Spanyol forradalom: „a köztársaság utópiáját szétmarta az osztályharc sava!”

2018. november 03. - Forradalmi Forrás

Chris Ealham: Osztály, kultúra, konfliktus 1898-1937 Barcelonájában

A könyv első fejezeteiben a szerző a 19. sz. végi – 20. sz. eleji barcelonai dolgozó osztály igen sanyarú helyzetének alakulásával, a dolgozók lakta körzetek belső világával foglalkozik. A lakóhelyi konfliktusok közül említést tesz arról, hogy a dolgozók szegénynegyedeiben – a kölcsönös segély kiterjedt informális hálózata mellett – saját maguk által fenntartott, illegálisnak számító piacokat is létrehoztak, amelyek a kereskedő tőkések érdekeit sértették. A tőkésekkel egyre erősebb konfliktusok alakultak ki, ezzel párhuzamosan egyre több dolgozó számára vált világossá, hogy az állam, a rendőrség nem az ő érdekeiket védi. Egyre gyakrabban csapott át nyílt erőszakba a feszültség. A dolgozói szegénynegyedekben a rendőrellenesség vált a legfontosabb szervezőerővé.

Univerzális politikai követeléseket először az anarchisták, majd nagyobb hatással az anarchoszindikalisták fogalmaztak meg; a szocdemek ezeken a környékeken gyengének számítottak, ők Madridot tették meg fő bástyájuknak. A jelentős proletár tömegek jelenléte és a helyi közvetlen akciók hagyománya miatt a franciáktól érkező anarchoszindikalizmus – forradalmi szakszervezetiség, antikapitalista jövőképpel – vált a fő mozgalmi formává és eszmévé, s nem az anarchizmus, amely inkább a középosztályt csigázta fel, és kevésbé a melósokat. 1910-ben alakul meg az anarchoszindikalisták mai napig legismertebb szakszervezeti szövetsége, a CNT, melyben hamarosan kialakul egy anarchista és egy kommunista-szindikalista frakció is.

A CNT nemcsak a munkahelyeket, az utcát is küzdőtérnek tekintette – akár békés, akár erőszakba fulladó volt az adott akció. Előfordult, hogy a nők, akik boltokba, éttermekbe hatoltak be élelemért, szervezett fegyveres támogatást kaptak a CNT-től. Ez a példa annyiban kivételes, hogy a mozgalmi hétköznapokban a nők alárendelt, kiszolgáló szerepet játszottak a mozgalmon belül. Megjelennek olyan premodern ellenállási akciók, mint a tőkések, földesurak otthonainak feldúlása. Az osztályharc különböző formái keveredtek az 1909-es általános sztrájkban is, amely jelentős városi felkeléssé dúzzadt, barikádokkal, fegyveres harccal, az egyház javainak elkobzásával és elpusztításával (pl. templomok felgyújtása). A nagyobb sztrájkoktól függetlenül fordul elő, hogy munkanélküliek csapatosan vonulnak be gyárakba, munkát követelvén, percek alatt összecsapásba kerülvén a riasztott rendőrséggel. Igazából a vágyak és a valóság közötti szakadékot szimbolizálták az ilyen akciók, melyeket Eric Hobsbawm, a neves brit történész "zavargásokon keresztüli kollektív alkuként" emlegetett csak.

1919-ben vízmű dolgozók csoportos elbocsátása után egy jelentéktelennek induló sztrájk igen sikeres sztrájkhullámmá növi ki magát. Ennek nyomán Európában először Barcelonában vezetik be a nyolc órás munkanapot. A következő években a hatalom azonban visszavágott és üldözni kezdték az aktivistákat. Ennek eredményeként a CNT-n belül a fegyveres egyéni vagy kis csoportos harcot javasló, az illegális harcot előnyben részesítő irányzatok erősödnek meg. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy fegyveres csoportok alakultak a szervezeten belül a mozgalmárok utcai épségének biztosítása végett, illetve közveszélyes vagy közutálatnak örvendő tőkéseket öltek meg, pénzt szereztek bankrablással. Számuk csekély volt, de megbecsülésük annál nagyobb.

