Könyvbeszámoló

Lenin: Mi a teendő?

 Lenin 1901 és 1902 között írta Mi a teendő? című brosúráját, ami egyrészt egy korábbi, az Iszkrában megjelent Mivel kezdjük? című cikkében felvetett kérdéseket viszi tovább, másrészt a cikket ért kritikákra adott válasz. A brosúra célja ugyanakkor az opportunista és ökonomista irányzatok leleplezése, amiknek a az egyik fő orgánuma a Rabocseje Gyelo volt.

Lenin a „kritika szabadsága” híveit elemzi elsőnek. Ez a csoport zömében bernsteinista revizionistákból áll. A módszerük leegyszerűsítve az volt, hogy aki kritizálja a revizionizmusukat, arra rásütötték a dogmatista bélyegét, aki nem tiszteli a „kritika szabadságát.” Lenin vádja, hogy a bernsteinizmus és a kritikai irányzat hívei, valamint a hozzájuk csatlakozó a legális marxisták, elsekélyesítették a marxizmust, azáltal hogy tagadták a szociális forradalmat és a proletárdiktatúrát, a munkásmozgalmat és az osztályharcot pedig trade-unionizmusra akarták szűkíteni. Ezekkel  a „kezdődő munkásmozgalmat a liberálisok uszályhordozójává igyekeztek változtatni.” Az irányzat hívei marxistának hívták magukat, az ideológiai harc során ezért fontos, hogy azt vegyük kritika alá amit az ellenfél mond és hagyjuk figyelmen kívül, hogy minek hívja magát.

A kritikai irányzat térhódításával pedig Lenin szerint, a szociáldemokrata (ez a szó akkoriban még magában foglalta a forradalmi marxista erőket is) munkások jelentős része elkezdett vonzódni az ökonomizmushoz. Ez az irányzat azt képviselte, hogy a szociáldemokratáknak kizárólag gazdasági harccal kell foglalkozniuk, a munkások spontán küzdelmeire kell építeni és támogatni. Ezzel a szociáldemokráciát visszatolták volna a trade-unionizmus (szakszervezeti harc) szintjére.

Ennek megcáfolásához Lenin A német parasztháború című mű előszavát veszi elő, ahol Engels kifejti, hogy a harcnak egyszerre kell folynia „az elméleti, a politikai és gyakorlati-gazdasági (ellenállás a tőkével szemben)” vonalon. Csak az a párt képes célokat elérni, amely szilárd elméleti alapokon áll, de ehhez szükséges az elején az ideológia viták lefolytatása, de a folyamatos önkritika is elengedhetetlen, ugyanis el kell kerülni ezen ideológiai alapokról való letérést, de a működést mindig az aktuális helyzethez kell igazítani.

Lenin különbséget tesz a tömegek spontaneitása között. Spontánnak nevezi a géprombolók mozgalmát, ugyanakkor szerinte az 1890-es évek sztrájkjaiban már megfigyelhető bizonyos fokú tudatosság. Szerinte „a spontán elem lényegében nem más, mint a tudatosság kezdeti formája.” Ezért szükségszerű a szociáldemokrácia felvilágosító és nevelőmunkája, ugyanis „a munkásosztály  kizárólag saját erejéből csak trade-unionista tudatot képes kifejleszteni.”

„(…) mindennemű meghódolás a munkásmozgalom spontaneitása előtt, írja Lenin, a »tudatos elem« szerepének, a szociáldemokrácia szerepének mindennemű lekicsinylése egyszersmind azt jelenti, hogy erősödik a burzsoá ideológiának a munkásságra gyakorolt befolyása, teljesen függetlenül attól, hogy az, aki lekicsinyli maga óhajtja-e ezt vagy sem.”

Kautsky megállapítását idézi, amely szerint a szocializmus elmélete a proletariátustól külön jött létre. Szerinte ezt az elméletet a proletariátus a legjobb akaratából sem tudja létrehozni, mert ez a tudományokat művelő polgári értelmiség feladata volt. Jó példa erre, hogy maga Marx és Engels se voltak proletárok. Ebből levezethető, hogy a szocialista tudatot kívülről vitték bele a proletariátus osztályharcába és a szociáldemokrácia feladata a „proletariátust helyzetének és feladatának tudatára ébreszteni.” Ezt a részt Lenin ellenfelei nagyon szeretik félreértelmezni. Lenin szerint az osztálytudat magától kialakul trade-unionizmus formájában, ahonnan viszont képtelen tovább lépni önmagában, a tudományos szocializmus nélkül.

Lenin itt is kifejti, hogy a politikai harc legfontosabb célja a cári önkényuralom lebontása. A szociáldemokraták feladata minden elnyomási forma elleni küzdelem (gazdasági, rendőri, hivatali). Meg kell találni a társadalom minden osztályában az elégedetlenkedő hangokat és fel kell erősíteni őket. Ennek eszköze a társadalom legtöbb osztályára és rétegére kiterjedő agitáció. A szociáldemokraták küzdhetnek reformokért és szövetséget köthetnek a burzsoá erőkkel, de ezt csak annak fejében tehetik, hogy a távlati célt (szocializmus) nem áldozzák fel a mindennapi harc oltárán és nem adnak fel semmit az ideológiából.

A propagandista és az agitátor között Lenin különbséget tesz. Még előbbi elsődleges fegyvere a toll, utóbbié a szó. A propagandista feladata a válságok kapitalista jellegének bebizonyítása, az agitátoré pedig, hogy mindezt lefordítsa a tömegek nyelvére szóban, példák segítségével. 

 A munkásoknak, hogy szociáldemokratává tudjanak válni, ismerniük kell az elnyomó osztályok erős és gyenge oldalát. Ennek egyik legjobb eszköze a kíméletlen politikai leleplezések, ami a „tömegek forradalmi aktivitásra való nevelésének elengedhetetlen és alapvető feltételei.”

Lenin kiemeli, hogy a szociáldemokrata eszményképnek nem egy trade-union titkárnak kell lennie, hanem egy néptribunnak, „aki reagálni tud az önkény és elnyomás minden megnyilvánulására, bárhol történjék, bármely réteget és osztályt érintsen is, (…) aki minden apróságot ki tud használni arra, hogy mindenki előtt kifejtse szocialista meggyőződését és demokratikus követeléseit, hogy minden egyes emberrel megértesse a proletariátus felszabadító harcának világtörténeti jelentőségét.”

Ezért a feladat, hogy olyan vezetőket, vagyis élcsapatot kell kinevelni ami képes meglátni ha a társadalomban valahol felforr valami, azonnal képesek az elégedetlenség élére állni, irányítani annak folyását és a kellő pillanatban „pozitív akcióprogramot tudnak diktálni” neki (például a diákságnak). Az, hogy különböző osztályok és rétegek vesznek részt az önkényuralom megdöntésében természetes, a szociáldemokraták feladata ebben az aktív harc és nem az uszálypolitika.

Lenin ugyanakkor elismeri, hogy nem tudnak mindenütt ott lenni, mert egyszerűen nincs hozzá elég emberük. De hozzáteszi, hogy elengedhetetlen, hogy mindenütt ott legyenek az embereik, „minden olyan helyen, amely lehetővé teszi államgépezetünk belső rugóinak megismerését.” A feladat tudatában lenni és feldolgozni az elégedetlenség minden legkisebb megnyilvánulását.

Itt arra a következtetésre jut, hogy a leleplezések közlésére a legkiválóbb fórum csakis egy országos lap lehet. Az emberek alapvetően félnek, akár a legkisebb hivatalnokra is panaszkodni, csak akkor fognak felkeresni valakit a panaszaikkal, ha látják, hogy erő is van mögötte, mert akkor azt érezhetik, hogy a panaszuknak lesz foganatja.

A következő fejezetben Lenin a kisipari módszereket veszi górcső alá. Ezek leginkább a 90-es években létrejött szociáldemokrata körök, főleg diákokból, egyetemistákból álltak, aki lejártak a munkásokhoz, röplapoztak stb. Ugyanakkor rosszak voltak a konspiratív képességeik, aminek következtében állandóak voltak a lebukások, ezt követően pedig az újjászervezés. A rendőrség mindig meghagyta a csoport magját, hogy megint maguk köré gyűjtsék a diákokat, majd megint letartóztatták őket és ez ciklikusan folyt tovább.

Az ilyen körök másik fogyatékossága az eszmei zűrzavar volt, aminek az egyik oka, hogy főleg a legális irodalomhoz fértek hozzá. Ezekből a körökből nem alakult ki forradalmi szervezet, pont azok spontaneitása miatt. Lenin ahhoz hasonlítja, mintha valaki husánggal menne harcba. „Vagyis képes beszéd nélkül: rendezzünk általános sztrájkot, vagy pedig »izgató terrorral« serkentsük a munkásmozgalom »lanyha« menetét.” Lenin ezen a ponton párhuzamot von a terroristák és ökonomisták között, miszerint mindkét irányzat kapitulált a kisipari módszerek előtt.

Égető szükségnek tartja egy konspiratív forradalmi szervezet megalakítását, ugyanakkor hozzáteszi, hogy ezt kizárólag a sajátos orosz viszonyok indokolják. A forradalmárok szervezetének pedig elsősorban olyan emberekből kell állnia, akiknek hivatása a forradalmi munka. Az ilyen szervezetben teljesen el kell mosódnia a munkások és intellektuelek közötti minden különbségnek. A szervezetnek minél szűkebbnek kell lennie. És el kell sajátítani a politikai rendőrség elleni küzdelem „művészetét”.

 Lehet együttműködni a munkások konspiratív szervezeteivel. A szabad országokban a párt és a szakszervezetek között minél egyszerűbbnek és szorosabbnak kell lennie a viszonynak, de minden áron el kell kerülni a pártszervezet és a szakszervezet egybeesést. Az illegalitásban is el kell kerülni a szociáldemokratizmus és a trade-unionizmus egybeolvadását, mert ez visszalépést jelentene.

„A munkások, írja Lenin, gazdasági harcát szolgáló szervezeteknek szakmai szervezeteknek kell lenniük. Minden szociáldemokrata munkás köteles lehetőségeihez képest támogatni ezeket a szervezeteket és aktívan dolgozni bennük. Ez helyes. De egyáltalán nem érdekünk azt követelni, hogy a szakegyletek tagjai kizárólag szociáldemokraták lehessenek, mert ez csökkentené a tömegre gyakorolt befolyásunkat.”

A feladat a szakszervezeteken belüli propaganda, és az osztálybéke híveinek leleplezése és a rendőrségtől való védelem, ugyanis a gyűléseken a rendőrség jellemző módon az „izgága embereket” szemelte ki.

A konspiráció során el kell kerülni a minél bonyolultabb szervezeti formát. A széles körű szervezet széles körű lebukáshoz vezet, ezért a szervezkedésnek minél kevésbé kell határozott formát adni. Lenin itt a lengyel munkások példájára hivatkozik, akik minden gyárban munkáspénztárakat hoztak létre, de ezzel csak a csendőrség dolgát könnyítették meg, ezért elhagyták ezt a formát.

Ezt követően felmerül a kisipar híveinek demagógiája, ami keretében a vezetők ellen akarják hangolni a tömegeket. Lenin álláspontja szerint, német példát hozva, a „tehetséges, kipróbált, hivatásszerűen képzett és a hosszú évek iskoláját kijárt, egymással kitűnően összedolgozó vezér nélkül egyetlen osztály sem folytathat állhatatos harcot.” A problémát az jelenti, ha a „spontánul” felébredt tömegnek nincsenek vezetői, sem pártja.

Ha egy mozgalom diákokból áll az nem lehet szilárd (hazautaznak, elhal, stb...). Ezért kulcsfontosságú, hogy a diák vagy munkás hivatásos forradalmárrá váljon, csak így lehet egy mozgalom vezérkarát és agitátor hálózatát kiépíteni. Egy mozgalomnak csak az előnye származik abból, ha van 10 kipróbált, tapasztalt, eszmeileg szilárd talajon álló hivatásos forradalmár az élén.

Lenin tételei a forradalmi szervezet kapcsán: 1) „egyetlen forradalmi mozgalom sem lehet tartós vezetők és a folytonosságot fenntartó szervezete nélkül;” 2) „minél nagyobb az a tömeg ami spontán bekapcsolódik a harcba, amely a mozgalom alapját alkotja és részt vesz benne, annál elengedhetetlenebb egy ilyen szervezet és annál szilárdabbnak kell lennie ennek a szervezetnek (mert annál könnyebb mindenféle demagógnak magával ragadni a tömeg elmaradt rétegeit);” 3) „ennek a szervezetnek főleg olyan emberekből kell állnia, akik hivatásszerűen foglalkoznak forradalmi tevékenységgel;” 4) „egy önkényuralmi országban minél inkább szűkítjük az ilyen szervezet taglétszámát, úgyannyira, hogy csak azok lehessenek tagjai, akik hivatásszerűen foglalkoznak forradalmi tevékenységgel és akik a politikai rendőrség elleni harc művészetében szakszerű képzésben részesülnek, annál nehezebb lesz »kiemelni« az ilyen szervezetet;” 5) „annál többen lesznek a munkásosztálynak és a társadalom többi osztályának soraiban olyanok, akiknek meglesz rá a lehetőségük, hogy részt vegyenek és tevékenyen dolgozzanak a mozgalomban.”

A szervezet növekedésével a feladatok egyre jobban elaprózódnak. Ezeket az apróbb feladatokat olyanok kell végezni akik alkalmatlanok arra, hogy hivatásos forradalmárrá váljanak, ezért a teljes szervezetre nincs rálátásuk és csak „részmunkákat végeznek. Így elkerülhetőek a teljes és súlyos lebukások, valamint az ügyészségnek sokkal nehezebb lesz ügyet fabrikálnia, ha apróságokon rajta kap valamit.

A jól működő szervezet megköveteli a centralizálást. Az ökonomisták rendszeresen kérték számon Leninen a demokratikusságot, ami választhatóságot és nyilvánosságot jelent. Lenin válasza erre, hogy nyugaton ez természetes, de egy önkényuralom által sújtott országban nem engedhető meg konspiratív szervezet esetében a nyilvánosság. A választások elsősorban azért szükségesek, hogy a funkcionáriusok elszámolhassanak a tagság előtt, akik megvonhatják a tisztséget tőle. Egy forradalmi szervezet esetében is létezik elszámoltathatóság, ugyanis aki elrontja a rábízott feladatát, megszegi az elvtársi hűségét, stb. annak a pozíciója a legkisebb dolog amit elveszíthet.

Lenin idézi az angol Webb-házaspár trade-unionokról írt könyvének „A primitív demokrácia” című fejezetét, ami szerint az angol szakszervezetekben a mindenki mindent intéz elvét tartották szem előtt: minden kérdést az összes tagok szavazatával döntöttek el és a tisztségeket is a tagságból választották. Sok éves tapasztalat után a munkások rájöttek, hogy képviseleti szervekre és funkcionáriusokra van szükség. Például a szervezeti pénztárba befizetett járulékokat és kifizetett segélyeket nem lehet kizárólag demokratikus szavazással eldönteni, hanem meg kell hallgatni egy biztosítási szakértőt.

Ebben is hivatkozik Kautskyra, aki szintén szembeszáll ezzel a demokrácia értelmezéssel „kigúnyolja azokat, akik a demokrácia nevében már azt követelnék, hogy a »nép újságjait a nép szerkessze«, kimutatja, hogy a proletariátus osztályharcának szociáldemokrata vezetéséhez hivatásos újságírókra, parlamenti képviselőkre stb. van szükség, támadja »az anarchisták és az irodalmárok szocializmusát«, akik »hatásvadászatból« magasztalják a közvetlen népi törvényhozást, és nem értik, hogy ez csak nagyon feltételesen alkalmazható a modern társadalomban.”

A következő fejezeteben Lenin visszatér a Mivel kezdjük? című cikkéhez, amikor azt tartja kiindulási pontnak, hogy országos lapot kell szervezni. A korábbi évek kisipar módszereinek köszönhetően szétforgácsolt helyi szerveztek jöttek létre helyi és üzemi lapokkal. Ezek a lapok drágák, de nem csak az anyagiak miatt, hanem azért is mert értékes szervező munkából vesznek el időt. Valamint nem hatékonyak, mert egy helyi lapnak nincs rálátása az országos eseményekre, nem áll szilárd eszmei alapokon és nagy a lebukás esélye, ráadásul ezek miatt maximum 2 havonta tudnak megjelenni.

Tartalmukat tekintve főleg a helyi gyárakban történt visszaéléseket leplezik le, ami Lenin szerint is fontos, de szerinte egy pártlapnak nem szabad kizárólag ezekből állnia, erre célra megfelelőek az üzemi röplapok. Egy országos lap előnye, hogy szilárd ideológia állásfoglalásokat tud küldeni, valamint a legjobb eszköz az erős politikai szervezetek nevelésére. Azonnal tud reagálni a forradalmi eseményekre és képes a mozgósításra. A szervező munka is sokkal sikeresebbé válhat, ugyanis az ország egyik végében lévő szervezet sikeri eljutnak az ország másik végében lévő szervezetekhez és bátorítják azok munkáját.

A helyi lapok azonban fontosak maradnak, de ez már annak az időnek lesz a luxusa amikor kiépült egy országos lap.

Lenin szerint a szervezetek közötti kapcsolatot még az agitátorok átszállítása is elmélyítené. Szerinte a helyi munkában elvérzés elkerülése érdekében az agitátorokat először kisebb, majd hosszabb kiküldetésre kell elküldeni, a párt költségén, az ország más részeibe. Ezalatt tapasztalatokat gyűjtenének és megszoknák, hogy a párt tartsa el őket, ezáltal hivatásos forradalmárrá válnának és politikai vezetővé képezhetik magukat.

Összegzésképpen: egy párt felépítésében sokat tud segíteni egy országos lap; az egész nép körében kell agitációt folytatni és minden tiltakozást (szociáldemokrata módon) támogatni kell; a spontán mozgalmat irányítás alatt kell tudatos tevékenységgé szervezni; állandóan hétköznapi munkát kell végezni, de készen kell állni mindenre; tudnunk kell, hogy a forradalmi fellángolásokat szélcsend követi, ilyenkor az országos lapnak készen kell állnia mindenre, kezdve azzal, hogy „a legnagyobb forradalmi »csüggedés« idején megmenteni a párt becsületét, tekintélyét és biztosítja folytonosságát, és végezve az egész nép fegyveres felkelésének előkészítésével, kitűzésével és végrehajtásával.”

