David Bohm & David Peat – Tudomány, rend, kreativitás (Science, Order, and Creativity, Bantam Books, London, 1987.)

Francis David Peat (1938-2017) és az 1956-os eseményekig magát marxistának valló David Joseph Bohm (1917-1992) elméleti fizikusok a londoni Birkbeck College falai között találkoztak és kezdtek el közösen gondolkodni a hetvenes évek elején. Bohm ekkor már a Manhattan Projecten is dolgozott elismert kvantumfizikus volt, aki gyorsan a pályakezdő Peat mentorává vált, olyannyira, hogy Peat később mesterének életrajzírója is lett (Infinite Potential, 1997). A „Tudomány, rend, kreativitás” (1987) közös beszélgetéseik éveken át érlelődő gyümölcse.

Az alkotás – utalva Desmond Morris által is leírt kísérletekre – ösztönös tevékenysége az embernek. Bármilyen nagy kedvvel is festettek azonban a Morris által bemutatott csimpánzok, amint jutalmat kaptak érte, kedvuk hanyatlani kezdett és már csak annyit tettek, amennyi az elvárt jutalomhoz volt szükséges. Ugyanez történik Bohm & Peat szerint az emberi társadalomban: ahogy a külső elvárások meghatározzák, mire kell figyelnünk, a szabad játék és mozgás által életben tartott kreatív ösztön hanyatlani kezd, és a hallgatólagos infrastruktúrákat körülbástyázó intézmények mintázatai kezdik megfertőzni a viselkedést. A könyv azt a kérdést feszegeti, miben állnak a kreativitás gátjai a tudományos életben, és miként tehetünk ellenük.

*

A térkép nem egyenlő a területtel – hangzik Alfred Korzybski sokat idézett aforizmája. Egy formális modell nagyon hasznos tud lenni, amennyiben szerkezete analóg annak a jelenségegyüttesnek a szerkezetével, melyet reprezentál, önmagában azonban nem képes pótolni a jelenség közvetlen megismerését: aminek nevezünk egy dolgot, nem azonos magával a dologal. Bohm és Peat szerint a fizika XX. századi története során olyan mértékben kezdett formális rendszerekre hagyatkozni, ami új minőséget hozott a tudományos gondolkodásba. A pithagoreusoktól Kepleren át a csillagász James Jeansig, aztán Heisenbergig és tovább uralkodik az elképzelés, miszerint a matematika nyelve az adekvát reprezentációja a valóság szerkezetének. Nem csak arról van szó azonban, hogy a matematikai szépség eszményét kérjük számon a világot leíró elméleteken. A kvantumfizika megjelenése az észlelésbe vetett bizalom megrendülésével járt, mely egyenesen vezetett ahhoz a meggyőződéshez, hogy bármely tudományos intuíció legfeljebb a jelenség mentális képére vonatkozhat, melyet matematikai formulával írhatunk le, nem pedig a jelenség valóságára. A matematikai leírhatóság korábban is fontos kritériuma volt a tudományos felfedezés érvényességének, de nem az egyetlen kritériuma. Ez az említett fejlemény az emberi elme megismerőképessének súlyos korlátozásához vezet, nem beszélve a tudományos élet egyre exkluzívabbá válásáról.