Mivel tömegeket mozgósítani képes stratégiákat nem voltak képesek kidolgozni, 1923-ban Primo de Rivera puccsát a CNT nem tudta megállítani, és a fegyvertartás szabályainak szigorítása mellett a fokozódó elnyomás is visszavetette a mozgalmat. 1924-ben a katalán CNT-t betiltották. Az elnyomás elől voltak, akik a kulturális, közösségi központokba vonultak vissza, voltak, akik elmentek helyi szövetkezeteket szervezni.

1930-31-ben demokratikus fordulat következett be és az 1931 áprilisi választásokon a köztársaságot követelő pártok arattak elsöprő győzelmet. A kormányt a CNT-vel jó kapcsolat ápoló Katalónia Köztársasági Baloldala névre keresztelt, alapvetően szocdem-populista párt alapította meg két kisebb baloldali erővel. Madrid azonban nem ismerte el önállónak a helyben is lelkesen kikiáltott köztársaságot, amelyet a CNT is lelkesen üdvözölt. A katalán kormány meghajolt Madrid akarata előtt és hatalma a barcelonai városi tanácsra, a katalóniai önkormányzatra korlátozódott.

Az 1931-ben a (már csak Katalóniában 400 ezer tagot számláló) CNT-n belül az erőszakkal kapcsolatban eltérő nézetek ütköztek. A már említett, erőszakot alkalmazó kis csoportok azzal indokolták taktikai elkötelezettségüket, hogy az felbátorítja a többi tagot is az erőszakra. A kisebb akciók – érveltek – forradalmi tornaórákkal érnek fel, az állami megtorlások pedig majd sokakat felbőszítenek és ezáltal az ellenállás csak erősödik. Ez a felfogás az ortodox anarchizmus nézeteiből fakad.

Ealham kritikája: az anarchisták alábecsülték az állami válaszcsapás kiterjedtségét; az állami erőszak demoralizáló, megfélemlítő, passziváló hatásait figyelmen kívül hagyták. Ugyanakkor az egyéni terrort pártoló anarchista irányzat is üdvözölte a köztársaságot, jó ideig kitart mellette a közelgő baljós jelek ellenére is. Csak a kis számú („anti-sztálinista”) kommunista belső ellenzék hangoztatta elejétől fogva, hogy a Köztársaság lényegében egy burzsoá kormány, amelyben megbízni végzetes hiba, ugyanígy a középosztállyal sem érdemes szövetséget kötni, mert csak a dolgozó osztály vívhatja meg saját forradalmát. (Anarchizmussal szimpatizáló szerzőnk elismeri: ebben a kommunistáknak lett igazuk.) E vitákat azonban elfedte a homályos szolidaritás köde, a mindennapi aktivizmus: 1931 nyarán soha nem látott sztrájkhullám söpört végig egész Barcelonán és Katalónián, melyet a frissen nyert szabadságjogok gyakorlásának reménye itatott át.

A CNT és a mérsékeltebb, sztrájkokat nem igazán szervező, jobboldaliakat is magába tömörítő szociáldemokrata UGT szakszervezet közötti ellentétek egy helyi fegyveres összecsapásig éleződtek. Ugyanakkor a CNT-n belül egyre jellemzőbb lett az a kevésbé radikális nézet, hogy "a forradalom előtt nem szabad kifáradni," csak a legnehezebb helyzetben lévő ágazatokban érdemes csak sztrájkolni, elvárván, hogy a többi ágazat szakszervezetei is majd támogatják a szegényebb melósok harcait. (A bolsevikok ezt nevezték uszálypolitikának, tömegek mögött loholásnak.) Mindettől azonban nem lett kevesebb sztrájk, mert sok dolgozó számára a sztrájk érzelmi kérdés is volt, ekkor tudták megtapasztalni a közösség, az összefogás erejét, amire nagyon büszkék voltak.