*

Lenin gondolatai a XXI. századi baloldal számára is megfontolandók. Igaz, figyelembe kell venni, hogy azóta 100 év eltelt. A forradalmi, konspiratív szervezetet például a cári önkényuralom támadásai miatt tartotta Lenin fontosnak, mert gyakoriak voltak a lebukások. Személy szerint azt gondolom, hogy a mai baloldaliaknak is meg kell tanulniuk konspirálni a tömeges lehallgatások és felemelkedő új önkényuralmak korában, valamint készen kell állni arra, hogy bármikor illegalitásba kelljen vonulni.

Az országos lap helyett napjainkban már sokkal észszerűbb hírportált indítani, de a röplapozás, matricázás, személyes agitáció, továbbra is fontos marad a mozgalomépítés során. Hírportál esetében meg Lenin szerint a legideálisabb, ha van egy elméleti, egy politikai és egy népszerű formátum. Ennek a célja ugyanakkor a tömegek tudatosságának kiépítése és nem a tovább züllesztése.

Ha lesz újra kommunista párt Magyarországon, akkor annak egyaránt kell elméleti, gazdasági és politikai harcot folytatni, ügyelve az egyensúlyra ezek között, de egyiket sem elhanyagolva. Az elméleti résznek a fő feladata a magukat alaptalanul „marxistáknak” és „baloldaliaknak” nevezők elleni harc.

Fontos gondolata Leninnek még, hogy a szociáldemokrata (kommunista) párt a munkásosztály pártja, de fel kell vállalnia minden olyan osztály képviseletét, amely kárvallottja az önkényuralomnak és fel kell erősíteni ezekben a lázadás szellemét. Itt már körvonalazódik a leninista „elnyomottak szövetsége” elve, ami később a szegény parasztság forradalmi osztályként való elismerésében ölt testet. Véleményem szerint ez alapján a mai baloldalnak is feladata minden elnyomott, bőrszínre és nemre való tekintett nélküli képviselete, pont ezért kell elvetni az interszekcionalizmus elméletét, mert megosztja ezt a szövetséget.

Végezetül, aki valódi forradalmat akar kirobbantani, az jobban teszi, ha Lenin Mi a teendő? című 100 éves brosúráját veszi elő, mint Szrgya Popovics útmutatóját a forradalomhoz.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Mi a fasz van?

  „Rabszolgatörvény” – fontos a drámai elnevezés, igen. De egy pillanatra se gondoljuk azt, hogy valami új törvényről lenne szó. A kapitalista kizsákmányolás nem most szabadult rá a dolgozókra. Törvényekkel már a 90-es évek elején bebetonozták. Erről szól a Munka Törvénykönyve, ezt szigorították most, egyébként már sokadszorra. Ez a törvény korábban is aljasul dolgozóellenes volt, nincs semmiféle hatalmas változás. A túlóra növelésének lehetősége pusztán a bérrabszolgaságunk további kiterjesztését jelenti.

 A tüntetéshullámot választási kampánnyá lezüllesztő pártok számára lényegében nem léteztek a dolgozók 2018 decembere előtt. Igazi vágyuk az, hogy a kapitalizmust ők menedzselhessék a dolgozók kárára, és ne a Fidesz. A liberális értelmiség és „ellenzék” hosszú évek óta mondják, hogy dolgozó és dolgozó osztály már nincsen. Fogyasztó van, „sokaság” van csak. Most hirtelen mégis vannak dolgozók. Ja, mert kellünk biodíszletnek, mi? Nemcsak a Fidesz szar le mindenkit, aki valós munkából próbál megélni, a liberálisok is teli pofával proliznak, amint elül a vihar.

 Hogy mennyire csak a sztrájk lehet hatékony, azt jól mutatja, hogy a Tesco főnökei mondták be először, hogy ők a további túlóra szigorítással nem élnek. Márpedig jelentős sztrájk csak a Tesco-nál volt az elmúlt két évben. De ez nem nagyon jutott el a nagyobbrészt állami pénzből fenntartott szakszervezeti szövetségek vezetőinek agyáig. Egy hónappal az első tüntetés után adnak ultimátumot a kormánynak. Mi a fasz van? Az ultimátum az első, december 8-i tüntetés volt, hé!

 Félpályás útlezárás… Mi a fasz van? És ezt az unalomig ismert, jól tudottan semmilyen nyomást nem jelentő eszközt nevezik blokádnak. Újabb demonstrációk… De most komolyan, bazmeg!

 Egy hónap elég kellett volna legyen ahhoz, hogy a szakszervezetek felmérjék a sztrájkra hajlandóságot. Persze, hogy nincs készen mindenki a sztrájkra. Ha mindenki állandóan sztrájkra kész lenne, akkor folyamatosan sztrájkok lennének, és a rendszer sem lenne akkora egy fos mint most. De ha akár 5-6 fontos és nagy létszámú munkahelyen egyszerre leállnának, már az is nagy dolog lenne, ahhoz képest, hogy ritkán és elszigetelten vannak sztrájkok ebben az országban. Ha nincs a kezünkben fejsze, attól még sebészkéshez nyúlhatunk, de akkor meg szúrni gyorsan kellene.

 Hogy a sztrájk nem biztos, hogy sikert hoz? Mi a fasz van? De azért reggelente ugye felkelsz, akkor is ha nem tudhatod, mi a szar fog történni Veled?!

 Aki pedig forradalomról beszél, az pedig vésse az agyába, hogy a forradalom nem jelenthet mást, csak azt, hogy mindent elveszünk végre, ami a miénk. A munkánk gyümölcsét.

A Tudomány Doktrínája: Lacan tudományfelfogásáról

 Jean-Claude MILNER: The Doctrine of Science, ford. Oliver Feltham=Umbr(a) ~ Science and Truth, 2000, 33-63. (eredetiben: Jean-Claude MILNER: Le Doctrinal de science=L’Oeuvre claire: Lacan, la science, la philosophie, Párizs: Editions du Seuil, 1995. Oldalt Hannah Assouline 2016-os fotója Milnerről)

 Descartes:          Gondolkodom, tehát vagyok.

Lacan:                 Mint írom, azt gondolom: „tehát vagyok”.

 Gyakran idézett aforizma (szerzőjének neve e sorok írásakor nem jut eszembe), hogy a marxizmus és a freudi pszichonanalízis közti szemléletbeli különbség az, hogy a marxista szerint az emberek tudják mit akarnak, csak külső hatalmak korlátozzák őket a bennük rejlő potenciál megélésében, míg a freudista szerint az emberek alapjában véve azt csinálnak, amit akarnak, csak persze honnan is tudhatnák, mit akarnak? Egyik esetben az emberi teljesség a valóság mint külső korlát foglya, míg a másik esetben az ember kiteljesedésének akadálya belső korlát, önnön megismerésének elvi képtelensége. Hasonló ez ahhoz a hétköznapi tapasztalathoz, mikor a tükörbe nézve elégedetten konstatálom szememben az intellektus bíztató csillogását, de ha valaki véletlenszerűen lefényképez, a képen látható emberben az értelem legkisebb szikráját sem tudhatom felfedezni. Melyik vagyok én?

 Jean-Claude Milner Lacan tudományfelfogásának rekonstrukciójára tesz kísérletet a „cogito” fent illusztrált problematikáján keresztül.

 Induljunk ki a következő állításból: „A pszichoanalízis operatív szubjektuma megegyezik a tudomány szubjektumával.” A pszichoanalízisnek tehát van szubjektuma, amely (a kantiánus) definíció szerint nem azonos egyetlen empirikusan adott individuális alannyal (vagy egóval) sem. A tudománynak szintén van. A kettő egy és ugyanaz. Az azonosság történeti korrelációval igazolható, de ha nem akarjuk, hogy esetleges legyen, nem alapulhat azon, és – mint majd látni fogjuk – nem is azon alapul. Az „operatív” kifejezés azt hivatott hangsúlyozni, hogy az állítás a pszichoanalízisre mint praxisra vonatkozik, függetlenül attól, hogy az állítás maga teoretikus, vonatkoztatási pontja tehát pontosan az a mozzanat, ahol a teória és a praxis fedésben van egymással.

 Vegyük a „tudomány szubjektumának hipotézisét”, mely közkeletű gondolat, és e helyütt axiómaként használhatjuk: „A modern tudomány (úgyis mint modern és úgyis mint tudomány) maga konstruálja vagy determinálja önnön szubjektumának szerkezetét.” Tehát a „tudomány szubjektumának” fogalma innen nézve definíció szerint üres: tartalma az, amit maga maga számára meghatároz. Ahhoz, hogy kiinduló egyenletünk értelemmel bírjon, a „tudomány” értelmét kell tehát tisztáznunk.

 Ahhoz, hogy Lacan felfogását kibonthassuk, érdemes megkülönböztetni Freudétól. Freud maga tételez egy eszményt, mely a tudomány eszménye. A tudomány eszménye nem azonos az eszményi tudománnyal, de azzal kapcsolatban áll. Az eszményi tudomány nem más, mint virtuális puszta reprezentáció, fenomenológiai modell. Az eszményi tudományt gondolhatjuk tehát olyannak, mely megfelel, analóg a modellel, vagyis a modell karakterisztikus jellegzetességeivel bír, azokkal konform, azoknak mint kritériumoknak megfelel. Ebben a tekintetben Freud nem tudta magát kivonni korának pozitivista tudományfelfogásának hatása alól, elképzeléseinek jellemző forrása Helmholtz, Mach, vagy Boltzmann munkái voltak. Persze a kérdés maga az, hogy „miért is van tudomány egyáltalán?” és erre a választ Freud életművéből megpróbálhatjuk rekonstruálni (a tudomány eredendően szexuális techné), de ezzel a projekktel maga már nem biztos, hogy egyetértett volna.

Jacques Lacan

 Lacan állítása, melyet fent kiindulópontnak tekintettünk, a tudománynak mint külső regulatív eszménynek a tagadásával egyenértékű. A tudomány – és jelen helyzetben szorítkozzunk a pszichoanalízisre – maga hordozza önnön meghatározottságát, a praxis maga belülről konstruálja meg önmagát. Amennyiben azonban a tudomány fogalma magában foglalhatja a pszichoanalízist, úgy a kérdés a tudomány fogalmára általánosságban vonatkoztatható. Ha van a tudomány minden ágában és minden szegről-végről tudománynak nevezhető tevékenységben azonos mozzanat, amiben a pszichoanalízissel is osztoznak, az maga az analízis, vagyis az ismeretek szisztematikus elrendezése azzal a céllal, hogy megteremtődjön az értelmes tájékozódás lehetősége. Mivel a pszichoanalízis gyakorlatában ez a mozzanat a maga önazonosságában jelenik meg (tárgya maga a tudat, amelynek horizontján megjelenik), a pszichoanalízis felelősségéve válik Lacan szerint, hogy minden tudomány paradigmája legyen, hogy minden tudomány alapjáról vagy annak hiányáról számot tegyen.

 Nézzük meg még egyszer a tudomány szubjektumát, mely mentes minden individuális interferenciától: honnan vettük ezt a fogalmi konstrukciót? Történetileg a következőképpen vezettük le (a történetiség logikai operátorait, mint az egymásra következés és a szakadás, használva): az antik világ és a modern világ között szakadás van, ennek a szakadásnak a kereszténység a kifejeződése (ezek Kojève teorémái). Ugyanez a szakadás megjelenik antik „tudomány” (episztémé) és modern tudományosság között (fejleszti tovább Koyré), ahol is a modern tudományosság definíció szerint galilei, vagyis az empirikus világ matematikai formában való leírhatóságára törekszik, ahol az empirikus tárgyak meg vannak fosztva minden egyediségüktől és formális egységként vannak kezelve. Ebből következően – vezeti le Lacan – minden, ami modern (így a modern tudományosság is) a kereszténység (illetve azon belül a szakadást megjelenítő judaizmus) terméke, és egyszersmind minden annyira modern, amennyire az antikvitáshoz képest Galilei az. (Mellesleg Lacan és Kojève egyébként homológ teorémai között elvi különbség, hogy előbbi a judaizmus, míg utóbbi a kereszténység meghatározó szerepét hangsúlyozza, de olyan csekélységektől, mint az Mindenható földi inkarnációjának esetleges szerepe életünkben most tekintsünk el.) Ami a filozófiatörténetben megfelel a galilei fordulatnak, az a karteziánus cogito mozzanata, amely ugyanúgy meg van fosztva minden esetleges egyéni meghatározottságától (vagyis öntudatától, legyen az bármi), mint ahogy a modern fizika formalizálja az objektumokat, és a nyomában minden más természettudományos diszciplína. A szubjektum tehát, melynek nincs öntudata a tudomány szubjektuma, melyet már Helmholtz feltételez („ein denken ohne Selbstbewusstsein”, 1855) de Freud szótárában van neki egy másik, új neve is: a Tudattalan.

 Freud egész kutatási terve abból a felismerésből táplálkozik, amit az álom tényének nevez (factum somnii). Ez nem más, mint az, hogy: „álmunkban is gondolkozunk” – vagyis az álmaink értelemmel bírnak, ugyanúgy, ahogy minden öntudatlan parapraxis: nyelvbotlás, stb. Annak elismerése, hogy létezik szubjektum öntudat nélkül, egyenértékű annak állításával, hogy létezik tudattalan – és fordítva: annak elismerése, hogy létezik tudattalan, egyenértékű annak állításával, hogy van valami a tudatunkon kívül, és az gondolkodik. Ha ez nem így lenne, ha nem tudnánk az álom anyagát elvonatkoztatni az azt létrehozó szubjektumtól, amit ezáltal mint fenomént megragadjuk, a pszichoanalízis mint gyakorlat nem lenne lehetséges. Az a tudattalan, ami független a gondolkodó szubjektumtól az nem lehet más, mint a test, a testtől azonban idegen az igazság fogalma és a verbalizálás gyakorlata, amely mindkettő fontos tárgya a pszichoanalízisnek.

 A pszichonanalízis tehát már csak módszertani okokból is egyértelműen különbséget tesz a szubjektum mint öntudattal nem rendelkező és az ego mint esetleges öntudattal rendelkező, önmagában ellentmondásmentes entitás között. Az előbbi, mely történetileg a karteziánus cogito a tudomány egyetlen lehetséges szubjektuma. Ezen az axiómán alapul az, amit a továbbiakban – hangsúlyozandó nem „elmélet” mivoltát – a Tudomány Doktrínájának nevezhetünk.   

 Galilei esetében, hogy megmaradjunk Koyré példájánál, a tudományosság két meghatározó mozzanata az empiricitás (melynek nem-történeti meghatározása itt további vizsgálódást igényelne), és a matematizáció, a tárgyak formális megragadása. Utóbbi maga technika, mely definíciójánál fogva bír a precizitás igényével. A precizitás követelményének leginkább megfelelő gyakorlat a reneszánsz humanizmus világában (mely Galilei történeti kontextusa) a filológusé. Galilei híres metaforája, mely a világot szövegként láttatja önmagában talán közhelyes toposz, de a könyvnyomtatás megjelenésével új dimenziót nyert. A vizsgálódás technikai aspektusa (a függés az eszközök anyagi adottságaitól) a természettudományt a szövegek vizsgálatának ideáljához képest alacsonyabbrendűvé tette, de egyszersmind az eszközök tökéletesítésének szükségletét hozta létre. Ennyiben a modern tudomány kísérleti és instrumentális. Tudomány (spekulatív és alkalmazott) és technika (elméleti és gyakorlati) elválaszthatatlan függésben van egymástól. Megfeleltethetőek-e egymásnak a teória/praxis és az episztémé/techné fogalompárjai, állítható-e azonosságuk? Koyré szerint nem, hiszen előbbi fogalompár az antikvitás egy olyan kontextusában is értelmezhető, melyet nem jellemez a technológiai gondolkodás. (Ahogy lehetséges technológia a tudás igénye nélkül, mint amikor a megismerést kizárólagosan egy gyakorlati célnak – például egy járvány ellenszerének megtalálásának – rendeljük alá. Kicsit olyan ez, mint a pornográfia viszonya a szerelemhez, gondolhatná Móricka. Sőt, joggal érvelhetünk, ortodox koyréinánusként, hogy a tudomány művelése akkor a legjobb, ha öncélú, és talán akkor előbb is éri el azt, amit eredetileg célként rendeltünk volna hozzá.) Az archaikus episztémé fogalma szerint annyiban érvényes, amennyiben meg képes ragadni tárgyában azt, ami örökkévaló és szükségszerű. Az örökkévaló és szükségszerű adekvát megtestesülései az antikvitás embere számára a számtani és geometrikus formák, valamint az égitestek voltak. Ezek megismerésének feltétele, hogy legyen az emberben valami, ami ezekkel konform, maga is örökkévaló és szükségszerű: ezt nevezték léleknek. Az antik értelemben vett tudás csak egységében képzelhető el, mint ami a lélekkel bíró embert az örökkévaló dolgok irányába orientálja. Az Akadémia ennek az egységnek az intézményesülése. A modern tudomány értelmének megvilágítása csak az ilyen értelemben vett ókori felfogással szembeállítva lehetséges, melyet Koyré csak a történész eszköztárával tud megközelíteni. Galilei tudományfelfogása az empirikus világ totális matematizációja, melyből teljes mértékben hiányzik az univerzum tagolása a kontingencia és a tökéletes Egység közti tengelyen. A tapasztalatilag adott tárgyak adatként való bevitele egy homogén formális rendszerbe nem függ attól, azok mennyire „tökéletesek”, hiszen a számok már nem reprezentánsai az örökkévaló ideáknak, hanem a betűkhöz hasonló egymáshoz képest egyenrangú logikai egységek. A modern tudomány betű és nem (kép) reprezentáció alapú. Az empíriát mint empíriát, nem pedig mint valami elvont idea jobb vagy rosszabb megtestesülését ragadja meg. Míg az ókorban mindig volt (változó mértékben) teóriája a technikának vagy praxisa az episztémének, a modern tudományosság a fenti ellentétpárokat egymásra helyezi, a megismerést színtiszta technikaként fogja fel. (Az, hogy egy tisztán homogén inkonzisztens sokaság alapján hogyan igazolható bármiféle moralitás, Badiou Etikájának lesz nagy témája.)