Amikor például Robert Boyle a gázok törvényszerűségeivel foglalkozott, kísérletei során szisztematikusan izolálta azok különböző adottságait (mint összetétel, hőmérséklet), hogy viselkedésüket más-más kontextusban vizsgálhassa. Ehhez egyszerre kellett fizikusnak és vegyésznek lennie, ami ma már nem lenne lehetséges. A tudományos gondolkodásban analízis és szintézis, egyedi megközelítés és általánosítás dialektikus mozgását tartja a köztudat értelmes és produktív eljárásnak. Az ismeretanyag növekedése és a problémák fokozódó komplexitása a tudományos élet egyre nagyobb fokú specializációját szükségelteti, mely a részterületek számára egyre kevesebb lehetőséget nyújt arra, hogy hátrább lépjenek és kérdéseiket egy tágabb kontextushoz viszonyítsák. Ma már egy molekuláris biológusnak alig van köze az általánosságban vett biológiához, ahogy egy neurológusnak sincs igénye arra, hogy kövesse az asztrofizika legújabb eredményeit. Az átfogó perspektíva hiánya vezet ahhoz a jelenséghez, melyet Bohm és Peat fragmentációnak (töredezettségnek) nevez. A fogalom az egységes egész véletlenszerű, önkényes felosztását sugallja, az egészre tekintettel lévő értelmes tagolás helyett. A töredékek nem bírnak értelemmel az egészre vonatkoztatva, attól (és egymástól) független életet élnek. A tudományos élet fragmentációja komoly kontraproduktivitáshoz vezethet annak gyakorlati, a társadalom egészére vonatkozó hasznosságában. A fragmentáció másik oka így a tudományos eszmék „hallgatólagos infrastruktúrája”. Ahogy elég egyszer megtanulnunk kerékpározni, hogy onnantól gondolkodás nélkül, automatikusan menjen, úgy az élet minden területén, így a tudományos kutatómunkában is az általunk végzett tevékenységek túlnyomó részben olyan rutinszerű eljárásokból állnak, melyeket egyszer habitussá alakítottunk, hogy onnantúl minden szellemi energiáinkat az újonnan felmerülő problémákra fordíthassuk. Amit már egyszer megoldottunk, vagy sokkal inkább mások megoldották helyettünk, azon és annak a megoldásnak az előfeltevésein már nem szeretünk gondolkozni, csak alkalmazni az eljárást és elméleti keretrendszert, ami korábban bevált. Ez egyfelől növeli a hatékonyságot, másfelől viszont azzal a veszéllyel fenyeget, hogy reflektálatlanok leszünk azzal szemben, amit csinálunk és rugalmatlanok, ha új kihívással találkozunk. Hendrik Lorentz például a fény észlelésének a mérőeszköz oldalán jelentkező anomáliájával próbálta magyarázni a fénysebesség egy mozgó objektumhoz képest való stabil értékét, hogy elszámoljon arról, miért nem viselkedik a fény a newtoni fizikai törvényeknek megfelelően.

A fragmentáció harmadik oka a tudományos paradigmák egymáshoz való viszonya. A paradigmák az az átfogó infrastruktúrái és kontextusai a tudományos kutatásnak, melyek magában foglalják nem csak az érvényes fogalmi hálót, nyilvános elveket, doktrínákat, hanem a fent említett hallgatólagos tudást, mely a szakmákon belül öröklődik egyik nemzedékről a másikra. A paradigmák egymáshoz való viszonya az összemérhetetlenség fogalmával írható le: nincs szó rivalizálásról, a két paradigma egymás számára kölcsönösen irreleváns. Kuhn megkülönböztet tudományos forradalmakat és normális tudományos periódusokat, melyek egymásssaal váltakoznak. Bohm & Peat szerint szakítanunk kell a kreativitásnak azzal a „forradalmi” elképzelésével, mely Kuhn ilyetén olvasatából fakadhat. A paradigmaváltások nem abszolút érvényű történelmi mozzanatok, melyek mindent megváltoztatnak, sőt, megkockáztathatjuk, a kreativitás valódi terepe a tudomány normál működési periódusa. Gondoljunk arra, hogyan élt meg egymás mellett sokáig a mozgás két alternatív koncepciója. Arisztotelésznél a mozgás különös helyzet volt, melyet az inherensen nyugalmi állapotban lévő tárgyakra ható külső ok váltott ki. Ezzel szemben a newtoni fizika a mozgást tekinti a tárgyak alapállapotának, melynek a nyugalmi helyzet egy speciális esete, amikor is a tárgyra ható erők kiegyenlítik egymást. Utóbbi felfogáshoz képest az előbbi fokozatosan veszítette el relevanciáját, miközben utóbbi rengeteg más korábbi hallgatólagos előfeltevést (mint az anyag vagy tér-idő természetére vonatkozóakat) megőrzött.