Az új köztársaság létrejöttével a tőkés osztály is úgy gondolta, hogy neki is kijár a nagyobb szabadság – a kizsákmányolásban. Amikor munkásoktól szabadultak meg, jellemző kirohanásává vált a tőkéseknek az "Etessen titeket a köztársaság!”, vagy „Adjon munkát nektek a köztársaság!"

A CNT nemcsak az állammal, hanem a gyárvezetőkkel is egyre erőszakosabb konfliktusokba került, például amikor arra került a sor, hogy sztrájkőrségeket kellett megszervezni a sztrájktörőkkel szemben. Az addig békés aktivista munkát végzőket is egyre gyakrabban felfegyverezték. A sztrájkhullám aktivizálta és radikalizálta a tagokat és a helyi szakszervezeti aktivistákat, így a CNT egésze egy alulról jövő radikalizálódáson ment át.

A munkanélküliek önszerveződése, mozgalmi élete is erős volt, de körükben komolyabb befolyásnak örvendett a CNT kommunista szárnya, ezért a szakszervezetek anarchoszindikalista vezetése ellenállt annak, hogy erősebben megszervezzék a munkanélkülieket, félve attól, hogy az anarchoszindikalizmus politikai kihívót kap. A munkanélküliek szervezeten kívüli része utcai erőszak, boltkifosztások, útonállás révén jutott némi élelemhez és pénzhez. A CNT elutasította ezt mint bűnözést, és tagjait önvédelemre szólította fel ilyen esetekben. Ugyanakkor munkanélkülivé vált tagjai számára fizetős aktivista munkát - pl. szórólapozást – ajánlott fel sok esetben.

Igen jól szervezett lakbér sztrájkok (fizetési bojkottok, melyekben több tízezren vettek részt) zajlottak le Barcelonában 1931-ben. A szervezők jó kapcsolatban voltak a CNT-vel, de küzdelmüket nem kívánták politikai vagy forradalmi szintre emelni. Előfordultak fosztogatások, a kilakoltató verőemberekre rendszeresen rátámadtak, a környéken lakók azonnal a kidobandó családok segítségére siettek. Nagyon fontos volt, hogy a CDE, a lakbérsztrájkolók szervezete, összekötő kapcsot, közös mozgalmat jelentett a munkanélküliek és a dolgozók között, kiket oly könnyű egymás ellen fordítani, és sokszor eleve nem szolidárisak egymással.

Félvén, hogy az 1931. május elsején 150 ezer főre dagadó tömeg a kormányépületek elfoglalását tűzné ki célul, a kormány parancsot ad a rendőrségnek a tömegbe lövetésre. 45 perces tűzharc után véget ér az incidens, a rendőrök oldaláról egy áldozattal. A tűzharcnak a tüntetők túlereje mellett az vetett véget, hogy a kormány visszahívta a rendőröket és helyettük katonákat küldött, akiket viszont a nép a testvéreinek tekintett és nem lőtt rájuk. Mindez azonban nem jelentette a tűzharcok mindennapossá válását. A közterek elfoglalásának hagyományát folytatva viszont a következő hónapokban is többször utcára vonultak a munkanélküliek, ami többször fosztogatásba, középosztálybeliek házainak elfoglalásába torkollott.

Ahogy a szerző fogalmaz: „A köztársaság utópiáját szétmarta az osztályharc sava.”

