévé? Milyen körülmények között tapasztalják meg saját magukat a személyek az egyetemes emberi jogok alanyaként?

Marx árufetisizmus fogalma segítségünkre siet: egy olyan társadalomban, ahol az árucsere nagyobb súllyal bír mint az emberiség maga, az emberek maguk is úgy viszonyulnak önmagukhoz és az árucikkekhez, mint az absztrakt-egyetemes esetlegességének végeredményeihez. Azt, hogy én mi vagyok, mi az én konkrét társadalmi vagy kulturális hátterem, esetlegesnek érzékelem, hiszen ami végső soron definiál engem az a munkára való absztrakt-egyetemes képességem (kapacitásom).

A „foglalkozás” modern fogalomképe azt tükrözi, hogy magamat már nem úgy tapasztalom meg mint egy olyan személyt, aki „közvetlen beleszületett” társadalmi szerepébe – hogy „mi lesz belőlem” esetleges társadalmi körülmények és döntéseim játékának eredménye, és ebben az értelemben vagyok lakatos vagy pincér. Másik irányból megközelítve: értelmetlen lenne az az állítás, hogy egy középkori jobbágy „foglalkozása szerint paraszt” volt. A kapitalizmusban válik az absztrakció a társadalmi lét közvetlen jellemzőjévé, azzá a móddá, ahogyan konkrét egyének viselkednek és viszonyulnak sorsukhoz és társadalmi környezetükhöz.

Marx (Hegelt követve) tudta, hogy az egyetemesség csak akkor válhat magáért valóvá, ha az egyének többé nem azonosítják „létük lényegét” az adott társadalmi helyzettel, ha úgy tapasztalják meg saját magukat, mint akik örök összeilleszthetetlenségben vannak saját szituációjukkal. Az egyetemességnek tehát van konkrét formája, és ez a globális rendben helyét nem találó individuum. Az egyetemesség azokban az emberekben testesül meg (ölt konkrét formát), azokban válik magáért valóvá, akik nem találják helyüket benne.

Laclau hegemóniáért folyó végtelen küzdelemről szóló modelljének „egyetemes” státusza válik megkérdőjelezhetővé: az összes lehetséges ideológiai folyamat formális koordinátáit mutatja be, vagy csak a klasszikus baloldal visszavonulása utáni posztmodern politikai koordinátáit?

Žižekkel gyanítjuk: az utóbbit. Az „(osztály)esszencialista marxizmusról” az „esetlegesség politikájára” való váltás nem tudáselméleti lépcsőfok, hanem a kapitalizmuson belüli globális változással való lépéstartásra tett kísérlet.

A végső kérdés nem az, hogy melyik részleges tartalom (elem) hegemonizálja az üres egyetemességet (ezáltal kizárva a többi részleges elemet); hanem: melyik tartalomnak (elemnek) kellet kizárásra kerülnie ahhoz, hogy az egyetemes üres formája egyáltalán létrejöhessen a hegemónia csatatereként?

(Tsipras, Orbán, Farage)

Žižek következtetés: a populizmus nem szolgálhat az emancipációs politika megújításának kiindulási pontjaként. A populizmus kortárs formáját a múltbélitől az a tipikus ellenfélkép különbözteti meg, akik ellenében mozgósítja a tömeget: a semleges, technokrata bürokratákkal szemben (Fidesz: „Brüsszel”) enged teret olyan követelések megfogalmazására, amelyeket az ellenfél kizárt, így azzal szimbiotikus kapcsolatba lép, politikai alapvetéseikben osztozik, a helyzet bonyolultságát az ellenféllel szövetségben homályosítva el.

Hajnalok hajnalán egy részeg koma az utcalámpa fényében matat a járdán.

Az egyik járókelő megkérdezi tőle: „maga meg mit keres?”

– A kulcscsomómat – válaszolja emberünk.

– Hol vesztette el pontosan? – érdeklődik a járókelő.

– Valahol egy sötét sarkon… – ismeri be emberünk.

– Hát akkor miért pont itt keresi, a lámpa fénye alatt?

– Mert itt jobbak a látási viszonyok. – hangzik a válasz.

A populizmusban mindig van egy ehhez hasonló trükk. Az emancipatorikus projektek jövője azon múlik, hogy olyan tömegeket mobilizálni képes politikai formát találjon magának, ami (a populizmushoz hasonlóan) kritikus az intézményesített politikával szemben, de eszközeiben és politikai alapvetéseiben elkerüli a populizmus sajátosságait.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!