Íródott annak reményében, hogy kollektív szégyenérzetre való képességünk feltámasztható.

A magyar baloldali lusta mint a bűn. Félreértés ne essék: ez nem jellemhibája, hanem tüneti állapota egy olyan országban, ahol szervezett, egységes, militáns baloldal rendszerváltás óta nem jöhetett létre. A magyar baloldali azért nem takarít saját háza táján, mert… nincs saját háza tája – csak végletekig töredezett, virtualizált és individualista csoportocskái vannak. Csoportjaik töredezettek, mert egységteremtésre nem kerülhet sor ott, ahol nincs kifejlesztett öntudat, egyesítő cél. Virtualizáltak, mert a valóság megváltoztatása az előbbi nélkül képtelenség, így jobb híján visszaszorultak a virtuális térbe, annak betegségeit (tudtuk nélkül) elsajátítván. Individualisták, mert egyrészt a kollektív léthez szervesen hozzátartozó elvárásokat nem követelik meg egymástól, másrészt a fogyasztói társadalom nyomásai alól felmentő közösségeket nem tudnak létrehozni, s harmadrészt annak köszönhetően, hogy közösen megtapasztalt és átértékelt közösségi történelmet nem képesek írni, megélni. Kis csoportjaik azoknak adnak menedéket, akiket befújt oda a szél. A munkásosztályt meg sem tudják környékezni azok, akiknek toborzási tevékenységük arra szűkült, hogy várják az odavetődőket, vagy legfeljebb Facebook eseményeket „szerveznek.”

A magyar baloldali lusta, mert nem mer hibázni. Ha hibázott egyszer, hát pofára esett, s levonta a következtetést: az fáj. Ahelyett, hogy legközelebb ügyesebben hibázna – csak fenékre esne –, mivel nincs kivel, vagy, mint az általában kitapintható, nincs miért, nem hibázik többé. A magyar baloldali a legkisebb ellenállást keresi és idővel a megszokás rabjává válik. Igaz, hogy a megszokás nem működik (tudja is), de legalább nem is fáj (annyira). Így ha magyar baloldalink egy közösségbe téved, ott mindent félvállról vesz, susmusol, kerüli az élen járást, a felelősségvállalást, azt az energetikus, számára gyanúsan fájdalmakkal kecsegtető teret. A magyar baloldali sajnos gyáva. Mottója: taknyoljanak el a vezetők, én megmaradok takonynak. A baloldali közössége így idővel értelmetlenné válik. Az élen járók, ingerlők, szervezők, lelkesítők végül visszasüppednek a többiek nyugalmi állapotába – a lustaságba –, hogy ott végül szolidaritást tudjanak vállalni egymással, mint egyenlő energia-befektetők.

A magyar baloldali tud, de nem hisz. Tudja, hogy a rohamosan közelgő klímakatasztrófa jobb esetben csak a föld felszínének felét teszi majd lakhatatlanná, ha nem pusztítja el az egész emberiséget. Tudja, de miért hinné? Embert próbáló erőt igényelne, hogy ebbe ne őrüljön bele. A magyar baloldali tehát hisztérikus kapkodásba kezd: atomerőművek ellen tüntet, napelemeket követel, kihaló félben lévő állatokat véd, újrahasznosít, stb. Ahhoz, hogy (ál)tetteinek súlytalanságát felismerje pontosan a hit hiányzik, de tudása nem alakul át hitté, embert formáló egésszé, avagy meggyőződéssé, és ebből kifolyólag nem jut arra a következtetésre, hogy csak és kizárólag a kapitalizmus globális megdöntése menthetné meg őt és mindannyiunkat.

A magyar baloldali tudja, hogy igaza van akkor, amikor az orbáni rendszert leputyinozza vagy leerdoğanozza, de nem hisz saját szavaiban, nem érzi annak súlyát. Tudja, hogy Putyin rezsimje leválthatatlan, hiszen Putyin ellenzéke is Putyin kezében van. Eközben látja az új magyar választási rendszert, a kamupártokat, a NER-ben elkényelmesedő ellenzéket, de valahogy e kettőt nem kapcsolja össze. Tudja, hogy Erdoğan kénye-kedve szerint emelte meg a választási küszöböt 10%-ra, amikor feltörekedett az ellenzék, de a magyar baloldali a kilencvenes évek „demokratikus konszenzusában” még röhögött azon, amikor Thürmer Gyuszi bácsi munkáspártjának feltörekedése miatt megemelték a magyarországi parlamenti küszöböt 5%-ra. (Nem kívánom egyéb iránt védelmembe venni Gyuszi bácsi kiváló családi vállalkozását.)