 Ha a pszichoanalízis a modern tudományosság ilyen szerkezetének megfelelő szubjektum alapján működik, akkor a Tudomány Doktrínája megköveteli az antik episztémé száműzését illetékességi köréből, olyannyira, hogy az antik tudás koncepciója és a pszichoanalízisé egymást kölcsönösen kizárja, és ezen kölcsönös kizárás útján negatíve meg is határozza. Az episztémé azonban egy históriai figura, és vizsgálódásunk elején kizártuk, hogy a tudomány szubjektumát valami esetleges történeti lokalitástól tegyük függővé. Ez a probléma kétféle módon küszöbölhető ki.

 (1) A tudás antik módozatú művelése – úgyis mint önszeretet, önmagunkról való gondoskodás – a  pszichoanalízis formális topológiájában hozzárendelhető egy konkrét pozícióhoz, melyhez az „ego” igen könnyen adja magát. Ebből definíció szerint következik, hogy az ego (Lacan esetében az Imaginárius dimenziója) lényegileg idegen a tudománytól logikájától, a Gestalt (vagyis az alaktan) logikáját követi, és és úgy féli a betűt (sőt, bötűt), mint ördög a szenteltvizet. A tudomány az Ego/Imaginárius számára maga a horror, a traumatikus (Valós) törés.

 (2) Az antik/modern törést „dehistorizálhatjuk”, ha nem időbeli, hanem logikai síkon gondoljuk el. Erre szolgált a kései Lacan diskurzuselmélete, ami a történeti figurákat diszkurzív paradigmáknak feleltette meg. Ennek kifejtése túlmutat jelenlegi fogalmi vizsgálatunkon.

 Ahhoz, hogy teljes legyen a Koyrétől örökölt hegeliánus történeti meghatározás kiküszöbölhetősége, cseréljük ki azt Popperére. Poppernél a tudomány híres kritériuma annak elvégezhetősége, amit ő demarkációnak nevez: az a propozíció tudományos, aminek lehetséges a cáfolata, vagy megfigyelési/kísérleti úton, vagy az állítás logikai ellentéte nem tartalmaz ellentmondást. Egyszóval a tudomány definíció szerint csak az, ami esetleges, kontingens dolgokkal foglalkozik – olyan dolgokkal, amik lehetnének másként is. Ebben a tekintetben, végeredményben Koyré és Popper meghatározása egymással behelyettesíthető úgy, hogy ugyanazt a fogalmi konstrukciót kapjuk: egy rejtett lemmára bukkantunk. Így lesz teljes kiinduló tézisünk: „A tudomány szubjektuma egyenértékű a pszichonanalízis operatív szubjektumával, és korrelál a kontingenciával.” Bár Lacan nem tudott különösebben Popperről, úgy látszik, kölcsönösen segítségére siettek egymásnak a tudomány valaminő elvi kritériumának meghatározásában, igazolásában.

 Végezetül a Galileitől vett metaforát (az univerzum szöveg) egészítsük ki egy másikkal, melyet Mallarmétól kölcsönöztünk: a kockadobáséval. Amennyiben a világ minden diverzitása leképezhető a „betű” logikája szerint, az (a betű) valamennyire az „örök idea” homomorfizmusa lesz. A szubjektum maga a dobókocka az esés mozzanatában, de a tudomány csak akkor tud kezdeni vele valamit, amikor már megállt, amikor viszont már meghatározott, elvesztette kontingens természetét. Ezt a törvényszerűséget nevezzük eufemisztikusan „természettudományos szükségszerűségnek”. A tény, hogy a meghatározottság alapja az esetlegesség maga után vonja az esetlegesség iráni lehetetlen vágyat, a „varrat” fogalmát, melyben megjelenik a tragikus zárlata a valóságnak (a szubjektum oldalán): ami egyszer már van, nem lehet újra bármi. (A varrat meghatározása a fogalmat bevezető Jacques-Alain Miller szerint: „a szubjektum viszonya diskurzusának láncolatához”). Amikor a Tudomány Doktrínája azt állítja, hogy az empirikus és kontingens mint empirikus és kontingens közvetlenül matematizálható, tételezhető homogén sokaságként, az nem más, mint a varrat feltépésének radikális ajánlata, hiszen egyértelművé teszi, hogy az univerzum végtelen, ahol is végtelensége mennyiségi és nem minőségi: bármennyi számú potenciális univerzum létezik. (Gondoljunk bele: az általunk ismert világnak végtelen számú másolata létezhet, mely mind azonos lehet ezzel.) Ebből az is következik, hogy semmi nincs az univerzumon kívül, így a szubjektum sem lehet. Ez az a pont – a szubjektum helyének meghatározása – ahol is a pszichoanalízis, és vele a modern tudomány tétje végképp tisztázásra kerül. Az, hogy nincs szubjektum az univerzumon kívül, attól függetlenül, autonóm módom, maga az „öntudat” (mint tudásunk integráns összességének, egységbe foglalhatóságának) tagadása.

Slavoj Žižek gyakran idézi Lacan logionját (aforizmáját), mint az ateista pozíció egyedüli autentikus kifejezését: „Isten tudattalan”. A tudattalan (mint nemet mondás az öntudatra) és a végtelenség (mint nemet mondás a végesből és az alóli kivételből álló világra) mint modell szigorúan koegzisztens. (Így például a halálnak csak akkor van pszichoanalitikus értelme, ha a végtelenség jele, bármely olyan filozófia, mely a halállal, mint a végesség jelével számol, és itt különös tekintettel Heidegger felé pislogunk, antinomikus a pszichoanalízishez képest.) Ebben a kontextusban nyer értelmet a sokszor félreértett elképzelés a pszichoanalízis és a szexualitás viszonyát illetően: nem arról van szó, hogy a freudisták minden emberi motivációt és problémát valami obszcenitásra vagy erotikus jellegű metaforára próbálnak redukálni, hanem arról, hogy a nemiség az ember legközvetlenebb találkozása, önnön testén keresztül, a kontingenciával, mely találkozás így minden tudományos tapasztalat paradigmája.

 Milyen gyakorlati következtetéseket vonhatunk vagy akarhatunk levonni ezen a ponton? Érdemes megfigyelni, a lacaniánus pszichonanalízis mennyire bizalmatlan a „Történelemmel” szemben, melyet óhatatlanul emberi konstrukciónak tekint. A szubjektum maga is retroaktívan konstruálja meg magát önmagát saját diskurzusának forrásaként tételezve – miközben valójában pont fordítva van. A fenti levezetés számára komoly, de nem megoldhatatlan problémát okozott a tudomány szubjektumának olyan formalizálása, mely kizárja a történeti analógia használatát. Az így nyert diskurzív formáció (melynek logikája analóg a freudi halálösztönnel) szemben áll az ego nárcisztikus univerzumával, ugyanúgy, ahogy a Valós áll szemben az Imaginárius és a Szimbolikus regiszterével, és ugyanúgy, ahogy Jodi Dean szerint a kommunizmus (mint horizont) áll szemben a demokrácia világával. A tudomány rigorózus gyakorlata mintával szolgál a fennálló kritikájának.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Louis Althusser: A filozófia és a tudósok spontán filozófiája

 1. A filozófia átka

Althusser egyetemi előadássorozata 1967-től egészen a hatvannyolcas eseményekig tart, melynek következtében nem tudja a tervezett anyagot teljes egészében előadni. Jegyzetek formájában a párizsi diákság körében terjed, vidékre is eljut, csak később jelenik meg hivatalos, szerkesztett formában.

 A Tőkét olvasni és Marxnak című könyveiben megfogalmazott filozófia definícióját – a filozófia az elméleti munka elmélete, osztályharc az elmélet területén – ezen előadása során értékeli át: a filozófia az a diszciplína, melynek nincs tárgya (olyan értelemben mint a tudományoknak), csak tétje van; a filozófia nem tudás-termelő tevékenység, hanem tézis-állító, tézisein keresztül tudja a tudományokat és politikát helyes pozíciófoglalásra ösztökélni.

 Előadását lacani terminussal élve önmaga szimbolikus kasztrációjával nyitja: a főként tudósokból álló közönségének bizonygatja, hogy a filozófus egy semmihez sem értő kókler. A filozófus Platón óta csak a kútba eséshez ért. Az elmélet fellegeiből a gyakorlat talajára való ereszkedése közben rádöbben, hogy valójában zuhan, ezért megírja zuhanása elméletét is. Ez a kivételek nélkül bukásra ítélt próbálkozás a filozófus irányított zuhanása, a pofára esés közbeni pofára esés elmélete.

 A tudós is néha pofára esik, de mint praktikus, valódi tárggyal rendelkező ember, ezt nyugodtan feljegyzi, feltárja a pofára esés okait és kijavítja saját gyakorlatát. A filozófus? Pont azon a talajon taknyol el, amit annak érdekében fektetett le, hogy azon keresztül bizonyítsa: ő nem taknyolhat el.

 „Akkor mi keresnivalója van egy filozófusnak ezen a pódiumon?” – kérdi Althusser. Mit is tudna a tudósoknak nyújtani? Felmerül egy probléma: a filozófiát nem lehet a filozófián kívülről, a filozófia gyakorlatának kikerülésével elítélni.

 2. A filozófia hatása

A filozófiai állítások (tézisek) azzal a hatással bírnak, hogy kritikus választóvonalakat húznak meg, azaz átcsoportosítják, táborokra osztják a gondolati világot. Vegyük észre: ez maga is egy tézis. A filozófia egész történelme ezt demonstrálja: filozófusok hada élte le egész életét a valós és valótlan, látszati és dologi, tudás és vélemény, stb. közti határhúzogatással, mégis csak kevesük jelentette ki, hogy ők ezt csinálják, hogy lényegében ez a filozófia. Pusztán azáltal, mondja Althusser, hogy mi ezt beismerjük, már is megkülönböztettük magunkat tőlük, meghúztuk első határvonalunkat a materialisták és idealisták között, és elfoglaltuk pozíciónkat.

 Tehát a filozófia téziseket gyárt. Téziseket avégett, hogy a racionális bizonyítás egy sajátos formáját gyakorolva parcellázza fel a gondolati világot. Sajátos racionalitás ez, hiszen állításait nem lehet tudományos módszerrel demonstrálni, tesztelni, bizonyítani, alátámasztani. Sokan ezért leszólják a filozófust: „ez mindenbe beleüti az orrát!” Nem tudják, hogy ez a filozófus dolga, hogy a filozófus specialitása a mindenség, a totalitás, mindenek egymásba kapcsolódásának boncolgatása. Míg a tudós tárgya a partikuláris, a filozófusé a totalitás.

 A filozófus, ha akarná se tudná megoldani a tudományok helyében a tudományok problémáit – a tudós, ha a filozófia elkárhoztatására vállalkozna, csak a filozófia gyakorlásán keresztül tehetné, akár tudomásul veszi ezt, akár nem.

 3. Az ideológiáról, általánosságban

Ezernyi fals elképzelés létezik a tudományról – nem csak a filozófusok, de a tudósok fejében is. Ezek a nyilvánvalóság köntösében tündöklő elképzelések a tudomány haladásának legfőbb akadályai, hiszen képzeletbeli megoldást nyújtanak valódi problémákra – egyszóval: ideologikusak.

 Hogyan tudjuk felismerni az ideológiát? Althusser a következő tézissel rukkol elő:

 „Az ideológiai állítás olyan állítás, mely amíg nem arról a valóságról számol be, melynek maga pusztán tünete, addig tárgya vonatkozásában hamis állítás marad.”

 Ezt a tézist közelítsük meg először egy alany oldaláról, Lacan példájával: az a paranoid páciens, aki nap mint nap azt kutatja, hogy felesége kivel csalta meg, attól még ugyanúgy paranoid marad, ha kiderül, hogy felesége valójában csalja.

Másodszor a tárgy vonatkozásában, Zizek példájával: ha engedünk is annyiban, hogy egy antiszemitának igazat adjunk abban, hogy a bankárok között kiemelkedő arányban vannak zsidók, igen hamar kiderül a beszélgetés további menetében, hogy a zsidókkal való megszállottságát nem ténykérdések okozzák, fűtik, hiszen utána a holokauszt relativizálás, majd tagadás, stb. ellentmondásosságokban gazdag lejtőjére kerülünk.

 Több dolgot érdemes megjegyezni az althusser-i tézisről. Két valóságról beszél: egyfelől az ideológiai valóságról (előbbi példáknál a paranoid, vagy antiszemita képzeletvilágának valóságáról), és egy másik valóságról (nevezzük ezt osztálytársadalomnak), melynek az előbbi képzelet-valóság pusztán tünete, leülepedése. Figyeljünk fel arra, hogy Althusser az ideológia állítás hamisságát a tárgy vonatkozására szűkíti: amikor az antiszemita kinyitja a száját, egy szubjektív igazság kisejlik szavai mögül: valami neki iszonyatosan fáj, valami nagyon zavarja az életben. Végül vegyük észre, hogy a tétel egy ördögi kört ír le: amíg nem ismeri fel a drága, hogy nem azzal van baja, amiről hadovál, addig csak ideológiai állításokat tud tenni, de mivel pontosan ideológiája rejti el előle az ideológiájától való megszabadulás kulcsát, keze kötött marad.

 4. Ideológia a tudományokban

A tudomány – lévén emberek művelik – nem mentesül az ideológiák alól, sőt. Egy értelmiségi számára sokkal nehezebb lehet felismerni szakmájára vonatkozó ideológiai nézeteit, hiszen az oktatás maga is egy ideológiai gépezet, s ő megmászta minden annak fokát, sokkal több ideig volt annak kitéve, mint antiszemita prolink. Az értelmiségi – írja Althusser –, úgy él a kultúrában, mint hal a vízben, de a hal nem látja azt a vizet, amelyben úszkál. A munka értelmiségire és fizikaira való kettészakadottsága, az elkülönített akadémiai specializációk, illetve tárgyának (azaz kutatásának, gondolatainak) közvetlensége – szemben a proletár elidegenített munkájával – nem hogy csak nehezítik az ideológiájukra való reflektálást, de arra okuk sincs.

 Amikor egy tudományág saját krízisét éli, saját ideológiai korlátaiba ütközik, és kapkodva keres segítséget a helyzet megoldására: filozófiákhoz nyúl. A tudósoknak létezik egy spontán filozófiája, mely nem világnézeti, hanem a tudományról, annak gyakorlatáról szól. Ezt Althusser két részelemre osztja:

 Első elem: intra-tudományos, azaz tudományon belülről, a tudomány gyakorlatából származó rész.  Ezek olyan meggyőződéseket, hiteket karolnak fel, melyek a tudós hétköznapi munkájából származnak, és erősen materialista irányba húznak. Ha filozofikusan kifejtenék, ezeket akár tézisek formájában is közölhetnék:

(1) hit abban, hogy a tudománynak van egy azon kívül eső, valós és materiális tárgya;

(2) hit abban, hogy a tudomány objektív tudásokkal tud szolgálni, melyek erről a tárgyról további objektív tudással tudnak gazdagítani;

(3) meggyőződés abban, hogy a tudományos kísérletek hatékonyak és helyesek, melyek végül tudást tudnak előállítani.

Ezeknek a hiteknek-meggyőződéseknek az a sajátossága, hogy nem engednek teret olyan filozófiai gyanúnak, mely megkérdőjelezhetné a tudományos gyakorlatot, annak jogosságát.

 Második elem: extra-tudományos, azaz tudományon kívülről származó rész. A tudomány gyakorlatáról is szólnak, de nem onnan erednek. Ezek olyan tudományra való idealista, vallásos, kritikai-filozófiai reflexiók, tudományról szóló tételek, melyek megmételyezik – Althusser szóhasználatával: kizsákmányolják – a tudományokat. Jellegzetességük, hogy a tudományok felé olyan elvárásokat támasztanak, melyek a tudományon kívüli értékeket képviselnek, s hogy a tudományt vallásos, erkölcsi, jogi, politikai, esztétikai, stb. ideológiák szolgálatába igyekeznek állítani. Első ránézésre a második elem is ugyan olyan „spontán filozófia,” mint az első, de valójában csak elterjedtségüknek és domináns szerepüknek köszönhetően tűnnek oly közvetlennek. Hatásuk az első elem meggyőződéseinek megingatása: az anyagi világ létének megkérdőjelezése vagy alárendelése egy másiknak (pl. vallásos iskolák kiváló fizikatanárjai), tudományágak objektivitásának problematikussá tétele (pl. Trump és klímatudomány esete), a tudományok módszereinek lebutítása (pl. kísérletek, elméletek helyett követendő technokrata útmutatók).

 E két elem folyamatos ütközésben van a tudomány hétköznapjaiban és az utóbbi van domináns pozícióban a mai napig. Mindezekben semmi újdonság nincs – emlékeztet minket Althusser a felvilágosodás tudományos forradalmának felelevenítésével. A tudósok, állítja, tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy saját szakmájuk filozófiai támasztékot igényel egyfelől, s filozófiai támadások sorának van kitéve másfelől. Ebből a helyzetből nem lehetséges kiszabadulni, csak – lévén a filozófia egy csatatér – a harcot lehet megvívni.

 A tizennyolcadik század tudósainak az akkor domináns feudális/klerikális nyomást kellett leküzdeniük, mely minden áron „Isten dicsőségének” akarta alávetni a tudományt. A filozófia harctéren tehát felsorakozott a két hadsereg – papok és a feudális rendet kiszolgáló értelmiségiek az egyik oldalon, a materialista enciklopédiákat írók a másikon – és megvívták a tudományért folyó küzdelmet.

 Azóta (pontosabban a történelmi materializmus kidolgozása óta) tudjuk, hogy a burzsoá forradalmak csak a tudományon kívüli, azon élősködő filozófiák újabb csomagját hozták el, s azt is, hogy ez a bukás a polgári filozófusok (mechanikus) materializmusának milyen hiányosságai miatt volt elkerülhetetlen.

 5. Mit tud felajánlani a marxista filozófia a tudósoknak?

Egy új szövetséget tudósok és filozófusok között, mely újabb kísérletet tesz a tudomány felszabadítására. Akárcsak a tizennyolcadik századi szövetség, ez is egy elhúzódó küzdelmet fog eredményezni, ahol a terep (status quo) az ellenségnek kedvez.

 Tanulva a múlt hibáiból arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a marxisták materializmusa sem végleges, s tudtában kell lennünk, hogy még messze nem fegyverezhettük fel magunkat elég érvvel. Ha a filozófia az osztályharc terepe, és mivel láthatólag ez a harc is el fog húzódni, a marxizmusnak is át kell alakulnia, alkalmazkodva a változó helyzethez.