Valójában a paradigmák – éppen a fragmentáció folytán – párhuzamosan léteznek, a köztük lévő kreatív párbeszédnek nincs elvi akadálya. Sok esetben összemérhetetlen elméletek ugyanannak a jelenségnek más metaforizációi, melyek gyakorlati haszna viszont összemérhető és néha nagyjából azonos. A Hamilton-Jacobi elmélet, mely a mozgást nem egy objektum és a hozzá társított vektor együtteseként, hanem összefüggő hullámként láttatja, ugyanúgy alkalmas arra vonatkozó megbízható számítások készítésére. A hullám metaforája tehát látszólag felesleges újítás volt, azonban később, a fény természetének megragadása során termékenynek bizonyult és a kvantumfizika alapjainak lerakása felé mutatott.

A tudományos életet átsző egy sajátos „szubkulturális mátrix”. A szakmabeliek saját nyelven beszélnek és a speciális tevékenységeiket meghatározó hallgatólagos infrastruktúra áthatja életüket és működésüket. Ennek pozitív hozadéka, hogy összetartja őket mint értelmező közösséget és lehetővé teszi a hatékony munkamegosztást, másfelől ahhoz vezethet, hogy az uralkodó paradigma nem tűr meg más megközelítéseket. A tudományos élet nyelvbe való zártsága tovább fokozza annak töredékességét. Az észrevétlen fogalmi változások tovább nehezítik a kölcsönös megértést. A szerzők szerint ismereteink fogalmi-metaforikus természete míg egyfelől korlátot képez, másfelől teret ad a kreativitásnak. Gondoljunk bele, hogy Newton előtt a hallgatólagos elképzelés az volt, hogy égi és földi objektumok a létezés, a kozmosz más szférájában mozognak, Newton azonban forradalmasította a fizikát azzal, hogy azt feltételezte, az égitestekre is ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint egy almára: új, eddig ismeretlen metafora jött létre. Ez ilyen metaforikus gondolkozás, amit Koestler a Teremtésben biszociációnak nevez lényegi mozzanata a tudományos invenciónak, és Bohm & Peat szerint elménk legnagyobb fegyvere a fragmentáció ellen. Az elektromosságra és a mágnesességre vonatkozó ismereteink sokáig fragmentáltak voltak, míg Maxwell elő nem állt az elektromágneses mező fogalmával, de Einstein egy korai a speciális relativitáselméletet tárgyaló munkájáig (A mozgó testek elektrodinamikájáról) kellett várni, hogy látható legyen a metaforizáció fragmentáltságot feloldó hatása: a mágnesesség és az elektromosság tulajdonképpen ugyanannak a jelenségnek más-más a mozgás aspektusától függő megnyilvánulása. Ez a belátás végül a Lorenz transzformációhoz, az idő és tér egymásnak való hasonló megfeleltethetőségének elvéhez vezetett.

Amikor a tudományos munka komolyságához viszonyítjuk, a játék fogalma negatív értéktartalomal telítődik. (Gondoljunk az „illúzió” – illudere – képzetére.) A szerzők azonban azt javasolják, használjuk a játék metaforáját a gondolkodás azon szabad mozgására, melyet nem kötnek az előírt protokollok és rigid előfeltevések a várt eredményre vonatkozóan. Amikor feltevéseink nem járnak a várható visszaigazolással, vissza kell tudjunk térni abba a kötetlen játéktérbe, amelyben újra bármilyen feltevést tehetünk. Nagyon jól tudjuk, legalábbis Karl Popper óta, hogy a tudományosság kritériuma nem az, hogy csak igaz állításokat tegyünk, hanem hogy feltételezéseink – legyenek azok a kutatás kezdeti szakaszában bármilyen légből kapottak – végeredményben elvethetőek legyenek, ha azokat kizáró adatokat kapunk. A falszifikáció kritériuma nem mond semmit arra vonatkozóan, hogy hipotéziseink honnan eredhetnek. Nyilvánvaló az is, hogy a fizikában az empirikus adatok értelmezése nem közvetlen dedukció útján történik, hanem mindig tartalmazza az értelmező által hozzáadott kreatív belevetítést, melyet annak előítéletei befolyásolnak. Ez azonban nem baj, elvégre a szakmaiság fragmentált elvárásaival ellentétben nincs okunk kizárni a lehetőségét, hogy egy jelenségnek több kielégítő magyarázata is legyen.