Mivel tudása nem párosul hittel, így nem látja be, hogy a forradalom maradt csak járható útként. Helyette CEU-s tüntetésekre megy, alamizsnát oszt „ellenzéki” pártokkal, nemzeti ünnepeken szónokol, összefogást hirdet… kapkod. Nem hiszi, amit tud, és nem tudja, miben hisz.

A magyar baloldali azt hiszi magáról, hogy ő ideológiáktól mentes, de nem tudja, hogy nem az. „Én levetkőztem magamról a huszadik század sarát, nem válok semmilyen ideológia áldozatává!” – vélekedik, majd vegán életmódba kezd, azt remélvén, hogy egyéni piaci döntéseivel a rendszer egészére kihatással lesz. Ő tudatosan fogyaszt. Meggyőződése, hogy a piacon azért vannak silány termékek, mert a sok buta nem tudja, hogy csak a jót, etikusat kellene megvásárolni. „Ha mindenki úgy viselkedne mint én” – dörzsöli mellkasát – „ez egy jobb világ lenne!” A magyar baloldali nem tudja, hogy már mindenki úgy viselkedik mint ő: a tehetősebb „organikus” termékeket vesz, menő számítógépre rak félre, a szegény meg kuponokat gyűjt és reménykedve lottózik. Mindenki eszeveszettül kalkulál pénzével, s még sem jobb a világ.

A magyar baloldali szerint minden ami alulról jön, ami hipszter, egyben autentikus és vásárlói „befektetésére” érdemes. A magyar baloldali nem tudja, hogy aki az ógörög cserépszavazáson vett részt, az a cserépszavazás rendszerkeretei között érvényesítette magát (Szókratészt ugyanezen keretek között pedig kivégezték), de ugyanígy nem tudja, hogy aki a pénzével „szavaz” a piacon, az nem feszegeti a pénz rendszerének kereteit (piaci keretek között pedig a bolti tolvajt lesitteljük).

„Akkor menjünk el remetének?!” – veti oda a magyar baloldali az előbbi vádra, felelevenítve a tőkés rendszer egyik klasszikus toposzát. Nem tudja, hogy már mind eleve a piac robinson cruseoi vagyunk, individualista fogyasztók a plázák lakatlan szigetein, ahol a pultos néni a regény Péntekje, s nem tudja, hogy a kapitalizmus mindezt úgy tálalja fel nekünk, mintha a pláza lenne a kollektivizmus.

A magyar baloldali individualista. Betéved egy közösség ajtaján, mert ott haverok vannak. Valami homályos baloldaliságról is szó esett meghívás előtt. Legyen. Feladatok merülnek fel, tervek, rövid és hosszú távú célok. Köszöni, ő ezekből nem kér – persze ezt nem mondja ki. Ha feladatot is vállal, csak kényszeredetten, ímmel-ámmal, időszakosan, majd dolga végeztével lemorzsolódást szimulál (telefont nem vesz fel, e-mailekre nem válaszol), majd valóban le is morzsolódik.

Mivel baloldalink maga is a piaci hedonizmusban él, közösségeit is ezen hedonizmus mintájára szabja. Azonnali kielégülésre vágyik, legyen az egy egyszeri tüntetés, graffitizés, elnyúló éjszakázás – bármi. A közép- és hosszú-táv fel sem merül horizontján, hiszen az fáradságos és következetes munkát igényelne. Céltalanságához jól társul kilátástalansága. Mindemellett érti saját dilemmáját, hiszen értelmes: ahol nincs buli, ott nincs közösség, ahol nincs közösség, ott még graffitizés sem lesz. A fogyasztói társadalom embermorzsáira építi várát ahelyett, hogy fáradtságos munkával a kollektíváját építene, mely az azonnali kielégülés kényszere helyében hosszú távú győzelmekkel kecsegtetne.