Az 1932-34 a militáns anarchizmus megerősödésének időszaka. A CNT mérsékelt vezetése nem tudott igazából mit kezdeni a munkanélküliekkel. A folytatódó utcai és munkahelyi összetűzések, a munkanélküliek, a belső migránsok elleni állami uszítás, stb. mind-mind az anarchoszindikalistáknál radikálisabban fellépő anarchistáknak kedveztek, őket igazolták. Ők erősödhettek meg és vehették át egyre több szakszervezeti ágazatban a vezetést. Kijelentették, hogy a köztársaság rendőrsége ugyanolyan mint a monarchiáé, a munkanélküliséget pedig csak a forradalom után lehet megoldani. E nézetek vegytisztán a FAI-ban, a spanyol országos anarchista mozgalomban jelentek meg, amely egyre nagyobbá, majd lényegében a CNT részévé vált, ezért beszélnek a későbbiekben a „CNT-FAI”-ról. Az anarchisták az erőszakot, az illegalitást önmagában véve is forradalminak tekintették. Mi sem példázza ezt jobban, mint a következő anekdota. Durruttihoz, a máig is legismertebb korabeli anarchista vezetőhöz, egyszer odament egy koldus pénzt kérni, erre ő a kezébe nyomott egy pisztolyt és azt mondta: "Tessék, rabolj ki egy bankot!"

1932 januárjában Figols városának közhivatalait elfoglalták az anarchisták vezette sztrájkoló bányászok. Barcelonában egy nem túl jól szervezett, fegyverhiánnyal küszködő, pár nappal megkésett általános sztrájkkal és tüntetéssorozattal vállaltak szolidaritást a fegyveres felkeléssel. Új frontot nyitottak.

A figolsi felkelést leverték, a CNT központi lapját pár hétre betiltották, anarchista vezetőket börtönöztek be. A kudarc nyomán éles belvita, sőt fegyveres konfliktus bontakozott ki a CNT-n belül. A szervezetlen, erőforrás-hiányos fegyveres felkeléseket ellenzőket, tehát az anarchoszindikalistákat, a kommunista szárnyat és az általuk vezetett ágazati szakszervezeteket kizárták a CNT-ből. Az anarchisták egyértelmű többségbe kerültek a CNT-n belül. A CNT összlétszáma így Katalóniában pár hónap alatt a felére csökkent, mozgósító ereje visszaesett. Az anarchisták ezt a felmerülő gyengeséget ismét szétszórt fegyveres felkelések sorozatával próbálták leplezni. E taktikai vonalat sem a belőle származó kudarcok, sem az eldurvuló állami megtorlások nem ingatták meg.

Az anarchisták 1933. novemberében meghirdetik a választások bojkottját, tették ezt úgy, hogy a választások előtt nagyon megerősödött a jobboldal és a fasiszta szélsőjobb is. Abban bíztak, hogy a (szerintük eredendően) szabad szellemű Ibéria úgy is ellenáll a fasizmusnak, amelyet a CNT-FAI idővel úgy is majd porrá zúz, különben is: „a forradalom küszöbén állunk.” A valóban alacsony választási részvételt önigazolásként használták. A választásokat a jobbközép nyerte, ezután decemberben az anarchisták fegyveres felkelést és általános sztrájkot szerveztek Barcelonában. A felkelést 4 nap alatt leverték. Ismét azért, mert az anarchistáknak nem volt elég fegyverük, emberük és stratégiájuk egy sikeres felkeléshez. A valóban fegyveres harcot vívó mozgalmárok csak pár százan voltak, hiába élvezték több százezer dolgozó hallgatólagos rokonszenvét. Az általános sztrájk nem vált forradalmivá. Bár az anarchisták proletariátuson kívüli, teljesen elszegényedett rétegek körében is népszerűek voltak, a szakszervezetük tagsága rohamosan fogyatkozott. Szerzőnk sejteti, hogy anarchisták nem értették meg, hogy a dolgozók legszélesebb szövetsége és egysége, az ezért folyó szervezeti küzdelem – mely emberfeletti türelmet, pragmatizmust és kitartást kíván – a legfontosabb feladat; sikeres forradalom csak ezek után lehetséges.

1935-36-ban a militáns anarchistákat egyre több belső és nemzetközi kritika érte a nem közösségben végzett, elitista döntéshozatalukért, a szakszervezeteik taglétszámának csökkenéséért. Megfordult a hangulat: egyre többen kezdték el a kisebbség fegyveres harca és fosztogatásai helyett a tömegforradalom eszméjét hangoztatni. Megkezdődik a korábban kizárt anarchoszindikalisták visszafogadása. A terrorizmust magasztaló és egyben szektás – vagyis más radikális baloldali mozgalmakkal való együttműködéstől elzárkózó – anarchisták pozícióját gyengítette, hogy Asturiában anarchista-kommunista-szocialista együttműködéssel, és antifasiszta éllel egy helyi felkelés nyomán két hétig kitartó kommün jött létre – 1871 óta először Nyugat-Európa történetében. Katalóniában is az antifasiszta összefogás lett a fő szlogen.