 A marxista filozófia nem állítja, hogy a tudományokról szóló „igazság” birtokában lenne, sem hogy önmaga befejezett lenne, nem bír efféle naiv képzetekkel, mint a világot saját maga okozta gyermetegségből kiemelni vágyó felvilágosodás bírt. Egyetlen egy filozófia létezik, amely a filozófiák tudományra jelentett veszélyességére figyelmezteti a tudósokat, nem gondolván saját magát ez alól kivételnek: ez a marxizmus.

 A köttetendő szövetségnek tisztáznia kell előre, hogy mi végett jön létre, le kell fektetnie a felek szerep- és hatáskörét. A marxizmusnak ígéretet kell tennie arra, hogy a tudósok gyakorlatához, tudományon belüli spontán filozófiájához nem nyúl (köszi Sztálin, Liszenko), csak és kizárólag abban fog segédkezni, hogy a tudományon kívüli filozófiák dominanciája alól kiszabadulhasson a tudomány. Hogy erre felhatalmazást kérhessen a marxizmus, először saját háza táján kell söprögetnie, meg kell szakítania minden kapcsolatát az őt kiszolgáló minden vallásos, erkölcsi, jogi, politikai, esztétikai, stb. ideológiáktól, melyek legyek módjára szállnak rá minden filozófia testére.

 A marxizmus tudja magáról, hogy filozófia.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Az emberek lassan elfelejtik, hogyan kell ajándékozni. A csere elvének megszegése hihetetlennek, vagy egyenesen őrületnek tűnik; azzal szembesülünk, hogy még a kisgyerekek is gyanúval méricskélik az ajándékadót, mintha attól tartanának, hogy az ajándék afféle átverés lenne, mintha rájuk akarnának sózni valamit. Helyében létesült az adományozás, levezetett jótékonykodás, a társadalom látható sebeinek koordinált bevakolása. Ennek szervezett működésében emberi indítékoknak már nincs helye, és valóban, az adományozás szükségszerű velejárója az elosztásból, szabályos juttatásból fakadó megalázottság, az adományt átvevő tárgyként kezelése. Az ajándékozás a magánéletben is a társadalmi rendeltetések egyikévé korcsosult, így az ember csak kelletlenül végzi, kimérten forgatva tárcáját, kételkedve és minimális erőfeszítéssel méricskélvén azt, akinek ajándékot készül venni. A valódi ajándékozás boldogsága abból fakadt, hogy elképzeltük az ajándékot kapó boldogságát. Időt emésztett fel, megfontoltságot és fáradtságot követelt, elvárta, hogy a másikra emberként tekintsünk – egyszóval a feledékenység ellentétét. Alig van, ki erre még képes. A legjobb esetben azt adják, amit maguk szerettek volna kapni, csak pár árnyalattal silányabbat. Az ajándékozás hanyatlását mi sem tükrözi jobban, mint az ajándékutalványnak nevezett koholmány, melyet az a tény hívott életre, hogy már senki sem tudja, mit kellene adnia, hiszen már nem is akarja azt tudni senki sem. Ezek az árucikkek ugyan úgy kapcsolat-mentesek, mint az azokat vásárlók. Kacatok, amióta kitalálták. Hasonlóképp az a bolti lehetőség, hogy az ajándékot egy másikra beváltsuk, amely ezt üzeni az ajándékot kapónak: nesze a limlom, csinálj vele amit akarsz, ha neked nem tetszik, az nem az én gondom, váltsd be valami másra, ha neked úgy tetszik. A szokványos ajándékkal szemben ez a helyettesíthetőség még mindig valami emberségesebbet képvisel, hiszen azt még engedi, hogy a kapó fél önmagát lepje meg valamivel, amely bár kétség kívül egyben teljes ellentmondásban van az ajándékozás lényegével.

Ha a szegények számára is hozzáférhető árubőséggel állítjuk párhuzamba az ajándékozás hanyatlását, ez jelentéktelennek, szemügyre vétele szentimentalizmusnak tűnhet. Még ha nélkülözés híján nélkülözhetővé is vált volna – és ez egy hazugság, egyéni és társadalmi szinten is, hiszen ma nincs olyan ember, ki ne tudná képzeletében hajszálpontosan kijelölni, mi tenné igazán boldoggá – azok, akik többé nem ajándékoznak, továbbra is rászorulnának arra, hogy megajándékozzák őket. Bennük hervadnak el azok a pótolhatatlan képességek, melyek abban a cellában nem virágozhatnak, amelyet a kívülállás teljes magánya jelent, csak a dolgok melegségével való kapcsolattartásban. Őket a ridegség járja át, tegyenek bármit is, kihűlnek barátságos szavak híján, a többé nem gyakorolt figyelmességben. Visszahat arra ez a fagyosság, akiből árad. Minden torzítatlan kapcsolat, amely a szerves élet részeként talán egyedüliként békítő, ajándék. Aki e szűkében válik ajándékozásra képtelenné, dologgá dermed. [Minima Moralia, 21]

A társadalom haszoncélú rendszerei, miközben azt hirdetik magukról, hogy az ember szolgálatára létesültek, a profit-alapú gazdasági rendszerben az emberi jellemet megbénítják, s minél inkább válnak kiterjedté, annál inkább szakítanak el minket a gyengédségtől. Az emberek közti gyengédség nem egyéb annál a beismerésnél, hogy létezhetnek céloktól mentes kapcsolatok, melyekben a céloktól vergődők nyugalmukat lelhetik. [Amennyiben] az idő pénz, az azon való spórolás helyesnek fog tűnni, ezért hát spórolunk mindenek felett sajátunkkal, és ezt a fösvénységet elnézzük egymásnak – a másokra való tekintettel. [Az üzleti életben] minden fátylat, amely két üzletkötő ember közé ereszkedne, azon intézménynek működését zavaróként érzékelnek, amellyel nem csak, hogy objektíve egybeolvadtak, de amellyel magunk is büszkén azonosulunk. [A] ridegség pontosan az emberek közti távolság kiküszöbölésekor bukkan fel. Csak akkor, ha felmentették magukat az adás és vétel, tárgyalás és kivitelezés, irányítás és üzemelés terhei alól, tárulkozhat ki közöttük az az átszövésre alkalmas tér, amely őket egymáshoz köthetné, és ami által az, ami külsőséges, elsajátításán keresztül kicsíráztathatna őbennük. [Manapság] úgy tartják, hogy két ember közti legrövidebb út egyenessel írható le, mintha maguk is csak pontok lennének. A házfalakat mostanra egészben öntik ki cementből – az emberek közti kötőanyagot ehhez hasonlóan váltotta le egymásra préseltségük. [A] kötetlen cseverészésre égetett tabu és az arra való képtelenség, hogy egymáshoz szóljunk, valójában egy és ugyanaz. Mivel mára minden biznisszé vált, ezért erről nem illik beszélni – az vesse rá az első követ… [Minima Moralia, 20]

---
Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Feyerabend olvasónapló I.: A módszer ellen

 „Egy igazi dadaistának egyszersmind anti-dadaistának is kell lennie.”

(Hans Richter, amiképpen Paul Feyerabend idézi)

Paul Feyerabend ausztriai születésű filozófus, tudománytörténész, aki  1924-től 1994-ig élt. Nyughatatlan emberként nem maradt sokáig egy helyen. A második világháború után az avantgarde színház vonzotta, majd szociológiát és tudománytörténetet tanult. Három ember tett rá meghatározó hatást: az első Brecht, akinek körébe sodródott fiatal dramaturg korában, a második tanára, a sokat vitatott módszertanú kísérleti fizikus, Felix Ehrenhaft, a harmadik Karl Popper, a London School of Economics előadója, akinek végül tanítványi körébe került. Popperről azt tartják, úgy mutatkozott be: „A tudományfilozófia professzora vagyok, tehát egy olyan dologé, ami nincs.” Feyerabend tudományos karrierje abban a közegben bontakozott ki, melyet Popper elméleti kísérlete dominált, hogy a tudomány nem létező filozófiáját megtalálja, a racionális vizsgálódásnak elveket szabjon és ezekből egy szkeptikus, a liberális demokráciát a szélsőséges fundamentalista kísérletektől és „zárt” gondolatrendszerektől megvédeni hivatott társadalomfilozófiát építsen fel. Arról, hogy történetünk hőse ennek a kísérletnek a végső konzekvenciáit levonó utolsó partizánja, vagy éppen legveszélyesebb renegátja, az, aki beteljesítette a tervet, vagy az, aki kimondta annak megvalósíthatatlanságát, arról megoszlanak a vélemények.

Az avantgarde szellemiség és a kísérleti fizika hatása alatt lévő empirista beállítottságú Feyerabend óriási történeti anyagot halmozott fel, és tudományos munkássága jellemzően a fizika történetének és filozófiai, matematikai megalapozhatóságának részproblémáit boncolta, mely témához tartozó írásai halála után 4 vastag kötetben jelentek meg összegyűjtve. Arra, hogy elvi álláspontot fogalmazzon meg a tudományosság általános kérdéseit illetően, akkor vállalkozott, amikor is kollégája, Lakatos Imre tréfásan „anarchistának” gúnyolta. Ezen olyan jól szórakoztak, hogy eldöntötték, rendeznek egy nyilvános vitát, melyben Lakatos fogja a tudományos demarkáció konszolidált elveit képviselni, Feyerabend pedig az „anarchista” provokatív pozícióját elfoglalni, hogy aztán annál jobban élvezzék felháborodott reakcióit a begyepesedett tudományos tekintélyeknek. Ennek érdekében el is kezdték érveiket összeszedni. PF háromszor is meg kellett hogy írja „A módszer ellen” címet kapott könyvét, melyet az évtizedek alatt összehordott jegyzeteiből és korábbi írásainak átfogalmazásaiból épített fel. Háromszor, mert az anekdota szerint az első két kézirat elveszett. Ugyanannak a barkácsmunkának tehát háromszor látott neki, úgy, hogy közben maga is átgondolta a kötet kompozícióját, más és más ívet próbálva adni neki. Mire könyve sajtó alá kerülhetett, addigra Lakatos Imre már nem élt, így nem adatott meg a szerzőknek, hogy együtt élvezzék előre borítékolható felháborodását akadémiai közegüknek.

Feyerabend alapvetően történész, érvei történetiek. Eszébe sincs logikusan levezetni, hogy miért nem lehet a megismerésnek és az érvényes ismeretek szerzésének általános elvei, de ott terem, amint valaki azt állítja, megtalálta ezeket és kajánul húzza elő tarsolyából a történeti ellenpéldákat. Mindeközben mindvégig hangsúlyozza, hogy amit állít, óriási közhely, hiszen már Boltzmann, Duhem, Mach, Einstein, Heisenberg, Bohr vagy Wittgenstein megjegyzéseiből is világos, hogy maguk is tisztában voltak a felfedezés véletlenszerűségével, és azzal, hogy minden valóban invenciózus tudós alapjában véve opportunista. Feyerabend mindössze azzal toldja meg a gondolatot, hogy ez az opportunizmus nem véletlenszerű, hanem a tudomány lényege.

E közhelyet talán legtalálóbban a PF által előszeretettel és rokonszenvvel idézett John Stuart Mill fogalmazta meg önéletrajzában: a zavaros időszakokban (ezeket nevezi Kuhn „pre-tudománynak”) merész kutatók új koncepciókat dolgozhatnak ki, melyek először érthetetlenek lehetnek a megszokott fogalmakban gondolkozók számára, de ha magyarázó erejük bebizonyosodik, idővel új intézményesült igazságok válnak belőlük. Akik már mint intézményesült igazságokkal találkoznak velük, nem fogják újra megtenni azt a szellemi utat, melyet feltalálóik bejártak, ami intézményesült, azt igen nagy részben – és saját képességeik és életidejük korlátozottságából következően szükségszerűen – bemondásra el fogják hinni. Így megy ez, amíg az igazságok ismét alkalmatlanakká nem válnak a tapasztalatok magyarázatára. Ekkor ők lesznek az értetlenek, az újra nem elég fogékonyak.

A módszer ellen írt könyvének éppen ezen történészi jellegéből fakadóan nincs szigorú logikai íve, inkább az a fajta könyv, amelyben a lábjegyzet több, mint maga a törzsszöveg. Kivonatolni talán úgy lehetne a leghatékonyabban, ha sorban kimásolnánk a fejezetek rövid tartalmi összefoglalóit és egymás után raknánk azokat. Ennél sokkal észszerűbb azonban címnek az „olvasónapló” műfaji megjelölést adni és ezzel felhatalmazni magunkat arra, hogy a tengernyi anyagból rövidebb bevezetést kerekítsünk, és az egyes sorszámot adni neki, hogy ezzel lehetővé tegyük önmagunk számára a kisebb részproblémákra való vissza-visszatérés ürügyén való újratematizálást. 

Feyerabend elgondolásai viszonylag közkeletűek, az átlagműveltségű újságolvasó úgy tudja, ő az „anything goes” elvének prófétája. Ennek a bevett magyar fordítása „minden elmegy” - Kis János használta először a kilencvenes évek elején. A „minden elmegy” elve kapóra jön bárkinek, aki tabukat akar döntögetni vagy saját önkényének igazolást adni: ez valami olyasmi, amit voltaképpen a vulgáris értelemben vett „posztmodern” kimondatlanul is evidenciaként tételez. Éppen ezért – a rengeteg hétköznapi ferdítés és leegyszerűsítés okán – érdemesebb onnan kezdeni, mit nem állít Feyerabend, szemben azzal, hogy mit igen.

 Amit Feyerabend nem állít:

Szó sincs arról, hogy a boszorkányság egyenértékű lenne a modern fizikával, a kuruzslás az orvostudománnyal, és senki nem javasolta itt a vudu-mágia közműveltségi tantárgyként való felvételét. A „minden elmegy” minden csak nem általános elv, éppenséggel pont annak hiánya. Senki nem mondhatja, hogy minden esetben elmegy minden, mindössze arról van szó, hogy a lehetséges esetek száma annyira sok, hogy őrült az, aki azt hiszi, van bármilyen szabály, amely mindenkor használható. Persze az, ha valaki őrült, még nem is lenne baj, attól még lehet sikeres tudományos kutató – az is lehet, a többségük őrült – a baj ott kezdődik, ahol valaki fixa ideáit rá akarja kényszeríteni másokra, alapvetően tekintélyelvű intézményrendszereken keresztül.    

PF nem „anarchista”, különösen nem a szónak abban a közkeletű értelmében, amennyiben ez mondjuk Godwinról vagy Kropotkinról állítható, sőt maga is éles kritikusa az ilyen értelemben vett anarchizmusnak, képviselőit néven is nevezve. Nem győzi hangsúlyozni, hogy a klasszikus anarchisták hajlamosak voltak racionalista alapon gondolkodni, és a tekintélyek, szokások, társadalmi kötelékek ellen egy univerzális észszerűségre apellálni, mely minden ember számára egyként hozzáférhető. PF anarchizmusa ennek pont az ellenkezője: univerzális ész, a gondolkodás és megismerés általánosan érvényes szabályai híján minden tudásunk elválaszthatatlan attól a történeti pozíciótól, azoktól az előítéleketől és egyéni döntésektől, idioszinkráziáinktól, melyek partikuláris pozíciónkat jellemzik. Amennyiben viszont „anarchizmus” alatt az önkény preferálását értjük, úgy a helyzet az – jegyzi meg szarkasztikusan Feyerabend – hogy a racionalisták az igazi anarchisták, hiszen az „Ész” mint olyan spontán és egyetemesen, helyzettől függetlenül érvényesülő és meghatározhatatlan varázserejének babonás motívumát viszik be a tudományelméletbe.   

Nem állítja azt sem, hogy a „bármi elmegy” igaz lenne: mindig vannak kritériumai a sikernek, csak nem tudjuk, mik azok. Nehéz elképzelni, hogy az első ember úgy egyenesedett volna fel – az evolúciós érvelés hangsúlyosan jelen van PF nem-módszerében –, hogy arra felsőbbrendű elméje parancsot adott volna. Sokkal nyilvánvalóbb, hogy a felegyenesedett életforma mint véletlenszerű variáció bizonyult az eszközhasználatra képessé tevőnek és ezáltal az agytérfogat növekedésével járó fejlődési iránynak. Ugyanígy működik a tudományos kutatás: a racionalizalizáció szükségképpen utólagos bármely felfedezéshez képest. „Az érvek úgy csoportosulnak az egyéni szimpátiáink szerint választott meggyőződéseink körül, mint legyek a rothadó húson” – vagy a tudósok a már bizonyítottnak vélt tudományos modellek körül. Előzetesen semmi nem garantálhatja egy kutatási irány sikerét. Ha sikerül nagy felfedezést tennünk, hajlamosak vagyunk utólag rekonstruálni, hogyan jutottunk el oda, hogy aztán ezt formalizálva megpróbáljuk megismételni. Ez lélektanilag érthető, de történetileg nézve nem nevezhető többnek, mint gyarló emberi hiúságnak. Nem szabad hagynunk, hogy sikeres emberek példái mellett magunkat képtelennek gondoljuk az eredményességre. Ahogy Jacques Rancière (és talán Jean Jacotot) számára elvi kérdés, hogy minden intellektus egyenértékű (én legalábbis így értelmezem), úgy Feyerabend számára is elvi kérdés, hogy minden tudásforma potenciálisan egyenértékű. Nagy szimpátiával idézi Mao Ce-Tung a gyakorlatról szóló traktátusát és felteszi a kérdést: miért is ne próbálhatnánk mindent Mao Ce-Tungból (vagyis önmagunk hétköznapi gyakorlatából, problémáiból kiindulva) megérteni. Aki még nem próbálta, nem mondhatja, hogy lehetetlen. Aki már igen, az sem.

Lakatos Imre úgy gondolja, nem tudományos hipotézisekről, hanem kutatási projektekről kell beszélnünk, melyeknek vannak előfeltevéseik és céljaik. Ennek alapján elvi különbséget tesz progresszív és degeneratív projektek között, aszerint, hogy azok képesek-e előrejelezni új adatok felbukkanását, vagy csak az új tapasztalatok meglévő fogalmi keretekbe való beerőszakolását végzik defenzív jelleggel. PF nem vitatja elméleti ellenfele ezen megkülönböztetésének értelmességét, mindössze hasznosságát látja korlátozottnak. Gondoljunk az atomelméletre vagy a Föld tengelye körüli mozgására: mindezek a gondolatok – különösebb empirikus igazolhatóság híján – az ókorban degeneratív kutatási projektekre vezettek volna, ezért a középkori tudományos gondolkodás joggal nem vette őket figyelembe, hogy aztán mára hegemón modellekké váljanak. Mit tett volna velük Lakatos? Úgy ítélte volna, felejtsük el őket? A tudományos élet Feyerabend által hirdetett pluralizmusa nemcsak a radikális újításnak kell, hogy esélyt adjon, hanem a régit is védeni hivatott. Ami ma észszerűtlen, holnap még lehet új gondolatok ihletője.