Mit tudna tenni? Félti azt a kicsit is, amije van. Ha valóban számon kérné magán és társain a feszes, militáns tempót, a felelősségvállalást, csak még többen vándorolnának más pinceklubokba, ahol bulisabb, lazább a légkör. Ezért hát nem meri számonkérni, felszólítani, nyaggatni, vagy elengedni, ne adj' Isten kitessékelni azt, akiről pontosan ezen mulasztások miatt nem derülhet ki, hogy nem odavaló.

A magyar baloldali alkoholista, füvezik, receptre kapható pszichiátriai szereket szed. Állítottunk ezáltal többet annál, hogy egyszerűen a magyar társadalom tagja? Úgy véljük, igen. Ugyanis a magyar baloldali azért iszik, mert szívén viseli a világ sorsát, a mindent átitató nyomort, s nem azért, mert urizáló kispolgár lenne, aki bedőlt a „megadjuk a módját” mottónak, s kulturális jeggyé fejlesztené a dolgot. Azért szív, mert elviselhetővé próbálja tenni azt a kudarc-sorozatot, ami a magyar baloldalnak, életének sajátja. Úgy szed pszichiátriai szereket, hogy eközben tudja, hogy a gyógyszeripar amfetaminja annyiban különb a díler amfetaminjaánál, hogy az legális és megadóztatott, hogy az egy multimilliárdos és globális biznisz egy terméke.

A baloldali magyar függősége talán az egyik legtudatosultabb problémája: tudja és hiszi, hogy saját és közössége bajainak egyik okozója, tudja és hiszi, hogy azért tompa, szélsőségesen kilengő, stb., de mivel nem teremti meg (vagy talál) magának olyan kört, amely kapaszkodót nyújthatna számára, nem teszi le a szert. Marad az anyagi és ideológiai fixáció.

A magyar baloldali nem dolgozta fel a Kádár-rendszert, az egész huszadik századot, ezért liberális és konzervatív eszmékhez nyúl, segítségként. A magyar baloldali kommunistázik, bolsevikozik, anarchistázik, vagy szocdemeket szidalmaz, azaz nem gondolja magáénak a szellemi felmenőinek, név szerint kommunistáknak, bolsevikoknak, anarchistáknak és szocdemeknek huszadik századi kudarcát. Nem érzi úgy, hogy a huszadik századi baloldal teljes kudarca neki egy életre szóló leckét írt volna föl.

Ő szemezget: jó- és rosszfiúkat keres a történelemben. (Nyilván: ő a jófiúk pártján fog majd állni!) „A Spanyol forradalom az enyém! Az orosz októberi forradalom egy burzsoá puccs volt!” – mondja; vagy „Az októberi forradalom az enyém! Spanyolország forradalma pedig egy szánalmas és halálra ítélt próbálkozás volt!” – mondja. (Egy nevetséges focidrukker körvonalazódik lelki szemeink előtt, aki a bírót és az ellenfél csapatát szidja.) A baloldal forradalmi történelmében nem kényszereket, helyes döntéseket és érthető hibákat, ellenségeket és felszakadó szövetségeket, objektív történelmi állapotokat és feltárulkozó lehetőségeket lát. Nem, nem és nem! Jófiúk: én csapatom. Rosszfiúk: te csapatod! (Szektásodik.)

Ha pedig a Kádár rendszer kerül terítékre? Anarchista, Leninista, Marxista annál jobban gyűlöli, minél inkább azt tapasztalja, hogy Magyarország lakosságának – nem csak nyugdíjasainak, unokáinak is – ez egy kézzel fogható és konzekvens (bár nyilván visszahozhatatlan, megvalósíthatatlan) alternatívát mutat fel a maival szemben.

A magyar baloldali nem tud reális, átfogó alternatívát nyújtani – nincs víziója. Essék szó baloldali reformizmusról: többkulcsos adóról, parlamentáris fékekről és egyensúlyokról, földreformról, egészségügy-átstrukturálásról, lakásprogramról, zöld energiapolitikát, a munka törvénykönyvének és az alkotmánynak átírásáról – ezek szépek és jók, de nem kézzelfoghatóak egyrészt, másrészt a magyar proli már nem érzi ezeket magáénak, már nem érzi ezek hívószavát!