1936 elejére általános választásokat írtak ki. Katalóniában nem egy kommunista-szociáldemokrata dolgozói (és antifasiszta) egységfront, hanem az anarchisták támogatását is élvező, kapitalista erőket is felkaroló népfront jött létre, mely a dolgozókat és tőkéseket egyaránt óhajtotta képviselni, pár baloldali és liberális párt összefogásával. A népfront által ígért amnesztia és az anarchisták más radikális baloldali irányzatoktól való eddigi elzárkózása (szektássága) volt a két ok, amiért az anarchisták végül népfrontpolitikát választották. Jegyezzük meg jól: a saját terrorista taktikájuk vezetett elvtársaik tömeges bebörtönzéséhez, és ezért válhatott kívánatossá az amnesztia ígérete; a saját szektásságuk vezetett tömegbázisuk leépüléséhez, ezért válhatott kívánatossá az egységfrontnál tágabb népfrontpolitika platójára ugraniuk. Kommunista szemszögből: hibás taktikákat váltottak le egy másik hibás taktikával.

A népfront baloldali és liberális pártjai nyerték a választást 1936 elején, de a jobb és szélsőjobboldal azonnal szervezkedni kezdett a hatalom visszaszerzéséért – lényegében: a fasizmusért.

A CNT-FAI számított arra, hogy jobboldali katonai puccs lesz. 1936 nyár elejétől már erre készítették fel mozgalmárjaikat. Így júliusban a fasiszta katonák és támogatóik a puccs megkezdése után azonnal szembetalálták magukat a felfegyverzett dolgozók, valamint a rendőrök ellenállásával. A fasiszta puccskísérletet délutánra a CNT-FAI vezetésével legyőzték és a mozgalmárok a katonai támaszpontok elfoglalásával rengeteg fegyverhez jutottak. Kitört a forradalom. A kormány felajánlotta a CNT-FAI párosnak, hogy megosztja velük a hatalmat. Az anarchisták elfogadták ezt az ajánlatot, de mivel az anarchisták elvi alapon államhatalom-ellenesek, pusztán szimbolikus gesztussal az államhatalmat átnevezték az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságának. Maga az államhatalom érintetlen maradt és az anarchistákat ez nem érdekelte. Hogy az államhatalmat nem zúzták szét - szemben a francia vagy az orosz forradalommal – később visszaütött.

1936 július heteiben a dolgozók tömegei számos üzemet elfoglaltak, melyeket lakónegyedeikkel együtt barikádokkal védtek. Nem kívántak visszatérni a puccskísérlet előtti köztársasághoz. A barikádok praktikusan és szimbolikusan is a munkáshatalom győzelmét jelképezték, erőt demonstráltak. Így a kezdeti 8 napos általános sztrájk után is megtartották azokat. A hatalom az első hetekben alulról is áradhatott: a dolgozók a helyi bizottságokon keresztül (már azokon a részeken, ahol övék volt a kizárólagos hatalom) helyhez kötött proletárdiktatúrát gyakoroltak, ami ismét érdekes, hiszen nagy részük anarchista befolyás alatt állt. Szemben a korai szovjetekkel, ezeket a bizottságokat nem választották és visszahívhatóságot sem gyakoroltak. A bizottsági pozíciókat elsősorban CNT-FAI aktivisták és helyben népszerű emberek foglalták el. A helyi proletárdiktatúra mentegetőzéstől mentesen nyúlt erőszakhoz nem csak az ellenforradalmi erőkkel, de az egyházzal szemben is, sőt, az is előfordult, írja Ealham, hogy a meghaladott illegális tevékenységeket tovább folytató anarchista elvbarátaikat végeztek ki anarchisták. A tőkéseket azonban kevésbé támadták, lévén az anarchisták a tőkések érdekeit is védő népfrontkormányban benne voltak, kötötte őket a megkötött kompromisszum.