Felesleges arra törekedni, hogy a tudománynak legyen valamiféle logikus kontinuitása, hogy ezáltal annak eszményét ápoljuk. Ez olyan, mintha azt állítanánk, hogy akinek démon szállja meg az elméjét, annak agyában valamiféle rövidzárlat keletkezik: itt az epilepszia két más-más korban értelmezhető elméletét próbáljuk megfeleltetni egymásnak, csak a történeti hűség kedvéért, feleslegesen. A nem célravezető, nem produktív problémák úgyis kiesnek a játékból, „jegelve lesznek”, ahogy az is, hogy mi a Föld abszolút sebessége (nem, nincs abszolút sebesség, kár ezzel foglalkozni), vagy hogy az inkubusok képesek-e maguktól szaporodni, vagy férfiak álmukban való spontán ejakulációit igénylik (nem, nincsenek inkubusok, kár velük foglalkozni).  

Tanulságos ebből a szempontból az „inkommenzurabilitás” Feyerabendi kritikája. A kuhni tudományos paradigmák összemérhetetlenségének állítása szerinte magában foglal egy gyanús előfeltételt: azt, hogy létezik egy közös mérce, amelyhez képest összemérhetetlenek lennének, avagy létezik egy valamiféle azokon kívül álló pozíciója a mérést végzőnek, avagy a mérés integrált elve. PF tudományelméletének alapgondolata pont az, hogy ilyen nincs – vagyis a tudományos paradigmák éppúgy lehetnek összemérhetők és összemérhetetlenek attól függően, mi alapján vizsgáljuk őket. Egy merőben instrumentális szemlélet számára minden összemérhető: egy kalapáccsal, A módszer ellen című könyvvel vagy egy porcelán edénnyel egyaránt megpróbálhatok beütni egy szöget a falba, legfeljebb változó hatékonysággal, ahol is a kísérlet alapján a fenti tárgyak között preferencia-sorrendet állíthatok fel. A másik végletben, realista tudományszemlélettel, ahol is tapasztalatok és elméletek egyazon ontológiai státusszal bírnak, a paradigmák összemérhetősége mint kérdés fel sem merülhet: valami vagy van, vagy nincs.

PF hőse, akinek történetén keresztül a legjobban képes példázni elméleti alapállását, nem más, mint Galileo Galilei. Galilei nem a racionális tudományos szemlélet hőse a sötét középkori babonákkal szemben, ahol a tudomány népszerűsítői láttatni szeretnék. Éppen ellenkezőleg. Galileiben PF pont az a tulajdonságát ünnepli, amit a leggyakrabban kritizálnak (pl. Koestler): kimagasló hajlandóságát a trollkodásra. Galilei tökéletesen tudta, hogy az Egyház nem akart még egy Giordano Bruno-fiaskót, és úgy gondolta, elérkezett a pillanat a határok feszegetésére. Az általa felkínált modell nem volt a maga részéről egyértelműen igazolható, a felsorakoztatható tények nem álltak az ő oldalán, és a vele szemben álló Bellarmin bíboros nem irracionális dogmákat védett, hanem éppen ellenkezőleg. Ha részletesen megvizsgáljuk Galilei stratégiáját – Feyerabend részletesen megvizsgálja – láthatjuk, milyen pragmatikusan lavírozott az általa provokált vitában. Nem szélhámos ő, állítja PF, ilyen az igazi modern tudós: tökéletesen tudja, hogy a tudomány igazságai nem ideális állítások, hanem mindenkori hatalmi játékokban kialkudott pozíciók, ahol a status quo és az innováció és az azok mellett esetleges motivációk által mozgatott politikai szereplők között előbb-utóbb megállapodás születik.

Amit Feyerabend állít:

Feyerabend legnagyobb jelentősége annak állításában keresendő, hogy a tudomány művelése is politikai kérdés, lehet és kell is annak szélesebb társadalomtudományi és történeti összefüggéseit vizsgálni. Szerinte a tudomány, ami valaha az emberi emancipáció lándzsahegye volt, mára elvesztette hajdani funkcióját, professzionalizálódott, tőkés érdekek kiszolgálója és státuszőrző bürokraták búvóhelyévé vált. 

Anti-szabályok, anti-szabályok, anti-szabályok. Mindig nézzük meg, egy tudományos eredmény milyen módszertani előfeltevések következménye, és próbáljuk ki, mi lenne az eredményünk, ha mindent fordítva csinálnánk! A modern tudományosság annak kulturális missziója okán is kezdettől fogva maga után vonta a kutatás elveinek meghatározását. Newton Principiájától Bacon Novum Organumán át Popper kísérletéig mindig is nyilvánvaló volt, hogy a tudomány tétje több, mint gyakorlati problémák megoldása – annak meghatározása is, hogyan lássuk, láthatjuk a világot. Feyerabend nem egy kimondott vagy kimondatlan módszertani előfeltevést pellengérre állít, melyeket a tudománytörténet nagyjai felállítottak maguknak és az utókornak. Ilyen az a gyakorlat, mely szerint az első sikeres modell egy jelenség magyarázatára automatikusan az uralkodó magyarázat lesz, még ha véletlenszerű is, hogy ez lett a „befutó”. A „csak egy magyarázat lehet igaz” elve nem tudományos, hanem dogmatikus, felejtsük el, törekedjünk arra, hogy minél több magyarázat legyen a tarsolyunkban, ezek közül több is lehet egyszerre megfelelő, és „igaz”. Ott van még a rendszerszintű konformitás elve (konzisztencia-elv): egy új modellnek összeegyeztethetőnek kell lennie a már meglévő modellekkel. Itt is egyértelmű, hogy a szándék az átfogó, univerzális modell egyedül üdvözítő voltába vetett vallásos hit: ez a hit nem a jobb és jobb modellek, hanem a már meglévő védelmében született. Hol foglalkozott azzal Newton, hogy a gravitáció általános elmélete nem összeegyeztethető Galilei szabadesés-törvényével? (Galilei számításai azon alapultak, hogy a gravitáció minden tárgyra azonos módon és mértékben hat, Newton felismerte, hogy a hatóerő mértéke a tárgy a Föld középpontjától való távolságának függvénye.) Bárhonnan is veszünk egy szeletet a történelemből és megnézzük, kik voltak a legnagyobb tudományos elmék akkor, elég valószínű, hogy nem sokat törődtek ezzel az elvvel. 

Ebből a szempontból érdemes lenne elgondolkozni az Egyház és Állam elválasztásának mintájára Tudomány és Állam elválasztásának lehetőségén, írja. Anarchizmusának tulajdonképpeni politikai vonatkozása pont ez: egy olyan „radikális” demokrácia képlete, ahol az emberi megismerési gyakorlatok nem rendelődnek alá tekintélyuralmi rendszereknek és a nagyobb pluralitásuk nagyobb szabadsághoz vezet, függetlenül a technológiai fejlődésre gyakorolt jobb vagy rosszabb hatásuktól. Egyértelművé teszi: a tudomány emberi konstrukció, ő van az emberiségért és nem fordítva, annak a tudományos életnek, amely nem szolgálja a társadalom nagyobb boldogulását, legyen az bármi, számára nincs létjogosultsága. Hogyan nézne ki ez a radikális tudományos demokrácia a gyakorlatban? Szokatlan lenne, ha Feyerabend ennek általános felrajzolására vállalkozna, hiszen mindvégig az ilyen „utópisztikus” gyakorlatok ellen érvelt, egyetlen politikai elv védelmére törekedve: minden emancipált ember és szuverén politikai közösség joga, hogy maga határozza meg, milyen célt rendel a maga tudományának és a maga esze szerint határozza meg, hogy a kitűzött célhoz képest mi a „jó” és a „rossz” tudomány.  

Ideiglenes zárszó

Érdemes megfigyelni két dolgot: amikor ma, 2018-ban Magyarországon anarchizmusról beszélünk és megvizsgáljuk az ezzel a fogalommal magukat azonosító vagy szimpatizáló szerveződések praxisát, nyilvánvalóvá válik, hogy az a „nyitott társadalom” popperi politikai elveit jelenti, mely természetesen összefügg, ok-okozati viszonyban van vagy éppen korrelál Popper egyik legnagyobb hatású tanítványa, Soros György tevékenységével (talán van, aki hallott már róla), aki jelentős anyagi forrásokat mozgósít a popperi társadalomfilozófia megvalósításának érdekében. A „nyitott társadalomnak” mint „racionalista utópiának” a kritikájában konzervatív eszmetörténészek (mint Molnár Attila Károly) törték előre az utat, Feyerabend olvasása, és kalapácsának pörgetése azonban militáns radikális szellemi közösségek számára is szolgáltathat tanulságokkal, főleg, ha a liberális demokrácia doktríner védelmezőivel találják magukat körülvéve. 

Érdekes elgondolkozni azon (második megfigyelendő dolog), hogy a tudományos élet működése, amiképpen azt Feyerabend élesen karikírozza, mennyire hasonlít a modern művészeti életben megfigyelhető jelenségre: amíg egy alkotónak nincs „neve” - csináljon bármit – korlátozott érdeklődésre számíthat, onnantól fogva viszont hogy van, csináljon bármit, annak magas értéket tulajdonítanak. Mennyiben tulajdoníthatjuk ezt a kapitalizmusnak (árufetisizmus) és mennyiben általános emberi vonás (tudásunk korlátozottságából fakadó előítéletesség)? E tekintetben Feyerabend minkét irányba szolgáltat érveket, anélkül, hogy elkötelezné magát. Vajon egy „radikális demokráciában” mindenki „tudós” és „művész”? Aggasztóan hasonlít ez korunk „kommunikatív kapitalizmusának” a szabadság és egyenlőség illúzióját szolgáltató virtuális játékteréhez.

Figyelemreméltó, hogy PF mindjárt könyvének elején Leninre hivatkozik, ahol utóbbi azt fejtegeti (és ha jól emlékszem, Slavoj Žižek is ezt a gondolatot tartja a lenini életmű legérvényesebb mozzanatának), mennyire nincsenek a történelemnek külső regulatív elvei. Annak, hogy mikor van a forradalmi pillanat, nincsenek objektív kritériumai; a forradalmi pillanat akkor van, amikor úgy döntünk. Nincs ez sokkal másképp a tudományos kutatásban sem: annyira vagyunk hajlamosak érvényesnek tekinteni egy magyarázó modellt, amennyire kielégíti tudatos vagy öntudatlan igényeinket – hangsúlyozza Feyerabend. Természetesen ugyanez érvényes arra is, amikor az ember beszámolót ír egy könyvről: bármennyi hely és idő is lenne rá, mindig jól jönne még egy kis hely és idő, de az egy ponton óhatatlan azt kell mondani, hogy ennyi ismeretet tudtam összegyűjteni, most már ezt fogom megírni és minden másról hallgatok, vagy megelőlegezem magamnak a lehetetlent és futok utána. Egy igazi tudományos forradalmárnak mindig rendelkeznie kell a képességgel, hogy kinyilatkoztassa, itt a pillanat, amikor a gondolatot be kell fejezni.

 ---

Csatlakoznál önképző közösségünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Csak utólag lehetünk bölcsek

Lakatos Imre tudományfilozófiája és pályája

Mi különbözteti meg a tudományt az áltudománytól, mitől bukik meg egy elmélet? Talán ez volt a két legfontosabb kérdés, ami a magyarországi születésű Lakatos Imrét foglalkoztatta. Lakatos elismerten nagy tehetség volt. Matematikusnak indult, közben pedig illegális kommunista tevékenységet folytatott a 2. világháború idején, s valószínűleg a marxizmus hatására kezdett el először matematika- majd pedig tudományfilozófiával foglalkozni. Már huszonévesen komoly hatalmi babérokra tört, de alulmaradt a Rákosi-rezsim belharcaiban és 1950-ben Recsken találta magát a munkatáborban. 1956 novemberében saját viharos múltja elől is menekült, amikor nyugati irányba átlépte a határt, majd hamarosan Cambridge-ben doktorált, majd 1960-tól a London School of Economics-on (LSE) tevékenykedett beosztott majd vezető professzorként korai haláláig, 1974-ig. Munkásságáról tartalmas magyar nyelvű összefoglalót itt olvashatunk. Én most itt röviden és saját véleményemmel kiegészítve írok Lakatosról.

Doktori disszertációjában Lakatos arra jutott, hogy a matematika nem tévedhetetlen. Az axiómák egyáltalán nincsenek kőbe vésve. Sokszor azokat igazítják a következtetésekhez. Az ellenpéldák nem feltétlenül jelentenek cáfolatot. Inkább arra használják őket, hogy a tételt pontosítsák vagy mondjuk egy másik bizonyítást találjanak hozzá. A bizonyítások legalább olyan fontosak, mint a cáfolatok. Pusztán cáfolatok nyomán nem fejleszthető tovább egyetlen tudományos elmélet sem.

Lakatos az időszak talán legjelentősebb tudományfilozófusának Karl Poppernek a követője majd vezető professzorként utódja volt az LSE-n. A 60-as évek során fejlesztette ki az ún. kutatási programok koncepcióját, amely egészében csak 1978-ban jelent meg ’The methodology of scientific research programmes’ címmel. 

Lakatos elvetette Poppernek azt az alaptételét, hogy ha egy tudományos elméletet megcáfolnak, akkor azt az elméletet azonnal el kell vetni. A tudósok igazából nem egyik megállapításról vagy elméletről ugrálnak át egy másikra, hanem egy kutatási programot végeznek, s az igazán jelentős tudományos eredmények így születnek. Lakatos szerint a tudósok nem adják könnyen, s erre Newtont hozza fel többször is példaként, aki – amikor egyes megállapításai nem állták ki a próbát – akkor újabb tényezőket vett figyelembe, újabb hipotéziseket állított fel. A bolygók mozgásával kapcsolatos megfigyelések nem teljesen igazolták Newtont, aki erre új feltételezéseket vezetett be a bolygók légkörével, alakjával kapcsolatban, valamint akár egy további bolygó létezéséről. S jól tette mindezt, hiszen így újabb és pontosabb megállapításokat tudott tenni, amelyek sokáig kiállták az idők próbáját. Lakatos szerint ebben kulcsszerepe volt annak, hogy bizonyos központi tételeitől nem tágított Newton: ezek képezték az ún. kemény magot a kutatási programjában, amelyek a mechanika három törvénye és a gravitáció törvénye voltak. A kemény mag megvédése érdekében Newton (és a többi tudós) egy ún. védőövet épít ki a kemény mag körül. Ez a védőöv valójában egy problémamegoldó mechanizmus, az elmélet megújításának motorja, amelynek segítségével az alaptéziseket meg lehet védeni, vagy akár újabb bizonyításokkal újra alá lehet támasztani azokat.

Lakatos szerint az igazi tudomány, másképpen szólva az ún. progresszív kutatási program az, amely e mechanizmussal képes új és helyes előrejelzéseket tenni. Viszont az a tudományos elmélet – ahogy nevezi – degenerált vagy áltudományos, amely csak kullog a tények után, védelmi mechanizmusai igazából e tényekhez igazodnak és nem tud igazán újat mondani vagy előrejelezni. Az új tudományos elmélet progresszív kutatási programként úgy győzedelmeskedik, hogy egyre több tudós áll át az új, progresszív kutatási programra. Ugyanakkor a degenerált kutatási program mellett sem bűn kiállni, hiszen továbbra is megvan az esély, hogy valamilyen módon progresszívvé változtassák azt, azok, akik kitartanak mellette. Egy idő elteltével úgyis a progresszív kutatási program győzedelmeskedik. „Csak az esemény után lehetünk bölcsek.” Lakatos mindehhez azonban azt is fontosnak tartotta, hogy a tudományos munkák rögzítésre kerüljenek és nyilvánosságot kapjanak, mert ez szükséges annak megítéléséhez, hogy valami progresszív-e vagy pedig degenerált, esetleg áltudományos.

Lakatos elutasította a korszak másik jelentős tudományfilozófusának Thomas Kuhnnak azt az (1962-ben megjelent a Tudományos forradalmak szerkezete c. könyvében kifejtett) elképzelését, hogy az új elméletek tudományos forradalmak lévén győznek és ezek a forradalmak gyorsan és irracionálisan zajlanak le, s igazából csoportok, tudományos közösségek harcain múlnak.  Lakatos megingathatatlanul hitt a racionalitásban, nem tudta elfogadni, hogy nem racionális tényezők jelen legyenek a tudomány történeti fejlődésében. Ugyanakkor a történelmi körülményeket is elismerte, hiszen ő is hangsúlyozta, hogy egy-egy tudományos elmélet elvetése nem ritkán politikai okokból történt.

A blogbejegyzést készítő véleménye

Lakatos a marxizmust fő művében degenerált kutatási programnak minősítette, mert utólag próbálta kimagyarázni a magyar 56-ot, a prágai 68-at és nem vált be a jóslata a munkások elnyomorodásáról. E nézetét nem fejti ki bővebben Lakatos. Ráadásul kérdés, hogy mit tekintett a marxizmusban kemény magnak és mit védőövnek? Azt tűnik valószínűnek, hogy Lakatos a 40-es évek végén egyes, a szovjet rendszer által már eleve eltorzított, dogmagyűjteménnyé silányított marxizmust képviselt és próbálta a gyakorlatba átültetni. S mikor mindezzel ő maga, majd pedig a rendszer is kudarcot vallott, azt rávetítette az egész marxista gondolkodásra.

Mindezzel együtt a marxizmusra is jellemző történeti megközelítés és kérlelhetetlen racionalizmus végig jellemző volt Lakatos munkásságára. Ugyanakkor nagyobbra tartotta a tudóst, mint feltalálót, egyedi zsenit a tudományos közösségnél. Az egyénnek tulajdonított ilyen nagy fontosság Lakatos sorsában valószínűleg döntő tényező volt. Önbizalma egyrészt lehengerelte híveit és akár riválisait is, ugyanakkor elvakította, és úgy gondolta, hogy politikai pályája csak felfelé ívelhet. Olyan politikai rendszer azonban még nem létezett, és nem is fog, ahol ez egyetlen tényező a sikerességben az egyéni intelligencia. Lehet, hogy ezt felismerve nem is foglalkozott politikával, leszámítva azt, amikor az LSE-n élesen szembe szállt 68-as diákmozgalommal, amellett érvelve, hogy az egyetemi tananyag meghatározása kizárólag az oktatók feladata – ő így fogta fel az egyetemi autonómiát.