Hogyan is érezhetné, ha a magyar proli eltorzítva bár, de ezeket már meghaladó antagonizmus-tudatra ébredt? A magyar proletariátust a „migráns veszély” izgatja évek óta. A kommunista tudja, hogy ez a proletár valódi és borzasztó élethelyzetére adott, hatalmi centrumból keltett, önreflexivitásra képtelen tükörképe. Valami ténylegesen zavarja a proletárt, valami ténylegesen félelemmel tölti el, valami ténylegesen ellehetetleníti életét. A kommunista tudja, hogy ez nem más mint a tőkés rendszer úgy általánosságban, a munkaerőpiac valósága, a főnökök hétköznapokban elviselt zsarnoksága, stb. konkrétan. A reformistáink bár konkrét, rendszeren belüli és reális ajánlatokat tesznek, nem fogják fel, hogy a magyar proletariátus saját helyzetét torzított formában ugyan, de a szocdem javaslatokat (kompromisszumokat) már rég meghaladván érzékeli: vagy vérontást várnak, vagy a vérontás elkerülésére kérnek garanciát – ez utóbbit biztosítja a Fidesz.

A radikális baloldali ha mindezeket érti, akkor mivel házal a magyar proletariátus kapujánál? Nagyjából: „a nesze semmivel.” Vagy a hétköznapi emberek számára értelmezhetetlen képletekkel kopogtat, mint mondjuk TGM, aki „humánus, egalitárius, emancipatórikus, stb.” rendszert ültetne a jelenlegi helyébe (vajh ebből a felsorolásból mit értett meg a gyári munkás, a pultos-kiszolgáló?), vagy olyan absztrakt szlogenekkel rukkol elő, mint bal- vagy ultra-kommunistáink, akik a „kapitalizmus meghaladva tagadását” hirdetik. Utóbbiak persze minden programszerűséget, végrehajthatóságot, fel- és kézzelfoghatóságot, megérthetőséget is elvetnek – bármit, ami támaszpontot jelenthetne az ember számára.

A magyar baloldali ott tart, hogy ha reformer programot ír, akkor a munkások tudati/tapasztalati valósága mögött elmarad, vagy ha radikális, akkor egyszerűen nem tartja feladatának az átélhető konkrétumok leírását, hiszen azok vulgárisak lennének számára.

A magyar baloldali nem utálja ellenségét, és még csak nem is kedveli az elnyomottakat. Nietzsche a szocializmusban vélte felfedezni a kereszténység újra felbukkanó csorda-ösztönét, úgy vélte, hogy a szocialisták mozgatórugója a gazdagokkal szembeni féltékenység. Jordan Peterson, kanadai pszichopatalógus (magyar hangja: Puzsér Róbert) így bővíti: „a szocialista az, aki szereti a szegényeket és utálja a gazdagokat.” Kötelességünk közölni, hogy ez nem így van. (Az eddig bűnlajstrom után hogyan is juthatnánk más következtetésre?!)

A magyar baloldali jobb esetben csak nem érti, rosszabb esetben egyenesen megveti a szegényeket. Mindezt nem közli nyíltan. A magyar baloldali jobb esetben csak kényelmetlennek érzi a tőkéseket, rosszabb esetben egyenesen… megveti a szegényeket. Tettei, mondatai, mondatainak érzelmi töltete, freudi elszólásai árulják el, és a proli kiszagolja árulását.

A magyar „liberális” baloldali egyenesen fél a magyar proletártól, bennük az ismeretlent és kiszámíthatatlant látja. A magyar „radikális” baloldali övön-alulinak tartja azt, hogy konkrét, megnevezhető és létező ellenségképekkel rukkoljon elő, hiszen azt gondolja, hogy a tőke egészét „itt és most” kell elleneznie, mindenféle kézzelfogható, megnevezhető kikerülésével. A magyar identitászavaros „baloldali” pedig „orbánozásba” fullad, magát megkülönböztethetetlenné tévén a Momentumtól, vagy az MSZP-től.

Eközben jobboldali kritikusaink jogosan dörgölik orrunk alá: „a baloldali arról ismerszik meg, hogy még egy sört sem lenne képes meginni egy proli asztaltársasággal!”