A fentiek fényében nyilvánvaló hogy ha megkülönböztetünk deskriptív (leíró) és proskriptív (előíró) rendet, be kell lássuk, hogy a valóságban egyik sem létezik. Minden a rendről való fogalmunk az előzetes előfeltevéseink és a tapasztalt mintázatok összjátékából keletkező, ami magán viseli az entrópia jegyeit. Az, hogy felfedezzük-e a rendet valamiben, csupán a vizsgálat léptékének függvénye: mivel egy mintázat elvben a végtelenségig kicsinyíthető és nagyítható, az ismétlődő minta maga is a ismételt fókuszálás terméke (l. fraktálelmélet). Az észlelés tudatos cselekvés. Gondoljunk csak arra, milyen elválaszthatatlanul összefügg a látás a saját mozgásunkkal: ha nem lennénk képesek az észlelt objektumokhoz képest való elhelyezkedésünket módosítani, nem tudnánk megtanítani szemünket a kontúrok és mélységek érzékelésén keresztül a tárgyak felismerésére. Mozgásunk azonban akaratlagos és ezáltal észlelésünk és megismerésünk is: öntudatlanul is eldöntjük, mit látunk. A szerzők bevezetik a generatív rend fogalmát, menet közben keletkezik az alkotó előzetes repetitív beidegződései és a létrehozni kívánt forma kölcsönhatásából, azt megelőzően nem létezik. A generatív rend kontextusában a hierarchia fogalma is más megvilágításba kerül: nem uralmi jellegű, mely felé- és alárendelt viszonyt tételez, hanem az általános és a kevésbé (és kevésbé) általános közti dinamikus rétegződést jelenti. Ebben az értelemben az általánosítás nem egyedi minták következménye, hanem a generatív rend lokális kifejeződése, mely nem totális (,,explikát”), hanem időben kibomló: implikát. Ez a gondolat segíthet felismerni a mintázatot, mely a tudományos kutatás látszólagos objektivitása mögött meghúzódik, legyen az a tőke logikája, kulturális beidegződés, intézményes elvárás vagy más.

A tudományos és technológiai innováció az emberiség életminőségére gyakorolt pozitív hatása egyértelmű és sokáig vitathatatlanul nagyobb súllyal esett latba, mint káros következményei. A szerzők amellett érvelnek, hogy a töredezett és rigid szakmai enklávék helyett a tudományos élet értelmező közösségeinek dinamikus összjátéka szükséges, hogy az emberi kreativitás lehetőségei kibontakozhassanak. Ez felveti a kérdést, milyen intézményes formát adhat az akadémiai élet egy ilyen ,,holisztikus” nézőpont képviseletének. Ez a fajta kreatív játék az egyén szintjén lehetetlen, hogy áttörjön az intézményes protokollok kötött pályáit kiosztó szervezeti kereteket. A tudományos felfedezésekhez sokszor vezetett a kutatók különc és illogikus magatartása ezt mint receptet azonban aligha írhatjuk fel akárkinek Bohm és Peat ennyiben kicsit fordítva ülik meg a lovat: gazdag kultúrtörténeti anyagukba temetkezve azt hiszik, a szabad játék újrafelfedezése megváltoztathatja a társadalmat, de az a kérdést nem teszik fel, milyen társadalom tenné lehetővé ezt a szabad játékot először is.

Nagvvonalú és néha ezoterikus eszmefuttatásai mellett a könyv hasznos olvasmány bárkinek, aki bevezetőre – mégpedig radikálisra – vágyik a tudománytörténetbe. Amikor a világ megismerésére mint olyanra gondolunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy az alany és tárgy dinamikus kapcsolatát feltételezi. Egyfelől létezik valóság, másfelől az, hogy mire vagyunk belőle kíváncsiak meghatározza, mit érzékelünk annak. A modellt pedig, melyben leképezzük az általunk észlelt valóságot, hajlamosak vagyunk tőlünk független létrejöttnek tekinteni. Pedig – mint Peat állítja – fontos értenünk, hogy az univerzum minden modelljére az van írva (Magritte-et parafrazeálva): „Ez nem az univerzum”.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!