Lakatos egyéni sorsa és tudományfilozófiai munkássága tanulság a marxisták számára is. A marxizmus degenerálódik, ha dogmákról szól, ugyanakkor biztos pontként ragaszkodni kell egyes alaptéziseihez. Ezen túl azonban mint módszert kell felfogni. Mint módszert kell megújítani, ott és akkor, amikor arra szükség van, akkor is ha az új következtetések szembe mennek a korábbiakkal.

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

A baloldal helyzete Magyarországon II.: baloldaliból kommunista?

Mitől nevezhetjük magunkat kommunistának? Először is attól, hogy jövőképünk van. A reagálásra való szorítkozás, a véget nem érő tiltakozás láthatóan kifullad és csak az energiákat emészti fel, ha nincs jövőkép mögötte. A kommunista olyan világban kíván élni, amely nem a kizsákmányolásról, a pénz uralmáról szól, hanem egy olyanban, ahol a rendszer nem a profitért, inkább a benne élő emberek valós igényeit kiszolgálva működik. Egy kommunista egy pillanatra sem ringathatja magát abba a hitbe, hogy a kapitalisták és a rendszerüket menedzselő politikusok egyszer csak beleegyeznének egy ilyen rendszer kialakításába! Ezért meg kell küzdeni. Ha csak az ellenállás pillanatai maradnak, e jövőkép rohamosan szertefoszlik.

A kommunistáknak a marxizmus módszertana a fegyvere – de nem lehet a dogmája! A marxizmus – megtartva alapköveit – csakis változó dolog lehet, hiszen a kapitalizmus is folyamatosan változik. Fontos, hogy tudásunkat bővítsük és megújítsuk, de ugyanúgy fontos belátnunk tudásunk korlátait. A kommunista egyén nem, csak a kommunista szervezet egyedül az, amely rendelkezhet tudással. A kommunista közösség nem a tudásnak, hanem saját kollektív igazságának talajáról szólal fel és cselekszik. A kommunista közösség igazsága pedig nem más, mint annak cselekvésen keresztüli bizonyítása, hogy működhet olyan rendszer, amelyhez mindenki képessége szerint járul hozzá, és abból szükségletei szerint részesül.

Ahhoz, hogy ezt elérjük, közösségben és szervezetten kell fellépnünk. A kommunista szervezet nem az egyénieskedés és terepe, hanem közös álláspontok kialakításáé és annak képviseletéé. A szervezet közösen akarja megváltoztatni a világot. Közösen gondolkodik és cselekszik. A kommunista szervezet a kizsákmányoltak és elnyomottak közös helyzetére és nem a köztük meglévő különbségekre mutat rá. A már régen uralkodó szerepet élvező kapitalista eszmék kiépítették az egyének elszigeteltségére és az egyének vagy csoportjaik közötti különbségekre épülő álközösségeket. A kommunistáknak nem szabad ezeket szaporítaniuk, igazolniuk. A kommunista nem tulajdonít a kizsákmányolt és elnyomott csoportok közül semelyiknek sem morális felsőbbrendűséget: ő a kizsákmányolás láncára mutat rá, egybefűzve a „jól” fizetett dolgozótól egészen a hajléktalanokig mindenkit. Mindazokat, akik nem tudták vagy nem fogják tudni tartósan elkerülni életük során azt, hogy puszta fennmaradásukért eladják munkaerejüket: a dolgozó osztályt.

A kommunista szervezetnek nem „ünnepelnie” kell a dolgozó osztályt, de egyértelművé kell tennie, hogy a rendszer működése ezen osztály bérmunkáján alapul. Akkor is, ha egy-egy dolgozó nem mindig ismeri fel ezt. Míg az individualizmus ellensége a kommunistáknak, maga a hús-vér egyén nem. Az egyént önmagában hibáztatni puszta moralizálás, a moralizálás pedig teljesen idegen a kommunistáktól.

A kommunista szervezet a kollektív tudás és emlékezet helye is: emlékszik és emlékeztet az osztályharc akár kisebb megjelenéseire is. Mindazonáltal a kommunista szervezet nem állhat meg a létező valóság és a múlt bemutatásánál, hiszen így csak vesztesként, áldozatként láttatná a kizsákmányoltakat és elnyomottakat. Innen már csak egy lépés az önsajnálatban való hempergés és annak bizonygatása, hogy ki a nagyobb vesztes. Ezekre nem lehet közösséget építeni. Az áldozati szerepet le kell vetni, és arra kell törekedni, hogy minél többünk legyen képes cselekvő alannyá válni.

Jodi Dean egy 2013-as – később írásban is megjelent - beszédében[i] amellett érvel, hogy kommunista közösség szervezett szabályok és követelmények nélkül nem létezhet. A szervezetnek követelményekkel kell fellépnie saját tagjaival szemben, hiszen ellenkező esetben a szervezet visszahullik az említett kapitalista realitás talajára. Aki feladatot vállal, annak teljesíteni kell azt. És ha nem teljesíti, akkor a közösség előtt felel – mindenféle privát kommunikáció és kerülőutak helyett. Csak így lehet kialakítani a kollektív bizalmat, szolidaritást, hűséget. Követelmények nélkül teljesen értelmetlen a működés, mert az úgy már nem más mint egyének pusztán egymás mellé való felsorakoztatása, amely nem vezethet sehova. Ha az egyén úgy gondolja, hogy egyedül és önállóan meg tudja oldani problémáit, akkor ezáltal kijelenti, hogy nem fűzi kapcsolati lánc a nála szerencsétlenebb helyzetben lévőkhöz. Így nem érdemelheti ki sem a kommunista jelzőt, sem a tagságot egy kommunista szervezetben. Magyarán: egy kommunista szervezetben nem azért vagy tag, mert a haverod is ott van, hanem mert legalább ugyanannyit akarsz tenni a közös ügy érdekében, mint a többi tagtársad.

A kommunista szervezet vagy otthon, vagy semmi. Otthona azoknak, akik számára nem kielégítő egy-egy tüntetés után megveregetni saját vállukat, akik nem tudnak vagy nem akarnak a szétaprózott és jövőkép nélküli „civil” szervezetekben részt venni. A kommunista szervezet otthona azoknak, akik a tüntetés után még nem akarnak hazamenni, azoknak, akik le akarják vonni a következtetéseket, azoknak, akik a tüntetés energiáit át akarják csatornázni a jövőbe. Ők a tiltakozás pillanatai után a kommunista szervezetbe „mennek haza”, amely ezek után tudatosítja tagjaiban és másokban is, hogy a konkrét tiltakozás egy nagyobb, hosszabb, kitartóbb küzdelem része kell, hogy legyen. A kommunista szervezet egyben menedék is olyan időszakokban, amikor a kizsákmányoltak és elnyomottak vereségeket szenvednek el. A kommunista közössége menedékében feltöltődik, képzi magát, és erőt ad azoknak, akiknek lankadni tűnik kitartásuk.

A kommunista szervezet dolga a gazdasági és kulturális harcot politikai harccá egyesíteni, ezek rendszerszintű okait világossá tenni. A kommunista nem kerüli meg a hatalom kérdését. „A baloldaliak túl régóta jönnek azzal, hogy: »Oh, a hatalom egy csúnya dolog, az nem kell nekünk.« Ezek után nem is csoda, ha a baloldalnak semmi hatalma sincs!” – állapítja meg Jodi Dean a már említett beszéde végén. Be kell látni, hogy a változáshoz hatalmat kell szerezni! Fontos, hogy miben áll ez a hatalom, de ha egy kommunista érvényesülni akar, a hatalom kérdése elől nem menekülhet.

[i] Jodi Dean: The Party and Communist Solidarity. Rethinking Marxism: a Journal of Economics, Culture&Society, 27:3, 332-342.
---
Csatlakoznál önképző közösségünkhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!

Íródott annak reményében, hogy kollektív szégyenérzetre való képességünk feltámasztható.

A magyar baloldali lusta mint a bűn. Félreértés ne essék: ez nem jellemhibája, hanem tüneti állapota egy olyan országban, ahol szervezett, egységes, militáns baloldal rendszerváltás óta nem jöhetett létre. A magyar baloldali azért nem takarít saját háza táján, mert… nincs saját háza tája – csak végletekig töredezett, virtualizált és individualista csoportocskái vannak. Csoportjaik töredezettek, mert egységteremtésre nem kerülhet sor ott, ahol nincs kifejlesztett öntudat, egyesítő cél. Virtualizáltak, mert a valóság megváltoztatása az előbbi nélkül képtelenség, így jobb híján visszaszorultak a virtuális térbe, annak betegségeit (tudtuk nélkül) elsajátítván. Individualisták, mert egyrészt a kollektív léthez szervesen hozzátartozó elvárásokat nem követelik meg egymástól, másrészt a fogyasztói társadalom nyomásai alól felmentő közösségeket nem tudnak létrehozni, s harmadrészt annak köszönhetően, hogy közösen megtapasztalt és átértékelt közösségi történelmet nem képesek írni, megélni. Kis csoportjaik azoknak adnak menedéket, akiket befújt oda a szél. A munkásosztályt meg sem tudják környékezni azok, akiknek toborzási tevékenységük arra szűkült, hogy várják az odavetődőket, vagy legfeljebb Facebook eseményeket „szerveznek.”

A magyar baloldali lusta, mert nem mer hibázni. Ha hibázott egyszer, hát pofára esett, s levonta a következtetést: az fáj. Ahelyett, hogy legközelebb ügyesebben hibázna – csak fenékre esne –, mivel nincs kivel, vagy, mint az általában kitapintható, nincs miért, nem hibázik többé. A magyar baloldali a legkisebb ellenállást keresi és idővel a megszokás rabjává válik. Igaz, hogy a megszokás nem működik (tudja is), de legalább nem is fáj (annyira). Így ha magyar baloldalink egy közösségbe téved, ott mindent félvállról vesz, susmusol, kerüli az élen járást, a felelősségvállalást, azt az energetikus, számára gyanúsan fájdalmakkal kecsegtető teret. A magyar baloldali sajnos gyáva. Mottója: taknyoljanak el a vezetők, én megmaradok takonynak. A baloldali közössége így idővel értelmetlenné válik. Az élen járók, ingerlők, szervezők, lelkesítők végül visszasüppednek a többiek nyugalmi állapotába – a lustaságba –, hogy ott végül szolidaritást tudjanak vállalni egymással, mint egyenlő energia-befektetők.

A magyar baloldali tud, de nem hisz. Tudja, hogy a rohamosan közelgő klímakatasztrófa jobb esetben csak a föld felszínének felét teszi majd lakhatatlanná, ha nem pusztítja el az egész emberiséget. Tudja, de miért hinné? Embert próbáló erőt igényelne, hogy ebbe ne őrüljön bele. A magyar baloldali tehát hisztérikus kapkodásba kezd: atomerőművek ellen tüntet, napelemeket követel, kihaló félben lévő állatokat véd, újrahasznosít, stb. Ahhoz, hogy (ál)tetteinek súlytalanságát felismerje pontosan a hit hiányzik, de tudása nem alakul át hitté, embert formáló egésszé, avagy meggyőződéssé, és ebből kifolyólag nem jut arra a következtetésre, hogy csak és kizárólag a kapitalizmus globális megdöntése menthetné meg őt és mindannyiunkat.

A magyar baloldali tudja, hogy igaza van akkor, amikor az orbáni rendszert leputyinozza vagy leerdoğanozza, de nem hisz saját szavaiban, nem érzi annak súlyát. Tudja, hogy Putyin rezsimje leválthatatlan, hiszen Putyin ellenzéke is Putyin kezében van. Eközben látja az új magyar választási rendszert, a kamupártokat, a NER-ben elkényelmesedő ellenzéket, de valahogy e kettőt nem kapcsolja össze. Tudja, hogy Erdoğan kénye-kedve szerint emelte meg a választási küszöböt 10%-ra, amikor feltörekedett az ellenzék, de a magyar baloldali a kilencvenes évek „demokratikus konszenzusában” még röhögött azon, amikor Thürmer Gyuszi bácsi munkáspártjának feltörekedése miatt megemelték a magyarországi parlamenti küszöböt 5%-ra. (Nem kívánom egyéb iránt védelmembe venni Gyuszi bácsi kiváló családi vállalkozását.)

Mivel tudása nem párosul hittel, így nem látja be, hogy a forradalom maradt csak járható útként. Helyette CEU-s tüntetésekre megy, alamizsnát oszt „ellenzéki” pártokkal, nemzeti ünnepeken szónokol, összefogást hirdet… kapkod. Nem hiszi, amit tud, és nem tudja, miben hisz.

A magyar baloldali azt hiszi magáról, hogy ő ideológiáktól mentes, de nem tudja, hogy nem az. „Én levetkőztem magamról a huszadik század sarát, nem válok semmilyen ideológia áldozatává!” – vélekedik, majd vegán életmódba kezd, azt remélvén, hogy egyéni piaci döntéseivel a rendszer egészére kihatással lesz. Ő tudatosan fogyaszt. Meggyőződése, hogy a piacon azért vannak silány termékek, mert a sok buta nem tudja, hogy csak a jót, etikusat kellene megvásárolni. „Ha mindenki úgy viselkedne mint én” – dörzsöli mellkasát – „ez egy jobb világ lenne!” A magyar baloldali nem tudja, hogy már mindenki úgy viselkedik mint ő: a tehetősebb „organikus” termékeket vesz, menő számítógépre rak félre, a szegény meg kuponokat gyűjt és reménykedve lottózik. Mindenki eszeveszettül kalkulál pénzével, s még sem jobb a világ.

A magyar baloldali szerint minden ami alulról jön, ami hipszter, egyben autentikus és vásárlói „befektetésére” érdemes. A magyar baloldali nem tudja, hogy aki az ógörög cserépszavazáson vett részt, az a cserépszavazás rendszerkeretei között érvényesítette magát (Szókratészt ugyanezen keretek között pedig kivégezték), de ugyanígy nem tudja, hogy aki a pénzével „szavaz” a piacon, az nem feszegeti a pénz rendszerének kereteit (piaci keretek között pedig a bolti tolvajt lesitteljük).

„Akkor menjünk el remetének?!” – veti oda a magyar baloldali az előbbi vádra, felelevenítve a tőkés rendszer egyik klasszikus toposzát. Nem tudja, hogy már mind eleve a piac robinson cruseoi vagyunk, individualista fogyasztók a plázák lakatlan szigetein, ahol a pultos néni a regény Péntekje, s nem tudja, hogy a kapitalizmus mindezt úgy tálalja fel nekünk, mintha a pláza lenne a kollektivizmus.

A magyar baloldali individualista. Betéved egy közösség ajtaján, mert ott haverok vannak. Valami homályos baloldaliságról is szó esett meghívás előtt. Legyen. Feladatok merülnek fel, tervek, rövid és hosszú távú célok. Köszöni, ő ezekből nem kér – persze ezt nem mondja ki. Ha feladatot is vállal, csak kényszeredetten, ímmel-ámmal, időszakosan, majd dolga végeztével lemorzsolódást szimulál (telefont nem vesz fel, e-mailekre nem válaszol), majd valóban le is morzsolódik.

Mivel baloldalink maga is a piaci hedonizmusban él, közösségeit is ezen hedonizmus mintájára szabja. Azonnali kielégülésre vágyik, legyen az egy egyszeri tüntetés, graffitizés, elnyúló éjszakázás – bármi. A közép- és hosszú-táv fel sem merül horizontján, hiszen az fáradságos és következetes munkát igényelne. Céltalanságához jól társul kilátástalansága. Mindemellett érti saját dilemmáját, hiszen értelmes: ahol nincs buli, ott nincs közösség, ahol nincs közösség, ott még graffitizés sem lesz. A fogyasztói társadalom embermorzsáira építi várát ahelyett, hogy fáradtságos munkával a kollektíváját építene, mely az azonnali kielégülés kényszere helyében hosszú távú győzelmekkel kecsegtetne.

Mit tudna tenni? Félti azt a kicsit is, amije van. Ha valóban számon kérné magán és társain a feszes, militáns tempót, a felelősségvállalást, csak még többen vándorolnának más pinceklubokba, ahol bulisabb, lazább a légkör. Ezért hát nem meri számonkérni, felszólítani, nyaggatni, vagy elengedni, ne adj' Isten kitessékelni azt, akiről pontosan ezen mulasztások miatt nem derülhet ki, hogy nem odavaló.

A magyar baloldali alkoholista, füvezik, receptre kapható pszichiátriai szereket szed. Állítottunk ezáltal többet annál, hogy egyszerűen a magyar társadalom tagja? Úgy véljük, igen. Ugyanis a magyar baloldali azért iszik, mert szívén viseli a világ sorsát, a mindent átitató nyomort, s nem azért, mert urizáló kispolgár lenne, aki bedőlt a „megadjuk a módját” mottónak, s kulturális jeggyé fejlesztené a dolgot. Azért szív, mert elviselhetővé próbálja tenni azt a kudarc-sorozatot, ami a magyar baloldalnak, életének sajátja. Úgy szed pszichiátriai szereket, hogy eközben tudja, hogy a gyógyszeripar amfetaminja annyiban különb a díler amfetaminjaánál, hogy az legális és megadóztatott, hogy az egy multimilliárdos és globális biznisz egy terméke.

A baloldali magyar függősége talán az egyik legtudatosultabb problémája: tudja és hiszi, hogy saját és közössége bajainak egyik okozója, tudja és hiszi, hogy azért tompa, szélsőségesen kilengő, stb., de mivel nem teremti meg (vagy talál) magának olyan kört, amely kapaszkodót nyújthatna számára, nem teszi le a szert. Marad az anyagi és ideológiai fixáció.

A magyar baloldali nem dolgozta fel a Kádár-rendszert, az egész huszadik századot, ezért liberális és konzervatív eszmékhez nyúl, segítségként. A magyar baloldali kommunistázik, bolsevikozik, anarchistázik, vagy szocdemeket szidalmaz, azaz nem gondolja magáénak a szellemi felmenőinek, név szerint kommunistáknak, bolsevikoknak, anarchistáknak és szocdemeknek huszadik századi kudarcát. Nem érzi úgy, hogy a huszadik századi baloldal teljes kudarca neki egy életre szóló leckét írt volna föl.