A magyar baloldali rossz szónok, rossz elméletíró, rossz szervező. Létezett ugye egy furcsa figura, Lenin, a „punk” (ejtsd: apánk), aki olyasmikről firkált, hogy egy kommunista pártnak ezen három specializációra szüksége van, ezen kiemelkedő figuráinak kiképzésére kellene összpontosítania. Ez a „punk” nem látta előre a huszonegyedik századot, ahol ez a specializációs luxus már nem adatik meg számunkra. Egy személyben lenne szükség mindháromra!

A magyar baloldali pocsék szónok, mert televízióból és netes videókból tanulja el mesterségét a NER „ellenzékétől.” Mivel nem képes felismerni, hogy ezen szónoklatok politológusok, marketingesek és „háttér-értelmiségiek” által megírt frázisok, magol; mivel nem ismeri fel, hogy az előadó mesterkélt, a mesterkéltet sajátítja el, majd, miután szónokolt, nem érti, hogy miért nincs sikere. A baloldali szónok a NER „ellenzékének” szónokait másolja. Nem olvas Trockij vagy Emma Goldman beszédeket, ezért nem is érzi át a mélységből, meggyőződésből jövő kiáltást, a lehengerlő és tömegeket megmozgató erőt.

A magyar baloldali pocsék elméletíró, mert vagy pusztán publicista (azaz: felszínen ragadó, felszínre reagáló), vagy előre megrágott elmélet-olvasó (pl. Eszmélet-előfizető) és reprodukáló, vagy akadémiai tag (burokban élő), vagy lelkes, de eközben fél-analfabéta. A magyar baloldali nem tud írni, gondolkodni, olvasni.

A magyar baloldali rossz szervező, hiszen nem látott, élt meg még működőképes közösséget. „Szervezőként” pontatlan, kifogásokat kereső, felelősséget áthárító, gyenge személyiség, aki fel-sem-izgatja szervezettjeit. Nincs táblázata, név- és telefonlistája keze közelében, táskájában. Nevetséges e-maileket ír, nevetséges Facebook közösségeket hoz létre, majd dolga végeztével elcsodálkozik azon, hogy miért is ilyen reménytelen a magyarság!

A magyar baloldali menthetetlennek tartja Magyarországot. Nem véletlen, hogy nagyobb arányban hagyják el magyar baloldaliak hazánkat. (Ezt kimondani tabu, mellesleg.) A magyar baloldali tehát felkapja cókmókját, kiccsaládját, és elhúzza belét, beleit (mondjuk) Dániába, majd onnan Facebook-on és Skype-on visszaüzenget: „így és úgy nevetséges hazátok!”

A magyar baloldali képtelen megfogalmazni egyfajta… hazaiságot?… patriotizmust?… pragmatikusságot?… amely a következőt lenne képes kifejezésre juttatni: „Én, Ilona, Béla, Jolán, neveltetésemet, vagy neveltetésemmel szemben elfoglalt ellenzésemet leginkább itt tudnám gyökereztetni, kifejezésre juttatni!” Már ez utóbbit is retkes nacionalizmusnak bélyegeznék meg közülünk, magyar baloldaliak sokan.

S kimegy a magyar baloldali Ausztriába, menekülvén a fasizálódó hazájából. Mivel találkozik? Egy fasizálódó Ausztriával. Vajon mi lesz a következő lépése?

A magyar baloldali itt most gondolatmenetét megszakítaná, és feltenné a következő kérdést: latba vetvén a bűnlajstromot, a képtelenségek és értelmetlenségek sorát, mit tud felajánlani baloldali társainak? Miben látja a baloldal legalapvetőbb problémáját, melyet ha megold, akkor talán egyről a kettőre juthat?

A magyar baloldalinak mindenféleképpen arra kell jutnia, hogy a magyar baloldal, mint olyan, nevetségesen alulképzett, mi több, ideológiai létet él. A magyar baloldalinak ezért diagnosztizálnia kell a kórtünetek hierarchiájában a legmélyebbiket. Ezért a következő diagnózist kell felállítania.