A Barikádok Szövetsége tömörítette a helybeli, kerületi bizottságokat, fegyveres erőkkel uralta Barcelona nagy részét, de az anarchista befolyás miatt nem törekedett arra, hogy államhatalommá váljon. A hatalom kaotikusan három erő között oszlott meg, ezek az egykori köztársaság vezetői, a CNT-FAI vezetők, valamint a helyi, kerületi bizottságok voltak.

Ahol teljes volt a munkáshatalom, ott helyi szinten javítani tudtak az élelmezésen, az egészségügyi ellátáson, kulturális és hétköznapi életen. 3000 céget kollektivizáltak, a dolgozók számára oktatást és gyerekfelügyeletet szerveztek. Ezen felül 300 iskolát szerveztek, közülük sokat anarchista módszerekkel. Montseny, az anarcho-feminista miniszter nyomására az abortuszt és a válást engedélyezik. Azonban maga a kapitalista rendszer szinte érintetlenül állt a helyén, a forradalom nem váltotta le a rendszert. A köztársaság – a burzsoá állam – fokozatosan sajátította ki maga számára a hatalmat. Mivel az anarchisták hozzáigazodtak a burzsoá államhoz a népfrontpolitika miatt, az irányítást néhány hónap leforgása alatt elvesztik. Elmondható, hogy a népfrontkormány három anarchista minisztere nem vállalt kezdeményező szerepet. Az anarchisták abba is belementek, hogy a kormányból az (anti-sztálinista, de) kommunista POUM-ot (az Egységes Marxista Dolgozók Pártját) is kidobják. Közben a népfrontkormány egyik pártja, a (sztálinista) Katalán Egységes Szocialista Párt megerősödött és egyszerre kezdett rend-, kistőkés-, és gazdagparaszt-párti politikát folytatni. A CNT-FAI-ban volt mindez ellen alulról jövő radikális anarchista tiltakozás főleg a fiatalabbak részéről, akik a POUM-mal is összefogtak, sőt 1937. májusban erőiket egyesítve összecsaptak a kormányerőkkel egész Katalóniában, de végül gyenge koordináció miatt alulmaradtak. Ezek után az áruló anarchista vezetők nemhogy jutalmat nem kaptak, de őket is kirakták a kormányból. A forradalom barikádjait, helyi bizottságait erőszakkal verte le a kormány. A forradalom 1937. májusával végleg elbukik.

A forradalom 1937-es bukása annak is köszönhető, hogy nem alakított ki olyan hatalmi koordinációra képes intézményrendszert, mely meg tudta volna védeni a forradalmi vívmányokat, továbbhaladva a kapitalizmus felszámolásának útján. Olyan intézményrendszerek hiányát szenvedték, melyek egyben alkalmassá tehették volna a forradalmat arra, hogy ezek után megnyerjék a polgárháborút a nacionalistákkal, fasisztákkal szemben. El kell ismerni, hogy a korabeli CNT-FAI társadalom-elemzését és -kritikáját marxista alapon végezte. Az anarchisták erőszakos fellépését nem ellenezték a túlnyomórészt gettóban élő dolgozó tömegek, mert a gettólétben maguk a dolgozók és munkanélküliek is illegális, erőszakos módon jutottak a napi betevőhöz, ha a szükség úgy kívánta, így könnyen azonosultak az anarchistákkal. Más kérdés a kis csoportok/egyének stratégiai megítélése. Az anarchista vezetők tömegforradalomra vonatkozó stratégiát nem dolgoztak ki, ami szükségszerűen vezetett rossz kompromisszumokhoz, a burzsoá kormányba való belépéshez, áruláshoz, és végül a forradalom elbukásához.