Ő szemezget: jó- és rosszfiúkat keres a történelemben. (Nyilván: ő a jófiúk pártján fog majd állni!) „A Spanyol forradalom az enyém! Az orosz októberi forradalom egy burzsoá puccs volt!” – mondja; vagy „Az októberi forradalom az enyém! Spanyolország forradalma pedig egy szánalmas és halálra ítélt próbálkozás volt!” – mondja. (Egy nevetséges focidrukker körvonalazódik lelki szemeink előtt, aki a bírót és az ellenfél csapatát szidja.) A baloldal forradalmi történelmében nem kényszereket, helyes döntéseket és érthető hibákat, ellenségeket és felszakadó szövetségeket, objektív történelmi állapotokat és feltárulkozó lehetőségeket lát. Nem, nem és nem! Jófiúk: én csapatom. Rosszfiúk: te csapatod! (Szektásodik.)

Ha pedig a Kádár rendszer kerül terítékre? Anarchista, Leninista, Marxista annál jobban gyűlöli, minél inkább azt tapasztalja, hogy Magyarország lakosságának – nem csak nyugdíjasainak, unokáinak is – ez egy kézzel fogható és konzekvens (bár nyilván visszahozhatatlan, megvalósíthatatlan) alternatívát mutat fel a maival szemben.

A magyar baloldali nem tud reális, átfogó alternatívát nyújtani – nincs víziója. Essék szó baloldali reformizmusról: többkulcsos adóról, parlamentáris fékekről és egyensúlyokról, földreformról, egészségügy-átstrukturálásról, lakásprogramról, zöld energiapolitikát, a munka törvénykönyvének és az alkotmánynak átírásáról – ezek szépek és jók, de nem kézzelfoghatóak egyrészt, másrészt a magyar proli már nem érzi ezeket magáénak, már nem érzi ezek hívószavát!

Hogyan is érezhetné, ha a magyar proli eltorzítva bár, de ezeket már meghaladó antagonizmus-tudatra ébredt? A magyar proletariátust a „migráns veszély” izgatja évek óta. A kommunista tudja, hogy ez a proletár valódi és borzasztó élethelyzetére adott, hatalmi centrumból keltett, önreflexivitásra képtelen tükörképe. Valami ténylegesen zavarja a proletárt, valami ténylegesen félelemmel tölti el, valami ténylegesen ellehetetleníti életét. A kommunista tudja, hogy ez nem más mint a tőkés rendszer úgy általánosságban, a munkaerőpiac valósága, a főnökök hétköznapokban elviselt zsarnoksága, stb. konkrétan. A reformistáink bár konkrét, rendszeren belüli és reális ajánlatokat tesznek, nem fogják fel, hogy a magyar proletariátus saját helyzetét torzított formában ugyan, de a szocdem javaslatokat (kompromisszumokat) már rég meghaladván érzékeli: vagy vérontást várnak, vagy a vérontás elkerülésére kérnek garanciát – ez utóbbit biztosítja a Fidesz.

A radikális baloldali ha mindezeket érti, akkor mivel házal a magyar proletariátus kapujánál? Nagyjából: „a nesze semmivel.” Vagy a hétköznapi emberek számára értelmezhetetlen képletekkel kopogtat, mint mondjuk TGM, aki „humánus, egalitárius, emancipatórikus, stb.” rendszert ültetne a jelenlegi helyébe (vajh ebből a felsorolásból mit értett meg a gyári munkás, a pultos-kiszolgáló?), vagy olyan absztrakt szlogenekkel rukkol elő, mint bal- vagy ultra-kommunistáink, akik a „kapitalizmus meghaladva tagadását” hirdetik. Utóbbiak persze minden programszerűséget, végrehajthatóságot, fel- és kézzelfoghatóságot, megérthetőséget is elvetnek – bármit, ami támaszpontot jelenthetne az ember számára.

A magyar baloldali ott tart, hogy ha reformer programot ír, akkor a munkások tudati/tapasztalati valósága mögött elmarad, vagy ha radikális, akkor egyszerűen nem tartja feladatának az átélhető konkrétumok leírását, hiszen azok vulgárisak lennének számára.

A magyar baloldali nem utálja ellenségét, és még csak nem is kedveli az elnyomottakat. Nietzsche a szocializmusban vélte felfedezni a kereszténység újra felbukkanó csorda-ösztönét, úgy vélte, hogy a szocialisták mozgatórugója a gazdagokkal szembeni féltékenység. Jordan Peterson, kanadai pszichopatalógus (magyar hangja: Puzsér Róbert) így bővíti: „a szocialista az, aki szereti a szegényeket és utálja a gazdagokat.” Kötelességünk közölni, hogy ez nem így van. (Az eddig bűnlajstrom után hogyan is juthatnánk más következtetésre?!)

A magyar baloldali jobb esetben csak nem érti, rosszabb esetben egyenesen megveti a szegényeket. Mindezt nem közli nyíltan. A magyar baloldali jobb esetben csak kényelmetlennek érzi a tőkéseket, rosszabb esetben egyenesen… megveti a szegényeket. Tettei, mondatai, mondatainak érzelmi töltete, freudi elszólásai árulják el, és a proli kiszagolja árulását.

A magyar „liberális” baloldali egyenesen fél a magyar proletártól, bennük az ismeretlent és kiszámíthatatlant látja. A magyar „radikális” baloldali övön-alulinak tartja azt, hogy konkrét, megnevezhető és létező ellenségképekkel rukkoljon elő, hiszen azt gondolja, hogy a tőke egészét „itt és most” kell elleneznie, mindenféle kézzelfogható, megnevezhető kikerülésével. A magyar identitászavaros „baloldali” pedig „orbánozásba” fullad, magát megkülönböztethetetlenné tévén a Momentumtól, vagy az MSZP-től.

Eközben jobboldali kritikusaink jogosan dörgölik orrunk alá: „a baloldali arról ismerszik meg, hogy még egy sört sem lenne képes meginni egy proli asztaltársasággal!”

A magyar baloldali rossz szónok, rossz elméletíró, rossz szervező. Létezett ugye egy furcsa figura, Lenin, a „punk” (ejtsd: apánk), aki olyasmikről firkált, hogy egy kommunista pártnak ezen három specializációra szüksége van, ezen kiemelkedő figuráinak kiképzésére kellene összpontosítania. Ez a „punk” nem látta előre a huszonegyedik századot, ahol ez a specializációs luxus már nem adatik meg számunkra. Egy személyben lenne szükség mindháromra!

A magyar baloldali pocsék szónok, mert televízióból és netes videókból tanulja el mesterségét a NER „ellenzékétől.” Mivel nem képes felismerni, hogy ezen szónoklatok politológusok, marketingesek és „háttér-értelmiségiek” által megírt frázisok, magol; mivel nem ismeri fel, hogy az előadó mesterkélt, a mesterkéltet sajátítja el, majd, miután szónokolt, nem érti, hogy miért nincs sikere. A baloldali szónok a NER „ellenzékének” szónokait másolja. Nem olvas Trockij vagy Emma Goldman beszédeket, ezért nem is érzi át a mélységből, meggyőződésből jövő kiáltást, a lehengerlő és tömegeket megmozgató erőt.

A magyar baloldali pocsék elméletíró, mert vagy pusztán publicista (azaz: felszínen ragadó, felszínre reagáló), vagy előre megrágott elmélet-olvasó (pl. Eszmélet-előfizető) és reprodukáló, vagy akadémiai tag (burokban élő), vagy lelkes, de eközben fél-analfabéta. A magyar baloldali nem tud írni, gondolkodni, olvasni.

A magyar baloldali rossz szervező, hiszen nem látott, élt meg még működőképes közösséget. „Szervezőként” pontatlan, kifogásokat kereső, felelősséget áthárító, gyenge személyiség, aki fel-sem-izgatja szervezettjeit. Nincs táblázata, név- és telefonlistája keze közelében, táskájában. Nevetséges e-maileket ír, nevetséges Facebook közösségeket hoz létre, majd dolga végeztével elcsodálkozik azon, hogy miért is ilyen reménytelen a magyarság!

A magyar baloldali menthetetlennek tartja Magyarországot. Nem véletlen, hogy nagyobb arányban hagyják el magyar baloldaliak hazánkat. (Ezt kimondani tabu, mellesleg.) A magyar baloldali tehát felkapja cókmókját, kiccsaládját, és elhúzza belét, beleit (mondjuk) Dániába, majd onnan Facebook-on és Skype-on visszaüzenget: „így és úgy nevetséges hazátok!”

A magyar baloldali képtelen megfogalmazni egyfajta… hazaiságot?… patriotizmust?… pragmatikusságot?… amely a következőt lenne képes kifejezésre juttatni: „Én, Ilona, Béla, Jolán, neveltetésemet, vagy neveltetésemmel szemben elfoglalt ellenzésemet leginkább itt tudnám gyökereztetni, kifejezésre juttatni!” Már ez utóbbit is retkes nacionalizmusnak bélyegeznék meg közülünk, magyar baloldaliak sokan.

S kimegy a magyar baloldali Ausztriába, menekülvén a fasizálódó hazájából. Mivel találkozik? Egy fasizálódó Ausztriával. Vajon mi lesz a következő lépése?

A magyar baloldali itt most gondolatmenetét megszakítaná, és feltenné a következő kérdést: latba vetvén a bűnlajstromot, a képtelenségek és értelmetlenségek sorát, mit tud felajánlani baloldali társainak? Miben látja a baloldal legalapvetőbb problémáját, melyet ha megold, akkor talán egyről a kettőre juthat?

A magyar baloldalinak mindenféleképpen arra kell jutnia, hogy a magyar baloldal, mint olyan, nevetségesen alulképzett, mi több, ideológiai létet él. A magyar baloldalinak ezért diagnosztizálnia kell a kórtünetek hierarchiájában a legmélyebbiket. Ezért a következő diagnózist kell felállítania.

A magyar baloldali nem olvas. Rövid cikkeket, videókat és mémeket fogyaszt (legfeljebb). Ha olvas, nem tanul belőle, hiszen az eleve meglévő értelmezési keretrendszerébe gyömöszöl be minden megrágott betűt – így alapfeltételezései megkérdőjelezhetetlenek, hajlamai megszokott kerékvágásukból kitéríthetetlenek maradnak. Ha valami csoda folytán olvas, tanul is, akkor nem közösségben teszi. Nem mondja, de hiszi: ez magánügy. (Meg amúgy is: én már itt tartok, te meg még sehol sem.) Az autodidakta baloldali így eltompul, hiszen támadható felület tudásán nincs; így válik a molière-i fösvény mintapéldájává, hiszen felhalmozása hevében kincsei közt különbséget már nem tud tenni. Az önképző baloldali tanulmánya végül a felejtés művészetében teljesedik ki, hiszen folyamatos és alapos viták híján tudásának nincs valódi közönsége, nincs iránya, ütemezése, történeti válságai, pillanatai.

Végül, ha ornitológiai kutatásunk során találunk olyan magyar baloldali csoportosulást, melyben közösen tanulnak, három tipikus altípust különíthetünk el, melyek sokszor átfedésbe kerülnek egymással:

1. „A spontánt,” ahol a közösség ügyeit nem rendszerezvén, felelősségi köröket, stb. meg nem határozván, idővel kiválik egy hivatalosan ki nem nevezett, egyre látványosabban elkülönülő szűk réteg – a megmondóembereké. Őket illeti meg az a kiváltság, hogy szövegeket jelöljenek ki (azokból is általában csak részleteket osztanak ki, tehát: butítanak), egyedül ők tematizálhatnak, véleményük szentté és kikezdhetetlenné válik, a közösségi döntések és viták helyét elfoglalja a tekintély mámora.
2. „Az akadémiait,” melyek egyetemi tanulmányok kiegészítőjeként, extra kurzusként szerveződnek, melyek érdeklődése akadémiai, szakmai jellegű. Eszük ágában sincs a megszerzett tudást a társadalom transzformációjának alávetni, fegyverként viselni. Nem, ők PHD dolgozatukhoz találtak egy szakmai kitekintésre alkalmat adó, kétheti rendszerességgel tartott gyűlést, ahol karrierjüket építhetik és életrajzukat bővíthetik (a közösséget elkönyvelik mint önkéntes munkát, érdeklődést, hobbit), de legvulgárisabb esetekben csak be akarnak vágódni egy professzornál, vagy valami kontrollált-izgalmashoz akarnak átmenetileg tartozni, komolyabb elkötelezettségek nélkül.
3. „A beszűkülőt” – jobb név híján –, melyek bár indulhattak a legtisztább szándékok mentén, ahelyett, hogy tanulmányaikat a fordulatokra képes helyzetelemzésnek, a tudást a gyakorlaton keresztüli tovább gazdagításnak, a közösséget pedig a megújulás és fejlődés igényének vetették volna alá, idővel teret adtak a fásultságnak, a leszűkített vagy túlspecializált érdeklődésnek, a megszállottságnak. Ők, ha nem is találták meg, de már közel vannak a „tuti megoldóképlet” megfejtésében, amely a kapitalizmus válságából minket majd kivezet. Ők a miszticizmus határát súroló saját lexikont alakítanak ki, melyek szókészlete inkább referál a csoport belső kohéziójára és ideológiai térképére, mint sem arra, ami azon kívül van: a világra.

A magyar baloldali, egy szónak is száz a vége, nem kommunista. Nincs kollektív közössége, nincs öníró történelme, nincs a fogyasztói társadalmat kivédő védőernyője, nincsenek elvárásai társai vagy maga felé, nincs tudatossága, nincs rideg pragmatikája. A magyar baloldalinak semmije sincs – a magyar baloldal az, ami megelégszik azzal, hogy semmije sincs.

Bár lennél kommunista, hoznál létre valódi kommunista élettereket, te magyar, te baloldali, te olvasó! Olyan élettereket, ahol a résztvevők mindenféle noszogatás nélkül akarnák és hoznák létre a közösségben megtapasztalható kommunizmust, s ahol ha még is noszogatásra kerülne sor, a noszogatottak meg is noszognának!

Csatlakoznál egy olyan kommunista közösséghez, amely a fentebbi hibák kiküszöbölését zászlajára tűzte? Írj ránk a forradalmiforras@gmail.com címen, vagy a Facebook oldalunkon!

Reakciók a harmincas évekből

Bukharinnak önkritikát kellett gyakorolnia ahhoz, hogy a párt kegyét újra elnyerhesse. Ami kitűnik a Getty által leközölt beszéd átiratból az az, hogy 1930-ban még az önkritikai beszédekben elfogadott volt a humorizálás, élceskedés – ezeket a hallgatóság nevetve fogadta. Ugyanez 1933-ra már elképzelhetetlen volt: „a párt elleni viccek a párt elleni agitációval érnek fel”, mondja Shkiriatov.

A bocsánatkérő, önkritikai rituáléknak többféle funkciójuk volt. Pragmatikus szerepet játszott az elit szemszögéből mikor a vádlott bűnbakként eljátszotta a rá osztott szerepet, példát szolgáltatva a nomenklatúra alsóbb rétegei számára, de a változó irányelveket is jelezhették ugyanígy. Ezek a színdarabok kiváló lehetőséget biztosítottak a Központi Bizottság egységének rituálé-szerű megerősítésére, az egységet fenyegetők lejáratására. Ezeknek a rituáléknak más hatásai is voltak. Felszólaló felszólaló hátán élt a kritika lehetőségével, a bocsánatkérő személy beszédének beköpés-szerű félbeszakításaival. A kollektív vádaskodás megerősítette a hatalmi egységet, a résztvevők identitásának újrakovácsolására vagy megőrzésére adtak lehetőséget.

A bolsevikok mindig is elválasztották a politikai- és magánéletüket. Míg a Lenin és Zinoviev között folyó hatalmi kérdésekről szóló keserű politikai disputák nem akadályozták meg őket abban, hogy személyes kapcsolatot ápoljanak, addig 1932-re a tét oly nagyra duzzadt, hogy a bolsevikok személyes kapcsolataikat és baráti jóindulatukat is feláldozzák a reálpolitika oltárán.

Kortünetként említendő az 1932-ből származó Riutin-féle Marxista-Leninista Platform illegális kiáltványa, amely megágyaz az elit paranoiájának. A titokban megfogalmazott, sokszorosított és kipostázott kiáltványt a titkosrendőrség elsődleges prioritásaként vadászta. Nem véletlen, hogy eredeti és teljes példányról nincs tudomásunk, csak az NKVD saját archívumában tudott csak fellelni pár részletet belőle szerzőnk:

„Marx, Engels, és Lenin művei mellé állítani Sztálin »műveit« olyan, mint Beethoven, Mozart, és Wagner kiváló zeneszerzők műveit egyként kezelni egy utcai verklis repertoárjával. Lenin vezető volt, és nem diktátor. Sztálin diktátor és nem vezető. A proletárforradalomnak jó vezetőkre van szüksége, nem diktátorokra. [...] »A kulák osztály elpusztítása” szlogen az elmúlt két és fél évben döntően nem a gazdag parasztokat sújtotta, hanem a közép- és szegény-parasztságot. Jelenünkben a kulákság mint elkülönülő szocio-gazdasági réteg már nem létezik. [...] A párt teljes vezetősége, Sztálintól egészen a regionális titkárokig, teljes mértékben tudtában vannak annak, hogy szakítottak a leninizmussal, hogy erőszakkal élnek a párton belüli és kívüli tömegek ellen. De annyira belegabalyodtak abba a helyzetbe, amit saját maguk hoztak létre, olyan zsákutcához, olyan ördögi körhöz vezettek, hogy ők maguk sem tudnak kitörni abból.”

A Riutin csoporthoz hasonló képet fest az első Ötéves Terv utáni Szovjetunióról a száműzetésben élő Trotsky: az erőszakos kollektivizálást katasztrófának nevezte, az elsietett és önkéntes alapokon nyugvó iparosítás ellehetetlenítette a racionális tervgazdálkodást.

Getty megjegyzi, hogy létezett egy olyan elmélet a történészek körében, hogy Sztálinék már 1932-34 körül elkezdték tervezni a párt tisztogatást, de úgy véli, hogy az általa elsőként feldolgozott források ennek lehetőségét kizárják. Ebben az időszakban a „kihágásokat” egyéni ügyekként tárgyalták még és nem előre megtervezve. Az is erre utal, hogy enyhe és súlyos büntetések még váltakozhattak ebben a korszakban.