A magyar baloldali nem olvas. Rövid cikkeket, videókat és mémeket fogyaszt (legfeljebb). Ha olvas, nem tanul belőle, hiszen az eleve meglévő értelmezési keretrendszerébe gyömöszöl be minden megrágott betűt – így alapfeltételezései megkérdőjelezhetetlenek, hajlamai megszokott kerékvágásukból kitéríthetetlenek maradnak. Ha valami csoda folytán olvas, tanul is, akkor nem közösségben teszi. Nem mondja, de hiszi: ez magánügy. (Meg amúgy is: én már itt tartok, te meg még sehol sem.) Az autodidakta baloldali így eltompul, hiszen támadható felület tudásán nincs; így válik a molière-i fösvény mintapéldájává, hiszen felhalmozása hevében kincsei közt különbséget már nem tud tenni. Az önképző baloldali tanulmánya végül a felejtés művészetében teljesedik ki, hiszen folyamatos és alapos viták híján tudásának nincs valódi közönsége, nincs iránya, ütemezése, történeti válságai, pillanatai.

Végül, ha ornitológiai kutatásunk során találunk olyan magyar baloldali csoportosulást, melyben közösen tanulnak, három tipikus altípust különíthetünk el, melyek sokszor átfedésbe kerülnek egymással:

1. „A spontánt,” ahol a közösség ügyeit nem rendszerezvén, felelősségi köröket, stb. meg nem határozván, idővel kiválik egy hivatalosan ki nem nevezett, egyre látványosabban elkülönülő szűk réteg – a megmondóembereké. Őket illeti meg az a kiváltság, hogy szövegeket jelöljenek ki (azokból is általában csak részleteket osztanak ki, tehát: butítanak), egyedül ők tematizálhatnak, véleményük szentté és kikezdhetetlenné válik, a közösségi döntések és viták helyét elfoglalja a tekintély mámora.
2. „Az akadémiait,” melyek egyetemi tanulmányok kiegészítőjeként, extra kurzusként szerveződnek, melyek érdeklődése akadémiai, szakmai jellegű. Eszük ágában sincs a megszerzett tudást a társadalom transzformációjának alávetni, fegyverként viselni. Nem, ők PHD dolgozatukhoz találtak egy szakmai kitekintésre alkalmat adó, kétheti rendszerességgel tartott gyűlést, ahol karrierjüket építhetik és életrajzukat bővíthetik (a közösséget elkönyvelik mint önkéntes munkát, érdeklődést, hobbit), de legvulgárisabb esetekben csak be akarnak vágódni egy professzornál, vagy valami kontrollált-izgalmashoz akarnak átmenetileg tartozni, komolyabb elkötelezettségek nélkül.
3. „A beszűkülőt” – jobb név híján –, melyek bár indulhattak a legtisztább szándékok mentén, ahelyett, hogy tanulmányaikat a fordulatokra képes helyzetelemzésnek, a tudást a gyakorlaton keresztüli tovább gazdagításnak, a közösséget pedig a megújulás és fejlődés igényének vetették volna alá, idővel teret adtak a fásultságnak, a leszűkített vagy túlspecializált érdeklődésnek, a megszállottságnak. Ők, ha nem is találták meg, de már közel vannak a „tuti megoldóképlet” megfejtésében, amely a kapitalizmus válságából minket majd kivezet. Ők a miszticizmus határát súroló saját lexikont alakítanak ki, melyek szókészlete inkább referál a csoport belső kohéziójára és ideológiai térképére, mint sem arra, ami azon kívül van: a világra.

A magyar baloldali, egy szónak is száz a vége, nem kommunista. Nincs kollektív közössége, nincs öníró történelme, nincs a fogyasztói társadalmat kivédő védőernyője, nincsenek elvárásai társai vagy maga felé, nincs tudatossága, nincs rideg pragmatikája. A magyar baloldalinak semmije sincs – a magyar baloldal az, ami megelégszik azzal, hogy semmije sincs.

Bár lennél kommunista, hoznál létre valódi kommunista élettereket, te magyar, te baloldali, te olvasó! Olyan élettereket, ahol a résztvevők mindenféle noszogatás nélkül akarnák és hoznák létre a közösségben megtapasztalható kommunizmust, s ahol ha még is noszogatásra kerülne sor, a noszogatottak meg is noszognának!

Csatlakoznál egy olyan kommunista közösséghez, amely a fentebbi hibák kiküszöbölését zászlajára tűzte? Írj ránk a forradalmiforras@gmail.com címen, vagy a Facebook oldalunkon!