Elnyomás, legalitás, párttisztogatás

„Bárki, aki úgy érzi, hogy letartóztatást kell elrendelnie, beleértve azokat is, akiknek legális értelemben erre nincs felhatalmazása, elrendelheti azt. Nem csoda tehát, hogy a letartóztatások ilyen orgiája közepette azon állami szervek, melyeknek van felhatalmazásuk minderre, beleértve a rendőri szerveket, teljesen elveszítették az arányosságra való törekvés képességét.” (A Központi Bizottság körlevele 1933-ból.)

A törvényesség cinikus ciklikusságot mutatott: az új irányelv dicshimnuszt zengett arról az irányelvről, melyet leváltott, majd a felelősséget azokra hárította, akik a leváltott irányelvet „eltorzították,” vagy „nem megfelelően alkalmazták.” Ha Moszkva irányelve először erőszakra bátorított fel, majd hamarosan ez megváltozott, akkor azokat korholták, akik az eredeti irányelvet végrehajtották, arra használva ki a helyzetet, hogy a hatalmat tovább centralizálják.

A párttisztogatás tradicionális eseménynek számított 1918-óta. A kizárások eredetileg nem politikai alapon történtek, hanem a felduzzadt tagságot próbálta minőségileg felügyelni: karrieristáktól, bürokratáktól, csalóktól és inaktív tagoktól szabadultak meg. A harmincas évekre a kizárási okok között megjelentek ideológiai kategóriák is: aláásók, kulák-szimpatizánsok, stb., megnyitva a lehetőséget a politikai leszámolások előtt.

A hétköznapi emberek memoárjai szerint 1934 „jó évnek számított” – az első Ötéves Tervhez kapcsolható terror enyhülni látszott, a rendszer megindult a normalizáció útján. A Politbüro titkos dokumentumai szerint kialakult az a konszenzus, hogy az osztályellenség hátrébb vonult, az elnyomáson enyhíteni lehet. Alkotmányosság felé vezető kezdeményezések születnek meg, Sztálin 1935-re bevezeti az új, titkos és általános választójogon alapuló választási rendszert. A rezsimet átjárta az az érzés, hogy rendszerük eléggé megerősödött ahhoz, hogy demokratikus alapokon szervezze újra önmagát, leváltva a terror gépezetét.

1934 december elsején mai napig tisztázatlan körülmények között Sergei Kirov Politbüro tag politikai orgyilkosság áldozatává válik. Két nappal rá Sztálin személyesen írja alá az elhíresült terror-ellenes határozatot, amely bírósági ítélet nélkül engedélyezte a vádlottak kivégzését. A Nagy Terror alatt ez a határozat több ezer ember halálának adta „legális” alapját. Nincs bizonyíték arra, hogy Sztálinék szervezték volna meg Kirov orgyilkosságát, a történészek egyre inkább afelé hajlanak, hogy ez kizárható, viszont afelől semmi kétség sincs, hogy Sztálinék politizálttá tették az incidenst, politikai összeesküvésnek állították be.

A Kirov gyilkosságot követő titkosrendőrségi statisztikák árulkodóak. A letartóztatások száma nem nőtt 1935-ben, sőt kevesebb volt, mint 1929-óta bármelyik évben. Ami változóban volt az a letartóztatások jellege: átpolitizálttá váltak.

A húszas évek óta kialakult regionális pártvezetőség kiskirályságokká alakul át. Megjelenik az a tendencia, hogy a központilag elrendelt párt-tisztogatásokat a helyi vezetők a hierarchiában egyre lejjebb és lejjebb alkalmazzák csak, s ezzel párhuzamosan kialakul az az igény, hogy a kulcsembereiket megtartva bűnbakokra háríthassák a felelősséget. A Központi Bizottság nem volt megelégedve az eredményekkel. Felváltva rendelték el a szűrések leállítását, új feltételek mentén való újrakezdését, annak reményében, hogy a korrupt vezetőséget csapdába ejthetik. A regionális párt titkárok ezer számra bocsátották el a párttagokat, több esetben életeket tönkretéve ezzel. Nem egy olyan öngyilkosságról tudunk, ahol még a hátrahagyott levelükben is az ártatlanságukat bizonyítgatják az áldozatok, akik a pártból való kizárás következtében elvesztették munkájukat, lakásukat, egyszóval egzisztenciájukat.

A tisztogatások más-más előnyökkel jártak a nomenklatúra különböző rétegeiben: Sztálinék számára biztos eszköz volt a helyi kiskirályok támogatóbázisának megritkítására, és néha valós politikai disszidensek is előkerültek a folyamatnak köszönhetően; a regionális vezetők számára, akik a helyszínen felügyelték a tisztogatást, kitűnő lehetőséget biztosított kritikusaik eltávolítására, és a feltörekvő ellenfeleik ellehetetlenítésére, továbbá teljesítményükkel jelezhették Moszkva felé rátermettségüket és hűségüket. A kizárt tagok panaszai elérték Moszkvát is, ahol legtöbbször rutinból a kukában landoltak a panaszos levelek. Azokban az esetekben viszont, amikor nyilvánosan is „felkarolták” az áldozatul esett „kisembert,” csak azért tették, hogy precedenst teremtve számolhassanak le a regionális vezetőkkel. Sztálin a „kis emberek védelmezőjeként” mutatkozhatott, a hivatalos bürokratikus hierarchiát kikerülvén értesülhetett egyes vezetők kihágásairól. Így érhették el, hogy a nomenklatúra középső szintje fölött irányításuk lehessen, mindezt úgy, hogy az egész rendszer tekintélye mindeközben ne sérüljön.

Jól mutatja a korszellemet: Sztálin a bizottsági ülésen a tisztogatással megbízott Yezhovot kritizálja a mértéktelen kizárásokért, majd három hónappal rá megbízza a Nagy Terror vezetésével. Csak ebben a kontextusban értelmezhető a „trockista” szó értelemváltozása. Eredetileg csak azokat illette ez a jelző, akik a húszas évek hatalmi vákuumában a balszárny résztvevői voltak. A harmincas évek elejére már kiegészül a jelentés: beleértették azokat is, akik valaha bármilyen platformon együtt szavaztak Trotsky-val, vagy beszédeikben védelmükbe vették az előbbieket. 1936-ban a Politburo hivatalos nyilatkozata új definíciót hirdetett meg: már nem a vitákon belüli ellenfelekről volt szó, hanem fasisztákról, kémekről, szabotőrökről.

Parasztoktól fogva egészen a Politbüro tagokig a „gonosz összeesküvőkről” szóló narratíva termékeny táptalajra talált. A hétköznapi ember számára ez lehetséges magyarázatként szolgált a mindennapok nyomorára. A rendszer iránt lelkesedők számára magyarázhatta, hogy miért hoz sokszor a szocializmust építő munkájuk átlagon aluli eredményeket. A nomenklatúra tagjainak ez jó alibiként szolgált a konkurenciájuk eltüntetésére. A lokális vezetők számára újabb lehetőséget adott kritikusaiktól való megszabadulásra. A Politbüro tagoknak jó kifogást biztosított arra, hogy saját felelősségüket ne firtassák, illetve, hogy újabb egységet kovácsolhassanak.

A gonosz összeesküvők képe a társadalom egészét kielégítő konstrukció volt. Egy kérdés maradt csak: kik is ezek az összeesküvők valójában?

A párt öngyilkosságot követ el

Az 1937-es Februári-márciusi Plénum eredetileg a következő meghirdetett témák körül forgott volna: ellenzék mint ellenség, a káderek figyelmetlensége és mulasztásaik, káderek újra-képzése, stb. A plénum kezdetével viszont a témák összemosódtak. Részben az „alulról érkező kritika” kampánynak köszönhetően a provinciák inkompetens, erőszakos vezetőségét is ellenségnek festették le. A „figyelmetlenül eltűrni az ellenséget” az „ellenség bujtatásává” vált, azaz maga is ellenséges magatartássá értékelődött át. A párttagság elnyomása maga is „trockista szabotázzsá” változik.

A Központi Bizottság abban reménykedett, hogy a májusban tartandó első titkos választás a helyi vezetőket megbuktatja, de az eredmény kiábrándította őket, hiszen többségük sikeresen megtartotta pozícióját. Másik problémaforrást az NKVD jelentette: a regionális „családi körök” a helyi titkosrendőrség vezetőségét is magukba olvasztották. Amennyiben az NKVD vezetők helyükön maradnak, a kritizált helyi vezetőket sem lehet eltávolítani. 1937 tavaszán csendben leváltják a regionális NKVD vezérkart.

A világ megrendült 1937 június 11-edikén: a Szovjetunió bejelenti a Vörös Hadsereg nyolc legfőbb vezetőjének hazaárulás megalapozott gyanúja okán való letartóztatását, Németországnak és Japánnak végzett kémkedéséért való elítélését. A legtöbb bizonyíték arra mutat, hogy tényleg elhitték, hogy létezett ilyen összeesküvés, viszont az sem kérdéses, hogy a hadsereg lett volna az utolsó szervezet, amely megállíthatta volna a terrort. Az utólagosan végzett feltárómunkák megállapították, hogy a vallomásaikat dokumentáló papírokon a vádlottak vére kimutatható. Ezt követően 980 vezérkari tisztet fognak el, sokukat megkínoznak és kivégeznek. 1937-ben a tisztek 7,7%-át elbocsátják, 38-ban újabb 3,7%-ot. Összesen 9.941 tisztet tartóztatnak le, 23.434-et bocsátanak el letartóztatás nélkül.

A generálisok megbuktatása az összes szinten és összes szakterületen lévő káder elleni terror országos kirobbanását eredményezte. 1937 második felére a legtöbb népbiztost, szinte az összes regionális párttitkárt, és több ezer más pozíciót elfoglaló kádert árulónak bélyegezve letartóztatnak, 40-re szinte mindannyiukat kivégzik. A Központi Bizottság több tagja is áldozatul esik: egyöntetű többséget élvező szavazatokkal írtja saját magát a szervezet. A kampány teljesen irányíthatatlanná vált: az összes szinten lévő hivatalnok saját társai letartóztatását sürgette, tisztogatások és ellen-tisztogatások söpörték át a vezetőség különböző csoportjait.

A 1937-38-as Nagy Terror nem csak a vezetőséget érintette. Több vezető is tömeges letartóztatásokat rendelt el, annak reményében, hogy saját irhájukat ezzel menthetik. Válaszul a tagság elítélte a vezetőséget. A terror során mindenki mindenki ellen harcolt. Az Orosz kormány által 1995-ben nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint ebben az időszakban 681,692 embert ítéltek golyó általi halálra.

Hivatalos letartóztatási kvótát írtak ki, amit a helyi vezetőknek, rendőrségnek, bíráknak teljesíteniük kellett saját belátásuk szerint. Mindenkire kiterjedő hisztéria, kém-mánia, xenofóbia uralkodott el az országon. A titkosrendőrség német, lengyel, kínai, lett, görög, észt, finn, bolgár, macedón, román, iráni, afgán és egyéb etnikai közösségek tisztogatásához fog hozzá, a Politbüro engedélyezésével. A titkosrendőrség külön kitért a bélyeggyűjtők letartóztatására, a lakosságon belüli eszperantót tanulókéra. A „mongóliai lámák” felderítésére külön határozat születik. Itt nem az ellenség elpusztítása volt a cél – célszerűségről mint olyanról nem lehet beszélni –, itt a vak düh és pánik robbant ki. A rendszer irányításra való képtelenségét fejezték ki az események. A terror nem irányelv volt, hanem annak hiánya. Annak hallgatólagos beismerése, hogy nem voltak képesek az országot vezetni csak erőszakon keresztül.

A szerző a harmincas évek áldozatainak számát két millió környékére becsüli. Az „öreg bolsevikok” nagyjából 80%-a odavész: statisztikailag a legnagyobb veszélyt a legfelsőbb rétegekben betöltött pozícióik jelentik.

*

A beszámolót író pár következtetése

A párt demokratikus (ízlés szerint: organikus) centralizmusáról: úgy vélem, hogy nem csak elviekben helyes, de míg életképes alternatívát nem képesek kommunisták felmutatni, gyakorlata szükségszerű – ha úgy tetszik: a valósághoz igazított szükségszerű rossz. Ezen álláspont őszinteségét – úgy vélem – a más irányzatokhoz tartozó kommunista kritikusoknak is el kell ismerniük, még akkor is, ha egyáltalán nem értenek vele egyet. De mi ez a valóság, és ez a hozzá igazított szükségszerű rossz? Előbbi: a kapitalizmus minden politikai közösségbe beszivárgó individualizmusa, mely az azt alkotó egyéneket, ahogy gyülekezetükről kívülre teszik lábukat, újra és újra megmételyez, letérítve őket a kollektivizmus gyakorlatáról. Utóbbi: felelősségek, követelmények, pozíciók, párton belüli specializációk, vágyaink fájdalommal járó újra-igazítása. A kommunista párt egy olyan tágabb társadalmi erőtérben nyújt óvóhelyet, melynek az egyénekre ható elnyomó erőszaka (mindenütt jelenvalóságának köszönhetően) szinte észrevehetetlen, s teszi mindezt – mint minden emberi intézmény – botladozva, hibákat ejtve, de mindenekelőtt: kollektív, felszabadító erőszakával.

Egy kommunista pártnak viszont képesnek kell lennie a történelem (általa előidézett) változó fázisaihoz való alkalmazkodásra. Lényegesen másféle működésformát követel meg a forradalom előtti állapot (itt nem csak a kommunista párt adott országának sajátosságai irányadóak), a forradalom heve, a lehetséges reakció, és konszolidáció időszaka. Getty könyvét olvasva elkerülhetetlenül az a benyomásunk alakul ki, hogy a bolsevikok pártja ezen a kihíváson nem volt képes úrrá lenni. A cári korszak illegalitása által kikényszerített konspiratív átszerveződés, az átmeneti kormány alatt megkezdődő tömegpártosodás, a polgárháború barakkosodása, majd a konszolidáció bürokratizálódása mind-mind történelmi üledékként rakódott rá a bolsevik pártra, így a könyv által tárgyalt időszakban egy borzasztó frankesteinként – konspiratív, tömegeket felkaroló, barakk-mentalitású, bürokratikus szörnyetegként – lép színre. A megviselt, hibrid párt „egysége” igen hamar bűntársi viszonyt fog takarni, a közös hibák eltussolását, a párt-konformizmust eredményezi.

Nem véletlen tehát, hogy a forradalom után ahelyett, hogy a nép megosztottságának közvetítésére és feloldására alkalmas eszközzé válna, ellenkezőleg, annak felnagyítója lesz; pártállammá alakulásával saját természetét lenyomatként (ketyegő bombaként) hagyja ott minden egyes felépített rétegen és apparátuson.

A rituálékról: a nomenklatúrán belül kialakuló szertartások többnyire spontán módon keletkeztek, kiegészítve és szerves részévé válva a kiépülő rendszer hibáinak. Nincs emberi közösség rituálék nélkül, viszont megkülönböztetendő a tudatosan kialakított, megérvelt, rögzített rituálé – melynek előnye, hogy mivel kimondott, megváltoztatható – a múltban tudatosan kialakított, de eredeti funkciójától megválótól – mely eredeti és nyílt funkcióját elveszejtve szemünk előtt, de tudtunk nélkül karolhat fel újakat, ld. fentebbi hiba beismerő beszédek – és a többnyire kulturális hátterünkből származó, hatást kifejtő, teljesen tudattalanoktól.

A föld kollektivizálásáról: teljes patt helyzet alakult ki a polgárháború után. A végletekig lecsupaszított parasztságot nem lehetett volna azonnal rávenni a TSZ-esítésre, viszont a piaci rendszer hozta magával a kapitalista sajátosságokat. Nem hiszem, hogy lett volna „megfelelő pillanat” a kollektivizálásra, de nem lehetett elkerülni sem. Makhno-ék pl. teljes mértékben képtelenek voltak rendszeres árucsere kialakítására a parasztság és munkásság között, Katalóniában a parasztságra volt bízva, hogy akarnak-e kollektivizálni vagy sem, s mindez a gazdag parasztságnak kedvezett. A jelenlegi helyzet Magyarországon kedvezőbb, hiszen az agrárium javarészt egy tucat ember tulajdonát képzi, így a kollektivizálás könnyebben kivitelezhető.

Sokszor felmerül, hogy mi a gyakorlati haszna az ideológia-elméleteknek. Láthattuk, hogy hogyan fest (siralmasan) egy ideológiai-kritikában képzetlen banda. Az általuk létrehozott rendszerből eredő spontán látszatokat saját maguk is elhitték, ezeket bár részben alakítgatták maguk is – a kettő nem zárta ki egymást. Semmi kétség afelől pl., hogy Orbánék a sorosozást, bevándorlózást egyszerre konstruálják és egyben bűvkörébe is kerülnek.

A Marxista problematika változatlanul: az állam és bürokrácia milyensége, a forradalom utáni társadalom transzformációjának konkrét lépései, a párt szerepe mindezekben, stb. Naivnak találom a párt és állam nélküli elképzeléseket, mi több, e fő problematika gyáva és ideológiailag fűtött elkerülésének tartom. Mint láthattuk nehezen beszélhetnénk szovjet államról, sokkal közelebb állt a valóság a bandák összetartásáról és frakciók háborúiról az egység látszata, színfala mögött.

A munkásoktól elkülönülve kialakított tervutasításos rendszer hol nem volt részleteiben megfelelően kidolgozva, a tömegek voluntarizmusára támaszkodott – míg egyik kezével elmarja a munkásoktól a gazdaság irányítását a nomenklatúra, az elkerülhetetlen sikertelenséget másik kezével a nép közé szórja. A szabotőr-paranoiának így ágyaz meg a felelősök hiánya.

Egységes rendszerről egy olyan időszakban, ahol általános csak a fejetlenség és megosztottság volt, nehezen beszélhetnénk. Szükségképpen kicsorbul az éle minden olyan elméleti „szovjet rendszer, minek nevezzelek?” konstrukciónak (állam-szocializmus, állam-kapitalizmus, degenerált munkásállam, a vörös burzsoázia rezsimje – csak hogy párat említsünk), mi több, maga is bedől a Sztálin-korszak által keltett egység-illúziónak, amely a rendszer lényegéhez tartozó kaotikusságot elfedi.

---

Csatlakoznál az olvasói körünkhöz? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj ránk Facebookon, vagy a forradalmiforras@gmail.com címen!